téveszmék

"Mindenki lehet sztár"

2019. október 15. - G. Nagy László

angel.jpg

 

Amikor Ashley Graham, az egyik legismertebb plus-size modell közzétette a fenti, angyalszárnyas fotóját - mintha maga is részt vett volna a Victoria's Secret Fashion Show-n -, a photoshoppolt kép alatt villámgyorsan gyűlni kezdtek a köszönetet mondó kommentek. Ashley már többször is beszólt a márkának, kritizálva, hogy kizárólag anorexiás lányokat küldenek a kifutóra, egyben jelezve, hogy a maga részéről kész a szereplésre. (E felkérés valószínűleg nem csak azért hiúsul meg, mert az idei gála egyébként is elmarad.) Az ilyen jelenségek kapcsán a legtöbbünkben meglehetősen vegyes érzelmek támadnak. 

 

angyal1.jpg

 

Többnyire őszintén együtt tudunk érezni mindazokkal, akiknek jelentős súlyfeleslegük miatt egy permanens frusztráció az életük. (Csaknem mindenkinek akad valami kisebb-nagyobb testi hibája, így nem kell messzire mennünk némi empátiáért.) Amennyiben Ashley Graham - és a hozzá hasonlók - akciói enyhítenek a túlsúlyosak lelki terhein, úgy jár a pezsgő és a tapsvihar. Amennyiben azonban ezek hatására egy hazug és fals világkép épül, melyet a buksisimi, a "te így vagy jó, ahogy vagy" és a "mindenki lehet sztár" szlogenek jellemeznek, úgy megítélésem szerint a dolog kontraproduktív, jócskán túllő a célon.

 

angyal2.jpg

 

Egy olyan ember előtt, aki nem tökéletesen elégedett a testével - van olyan egyáltalán, aki igen? -, alapvetően négyféle út áll:

1. CSELEKVŐ - Messze a legpozitívabb, ha az alakformálás oltárán áldozva minden tőlünk telhetőt megteszünk. Ez már csak azért is üdvözítő, mert az aktivitás a lelket még sokkal gyorsabb ütemben gyógyítja, mint a testet. Aki képes tenni magáért, az előbb-utóbb felhagy az önsajnálattal és hihetetlen erőt merít abból, hogy végre a saját kezébe vette a sorsát. Az ilyen embernek semmit sem nyújt Ashley Graham fotója, sokkal intenzívebb forrásból táplálkozik.

2. ELFOGADÓ - Azzal sincs semmi baj, ha képesek vagyunk megbékélni és együtt élni a hibáinkkal. Teljesen legitim döntés az is, ha teszünk a sportra, teszünk a diétára, csak simán élvezzük az életet, tudomásul véve, hogy sosem leszünk szupermodellek. Talán egy teltkarcsú angyal is tud segíteni abban, hogy könnyebben elfogadjuk magunkat, ám az volna a normális, ha erre semmi szükség nem lenne. A kiegyensúlyozottság azzal kezdődik, hogy képesek vagyunk szeretni magunkat, még a leggyalázatosabb állapotunkban is.

3. ELTÉVEDŐ - Az igazi problémák ott kezdődnek, amikor - Ashley Graham üzenetét dekódolva - elhisszük, hogy tökéletesen komplex életet élhetünk bármiféle energiabefektetés nélkül is. Amikor elhisszük, hogy minden ember ugyanolyan értékes és mindenkinek alanyi jogon jár a sztárság, a csillogás, az elismerés, a konfettieső. Egy kövér és egy sportosan karcsú pontosan ugyanannyit ér szakácsként, hentesként, vagy bérszámfejtőként, de sosem fognak azonos árfolyamot képviselni rövidtávfutóként, popénekesként, vagy szeretőként. Jómagam hiszek abban, hogy az esetek többségében érdemes megtalálni a lazább utat, ám e téren a könnyű út önbecsapás, nem vezet sehová sem.

4. SZORONGÓ - Míg az előző három kategória mindegyikében van több-kevesebb ráció, addig a szorongó karakter tökéletesen érthetetlen. Rosszul érzi magát a bőrében, képtelen elfogadni a saját testét, ráadásul nem hisz a mesékben sem - mégis képtelen a változásra. Ha lehetne, egyszer eltöltenék egy napot egy ilyen ember fejében. El sem tudom képzelni, hogy miféle irracionális, pusztító gondolatok uralják az elméjét.

  

angyal3.jpg

 

