Ilyen sem volt még. A metróból fölfelé tartva egyszerűen megszólított az egyik plakát a mozgólépcső mentén. Bullshit munkák - hirdette a könyvet, melyről sosem hallottam, s e címen túl az égvilágon semmit sem tudtam. Ám ennyi is elég volt, hogy azonnal megvásároljam. A legkevésbé sem bántam meg: szinte képtelen voltam letenni. David Graeber ugyanis nem kevesebbet állít, mint hogy - számos korábbi prognózisnak megfelelően - ma már simán kikiálthatnánk magunkat szabadidős társadalomnak, s bevezethetnénk a 15 órás munkahetet, ha az emberek jelentős része nem végezne oly sok - vastagon honorált - bullshit tevékenységet. Már a felütés is olyan, hogy ezt követően egyszerűen muszáj végigolvasni a további háromszáz oldalt.

Amit tisztázni érdemes: a szerző e címbéli kifejezés alatt nem a lenézett, nemszeretem, ótvar munkákat érti, hanem azokat, melyek totál feleslegesek. Definíciót is ad: "A bullshit munka olyan fizetett munkakör, amely annyira értelmetlen, szükségtelen, vagy káros, hogy még az azt betöltők is képtelenek létezését indokolni, miközben a munkakör betöltésének egyik feltétele kötelességüknek érezni, hogy ezt ne mutassák ki." A könyvben szereplő felmérések szerint a britek 37%-a, illetve a hollandok 40%-a végez totálisan bullshit munkát. Libertárius világlátásom szerint egy-egy alkalmazotti tevékenység értékességét egyedül az dönti el, hogy a piac hajlandó-e bérrel honorálni, vagy sem. Sokan szeretnek társadalmi hasznosságról beszélni, és kívülről, önkényesen megítélni, hogy egy-egy munka bír-e létjogosultsággal, vagy sem. Kenyeret sütsz? Ez oké. Nyomtatványokat töltesz ki? Bullshit... Ez a szemléletmód nyilvánvaló zsákutca. Minden bagettnek és cipónak, amely nem talál gazdára, s a polcon szárad meg, a társadalmi hasznossága nulla. A nyomtatványok pedig akár életmentő szervtranszplantációhoz is kapcsolódhatnak. E gondolatokból talán úgy tűnik, mintha David Graeber-rel tökéletesen ellentétes álláspontot képviselnék. Valójában szó sincs ilyesmiről. Megítélésem szerint mindaz, amit leír, nem csupán valós, de súlyos társadalmi problémát is jelent. Teljes mértékben osztom gondolatait a bullshit munkák létezését, kialakulásuk történelmi gyökereit, előfordulási helyeit, és lélekromboló hatásait illetően; ezekre a továbbiakban még visszatérünk. Az antropológus szerzővel mindössze két ponton akad vitám; egyfelől a jelenség értelmezése kapcsán, másrészt ebből fakadóan a megoldási javaslataink is eltérőek. Graeber baloldali anarchista, így mindent a kapitalizmus bűneként kíván látni és láttatni. Még akkor is, ha ehhez ő maga kínálja a legadekvátabb cáfolatokat.

