Charlie Kirk kivégzése, illetve a Semjén Zsolt elleni karaktergyilkossági kísérlet sokunkban kérdéseket ébreszt a szavak gyilkos erejét illetően. A téma korántsem egyszerű és egy sor dilemmával szembesít. Hol van a szólásszabadság határa? Létezik-e verbális abúzus, és ha igen, mi tartozik ebbe a fogalomkörbe? Kell-e különbséget tenni a magánéleti és a közéleti szóváltás között? Vagyunk-e annyira érettek és érzelmileg intelligensek, hogy felnőtt módon kommunikáljunk egymással?
Kezdjük a szokásos alapvetéssel: az uszításhoz, a felbujtáshoz, a fizikai erőszakkal való fenyegetéshez valódi agresszió tapadhat. Olyan is előfordul, hogy egy kimondott szó hoz mozgásba egy gyilkos gépezetet, akár a Columbo sorozat Rózsabimbó című epizódjában, melyben idomított dobermannok a támadók. Amikor gyűlöletbeszédről, vagy verbális bántalmazásról értekezünk, az első amit muszáj leszögezni, hogy nincs a horizonton pofozkodás; a kommunikációban résztvevők testileg tökéletes biztonságban érezhetik magukat. Szóba jöhet kiabálás, sértegetés, kritizálás, káromkodás, gúnyolódás, manipilálás, vagy épp leereszkedő hangnem - egy a lényeg: ezen a fronton csakis a lelkek sérülhetnek. A buddhista-jézusi-liberális attitűd pedig úgy tartja: a felnőtt ember a lelkéért önmaga felel; a másik lehet bármilyen aljas és gonosz, ártani csak mi tudunk saját magunknak.
Ha szeretnénk tisztán látni verbális abúzus dolgában, a legegyszerűbb, ha egy mindenki által könnyen átélhető szituációba képzeljük magunkat: egy párkapcsolati veszekedésbe. Két egyenrangú, felnőtt ember - nincs az égvilágon semmi, ami bezavarhatna e laboratóriumi tisztaságú helyzetbe. Éva emelt hangon a következőt közli Ádámmal: "Tudd meg, hogy undorodom tőled, te igénytelen, büdös, kisstílű törpe!" Nos, létezik-e olyan Ádám e Földön, akinek nem fájdalmasak e szavak? Néhány pszichopatát kivéve aligha. Mocsok dolog lehet ilyen erős bántást kapni attól, akit szeretünk. Mindazonáltal teljes egészében Ádám felelőssége, hogy mit kezd a hallottakkal. A legintelligensebben akkor jár el, ha hideg fejjel szétválasztja e kirohanás tartalmi és érzelmi oldalát. Érdemes az előbbinél kezdeni: tényleg igénytelen vagyok? Tényleg, büdös, smucig és alacsony vagyok? S ha igen, tudok-e, illetve akarok-e változtatni ezeken? Alapvetően hálásnak kell lennünk minden ilyen visszajelzésért, mert lehet, hogy amit mi például józan takarékosságnak gondolunk, azt a másik elviselhetetlen szarrágóságnak éli meg. És lehet, hogy mi ezzel együtt sem kívánunk lemondani racionálisan gazdálkodó jellemvonásunkról, mi több, még az is megeshet, hogy idővel a társunk is elfogadja: ez így helyes. De lépjünk túl a tartalmi részeken, s fókuszáljunk mindjárt az érzelmi szálra! Miként közölte mindezt a másik? Volt benne szeretet, segítőkészség, javító szándék? Vagy csupán a primitív, löttyös indulat? Akármelyiket látjuk, megint csak hálásnak kell lennünk. Ha a másikban nem látunk semmi szeretetet és kötődést - és a példabeli Évánál egyértelműen ez a helyzet - akkor azért, mert idejekorán megtudtuk: ő nem a mi társunk, a legkevésbé sem az. Még aznap érdemes összecsomagolni és külön költözni.
Rögzítsük tehát: a puszta szavak nem képesek ölni. Mi több: a puszta szavakért minden esetben köszönettel tartozunk: csak profitálhatunk belőlük. Természetesen a könnyed női magazinok tele vannak ostoba cikkekkel, melyekből megtudhatjuk, hogy sokan hónapokon, éveken át észre sem veszik, hogy valójában egy bántalmazó kapcsolatban éltek; a másik szavai apró dózisokban mérgezték a lelkét. Én nem állítom, hogy nincs ilyen, de ez az értelmi fogyatékosok szintje. Arról nem is beszélve, hogy a nők érzelmi-szociális intelligenciája álltólag fejlettebb a férfiakénál. Mindannyian voltunk már szerelmesek, és ilyenkor mindig imádtuk, ahogy a rózsaszín köd ellepi elménket. De azért azt még ilyenkor is rendre észrevettük, ha a másik bántani akart.
