Mindig ezt halljuk. Amikor szóvá tesszük, hogy a tiszás aktivizmusba miképp fér bele a plakátrongálás, majd lefüleléskor a fizikai agresszió; amikor elkerekedik a szemünk Magyar Péter szavain, aki Szent László törvényeit sírja vissza; amikor halkan jelezzük, hogy talán nem a lámpavas a legjobb megoldás - az ellenzéki térfél mindig kórusban reagál: na de hát a Fidesz is gyűlöletkampányt folytat... Azt már ők sem tagadják, hogy tiszavirág-életű közösségük egyetlen kovásza az indulat, a bosszúvágy, az Orbán-fóbia. Viszont megpróbálják elhitetni, hogy a másik oldal sem különb.

A Tisza Párt példátlan gyűlölethadjáratát mentegetők szerint a kormányoldal számos társadalmi csoportba beleállt már. Az ilyesmit hallgatva mindig nagyokat nézek, s érdeklődve figyelek, vajon kikre gondolhatnak.

• LMBTQ közösség - Ez az egyik leggyakoribb kritika. Miközben a valóság: sem jobboldali politikusok, sem meghatározó újságírók, véleményvezérek részéről nem hangzott el soha semmiféle homofób üzenet; melegeket, leszbikusokat bántó tartalom. Mi több, a társadalom egésze is kifejezetten elfogadónak tűnik. Az elmúlt 16 évben alig néhány fizikai atrocitás történt homoszexuálisok ellen, miközben Európa-szerte - bárhová is nézünk - nagyságrendekkel több homofób indíttatású bűnesetről értesülünk. (2022-ben Németországban 1005 erőszakos bűncselekményt regisztráltak, nálunk 28-at...) Akik valóban célkeresztbe kerültek, azok az LMBTQ-aktivisták - abszolút joggal. A felforgatók, káoszteremtők, gyermekmegrontók minden támadást vastagon megérdemelnek. 
• Cigányság - Egyetlen kormány sem tett annyit a cigányság felemelkedéséért, mint az utóbbi négy Orbán-kabinet. Ki lehet forgatni Lázár János mondatait, ám ettől még mindenki tudja, hogy a miniszter szerencsétlenül megválasztott szavai mögött is nettó jószándék húzódik. 
• Migránsok - E téren jogos a kritika, csakhogy a bevándorlók nem tekinthetők magyar társadalmi csoportnak. (És ha jó helyre húzzuk az ikszet áprilisban, akkor ez így is marad.) 2016-ban a magyar társadalom egyértelmű állásfoglalást tett e kérdésben, 98% feletti arányban utasítva el a migrációt. Nincs miről beszélni. 
• Külföldi ügynökök, nyíltan hazaárulók - Itt sincs miért magyarázkodni. Minden pofon jogos.

Abban igazuk van a kritikával élőknek, hogy a kormány előszeretettel gyárt ellenségképeket. Soros, Brüsszel, Ursula, Manfred, dollárbaloldal... Azt azonban látni kell, hogy a felsoroltak mind valódi politikai ellenfelek. Az nem elvárható, hogy mindegyiküket egyesével a keblünkre öleljük. Az viszont nagyon is elvárható volna mindenkitől, akibe egy szemernyi erkölcsi érzék is szorult, hogy képes legyen különbséget tenni az ellenségkép-gyártás különböző fokozatai között.