Két lenyűgöző esettel indít a kötet. "Egy spanyol közszolga hat éven át anélkül vette fel a fizetését, hogy bement volna dolgozni, idejét inkább a zsidó filozófus, Baruch Spinoza munkáinak tanulmányozásával töltötte. (...) Először 2010-ben vették észre, hogy hiányzik, amikor a hivatalában töltött hosszú évek után kitüntetésben akarták részesíteni. Jorge Blas Fernandez polgármester-helyettes kiderítette, hogy a hivatalban már nagyjából hat éve nem látta senki." E ponton hangosan felröhögtem. Kishont Ferenc egyik humoreszkje ugrott be, amelyben egy cirkuszból elszökött oroszlán egy állami hivatalban húzza meg magát. Minden nap megeszik egy ügyintézőt, ám mindez a kutyának sem tűnik fel. Csupán három héttel később kezdik észrevenni a bajt, amikor nyoma vész a takarítónőnek...  Joaquin Garcia - így hívták a spanyol közszolgát - hosszú esztendőkön keresztül kötelességtudóan ellenőrizte Cadiz víztisztító telepét, amíg egy felettes hatóság át nem vette a felügyeletet. Munkaköre kiüresedett, így a vízügyi hatóság felé azt jelentette, hogy a polgármesteri hivatalban tölti napjait; a városvezetésnek pedig azt, hogy a vízügyi hatóságnál. Ügyes... A másik sztorit Kurt, a német hadseregnek dolgozó informatikus meséli el: "Jön egy e-mail: legyen B épületnél C időben. Ezek az épületek átlagosan 100-500 kilométerre vannak a lakhelyemtől, így autót bérelek. A bérelt autóval a megjelölt épülethez hajtok, értesítem a diszpécserközpontot, hogy megérkeztem, kitöltöm a megfelelő űrlapot, kihúzom a számítógép csatlakozóját a konnektorból, a számítógépet beteszem egy dobozba, lepecsételem, a logisztikától odaküldött emberrel átszállíttatom a szomszédos szobába, ahol leveszem a dobozról a pecsétet, kitöltök egy másik űrlapot, bedugom a csatlakozót a konnektorba, tájékoztatom a diszpécsert, hogy éppen hol tartok, aláírásokat gyűjtök be, hazamegyek a bérelt kocsival, majd küldök egy levelet a diszpécsernek az összes dokumentációval egyetemben. Ezért kapom a fizetésemet. Szóval ahelyett, hogy X katona maga vinné arrébb 5 méterrel a számítógépét, két ember utazik nagyjából 5-10 órát, kitölt nagyjából 15 űrlapot, és elpocsékol nagyjából négyszáz eurót az adófizetők pénzéből." Mintha Joseph Heller írta volna, pedig ez maga a tömény valóság. És jól látjuk: a költségviselő egyik nyitó példában sem piaci szereplő, hanem önkormányzati, illetve állami. A szerző a kötet során mindvégig amellett kardoskodik, hogy a bullshit munkák a profitorientált cégeket ugyanúgy jellemzik, és hoz is pár meggyőző esetet. Példáinak döntő többsége azonban mégiscsak valamely a költségvetési szervhez kötődik.

Azt fogjuk látni, hogy a szerző szíve és ideológiai meggyőződése szerint a kapitalizmusnak üzenne hadat, a szavak és az értelem szintjén azonban alapvetően a tekintélyelvűséggel harcol, s e küzdelemben nyugodtan lehetünk fegyverhordozói. Menedzserfeudalizmusról beszél, abszolút joggal; középvezetők egész regimentje vall arról, hogy munkájuk tökéletesen értelmetlen. Mintha csak arra lennének szerződtetve, hogy a felsővezetők udvartartását - és ezáltal virtuális hatalmát - bővítsék. Ugyanezt láthattuk a középkori uralkodóknál és nemeseknél is - muszáj volt nagy sleppet tartani, különben nem vették komolyan az illetőt. Amikor a pénzügyi és kommunikációs szektor komplett irodaházakat megtöltő aktatologatóit tekintjük, már a titulusaik is arról árulkodnak, hogy full kamu az egész pozíció. (Sales Development Manager, IT Business Analyst, Chief Inspiration Officer, Action and Repercussions Adviser és egyéb fincsiségek. Minél kacifántosabb egy