Egyesek szerint nem is kormányváltó, inkább rendszerváltó hangulat jellemzi Magyarországot. Orbán már a huszadik évét tölti miniszterelnökként, lassan utoléri Kádárt (aki pártfőtitkárként irányított). Néhányan egyenesen úgy érzik, mintha a nyolcvanas évek végén járnánk, amikor az MSZMP-től igyekezett megszabadulni az ország. Bár engem e párhuzam érzelmileg is bánt, e posztban inkább a két időszak közti objektív különbségekre fókuszálnék.
Az első az, hogy 1990-ben negyvenöt esztendő elteltével rendeztek újra szabad, többpárti választásokat. (A Kádár-korszakban is elbábozták a demokráciát, utoljára 1985-ben, ám a jelöltek az MSZMP mellett a KISZ-ből, a Hazafias Népfrontból, illetve a szakszervezetekből jöttek, vagyis mind-mind egy akolba tartoztak.) Az Orbán-éra alatt négyévente választhattunk, vagyis az O1G tábornak háromszor is megvolt a lehetősége, hogy elvegye a kormányzás jogát a Fidesztől. Mindhárom alkalommal kétharmados győzelmet aratott a nemzeti oldal. Jövőre ismét lehet próbálkozni - hitem szerint ez lesz a legnagyobb ellenzéki pofára esés mind közül.
A második lényeges különbség az, hogy 1990-ben valóban egy rendszer, a szocializmus rendszere bukott meg. A nyolcvanas években már senki sem hitt a tervgazdálkodásban, ám azt csak kevesen tudták, hogy Kádár nyugati hitelekből tartja fenn az országot. Vagyis egy felelőtlen vezetés egy teljesen működésképtelen szisztémát konzervált a saját túlélését tartva szem előtt. A jelen helyzet ettől gyökeresen eltérő. Bár a NER-nek is megvannak a maga sajátosságai, akárki jön is a Fidesz után akármikor, az alapvető berendezkedésünk (remélhetőleg) továbbra is piacgazdasági marad. Arról nem is beszélve, hogy Orbánékra sem a dilettáns, sem a felelőtlen jelző nem aggatható. A renszerváltás óta eltelt 35 év során kizárólag a Fidesz dicsekedhet sikeres ciklusokkal (1998-2002, illetve 2013-2019), továbbá a költségvetési hiány sem szállt el sohasem, még a választási években sem. Az első szabad választások idéjen szinte mindegy volt, hogy az újak közül ki szerzi a legtöbb mandátumot; rosszabb nem jöhetett, mint a posztkommunisták. A fene se tudja, miként alakult volna Magyarország sorsa, ha akkortájt az SZDSZ nyer, egy biztos: a legtöbben pont olyan örömmel fogadtuk volna, mint ahogyan az MDF sikerét ünnepeltük. Csak ne az utódpárt - minden más frankó lett volna. Ma közel sem ez a helyzet, még akkor sem, ha néhányan így érzik. A Fidesz már bizonyított, az ország népe többször is megtapasztalhatta, hogy Orbán képes a kiváló kormányzásra. Egészen bizonyos, hogy létezik ennél jobb teljesítmény is, de az sem kétséges, hogy pocsékabb is - az MSZP ezt eddig minden alkalommal be is mutatta. Akkortájt semmit sem kockáztattunk a váltással, most annál többet.
Bár 1990 táján a politikai közvéleménykutatás még gyerekcipőben járt, a választások eredményeit azonban ismerjük: a kommunista utódpártot - a listás eredményt alapul véve - mindössze a szavazók 11%-a támogatta. Manapság a felmérésekből azt látjuk, hogy a választók 40-45%-a - közel húsz év kormányzás után és egy sor nemzetközi válság ellenére - stabilan kitart a Fidesz mellett. Ez nemhogy mindet elsöprő, forradalmi, rendszerváltó hangulatot nem jelez, de még kormányváltó szándékot sem. Legfeljebb annyit, hogy Orbánéknak minden eddiginél jobban fel kell kötni a nadrágjukat.
A negyedik, és egyben legfontosabb szempont túlmutat a belpolitikán. Amikor a nyolcvanas évek végén menekülni kívántunk a KGST-ből és a Varsói Szerződésből, az ígéret földjét az Európai Unió és a NATO jelentette. Nyugat felé tekintve Helmut Kohl, Margaret Thatcher és Francois Mitterrand integettek felénk egy békés, biztonságos, szabad és gazdag világból. Azóta eltelt 35 esztendő, és ebből a csábító édenkertből nem sok maradt. Nagy formátumú politikusok helyett megvásárolt idióták vezetik a kontinenst, amely a szabadságról és a biztonságról már bő tíz éve lemondott, napjainkban pedig már a békének és a jólétnek is lassan búcsút int. A magam részéről mindig optimista vagyok - Nyugat-Európát sem temetném még. A civilizációnk túléléséhez azonban az kellene, hogy végre a józanság vegye át a hatalmat a kontinens felett. Lelki szemeim előtt megjelenik, hogy 2030-at írunk, Franciaország elnöke immár Jordan Bardella, Németországot Alice Weidel irányítja, és az Unió államainak többségét konzervatív és patrióta kormányfők vezetik. Immár nem a szakadék felé száguldunk, hanem teljes egyetértésben védjük a határainkat; a nyugati országok kitoloncolják az erőszakos bevándorlókat, nagyvárosaik felszámolják a no-go zónákat. Lezárásra kerül az orosz-ukrán háború; újra kereskedünk Oroszországgal és az adófizetők pénzét az Unión belüli fejlesztésekre költjük. Figyelmünket az elmebeteg zöld ideológia helyett a gazdasági versenyképesség fokozására fordítjuk. Egy ilyen nemzetközi környezetben - mely józanságában megegyezik a harmincöt évvel ezelőttivel - akár jöhet Magyar Péter is, visszafordíthatatlan kárt nem tehet az országban (legfeljebb annyit, amennyit a szocik tettek minden egyes alkalommal). Most azonban nem ez a helyzet. Amíg Ursula von der Leyen, Kaja Kallas, António Costa és Manfred Weber döntésein múlik a kontinens sorsa, addig életveszély globalista politikust ültetnünk a miniszterelnöki székbe.
Nemsokára Budapesten kerül megrendezésre a Trump-Putyin békecsúcs - ehhez fogható diplomáciai események sem jellemezték a rendszerváltás időszakát. Magyarország kicsi volt, jelentéktelen, szegény és lepukkant. Ma már egész más képet festünk. Szó ami szó, Lúdas Matyi - aki akkortájt szembeszállt Döbrögivel - ugyancsak változott. Szemmel láthatóan felkapott pár kilót azóta. Döbrögivé azonban nem vált, ellenfelei akármennyire is szeretik ilyennek ábrázolni. Ő továbbra is Lúdas Matyi, egy közülünk.
