1996-ban diplomáztam. Harminc év távlatából is tisztán emlékszem a reklám szakirányon tanult alapvetésekre. Természetesen már akkor is téma volt a celebek szerepeltetése a különböző társaságok marketingkommunikációjában. Akkortájt arról szólt a fáma, hogy hiába népszerű Kern András vagy Nagy Feró, sokat nem hozna a konyhára, ha például a Calgont ők reklámoznák a tévében. A nemzetközi felmérések egyértelműen azt igazolták, hogy a háziasszonyok ilyen természetű kérdésekben inkább a szakemberekre hallgatnak. (A forráshitelesség elvét követve ezért jelent meg a mosógépszerelő karaktere a termék tévés hirdetéseiben.) Mára mintha változott volna a világ, különösen ami a politikai szférát illeti.

Miért látunk-hallunk ma ennyi celebet politikai témákban is megnyilvánulni? Mi lett más a kilencvenes évekhez képest? Először is érdemes megjegyezni: a politikai dilemmák össze sem hasonlíthatók az olyan gondokkal, mint például a mosógép vízkövesedése. Az utóbbi tisztán praktikus kérdés, szemben a pártválasztással, mely a legtöbbeknél sokkal inkább érzelmi alapú döntés. A választópolgár jellemzően nem szakpolitikai programot vásárol, sokkal inkább identitást. Másodszor: a szakértők kora - úgy tűnik - lejárt. Talán a kilencvenes években még tekintélynek számított egy fehér köpenyes, felkészült szakember, ma már aligha. És ennek nem csupán az az oka, hogy a posztmodern korban mindenki elhiszi magáról, hogy mindenhez ért. Legalább ilyen lényeges, hogy a jelenkor szakértőinek többsége látványosan prostituálttá vált. A közvéleménykutató olyan eredményt hoz ki, amilyet csak megrendelnek tőle. A biztonságpolitikai guru olyannyira foglya az ukrán narratívának, hogy képes katonai szimulátorjátékot elemezni élő tévéadásban. A kiberszakértő pedig bármire rámondja, hogy hamisítvány, ami kínos a politikai szekértáborának. Csodálkozunk, hogy már senki sem hisz nekik? Harmadszor: a közösségi média térhódítása mindent megváltoztatott. A széles táborral bíró influenszereknél a termékpromóció nem hogy jellemző, de ma már ez a tartalomgyártás elsődleges üzleti modellje. A követők úgy érzik, mintha egy jóbarátjuk ajánlaná nekik az adott cikket - ez jóval hatékonyabb lehet, mint egy személytelen márkaközlemény. És végül negyedszer: A celebek megjelenése a politikában valójában egyáltalán nem újdonság. Már a rendszerváltás idején is láthattuk, amint Koncz Zsuzsa, Bródy János, Darvas Iván, vagy épp Kulka János kiállt az SZDSZ mellett. Ez a jelenség a későbbiekben valamelyest visszaszorult (és nem csak azért, mert a Szabad Demokraták mozgalma kimúlt), de most minden eddiginél nagyobb hullámban tért vissza. Az ok nyilvánvaló: mindenki érzi, hogy a tét ezúttal óriási.

A hírességek politikai szerepvállalása ma már alapvető része a nyugati demokráciák látványpolitizálásának, de a módszerek és a hatékonyság terén jelentős különbségeket látunk az Atlanti-óceán két partja között. Az Egyesült Államokban a hírességek a kampánygépezet szerves részei. Itt nemcsak támogatnak, hanem gyakran ők maguk a mozgósítás motorjai. Az olyan ikonok, mint Taylor Swift vagy George Clooney, képesek több százezer embert regisztrációra vagy szavazásra bírni (Swift 2024-es kiállása Kamala Harris mellett rekordokat döntött a regisztrációs oldalakon). Ráadásul Amerikában sokszor elmosódik a határ a celeb és a politikus között, gondoljunk csak Ronald Reaganre, Donald Trumpra vagy Arnold Schwarzeneggerre. Európa jellemzően sokkal csendesebb, az öreg kontinens sztárjai gyakrabban állnak bele konkrét ügyekbe (környezetvédelem, emberi jogok), mintsem hogy elköteleznék magukat konkrét pártok mellett. Például Kylian Mbappé 2024-es és 2025-ös megszólalásai a franciaországi szélsőjobboldal ellen inkább morális figyelmeztetések voltak, mint pártkampányok. Ami pedig konkrétan a színészeket illeti, a trend világszerte hasonló: a többség (különösen a fiatalabb generáció) a progresszív, zöld vagy liberális oldalt támogatja. Konzervatívnak lenni nem divat Hollywoodban, de Londonban és Párizsban sem. Ezért a jobboldali érzelmű hírességek (pl. Jon Voight, James Woods, Chuck Norris, Rob Schneider) gyakran izoláltabbak a szakmában, illetve a cancel culture-től tartva ritkábban szólalnak meg.