munkakör elnevezése, annál valószínűbb, hogy nincs mögötte semmi érdemi tevékenység.) Ám ez még csupán a tekintélyturbózás gyakorlati oldala. Az elvi, "morális" háttér ugyancsak a letűnt korokból ered. Az a fajta hamis és ostoba erkölcsi tézis, mely szerint a munkavégzés önmagában értéket képvisel, minimum Pál apostolig visszavezethető. "Aki nem dolgozik, ne is egyék!" - hirdette a kereszténység nagy úttörője, hogy aztán attitűdje évezredeken át köztünk éljen. "A henyélés az ördög párnája" - tartja magát a közmondás még ma is, holott ennek aligha van bármi értelme. Az elsősorban az angolszász világra jellemző protestáns munkaerkölcsöt nyilvánvalóan nem a kapitalizmus hívta életre, de még csak nem is a reformáció. Gyökerei sokkal régebbre nyúlnak vissza. A középkori Angliában általános gyakorlatnak számított, hogy a fiatalok - társadalmi rangtól függetlenül - éveken át szolgáltak más családoknál. Munkájukért fizetséget kaptak, de legalább ilyen fontos volt a jómodor és az önfegyelem elsajátítása is. Ahogy Thomas Carlyle filozófus írja: "Minden munka, még a kender tilolása is nemes; a munka önmagában nemes, ezt nem lehet elég sokszor hangoztatni. És a jó modorhoz hasonlóan a méltóság elérésének is fájdalmas ára van. Az ember nem könnyű életre rendeltetett... Legmagasztosabb vallásunk a bánat magasztalása. Az emberfia fejére nem nemes korona illik, bármennyire szeretné is hordani, hanem töviskoszorú." Akármilyen groteszk, a multinacionális nagyvállalatok működése a mai napig ebből a szemléletmódból táplálkozik. Holott praktikusan mindenki akkor járna jól, ha élvezetes tevékenységet végezne, és csak annyi időt töltene a munkahelyén, amennyit feltétlenül muszáj. A megnövekedett szabadidőt pihenésre, kreatív hobbikra, sportra, vagy egyéb hasznos tevékenységekre lehetne fordítani, ahelyett, hogy munkát mímelve a monitort bámulná az ember. Ez se nem produktív, se nem pihentető, se nem lélekemelő. Számos főnök mégis irgalmatlanul letolja a beosztottját, ha az tíz percet késik, vagy fél órával korábban távozik a semmittevésből. Amint a vallási vezetők birtokolják az ember lelkiismeretét, elhitetve velük, hogy mindenki bűnös, ugyanezt az attitűdöt látjuk a munka modern világában is. A vállalat megvásárolta az alkalmazott napi nyolc óráját, s egyébként is: minden munkavállalónak van valami vaj a fején... Ugye érezzük, hogy nem a piaci mentalitással van a baj? Sokkal ősibb beidegződések továbbélését látjuk.

 David Graeber a bullshit munkákat ötféle kategóriába sorolja:

• BIODÍSZLETEK - Portások, liftkezelők, recepciósok, hostessek stb. Az a fajta slepp, melyről fent már esett szó. Elsődleges, vagy sokszor kizárólagos céljuk, hogy a munkaadó cég komolyabbnak, fontosabbnak tűnjön. Jóllehet munkájuk valóban üres és értelmetlen, alkalmazásuk mégsem idegen a piaci szemlélettől. Ha az ügyfelek adnak a tartalmatlan külsőségekre, e biodíszletek bőven kitermelik a költségüket.
• HIÉNÁK - Telemarketingesek, lobbisták. Bármilyen idegesítő népség is, és bármekkora is a társadalmi konszenzus annak kapcsán, hogy kellemesebb hely lenne a Föld nélkülük, teljesítményük sok esetben jól mérhető, s nem valószínű hogy alkalmaznák őket, ha többet vinnének, mint amennyit hoznak.
• KÁRMENTŐK - Ők azért léteznek, mert az adott szervezet működése alapvetően hibás. Tipikusan ilyen alkalmazottak azok, akiknek fő feladata, hogy trehány, vagy inkompetens főnökük baklövéseit helyrehozzák, illetve azok is, akiknek a kifelé történő mentegetőzés a fő küldetésük. Alig hihető, hogy ezek az életképtelen struktúrák hosszútávon fenntarthatóak.
