Hajlamosak vagyunk úgy beszélni a jobb- és baloldali gondolkodásmódról, mintha a választás csupán ízlés dolga volna; mintha mindkettő épp ugyanolyan értékes lenne. Ha teszünk is különbséget e kettő között, általában leragadunk a historikus múltban, ezredszer is rámutatva, hogy a kommunista társadalomformáló kísérletek egytől egyig rettenetes katasztrófában végződtek. Ritkább esetben a morálfilozófia vizeire tévedve azon elmélkedünk, vajon szabad-e kirabolnunk egymást azért, hogy elősegítsük egy erősen megkérdőjelezhető cél, az emberek közötti egyenlőség megteremtését. Szinte sohasem beszélünk ugyanakkor a kérdés pszichológiai vetületéről, amely pedig legalább ilyen izgalmas, és - nem meglepő módon - pontosan ugyanarra a végkövetkeztetésre juttat bennünket, mint a történelmi, vagy épp az erkölcsi megközelítés.
Julian Rotter amerikai pszichológus nevét elsősorban a kontroll helyének kutatása kapcsán ismerjük. Külső kontrollosnak nevezte azokat, akik külső erőknek - a sorsnak, a végzetnek, isteni vagy emberi hatalomnak - tulajdonítják az életüket meghatározó főbb hatásokat. Velük szemben a belső kontrollosok azok, akik úgy gondolják, hogy létük alapvető elemei felett ők uralkodnak. Ez két meglehetősen stabil személyiségmintázat; s két gyökeresen eltérő világlátás. "Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa", hirdeti az utóbbi tábor, felelősséget vállalva önmagáért, folyamatosan terveket szőve, dolgozva, gyarapodva. Ez maga a konzervatív-liberális attitűd. Ezzel szemben a baloldali megközelítés azt hirdeti, hogy az ember nem sokat tehet a jólétéért, elsősorban a körülményeink áldozatai - szerencsés esetben kedvezményezettjei - vagyunk, vagyis híveiben kifejezetten a külső kontrollos szemléletet erősíti. (Természetesen nem pártpolitikáról, hanem társadalomfilozófiáról van szó. Idehaza a Fidesz - hatalmas és heterogén szavazóbázissal a háta mögött - a jobbos alapretorika mellett rengeteg balos intézkedést is hoz.)
Nem meglepő, hogy a belső kontroll több felelősségérzettel ruházza fel az érintetteket, s mivel sikereiket is saját érdemüknek tekintik, önbecsülésük is nagyobb. Aktivitást, kezdeményezőkészséget, sikeresebb megküzdési módokat, jobb emocionális mutatókat, könnyebb tanulást és kiemelkedő teljesítményt eredményez, ha megéljük a kontrollt. Számos pszichikai probléma kötődik ugyanakkor a külső kontrollos attitűdhöz. Ilyen a pánikzavar, a skizofrénia, a kényszeresség, vagy épp a szociális fóbia is. Ez utóbbinál az érintett attól retteg, hogy társaságban képtelen uralni megjelenését, hangját, viselkedését. Aki képes a fejlődésre, a gyógyulásra; aki képes kezébe venni sorsa irányítását, az előbb-utóbb bizonyosan kilép az áldozatszerepből. Ez valóságos tragédia a baloldali ideológiát hirdető politikai pártok számára, hiszen potenciális támogatóik száma csökken; ők abban érdekeltek hogy minél többen érezzék magukat nyomorultul. Manapság csak kapkodjuk a fejünket, szinte hetente kreálnak és újabb áldozati csoportokat.
Az elmúlt évtizedek kutatásai nem csupán azt igazolták, hogy a belső kontrollosok jobb pszichikai paramétereket mondhatnak magukénak, de a fizikai egészség terén is messze lekörözik a külső kontrollosokat. Egy hatéves követéses vizsgálat során a külső kontrollosok 50%-kal valószínűbben haltak meg. Melissa Griffin és kutatótársai asztmás gyerekeket vizsgálva bebizonyították, hogy a belső kontrollosok körében szignifikánsan alacsonyabb a stressz nyomán keletkező gyulladáskeltő citokinek szintje. Az erős belső kontrollal bírók jellemzően tudatosabban táplálkoznak és sportolnak; ritkábban betegszenek meg és - mivel több energiát fektetnek a gyógyulásba és fegyelmezetten szedik gyógyszereiket - gyorsabban fel is épülnek. A külső kontrollosok többnyire beletörődőek és passzívan sodródnak az árral, de ennél lehet rosszabb is a helyzet: a hipochondria is a kontrollvesztés egy megnyilvánulási formája.
Orbán Viktor múlt heti, texasi beszédében nem sok olyat mondott, amit ne hallottunk volna már tőle korábban. Gondolatait - "Félszívvel nyerni nem lehet (...) Játsszatok a saját szabályaitok szerint! (...) Ne féljetek!" - akár elcsépelt, üres frázisokként is elkönyvelhetnénk, valójában azonban mind egyetlen szálra felfűzhető: a külső kontrollt belsőre kell cserélni. "Ne aggódjanak, egy keresztény politikus nem lehet rasszista. Ezért sose habozzunk keményen ellenszegülni ellenfeleinknek ezekben a kérdésekben!" Függetlenül attól, hogy az alapállítás igaz-e (láttunk már fajgyűlölő keresztényt), Orbánnak egy tekintetben mindenképpen igazat kell adni. Ha a progresszív oldal és a mainstream sajtó gyakorlatilag bármire ráhúzza a rasszista címkét, ami nekik nem tetszik, olyankor semmi alapja sincs annak, hogy őket tekintsük hiteles külső kontrollnak. Belső meggyőződésünk sokkal megbízhatóbb iránytűként működik (akár vallásgyakorló keresztények vagyunk, akár nem).
A vallások, az ideológiák és a multinacionális nagyvállalatok számára a külső kontrollos egyének tökéletes célközönséget jelentenek, így semmi érdekük nem fűződik ahhoz, hogy a tömegek tudatossá váljanak. Mi azonban, akik pontosan látjuk, hogy a belső iránytű hiánya testi és lelki értelemben is beteggé teszi az embert, semmilyen körülmények közt sem támogathatunk olyan társadalomfilozófiákat, melyek tagadják az egyén felelősségét. A pozitív pszichológia - melynek leismertebb képviselői Martin Seligman és Csíkszentmihályi Mihály - azt vallja, hogy az ember képes felszabadítani önmagát. Lehet, hogy gyerekként külső kontrollosnak neveltek bennünket, azonban sohasem késő, hogy kimásszunk e kalitkából és elkezdjünk önállóan gondolkodni. Aki pedig képes erre, s lelkileg egészséges, az sohasem fog baloldali ideológiákat éltetni.