Könnyen belátható, hogy mindannyian értékpluralisták vagyunk: fontosnak tartjuk az egészséget, a biztonságot, a békét, a tiszta környezetet és még számos egyéb faktorát a jólétnek. Léteznek olyanok, akik azt vallják: e számos érték közül ki lehet emelni egyet, mely az összes többinél fontosabb, s bármiféle konfliktushelyzetben ez lesz a mértékadó, a domináns. Jézus igaz követői a szeretetre fognak szavazni. Az egalitaristák értelemszerűen az egyenlőségre. A fundamentalisták a hagyományra, a fanatikusok a hitre, a hedonisták az élvezetre. Léteznek azonban olyanok is, akik a reálpolitika hívei és úgy vélik: mindig az adott helyzet a döntő, egyszerűen képtelenség megnevezni és kiemelni egyetlen vezérlőelvet. Közéjük tartozik a magyar származású, konzervatív filozófus John Kekes is, akivel egyébiránt számos lényeges kérdésben egyet tudok érteni. Ezt az egyet kivéve.
Magam is azok pártján állok, akik hisznek a mindent überelő alapérték létezésében. Meggyőződésem ugyanakkor az is, hogy az általam favorizált érték nemhogy nem zárja ki a többi jólét-elemet, de a legtöbb egyenesen ebből sarjad. A türelem, az elfogadás és a sokszínűség egészen biztosan. A gazdasági hatékonyság és az ebből fakadó bőség ugyancsak. De kikövezi az utat a szeretethez, a humanizmushoz és a békéhez is. Természetesen a szabadságról van szó, ám hívhatjuk önkéntességnek, avagy erőszakmentességnek is. Sokan, akik bár elismerik a szabadság nélkülözhetetlen mivoltát, azonban tagadják, hogy alapérték lenne - köztük John Kekes - álláspontjukat alátámasztandó számos értékkonfliktust megneveznek. A valóság az, hogy ezek többsége csupán látszólagos összeférhetetlenség, ahogy erre a továbbiakban részletesen ki is térünk. Természetesen fogunk találni olyan értékeket is, amelyek valóban nem ültethetők egy csónakba a szabadsággal. Ezek kapcsán pedig - hitem szerint - nem lesz nehéz belátni, hogy az általános társadalmi jólétet célozva érdemes minden esetben előnyben részesíteni a szabadságot.
"A szabadság természetesen roppant fontos; s a jó társadalom természetesen szabad. Szükséges azonban, hogy ennek elismerése együtt járjon annak elismerésével, hogy más értékek is roppant fontosak, a jó társadalomnak rájuk is szüksége van. A béke, a jólét, a rend, az igazságosság, a törvénytisztelet, az iskoláztatás, az egészségügy és így tovább - mind-mind fontos értékek. (...) Ha elismerjük az alapvető értékek pluralitását, s azt is, hogy ezek könnyen összeütközhetnek egymással, akkor sürgető kérdéssé válik, hogy ezeknek a konfliktusoknak van-e észszerű megoldásuk." - írja John Kekes, némiképp demagóg módon; valójában azzal az egyelten céllal, hogy a klasszikus liberalizmus és a konzervativizmus közti távolságot növelje. A REND például alapvetően a legkevésbé sem áll szemben a szabadsággal. A demokratikus jogállamok rendszabályai és rendvédelmi szervei aligha gátolhatják az egyén magánéleti szabadságát, mi több: éppen azt védik. (Természetesen a diktatúrák rend-fogalma nagyon is szembe megy a szabadsággal, különösen ahol a ruházatot, a hajviseletet, a szexualitást és a verbális kommunikációt is kötött szabályok tartják szűk keretek között. Ám mindezeket nyilvánvalóan extremitásnak kell tekintenünk.) Ugyanezt a megállapítást tehetjük a TÖRVÉNYTISZTELET kapcsán is. Sokan azt gondolják, hogy az anarchia káoszt; a totális szabadság pedig a törvényen kívüli világot jelent. Semmi sem áll ilyen távol az igazságtól. Amennyiben egy társadalom törvényei az egyén szabadságát nem korlátozzák, úgy azok betartása semmiféle értékkonfliktust sem okoz. Az IGAZSÁGOSSÁG pedig csupán egy üres frázis, amely mindenkinek mást és mást jelent, így ez sem állhat szemben a szabadsággal. A felsorolásban szereplő hét elemből három abszolút látszatellentét, minden valós alap nélkül.
