A szabadság mindannyiunk számára érték. Vagyunk páran, akik szerint a legfontontosabb. Tudjuk azt is, hogy a szabadság az elnyomás hiányát jelenti, ugyanakkor hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a zsarnokságnak többféle formája is létezik. Ha a saját vezetőink tartják röviden a pórázt, azt hívhatjuk belső abszolutizmusnak. Ha az ország nem szabad, és idegen hatalmak döntenek a sorsunk felett, azt nevezhetjük külső önkényuralomnak. Mindig is léteztek olyan magyarok, akik magasról tettek a nemzet függetlenségére. Csupán azt nem értem, miért jó ez nekik. Volt-e már valaha a történelem során olyan, hogy egy megszállt, lenézett, gyarmati sorban tartott ország polgárai messzemenő szabadságot és jólétet élvezhettek? Hazánk ezeregyszáz esztendeje alatt volt-e olyan külső elnyomónk, akit visszasírnánk? Aligha.

Ami az első 500 évünket illeti, a tatárdúlást leszámítva nem adódtak különösebb külpolitikai problémáink, mondhatjuk, hogy a nemzeti függetlenség terén rendben volt az ország. Viszont barbár népként érkeztünk meg a Kárpát-medencébe, körülbelül azon a civilizációs és tudati szinten állhattunk, mint Európa új honfoglalói, akik 2015 óta óriási tömegben vándorolnak a kontinensre. Ahogyan ők sem érettek a liberális jogállami működésre, ugyanúgy mi sem voltunk azok a kezdet kezdetén. Uralkodóink - különösen az Árpád-házból valók - szigorú törvényekkel védték a rendet; olyanokkal, melyek ma már teljességgel elképzelhetetlenek volnának. Szinte minden királyunk brutális diktátornak számítana manapság, ha tetteiket, intézkedéseiket tekintjük. Szent István kapcsán elég arra gondolnunk, ahogyan Koppánnyal és Vazullal elbánt. A vallás terén sem volt megengedő: kötelezővé tette a kereszténységet, sőt bevezette a tizedet is. Kiépítette a vármegyerendszert, a helyi hatalmat saját embereinek kezébe adta. Szent Lászlóra a legtöbben úgy emlékezünk, mint a drákói szigor bevezetőjére, már ami a tulajdonjog megsértését illeti. Uralkodása alatt már a kisebb lopásokért is halálbüntetés járt. Ha nem került elő a tettes, akár az egész falut megbüntethették, vagyis a kollektív bűnösség beteg eszméje sem állt távol tőle. Hunyadi Mátyás kegyetlen adókkal sanyargatta a népet. Ha csak tehette, megkerülte a rendi országgyűlést; politikai ellenfeleit simán ellehetetlenítette. Bár az "igazságos" jelző ragadt rá, valójában ő maga volt a legfőbb bíró és a teljes igazságszolgáltatás kézi vezérléssel működött. Gyakorlatilag a teljes középkort a jobbágyság röghöz kötése jellemezte, vagyis a társadalom 90%-a mindvégig félrabszolga módon élt. Mindent egybevetve: az egyén aligha élvezhetett korlátlan szabadságot történelmünk első felében, és ez még akkor is igaz, ha tőlünk nyugatra sem volt semmivel sem kellemesebb vagy szabadabb a létezés.

