Megszámlálni sem tudnám, hány olyan romantikus filmet láttam, melyben a fiú és a lány már az ötödik percben egymásba botlik, ám az utolsó pillanatig várni kell, hogy igazán révbe érjenek. A kettő közti másfél óra arról szól, miként kerülik el egymást újra és újra; vagy épp miként ápolnak plátói - esetleg extrákkal tarkított - barátságot mindenfajta lángoló érzelem nélkül. Bár a rendező célja nem feltétlenül ez, mégis egy olyan hamis képet fest a néző számára, mintha ilyen lenne az élet. Mintha a legnagyobb szerelmek valamiféle langyos barátságból szövődnének.

A valóság - tudjuk - egészen más. Ami engem illet: minden valamirevaló, szenvedélyes kapcsolatomat igazi villámcsapás előzte meg, kivétel nélkül. Kalandjaim felidézéséhez harminc esztendőt kell visszarepülnöm az időben - ó, azok a kilencvenes évek... - mégis elképesztően pontosan emlékszem minden meghatározó nyitójelenetre. Dórára, ahogyan belibbent azon a péntek estén... Nincs már meg az Admiral nevű hely, amely a törzskocsmánk volt annak idején, és a Közgáz Pince is bezárt rég, ahová később indultunk, mégis kitörölhetetlenül az elmémbe égett az első találkozás, az első pillantás. Emlékszem Szilvire is, ahogyan ott ült a kávézóban barnán, törékenyen. Azonnal tudtam, hogy kell nekem. Katira, akivel egy budai házibuliban ismerkedtem meg, s éjszakákat csókolóztam végig... akkor még mit sem tudtam a szerelmi taktikákról, s idióta módon, forró fejjel, ajtóstul rontottam a házba... És persze Editre, a legnagyobb villámcsapásra mind közül. Amint belépett a terembe, olyan hangos és önkéntelen "hoppá" hagyta el a számat, hogy többen is rám szóltak. Pedig illett volna viselkednem: én hívtam össze az értekezletet... És emlékszem rengeteg lányra, akiknél elmaradt az égi jel. A szőke Emíliára, akivel éjszakai fürdőzést rendeztünk Badacsonyban... egyetlen ujjal sem nyúltam hozzá, pedig gyönyörű volt, rajzolni sem lehetett volna tökéletesebb melleket. A pár száz méterrel odébb borozgató csapatom biztosra vette, hogy ilyen lehetőséget nem hagyok ki. A fotómodell szépségű Bernire, akit kifejezetten miattam hoztak el egy bulira, de valahogy mégsem született meg a szikra. Eszterre, Rékára, Beára, Ritára és sokakra, akiknek már a nevét sem tudom, de randiztunk párszor, megpróbáltuk - esélytelenül. Ami nem elemi erejű, a retinába örökre beégő villámcsapással indult, azokból sosem született felejthetetlen románc.

Visszatérve a filmek világához: ülünk a moziban és - a rendező szándéka szerint - külső szemlélőként is pontosan érzekeljük, amikor megszületik a pillanat, fellángol a szikra, becsap a villám. A beteljesülés mégis várat magára, aminek egyetlen oka van, mégpedig az, hogy egy romantikus komédiát nézünk. A film nem kíván túlmutatni önmagán; a lassan kibontakozó szerelmi szálon kívül nincs benne semmi egyéb. Érthető, hogy a forgatókönyvíró nem sietteti az egymásra találást; tíz perces mozira nem sokan váltanának jegyet. Ám pont ebből a koncepcióból születik meg az a hamis és életidegen kép, amely ellen minden idegszálunk tiltakozik. Érdemes felidézni azokat a filmélményeinket is, ahol az alkotás komolyan veszi önmagát, és valódi, igényes tartalmat közvetít. Ahol a romantikus vonal csak egyike a különböző drámai szálaknak. Az ilyen mozik soha nem bábozzák el azt a hazugságot, hogy a szerelem barátságból épül. Az ilyen filmekben egyetlen perccel sem húzzák tovább az érzelmi betetőzést, mint ami reális és életszerű.