Számtalanszor megfogalmaztuk már: a feminista ígéret nem jött be. A Föld nem lett jobb hely azáltal, hogy a nőket vezető pozíciókba engedtük. Azelőtt naivan azt hittük, békésebbé, puhábbá, gondoskodóbbá válik az a világ, melyet lányok-asszonyok kormányoznak. Hogy a csajok majd azokat a tulajdonságaikat domborítják, amelyekért igazán szeretjük őket. Nem így lett. Mióta az eszemet tudom, azóta nem volt ilyen feszült az európai közélet. Recesszió, háborús pszichózis, migrációs válság, zöld idiotizmus és egyéb őrületek - ma már egyre kevésbé hiszünk a feminista csodában. A kérdés sokkal inkább az, miért nem sikerült. Talán azért, mert a nők a legrosszabb oldalukat - a hisztiset, a zsémbeset, a felelőtlent - mutatják meg vezetőként? Vagy azért, mert megpróbálnak férfiként viselkedni? Esetleg azért, mert eleve elvetélt ötlet volt az egész? A női energiák nem is erre valók?

Már az elején szeretném leszögezni: ezt a kérdést nem én fogom megválaszolni. Láttam már néhány igazán jó női vezetőt, ha nem is túl sokat. Ha a politika színterén maradunk, úgy egyértelműen Margaret Thatcher jut eszünkbe elsőként. Az ő titka nem is titok: vezetői stílusa a legelvetemültebb macsóknál is férfiasabb volt. Nőket szinte a kormány közelébe sem engedett; túlzott érzelmességük miatt eleve nem tartotta alkalmasnak őket a magasabb hivatalokra. Rajta kívül Giorgia Melonit, esetleg (a közéletből már távozott) Varga Juditot említeném. Mindketten férfiasan kódolt irányítók: határozottak, racionálisak, a konfliktusokat bátran felvállalók. Ha a teljes világtörténelmet vesszük górcső alá, még úgy is csak elvétve találunk sikeres és női módon működő vezetőt (talán I. Erzsébet brit királynő lehetett ilyen), a jelenkorban pedig egyáltalán nem látunk példát hasonlóra.

Vajon mik azok a nőies vonások, amelyek komoly gátat szabnak annak, hogy valakiből kiváló vezető váljon? (A politikai korrektség jegyében muszáj leszögezni: ezek a jegyek férfiaknál is előfordulhatnak, csak lényegesen ritkábban.)

KONFLIKTUSKERÜLÉS - Minél magasabb pozíciót tölt be az ember, annál súlyosabb döntéseket kell meghoznia. Ezek sokszor érdekellentétekkel, vitákkal, sérelmekkel járhatnak. Vegyünk csak egy szimpla esetet; egy rosszul teljesítő alkalmazott elbocsátását. Jómagam úgy működöm, mint George Clooney az Egek ura című filmben: az évek alatt megedződve hamar képessé váltam rá, hogy akár futószalagon gyártsam és közöljem a felmondásokat. De nem mindenki ilyen. A konfliktuskerülők a lehető legtovább halogatják a kellemetlen döntéseket, még akkor is, ha ezzel az egész szervezetnek ártanak; még akkor is, ha mindenki mást demotiválnak ezáltal.

IMPLICIT KOMMUNIKÁCIÓ - "Találd ki gyorsan a gondolatom!" - Ez a hozzáállás már egy párkapcsolaton belül is őrjítő, azonban az üzleti és a közéleti szférában egyenesen működésképtelen. Nyilvánvaló, hogy egy nő szerelmi életétől semmi sem idegenebb, mint egy karót nyelt mérnök, aki mindig definíciókat használ, mindent pontosít, aprólékosan kijavít, okoskodva egyértelműsít. Aki csajozni akar, annak muszáj egy kicsit költővé válnia - színesen, burkoltan, homályosan, kétértelműen fogalmaznia. Elengedhetetlen fűszere ez a hétköznapoknak. Igen ám, csak hogy amikor egy projektet menedzselünk, olyankor nem az a cél, hogy lubickoljunk a művészi eszközökben, sokkal inkább az, hogy gyorsan, hatékonyan, óramű pontossággal működjünk együtt. A legtöbb esetben muszáj a legunalmasabb egyértelműséggel, száraz adatokat közölve kommunikálnunk; az értekezletek végén szájbarágós módon rögzíteni, ki milyen feladatot és határidőt visz magával. Ez az attitűd a nőktől elképesztően idegen. Ha egy menedzserasszonynak a magánéletben alapelvárása, hogy párja minden esetben találja ki vágyait, e rossz szokásának egyéb terepeken sem könnyen int búcsút. Márpedig az valóságos katasztrófa, amikor senki sem tudja, kinek mi a dolga; amikor mindenki a sötétben tapogatózva csak annyit mond: "azt hittem, hogy megcsinálod, hogy számodra ez egyértelmű..."

