Egyszer volt, hol nem volt, valahol az óperenciás tengeren is túl, élt egyszer egy jóságos, meleg király, s annak három csodaszép, queer királylánya... így megy ez: a világ változik, s vele a meséink is formálódnak. Az én gyerekeim nem is oly rég még Postás Pat, Thomas, a gőzmozdony, vagy épp Villám McQeen kalandjait nézték, épp lemaradva e legújabb, érzékenyítő divathullámról.
Természetesen nem minden divathullám meglovagolása jelent egyértelmű üzleti sikert. A hírek arról szólnak, hogy a Nickelodeon mesecsatorna nézettsége az elmúlt négy év során a harmadára esett vissza. Az utóbbi időben szivárványcsaládok, pánszexuálisok és transzneműek is megjelentek a csatorna kisfilmjeiben, mi több, egy transznemű hóddal is találkozhatunk, amelynek mellén még látszanak a műtéti hegek... A Rugrats című sorozatban az édesanya karakteréből leszbikust formáltak, s még az is kiderült, hogy személyes kedvencem, Spongyabob maga is homoszexuális... Mi jöhet még? Egy biztos: a csatornára, melyet 2017 nyarán még átlagosan 1,3 millióan néztek, ma már csupán 372 ezren kíváncsiak.
Ami a kisgyerekek - különböző szexuális kisebbségek iránti - érzékenyítését illeti, a nagyvilág véleménye meglehetősen polarizált. A posztmodern baloldal szerint ez maga az új evangélium, a világos szükségszerűség, az evidens jó, melyet megkérdőjelezni is förtelmes illetlenség. A konzervatívok épp ellentétesen látják: a gyerkőcök megrontásáról beszélnek, s tűzzel-vassal távol tartanák a mesekultúra ezen vadhajtásait. A jelen poszt ezúttal nem foglal állást e téren, mi több, a kérdést úgy kezeli, mintha a lehető legneutrálisabb volna. Ezt a távolságtartást elsősorban az teszi legitimmé, hogy a téma kapcsán a társadalmi párbeszéd épp csak elkezdődött, számos ideológiai és tudományos érvet is hallottunk már mindkét álláspont mellett. Ha elfogadjuk, hogy az érzékenyítés nem oly nélkülözhetetlen, mint a tiszta ivóvíz, s nem is oly mérgező, mint az arzén, úgy talán azt is kimondhatjuk, hogy az érintettek - jelen esetben a gyerekek és mindenek előtt a szüleik - józan belátására lehet bízni, hogy kívánják-e fogyasztani az adott kultúrát, vagy sem. Ha bármelyik végletes álláspont igaznak bizonyulna, úgy a kérdés radikális kezelése is indokolttá válna. Lehetne kötelezővé tenni a kisgyerekek érzékenyítését minden iskolában és óvodában; de elmehetnénk a totális tiltás, a teljes cenzúra irányába is. Minden egyéb eset liberális megközelítést kíván: döntsön az egyén szabadon, minden kötöttség nélkül.
Való igaz: a piac tényleg nem old meg mindent. De majdnem mindent igen. Az effajta ideológiai ütközeteket például bizonyosan. Látjuk a Nickelodeon esetét: a nézők meglehetően markáns ítéletet hoztak. Ugyanez a helyzet a könyvkiadás terén. A tavaly megjelent Meseország mindenkié című kötet megtalálható a könyvesboltok polcain, szabadon megvásárolható, kritizálható, vagy akár le is darálható, ahogy Dúró Dóra tette. (Hiszen a tulajdonos azt tesz a tulajdonával, amit csak akar.) Az lenne az üdvös, ha e piaci működés, a szabad választás elve minden téren érvényesülhetne. Ha az óvodákat és az iskolákat a magánszektor működtetné, a téma egy-kettőre le is kerülhetne a napirendről. Bizonyára létezne pár szivárványos suli, ahová Niedermüller Péter beírathatná az unokáit, a hozzá hasonló "progresszívekkel" egyetemben. A többség borítékolhatóan a konzervatívabb oktatóintézményeket választaná - s a kereslet mindig megteremti a megfelelő kínálatot. Egy szabad, liberális világban ugyanolyan legitim reklámértéket képviselne az "érzékenyítés" hívószó, mint az "ebbe az óvodába nem járnak transzvesztita mesemondók" szlogen. Ez jelentené a valódi sokszínűséget. Ilyen egyszerű ez, illetve ilyen egyszerű volna, ha nem lenne csaknem minden érintett intézmény állami kézben.
