„Ha hazánk megfutamodik, mert nem tartja elviselhetőnek, hogy elveszítsük a gyermekeinket, hogy gazdasági áldozatokat hozzunk – akkor veszélyben vagyunk.” - ezek Fabien Mandon francia vezérkari főnök szavai, melyek a párizsi polgármesteri konferencián hangzottak el. Nem csoda, hogy hatalmas port kavartak.

Oké, felejtsük el, hogy az Európára leselkedő orosz háborús fenyegetés egy LSD-s hallucináció csupán, mely valamely globalista félőrült lázálmaiból ered. Ne foglalkozzunk a valóság azon szeletével sem, hogy Putyin még Ukrajnával is csak nehezen bír, nemhogy a NATO egészével. Fogadjuk el azt a teoretikus lehetőséget, hogy Oroszország a közeli jövőben katonai támadást indít az Észak-atlanti Szövetség bármely állama ellen. Még úgy is, ha erre józan fejjel fél százalék esélyt sem látunk. Mit kell tennünk, hogy erre a veszélyre felkészüljünk?

Az első, és legfontosabb, amit minden felelős politikusnak és egyéb véleményformálónak ki kellene mondania, beleharsogva a világ fülébe, hogy A HÁBORÚ ROSSZ DOLOG, A HÁBORÚ ELKERÜLENDŐ. Ezzel a premisszával minden józan ember egyetért, valamiért mégsem ezt az üzenetet halljuk. A közhangulat sokkal inkább abba az irányba mozdul el, amelybe az első világégés előtt is terelődött: a háborús romantika felé. Akkortájt sokan elhitték, hogy a fegyveres harc felrázza a társadalmi pangást; hősiességet hoz és megtisztítja a nemzeteket. Óriási bullshit mind, de ettől még az egyszerű nép simán bekajálta annak idején; sokan valósággal szomjazták a puskapor szagát. Több mint egy évszázad elteltével ismételten erre orientálódik az európai vezetés - nagyon nem kéne.

Az emberiség élete nem fenékig tejfel; van problémánk bőven. Természeti katsztrófák, járványok, pénzügyi válságok - nincs vita afelől, hogy ezek negatív dolgok, elkerülendők, vagy ha ez lehetetlen, úgy legalább a veszteségek minimalizálandók. Mindez felkészültséget igényel az adott társadalom vezetői részéről. Emlékezzünk például a tavalyi dunai árhullámra! A magyar kormány profi módon menedzselte a felkészülési munkálatokat, melyekben a vízügyi szerveken kívül az érintett önkormányzatok, a katasztrófavédelem, a honvédség és néhány büntetés-végrehajtási intézet is részt vett, továbbá számos önkéntes is csatlakozott. Orbán nem verette félre a harangokat és nem mondta be főműsoridőben, hogy mind meg fogunk halni. A honpolgárok oroszlánrésze pont ugyanúgy végezte a napi rutintevékenységeit, mint máskor, legfeljebb az esti híradóból tájékozódott a fejleményekről. Pontosan ugyanígy kell felkészülni a háborús veszélyekre is. Lehet csendben fokozni a honvédelmi kiadásokat; lehet diszkréten növelni a hadállományt, ám semmi szükség arra, hogy az ország vezetői a lakosságot hergeljék, tüzeljék. Márpedig ma ez zajlik; a francia vezérkari főnök minden szava nettó háborús uszítás.

