Sokan gondoljuk úgy, hogy az állam nem jó gazda. Elégedetten nyugtázzuk, hogy a tervgazdaság csúfos bukását követően a fogyasztási cikkeket ma már a magánszektor állítja elő. Örülünk annak is, ha minél kevesebb a központi, bürokratikus előírás. Ám odáig csak kevesen mennek el, hogy az anarcho-kapitalista társadalmat tekintenék ideálisnak. A legtöbben azért szükségesnek látjuk, hogy az állam valamilyen formában létezzen - a legtöbb intellektuális politikai vita épp azt feszegeti, milyen legyen ez a forma. Jómagam az éjjeliőr-típusú államot preferálnám, amely semmi mást nem tesz, csupán polgárai biztonságát és jogbiztonságát óvja, ezen túlmenően nem szól bele semmibe. Nyilvánvaló persze, hogy még egy ilyen minimalista projekt is számtalan kérdést felvet.
Rendőrségre, határvédelemre és igazságszolgáltatásra természetesen szükség van. Ezek a legelemibb állami funkciók, működtetésük ugyanakkor jelentős forrásokat igényel. Ayn Rand Az állam finanszírozása egy szabad társadalomban című esszéjében arra tesz kísérletet, hogy tippeket adjon az önkéntes alapon történő adózáshoz. "Szemléltetésként (és csakis szemléltetésként) nézzük meg az alábbi lehetőséget! Az egyik legalapvetőbb szükséges szolgáltatás, amit csak az állam nyújthat, az a polgárok közti szerződéses megállapodások védelme. Tegyük fel, hogy az állam csak azokat a szerződéseket biztosítaná - azaz ismerné el törvényesen jogosnak és érvényesíthetőnek -, amelyek egy államnak kifizetett díjjal lettek biztosítva, a díj pedig egy törvényesen rögzített százaléka lenne a szerződéses ügyletben foglalt összegeknek. Az ilyen biztosítás nem lenne kötelező; nem szabnának ki törvényes büntetést azokra, akik nem használták - ők szabadon köthetnének szóbeli megegyezéseket, vagy írhatnának alá biztosítással nem rendelkező szerződéseket, ha úgy kívánják. Az egyetlen következmény az lenne, hogy az ilyen megállapodásokat vagy szerződéseket nem lehetne törvényesen érvényesíteni, és ha megszegnék őket, a károsult fél nem követelhetne jóvátételt a bíróságon." Szeretem, ahogyan Ayn Rand gondolkodik, s a magam részéről megfontolásra érdemesnek látom elképzelését. Ám ha el is tekintünk az önkéntes finanszírozástól, illetve annak vázolt módjától, azt azért egészen magabiztosan rögzíthetjük, hogy a jogszerűség védőangyala, a szerződések betartásának őre az állam; s már ezen alapfunkciójánál fogva is a gazdaság meghatározó szereplőjévé lép elő.
Ha van valami, amiben minden józan lélek egyetért, az az, hogy a tiszta verseny a piac minden szereplője számára áldásos. Alacsonyan tartja az árakat; az egekbe emeli a minőséget; bátorítja a fejlesztéseket, vagyis összességében a fogyasztói jólétet szolgálja. Nem kérdés tehát, hogy a lehető legszabadabb piaci működés elősegítése és megóvása evidens társadalmi érdek, a vita csupán az eszközök terén jelentkezik. Alapvető paradoxon a versenypolitika terén, hogy szabad-e beavatkozni a piaci játékszabályokba a szabad működés megóvása érdekében. A fejlett világ jelenkori válasza az, hogy igen, s ez kartell-ellenes törvényekben, versenyhivatalok felállításában ölt testet. Az osztrák iskola képviselői (a libertáriusok) szerint a szabad piacon nem jöhet létre tartós monopólium, csakis állami szerepvállalással. Így aztán teljesen értelmetlen már a felvetés is, mely szerint az államnak kéne megvédenie a piacot magától az államtól... Létezik még egy dilemma, amely a patrióta és a globalista tábor között feszül. Az előbbi nagy hangsúlyt fektet a hazai termelők/szolgáltatók védelmére, míg a globalista tábor szerint ez káros és felesleges. Ha ma kezdődne a történelem, így minden szereplő egyenlő eséllyel állna a startvonalhoz, úgy magam is a globalista álláspontot képviselném, mert így minden nemzet a számára legelőnyösebb gazdasági szerkezetet alakíthatná ki - mindenki azzal foglalkozhatna, amiben a legjobb. Tekintve azonban, hogy hazánk a Nyugathoz képest sok évtizedes hátrányból indul, nem tartom ördögtől valónak a magyar vállakozók előnyben részesítését a nemzetközi szereplőkkel szemben. Akárhogy is: a versenyszabályok kialakítása is egy olyan terület, amellyel az állam is résztvevővé válik - minimum játékvezetői szinten.