Az átlagmagyar szabadságélménye és jóléte szempontjából a második felvonás még az előzőnél is cudarabb. Török hódoltság, Habsburg uralom, német megszállás, szovjet érdekszféra... A második ötszáz év messze nem a nemzeti függetlenségről szólt. A törökök simán elhajtották és rabszolgasorba taszították a meghódított terület lakosságát, a gyerekekből pedig iszlám hitű janicsárokat faragtak. Szarrá adóztatták a népet, s ha stratégiai céljaik éppen úgy kívánták, falvainkat lazán felégették. A Habsburg abszolutizmus tényleges katonai és rendőri terrort jelentett, különösen a szabadságharc leverése utáni időszakban. Cenzúra, besúgóhálózat, az országgyűlés feloszlatása és kőkemény adóztatás jellemezte e kort, s természetesen a német lett az államigazgatás és az oktatás hivatalos nyelve. A Habsburgok rángatták bele az országot a teljesen értelmetlen első világháborúba; nekik köszönhetjük Trianont, s közvetve a Tanácsköztársaságot is, annak minden borzalmával. Negyedszázaddal később megérkeztek a nácik, hogy elhurcolják a magyar zsidóságot, lehetővé tegyék a nyilas hatalomátvételt, s hogy pár hónap alatt tökéletesen kifosszák a "szövetséges", a "fegyverbarát" Magyarországot. A Nemzeti Bank aranytartalékát, gyárainkat, gépsorainkat, valamint állatállományunk oroszlánrészét vonatra pakolták és a "baráti" Németországba szállították. Ráadásképpen: védelmet ígértek, ehelyett az ország hadszíntérré vált. A szovjet megszállás időszakát sem a felhőtlen jókedv jellemezte. Gulag, Recsk, padlássöprés, kollektivizálás, ÁVH, vasfüggöny... az ötvenes évek elhozta a totális diktatúrát, a legsötétebbet történelmünk folyamán, amelyben az állam az egyén magánéletének valóban minden szegletébe beköltözött. Látunk csak egyetlen példát is arra, hogy szuverenitásunk elvesztése napfényt varázsolt volna? Világos: elvileg nem kizárt, hogy egy jóságos, globális önkényuralkodó; egy világkormány; vagy épp a most épülő negyedik birodalom Kánaánt teremt, s elhozza a magyarság számára a tökéletes szabadságot és jólétet. Ám ha historikus tapasztalatainkat vesszük alapul, úgy csak a komplett idióták hihetnek az ilyesmiben. És ami a legszebb: a törökök kivételével minden más megszállónk úgy rabolt ki bennünket, úgy tett tönkre mindent, úgy tekintette hitvány gyarmatának az országot, hogy közben elszínészkedte az atyáskodó jóbarátot. (Ma épp ugyanezt az álszent dumát halljuk, ha Manfred Weber bármikor is megszólal.)

1990 után végre eljött az a korszak, amikor kívül-belül szabadok lehetünk. A mögöttünk hagyott harminchat esztendőből húsz volt olyan, hogy Orbán Viktornak hívták a miniszterelnököt. Ezek azok az évek, amelyek a békéről, a gyarapodásról, a működő államról szóltak. (Nem hibátlan évek ezek sem, de hol vannak a másik tizenhathoz képest... válságok, megszorítások, munkanélküliség, szegénység, a közvagyon eltékozlása, taxisblokád, őszödi beszéd, szemkilövetés...) Ezeregyszáz esztendeje először tartunk ott, hogy nem vagyunk gyarmat, nincs külső megszálló, továbbá a nemzeti kormány önkényétől sem kell tartania senkinek. Oké, nem teljes a szabadság: a drogkereskedelem és -fogyasztás például tiltott gyümölcs, de ennyi. Ezzel azért együtt lehet élni, különösen úgy, hogy ahol csak járok, tömény a fűszag mindenütt, mégsem esik bántódása senkinek. Ha belegondolunk: az előttünk járó 40 nemzedék bármelyike gondolkodás nélkül cserélne velünk, dédszüleink és nagyszüleink különösen. De az ország fele mégis elégedetlen. Nekik kevés a jólét. Nekik kevés a szabadság. Nekik valami más kell. Hogy mi az a valami? A változást akarók többségének halvány fogalma sincsen. Talán csak unják a narancsot. Akad egy igen szűk kisebbség, akiket a személyes bosszúvágy vezérel, rájuk kár is minden szó. A legérdekesebb azonban azok tábora, akik a lelkükben mindig is labancok voltak. Akiknek elengedhetetlenül szükséges egy külső hatalom hátsója, amelybe belefészkelhetik magukat. Vajon mi mozgatja őket? Mitől e perverz lelkület?

