Petőfi Sándor költő. Jókai Mór író. Vavári Pál történész, tanár. Irinyi József ügyvéd, újságíró. Degré Alajos ügyvéd. Nem sorolom tovább; a márciusi ifjak csaknem mindegyike értelmiségi, többnyire jogász végzettségűek. Ők a kor influenszerei, akik pallérozott műveltséggel és végiggondolt politikai vízióval jelentkeztek. Emelkedett retorikával, valódi morális erővel mozgósítottak. Létezik ugyan egy olyan hiedelem, mely szerint a forradalmakat mindig a prolik, a társadalom legalsóbb rétegei indítják; a címbéli szállóige is erre utal - 1848 márciusa azonban homlokegyenest mást mutat.

Szombaton este egyik barátomnál whiskyzünk, kártyázunk. A hangfalakból a kedvenc muzsikáim szólnak - az Aerosmithtől kezdve a Quimbyig minden. Két és fél óra elteltével egyik idióta haverom megjegyzi: eddig még egyetlen jó számot sem hallott... Nekem se kell sokkal több, hogy vörösödjön a fejem és üvöltözni kezdjek. Az utóbbi negyven év zenei krémjét kínálom a társaságnak, de neki semmi sem jó. Megkérdem, hogy számára mi jelentené a tökéletes muzikális élményt. A válasz: "Majka, Tóth Andi, Tiesto..." E pillanatban úgy érzem, menten felrobbanok. Hogy mi?? Tóth Andi? Helyes csajszi, de hogyan lehet zenei etalonként hivatkozni rá? Még ha azt mondaná, hogy Pink Floyd, Yes, Supertramp vagy Sting, simán legyintenék, elkönyvelve: egy kifinomult sznobbal van dolgom. De így? Alulról kritizálva? Ezt hogyan?

A vasárnap délutánt a pókerteremben töltöm. Éhezők viadala - mondják sokan, hiszen a hét legalacsonyabb nevezési díjú versenye; mindösze tízezer forint a beülő. Meg is jelenik boldog-boldogtalan, pont úgy, mint a hétvégi autósforgalomban. Különösebben nem zavar, hogy totál amatőrökkel küzdök, még akkor sem, ha 96%-os partikat veszítek el. Ellenfelemet mindössze két lap segíti, viszont Fortuna valamiért szereti az agyhalottakat és gyakran nyújt számukra csodával határos támogatást - talán szellemi hátrányukat igyekszik kompenzálni ily módon. Edzett vagyok, az elmúlt húsz év során megszoktam már az ilyesmit. A gyógyszer csak akkor gurul el nálam, amikor a másik elemezni kezdi a leosztást és arra jut, milyen pocsékul játszottam. S ha ez nem lenne elég, a fél asztal helyeslően bólogat a teljes idiótasághoz... Tudni kell: a póker egy olyan szakma, amely kérlelhetetlen matematikai alapokkal bír. Az esetek többségében igen jól kalkulálható, hogy egy-egy lejátszási mód milyen várható értékkel kecsegtet, s valójában ez az egy, ami professzionálisan számít. Igazán dühítő jelenség, amikor a teljes sötétségben tapogatózók igyekeznek kioktatni azt, aki a téma csaknem teljes szakirodalmát ismeri, mi több: maga is írt már pókerkönyvet.