Az az igazság, hogy a forradalmak sohasem kockázatmentes projektek. A szociáldemokraták még beérték azzal, ha a szakszervezeti mozgalmakon keresztül magasabb béreket és jobb munkakörülményeket tudtak kiharcolni a munkások számára. Aztán jöttek a kommunisták, akik megirigyelték a tőkések palotáit, s ez elég is volt ahhoz, hogy vérfürdőket rendezzenek. A feminista mozgalmak is azzal a nemes gondolattal indultak, hogy kivívják a nők számára a teljes egyenjogúságot. Miután ez megtörtént, a radikális vonal megirigyelte a férfiak pozícióit az igazgatótanácsokban és felügyelő bizottságokban, s elkezdtek kvótaköveteléseket megfogalmazni, felrúgva minden józan morális megfontolást. Jelenleg a hasonszőrű forradalmak sokadik hulláma söpör végig rajtunk. A kevésbé szerencsés testi adottságúak előhúzták a fiókból a sok évezredes irigységet, melyet pazarabb genetikájú embertársaik iránt mindig is éreztek, s megkísérlik letaszítani őket trónjukról. A fene se érti, miért jutunk mindig ide. Tiszta sor, a hogy a teremtésben nincs semmi igazság. Férfiként és nőként látjuk meg a napvilágot, anélkül, hogy ebbe bármiféle beleszólásunk volna. Van, aki tehetségesnek, gazdagnak, egészségesnek, szépnek születik, mások antitalentumnak, szegénynek, betegnek és rútnak. Azonban mindenki előtt ott a lehetőség, hogy tisztességesen küzdjön a felemelkedéséért, avagy csendesen beletörődjön szerényebb sorsába. Az erőszakos trónfosztások ugyanakkor csak igen ritkán hoznak jobb világot. Sosem értettem a radikális baloldalt, a morális alapját pedig még annyira sem. Miért van az, hogy a vakoktól például sosem hallunk agresszív követeléseket, hogy ők is kapjanak kiemelt helyet a festőművészek világában? Pedig velük aztán tényleg cudarul elbánt az élet; a tudomány mai szintjén ha megszakadnak, se nyerik vissza látásukat. Részükről erkölcsileg sokkal elfogadhatóbb volna a megkülönböztetett bánásmód igénye. Mégis inkább csendben festegetnek, néha egész jókat. Halvány fogalmam sincs, hogyan csinálják.

 blind.jpg

 

"Minden katona a tarsolyában hordja a marsallbotot" - hirdette Napóleon, azonban pontosan tudjuk, hogy ez a túlnyomó többség számára csupán elvi lehetőség maradt. Hasonlóan a féllábú színész esetéhez a klasszikus, abszurd jelenetben, amikor Tarzan szerepére jelentkezik. A producer szavai biztatóak: "Ha a következő másfél évben egyetlen kétlábú jellemszínész sem kopogtat be hozzánk, önnek nagyon komoly esélye támad, hogy megkapja ezt a főszerepet..." A legtöbben így vagyunk ezzel: egyszerűen nem születtünk sztárnak. Vagy a megfelelő adottság, a kimagasló tehetség hiányzik belőlünk, vagy a kitartás, mely az irgalmatlanul sok ráfordítandó munkához kell. Esetleg mindkettő. A bajok ott kezdődnek, amikor "mindenki lehet sztár" felkiáltással filozófiát kezdünk építeni az alkalmatlanságra. Már nem vagyunk messze attól, hogy egy féllábú színész simán pert nyerjen a Tarzant forgató filmstúdió ellen, arra hivatkozva, hogy testi fogyatékossága miatt érte súlyos diszkrimináció...

 

"Nincs borzalmasabb, mint a kamaszkor"

kamasz.jpg

 

Totál idióták vagyunk. Valamiért azt gondoljuk, hogy a serdülőkorú gyerek nevelése - vagy akár csak az elviselése is - valami irgalmatlanul szörnyű dolog. "Mintha kicserélték volna" - sóhajtozunk, anélkül, hogy a leghalványabb fogalmunk volna róla, mi is zajlik leszármazottunkban. Pedig tudnunk kéne: valódi újjászületés történik, ténylegesen kicserélődik benne szinte minden. Totál idióták vagyunk, mert még csak nem is sejtjük, hogy ez a személyiségfejlődés egyik legfontosabb szakasza. Akinél ez tünetmentes, ott valószínűleg sokkal nagyobb a baj. És végül: totál idióták vagyunk, mert hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, hogy mi is pontosan ilyen elviselhetetlenek voltunk annak idején.

 

Valamennyi kutatás egyetért abban, hogy későbbi sorsát illetően meghatározó, miként bánunk kamasz gyerekünkkel. A kemény drogosok például - kevés kivételtől eltekintve - jellemzően azokból a fiatalokból válnak, akik érzelmileg elhanyagoltan érkeznek a serdülőkorba. Akiket viszont vasszigorral és rendszeres testi fenyítéssel nevelnek, nagy valószínűséggel belőlük kerülnek majd ki a közeljövő kíméletlenül agresszív bűnözői. A legtöbb szülő a lelke mélyén sejti, hogy valahol a kettő között, az arany középúton kell keresgélnie, csak azzal nincs tisztában, mit is jelent ez a gyakorlatban.

 

1. EMPÁTIA - Aki csak egyszer is olvasta vagy hallotta József Attila klasszikusát, a Tiszta szívvel című költeményt - s létezik-e olyan magyar felnőtt aki még soha? -, az pontosan tudja, mit jelent kamasznak lenni. S bár húszesztendősen már a serdülőkor vége közeleg, ez a vers ezzel együtt is tökéletesen átadja mindazt a reménytelenséget, kilátástalanságot, melyet a legtöbb kamasz érez (csak nem tud ilyen zseniális módon kifejezni). Ez az az időszak, amikor a vágyak a lehető legmesszebbre gurulnak lehetőségeiktől. Már az egész világot akarják szőröstül-bőröstül, ám sokszor még arra is képtelenek, hogy két épkézláb mondatot kinyögjenek. Szülőként ilyenkor az a minimum, hogy nem szűkítjük további korlátokkal az egyébként is szerénynek érzett mozgásterüket, s biztosítjuk őket afelől, hogy álmaik (szinte) mind elérhetőek.