• ALIBIMUNKÁSOK - Őket azért alkalmazza a vállalat, hogy bemutathassa: dolgozik azon a nagyon lényeges, nem ritkán társadalmi fontosságú ügyön, melyen valójában a legkevésbé sem. A PR-osok jelentős hányada ide sorolható. Puszta képmutatás, ám szinte bizonyos, hogy megtérülő ráfordításról van szó.
• HAJCSÁROK - Csoport és osztályvezetők, akiknek az égvilágon semmi dolguk, mert beosztottjaik önállóan is tudják, mi a dolguk. Akár a biodíszletek közé is sorolhatók.

Természetesen léteznek olyanok, akik kifejezetten élvezik a fizetett semmittevést, vagy képesek kreatívan kihasználni az oly sűrűn jelentkező üresjáratokat. A felmérések szerint azonban a többség piszkosul szenved a bullshit munkakörökben, ami egyáltalán nem csoda. Már a haszontalanság érzése is rém frusztráló, különösen, ha nagyívű álmokkal vettük át a diplománkat. Ezt a pusztító tudatállapotot az teszi igazán mérgezővé, hogy mindeközben muszáj elszínészkedni a lázas munkavégzést, még akkor is, ha az egész szervezet tisztában van azzal, hogy semmi szükség ránk. További pszichológiai terhet jelent, hogy egy jól jövedelmező, nyakkendős állás birtokában a cégen kívüli világ fontos és értékes emberként tekint ránk, miközben majd meg bolondulunk a nyilvánvaló feleslegesség tudatától. Töredelmesen bevallom, hogy a magam részéről sosem voltam ennyire érzékeny. Vagy mondhatjuk úgy is: már a pályám kezdetén is voltam annyira romlott, hogy nem zavart különösebben, ha olvasással, vizsgára készüléssel, vagy épp házibulik szervezésével töltöttem a munkaidőmet, feltéve, hogy nem piszkáltak ezekért. Talán túlságosan hamar belenyugodtam abba, hogy a világmegváltáshoz kevés vagyok, az önmegváltást pedig felesleges a munkahelyi keretek közt keresni. Egyet azonban biztosan megtanultam: a rossz mintákat vétek továbbörökíteni. Ha szülőként még emlékszünk a kamaszkor nyomorára és nem szeretnénk felmenőink velünk szemben elkövetett hibáit lemásolni, úgy munkaadóként is illik emlékezni, milyen érzés volt valódi bullshit tevékenységeket végezni. Manapság, ha bárkit is alkalmazok, már a felvételi beszélgetés során világossá teszem: a munkaidő legfeljebb addig tart, amíg a feladatok, utána nyugodtan le lehet lépni. Ha engem a legkevésbé is frusztrált az értelmetlen monitorbámulás, úgy az a minimum, hogy az utánam jövőket már megkímélem ettől. Mélyen egyetértek tehát a szerzővel a bullshit munkák negatív pszichikai hatásait illetően, azonban a kérdés közgazdaságtani továbbgondolását illetően már komoly fenntartásaim vannak. David Graeber szerint ugyanis megdőlni látszik az az axióma, mely szerint az ember alaptermészete, hogy a lehető legkisebb energiabefektetéssel szeretne a lehető legnagyobb profithoz jutni. Ugyanis ha elfogadjuk ezt az ökonómiai alapigazságot, úgy semmi sem magyarázza, hogy miért menekülnek oly sokan a jól fizető láblógatásból. Számomra fura, hogy egy ennyire értelmes, felkészült és a manipuláció szándékától érezhetően mentes író - ideológiai vakságában - miként tud papírra vetni ekkora ökörséget. Hiszen nyilvánvaló, hogy az axióma egyik eleme sem áll meg. Bejárni egy munkahelyre, és nyolc órán keresztül képmutatóan színészkedni - ez minden, csak nem energiatakarékos üzemmód. És persze maximális nyereségről sem beszélhetünk, tekintve, hogy az örömmel és eredménnyel végzett munka mámora - ami itt teljességgel hiányzik - legalább olyan meghatározó profitelem, mint a számlára érkező összeg.

