Ez most a következő. Az álhírgyártó O1G tábor felsült, a pedofil-lufi kipukkadt, de azért maradt még pár vaktöltény a tárban. Oké, hogy Semjén Zsolt felállt a parlamentben és visszautasította a légből koholt vádakat, no de egyetlen szót sem ejtett a gyerekekről... Oké, hogy Fülöp Attila, a gyermekvédelemért (gondoskodáspolitikáért) felelős államtitkár rövid videóban bemutatta a Szőlő utcai javítóintézetet, ám ő sem tért ki az itt folyó munkára. Oké, hogy amikor Kocsis Máté "megtorlásról" beszél, az valójában a "jogkövetkezmény" karcos szinonimája csupán, de mintha őt sem érdekelnék a gyerekek... A helyzet az, hogy a kormányoldal részéről megszólalók egyetlen célja ezúttal az volt, hogy cáfolják a hamis vádakat. Üzenetüket nem hígíthatták fel semmi egyébbel, még az olyannyira fontos gyermekvédelem szakmai kérdéseivel sem, mert azzal a fókusz máshová helyeződött volna.
Viszont most már, hogy szemmel láthatóan túljutottunk az álhír-botrányon, tényleg érdemes volna pár szót szólni a gyerkőcökről is. Már csak azért is, mert igazán meghatározó kérdés; minden társadalomról, minden politikai erőről sokat elárul, hogy miként bánik a kiskorúakkal. E téren az utóbbi pár évtizedben komoly átrendeződés ment végbe. Azelőtt a konzervatív jobboldalt simán lehetett szigorúsággal, vagy akár kíméletlenséggel vádolni. Nádpálca, vonalzó, sulyok... az iskolák tucatnyi fegyelmező eszközt sorakoztattak fel, s ez a világ legtermészetesebb dolgának számított ott, ahol az atyai pofonok is mindennaposak voltak. Ha még tovább utazunk vissza az időben, elérkezünk a gyermekmunka eléggé el nem ítélhető gyakorlatához, különösen ami a bányászatot és egyéb nehéz fizikai tevékenységeket illeti. (Túlzásba sem kell esni: egy gyerek is lazán szedhet gyümölcsöt, segíthet a könnyebb mezőgazdasági, vagy épp ház körüli feladatokban.) Több mint egy évszázadon keresztül a szociáldemokraták egyik központi követelését épp a gyermekvédelem jelentette. Azután egyszer csak fordult a kocka, és az újabb áldozati csoportok felkarolásával a kiskorúak kiestek a pikszisből, sőt valójában feláldozhatóvá váltak a baloldal számára. Abortusz-liberalizáció, melegek általi örökbefogadás, a transzmozgalom óvodai, iskolai nyomulása, valós pedofilügyek - mind-mind a progresszívek teljes támogatásával; a gyerekek jogai minden téren háttérbe szorultak az egyéb kisebbségek érdekeivel szemben. A 21. században már egyértelműen a konzervatív jobboldal képviseli a gyermekvédelem ügyét. Ez egyben óriási sebezhetőséget is jelent; amíg a baloldal büntetlenül dédelgetheti a maga pedofiljait (Bite Zsolt, Lakatos Márk), addig a másik térfélen a legapróbb hiba miatt is fejek hullnak.
Kevés szó esik róla, azonban tény, hogy a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság, amely egységes irányítás alá vonta a gyermekotthonokat, javítóintézeteket és lakásotthonokat, a Fidesz kormányzása idején, 2012-ben jött létre. Ez számos pozitív változást hozott magával. Az intézményekben kötelezővé vált a személyre szabott gondozási-nevelési terv. Hangsúlyosabbá váltak a különböző pedagógiai programok, pszichológiai foglalkozások, képességfejlesztő és szociális kompetenciát fejlesztő tréningek. Komoly szemléletváltozás költözött a javítóintézetekbe is, melyekben a nevelés immár nem a büntetést célozza, hanem elsősorban a társadalomba való visszailleszkedés pedagógiai eszközévé vált. Több helyen - például a Szőlő utcai javítóintézetben is - külső oktatási partnerekkel működnek együtt, így a kiskorúak állami iskolai tanterv szerint tanulnak, nem csupán "intézeti tantárgyakat" (alapkészség-fejlesztés, életvitel-ismeretek, állampolgári nevelés). Aki itt érettségizik, azt külsős tanárok vizsgáztatják, s ennek megfelelően a külső intézmény bejegyzései kerülnek a bizonyítványba - így még a stigmatizálás is elkerülhető. Az aszódi javítóintézetben a fiatalkorúak szakmát is tanulhatnak (asztalos, festő). A gyermekekkel való bánásmód e helyeken alapjaiban változott; a rendészeti háttérrel bíró nevelők korábban a fegyelmi vétségek és szabályszegések szankcionálására helyezték a hangsúlyt. 2012 után e hierarchikus, távolságtartó, büntetésvégrehajtó attitűd kezdett elhalványodni, és a gyermekvédelmi elvek léptek a helyére. Minden fiatal kapcsán egyéni gondozási-nevelési terv készül; bevezetésre került a pozitív megerősítésen alapuló motivációs rendszer; fókuszba került az erőszakmentes konfliktuskezelés és a resztoratív szemlélet (helyreállító nevelés). A javítóintézetekben dolgozóknak pedagógiai és pszichológiai továbbképzéseken kell részt venniük. Az általános hozzáállás tehát emberségesebb, mint valaha. A gyermekotthonokba és főként a javítóintézetekbe kerülő kamaszok a legtöbbször borzalmas családi környezetből jönnek, ám aligha menthetetlenek - ép felnőttek azonban sohasem válnak belőlük, ha tovább traumatizálják őket. Mindez semmit sem változtat azon, amit Fülöp Attila államtitkár elmondott: a Szőlő utcai kiskorúakat szigorúan őrzik, nincs ki-bejárkálás semmilyen módon. A letartóztatottakat merev protokoll szerint, hivatalos engedéllyel, rendőri kísérettel szállítják.
