Hetek óta pörög a Házasság első látásra című tévéműsor harmadik évada. Jómagam - mivel legalább öt estémet egy héten a foci vagy a póker ejti rabul - nemigen nézek tévét. Viszont családom nőtagjai rákattantak, így egyszer-egyszer nekem is megadatik, hogy belepillantsak. Gaál Viktor és Tóth Melinda - a műsor pszichológus házigazdái - egészen kiválóak. Értelmesek, remekül kommunikálnak és végtelenül jó lelkek - mindez persze el is várható mindazoktól, akik ilyen pályát választanak. Ők ezen felül még helyesek is - abszolút képernyőre valók.
Mióta világ a világ, azóta elmélkedünk rajta, mi is a párválasztás legalkalmasabb módja. Léteztek idők és kultúrák, melyekben az előre elrendezett házasság dívott. Ezekben a vagyonok, a rangok, a társadalmi kapcsolatok, a legfelsőbb szinteken akár a politikai érdekek voltak az irányadók - a két fiatal személyes boldogsága nem sokakat érdekelt (vagy legalábbis nem a házasság keretein belül gondolták megvalósítandónak). A modern idők szerelmi alapú kapcsolatai már jobb táptalajt jelentenek az idilli létezéshez. Ám még ennél is ígéretesebb az, amikor képzett és tapasztalt pszichológusok boronálják össze a feleket, nagy mintából, tudatosan válogatva. Már csak azért is, mert az előzetes beszélgetésekből tökéletesen feltérképezhető a párkeresők ízlése, igénye, elvárásrendszere. E műsor legnagyobb ígérete számomra az volna, hogy pillanatokon belül rózsaszín ködbe borul mindenki, és addig a pár hétig, amíg a felvételek zajlanak, még minden érintett a mézeshetek mámorában lubickol. Ehhez képest a legkevésbé sem így alakulnak a dolgok.
Világos, hogy az elsődleges cél a nézőt a képernyő elé szegezni, vagyis fogyasztható műsort kell kreálni. Ha mind a hat pár habcsókos boldogságban turbékol, az előbb-utóbb unalmassá válik - kellenek a drámák, a feszültségek, kellenek a pszichológia tanulságok is. No de hogy minden csak ezekről szóljon? Számomra úgy tűnik, mintha a harmadik évad szereplői közt csupa lelki sérültet látnánk, akik tökéletesen alkalmatlanok a felhőtlen létezésre. Vajon arról van szó, hogy Gaál Viktor és Tóth Melinda szándékosan válogatták össze a traumatizált párkeresőket, hogy minél több munkájuk legyen velük a forgatás során? Mert abból nem lesz műsor, ha mindenki csak szerelmesen vigyorog a kanapén és az égvilágon semmi gondja sincsen... Vagy pedig az van, hogy a jelentkezők oroszlánrésze lelki sérült, és nem is nagyon volt esély olyan párokat összeállítani, melyekben mindkét fél érzelmileg érett és ép. Ha a saját életemet veszem alapul: 25 éves voltam, mire megtaláltam azt a nőt, akivel ma is együtt élek. Akkorra már több tucat randin túl voltam, s néhány kivételtől eltekintve (akikkel hónapokig bírtam), mindenkiben találtam valami idegesítőt, valami elviselhetetlent. Akkortájt úgy éreztem, hogy elképesztően későn állapodtam meg. Amikor a Házasság első látásra szereplőit nézem, azt látom: mindegyikük elmúlt már 25 esztendős, a többségük a harmincat is rég betöltötte. Ha valakinek úgy szalad el a teljes fiatalsága, hogy képtelen méltó párt találni magának (miközben nem bányarém), ott eleve borítékolható, hogy akad némi gond a fejében.
A 26 esztendős Rebeka még a könnyebb esetek közé tartozik. Ő csupán játssza a hercegkisasszonyt - pont úgy ahogy ezt sok milliónyi fiatal lány teszi. Amikor egy közös beszélgetés során valamely rossz szokásával szembesítik, reakciója éretlen, gyermeteg attitűdről árulkodik: őt úgy kell szeretni és elfogadni, amilyen... A fene se tudja, mikor került be a közgondolkodásba ez az ostobaság, de már a popdalok egy része is azt hirdeti: senkinek a kedvéért nem érdemes megváltozni. "Szeress úgy is, ha rossz vagyok" - hallottuk Zámbó Jimmy előadásában, illetve Vörös Istvántól: "Olyannak szeress, amilyen vagyok". Vajon miért gondolja bárki, hogy a negatív vonásai is értékesek? A szóban forgó beszélgetésen, melyet volt szerencsém elcsípni, a lány ösztönössége került terítékre: minden rosszallása azonnal kiül az arcára. A két pszichológusnak percekbe telt, míg elmagyarázta: minden felnőtt ember felelős a saját gesztusaiért. Nem könnyű szakma ez: úgy kell fényt gyújtaniuk a másik fejében, hogy közben nem sértik meg az illetőt. A durván bántó kommunikáció mellett a finomkodás sem vezetne eredményre, hiszen a páciens fel sem fogná, mi a baj egyáltalán. Én biztos nem lennék alkalmas erre a funkcióra, mert két perc után már üvöltenék: nőj már fel, te szerencsétlen!! Tóth Melinda ugyanakkor profi módon fogalmaz: néha váltanunk kell, kikapcsolva a robotpilóta üzemmódot... Legalább én is tanulok valamit - a megfelelő nyelvezetet mindenképp.