Meetingek, értekezletek, teljesítményértékelések, tréningek, felesleges űrlapok, senki által nem olvasott hírlevelek, belső magazinok... ezeregy nagyvállalati szokás, melyek zöme valódi bullshitot termel, semmi egyebet. Ahogy a szerző írja az egyetemi életről, nem minden irónia nélkül: "Arra kérnek bennünket, hogy töltsünk ki egy időgazdálkodási kérdőívet, és tüntessük fel benne pontosan, hogy mennyi időnket veszi igénybe a heti adminisztráció..." A legtöbbünk számára világos, hogy valódi és a nyugati civilizációban általánosnak mondható problémáról van szó. Ha arra gondolunk, hogy a technológia mai szintjén heti 15 óra munkával előállíthatnánk ugyanezt a jólétet, miközben a többség 40 óránál is többet robotol, jórészt igazi bullshit tevékenységeket végezve, azt kell mondanunk: nem vagyunk normálisak. Volt idő, amikor egy ilyen jövőkép még félelmetesnek tűnt a hatalom szemében. A Kádár-rendszer közveszélyes munkakerülőnek hívta azokat, akiknek nem volt alkalmazotti státusza, s joggal tartott a lézengő, sok szabadidővel bíró alattvalóktól. Ugyanígy: az amerikai ültetvényesek is sportot űztek a mondvacsinált feladatok kieszeléséből, hogy rabszolgáiknak még véletlenül se legyen idejük a szökésen, vagy lázadáson tűnődni. Ma már - elvileg - egészen más a helyzet. Ma már nyugodtan kimondhatnánk, sőt akár társadalmi programmá is emelhetnénk, hogy nem kívánunk ostoba, felesleges, lélekromboló munkákat végezni, ehelyett inkább a több szabadidőt részesítenénk előnyben. Alig hiszem, hogy e célhoz nem csatlakozna a többség, a kérdés csupán az, hogy mi az az út, ami idáig elvezet. Ha bármely kormány erővel kívánná bevezetni a három vagy négy órás munkaidőplafont, az nem csupán a piaci működésbe való durva beavatkozás volna, de beláthatatlan következményekkel is járna. Lehetne adó- és járulékkedvezményekkel segíteni a csökkentett munkaidő bevezetését, ám ez számos visszaélésre adna lehetőséget. David Graeber az alapjövedelem bevezetésének a híve, s a magam részéről elismerem, hogy ez megfelelő eszköz volna a bullshit munkák visszaszorítására. Igen ám, de a szerző is azon baloldali álmodozók közé sorolható, akik a hajlamosak a forrásoldalról tökéletesen elfeledkezni. (Még csak azt sem mondom, hogy egy norvég, vagy egy dán gazdaságban ördögtől való felvetés volna. Magyarország azonban - sok más európai országgal együtt - bizonyosan beleroppanna.) Bár Graeber könyvében mindvégig a kapitalizmust ekézi, maga is elismeri, hogy a jelen valósága igen messze áll a tisztán piaci működéstől: "Amennyiben a bullshit munkák látszólag nem egyeztethetőek össze a kapitalizmus logikájával, az azért lehet, mert a ma létező rendszer nem kapitalizmus - legalábbis nem az a kapitalizmus, amelyre Adam Smith, Karl Marx vagy éppen Ludwig von Mises és Milton Friedman munkáiból ráismernénk." Tökéletesen igaza van. És a megoldás is ebben rejlik: szabadabb piac, jóval kisebb állam, nagyságrendekkel karcsúbb adminisztrációs követelmények. Ha a valódi verseny nem is old meg minden problémát, a bullshit munkák oroszlánrészét bizonyosan felszámolná. A lelkemet teszem rá.