2. ELENGEDÉS - Tipikus szülői gyengeség, amikor képtelenek vagyunk elengedni serdülőkorú gyerekünk kezét. Nem tudjuk, nem akarjuk, nem is készülünk rá... Mintha leszármazottunknak egyetlen küldetése az lenne, hogy amolyan plüssmaciként állandóan a közelünkben legyen, ölelésre készen... Ez a szélsőséges ragaszkodás, féltés, túlszeretés főként az idős szülők, az egyedülálló anyukák és az egykék kapcsán jelentkezik. (Ha mindhárom ismérv egyszerre van jelen, szinte garantált a mérgező bánásmód.) A játszma kimenetele kétféle lehet: egészséges lelkű kamasz esetén permanens viszály; kevésbé szerencsés esetben konzervált életképtelenség. A beletörődő, sorsukat elfogadó serdülőkből lesznek a mama kedvencei, akik már az érettségire készülnek, de még két megállót sem utaztak soha egyedül; akik csak akkor hajlandók megenni a gyümölcsöt, ha anyuka előzetesen meghámozza és kockára aprítja nekik... A tékozló fiúról szóló jézusi példázatot milliószor előhoztam már. Arról az aspektusáról azonban ritkán beszélünk, hogy a történetbeli apa mennyire könnyen elengedi fiát; az égvilágon semmivel sem gátolja távozását. Nyilván őt is gyötri az aggodalom, ám a krisztusi etika világos: a szülő kényelmes biztonságtudata a kamaszkor beálltával másodlagossá válik.  

3. ÖNÁLLÓSÁG - Ez az az életszakasz, amikor a tizenéves egyre több jogot követel, ám lehetőség szerint az azokkal járó felelősség nélkül. A szülő dolga ilyenkor nem az, hogy ahol csak lehet, megtorpedózza gyermeke döntéseit. Sokkal inkább az, hogy megnevezze az esetleges negatív következményeket, leszögezve, hogy azokat a döntéshozónak kell viselnie. Pécsi Rita neveléskutató - aki katolikus meggyőződése ellenére egészen jól érti az emberi lelket - előadásiban rendre megemlíti azokat az eljárásokat, melyeket szülőként maga is alkalmazott. Ha gyerekei télen - az anyai ajánlást figyelmen kívül hagyva - nem voltak hajlandók sapkát, sálat venni, megfázásuk esetén nekik kellett önállóan felkeresniük az orvost és saját zsebpénzből kiváltaniuk a gyógyszert. Muszáj engedni, hogy utódaink megtapasztalják a negatív szcenáriókat is. Nem kell helyettük összepakolni az iskolatáskát, nem kell utánuk vinni az otthon felejtett tornazsákot. Pécsi Rita arra is felhívja a figyelmet, hogy a serdülők önállósodásához elengedhetetlen, hogy valamiféle saját szigettel - lehetőség szerint külön szobával - rendelkezzenek. E saját kis birodalmukat aztán úgy rendezik be, ahogy csak szeretnék - az sem tragédia, ha permanens kupleráj uralja a helyiséget. Ami azonban a lakás többi részét illeti, minden egyéb szegletben megkövetelt a rend és a tisztaság. E feltűnő kontraszt sokkal hatékonyabban kialakítja és bensőségesíti a rendezettség iránti igényt, mint bármiféle szülői diktátum a saját szoba kitakarítására vonatkozóan.

4. NEM MEGSÉRTŐDNI - Semmi sem olyan szánalmas, mint amikor szülőként megsértődünk saját kamaszgyerekünkre. Ez annak az elismerése, hogy még mi magunk sem nőttünk fel, s valójában tökéletesen alkalmatlanok vagyunk a szülői szerepre. Az érzelmileg felnőtté válás azt a pillanatot jelenti, melytől kezdődően már lepereg rólunk minden bántás és sértés, legyen az bármilyen durva, érkezzen bármilyen irányból. Az idevezető, meglehetősen hosszú folyamatnak csupán az előszobája az, hogy a saját gyerekünk bántó megjegyzéseit elengedjük a fülünk mellett. Tudatos szülőként azt is el kell fogadnunk, hogy a kamaszkor időszakában nemhogy példaképek nem lehetünk, de jelenlétünk többnyire egyenesen kínosnak számít. Ez valójában nem a személyünknek, hanem a pozíciónknak szól: mellettünk gyereknek fogja érezni magát, pedig semmit sem szeretne ennél kevésbé. Kell ahhoz némi egészséges alázat, hogy a megfelelő pillanatokban képesek legyünk láthatatlanná válni.

