Mindig ezt halljuk. Németország sikeresen feldolgozta és maga mögött hagyta a nácizmus traumáját. Ez egy bátor nemzet, amely képes volt szembenézni a múltjával. Közben egy lószart, mama. Mérő Laci barátom - aki egy sörözés alkalmával édesapja vonatkozó történetét is elmesélte - mindig azt mondja, sőt A szégyen emlékműve című írásában is kitér rá, hogy a németek mélyen megbánták mindazt ami történt. Ez talán igaz is. De az egészen biztos, hogy feldolgozni a mai napig nem tudták.

Jóllehet az alapsztori nem igazán történelmi jelentőségű, ugyanakkor mindent magában hordoz, amit a mai Németországról tudnunk kell. Egy bő héttel ezelőtt, február 14-én mutatta be a Bochumi Színház a portugál Tiago Rodrigues Catarina, avagy a fasiszták megölésének szépsége című darabját. A zárójelenetben egy szélsőjobboldali politikust alakító színész 15 perces monológot adott elő, kifejtve karaktere nézeteit. A közönség egy része nem bírta végighallgatni a beszédet. Először csak bekiabáltak ("fogd be a pofád!"), majd egy narancsot dobtak a színész felé. Két néző annyira elvesztette a kontrollt, hogy felrohantak a színpadra, megpróbálva derékba törni a monológot. A színházi dolgozóknak kellett közbelépniük, hogy megvédjék a művészt. A rendező - Mateja Koležnik - később úgy nyilatkozott, sokkolta a nézők ostobasága, hiszen pont azok az emberek váltak agresszívvá, akik elvileg a demokráciát és a toleranciát jöttek ünnepelni a színházba. (Az előadás továbbra is fut, csak azóta biztonsági őrök vigyázzák...)

Voltak idők, amikor egy ilyen hírhez nem is kellett volna hozzátenni semmit. A civilizáció egy bizonyos - a mainál magasabb - fokán mindenki előtt világos volt (de a színházba járó művelt réteg számára egészen bizonyosan), hogy a dráma a gonosszal való szembenézés egy eszköze. Ha a darab hatásos, úgy a közönséget meg fogja érinteni érzelmileg, s talán még intellektuálisan is. Befogadja, megemészti, feldolgozza a látottakat-hallottakat. Lesz, ami nem tetszik majd neki. Lesz, amivel nem ért egyet. Talán még olyan is lesz, ami megbotránkoztatja, vagy undort kelt benne. Ez mind tök oké. Ez mind benne van a pakliban. Én már azt is nagyon gáznak érzem, ha valaki ilyenkor feláll és otthagyja az előadást. Ehhez persze joga van, ám attól még a gyengeség egyértelmű jele. Ugyanakkor az, hogy bekiabálok, narancsot dobálok és megbróbálom elnémítani a színészt - ez a négyéves gyerek szintje, aki képtelen megkülönböztetni a tükröt a valóságtól; a fiktív karaktert a hús-vér gonosztól. Eszembe jut rég eltávozott nagyanyám, aki az Isaurát nézve hangosan szurkolt a képernyő előtt: "Ne higgy neki, hazudik!" - hallottuk, amint Leoncio megjelent a színen. Kétségkívül ez sem felnőtt magatartás, de ő legalább nem dobálta meg a tévékészüléket és a színészeket sem zavarta meg viselkedésével... Viszont ami Bochumban történt, az tényleg mindennek az alja; az valóban brutális látlelet a jelenkorról.

Alapvetés, hogy a pszichológiailag érett ember képes elviselni a morális ambivalenciát. Ha tudja is, hogy a múltja sötét, ez nem teszi őt a jelenben tehetetlenné vagy kényszeresen agresszívvá. Nem elfelejti, nem elnyomja, nem a szőnyeg alá söpri a tegnapot, hanem igyekszik integrálni. Ezzel szemben amit ma látunk: elfojtás és túlérzékenység. Érdemes megismerni azokat az elhárító mechanizmusokat, amelyek a trauma feldolgozását tökéletesen ellehetetlenítik:

• ELFOJTÁS - A kínos emlékek kiszorítása a tudatból. A probléma az, hogy az elfojtott tartalom nem tűnik el, hanem különböző tünetekben - főként szorongás formájában - visszatér.
• REAKCIÓKÉPZÉS - Ez a legérdekesebb a német attitűd szempontjából. Ilyenkor az illető pontosan az ellenkezőjét mutatja annak, amitől legbelül fél. Aki tart a saját agressziójától, az kényszeresen békepárti és szelíd lesz – de ez a szelídség gyakran merev és erőszakos.
• HASÍTÁS - A világot tisztán jóra és tisztán rosszra osztja. Gyermeki, fekete-fehér világlátás. Nincs köztes út, nincs árnyalat. Aki nácit játszik, az rossz, tehát meg kell dobálni – a kontextus nem számít.
• PROJEKCIÓ - Ha valaki nem néz szembe a saját sötét oldalával, az gyakran kivetíti azt másokra. Az illető mindenki másban meglátja a nácit, a gonoszt vagy a hibást, csak önmagában nem. Minél inkább tagadja az ember a saját árnyékát, annál agresszívabban fog harcolni ellene a külvilágban. 
• ÉRZELMI ELÖNTÖTTSÉG - A múltbeli trauma vagy bűn érzése annyira fájdalmas, hogy az illető lefagy vagy támad, de képtelen a felnőtt mérlegelésre. Teljes kontrollvesztés a józan ész felett.

