Az Országgyűlés egy hete kinyírta az egyik legnépszerűbb adózási formát. Már ez is épp elég baj. Ami viszont különösen visszatetsző, az néhány kormánypárti politikus és újságíró a döntéshez fűzött kommentárja. Mert olyan nincs, hogy nyitunk egy klubot, éveken át működtetjük, majd amikor bezárjuk a kaput, durván lehordjuk mindazokat, akik a tagságot alkották...
Kezdjük azzal, hogy szabadságszerető, libertárius polgárként tapsolunk minden olyan elképzelésnek, amely alacsony adóterhet és egyszerű adminisztrációt hirdet. A KATA ilyen volt (és ilyen is marad annak a kevés számú vállalkozónak, aki folytatni tudja). Mindenki tudta már a kezdetektől, hogy ez az adózási forma nem csupán a suszterek és a fodrászok számára lesz vonzó, de az alkalmazotti jogviszonynak is alternatívát kínál. Ezt kivédendő - idővel - számos olyan elem beépítésre került, amely ezt a kiskaput megszüntetni, vagy legalábbis szűkíteni hivatott. Először rögzítésre kerültek azok a jellemzők, amelyek alapján kimondható, hogy az adott tevékenység jobban emlékeztet egy megrendelő-vállalkozó együttműködésre, mintsem egy munkaviszony keretén belüli foglalkoztatásra. Ezek közt szerepelt többek közt a helyszín, az időbeosztás, a munkaeszközök tulajdonlása, a munkafolyamatok irányítása, valamint az a szempont, hogy az érintett kisadózó hány megrendelőnek számláz. Úgy tűnt, hogy ezek az elvárások nem sokaknak szegték a kedvét, így 2021-től jött a szigorítás: egy partnertől legfeljebb hárommillió forint bevétel realizálható, afölött 40%-os extraadó a büntetés. Ez így ment másfél éven át, ám úgy tűnik, a KATA még ezzel együtt is épp elég vonzó maradt. Szemmel láthatóan a kormánynak nem maradt más ötlete, mint a lehető legdrasztikusabb lépés. (Muszáj leszögezni: egy kellően szabad világban mindezek értelmezhetetlen szempontok. A tisztán piaci működés aligha tesz különbséget vállalkozói jogviszony és munkaviszony között. Egy ideális világban mindenki vállalkozónak minősül, és az adóhatóság részéről - már ha van ilyen egyáltalán - a kutya sem nézi, hogy kié a csavarhúzó és a villáskulcs, amivel épp dolgozik. No de ennyit az utópiáról.)
Ami igazán gáz, az a - mindkét oldalt jellemző - politikai képmutatás. Az ellenzékre nem is érdemes sok szót fecsérelni, hozzák a szokásos formájukat. A KATÁ-t annak idején nem szavazták meg, most egy emberként védelmezik... Vicces. Alig várták, hogy legyen valami balhé, máris ráültek a hullámaira. A gond csak az, hogy még a tüntetők sem kérnek belőlük. Ahol például Jakab Péter megjelent, ott a tiltakozók jelentős hányada azonnal lemorzsolódott. Akárkivel ők sem vállalnak közösséget... (A hídfoglalás egyébként sem a legjobb ötlet. A budai rakpart középső szakasza a Lánchíd felújítása miatt le van zárva, így gyakorlatilag az egész használhatatlan. A 2-es villamos vonalán zajló rekonstrukció miatt a pesti rakparton is csak döcögősen halad az ember. Nem kell sok ahhoz, hogy a Karácsony Gergely által vezetett főváros teljesen megadja magát...)
A kormányoldal farizeussága már sokkal jobban zavar. Bánki Erik fideszes országgyűlési képviselő, aki a katások megbízóit és a kényszervállalkozókat is adócsalónak nevezte, minimum téved. A jogszabályoknak való megfelelés tekintetében a gazdálkodás is olyan fekete-fehér kérdés, mint bármi egyéb. Vagy legális egy ügylet és akkor egyetlen rossz szó sem illetheti, vagy büntetendő. Nincs középút. Orbán Viktor korrektül fogalmazott a pénteki rádióinterjúban: ez egy kiskapu volt, amely most bezárult. A kiskapu pedig - amíg nyitva áll - MINDIG LEGITIM MÓDON JÁRHATÓ. Emlékszem, a főiskolán, ahol diplomáztam, külön szeminárium indult adózási kiskapuk címmel... Egészen nyilvánvaló: a gazdaság szereplőinek első számú feladata, hogy működésüket - adózás tekintetében is - optimalizálják. Ezt csalásnak minősíteni nem csupán arcátlan és bántó, de egyben tagadása is annak a piaci logikának, melyet a Fidesz nagyon is ért, s melyre nagyon is épít. Ennyi erővel lelkiismeret-furdalást kéne éreznünk minden egyes vásárláskor, amikor akciós árengedményben részesülünk. Legalább ennyire visszatetsző, amikor szolidaritásról kezdenek papolni. Lelki szemeim előtt ilyenkor megjelenik egy lángokban álló falu képe, melyben egyedül az én házam nem ég, s a polgármester arra szólít fel, hogy a szolidaritás jegyében gyújtsam fel a saját portámat is, ahelyett, hogy az oltásban segédkeznék... Ez egész egyszerűen nem így működik. Amikor pénzt dobunk egy koldusnak, vagy adományt küldünk a Gyermekrák Alapítványnak, az maga a valódi szolidaritás. Egyrészt mert önkéntes, másrészt mert célzott és közvetlen. Ám onnantól kezdve, hogy az állam belép e folyamatba, s kötelező érvénnyel adókat vet ki, melyet kénye-kedve szerint használ fel, eredeti segítőkészségünk már rég a ködbe vész. Kár erre építeni. Én még életemben nem találkoztam olyan idiótával, aki büszkén dicsekedett volna azzal, milyen sokat adózik, s ezzel milyen jót tesz a világgal.
A magam részéről el tudom fogadni Orbán érvelését, mely szerint a KATA (teljes kihasználtság mellett a maga 5%-os adóterhével) mostanság nem fér bele. Ugyanakkor illő volna, ha a kormányközeli politikusok és sajtómunkások is hasonlóképpen kommunikálnának, s nem prédikálnának szolidaritásról, pláne nem kárognának adócsalásról. Ami viszont mindenképpen ijesztő, az a kapkodó tempó. Nem csak azért, mert a Novák Katalin által tegnap aláírt törvénymódosításban maradtak még hibák és pontosításra szoruló részletek. Nem is csak azért, mert mindez nem vall profizmusra. Hanem azért is, mert rossz üzenetet közvetít. Ilyen léptékű változást a legritkább esetben szoktak egy adott esztendő kétharmadánál bevezetni. Ez azt jelzi: van baj rendesen. Ha nem így lenne, vártak volna január elsejéig. Az államkasszát leszámítva mindenki jobban járt volna a nyugodtabb és kiszámíthatóbb váltással.