A honvédelem egy speciális szakma, amelyet ideális esetben profi szakemberek (hivatásos katonák) látnak el. Pont úgy, akár a tűzoltást, a szoftverfejlesztést, az idősgondozást, vagy épp a hidegburkolást. Boldog békeidőkben a derűs honpolgárok többsége nem is mutat különösebb érdeklődést e szakma iránt, márpedig a politikusok fő küldetése az, hogy e boldog békeidőket megőrizzék. Sem a honvédelem hatékonyságát, sem a morált nem szolgálja az, ha mindenkit folyamatosan a fegyverkezéssel traktálunk, pláne, ha a hatalom az aktív közreműködést is kötelezővé teszi. Amikor egy ország vagy egy szövetség vezetői nem száraz államigazgatási és katonai feladatként tekintenek a honvédelemre, hanem tudatosan úgy kommunikálnak, mintha ez mindannyiunk legégetőbb napi problémája volna (miközben békés jólétben élünk, s valószínűleg ez így marad a jövőben is), olyankor cél egyértelműen a tudatmódosítás, az agymosás, a hergelés. Elültetni az egyszerű lelkekben a félelmet, s felhatalmazást nyerni a legszélsőségesebb őrültségekre. Az idióta Fabien Mandon arról beszél, hogy a franciák fogadják el: gyermekeik meghalhatnak a fronton... Mennyi esze van egy ilyen embernek? Természetesen sokan űznek veszélyes szakmát. Egy építőipari munkás bármikor a mélybe zuhanhat. Egy tengeri halásszal pillanatokon belül végezhet egy hirtelen érkező vihar. A bányászok, tűzoltók és rendőrök is állandó életveszélyben dolgoznak. A saját választásuk, hogy miféle foglalkozást, hivatást űznek. A háború és a béke ezzel szemben az országvezetők választása. Semmi sem erkölcstelenebb, mint hatalmi célok oltárán ártatlan fiatalokat feláldozni. Ha a franciák még nem hülyültek el teljesen, úgy sosem fogják természetesnek tekinteni, hogy fiaikat háborúban mészárolják le - épp elég baj az, ha a hivatásos katonák életüket veszíthetik értelmetlen összecsapásokban.

„Ha potenciális riválisaink úgy érzik, hogy nem vagyunk készek megvédeni magunkat – ha bizonytalanságot látnak –, akkor semmi sem állíthatja meg őket”- állítja a francia vezérkari főnök. Nyilvánvaló, hogy a NATO nem mutathat semmiféle bizonytalanságot. De ehhez a polgári lakosságnak semmi köze sincsen. Teljesen jogos az a felismerés, hogy Európa népe elkényelmesedett a nagy jólétben. Ám ez alapvetően jól is van így, semmi szükség arra, hogy mindenki katonásdit kezdjen játszani. Ráadásul a képmutatás csúcsa, hogy a valódi veszélytől, a nagyvárosokban garázdálkodó migránsbűnözőktől egyetlen nyugati ország erőszakszervezetei sem védik meg a polgárokat, sőt szigorúan büntetnek mindenkit, akiben még maradt spiritusz és hajlandó kiállni magáért. Viszont ha képzelt ellenségről van szó, akkor rögtön problémává válik az az elpuhultság, amely minden egyéb esetben elvárás. Ki érti ezt?

Az európai lakosság tudatos hergelése immáron évek óta tart. Svédországban és Norvégiában háború idejére vonatkozó tájékoztató füzeteket és brossúrákat gyártanak, melyeket minden háztartásba eljuttatnak. Németországban és Hollandiában azt javasolják, hogy minden háztartásban legyen 72 órás élelmiszerkészlet egy esetleges háború esetére. A kontinens számos politikusa beszél arról, hogy "Európa harcban áll", miközben a valóságban - hála az Égnek - ilyenről szó sincsen. Litvánia és Svédország után Lettország és Horvátország is visszaállította a kötelező sorkatonai szolgálatot, s már Németország is erősen fontolgatja. Fabien Mandon szavait is hallottuk már, legutóbb Dmitro Kuleba, Ukrajna volt külügyminisztere üzente a brit anyáknak: "El kell fogadni, hogy a fiaik meghalnak". Neki aztán tényleg semmi nem drága, az angol fiatalok élete bizonyosan nem az. Ha a nyugati polgároknak csak egy csöppnyi esze is maradt még, úgy messzire elzavarják az összes idióta háborús uszítót, s olyanokat választanak országaik és az EU élére, akik képesek és főként hajlandók is békét teremteni.