5. RACIONALITÁS - Már az egészen kicsi gyerek is arra van programozva, hogy megfejtse a nagy rejtvényeket, a világ működésének mikéntjeit. Csakhogy amíg egy ötéves rendszerint elfogadja a szülői magyarázatokat - legyenek azok bármilyen blődek, semmitmondóak, vagy épp önellentmondásosak -, úgy egy tizenhat esztendőstől ezt már hiába várnánk. Az orrunk előtt szökik szárba az értelem; a mindent megkérdőjelezni igyekvő tudatosság. (Jómagam ebben az életszakaszomban hagytam fel a templomlátogatással, tekintve, hogy szüleimnek elfogytak a vallás mellett szóló, akceptálható érvei.) Adjunk hálát az Égnek, ha eljön ez a pillanat! Érdemes volna - legalább innentől fogva - a szülői tekintély helyett inkább józan érvekkel operálni.

6. CSAK KEVÉS SZABÁLY - Tekintve, hogy a kamasz nem viseli sem a függőséget, sem a tekintélyt, a kényszert meg pláne, érdemes elfelejteni a katonavilágot, s minél kevesebb szabályt előírni - csakis a legszükségesebbekre koncentrálva. Nem mellékes, hogy valójában ez is egy jézusi alapelv. A farizeusokat így teszi helyre: "Jaj nektek is, törvénytudók, mert az emberekre elviselhetetlenül nehéz terheket raktok." Egy olyan világnak, amely csupán egy (erkölcsi) minimumot vár el az embertől, megvan az a feltétlen előnye, hogy előírásait könnyű elfogadni és betartatni úgyszintén.

 

Persze, akármennyire tökéletes szülőkké is válunk, kamaszt nevelni sosem lesz könnyed mulatság. Azt mindenesetre látni kell, hogy ez az időszak valóságos kincsesbánya. Hogy leszármazottunk mihez kezd majd újdonsült kincseivel, az természetesen nagyban rajtunk is múlik. Pontosan tudjuk, hogy minden normális tinédzser forradalmár. Ám ha azt látja, hogy az általunk képviselt világban nincsenek olyan értelmetlen, merev, dogmatikus elemek, melyek ellen háborút indíthatna, idővel e forradalmi hevület is minden pusztító és önpusztító megnyilvánulás nélkül alábbhagy. Azt is látjuk, hogy minden egészséges serdülő szabadságharcos. Azonban ha biztosítjuk számára a megfelelő autonómiát, mi több, megmutatjuk azt is, hogy e függetlenséggel miként lehet okosan és felelősséggel élni, úgy az öldöklő harcok is elveszítik létjogosultságukat. Az sem kérdés, hogy minden serdülőkorú elkötelezett igazságkereső. Ugyanakkor ha azt érzékeli, hogy a szülei értékrendje stabil, mély meggyőződéssel képviselt és beleköthetetlen, úgy sanszos, hogy formálódó életfilozófiája sem lesz szöges ellentéte a miénknek.

 

Amikor konzervatív politikusok, újságírók megnyilvánulásait hallgatjuk, azt tapasztaljuk, hogy ugyanolyan becsmérlő, fitymáló gúnnyal beszélnek a kamaszkorról, ahogyan a liberális értékrendről. Nem véletlen a párhuzam: a serdülők minden követelése a liberalizmus hangján szól. A konzervatívok csak lesajnálóan legyintenek, mondván: minden fiatal szabadelvű, majd kinövik, megkomolyodnak. Ez azonban nem csupán téveszme, de tévút is egyben: a magasabb tudati szintekhez sohasem a korlátok vezetnek. Ami a kamaszkorban elkezdődik - a testi éréssel párhuzamosan a szellemi felnőtté válás - az egy olyan szent folyamat, melyet kár megtörni és visszafordítani.

 

Karinthy Frigyes a Találkozás egy fiatalemberrel című novellájában saját kamaszkori énjével folytat drámai beszélgetést. Bár a korkülönbség nem különösebben nagy - a szerző 26 éves, fiatalkori önmaga 17-18 körül jár -, mégis egy világ választja el őket egymástól. A kamasz Karinthy a beteljesületlen álmokat kéri számon felnőtt énjén, míg utóbbi csak szégyenkezve mentegetőzik. Pedig - ha belegondolunk - ez még egy viszonylag könnyen megbocsátható helyzet. Serdülőként ezer dologról ábrándozhatunk, s a legtöbben nem siratjuk meg a kiszanált projekteket, pláne ha egyébként elégedettek vagyunk a sorsunkkal. Az ugyanakkor érthetetlen, hogy a kamaszkorban megjelenő, megkérdőjelezhetetlen értékekről - szabadságvágy, igazságkeresés, a racionális magyarázatok megkövetelése, a tekintélyelvűség elvetése - miként tudunk oly könnyedén lemondani felnőttéveink során. A logikus az lenne, ha mindezeket féltve őriznénk, s cipelnénk magunkkal egy életen át. Ha másért nem, hát azért, hogy gyerekeink tinédzser évei már közel se legyenek oly nyomasztóak, mint amilyeneket mi magunk átéltünk annak idején. Tényleg totál idióták vagyunk.