Természetesen léteznek olyan értékek is, amelyek ténylegesen csorbát ejtenek a szabadságon. Ilyen például a TAPINTAT is, amely tiszteletre méltó, ha belülről fakad és önkéntes, azonban kötelező érvényű társadalmi elvárássá tenni csakis a szólásszabadság korlátozásával lehetséges, ami alighanem túl nagy ár érte. A gazdasági EGYENLŐSÉG is egyértelműen összeférhetetlen a szabadsággal, ám a legtöbben nem is tartjuk valódi értéknek. A BÉKE már egy izgalmasabb kérdés. Egyetlen józan ember sem híve a fegyverropogásnak, ugyanakkor egyetlen társadalmi berendezkedés sem képes szavatolni a permanens - külső és belső - békét. Az agresszorral szembeni önvédelem és az önkéntes alapú honvédelem tökéletes összhangban áll mind a szabadság, mind a béke eszményével, ez nem jelent filozofikus problémát. Ám mi van akkor, ha mindkét fél agresszor, s szeretnék saját akaratuk szerint fegyverrel rendezni konfliktusukat? Erre szolgált annak idején a párbaj intézménye, mely ma már egyetlen jóléti államban sem megengedett. Természetesen marginális kérdésről van szó; alig hiszem, hogy manapság nagy igény lenne hasonlóra, mindazonáltal tény, hogy az önkéntes fegyveres összecsapások tiltása csorbítja a szabadságot. Ezzel persze simán együtt lehet élni és bár ez lenne a legnagyobb hiátusa a szabadságnak, mindazonáltal a párbaj intézménye simán összeférne a jogállamiság kereteivel. Az összecsapás előtt mindkét fél aláírna egy nyilatkozatot, melyben rögzítik a párbaj önkéntességét és (praktikusan) előre kifizetnék a közjegyzői, orvosszakértői és egyéb szükséges díjakat. Ugyanez a struktúra biztosíthatná a különböző bandaháborúk törvényes lejátszását is, előre kijelölt helyszínen, távol a polgári lakosságtól. Hasonló a helyzet az ÉLET- és EGÉSZSÉGVÉDELEM más területeivel is. A paternalista állam szeretné megóvni polgárait önmaguktól, így például jellemzően tiltja az eutanáziát és a drogfogyasztást. Azt kell látnunk, hogy ennek a szemléletnek az lenne a tökéletesen logikus kiterjesztése, ha a központi hatalom törvényben tiltaná a dohányzást és az alkoholfogyasztást; büntetné az elhízást; és kötelezővé tenné a felnőtt lakosság testedzését. A szabadság filozófiája ezzel ellentétes irányú és azt vallja: mindenki úgy teszi tönkre az életét, ahogy csak akarja. (A droghasználat legalizálásának igénye nem csupán görcsös ragaszkodás a liberális ideológiához, de a bűnözés visszaszorításának is praktikus eszköze.)
Az igazat megvallva már azzal is vitám van, hogy a szabadság csupán egy érték lenne a sok közül. Megítélésem szerint a szabadság nem kevesebb, mint maga az értékpluralizmus. Amikor ugyanis egy társadalom a legegyetemesebb kívánalmakon túl - ne ölj, ne lopj! - semmi egyebet nem szabályoz, ezáltal polgáraira bízza a döntést minden lényeges kérdésben, valójában meg is teremtette a lehető legdemokratikusabb értékpluralizmust. Az egyén persze hozhat meggondolatlan, esetleg abszolút irracionális döntéseket is. Egy atyáskodó állam bizonyos esetekben talán tényleg jobban ismeri polgárai valós szükségleteit, mint ők maguk. Ám ez aligha lesz általános érvényű igazság a 21. század nyugati társadalmait illetően. A példa kedvéért képzeljük el, hogy transzneműek vagyunk: férfitestbe zárt női lélekkel élünk, s nemváltó műtéten gondolkodunk. Milyen útmutatásra számíthatunk? Egy fundamentalista társadalom Isten és a teremtés elleni véteknek tartja majd, hogy változtassunk természet adta testünkön és tűzzel-vassal üldözni fogja az ilyen beavatkozásokat - természetesen kizárólag a mi érdekünkben. Egy progresszív vezetés ugyanakkor kifejezetten bátorítani fogja elképzelésünket, talán még társadalombiztosítási forrást is nyújt hozzá. Ők ugyanúgy a mi érdekünkre, lelki egészségünkre, nemi identitásunk helyrebillentésére fognak hivatkozni. Mindezekkel szemben az a központi hatalom, amely a szabadságot tekinti fő értékének, a legkevésbé sem fog állást foglalni személyes dilemmánkat illetően. Nem lesz megfertőzve sem a tradicionális vallások, sem a genderideológia által. Ez nem csupán azért üdvözlendő, mert az egyénre hagyja a döntést. E passzivitásnak még csak nem is az a fő érdeme, hogy hogy nem költi az adófizetők pénzét megkérdőjelezhető célokra. A szabadság pártján álló állam bölcsessége leginkább abban érhető tetten, hogy nem köteleződik el feltáratlan tudományos területek kétes hitvilágai mentén, visszafordíthatatlan folyamatokat támogatva. Az elmúlt évtizedek során a nemváltó műtétekben átesettek egy része valóban révbe ért és lelkileg látványosan kivirágzott, ugyanakkor mások súlyos depresszióba zuhantak, vagy akár öngyilkosságba is menekültek. Egy felelősségteljes társadalmi vezetés egész egyszerűen nem vehet a nyakába semmiféle ideológiai terhet, s akkor jár el helyesen, ha kimarad minden ilyesmiből.
A szabadság filozófiája olyan iskola, melyet jobbról és balról is folyamatosan támadnak. (Jobbról azért, mert a baloldal erőszakosságát vizionálják, mintha ez a megengedő attitűd mindenki számára kötelező lenne. Balról meg azért, mert szerintük nincs valódi szabadság, amíg erővel meg nem követeljük a mindenre kiterjedő toleranciát...) Sokan tudathasadásosnak, kétlelkűnek címkézik e középutas, liberális-libertárius világlátást. Teszik ezt azért, mert egy toleráns társadalom, amely a szabadságot tekinti fő értékének, óhatatlanul sokszínű miliőt teremt. Tagja közt szép számmal lesznek olyanok, akik - privát szférájukban - magasról tesznek a szabadság eszményére. Akik elnyomó kapcsolatokban élnek; akik szigorú és merev szabályok mentén működő szektákhoz szegődnek; akik szexuális magatartása mellőz minden politikai korrektséget; akik olyan munkahelyet választanak, amelyik látványosan korlátozza szólásszabadságukat. Lelkük rajta. A társadalmi szabadság eszményébe ezek is bőven beleférnek.