Az elmúlt esztendők során számos alkalommal láthattunk olyat, hogy egy-egy piaci cég nyíltan beleállt valamely tisztán ideológiai kérdésbe. Ezek mindenképpen merész, mi több: vakmerő húzások, hiszen a bukás, a forgalomcsökkenés esélye is vastagon benne van a pakliban - ahogyan ezt a Nickelodeon kapcsán láthattuk. A Coca-cola "love is love" kampánya kendőzetlen állásfoglalás a szivárvány-ideológia mellett, és semmi sem garantálja, hogy többet nyernek az LMBTQ oldal többletfogyasztásával, mint amennyit az ellenérzést táplálók protest szavazataival veszítenek. 2017-ben a Lidl görög joghurtjának csomagolásáról leretusálta a templomkeresztet, bizonyára a muszlim fogyasztók viszolygását megszüntetendő. Komoly botrány kerekedett, és sanszos, hogy a hithű keresztények oldalán komoly forgalom-visszaesést kellett elkönyvelniük. A Washington Redskins épp egy éve váltott nevet a politikai korrektség jegyében; egészen pontosan szponzorai - a Pepsi, a Nike és a FedEx - nyomására. A fene se tudja, hány szurkolót veszítettek, s hányat nyertek ezzel, de aligha pozitív a szaldó. Az IKEA tavaly a családon belüli erőszakkal kampányolt, felbőszítve minden létező férfijogi szervezetet. Utóbbiak ezt üzenték vissza: "Ha a férfiakat csak mint erőszakos bűnelkövetőket tartják számon, akkor a bútoraikat vigyék haza és szereljék össze az önök által támogatott feminista szervezetek!" Hasonlóképpen kockázatot vállalnak a kulturális szféra alkotói is. Ha csak a popzenét tekintjük: akik kilépnek a nyár-buli-szerelem negédes, értéksemleges tematikájából, s dalszövegeikben valamiféle eszmeiséget is felvállalnak - Hobo, Ákos, Beatrice, Kowalsky meg a Vega, Pajor Tamás és persze még hosszasan sorolhatnánk -, számukra alapvető feladat az üzenet megfelelő becsomagolása. Nem csupán az ideológiai ellentábor megnyerése miatt, hanem egyszerűen azért is, mert a direkt propaganda szinte kivétel nélkül visszatetsző. Ha már hatni kívánunk, azt érdemes művészi módon tenni, a tudattalant megcélozva.
A szájbarágós tanítás-nevelés sosem volt és nem is lesz nyerő. Még akkor sem, ha az üzenet minden kétséget kizáróan pozitív. A sulykolás többnyire ellenállásba ütközik, vagy érdektelenséget szül. Jézus legépítőbb példabeszédeit is lehet dögunalmasan tálalni. Gyerekeimmel annak idején láttam olyan rajzfilmet is, amely az újrahasznosítás fontosságát kívánta az ifjak fejébe verni - megkérdőjelezhető hatékonysággal. A szivárvány-ideológia meséi tehát kétszeresen is nehezített pályán mérkőznek: nem csupán a konzervatív szülők védőpajzsát kéne áttörniük, de a tényleges célközönség, a gyerkőcök érdeklődését is fel kell kelteniük és fenn kell tartaniuk. A Nickelodeon esete azt mutatja, hogy ez egyáltalán nem könnyű vállalkozás. No de mindenki úgy teszi tönkre a saját üzletét, ahogy csak akarja. A piac - ha hagyjuk működni - előbb-utóbb mindent (vagy csaknem mindent) helyrerak.