Lassan negyven éve foglalkoztat egy kérdés. Sokáig azt hittem, rajtam kívül senkit sem érdekel. Most, hogy egy kicsit utánajártam, azt látom, hogy a szóban forgó jelenség még nevet is kapott: "harmadik album szindróma" - így emlegetik. Arról van szó, hogy a legtöbb együttes életében a harmadik nagylemez igazi vízválasztó. Vagy azért, mert kiemelkedően sikeres és végérvényesen a csúcsra repíti a zenekart; vagy azért, mert komoly stílusválást érzékelünk. Esetleg egyidejűleg mindkettő igaz.

Ha már a címet és a címlapfotót is az LGT-től kölcsönöztük, kezdjük Presserékkel a sort! Az első magyar supergroup nagy várakozások mellett indult, azonban bemutatkozó albumuk elvont progresszív rockja nem aratott különösebb sikert. A második nekifutás már emészthetőbb - a Kotta nélkül és A szerelem börtönében kifejezetten ütős slágerek -, mindazonáltal az igazi áttörést harmadik LP hozta el, köszönhetően elsősorban Barta Tamás zseniális szerzeményeinek. Gyere, gyere ki a hegyoldalba, Ő még csak most tizennégy, Szabadíts meg, Vallomás, illetve Pressertől: Ringasd el magad, Kék asszony, Miénk itt a tér. Az egész lemez komplett slágergyűjtemény, s már a címadás is azt jelzi: pontosan tudták, hogy ez nagyot fog szólni. 

A Beatles esetén nem látunk ekkora szakadákot a harmadik és a korábbi albumok között, ám itt is igaz, hogy az 1964-es A Hard Day's Night messze felülmúlta az első kettőt. Ezt mutatják az eladott darabszámok és a slágerlistákat vezető nóták is. Az azonos című film természetesen nagyban segítette az LP népszerűségét, és az sem utolsó szempont, hogy - ellentétben a korábbiakkal - itt már minden szám Lennon-McCartney szerzemény. A lemezen található mind a 13 felvétel igazi sláger, számomra az I'll Cry Instead, az I Should Have Known Better és az I'll Be Back a legkedvesebb.

A U2 a hetvenes évek végén indul. Az első két album ígéretes, de semmi extra; egyiket sem hallgattuk rongyosra. Azután jött az 1983-as év, s vele a War című nagylemez, mely végre elhozta az igazi áttörést. Ebből jóval többet adtak el, mint az előzőekből összesen, s végre az angol slágerlista élét is sikerült meghódítaniuk (eddig a TOP10-be sem jutottak). A New Year's Day brutális sláger, de a Sunday Bloody Sunday is meghatározó jelentőségű. A Like a Song és a Two Hearts Beat As One is olyan húzós nóták, melyek szintén remekül hozzák a semmihez sem hasonlító U2-hangzást. Ez a kulcsa annak, hogy a világ valaha volt egyik legkiemelkedőbb bandájává váltak.

S hogy miért ilyen fontos mérföldkő a harmadik nagylemez? Az első LP sokszor évekig készül; a srácok ráérősen alkothatnak, gyűlhetnek a nóták, s mire szerződést kötnek végre egy kiadóval, már csak válogatni kell a számok közül. Azután menetrendszerűen érkezik a "második albumos zuhanás", ami a legkevésbé sem a véletlen műve; az együttes itt már időnyomás alatt dolgozik, a legtöbbször szerődés köti, hogy egy éven belül összeálljon az új anyag. Az elmúlt évtizedek során számos zenekar életútját követtem végig, s legtöbbjüknél a második nagylemez jelenti pályafutásuk mélypontját. Ezt ők is érzik, valószínűleg már a megjelenés előtt is tisztában vannak azzal, hogy a következőnek - ha lesz egyáltalán - igazán nagyot kell szólnia. A harmadik album idején a legtöbb együttesnek már van kiforrott stílusa, hangzása, stúdiótapasztalata, továbbá a koncertek és a slágerlisták immár elegendő visszajelzést adnak annak kapcsán, mit díjaz a közönség. Ekkorra rendszerint a kiadó is nagyobb kreatív szabadságot enged. Minden adott hozzá, hogy összerakjanak egy igazán ütős LP-t. A "harmadik album szindróma" ugyanakkor többnyire azoknál is jelentkezik, akiket kiegyensúlyozott teljesítmény jellemez, így nem kerültek semmiféle válságba a kapkodósra sikerült második nagylemez idején, s töretlen sikerességgel vágnak bele a folytatásba. Náluk a diemmát az jelenti, hogy haladjanak-e tovább a megkezdett, s azóta jól kitaposott úton, vállalva azt a veszélyt, hogy unalmassá válnak, avagy megkockáztassanak-e inkább egy meredek stílusváltást, amellyel akár rajongóik egy részének is búcsút inthetnek. Több oka is van tehát annak, mitől válik a harmadik album igazi ínyencséggé számos esetben.