„A tömegember [...] abban a hiszemben él, hogy ő teljes és befejezett lény. Mivel nem érez hiányt semmiben, nem is keresi azt, amije nincs. [...] Ezért van az, hogy a tömegembernek nincsenek kétségei, és nem ismer el semmiféle külső tekintélyt. Meg van győződve róla, hogy az ő véleménye a világ legtermészetesebb dolga, és kész arra, hogy ezt a véleményét bárkire rákényszerítse.” - írja José Ortega Y Gasset A tömegek lázadása c. művében. „A tömegember [...] nem akar érvelni, nem akarja, hogy igaza legyen, hanem egyszerűen rá akarja kényszeríteni a véleményét a többiekre. Ez az új jelenség: az a jog, hogy ne legyen igazunk, a balgaság joga. [...] Az emberiség történetében most először fordul elő, hogy a tömeg nem akarja megérteni a nála kiválóbbat, sőt, egyszerűen elutasítja azt.” A mű száz évvel ezelőtt született, mégis azt érezzük, hogy a jelenkorról szól. A történelem során természetesen mindig léteztek okosak és ostobák, iskolázottak és iskolázatlanok. Baloldali filozófia ugyanakkor nem volt mindig, így egészen Marx megjelenéséig a falu bolondja nem is keverte össze magát az egyetemi professzorral. Üdvözlendő, hogy a törvény előtt ma már minden ember egyenlő, s hogy bárki előadhatja véleményét, ám ez a legkevésbé sem jelenti azt, a nép egyszerű gyermeke ettől egy csapásra megokosodott, s hogy innentől kezdve mindenkinek minden kérdésben pont ugyanannyit ér a szava. A 21. század posztmodern progressziója persze kész visszanyúlni a marxi gyökerekhez és új életet lehelni a hamis proli öntudatba. Pont ugyanúgy hergel, mint 100-150 évvel ezelőtt; pont ugyanúgy igyekszik elhitetni, hogy a világ igazságtalansága az, ha nem vezethet minden jöttment utasszállító repülőgépet, vagy nem végezhet agyműtétet bárki.  

A valóság az, hogy nem minden relatív; nem minden ízlés és hóbort dolga csupán. Léteznek kitanulható szakmák, objektív igazságok és mérhető minőségi szempontok. Természetesen helyes volt az emberiség sok évszázados törekvése, mellyel maga mögött hagyta a tekintélyelvű gondolkodásmódot. Olyan nincs, hogy valaki uralkodónak, vagy arisztokratának születik, s ebből következően jobban ért bármihez, mint a köznép. Olyan sincs, hogy egy vallás vagy egy ideológia kihirdeti magáról önön felsőbbrendűségét, melyet mindenkinek vakon el kell fogadnia. No de olyan sincs, hogy valamiféle kvótarendszer alapján mindenkinek pont ugyanannyiszor lesz igaza. Simán előfordulhat, hogy a falu bolondja és az egyetemi professzor egy életen át permanens vitát folytat úgy, hogy az előbbi kivétel nélkül minden esetben téved. Természetesen simán elviselhető az, hogy a posztmodern korban mindenki ért a focihoz, mindenki járványügyi szakértő is egyben, valamint a politika is mindenkinek a kisujjában van. Az is csak keveseket idegesít, ha a zenét és a pókert is olyanok próbálják oktatni, akiknek a legkisebb rálátásuk sincs az adott területre. De amikor már a politikai vezetők is ostobák, műveletlenek és alkalmatlanok, abból komoly katsztrófák következhetnek. És legalább ilyen drámai az is, amikor ugyanezek a vezetők a tudatlan tömegeket erőszakra hangolják. Nincs nehéz dolguk, a terep elő van készítve. Ahol minden relatív; ahol a szép a rút és a rút a szép; ahol a tiltó intézkedéseket a szabadság nevében hozzák; ahol a háború békét, a béke pedig háborút jelent, ott a prolit nem lesz nehéz meggyőzni arról, hogy az agresszíó kezdeményezése akár még erkölcsös, sőt kívánatos is lehet.

1848. március 15-én a nap eseményeire, követeléseire, hangvételére erősen rányomta bélyegét, hogy a pesti értelmiség köreiből indult minden. Nem löttyös indulat, gyerekes irigység, gyilkos bosszúszomj a mozgatórugó, hanem kizárólag emelkedett célok: a szabadság és a nemzeti függetlenség óhaja. Ezzel szemben ma hiába keresnénk a Petőfiket, Jókaikat, Vasvárikat. 2026 forradalmi ábrándja nem a Pilvaxból indul, de még csak nem is az Ingából. Ma csak Noár van, és a hozzá hasonló, véresszájú, hőbörgő prolik százai. A jelenkor a legkevésbé sem emlékeztet 1848-ra, sokkal inkább 1919-re. Frusztrált, szerencsétlen, önerőből boldogulni képtelen idióták és szadista hajlamú Lenin-fiúk károgását, fröcsögését és hergelését látjuk. Ebből még soha semmi jó nem született.