1. POZICIONÁLÁS - A legkonstruktívabb politizálás is megkívánja, hogy a különböző pártok - valamiféle programok, értékválasztások mentén - meghatározzák magukat. Ha az ellenfél történetesen baloldali álmokat táplál - megemelt családi pótlékot, segélyezést, vagyonadót, esetleg progresszív jövedelemadót kívánna - mindez olyan elem, amellyel lehet és kell is vitatkozni. Amíg csak programelemekről folyik a diskurzus, addig a kummunikáció maradhat akár a lehető legkulturáltabb mederben. Ettől persze a politikai ellenfél még ugyanúgy célkeresztbe kerül. A hópihék akár ennyitől is nyavalyoghatnak.
2. KIFIGURÁZÁS - Itt már túllépünk a programokon, s magát az ellenfelet támadjuk. Természetesen ez is bőven belefér - aki kurvának áll, az ne csodálkozzon, ha megrakják. Vagy finomabban: egy közszereplőnek ezt is tűrnie kell. Ráadásul az effajta lejárató üzenetek jellemzően szellemesek, szórakoztatóak - csak a gőgösök sértődnek meg az ilyesmin. 
3. AZ ALKALMATLANSÁG KIHANGSÚLYOZÁSA - Ha a politikai ellenfelünket alkalmatlannak találjuk, mi sem természetesebb, ha erre helyezzük a hangsúlyt. Valójában mindenki csak jól jár ezzel. Amennyiben az illető valóban inkompetens, akkor az a jó a világnak, ha sosem kerül pozícióba. Ha mégsem az, úgy már a kampány során képes lesz megvédeni magát és igazolni rátermettségét. Az ellenségképzés e harmadik fázisát tekintve igazuk lehet a Fideszt ostorozóknak - itt tényleg mi vagyunk az aktívabbak. De arról igazán nem tehetünk, ha a másik térfélen csupa használhatatlan idiótát fúj össze a szél. Mondjuk Nagy Márton is kapja az ívet rendesen, de Orbánt már alig-alig vádolja bárki alkalmatlansággal. Ki is röhögik az ilyet. A magyar miniszterelnök rátermettségét sehol a világon nem vonja kétségbe senki. Aki támadja, a legkevésbé sem ezért teszi.
4. A JÓSZÁNDÉK MEGKÉRDŐJELEZÉSE - Túl a programokon és a jelölt karakterén, e ponton már egy komoly határátlépés történik. Léteztek daliás idők, amikor a jószándék megkérdőjelezése elképzelhetetlennek számított; amikor még valamiféle sportszerűség megkövetelte, hogy a politikai ellenfelek feltételezzék egymásról: mindenki az ország érdekeit tartja szem előtt. Ezeken az időkön - sajnálatos módon - régen túl vagyunk. Ez mindkét táborra igaz. Kegyetlenül nehéz jószándékot feltételezni egy olyan politikai formációról, amelyet az Európai Néppárt tárt karokkal várt 2024-ben. Magyar Péterék egy olyan frakcióba ültek be, melynek meghatározó politikusai hosszú évek óta kitartóan gyűlölik hazánkat. Visszatartják pénzeinket; büntetéseket szabnak ki olyasmiért, amiért más tagországot jutalmaznak; hazug országjelentéseket szavaznak meg és igyekeznek megfosztani bennünket vétójogunktól. Hazaszerető politikusok sosem választanának ilyen hitvány társaságot.
5. AZ ELLENFÉL ELPUSZTÍTÁSÁNAK IGÉNYE - Börtön-retorika, újságírók listázása, digitális lincshangulat a kommentszekciókban, rendfenntartók és hivatalnokok fenyegetése, fizikai inzultusok a rendezvényeken, nosztalgiázás Szent László törvényei kapcsán - a Tisza Párt sokszorosan átlépte azt a vörös vonalat, amely a politikai ellenfél fizikai likvidálásának vágyát, illetve annak nyílt kifejezését jelenti. Lehet vitatkozni azon, hogy mi számít valódi gyűlöletbeszédnek, ám ez a fokozat már mindenképpen. És ez az a szintje az ellenségkép-alkotásnak, melyet a Fidesz soha meg sem közelített.

Az már önmagában is rém groteszk, ha a globalista maffia vádol bárkit is gyűlöletkeltéssel. Pont ők, akik soha nem rettentek vissza semmiféle erőszaktól, ha érdekeik úgy diktálták. A recept valójában több mint száz éve ugyanaz. Válassz ki egy alkalmas és készséges káoszteremtőt, majd ültesd vonatra és juttasd el oda, ahol véres forradalmat akarsz kirobbantani. Lenin kezdte a sort, de azóta már sokan követték példáját. A bomlasztókat ma már nem gőzmozdonyok juttatják célba, hanem a közösségi média, álcivil szervezetek és guruló dollárok milliói. Maidan, Szerbia, Bulgária, Lengyelország... most épp Magyarországra gördült be a trójai faló. Valószínűleg a Medián legutóbbi hazugsága is - mely 20%-os Tisza előnyről számolt be - ugyanennek a hadműveletnek a része. Ha ugyanis Magyar Péterék vereséget szenvednek - ami annyira valószínű, hogy nagy tétekben mertem fogadni rá -, úgy a káoszteremtők utolsó esélye az utcai zavargások kirobbantása marad. Márpedig minél csalódottabb az Orbán-fóbiások tábora, annál valószínűtlenebb, hogy sportszerűen és békésen elfogadják majd a választás végeredményét. 

Két tábor feszül egymásnak. Mi el akarjuk foglalni Brüsszelt, Brüsszel pedig el akarja foglalni Magyarországot. A különbség csak az, hogy mi ragaszkodunk a békés és demokratikus eszközökhöz. A másik oldal sosem volt ilyen finnyás. Ha nem megy szép szóval, akkor puccsal, forradalommal, merénylettel operálnak. A lényeg, hogy valamiképpen lenyessék végre a szuverenista vadhajtásokat. De persze mi folytatunk gyűlöletkampányt...