 

tiszta_szivvel.png

"A hűség biztonságot, bizalmat és teljességet ad"

guzsba-kotve.jpg

 

Mindannyian mások vagyunk. Sokunkat a változatosság gyönyörködtet, ám van, akit a szent monotonitás éltet. Hitem szerint mindkét út legitim. A bajok csupán akkor kezdődnek, amikor erkölcsi magaslatra helyezzük valamely álláspontot, s ettől a másik automatikusan az immorális szektorba zuhan.

 

Nappalok és éjszakák, nyarak és telek - azt látjuk, hogy a természet állandó ritmust diktál, s a legelemibb szükségleteink arra késztetnek, hogy mi magunk is kövessük ezt az ütemet. Felkelünk és lefekszünk; dolgozunk és pihenünk; mindent a maga jól bejáratott idejében. E monoton tempó jutalma a biztonság, az átka ugyanakkor az unalom. A valódi harmónia abból ered, ha képesek vagyunk a személyiségünknek megfelelő egyensúlyt megteremteni a változatlan és a variábilis elemek között. Jómagam például - bár tapasztalataim szerint képes vagyok elhitetni, hogy életem izgalmasan sokszínű - valójában egy végtelenül unalmas kispolgár életét élem. Budapesten születtem, s nagy valószínűséggel itt is fogok meghalni, úgy, hogy soha egyetlen más helyet sem nevezhettem otthonomnak. Gyermekeim anyját huszonkét éve tudom magam mellett. A fontosabb barátságaim is húsz-harminc esztendőre tekintenek vissza. Munkahelyet se váltok sűrűn; van olyan cég, melynek immár huszonnyolc éve dolgozom. És persze pont ugyanazok a zenekarok a kedvenceim, melyeket már kamaszként is imádtam. Mindez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a monotonitás minden formáját jól viselném. Képtelen volnék például díszőrségben állni, banki biztonsági őrként dolgozni, avagy végigimádkozni egy teljes rózsafüzért. Rövidtávon belebetegednék minden hasonló szörnyűségbe.

 

Mindannyian mások vagyunk. Van, aki beleszeret a motorozásba, aztán pár hónap múlva vásárol egy vitorlást, később egy quadot, vagy egy vadászpuskát. Mindeközben mi csak ülünk a pókerasztalnál - immár tizenkét éve - s nem értjük, hogy az érintettnek miért kell újabb és újabb örömforrásokat hajszolnia. Vagy ott van a táplálkozás kérdése. Sokan panaszkodnak, hogy unalmas a diétás koszt. Nyilván gyenge a fantáziájuk, hiszen nem muszáj mindig a rizs-csirkemell kombót erőltetni. Ám ezzel együtt is igaz, hogy közelebb kerülhetünk az álomtesthez, ha bírjuk az egyhangúságot. Jómagam például - bár a szálkás tökéletességtől még fényévekre járok - évek óta ugyanazt reggelizem. (Most is, midőn e sorokat gépelem, zabkását kanalazok, mogyoróval, mazsolával, gesztenyés Lifetilt proteinnel. Isteni.) E téren sokan valódi tévhitben élnek, s azt gondolják: alapszükségletünk a változatos étrend. A valóság az, hogy a megfelelő mennyiségű és minőségű fehérje, szénhidrát, vitamin és ásványi anyag bevitele a döntő, a többi csupán kulináris élvezet dolga. Ha mindennap pontosan ugyanazt ennénk, úgy is tökéletesen eleget tehetnénk az egészséges táplálkozás követelményeinek. És természetesen nem mehetünk el szó nélkül a munka, a hazaszeretet és a szexualitás problematikája mellett sem. Egyesek tökéletesen kielégítőnek találják a hűséget, az állandóságot, a monogám létformát; míg mások e pályákon is a sokszínűségre esküsznek. Igen ám, csakhogy a közmorál egészen eltérő módon viszonyul mindezekhez. A hobbi kérdését az egyéni ízlés hatáskörébe utalja. A táplálkozás kapcsán sem fogalmaz meg erkölcsi dilemmákat - leszámítva a zsidók és a muszlimok vallási előírásait és a környezetvédők felhívását a marhafogyasztás csökkentére -, sokkal inkább élettani problémaként kezeli. A munkahelyhez való hűség ugyanakkor keletre haladva már egyre erősebb morális színezetet kap; Japánban a mai napig nagyra értékelik, ha valaki onnan megy nyugdíjba, ahol pályakezdőként elhelyezkedett. A szülőföldhöz való ragaszkodást a legtöbb kultúra erkölcsi alapnak tekinti, még akkor is, ha a Föld legnyomorultabb szegletében járunk. A legvastagabb morális máz mindazonáltal a testi szerelmet fedi. E téren pontosan ugyanúgy igaz lehet, hogy a változatosság gyönyörködtet, mint amikor idegen városokat, létformákat, konyhákat fedezünk fel. A poligámia kapcsán pontosan ugyanúgy megáll, hogy a légynek sem ártunk vele, mint ahogy azzal sem, ha több hobbival, több munkahellyel, vagy több baráttal büszkélkedhetünk. Mégis: a közmorál - fura logikától vezérelve - egészen differenciált ítéleteket mond. Ha Éva a kosárlabda mellett még jógázik is, azt tökéletesen normálisnak tartja. Ha fél lábbal Pesten, fél lábbal Londonban él, azt úgy-ahogy elnézi. Ám ha Ádám mellett Ágostonnal is kopogtat a gyönyörök kapuján, rögtön a nyakába kerül a büdös ribanc feliratú tábla.

