Az amerikai polgárháború során megesett (1861 - első bull runi csata), hogy washingtoni politikusok, diplomaták, újságírók, fényképészek és családtagjaik piknikkosarakkal érkeztek az ütközet színhelyére; a domboldalról szerették volna végignézni az izgalmasnak ígérkező látványosságot. Kijózanítólag hatott, amikor az északi hadsereg vereséget szenvedett, és a menekülő katonák belefutottak a nézők kocsisorába. A kialakuló káosz és pánik érthetően sokkolta az egész társadalmat és gyorsan véget vetett az illúzióknak. A történelem azóta is piknikcsataként emlegeti az ütközetet és tankönyvi példájaként a naiv háborúképnek. Akár még mosolyoghatnánk is e sztorin, ha a jelenkor nem volna éppen ennyire felelőtlen.

Pedig ma pont ugyanezt látjuk. Politikusok, diplomaták, újságírók és különböző véleményvezérek úgy beszélnek a háborúról, mintha az valami könnyed testmozgás volna az ebédet követő, fincsi szieszta után. Mintha a jólétben elpuhult nyugati lakosságot már nem is lehetne felrázni semmi mással. Tényleg létezik a gondtalanságnak egy olyan szintje, amelyben az ember már önmagának gyárt problémákat, hogy életét értelmesnek és fajsúlyosnak láthassa? Ezért kell a háború és ezért van szükség a mesterségesen előidézett energiaválságra, valamint a migránserőszakra is? Magyarként ez elképzelhetetlen létállapot, hiszen e gondtalanságot még soha meg sem közelítettük. "Ha meg akarjuk védeni a nemzetet, el kell fogadnunk, hogy elveszíthetjük gyermekeinket" - így ijesztegeti népét Fabien Mandon, a francia vezérkari főnök, majd jön Mark Rutte, a NATO főtitkára is: "Európának fel kell készülnie egy nagyszabású konfliktusra, mint amit a nagyszüleink éltek át." Rajtuk kívül még számos elmebeteg nyugat-európai politikus beszél arról, hogy 2030 táján meg kell majd ütköznünk Oroszországgal... Itt nem is az a fő kérdés, hogy ugyan, miért is kéne, hanem az, hogy a választópolgárok miért nem zavarják el ezeket az idiótákat a büdös fenébe. Ugyanis nem arról van szó, hogy az ellenség itt kopogtat a városkapuknál, hanem arról, hogy létezik egy (valós vagy kitalált) félelem egy hosszú évek múltán bekövetkező összecsapástól. Ilyenkor nem az volna a magas rangú politikusok fő küldetése, hogy minden ilyen veszélyt elhárítsanak? Talán naiv vagyok, de hitem szerint a kormányok egyetlen feladata az, hogy polgáraik számára a lehető legnagyobb jólétet és szabadságot biztosítsák. A nyugati ember miért nem kéri számon mindezt a saját vezetőin? "Mindent megteszünk a békéért és az Önök biztonságáért. Folyamatosan tárgyalunk minden nagyhatalommal, és kompromisszumkészen figyelembe vesszük a legkülönbözőbb geopolitikai érdekeket. Így aztán nyugodtan hátradőlhetnek: amíg mi vezetjük az országot/kontinenst, addig Önöket baj nem érheti." Nem ez lenne a felelősségteljes attitűd? Nem ezt várná egy francia, német vagy svéd polgár?? Persze meglehet, hogy ez az egész kardcsörtetés csupán gyenge színjáték, mely Oroszországnak szól, ám ha így van, az annál rosszabb. Putyin aligha fogja összecsinálni magát; a francia, német vagy svéd polgár annál inkább. És ami a legszebb: pont azt az Orbánt vádolják háborús riogatással, aki a megfelelő mondatokkal operál. Érti ezt bárki?

