Valójában már Kádárral elkezdődött. Sokunk szemében gyilkos és hazaáruló. De akadtak olyanok is, akik az ország atyjaként tekintettek rá, s ha annak idején neve szóba került, csak annyit mondtak: addig jó, amíg ő van... Azután jött a rendszerváltás, és vele Antall József. Sokunk szemében bölcs és nagy tudású; mások szerint öntelt, fölényeskedő, mindenkit kioktató. Még emlékszünk az első nagy tévés vitára, a Kónya-Pető összecsapásra 1991-ből. A konzervatívok Kónyát, a liberálisok Petőt hozták ki győztesen, ám tény, hogy mindkettő értelmes volt és felkészült - meg sem lepődtünk azon, hogy nem ugyanazt a mozit láttuk. Az első igazán mellbevágó élményt mindazonáltal a 2002-es Orbán-Medgyessy vita utózöngéje jelentette. Itt igazán szembeötlő különbséget figyelhettünk meg a két résztvevő között; Orbán nagyságrendekkel jobb benyomást tett, mint a szocialisták ügyefogyott kormányfő-jelöltje. Mégis: nem kevesen nyilatkoztak úgy, hogy Medgyessy nyerte a vitát. Az nem kérdés, hogy a szocik vékony győzelméhez hozzájárulhatott a csetlő-botló karakter megsajnálása. De hogy ő szerepelt volna jobban?? A mai napig nem értem az effajta, végtelenül torz érzékelést. Pedig manapság egyre gyakrabb az ilyen.

Kulja András és Takács Péter tévés vitájáról már rengeteg szó esett. Az államtitkár gyakorlatilag kiütéssel nyert; szakmai felkészültsége és adatközpontú érvelése miatt a legtöbb elemző sokkal meggyőzőbbnek találta. Olyan látványos volt a különbség a két fél között, hogy még a mainstream balos sajtó sem tudott Tisza párti győzelmet hirdetni. A HVG kifejezetten kritikusan fogalmazott Kulja teljesítménye kapcsán, a Népszava pedig arról írt, hogy a vita nem érte el a kívánt szakmai színvonalat (jótékonyan hallgatva arról, melyik résztvevő miatt). De még egy ilyen egyértelmű csata után is találkoztunk ellentétes megítéléssel. "Kulja András és a valóság kiütötték Takács Pétert" - ezzel a címmel jelent meg a Dave Világa Youtube csatornán egy elemzés, melyet eleddig 71 ezren láttak. Még a kommentelők közt sincs egy sem (rajtam kívül), aki kérdőre vonta volna az influnszert, hogy melyik meccset nézte. Olvasom a hozzászólásokat és nem hiszek a szememnek: "Ez az, amikor a szakpolitikus ért ahhoz, amire kinevezték. Kulja András ízekre szedte Takács Pétert." Nekem ez sehogy nem megy a fejembe. Nézünk valamit, ami nem tetszik, ezért becsapjuk magunkat, elhitetve a saját elménkkel, hogy nem is azt láttuk? Ezt hogyan kell? Ez miért jó? Mintha azt elemeznénk, hogy az öt góllal kitömött Internazionale milyen remekül focizott a BL-döntőben... Ki érti ezt?

Az eltorzult világérzékelés persze nem csupán akkor kopogtat, amikor az indulatos szavazópolgár a saját kutyaütő favoritját igyekszik mentegetni. Még inkább elvakítja, amikor a megítélendő szereplő az ellentáborból való. Hosszú évek óta az egyik legjobb politikai beszélgetés Rónai Egon és Kocsis Máté közt zajlott, az egészségügyi vitához hasonlóan szintén június során. Itt a Fidesz parlamenti frakciójának vezetője gyakorlatilag leckét adott abból, miképpen kell asszertív módon kommunikálni; úgy megmaradni határozottnak, hogy közben semmit nem adunk fel a higgadtságból és a barátságos hangnemből. Kocsis olyan profi mindvégig, hogy azt oktatni kéne. "Majd igyekszem nem minősíteni a válaszait, mint ahogy ön megtette a kérdésemmel." - kezd kislányos durcázásba a riporter már rögtön az elején, hogy aztán rögtön a következő témára váltson. Ismerjük: ez a tipikus passzív-agresszív stílus; rendkívül férfiatlan, szinte kizárólag nők alkalmazzák. A legtöbb interjúalany ilyenkor enged a sértődésnek és ráhagyja a másikra. Kocsis azonban elképesztően jól reagál, valójában minden férjnek így kéne, amikor a neje szívatni próbálja: "Mivel minősítettem a kérdését? Ne menjünk tovább, bánt engem a dolog." És ezzel a jámbor attitűddel eléri, hogy kibeszéljék, mi történt. Rónai ezek után nem tetszeleghet tovább az áldozati pózban. Ugyanilyen szelíden teszi szóvá, amikor a házigazda - válasz közben - megpróbálja kizökkenti, illetve amikor a Fideszt hibáztatja a közéleti kommunikáció eldurvulásáért, azonban egyetlen példát sem tud felhozni rá. Tankönyvbe illő, hogy Kocsis Máté mindezt milyen higgadtan, jámboran műveli, ám a kommentelők egy részét a legkevésbé sem zavarja a megtapasztalt valóság: "Végtelen arrogancia és alázatra való teljes képtelenség." Hogy mi van?? Aki olyan kifejezést használ, mint az arrogancia, az nyilván ismeri is a szó jelentését. Nem tűnik fel az illetőnek, hogy épp ennek szöges ellentétét láttuk? Vagy egy másik: "Mekkora egója, pofája van." Mi kell ahhoz, hogy valaki ilyen benyomást szerezzen a végtelen szelídség láttán? Illetve a kedvencem: "Igazi tenyérbemászó, nyájaskodó, nagyképű senkiházi." Itt még megmaradt valami a józanságból, hiszen a "nyájaskodó" jelző arra utal, hogy e harmadik gyűlölködő a barátságos tónust azért érzékelte. De Kocsis Máté még nyájas sem lehet, hiszen az pozitívan cseng. Csak nyájaskodó, hiszen a szelídséget is csak megjátssza... 

