Fogalmam sincs, honnan került a könyvespolcomra. Több hozzátartozóm is eltávozott mostanában - bármelyiküktől örökölhettem. Fogalmam sincs, miként került a bakancslistámra, s miért pont ezt választottam ki néhány nappal ezelőtt. Sok száz kötet közül válogathattam.

Walter Jens Az utoló vádlott című regénye 1950-ben jelent meg. Valódi disztópia: így nézne ki a világ, ha győzött volna a náci Némerország... Egy totalitárius világállamban járunk. A történet hőse Walter Sturm; író és irodalomtörténész - az utolsó szabadon gondolkodó ember a Földön, épp ezért az utolsó vádlott is egyben. Megtörni, vagy megsemmisülni - ez a fő dilemma számára, mint ahogy minden tényleges diktatúrában ez lenne. Elég nyilvánvaló, hogy a szerző önmagáról mintázta a főszereplőt; nem csupán a hivatásával, de még a keresztnevével is felruházta ezt a komor világban bolyongó, komor figurát. "Az emberek boldogok" - fogalmazza meg a legfőbb bíró, a regény másik kulcsszereplője: "Van mit enniük, és minél többet dolgoznak, annál több ennivaló jut nekik. Nem kell egyedül aludniuk, gondoskodnak a gyerekeikről. Tudják, mi a kötelességük, mert mi megmondjuk nekik. Nem kell gondolkozniuk, ezt a terhet is levettük a vállukról. Nem kell gondolkozniuk. Minden szabályozva van. Minél többet dolgozik az ember, annál boldogabb lesz." Nyilván mindenkinek George Orwell 1984 című műve ugrik be először, ha a második világháború után született önkényuralmi disztópiákat tekintjük. Walter Jens regénye azonban - hangulatát tekintve - egészen más, mint Orwell világa, és ez egyenesen a német karakterből adódik. A szerző jól ismeri, belülről látja ezt az attitűdöt. Ők még a totális diktatúrát is a saját fazonukra szabják.

REND ÉS KÖTELESSÉG

A németek világában az elnyomás nem káosz, hanem egy tökéletesen felépített jogi és logikai rendszer. A diktátor nem egy őrült zsarnok, hanem a rend legfőbb letéteményese, akinek minden szava törvény. A terror itt közel sem véletlenszerű. Minden terv szerint zajlik. Az adminisztráció tökéletes: mindenki nyilván van tartva, mindenki egy hatalmas kartotékrendszer része. Mindenkiről akták, feljegyzések, megfigyelések, filmek készülnek. Az elnyomás specialitása a „tisztaság”. Nem csak a testet, a gondolatot is sterillé akarják tenni. A német diktatúra motorja a kötelességtudat (Pflichtgefühl). Az őrök nem azért kínoznak, mert szadisták, hanem mert ez a feladatuk, a rend fenntartása érdekében. Ez a hóhér-bürokrata archetípusa. Valójában az egész regény mentes a kínzások hatásvadász, képszerű bemutatásától. Az olvasóban olyan benyomás alakul ki, mely szerint a németek képtelenek örömöt lelni bármiben; alkalmatlanok az élet élvezetére. Még a beteg precizitással felépített elnyomó rendszerben sem az egyén perverz gyönyörét keresik, melyet a hatalomgyakorlás, illetve a másik szenvedése okoz. Ez a kép valószínűleg nem áll messze a valóságtól. A második világháborúban a Wehrmacht Ukrajnában állomásozó katonái - akik maguk is szisztematikusan gyilkolták a helyi zsidókat és szovjet hadifoglyokat -, számos jelentést írtak, amelyekben az ukrán nácik kegyetlenkedéseire panaszkodtak. Ismerjük a történelmet: az UPA bestiális etnikai tisztogatást végzett a lengyel lakosság körében. Közel százezer ártatlan embert mészároltak le válogatottan szadista módszerekkel; baltával, fűrésszel, rituális kínzásokkal, állati brutalitással. Ez még német szemmel is idegennek és visszataszítónak hatott. Kívülállóként a német lelkület vegyes érzelmeket kelt. Megnyugtató, hogy nem a másik kínját szomjazzák, ugyanakkor rém aggasztó, ha valaki ennyire hideg fejjel képes pusztítani, ölni. 