 csaszarpingvin.jpg

 

A monogámia melletti érvelés során a széplelkűek rendszerint az állatvilág igazi romantikusait szokták felemlegetni - ha már egy hozzám hasonló földhözragadttal szemben isteni törvényekre nem hivatkozhatnak. (Tipikus mondat egy, a témát boncoló cikkből, melyen vastagon átüt a közmorál: "Az állatok zöme valóban csapodár, de akadnak olyan fajok is, melyek még a teremtés koronáinak is példát mutatnak." Tökéletesen kitapintható a szerző alapattitűdje: bár illő volna előítéletektől mentesen közelítenie a témát, a monogámia melletti feltétlen elkötelezettségét képtelen levetkőzni.) A hattyúk, a vadgerlék, s persze a császárpingvinek ilyenkor mindig előkerülnek, s nem véletlenül. A madarak világában kifejezetten jellemző a hűség, bizonyos fajok egyedei egy egész életre választanak társat. Az evolúciós gyökeret az utódgondozásban érdemes keresni: a fiókák felcseperedéséhez mindkét szülő jelenléte elengedhetetlen. A monogámia azonban nem minden állat esetében nyújt egyértelmű előnyt a fajfenntartás terén. Az emlősfajok túlnyomó többségénél például a hímek az égvilágon semmit sem képesek hozzátenni az utódgondozáshoz; elsősorban ez magyarázza, hogy esetükben miért oly ritka az állandó pár választása. Az emberszabású majmokat tekintve meglehetősen vegyes képet látunk. A gibbonok kifejezetten monogám alkatok. A gorillák inkább a közel-keleti stílust részesítik előnyben, vagyis a falkavezérek csinos kis háremet gyűjtenek maguk köré. A csimpánzok, s különösen a hozzánk genetikailag legközelebb álló bonobók ugyanakkor igazi woodstocki hangulatban élnek: bárki bárkivel annyit szexel, amennyit csak kíván. Szóval: ha az evolúciós gyökereinket vizsgáljuk, nem igazán kapunk megerősítést a monogámia kizárólagosan üdvözítő voltára. Sőt.

 

Miért van tehát, hogy a testi szerelem kapcsán - minden alapvető szükségletünk közül egyedüliként - elutasítjuk a gyönyörködtető változatosságra való törekvést? Megemlíthetnénk a vallási előírásokat, ám azok - a szekularizált társadalmakban - már régen nem köteleznek semmire. Hivatkozhatnánk a családi egységre, mely a gyermekek lelki egészsége szempontjából kifejezetten lényeges, mindazonáltal ez önmagában nem indokolja a testi hűséget. Felidézhetjük az ősi férfifélelmet, mely szerint kakukkfiókák kerülnek a fészekbe, ám a fogamzásgátlás és a DNS-tesztek korában ez inkább csak megmosolyogtató. Kitérhetünk a klasszikus női parára is, miszerint végtelenül nehéz egyedül felnevelni egy (pláne több) gyereket, azonban a megfelelő házassági szerződés, a gyerektartás, továbbá a társadalombiztosítás ezekre az esetekre is nyújt némi kompenzációt. Másfelől: a poligám ösztönök bűnösnek való bélyegzése sem mentett meg még egyetlen nőt sem attól, hogy apu lelépjen a húsz évvel fiatalabb titkárnővel. Azt kéne tisztán látni, hogy napjainkra a szigorú monogámiát éltető minden elvi és praktikus szempont érvényét vesztette, s nem maradt hátra semmi, csupán a félelem és gőg. A félelem, hogy kiderül: nem mi vagyunk a legjobbak, a tökéletesek, az egyetlenek; s a gőg, mely nem engedheti, hogy ez megtörténjen. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbben egy olyan emberbe szeretünk bele, akin százak legeltetik a szemüket; aki képes értékelni az érdeklődők számosságát és változatosságát; aki maga is törekszik az élet teljességére. Csakhogy miután megszereztük magunknak, pont e legvonzóbb, leginkább életteli tulajdonságaitól igyekszünk megfosztani, s elrejteni valami szűk és szürke kalitkába. Mondani sem kell: ha két ember tiszta szívvel és (főként) tiszta fejjel megállapodik abban, hogy testi szerelmüket csakis egymásnak  tartogatják, az tökéletesen legitim ügylet. Csak ostobaság arra építeni a világunkat, hogy ez az alapértelmezett beállítás, s minden ettől eltérő álláspont deviáns és bűnös.