Nyilvánvaló, hogy e kritika csakis akkor ér valamit, ha mi magunk bírunk némi önreflexióval és nem esünk bele ugyanebbe a csapdába. Jómagam igyekszem sportszerű és tárgyilagos maradni; az ellenfél térfelén is meglátva az erényeket, illetve a mi oldalunkon sem eltagadva a gyenge pontokat. Gyurcsány Ferenc például egy olyan fickó, akit soha ki nem állhattam. Idegesítő a hanghordozása, a használt szókészlete és rettenetes pojácasága is. 2006-os tettei pedig végképp a történelem szemétdombjára helyezték. Mégis, amikor 2015-ben az Összezárva Friderikusszal című tévéműsorban szerepelt, mi tagadás, kifejezetten jó benyomást tett. Ha se előtte, se utána nem hallottam volna tőle semmit, úgy azt mondanám rá: szimpatikus fickó. Vagy ott van Karácsony Gergely. Nyilvánvaló, hogy alkalmatlan a városvezetésre, mi több: én soha, semmilyen munkára nem alkalmaznám. De olyat sem állítanék soha, hogy ellenszenves volna. Ő azon kevés baloldaliak egyike, akiben nem látok semmiféle agressziót vagy gyűlöletet. Pár unicum mellett egész jól el tudnék vele beszélgetni bármelyik pesti romkocsmában. De tekinthetek a saját oldalamra is: Gajdics Ottótól konkrétan kiráz a hideg. Még ha egyet is értek azzal, amit mond, a kommunikációs stílusát egyszerűen lehetetlen kedvelni. Ha feloldódnék a birkaszellemben, mely szerint nálunk mindenki szent és makulátlan, az ellenfél oldalán pedig csupa ördögök sorakoznak, azzal feladnám annak a lehetőségét, hogy a valóságot annak lássam, ami.

Ami a hétköznapokat illeti, a magam részéről sportot űzök abból, hogy folyamatosan tesztelem a valóságérzékelésemet. Mielőtt az órámra néznék, megtippelem a pontos időt - általban nem sokat tévedek. Ha az utcán sétálva eszembe jut, milyen meleg lehet, ezt is igyekszem segédeszköz nélkül kitalálni - egy foknál többel nemigen lövök mellé. Borzasztó lényegesnek tartom, hogy az itt és mostban éljünk. Hogy legyen elképzelésünk pókerellenfelünk lapjairól. Határozottan éreznünk kell, hogy eldobja majd azokat, mielőtt blöffölnénk. Vagy az autószalonban, amikor azt kamuzzuk, hogy minket ez a verda ennyiért nem érdekel, s lassan elsétálunk. Szinte biztosnak kell lennünk abban, hogy az eladó utánunk szól majd, nem engedve, hogy üzletkötés nélkül távozzunk. Ugyanígy a csajozásnál: mindig éreznük kell, hogy meddig mehetünk el. Ha csak 10%-kal vagyunk rámenősebbek a kelleténél, már annyi is elég, hogy bukjuk az egész projektet. De fordítva sem működik: a túlzott visszafogottság is azt eredményezheti, hogy lemaradunk mindenről. Alig hiszem, hogy bárki is vitatná a valóságérzékelés elemi fontosságát. Épp ezért képtelen vagyok megérteni az önáltatókat, a vágyvezérelt észlelőket. Tévedéseikért ők fizetik a legnagyobb árat.