Nem csupán a háború nem játék, de már a kötelező sorkatonai szolgálat sem az. Egyre több európai országban vezetik be újra (Litvánia, Svédország, Lettország, Horvátország), s számomra döbbenetes, hogy a társadalom ezen már fel sem háborodik, mi több: egyes országokban a megkérdezettek jelentős hányada még támogatja is ezt a mélységesen barbár eljárást. Sokadszorra is muszáj rögzíteni: egyetlen jogállam sem bánhat rabszolgaként a polgáraival, márpedig a kötelező katonásdi pontosan ezt jelenti. Nem véletlen, hogy a felmérések szerint mindenütt a fiatalok utasítják el és az idősek támogatják leginkább az általános besorozást. Ez valódi morális mélypont akkor is, ha a megkérdezett volt katona annak idején (ha ő szívott, szívjon más is!), és akkor is, ha csak a saját vén fenekét védené másvalaki élete árán. Az önkéntesség nem csupán az egyetlen erkölcsös eljárás, de  az elmúlt évtizedek azt igazolták, hogy az egyetlen működőképes is egyben. A legbestiálisabb nyilvánvalóan az ukrán módi, amikor - mint sintérek a kutyákat - az utcáról szedik össze a fiatalokat, furgonokba kényszerítve, elrabolva őket. Kétféle sors várhat rájuk: az egyik, hogy a frontra kerülés után napokon belül meghalnak. A másik, hogy egy 5.000-10.000 dollár összegű váltságdíj megfizetése ellenében szabadon engedik őket (amíg újra rájuk nem lel valamelyik sorozó bűnbanda). Akinél van elég készpénz, és ott helyben képes megkenni a sorozókat, az akár 500 dollárral is megúszhatja a kalandot, s még azelőtt kirakják a begyűjtő kocsiból, hogy a hadkiegészítő központba érnének. Mára az ukrán hadkiegészítő parncsnokság az ország vagyonos elitjének jelentős szeletét adja; kegyetlen módon fejve a katonakorú lakosságot, hogy kedvezményezettjeik - a Monte Carlo Hadtest szerencsés tagjai - minél gondtalanabbul mulatozhassanak a riviérán. Brutális embertelenségüket nem menti az sem, hogy az EU vezetése nagyban játssza ugyanezt a korrupció nevű játékot; utóbbiakat zsebét a fegyvergyártók tömik degeszre.

Talán elgondolkodtató, hogy a Donald Trump vezette Egyesült Államok közel sem így jár el. Nem riogatják a társadalmat azzal, hogy a gyermekeik meg fognak halni egy értelmetlen háborúban. A kötelező sorkatonai szolgálat visszaállítása sincs napirenden. Mégis övék a világ legütőképesebb hadserege. Iránt félóra alatt lerendezték. Venezuelát két és fél óra alatt. Az emberi áldozatok száma mindkét esetben minimális. Így jár el egy felelősségteljes nagyhatalom azokkal, akikkel képtelenség tárgyalni - minden más esetben a diplomácia eszközeivel él. A Core Five elnevezésű kezdeményezés például egy olyan nemzetközi fórum, amelyben az USA mellett Kína, India, Japán és Oroszország venne részt, globális problémákat, stratégiai kérdéseket megvitatandó. Nem véletlen, hogy az az Európai Unió, amely ahogyan veszít nemzetközi súlyából, olyan ütemben követ el egyre nagyobb őrültségeket, ma már egyre kevésbé kap helyet a nagyok asztalánál. Egészen nyilvánvaló, hogy Trump előzetesen egyeztetett Putyinnal Venezuela ügyében is, még úgy is, hogy Oroszország elítélően nyilatkozott a támadás kapcsán. (A diplomácia játékszabályai szerint aligha tehetne mást.) A nagyok minden valószínűség szerint leosztották egymás közt érdekszféráikat, miközben az öreg kontinens véleményére a kutya sem kíváncsi. Európában ugyanis immár négy éve az a mondás járja: minden kompromisszum árulást jelent. Pontosan ez az attitűd robbantotta ki a múlt században az első, majd a második világháborút is. Pedig tárgyalni muszáj, enélkül sosem lesz béke sehol. Nagyon nem lennék most az EU vezetőinek a helyében. A venezuelai akciót követően Ursula von der Leyen, Antonio Costa és Kaja Kallas is körülbelül ugyanazzal a semmitmondó reakcióval rukkolt elő - egyre inkább érzik, hogy nincs és nem is lesz beleszólásuk a világtörténelembe. Egyre valószínűbb, hogy Ukrajna sorsa is nélkülük dől majd el; miért is kérdezné bárki az alkalmatlan és felelőtlen idiótákat? 

Az Európai Unió jelenlegi vezetését látva egyre gyakrabban jut az eszembe a zseniális Ne nézz fel! című mozi zárójelenete. Néhány kiváltságos elitfigura - egy űrhajón menekülve - túléli a Föld pusztulását. "Nézzék meg ezt az elbűvölő állatot!" - szól az elnöknő, amikor egy idegen bolygóra érve az első furcsa élőlényt meglátja. Ezek az utolsó szavai... A tudatlanság, a felelőtlenség és a sérthetetlenség illúziója sokszor elbűvölő állatnak, simogatnivaló játékszernek láttatja azt, amiről az ember semmiféle ismerettel nem rendelkezik. Pont ugyanezt a felkészületlen, gyermeteg idiotizmust láttuk a zöld átállás, a genderőrületek, a migráció és legújabban a háborús megszállottság kapcsán. Az élet nem játék - mi kell még, hogy megtanulják?