MINDENKI A GÉPEZET RÉSZE

A történelem során számos olyan önkényuralom létezett, melynek legfelső, haszonélvező osztálya cinikusan viszonyult a rendszerhez, a törvényhez, az adott ideológiához. Ők egyszerűen csak élvezni kívánták az életet, s nem bánták, ha ezt mások elnyomása árán valósították meg. A németek világa nem ilyen, legalábbis Walter Jens a legkevésbé sem ilyen képet fest számunkra. Itt mindenki a gépezet része, itt mindenki komolyan veszi a rend ideológiáját és az ideológia rendjét. Itt a hatalomgyakorlók élete is pokoli, nincs részük semmi különleges földi élvezetben. Kevésbé nyomorultak, mint a közönséges polgárok; némiképp nagyobb szabadsággal bírnak és megadatik számukra az az illúzió, hogy az erkölcsi jót képviselik. De ennél több nekik sem jár, mi több: ők is bármikor a rendszer áldozataivá válhatnak, ha a legapróbb hibát elkövetik. Még George Orwell világában, az 1984 című regényben is hangsúlyosan megjelenik az az elem, mely szerint a pártelit tagjai kiváltságosak; jobb élelmiszerhez, borhoz, cigarettához, tágasabb lakáshoz jutnak, mint a nép egyszerű gyermekei. A német disztópia más. Itt az elit is a rendszer rabja. Nem élveznek luxust, nincsenek valódi emberi kapcsolataik, irodáik sivárak, sokan egyenesen a munkahelyükön alszanak, el sem hagyják az Igazságügyi Palota épületét. "Rendszerének tökéletesítésére törekedett minden tárgyalásán, ezen gondolkodott tulajdonképpeni tevékenysége közben, ezen töprengett szabad óráiban, gyakran még éjjelente is. Gondolatai egyetlen célt szolgáltak, hogy a vádlottat a legrövidebb időn belül tökéletesen sarokba szorítsa, bármikor vallomásra bírja - bár nem ez volt a fő célja, hanem az, hogy a vádlottat egyszersmind teljesen felőrölje. Így megtakarították a költséges és időrabló kínzások egy részét. De végső célja az volt, hogy a hatóság hatalmát és tökéletességét olyan módon bizonyítsa a vádlott előtt, hogy az mindörökre megőrizze magában ezt a benyomást, megbékélve élni-halni tudjon vele, s a jövőben egyéb gondolata ne legyen, mint a hatóság szolgálata és tisztelete." Még a legfelső kaszt is a szürke gépezet része; örömük csupán a munkából, a hatékonyság növeléséből, és a központi ideológia elfogadtatásából eredhet. Semmi egyébből. Szegény németek, a semmiért szívatják egymást...

A BŰNTUDAT HIÁNYA

"Olyan emberek fölött fogsz dönteni, akik minden megsemmisítőparancsot gondosan meghegyezett ceruzával írnak alá, s aztán előveszik reggelijüket és termoszaikat, mert itt a reggeli ideje." A nácik a második világháború utáni perekben minden esetben arra hivatkoztak, hogy ők csupán parancsot teljesítettek. A regény azt sugallja, hogy ez nem csupán kamu duma, nem csupán a megúszás praktikus útja, hanem a németek valóban így is gondolkodnak. Mintha csak szomjaznák a hierarchiát, mintha elemi szükségét éreznék, hogy legyen a fejük felett valaki, aki döntést hoz és vállalja is a felelősséget azért - vagy legalábbis a végrehajtóról leveszi azt. Mintha képtelenek volnának egyenrangú, felnőtt emberi kapcsolatokban gondolkodni. Ez egy egészen rettenetes attitűd, semmi sem áll távolabb tőlem, ahogyan Walter Jenstől sem.  