Az SzGyF felállítása csupán a startmezőt jelölte ki. A szakterület fejlesztése azóta is folyamatos. 2014-ben életbe léptek azon jogszabályi változások, melyeknek köszönhetően a szakellátásba került 12 év alatti gyerekek számára immár a nevelőszülő által biztosított gondozás a preferálandó. (Minden kutatás szerint a családias környezet segíti legjobban az érintettek értelmi-érzelmi fejlődését, rezilienssé válását.)
A kormány persze a legjobb szándékkal sem tudna pozitív eredményeket felmutatni, ha a gyermekvédelmi intézmények nem végeznének példás nevelőmunkát. Ez egy embert próbálóan nehéz hivatás, már csak azért is, mert a nevelőszülők lehetőség szerint a legkevésbé problémás gyerekeket veszik magukhoz, a "krémje" bentmarad. Jogos a kritika, mely szerint a terület dolgozói nincsenek túlfizetve: bérük jóval az átlagkereset alatti. Mindezeket figyelembe véve különösen méltatlan, amikor a baloldali fantáziavilág - puszta politikai érdekből - olyan képet igyekszik festeni a gyermekvédelmi intézményekről, mintha azok a kiszolgáltatottsággal való visszaélés és a bűnözés melegágyai lennének. A 444 még szombaton is arról sztorizik, hogy Juhász Péter Pál, a Szőlő utcai javítóintézet letartóztatott igazgatója az általa futtatott egyik 25 esztendős lányt már 12 éves kora óta ismerte. Egy teljes cikket szentelnek az üres ködösítésnek, csak hogy tovább habosíthassák a sztorit. Egy percig sem kívánom mentegetni Juhász Péter Pált, de muszáj látni: az ő botrányos ténykedése nem csupán nem kapcsolódik a gyermekvédelmi ágazat munkájához, de nem is jellemző e területre. A valóság pont ellentétes képet mutat. Számos közeli rokonom dolgozik, illetve dolgozott gyermekotthonokban, az ő beszámolóik alapján rendelkezem némi személyes rálátással is. Az ide kerülő nehéz sorsú, sok esetben cigány származású, kiskorú lányok számára többnyire nem idegen a prostitúció. Nem egyszer ez a családi megélhetés fő forrása - s egyben az oka is, hogy az érintettek ide kerültek. A gyermekotthonból való eltávozás engedéllyel lehetséges, azonban nem ritka jelenség, hogy ennek során a jól ismert üzelmek folytatódnak. A nevelők egyik legfőbb és legnehezebb feladata, hogy a lányokat ettől megóvják, akár a ki-bejárás szigorításával is. Vagyis közel sem az a jellemző kép, hogy az intézmények vezetői és dolgozói fogják prostitúcióra a fiatalkorúakat - erőfeszítéseik épp ellentétesek ezzel.
Talán épp itt az idő, hogy a kormányzati kommunikációban a gyermekvédelem szakmai munkája is megjelenjen. Muszáj bemutatni a példaértékűen működő intézményeket, a valódi sikersztorikat, és elsősorban azokat a fiatalokat, akik ezekről a helyekről kikerülve a saját lábukra álltak és tisztességes életvitelt folytatva eredményesen beilleszkedtek a polgári társadalomba. Egy rövid dokumentumfilm-sorozat elkészítése semmibe nem kerülne. A baloldali ellenzéket leszámítva mindenki csak nyerne azzal, ha e szakterület munkáját végre reálisan látná a nagyközönség.
