A helyzet az, hogy Gajdics Ottó nem tartozik a nagy kedvenceim közé. Néha azonban megfogalmaz lényeges gondolatokat, ahogyan azt a múlt hétfői Sajtóklubban is tette: "Miközben a magyar társadalom jelentős része, majdhogynem száz százaléka teljesen egyetért abban, hogy annak, ami a második világháborúban történt, soha többé nem szabad előfordulnia; abban már csak a fél ország ért egyet, hogy annak sem, ami utána történt." Érdemes ezt a képet kiegészíteni azzal, hogy nem speciálisan magyar jelenségről van szó. Százmillió áldozat, tönkretett országok egész sora és nulla, ismétlem: nulla sikeres projekt után a fél világ még mindig lelkesen, de minimum elnézően tekint a világ valaha volt legvéresebb ideológiájára, a kommunizmusra. Miként lehet az, hogy édestestvérét, a nácizmust - politikai hitvallástól függetlenül - egységesen elítéljük, ugyanakkor Marxról meg Leninről szobrokat állítanak a "civilizált" nyugaton?
A kérdés egyáltalán nem új keletű. Peter Viereck már 1953-ban ezen morfondírozik Az értelmiségiek szégyene és dicsősége című könyvében. Hannah Arendt ugyancsak egymás közeli rokonaiként tárgyalja a kommunizmust és a fasizmust A totalitarizmus gyökerei című, 1951-ben megjelent, közismert művében. A lényeget valójában már Churchill is megfogalmazta, amikor a kommunistákat "kegyetlen és véres szájú professzoroknak" nevezte, utalva arra, hogy nem csupán az iskolázatlan, antiszociális rétegek éretlen és közveszélyes ámokfutásáról van szó, hanem e közönséges bűnözők nagyon is komoly szellemi, erkölcsi támogatást élveznek bizonyos értelmiségi körök részéről. Miként lehetséges ez az érthetetlen árulás?
FÖLDRAJZI-TÖRTÉNELMI SAJÁTSÁGOK
Amikor a barna és a vörös terror felemás megítélésének okait keressük, rendszerint az első, ami eszünkbe jut: nyugaton nem élték át a kommunizmus borzalmait, így a mai napig őrizgethetnek egy pozitívan elfogult és hamis képet erről a világról. A valóság az, hogy érvnek ez meglehetősen karcsú. Auschwitz, Treblinka és Chelmno sem azok a helyek, amelyeket a mai generációk testközelből megtapasztaltak volna, mégis képesek vagyunk átérezni az embertelenség atmoszféráját, valódi empátiával az áldozatok iránt. Nem tűnik lehetetlen elvárásnak, hogy a kommunisták által megkínzottakkal, megnyomorítottakkal és elpusztítottakkal is ugyanilyen együttérzők legyünk, különösen ha térben és időben mindkettő egyaránt oly távoli. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy nincs elég információnk a sztálini világról. A kommunizmus fekete könyve c. mű 1997-ben jelent meg és minden számottevő vörös borzalomról jelentést ad - persze kavart is jó nagy vihart a baloldali történészek körében. Kifogásolták például az áldozatok 100 milliós nagyságrendjét, szerintük ugyanis "csupán" 65-93 millió halottról beszélhetünk... Egy biztos: amikor kifejezetten az értelmiség szemellenzős magatartását kérjük számon, a tudatlanságot aligha hozhatjuk fel védelmükben. Nyugodt szívvel feltételezhetjük, hogy olvasni azért tudnak.
PROPAGANDA, MARKETING
Nem vitás: a kommunizmus marketingje nagyságrendekkel jobb volt, mint a nácizmusé. Igaz ugyan, hogy Hitler is - amíg lehetett - titkolta a gázkamrákat, s az sem kérdés, hogy neki is voltak szellemi követői és támogatói a civilizált világ értelmiségi köreiben, mindazonáltal a Mein Kampf közzétételével nyíltan feltárta szándékait, mintegy elismerve, hogy ő maga is egy beteg szörnyszülött. A kommunista rezsimek sosem engedték meg maguknak ezt a fajta őszinteséget. A történelem minden baloldali diktátora giccses színdarabot játszott, melyben ő alakíthatta a jóságos vezetőt, s minden más szereplőnek illett szélesen mosolyognia. Ezek a rezsimek sportot űztek a cinizmusból, hiszen bolseviknek, vagyis többségnek nevezték a kisebbséget; valamint demokratikus jelzővel illették berendezkedésüket, holott a lehető legmesszebb álltak mindenféle demokráciától. Különösen nyomasztó lehetett az élet a Rákosi-rendszerben, amikor a legnagyobb rabság idején a "szabadság" volt az általánosan használt köszöntés... S bár az üldözötteket és megnyomorítottakat e szómágiával aligha lehetett megtéveszteni, a társadalom jelentős részét minden további nélkül, a külföldet meg pláne. A baloldal azóta is ugyanezt a stratégiát alkalmazza (és ugyanúgy benyalják a tömegek, mint annak idején): önkényesen gyúrja-formálja a szavak jelentését. Számukra az sem jelent gondot, ha egy kifejezésen, amely évszázadokon át ugyanazt a jelentést hordozta, holnaptól annak szöges ellentétét értjük. Valójában minél nagyobb a bábeli zűrzavar, nekik annál jobb. Annál inkább rejtve maradhatnak a történelem legcsúfabb szégyenfoltjai.