Azután ott van a 32 éves Ricsi, aki minden megszólalásakor arról beszél, hogy korábbi kapcsolataiból fakadóan mennyire fél a sérüléstől... Ez valami rossz vicc. Elmegy egy párkereső műsorba azzal a céllal, hogy társra leljen, ám ő tart a csalódástól. Felfogni sem tudom. Évezredek óta azért keressük a szerelmet, hogy a martalékává váljunk, hogy belepusztuljunk, hogy felemésszen bennünket. Enélkül nem sok értelme van az egésznek. Bevallom: a magam részéről el sem tudok képzelni Ricsiéhez hasonló élethelyzetet. Ugyanis az ember vagy lángol valakiért, és akkor hiába kopogtat bárki más; vagy pedig érzelmileg csendes szakaszban jár, ekkor pedig vadul szomjazza az új szenvedélyt. De még ha létezik is ez az önmagát féltő lelki állapot, aligha férfias dolog hivatkozni rá.
Miló Viki, a világbajnok ökölvívó is szerepel a műsorban - ő az egyik legbetegebb karakter. Úgy tűnik, 47 év is kevés volt számára, hogy megtanulja, miként kell megélni az intimitást. Láthatóan irtózik minden érintéstől, testi közelségtől. Egy kamaszkorában történt esetre hivatkozik, melyet a műsorban is elmesélt: 14-15 éves lehetett, amikor egy ismerős, idősebb férfi - akarata ellenére - szorosan megölelte, s ő tisztán érezte, ahogy a fickóban felágaskodik a vonzalom... Az ilyenek nyilván nem kellemes élmények, de azért nem túlélhetetlenek. A legtöbb kamaszlánnyal történik hasonló - buszon, villamoson, bárhol -, és viszonylag hamar túl is lépnek rajta, anélkül, hogy egy életre meggyűlölnék a világ összes férfiját. Miló Viki más műsorokban is beszélt már arról, hogy egész életében magányos volt - az ő attitűdjével ez nem is alakulhatott volna másképp. Nyolc kutyát tart - ez már önmagában is árulkodó. A napokban még az az álhír is elterjedt, hogy egyenesen elmegyógyintézetbe került... A való világban, amikor egy ilyen sérült lánnyal hoz össze minket az élet, pár perc elteltével már el is köszönünk tőle. Irgalmatlan bombázónak kell lennie ahhoz, hogy ennél több időt és energiát szánjunk rá. Szegény Attila - aki első látásra feleségül vette -, most jókora hátizsákot cipel. Nyilván a szerződése sem engedte, hogy villámgyorsan lelépjen.
Anna legalább ilyen problémás eset. Már 29 éves, ám ő sem nyitott a testi közelségre - pedig ennek hiányában már tinédzserkorban sem épül semmi. Ráadásul nem is korábbi traumára, csupán konzervatív neveltetésére hivatkozik... Egyszer elcsíptem egy egészen szürreális jelenetet: egy közös beszélgetés során, a többiek előtt arról vitatkoztak párjával, az egyébként végtelenül szimpatikus Petivel, hogy csókolóztak-e már, vagy csupán a pusziig jutottak... Ez még az általános iskolában talán elmegy, de felnőtt emberek közt, főműsoridőben... Egészen megmosolyogtató.
Döbbenetes, hogy a műsorba beválogatott szereplők többsége mennyire sérült, mennyire képtelen bánni a másikkal, s főként hogy milyen hangnemben beszélnek egymással. Jómagam csaknem 29 éve élek gyermekeim anyjával, s bennünk sincs semmiféle gát a kommunikáció terén. Lazán cinkeljük a másikat bármivel, s legalább kéthetente egy szenvedélyes veszekedést is összehozunk. De soha nem beszéltünk egymással gyűlölködve. Soha nem vágtuk a másik fejéhez, hogy undorodunk tőle. Ezek olyan mérgek, melyektől - hitem szerint - sosem lehet már megtisztítani egy kapcsolatot. A Házasság első látásra harmadik évadában néha csak kapkodom a fejem, hogy a nők milyen acsarkodva beszélnek férjeikkel. Ez a műsor alapvetően a terápiáról szól. Van benne egy kifejezetten nemes szándék: megtanítani az érintetteket - és ezáltal a nézőket is -, miként érdemes bánnunk egymással. Mindannyiunknak van fejlődnivalója e téren, ám nem biztos, hogy a vakházasságok a legjobb terepei e nevelő munkának. Elképzelem magam, ahogy összeboronálnak egy tök ismeretlen nővel. A dolog abszolút kétesélyes. Vagy vonzódom hozzá, és akkor az égvilágon semmi szükségem pszichológusok segítségére, vagy nem, akkor viszont a kapcsolat alapja hiányzik, így aztán a világ legjobb terapeutái sem tudnának működő párost faragni belőlünk. Ez a legfőbb gondom az egyébként szórakoztató és tanulságos valóságshow-val.