Térjünk most haza, és első körben fókuszáljunk a zenészekre, színészekre! A rocksztárok - mióta világ a világ - mindig is lázadók voltak. A színészeink pedig már az egyetemi éveik során is a tömény baloldaliságot szívják magukba. Valóságos csoda az, hogy Magyarországon e téren egészen kiegyensúlyozott a két oldal. Az ellenzéki térfél természetesen hangosabb, zajosabb, botrányosabb. A kormányt támogatók - akár digitális polgári körökben való megjelenésükkel, akár Fidesz-rendezvényeken való fellépéseikkel - visszafogottan azt üzenik: a nemzeti oldalon állni a legkevésbé sem ciki, hanem nagyon is vállalható. Óriási különbség a két tábor között az is, hogy a kormányoldal a legritkább esetben fordul el azoktól, akik a változás mellé állnak. Nyíltan ellenzéki zenekarokat is meghívnak jobbos fesztiválokra; nyíltan ellenzéki színészek is szerepet kapnak az állami támogatással készülő filmekben. Ha valóban tehetségesek, ezt sosem vonjuk kétségbe, csak mert a másik oldal szekerét tolják. A globalista baloldal ugyanakkor epét hány minden újabb nemzeti kiállás esetén. Legutóbb Takáts Tamást szedték ízekre, csak mert elénekelt egy számot az esztergomi háborúellenes gyűlésen. Kíváncsi leszek, mit szólnak majd ahhoz, hogy tegnap a Kossuth téren is színpadra lépett: Radics Gigi, Dér Heni, Pápai Joci, Pataky Attila és Curtis társaságában a Nemzeti dalt adták elő - sok ezren énekeltük velük együtt. Felemelő élmény volt, minden túlzás nélkül.

Amíg a zenészek és színészek tábora erősen megosztott, addig a sportolók világában meglehetősen egyértelmű a helyzet. Az óbaloldal mellé alig néhányan álltak az elmúlt 36 év során. A Tisza Párt is egyedül Kulcsár Krisztiánnal büszkélkedhet. Ezzel szemben mindenki más, aki felvállalja politikai hovatartozását, kivétel nélkül a kormányt támogatja; többekkel a tegnapi békemenet első sorában is találkozhattunk. Ebben nyílván komoly szerepet játszik az is, hogy Orbánék stratégiai ágazatként tekintenek a sportra. Az állami támogatások mértéke az elmúlt 16 évben a többszörösére nőtt; a nagy sportegyesületek élén gyakran kormánypárti politikusok vagy a holdudvarhoz tartozó vezetők állnak. De van ennél mélyebb oka is a jelenségnek. A sport alapvetően az önmagáért tenni akaró ember sajátja. Azé, aki megmozgatja a súlyzókat, maga mögött hagyja a kilométereket, illetve szenvedélyesen küzd, hogy legyőzze ellenfelét. A sport azoké, akik büszkék sikeres nemzettársaikra, s akik hatvanezres kórust alkotva együtt éneklik a himnuszt a többi szurkolóval. A sport lélekemelő dolog a versenyző és a néző számára egyaránt. A sportszerűség tisztességes hozzáállást jelent, vagy még annál is többet. Ezek mind-mind jobboldali értékek. A tipikus baloldali ezzel szemben a fotelben ül, pocakot növeszt, telefüstöli a nappalit, elkapcsol a sportcsatornákról és kesereg, hogy őt senki sem szereti; hogy ő soha semmiben nem volt még sikeres, s hogy ez egy élhetetlen ország... Ha vigyázó szemünket az Egyesült Államokra vetjük, ott is azt fogjuk látni, hogy a legnépszerűbb sportágakat - jégkorong, baseball, NASCAR - a masszív republikánus jelenlét jellemzi. (Az amerikai futball ás a kosárlabda világában a játékosok 70-75%-a fekete - itt már korántsem ilyen egyértelmű a helyzet.)

Így állunk tehát. Az O1G tábor hosszú évek óta igyekszik beleverni a nép fejébe, hogy fideszesnek lenni ciki, hogy mindenki, aki számít, mára már a Tisza táborát erősíti. A valóság szemmel láthatóan ezzel pont ellentétes. Az ismert zenészek, színészek, sportolók oroszlánrésze kiáll a kormány mellett. Teszik ezt úgy, hogy ezzel komoly kockázatot vállalnak. Mi jobbosok akkor is elmegyünk egy Quimby, egy Kispál, egy Azahriah vagy épp egy Carson Coma koncertre, ha pontosan tudjuk, hogy a politika tengerén nem egy csónakban evezünk. Egyszerűen azért cselekszünk így, mert mi vagyunk a liberálisak, a megengedők, a szabadságszeretők. A másik oldal nem ilyen. Szélsőségességüket, eszelős gyűlöletüket pont azok a reakciók mutatják meg legjobban, melyek az Orbánt támogató celebekre záporoznak. Minden tiszteletem azoké, akik még ilyen áron is hitet tesznek a haza, a közösség, a nemzeti függetlenség mellett.