ANTIFASISZTA KÁRTYA
E propaganda részének tekinthetjük az antifasiszta kártyát is, melyet a baloldal lassan száz éve rendszeresen kijátszik, függetlenül attól, hogy léteznek-e egyáltalán fasiszták, vagy sem. A kommunizmus és a Szovjetunió évtizedeken át egyet jelentett az antifasizmussal, így aki ezeket támadta, az a nyugati, hangadó értelmiség szemében azonnal fasisztává vált. Nem véletlen, hogy annak idején George Orwell Állatfarm című, zseniális művének kiadását egy sor angol kiadó megtagadta. Pedig hát akinek volt szeme, már akkor is látta: a Szovjetunióban, a népi Kínában, vagy épp a Pol Pot vezette Kambodzsában ténylegesen megvalósult a totális fasizmus, csak épp vörös álruhában. A kommunisták attitűdje leginkább azokra a maffiózókra emlékeztet, akik udvariasan és mosolyogva szedik be a védőpénzt az éjszakai szórakozóhelyek tulajdonosaitól. Nem csak egyszerűen kirabolják a helyet, hanem még abban a képmutató szerepben is tetszelegnek, hogy valójában ők védik meg a bárt a valódi bűnözőktől... A fene se tudja, hogy ezt a szemérmetlenül hazug kommunikációt ki tanulta el kitől, a politikában mindenesetre abszolút működőképesnek bizonyult.
INTERNACIONALIZMUS
Talán még soha azelőtt nem volt olyan erős a világ békevágya, mint 1945-ben, amikor Karl Popper legismertebb műve, A nyílt társadalom és ellenségei című alkotás megjelent. A filozófus szerző szerint a nemzetállamok léte és az ebből fakadó nacionalista gondolkodás önmagában hordja a konfliktusok kialakulásának lehetőségét. Meglátása szerint - többek között - e problémára is megoldást nyújt a határok nélküli, nyílt társadalom eszméje. Azóta 76 év telt el, s a világ ez idő alatt rengeteget változott. Megszületett az Európai Unió, a nemzethatárok túlnyomó többsége jelképessé vált. A globalizmus gyakorlatilag megvalósult: ugyanazokat a termékeket vásároljuk, ugyanazt a kultúrát fogyasztjuk Lisszabontól Helsinkiig. A klasszikus német-francia, német-angol, angol-francia ellentétek ma már csak a múlt poros vicceiben élnek, nincs az az idióta, aki nemzeti gőgből fegyvert ragadna. Ez a nyilvánvaló igazság pedig azt jelenti, hogy a patrióta gondolkodásmód többé semmilyen formában nem veszélyezteti a békét. Ha voltak is idők, amikor az internacionalizmus erkölcsi fölényt élvezhetett a nacionalizmussal szemben, az immáron a múlt ködébe vész. Ezzel a kommunizmus ilyetén morális felsőbbrendűsége is kiüresedett. Tény, hogy a baloldali érzelműek jelentős része továbbra is idegenkedik mindenféle nemzeti büszkeségtől, ám onnantól, hogy ez fenyegetést senkire nem jelent, immáron csupán gusztus dolga. A puszta ízlés persze jelenthet magyarázatot, amiért egyesek kevésbé látják ördöginek az internacionalista kommunizmust a nacionalista fasizmussal/nácizmussal szemben, ám ebben rációt ma már aligha találunk.