Van egy történet, amelyet még soha nem osztottam meg senkivel. A nagyapámról szól, aki egy nagyon helyes ember volt, s akit mindenki szívből szeretett. Gyakran mesélt nekünk. Egyik alkalommal - úgy 7-8 éves lehettem - engem is beleszőtt a történetbe. Rám mutatott és a pápaszemes kígyó doktor karakterrel ruházott fel. Fogalmam sincs, hogy akkortájt rendelkeztem-e már az azóta profi szintre fejlesztett pókerarcommal, így nem tudom, látszott-e rajtam a mérhetetlen harag. Szemüveget viseltem, s ez gyerekként, a sokszor csúfolódó iskolatársak közt nem számított különösebben menő dolognak. Nem csupán azért nem, mert akkortájt még mi jelentettük a kisebbséget, szemben a jelenkorral, amikor végignézek a volt osztálytársaimon (egy hete volt érettségi találkozónk), s már csaknem mindenki szemüveges. Hanem azért is, mert a hetvenes-nyolcvanas évek Ofotért-kínálata még az akkori ízlés szerint is szánalmasan festett. Száz szónak is egy a vége: nagyapám a leggyengébb pontomra tapintott, miközben eszébe sem jutott, hogy ezzel akár meg is bánthat. (Természetesen neki sem tettem szóvá soha.) Hetekig haragudtam rá, s a legádázabb verbális abúzusnak éltem meg azt, aminél ártalmatlanabb tett nem is igen létezik. Már akkor is pontosan tudtam, hogy nem akart rosszat (a szememben a világ legjobb embere volt), de brutális tapintatlanságként érzékeltem szavait. Mindezt azért tárom a világ elé közel fél évszázad elteltével, mert jól érzékelteti az áldozati lelkületet. Ha az érzelmi intelligenciánk még fejletlen - ami egy kisiskolás esetén tök oké, de egy felnőtt kapcsán aligha az -, úgy gyakorlatilag bármin megsértődhetünk. Teljesen mindegy, hogy mi a közlő szándéka, teljesen mindegy, hogy mi a közlés tartalma - a durcázás lehetősége mindig adott. Viszont sem a privát szféránkban, sem pedig a társadalmi interakciók terén nem szeretnénk olyan világot kialakítani, ahol tojáshéjakon kell lépdelni; ahol mindig minden sértődési potenciált figyelembe kell venni; ahol előbb-utóbb ellehetetlenül az értelmes, egyenes, felnőttekre jellemző kommunikáció.
Evezzünk át lassan a magánélet csendes vizeiről a közélet háborgó tengerére! Az alapelvek természetesen itt is azonosak: az uszítás, a felbujtás, a fizikai erőszakkal való fenyegetés e téren is agressziónak minősül, minden más - elvileg - a szólásszabadság része. A különbség mindössze annyi, hogy itt nem két ember kommunikál, hanem egy széles közönség a hallgatóság, amely ráadásul nem egy színházi nézőtér passzivitásával szemléli az eseményeket, hanem akár aktív részese is lehet a cselekménynek. A közelmúlt történései azt jelzik, hogy ez egyáltalán nem veszélytelen mellékkörülmény.
Egy intelligens és tisztességes világban az emberek úgy kommunikálnak egymással, ahogyan Charlie Kirk tette a hallgatóságával:
- Alapítottál egy társaságot, amely tulajdonképpen a fasisztákhoz áll közel.
- Oké, nézzük akkor! Hogyan vagyok én fasiszta?
- Hú, haver...
- Meg tudnál nevezni egy dolgot, ami alapján én a fasizmusban hiszek?
- Hogy hú... a francba...
- Micsoda egy rossz fasiszta vagyok, hagyok velem egyet nem értő embereket két órán keresztül mikrofon előtt kérdezni!
Egy intelligens és tisztességes világban nem lövik torkon Charlie Kirköt, épp ezért nyugodtan lehet akár fasisztának is nevezni, ez nem lesz több súlytalan, óvodás csúfolódásnál. Egy intelligens és tisztességes világban minden további nélkül lehetne Semjén Zsoltot pedofíliával vádolni, hiszen a túlnyomó többség - mindkét táborban - azonnal érezné, mennyire szürreális e vád, s a Tisza-szekta tagjai maguk állítanák le és fognák vissza felelőtlen társaikat, akik rögtön lincselést és a Karmelita felgyújtását követelik. De nem ez történik. 2025-re a fejlett világ szellemi-erkölcsi színvonala nyolcvan éve nem látott mélységbe zuhant. Charlie Kirk gyilkosát nemhogy nem állítja meg a baloldali tábor, de még örömtáncot is lejtenek az öldöklés felett. Semjén Zsolt vádlói nemhogy nem várják meg, hogy kiderüljön a valóság, de a többség annyira a saját mocskolódó és hazug véleménybuborékjában él, hogy még napokkal az álhír-lufi kipukkadása után sem áll le. Elképzeltem - nem volt könnyű -, hogy balos szavazó vagyok, aki beszopta a Semjén-ügy hazugságát. Már rég tudja a fél ország, hogy kamu volt az egész, de én csak a Telexet és a 444-et olvasom, amelyek nem érdekeltek az igazságban, így csak lebegtetik tovább a lufit. Hogy lehet az, hogy ezek után nem fogok haragudni kedvenc hírpoltáljaimra, mi több: a továbbiakban is hiteles forrásokként tekintek rájuk?
Bűn ott van, ahol áldozat is van. Ha egy házastársi veszekedés során nem csattan pofon, úgy - morális síkon - nincs miről beszélni. (A pszichikai sík problémáját pedig oldja meg minden felnőtt ember maga.) Ha egy közéleti botrány következtében elcsattan az a pofon - vagy ne adj Isten fegyver is eldördül - akkor viszont nagyon is van miről beszélni. Ahol a társadalom kellően primitív, olyannyira, hogy sokakat nem is igazán érdekel a valóság; ahol meghatározó politikai erők utasítják el a párbeszédet, inkább tudatosan a hergelést, a feszültségkeltést, az indulatok felkorbácsolását választják; ahol gyilkosságot, terrorcselekményt, utcai zavargást lehet megelőzni, ott muszáj komolyan venni a közéletben elhangzó szavakat. "Minden esetben megtesszük a feljelentést. Lesznek következmények." A kormányoldalról többen is megfogalmazták: senkit sem lehet súlyos bűncselekményekkel vádolni alaptalanul és büntetlenül. Maximálisan egyetértek. Vállaljunk felelősséget a szavainkért!
_Health2025.png){kind=link}