 

kotel.jpg

 

Mindannyian mások vagyunk. Van, aki már középiskolás korában megleli élete szerelmét, míg sokan csak hosszú keresgélés után állapodnak meg. Az előbbi talán kényelmesebb út, az utóbbi azonban lényegesen több tapasztalást ígér. Az sem volt hasztalan, amikor annak idején a céhlegények - inaséveik letelte után - vándorútra keltek, hogy idegen földön, más műhelyekben tökéletesítsék tudásukat. Oscar Wilde egészen karakteresen fogalmaz: "Azok tulajdonképpen a sekélyesek, akik életükben csak egyetlenegyszer szeretnek. Amit ők állhatatosságnak vagy hűségnek neveznek, én inkább a közöny tunyaságának, vagy képzelethiánynak nevezném. A hűség az érzelmi életben (...) egyszerűen a tehetetlenség bevallása." Valahogy így. Ami a címbéli gondolatot illeti, az első két tétel erejéig igazat kell adni Böjte Csabának. A hűség biztonságot és bizalmat ad. Ám a teljességet - kisajátító lényegéből fakadóan - aligha nyújthatja. 

 

"Az igazi alázat lemondani azon dolgokról, melyek a legdrágábbak nekünk"

 alazat_2.jpg

 

A poszt címét Giovannino Guareschi olasz írótól kölcsönöztem, ám nem ő az egyetlen, aki félreérti a fogalmat. Széchenyi István is így ír: "Látogatnunk kell az alázat, az önmegtagadás iskoláját." Nos, ezek azok a megközelítések, melyek miatt évtizedeken át negatív jelenségként könyveltem el az alázatot. Ma már tudni vélem a valódi értelmét, így viszonyulásom is markánsan változott. Mi több, annak kapcsán is vannak elképzeléseim, hogy mik az alapjai a címbéli, a Széchenyi-féle, illetve az oly sokakban élő fals jelentéstartalomnak.

 

Márai Sándor sokat segít a tisztánlátásban: "Nincs más fegyver a világgal szemben, csak az alázat; nem a hajbókoló és mellverdeső alázat, hanem a másik, mely nyugodtan és mozdulat nélkül néz farkasszemet a világgal." Vagyis az a helyzet, hogy két teljesen különböző jelenséget mosunk össze egyetlen fogalomban, s mindez csupán arra jó, hogy zavart és ambivalens érzéseket keltsen. Az egyiket helyesebb volna megalázkodásnak vagy behódolásnak nevezni, s e kifejezések képesek is elhordozni mindazon negatív tartalmat, mely az alázat szóhoz tapadt. Az ily módon megtisztított fogalmat pedig hívhatjuk akár elfogadásnak is, annak minden pozitív töltetével. Az előbbit a gyengeség, a szégyen és a lehajtott fej jellemzi, az utóbbit az erő, a tiszta lelkiismeret és az emelt fő. Óriási különbség.

 

A hajbókoló alázat a történelmi múlt terméke, és elsősorban a monoteista vallásokhoz kötődik. Amikor leborulunk olyan istenségek elé, akiknek létezéséről a leghalványabb meggyőződésünk se lehet; amikor kérdés nélkül elfogadjuk azokat a törvényeket, melyek e bizonytalan talapzatú istenektől származnak; amikor lemondásról, önmegtagadásról, és hasonló, pusztító ostobaságokról merengünk, olyankor a legszimplább módon feladjuk magunkat, s behódolunk a ködös ismeretlennek. Az elfogadás valami egészen mást jelent. Megtapasztalást, bizonyosságot, belátást. Megismerjük a természet törvényeit, s nem hadakozunk ellenük, mert idiótaság volna. Képesek vagyunk felhagyni téveszméinkkel, s tanulni bárkitől, aki nálunk felkészültebb, vagy szélesebb látókörrel bír, mert szembe tudunk nézni a ténnyel, hogy mi sem vagyunk tévedhetetlenek. A valódi alázat nem más, mint az ego háttérbe szorítása. Nem megsértődni. Nem felkapni a vizet. Nem tombolni. Nem hivatkozni címre, rangra, büszkeségre. Félretenni a tekintély gőgjét. Elviselni a gúnyt. Élni az önirónia varázslatos eszközével. Tudni veszíteni. Igen, talán ez a legnehezebb. Amikor minden tőlünk telhetőt megteszünk, teljes erőbedobással küzdünk és mégis elbukunk. Elviselni a visszautasítást. Alig van ennél fájdalmasabb, de muszáj megacélozni a lelket. Képesnek kell lennünk együtt élni a mellőzöttséggel, hiszen sok esetben piszok kevés az, amit nyújtani tudunk. Méltósággal továbblépni... Ugye érezzük, hogy az alázat valódi arca, az elfogadás mennyire más, mint a megalázkodás? Az előbbinél elmegyünk egész a falig, foggal-körömmel küzdünk, s amíg tart a meccs, egyetlen percig sem adjuk fel a csatát. Ha vége - a játékvezető hármat fúj a sípjába; megérkezik az elbocsátó szép üzenet; az orvos átadja a laboreredményeket - legalább nyugodt lelkiismerettel távozhatunk. A behódolás ezzel szemben azt jelenti, hogy harc nélkül vesztünk. Nem a tények, nem a valóságos és megtapasztalt korlátaink parancsolnak megálljt, hanem az ideológiák, a dogmák, a szent iratok. Esélyt sem adunk a kiteljesedésre. Ezt a minden határon túlmenő engedelmességet Popper Péter - a fiát is feláldozni kész pátriárka után - egyenesen Ábrahám-komplexusnak nevezi: "Ez jellemezte Noét, Lótot, Józsefet, Mózest, Illés prófétát, Sámuelt, Jeremiást... Talán ez jellemzi általában a zsidókat: minden rossznak az alázatos elfogadása Isten akarataként, legyen szó finoman cizellált családi pokolról, zsidóüldöző kormányok rendelkezésein át a deportálásig és a gázkamrákig. Ez az Ábrahámtól rájuk hagyományozott örökség!"