1986 volt az az év, amikor - kiskamaszként - magnózni kezdtem. Az Edda visszatérő koncertalbuma volt az első műsoros kazettánk, melyet természetesen rongyosra hallgattunk, s azóta is imádom. Egy vérbeli magnós persze minden használhatót rögzít, ami a rádióban szól, illetve amit a barátainál fellel - magam is így tettem. Ez az az esztendő, amikor a Bon Jovi kiadja harmadik nagylemezét, rajta a halhatatlan nótákkal: Livin' on a Prayer, You Give Love a Bad Name (mindkettő vezette az amerikai slágerlistát), Wanted Dead or Alive, I'd Die for You, Never Say Goodbye... parádés az egész album. Ha csak egy évvel korábban elmerülök ebben a kultúrában, úgy biztosan nem váltam volna kigyógyíthatatlan Bon Jovi rajongóvá. A második LP ugyanis csapnivaló, még az együttes tagjai sem szeretik, nem is játszottak róla szinte semmit az elmúl 35 év koncertjei során. "Jobbnak kellett volna lennie" - nyilatkozta a frontember annak idején. Egyet kell értenem vele, de szerencsére azóta számtalan kárpótlást kaptunk már e kisiklásért. 

Maradjunk a nagy kedveceknél! A Guns 'N Roses bemutatkozó nagylemeze brutálisan jó és hatalmas siker, a második album ugyanakkor mindössze nyolc számot tartalmaz, alig több mint félórás terjedelemben. „Tekintettel arra, hogy a Guns N’ Roses valószínűleg kiadhatna egy baptista himnuszokból álló albumot, és platinalemezzé válhatna, túl könnyű lenne a G’n’R Lies-t a zenekar sunyi kísérleteként elutasítani, hogy összedobjanak néhány számot, és pénzt keressenek a forgalmas ünnepi vásárlási szezonban..." - írta annak idején a Rolling Stone magazin az 1988. november végén megjelenő korongról. De ha már ez ilyen megúszósan rövidre sikerült, annál hosszabb a harmadik - dupla-dupla - album, a Use Your Illusion I, II. A világon mindenütt slágerré vált a November Rain, a Don't Cry, a Could You Mine, a Civil War és a Yesterdays is, ezeken kívül tucatnyi briliáns nótát sorolhatnék még, de ezúttal beérem személyes kedvencemmel, mely az Estranged címet viseli. 

Az új évezred már nem bővelkedik igazi rock-óriásokkal, de azért a Muse mellett ne menjünk el szó nélkül! Matthew Bellamy csapatát ugyancsak a harmadik nagylemez, a 2003-ban megjelent Absolution repítette a fellegekbe. Ez volt az első olyan korongjuk, amely vezette a brit listát, s amely egy sor meghatározó, a következő húsz év során is sokat játszott slágert tartalmazott. Ezen az albumon található a Hysteria című felvétel is, mely mind a mai napig az egyik legismertebb Muse-dal, személyes kedvencem.

Nem ragozom tovább. Nazareth, Bee Gees, Creedence Clearwater Revival, Queen, The Ramones, Blondie, Iron Maiden, Metallica, Europe, Faith No More, Green Day, Blur, Jamiroquai, Radiohead, Foo Fighters, Smashing Pumpkins, Morcheeba; illetve idehaza: KFT, R-GO, Első Emelet, Quimby, Carbonfools... Csupa olyan társaság, ahol a harmadik LP meghatározó jelentőséggel bír; ikonikus nótákat, felejthetetlen videoklipeket, slágerlistás helyeket, fontos díjakat és magas eladott példányszámot eredményeztek. Nyilván még hosszasan lehetne sorolni az érintett együtteseket. Tudjuk: a pop-rock az a terület, ahol boldog-boldogtalan szerencsét próbál, ám a legtöbben még az első nagylemezükig sem jutnak el. Ám azok, akik kitartóak - s legfőképpen a kiadójuk is az -, így harmadszorra is stúdióba vonulhatnak, azoknak legkésőbb ott és akkor már muszáj valami nagy varázslatot produkálniuk. Ha ez sikerül, a közönség sosem felejti el őket.