A legtöbben, akik az egyén szabadságát tartjuk a legnagyobb értéknek, azért mégsem érjük be az alapvető biztonsági szolgáltatásokkal és a piaci működés megóvásával. Lehet vitatkozni azon, hogy az állam milyen szintű egészségügyi szolgáltatást nyújtson, azonban a központi mentőszolgálatot és a sürgősségi ellátást aligha szüntetné meg bárki. De ugorjonk egy nagyot az igények palettáján: nem ismerek olyat, aki állami fogászatra járna. Azon meg csak mosolygunk, amikor európai balos kormányprogramok a nemváltó műtéteket is a TB-finanszírozás keretébe helyeznék. Hasonló a helyzet az oktatással is. Szinte mindenki egyetért abban, hogy érdemes a 6-10 éves gyerekeket megtanítani írni, olvasni, számolni, mégpedig egységes, általános iskolai rendszerben. De miért kéne, hogy a felsőoktatás is állami feladat legyen? Az meg végképp kérdés, hogy miért kell az államnak színházat, vallást, köztévét finanszíroznia. A legjobb az volna, ha mindenki feleannyi adót fizetne, s szabadon dönthentne afelől, hogy az így megtakarított pénzét miféle kultúrára, felekezetre, médiatermékre költi, ha költi egyáltalán. Ám akárhogy is: már a minimalista egészségügy és oktatás is piaci szereplővé teszi az államot.
A legfeleslegesebb és legkárosabb állami beavatkozások egyértelműen a baloldali intézkedések; az újraelosztás különböző formái. Ezek lényege minden esetben: megsarcolni a társadalmat, vagy annak egy szeletét és a bevételt egy kedvezményezett csoport számára átadni. Leszámítva a fogyatékossággal élőket és az alkalmas szülő nélkül felnövő gyermekeket, nincs egyetlen olyan szegmense sem a társadalomnak, amelyet valódi áldozati csoportnak tekinthetnénk. Aki egészségi állapotát tekintve képes arra, hogy dolgozzon és eltartsa magát, annak semmi szüksége támogatásra. Léteznek ugyanakkor olyan központi áldások, adományok, ingyenes, vagy kedvezményes díjszabású szolgáltatások, amelyek nem tesznek különbséget szegény és gazdag, iskolázott és tanulatlan, fekete és fehér, férfi és nő között, hanem mindenki számára egységesen elérhetők. Ezt erőforrás-alapú jóléti politikának nevezzük, s a nagyvilágon számos példáját ismerjük. Québec tartományban Észak-Amerika legalacsonyabb áramdíját fizetik, mely egy hatalmas állami vízerőmű-rendszernek köszönhető. Izlandon a gejzírek biztosítják a csaknem ingyenes fűtést. Szaúd-Arábiában és Kuvaitban fillérekért tankol bárki. Idehaza Paks jelentős részben hozzájárul a rezsicsökkentéshez. A felületes szemlélő mindezeket klasszikus baloldali intézkedésként könyvelné el, azonban tévedne. Mivel minden társadalmi csoportot egyetemesen érint, így nincs szó semmiféle újraelosztásról, csupán egyszerűsítésről. Az állam megtehetné azt is, hogy világpiaci áron szolgáltat, cserébe mindenkinek csökkenti az adóját. Körülbelül ugyanott tartanánk, talán csak a legalacsonyabb jövedelműek járnának rosszabbul. (Erre meg azt mondanánk, hogy jobboldali fordulat, miközben lényegében semmi sem változna.) Rögzítsük: ez is egy meghatározó eleme a piaci jelenlétnek, s nemigen prüszköl miatta sem jobbos, sem balos.