Hallgatom ahogyan Orbán Anita, a Tisza Párt külügyminiszter jelöltje arról beszél, hogy nekünk Brüsszel az iránytűnk. Döbbenten figyelem ahogyan Petschnig Mária Zita és Kéri László a szektás eligazítások során a Nemzetközi Valutaalap visszahívását ajánlja a hívőknek. Ezeknek az embereknek kéjes örömöt okoz, ha a hazájukat kiszolgáltathatják bármely idegen hatalomnak. Vajon miért teszik? Milyen lélektani és szociológiai okai lehetnek annak, ha valaki lojálisabb egy külső birodalmi központhoz, mint a saját nemzeti törekvéseihez?

• EGYÉNI ÉRDEK - Ez a legszimplább motiváció. Emlékszünk még? 2005-re az akkori kormány 3,6%-os költségvetési hiányt tervezett. Ebből majdnem 8% lett, de Gyurcsányék úgy kozmetikázták az adatokat, hogy megálljon 6,1%-nál. Szó nélkül elnézte nekik az EU vezetése. Visszatérve a jelenbe: Donald Tusk is gyakorlatilag bármilyen törvénytelenséget megtehet Lengyelországban. A birodalmi báboknak, helytartóknak valóban nagyobb a szabadságuk, mint bárkinek. A maffia megvédi a sajátjait. De akárhogy is: ez csupán a legszűkebb politikai elit kiváltsága. A mezei állampolgárt ez a szempont a legkevésbé sem érinti.
• KISEBBRENDŰSÉG - Ami azt illeti, ez erősen összefügg az ember társadalomfilozófiai beállítottságával. Egy jobboldali semmi mást nem vár a hatalomtól, csak hogy hagyják őt békén. Majd ő gondoskodik saját magáról, felépíti a házát, megteremti az egzisztenciáját. Egy baloldali viszont - akár egy éretlen gyerek - azt kéri az államtól, hogy az istápolja. Mert hogy ő maga alkalmatlan az öngondoskodásra. Ugyanezt látjuk a szuverenitás kérdésében is. Sokan - jellemzően balosok - azt gondolják, hogy mi magyarok képtelenek vagyunk kormányozni magunkat, hiszen a mi kultúránk, szellemünk, tudásunk, hozzáállásunk eleve alacsonyabbrendű a nyugatihoz képest. Döbbenet.
• PROGRESSZÍV MISSZÓ - A Nyugat mérföldekkel előttünk jár - mondják a "haladók" - s ha a birodalom részévé válunk, majd mi is részesülünk a modernizációból. Csakis Brüsszel húzhat ki minket a balkáni elmaradottságunkból, és csakis a hazai balliberálisok azok, akik értik a birodalmi központ nyelvét. Ady Endre idején e gondolkodásmód még tartalmazhatott némi igazságmorzsát, ma már semmit a világon. Technológiai értelemben sokkal inkább Kelet-Ázsiára érdemes figyelnünk, politikafilozófiai síkon pedig az amerikai republikánusokra. Brüsszel minden tekintetben egy süllyedő hajó, csak az idióták kéredzkednek fel rá. "A világban új ipari forradalom kezdődött, és ebben Európa nem tud részt venni. A gőzgép feltalálása óta először Európa nem formálója, hanem elszenvedője lesz a világméretű gazdasági átalakulásnak." - Orbán Viktor erről is beszélt a szombati évértékelőn.
• MORÁLIS SZAKADÉK - A balliberális hangok szerint a Nyugat erkölcsi síkon is messze felettünk áll. Mi még mindig úgy viselkedünk, mint Árpád vad hordái, s külső segítség nélkül felfalnánk egymást. Szükségünk van a nyugati gyámságra, hisz önmagunkban alkalmatlanok vagyunk a demokráciára, a jogállami működésre. Az mindegy, hogy miénk Európa egyik legrégebbi állama. A kontinens vezetői még a 21. században is nap mint nap bizonyítják, mennyivel jobb emberek nálunk. Önként átengedik országaikat a muszlim hordáknak; keresztes háborút vívnak Oroszország ellen; nyakig eladósodnak Ukrajnáért - hol vagyunk mi ezekhez a szentekhez képest?
• KÉNYELEM - A szabadság nem mindig kényelmes. Ki kell állnunk magunkért. Dolgozni kell. Meg kell védeni magunkat. Gondolkodni és érvelni kell. Felelősséget kell vállalni a döntéseinkért. Egy idegen béklyó mindezektől megkíméli az embert. Aki csak utasításokat követ, az nem felel semmiért. Olyan ez, mint munkába állni egy multinál. Biztonságos, langyos, kockázatmentes. Nincs benne az önmegvalósítás, a kreativitás és a felemelkedés ígérete, no de ez nem is mindenkit érdekel. A kényelem sokak számára sokkal fontosabb a szabadságnál.
• ÖN- ÉS NEMZETGYŰLÖLET - Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a magyar balliberális ellenzéknél nincs hitványabb. Akik gyűlölik a himnuszt, a nemzeti lobogót és a szent koronát; akik szégyenlik a magyarságukat, azok valóban menthetetlenek, azokkal tényleg nincs mit kezdeni még a megértés szintjén sem. Ám ha olvasunk nemzetközi irodalmat, ha nézünk európai filmeket, úgy érzékelni fogjuk, hogy a német, az angol és a skandináv világ pont ugyanúgy kitermelte a maga gyökértelen, öngyűlölő idiótáit. 
• OSTOBASÁG ÉS ISMERETHIÁNY - A társadalom oroszlánrésze a mai napig borzasztó tájékozatlan. Márpedig aki nem ismeri a történelmet, aki nem követi a világban zajló eseményeket, aki képtelen felismerni a visszatérő mintákat és összefüggéseket, azt borzasztó könnyű megvezetni némi olcsó demagógiával. A jelenség attól igazán megmosolyogtató, hogy ma már fél perc alatt lebuktatható minden hazugság - nem kell könyvtárba járni ahhoz, hogy tényellenőrizzük az igénytelenül hazudozó véleményvezéreket. 