TÚLZOTT EMPÁTIA - Az együttérző képesség lényeges, szükséges és jó dolog, azonban nagy dózisban számos vezetői problémát okozhat. Konfliktuskerülés, elodázott döntések, tapintatból fakadó kétértelműség - csak hogy a legtipikusabbakat említsük. A túlságosan empatikus vezető hajlamos rá, hogy elnézze a súlyos hibákat, hogy kivételezzen a nehéz élethelyzetben lévőkkel, ám mindez joggal frusztrálja a többséget és érzékelhetően rontja az adott csoport hatékonyságát. A "wir schaffen das" gondolatát is a szélsőséges együttérzés szülte, ám ez sem menti a tényt: Európa sohasem lesz már olyan, mint azelőtt.

ERŐS MEGFELELÉSI VÁGY - Az igazán jó vezetők kizárólag a célt tartják szem előtt, s magasról tesznek rá, mit gondol róluk a külvilág, s mit gondolnak róluk a rábízottak. Mernek furcsák, különcök, nonkonformisták lenni, ha úgy kívánja a helyzet. A nők többsége azonban nem ilyen. Ők jellemzően szabálykövetők, s csak kivételes esetben térnek el a megszokott normáktól. Miközben tudjuk: a megfelelési kényszertől bénult vezető nem irányít, csupán reagál, sodródik. Az ilyen embert pedig előbb-utóbb szétmarcangolják, mégpedig a legkülönbözőbb irányokból. Egy középvezetőnek egyszerre kellene megfelelnie a főnökeinek, a beosztottainak és a külső ügyfeleknek is. Egy politikus igyekszik megőrizni jóember-arculatát a választók, az újságírók és néha még a politikai ellenfelek előtt is. Nem könnyű feladat. Főként ha nincs belső iránytű, csakis a szerethetőség vezérli az illetőt. Számos elemző ennek a megfelelési kényszernek tulajdonítja Theresa May, Kamala Harris és Sanna Marin kudarcát is. 

Az olvasás e pontján a woke-progresszív-feminista látogatót már bizonyára a tömény rosszullét kerülgeti. Magában azt dünnyögi: de hát nem is azzal van a gond, ha valaki nőnek született, hanem ha a fent felsorolt vonások jellemzik. Ezzel aligha lehetne vitázni. Persze haladár olvasónk - már ha mer őszinte lenni önmagához - azt azért el fogja ismerni, hogy az erőtlen vezető ismérveit gyakrabban fedezzük fel a gyengébbik nem képviselőin. Ám ő ezt kizárólag a neveléssel, a szocializációval fogja magyarázni, mondván: egy lánytól már egészen kicsi korától elvárják, hogy gondoskodó, kedves, kevésbé versengő, mások szükségleteire érzékeny legyen. Talán ebben is akad némi igazságmorzsa, még úgy is, hogy a posztmodern világunkban már egészen másként bánunk lánygyermekeinkkel, mint a száz, vagy kétszáz évvel ezelőtti elődeink tették. A progresszívek mindig csupán a lényegről feledkeznek el. Ez pedig a biológiai determináltság. Az alapvető női viselkedésminták az utódgondozás és a túlélés megkönnyítésére alakultak ki. A konfliktuskerülés, a jámborság, az agresszió-mentesség nagyban segítették az őskor asszonyait a társas kapcsolatok fenntartásában, a csoportdinamika finom irányításában. Az indirekt kommunikációs stratégiák pedig - már akkor is! - a férfipartner befolyásolását szolgálták. A modern neurobiológiai is rögzíti, hogy a nőknél bőségesebb az oxitocin-termelés és hangsúlyosabb az empatikus érzelmi feldolgozás, amelyből a tárgyalt fejezetek egyenesen következnek. 

Imádom a nőket. De pont azért a természetes szelídségükért és lágyságukért, amely alkalmatlanná teszi őket a vezetői szerepre. A posztmodern amazonok pechje, hogy férfitársaim 99%-a pontosan ugyanígy van ezzel.