ESZTÉTIKAI TERROR

A náci gyökerű diktatúra nagy hangsúlyt fektet a külsőségekre, a szimmetriára, a monumentális építészetre és a rituálékra. Ez egyfajta „szép”, de halott világ, ahol az egyéni porszem jelentősen zavarja az összkép harmóniáját. A németek mérnök-lelkülete a regényben is megjelenik. Az Igazságügyi Palota házfőnöke - amikor végigvezeti a főhőst az épületen - nagy büszkeséggel és elégedettséggel mutat rá a kínzókamrák precízen kiszámolt paramétereire, geometriailag tökéletes építészeti megoldásaira. "Nézze meg jól a helyiség formáit! - Élvezettel rajzolta ujjával a cella vonalát. - A kezemet nézze, most nem érdekel minket a fogoly. - A tiszt jól előrehajolt, és szabad kezével a rácsba fogódzkodott. - Látja a kis négyzetet, amelyik majdnem a víztükörig süllyed? S alatta hajógerinc formában lát két egyenest, amelyek egymásnak tartanak és nem sokkal a fogoly lába alatt mintha metszenék egymást. - A tiszt folytatta: - Ha nem lenne a kiszámított tér a fogoly lába alatt, akkor a négyzet alá egy háromszög esnék. Sokat fáradoztak matematikusaink, amíg kitalálták ezt az alakzatot." Egészen beteg dolog az ilyen. Az igényes ember nyilván szeret tökéleteset, szépet, szimmetrikusat alkotni. Magam is igyekszem maximalista módon működni, semmit sem összecsapni, mindent addig csiszolni, amíg az adott alkotás el nem éri a maga legjobb formáját - függetlenül attól, hogy az adott projekt kinek és milyen motivációból készül. Ám azt elképzelhetetlennek tartom, hogy megtervezzek egy pazar kínzókamrát, s boldoggá tegyen a mérnöki szempontból tökéletes alkotás gyönyöre. A technokrata német lélek - úgy tűnik - nem ilyen finnyás. Ez a mérnök-mentalitás természetesen szinkronban áll a valódi náci koncentrációs táborok tervezési dokumentációival, ahol a krematóriumok hatékonyságát és a gázkamrák szellőzését ugyanilyen száraz, technikai nyelven tárgyalták.

***

Mondhatnánk: ez volt a múlt. A németek kirobbantottak két világháborút, s a másodikban megmutatták, milyen az igazi náci lelkület. Azután jött Walter Jens, s első, nagy sikerű regényében beavatott bennünket a német attitűd kulisszatitkaiba. Csakhogy a történelem itt nem ért véget. A vér nem vált vízzé; a porosz fegyelmet az NDK is vitte tovább. Míg a többi európai ország közel sem vette komolyan a kommunista ideológiát - gondoljunk csak a lengyel ellenállásra, vagy idehaza a kádári alkura -, addig a németek ebben is éltanulóknak számítottak. A Stasi csak 1950-ben jött létre, így Jens - a szóban forgó mű írásakor - még nem ismerhette annak működését. Mondhatni: jövendölés volt a javából. A német adminisztrációs kultúra ugyanis a vörös fasizmusban is otthonra talált, kialakítva a maga precíz hivatali gépezetét, szinte pont úgy, ahogy a regényben megjelenik. 1990 táján azt gondoltuk, itt már tényleg vége az őrületnek, s a németek ezután már csak az autógyártásban kamatoztatják egyedülálló adottságaikat. Egy bő évtizedig bírták is mindent felülíró ideológia nélkül, de aztán ez a világ is véget ért. Manapság ismét napirendre került a birodalomépítés szándéka, sőt a háború iránti beteg vágyakozás is újra felütötte fejét. Európát három német vezeti - Ursula von der Leyen, Manfred Weber és Friedrich Merz. Az új vallás pedig a woke-progresszió, melynek értelmében a melegek, a transzok, az iszlám-hitűek és az ukránok mindenek felett állók. A világ tehát változik, ám a német lelkület - úgy tűnik - a legkevésbé sem. Ezúttal is a technokrata szemléletet, a bürokratikus abszolutizmust látjuk. Ezúttal is azt halljuk, hogy "nincs alternatíva". A hatalom ezúttal is moralizál, Európa vezetői az abszolút erkölcsi igazság letéteményeseinek tekintik magukat. És természetesen ezúttal is megjelenik az übermensch-szemlélet; a németek megvető lenézéssel viszonyulnak Közép-Kelet-Európa népeihez, de talán mindenki máshoz is. A "jawohl!" kultúrája ma is él; a német parancsot ad, vagy parancsot teljesít. A lelkük mélyén máig idegenkednek a demokráciától, a megegyezéstől, a közös akarattal hozott döntésektől.

Idáig tudjuk a történetet. Hogy hogyan tovább? A fene se tudja. Lesz-e béke valaha? Lesz-e még Németország holnap is, vagy a helyén kikiáltják a kalifátust? Lesz-e Európai Unió holnapután is, vagy a romjain a Negyedik Birodalom épül? Ember legyen a talpán, aki megmondja. A legbiztosabbnak mindenesetre az látszik, hogy a német lelkület fikarcnyit sem változik az elrepülő évtizedek során. Fanatizmusuk, precizitásuk, alaposságuk jól jön az iparban, a fociban, vagy épp a filozófiában. De rögtön baj van, ha beteg ideológiákkal párosulva hatalomra tör. Zsarnokságból ugyanis sokféle létezik, és a német egyáltalán nem tartozik a legbarátságosabbak közé.