Robert C. Castel - igen találóan - így fogalmaz a labanc-lelkűek kapcsán: "Mindig kell legyen egy messzi országban lévő Mekka, ami meghatározza az imairányt. Konstantinápoly, Bécs, Berlin, vagy a Vörös tér, ezeknek egyre megy. Lényeg, hogy legyen valami. Valami nagyon-nagyon nemzetfeletti, amihez egyszer majd felnőhetünk. Mert ha nincs valami távoli félhold, vörös, illetve sárga csillag, kék glóbusz, vagy valamilyen más bálvány, amit imádni lehet, akkor mi marad? Egy fapados kis ország, amit építeni és védeni kell? Egy semmi kis nép, amely makacsul ragaszkodik a babonáihoz? Egy vészterhes múlt és egy bizonytalan jövendő? Piti dolgok olyan emberek számára, akik látták a jövőt és görcsösen akarnak hinni benne, hogy még működik." Imádom, hogy van olyan, aki pár mondatban el tudja mondani azt, amihez nekem hét bekezdés is kevés. S hogy mit hoz majd a holnap? "A brüsszeli elnyomó gépezet még működik Magyarországon, ezt majd április után fogjuk eltakarítani. Álcivil szervezetek, megvásárolt újságírók, bírák, politikusok, algoritmusok, bürokraták, guruló eurómilliók. Itt Magyarországon ma ezt jelenti Brüsszel." Adja az Ég, hogy Orbán Viktornak legyen igaza ebben is. Ehhez csak annyi kell, hogy mi, kurucok két hónap múlva többen legyünk a labancoknál. Komoly összegeket tettem rá, hogy így lesz.

A magyarság sosem volt egységes. A széthúzás évszázadok óta jellemez bennünket. E kettősség – a függetlenségért harcoló kuruc és a birodalmi integrációt választó labanc – valójában a magyar történelem állandó belső párbeszéde. Mindkét oldal úgy hiszi, hogy ő menti meg a nemzetet: az egyik a becsület és a szabadság útján, a másik a túlélés és az alkalmazkodás révén. Csupán egy dolog változott. Mára világossá vált, hogy a szervilis alkalmazkodás sehová sem vezet; a túlélés csakis a szuverenitás megőrzésével lehetséges. A labancok többé nem hitegethetnek senkit azzal, hogy ők is a nemzet érdekében cselekszenek.