FAJI ÉS OSZTÁLYALAPÚ VÉRENGZÉS
"Mégis mi a különbség a végeredményt tekintve, és leginkább az áldozatok szempontjából mi a különbség a között, hogy valakit éppen aktuálisan faji alapon méltóztatnak kiirtani, vagy osztályalapon? Miért rettenetes és borzalom ha faji alapon és Auschwitz után nem lehet verset írni, és miért annyira fasza, ha osztályalapon? A Kolima után meg szárnyalnak a dalnokok, tessék mondani?" - Ezek már Bayer Zsolt kérdései, és ami a múltat illeti, természetesen abszolút jogosak is. S bár tudjuk, hogy Sztálinnál nagyobb antiszemitát alig-alig hordott a hátán a Föld, mégsem ez volt az általános vonal; a kommunisták gyűlöletét jellemzően nem a faji különbségek táplálták. A világ azonban nagyot fordult az utóbbi időben. A rasszizmus, amely korábban valóban nem jellemezte a baloldali ideológiát, ma már szerves részévé vált. Az Oscar-díjakat immáron faji kvótákhoz kötik. Mi ez, ha nem rasszizmus? A Coca-cola a belső képzésein azt oktatja, hogy "próbálj kevésbé fehér lenni". Mi ez, ha nem rasszizmus? "Nem lesz egyenlő a fehér ember, hanem a mi rabszolgánk lesz". - írta a Twitteren Sasha Johnson, a Black Lives Matter egyik nagy-britanniai vezetője. Mi ez, ha nem rasszizmus? Ha a nyilvánvalóan fajgyűlölő nácikkal szemben - a bőrszínre való vakságot tekintve - volt is valaha morális fölénye a kommunistáknak, mára ebből sem maradt semmi. A jelen neomarxista eszmevilágának ezt a különbséget is sikerült a földbe gyalulnia.
PSZICHOLÓGIAI SÍK
Az eddig felsorolt érvek mindegyike árnyalja ugyan a képet, azonban még így együttesen sem adnak megfelelő magyarázatot arra, hogy két véres diktatúrát látva miként lehet bármelyiket is elfogadhatóbbnak tartani a másiknál. Muszáj találnunk valami mélyebb, pszichikai gyökerű indokot a kommunizmus iránt érzett, elnéző rokonszenvre. Hitem szerint ez nem fakadhat másból, mint abból a néplélekből, amely mindig a legkisebb fiúnak szurkol. Dávidot és Góliátot látva kevesen lesznek, akik az utóbbi győzelméért lelkesednének. A többség abban - és egyedül abban - látja az igazság érvényesülését, ha a gyengébbnek gondolt fél kerekedik felül. Nem törődnek olyan részletkérdésekkel, hogy az esélytelenebbnek látott szereplő valódi hátrányból indul-e, vagy csupán ilyen látszatot kelt; hogy szabályosan, sportszerűen küzd-e, avagy megengedhetetlen eszközöket használ; hogy képes-e nagyvonalúságot mutatni győzelme esetén, avagy kegyetlen hentessé válik; sőt már azzal sem, hogy egyáltalán melyik fél robbantotta ki a konfliktust és mi okból. A baloldali gondolkodás alappillére a sérelempolitika, melynek a lényege, hogy bármely interakcióban ki lehet jelölni az erősebb, az életképesebb, a domináns felet, s e fölény már önmagagában garantálja, hogy az erkölcsi igazság a másik félnél keresendő. Az erősebb automatikusan elnyomóvá, a gyengébb pedig elnyomottá válik, még akkor is, ha valójában az utóbbi az agresszor. Talán ez lehet a döntő különbség a két mészárszék között. Lelki szemeink előtt a fasisztákat és különösen a nácikat sosem látjuk gyengének, elesettnek, hanem kifejezetten Góliátként tekintünk rájuk, akik védtelen és fegyvertelen áldozataikat terelik marhavagonokba, majd haláltáborokba. A kommunisták ezzel szemben simán eljátszhatták az alulról jövő kisembert, aki a hatalmas uralkodókat, arisztokratákat és pénzembereket gyűri le - s ennyi már elég is ahhoz, hogy tekintetünket elfordítsuk a gyilkos kegyetlenségről.
SÖRÖK - AZ EGYIK MÁR CSAK MÚZEUMBAN, A MÁSIK KERESKEDELMI FORGALOMBAN
Akárhogy is nézzük, a mészárszék mészárszék marad. A fasisztákhoz és nácikhoz képest nem lehetünk elnézőbbek a kommunistákkal szemben sem. Egyik gyilkos ideológiát sem tudja elfogadhatóvá maszkírozni semmiféle propaganda. S ha léteztek is a múltban racionális alapjai a részrehajlásnak, ezek mára már köddé váltak; a nacionalista érzelmek többé nem jelentenek háborús fenyegetést, a rasszizmus pedig erőteljesen megjelent a radikális baloldal eszköztárában is. Már csak a tudatunkban kéne rendet tenni, zsigeri érzéseinket a felszínre hozva, a napvilág fényénél megszemlélve, megvizsgálva. Talán előbb-utóbb még azt is képesek leszünk belátni, hogy az igazság sem áll automatikusan a gyengébb oldalára.