Németországban ugyanezt látjuk nagyban, csaknem a teljes társadalom szintjén. Az elmúlt nyolcvan évüket a túlszabályozott bűntudat jellemezte, ami természetesen az oktatás terén is megjelent - csak nehogy a következő generációk már képesek legyenek a valódi szembenézésre. Számos német értelmiségi látja úgy, hogy ez az attitűd mára egy állami vallásá merevedett. Megszületett a hipermorál: kényszeresen bizonyítani akarják a világnak (és önmaguknak), hogy ők a legjobb tanítványok a demokráciában és az emberi jogokban. Ez a kényszeresség azonban gyakran intoleranciához vezet azokkal szemben, akik máshogy gondolkodnak, vagy akik emlékeztetik őket a múlt árnyoldalaira. Átzuhanás a ló túloldalára. Gyűlöljük a nácizmust, ezért létrehozzuk az antifasizmust, hogy annak égisze alatt pontosan ugyanolyan erőszakossá váljunk. Megvetjük és megtagadjuk a korábbi übermensch-tudatot, ám most, hogy ilyen jó emberekké nemesedtünk, erkölcsi felsőbbrendüségünk újfent a világ fölé emel bennünket. A múlt démonaitól rettegve korlátozzuk a szólásszabadságot. A média szerepe ebben a folyamatban kulcsfontosságú, hiszen Németországban a sajtó és a közszolgálati média (ARD, ZDF) hagyományosan a demokrácia őreként és népnevelőként azonosítja magát - ami már önmagában is egy vicc, de minimum szereptévesztés. A civilizáció e fellegvárában ma már szó sem lehet arról, hogy megvitassuk a múltat, hiszen a végén még kiderülne: két-három pontban akár a Sátánnak is lehet igazsága... Ezt a beteg, éretlen, óvodás lelkületet sikerült Európa-szerte elterjeszteni. Ez az egyik oka annak is, hogy Putyinnal egyik félőrült sem kíván tárgyalni. (Most, hogy az orosz elnök felajánlotta az USÁ-ban befagyasztott vagyon felhasználását a Béketanács működésére, valamint a háború utáni ukrán ujjáépítésre, a német sajtó egyhangúlag mérgezett ajándékként tálalta a gesztust. Nem írhatnak mást, a világuk dőlne össze.)

Természetesen nem mindenki infantilis. Léteznek nagyon is tudatos, intelligens, cinikus pszichopaták, akik pontosan tudják, miként lehet kihasználni egy  lélekben megnyomorított népet. Valójában már az intézményesült kereszténységnek is ez volt a receptje: vesd el a bűntudatot, s arass engedelmes birkákat. Ugyanezt látjuk. Akinek jó üzlet a háború, az elhiteti a németekkel, hogy ez nekik is milyen frankó. Akinek jó üzlet a migráció, az elhiteti a németekkel, mennyire klassz lesz együttélni pár százezer muszlim dzsihadistával. Aki mást gondol, az természetesen náci. Működik a politikai kényszerzubony: a német polgár annyira retteg attól, hogy bármilyen módon összefüggésbe hozzák a nácizmussal, hogy inkább csendben marad, vagy túlzott agresszióval fordul azok ellen, akik kilógnak a sorból. Én már csak azon merengek, hogy menthető-e még a német nép. Avagy genetikailag annyira elcseszettek, hogy egyszerűen képtelenek megállítani az ingát valahol középtájon? Miért vonzódnak mindig a szélsőségekhez? Hitler bukása után - csöbörből vödörbe - az NDK építette az egyik legszigorúbb szocialista barakkot, hogy aztán az új évezredben a woke-progressziót is csúcsra járassák. Mintha alkatukból fakadóan képtelenek volnának az ideológiamentességre, a csendes és józan középutasságra.

Amit Németországra tekintve 2026 februárjában látunk, az valójában egy kollektív poszttraumás állapot, ahol a szembenézés megrekedt egy gyermeki szinten: a bűvös szavak ismételgetésénél és a "csúnya, rossz bácsik" megdobálásánál. És nem is igazán látom a kiutat. Ha komolyan vennék a szembenézést, akkor kötelező olvasmánnyá tennék a Mein Kampf-ot. Csak hogy mindenki világosan lássa, mi az, amitől idegenkedünk, amit megvetünk, amit soha többé nem kívánunk átélni. De a terápia aligha lehet sikeres, ha még a szavaktól is rettegünk. Amikor arra kértem a Google Geminit, hogy rajzolja meg a fenti képet, egészen addig nem volt hajlandó munkába állni, amíg a "náci" szó szerepelt a feladatleírásban... Nagyon beteg világ az, ami körülöttünk épül.