1969 volt az első év, amikor közgazdasági Nobel-díjat adtak át. Keneth Arrow az elsők közt, már 1972-ben megkapta, Gerard Debreu pedig 1983-ban. Kettőjükhöz fűződik az Arrow-Debreu tétel, amely azt igazolja, hogy a gazdaságnak létezik egyensúlyi állapota. Ennek feltételei (a teljesség igénye nélkül):
- A keresletek és kínálatok tökéletesen rugalmasak, beleértve a munkaerőét is.
- Nem jelennek meg a gazdaságon kívüli hatások (például természeti katasztrófák, háborúk vagy belső zavargások).
- A gazdasági tevékenységeknek nincsenek a gazdaságon túlmutató hatásai (például környezetszennyezés vagy nyílt visszaélések, csalások).
- Nincsenek monopóliumok, azaz többé-kevésbé szabad piaci versenyt látunk.
Ez a tétel Adam Smith nézeteinek teljes győzelmét bizonyítja. A láthatatlan kéz diadalmasan létre tud hozni egy stabilan fennmaradó gazdasági egyensúlyt, és ezt immár több mint fél évszázada a matematika kérlelhetetlen szigora garantálja. Az egyes kormányzatoknak nincs is más dolguk, mint ezt a nyugodt, káoszmentes állapotot fenntartani a folyton változó körülmények között. (Ha a jelenkort tekintjük, láthatjuk: ez nem is olyan egyszerű feladat.)
Van úgy, hogy nagy társaság vacsorázik együtt, s a végén a pincér közös számával érkezik. Az egyszerűség kedvéért osszuk el tízzel! - javasolja valaki, tekintve, hogy tízfős a csapat. Te persze pislogsz csak, mert egyetlen salátát fogyasztottál mindössze, ám olyan mélyen kell a tárcádba nyúlnod, mintha egy négyszemélyes csülöktálat rendeltél volna. Ha véletlenül a kezedbe kerül a pincér összesítője, látod majd, hogy a többiek méregdrága halkülönlegességeket, egzotikus desszerteket és koktélokat kértek; a kedvenc tételed az a negyvenezer forintos pezsgő, amit az asztal végén ülő, számodra totál ismeretlen lány hozatott. Kicsengeted a lét, ám egy életre meggyűlölöd a szocializmust - az ugyanis pontosan erről szól. Az egyik ember a másikkal fizetteti ki a fogyasztását, az állam pedig asszisztál ehhez. Ha van egy kis eszed, már a vacsoraasztalnál is közbeszólsz, mondván: semmi sem egyszerűbb, mintha mindenki fizeti a magáét. És ugyanígy: ha van egy kis eszed, nem támogatsz olyan politikai törekvést, amely újraelosztó államot hirdet. Közrendre, jogbiztonságra, fűtésre és világításra mindenkinek szüksége van. Ha az állam minden polgára számára biztosítja ezeket, abból nagy baj nem lehet. De innentől döntse el mindenki szabadon, hogy mit és mennyit fogyaszt, valamint hogy mennyit hajlandó dolgozni mindezekért. Nem kéne a takarékosokat, a szorgalmasokat és az egészségüket óvókat büntetni mások rossz szokásai miatt. Ezt az élősködő attitűdöt hagyjuk meg a szocialistáknak!