 

Ha a valódi alázat természetét kutatjuk, elég Anthony de Mello egyik parádés minitörténetét felidéznünk:

 "A Mester az utcán sétált, amikor egy ember kirohant a kapun, s összeütköztek. Az ember magán kívül volt a dühtől, és borzasztóan szitkozódott. A Mester kissé megbiccentette a fejét, kedvesen mosolygott, és így szólt: Barátom, fogalmam sincs, hogy melyikünk a felelős ezért az összeütközésért, de nem is akarom az időmet azzal vesztegetni, hogy ezt vizsgáljam. Ha én rohantam beléd, bocsánatod kérem. Ha pedig te rohantál belém, úgy szóra sem érdemes az egész. - Azzal ismét elmosolyodott, megbiccentette a fejét, és továbbment."

Ez a kis történet annyira tökéletes, hogy szinte nem is illendő hozzátenni semmit. Ugyanakkor azt látjuk, hogy az emberek nap mint nap összeütközésbe kerülnek egymással, és csupán a dúló-fúló, a másikat hibáztató mentalitás jelenik meg mindkét oldalon. Az etalonnak számító érzelmi nagyvonalúságot és könnyű továbblépést azzal tudjuk a leginkább megalapozni, ha leszoktatjuk magunkat a gyermekek fekete-fehér gondolkodásmódjáról, ahol az egyik fél mindig bűnös, a másik pedig tökéletesen ártatlan. S talán még ennél is fontosabb, hogy leszámoljunk magunkban azzal a szögletességgel, mely minden pitáner ügyből elvi kérdést kreál. Végső soron nem irgalmatlanul mindegy, hogy ki rohant a másikba totálisan véletlenül? Ebben az abszurd egypercesben benne van minden, amiért a tekintélyelvűséget ki nem állhatom. Csekélyke fantázia birtokában akár arra is kísérletet tehetünk, hogy a szitkozódó fickó felszín alatti gondolatait rekonstruáljuk: "a méltóságom az utca porában"; "ilyen tiszteletlenséget velem nem lehet elkövetni"; "a bűnösnek bűnhődnie kell"; "amikor így fellöknek az utcán, azzal nem csak engem, de az egész családomat és népemet sértik meg"...

 

Szemben a behódolással, melynek erőszakmentes környezetben semmiféle pozitív funkciója sincsen, a valódi alázat többféle célt is szolgál. Ahogy már korábban utaltam rá, képessé tesz arra, hogy elfogadjuk mindazt, ami számunkra megváltoztathatatlan. Van abban bölcs belátás, ha azt mondjuk: 2019-ben még léteznek természeti katasztrófák, gyógyíthatatlan betegségek, számolnunk kell az öregedéssel és a halállal is. Talán a dédunokáink korában e kihívások egy részét már megoldja az emberiség, ám most még ezek árnyékában kell élnünk. Van abban valami higgadt méltóság, ha azt mondjunk: ez a meccs, ez a szereplőválogatás, ez a nő most nem jött össze. De talán a következő... Mindezeken túl az igazi alázat együttműködővé is tesz; a következő, alapattitűdöket bemutató ábrának megfelelően:  blog_1.png

 A mátrix a mélyen gyökerező önbecsülés és a felszínen megnyilvánuló gőg mértékének függvényében jelöl ki négy alapvető személyiségtípust. Amint látjuk: a SZOLGALELKŰ és az URALKODÓ attitűd legalább egyensúlyban van önmagával: az önértékelésük és a büszkeségük hasonló szinten áll. Optimálisnak azonban csakis az EGYÜTTMŰKÖDŐ karaktert nevezhetjük, s természetesen messze a legfrusztráltabb, önmagára és a világra nézve is a legkártékonyabb a HŐBÖRGŐ személyiség. A tekintélyelvű vallások és filozófiák egyik legnagyobb morális és praktikus melléfogása az, hogy megvetik az önbecsülést, így képtelenek felnőtt módon együttműködő embereket kinevelni. A cél még ma is a szolgalelkűség, a teljes irányíthatóság.

 

"Isten útjai kifürkészhetetlenek" - akár így is fogalmazhatunk, amennyiben vonzódunk a transzcendens világmagyarázatokhoz. Az alázat egy hajszállal több is annál, mint hogy elfogadjuk sorsunk mindazon elemét, melyen nincs hatalmunk változtatni. Akár még az sem lehetetlen, hogy a negatív fejezeteknek is meglássuk az értelmét, az üzenetét, személyiségépítő vonatkozásit, mondván: "minden rosszban van valami jó is". Mindez azonban mit sem változtat a lényegen: az igazi alázat nem lemondás és nem önmegtagadás. Nem hajbókolás, nem behódolás, nem minden észszerű határon túlmenő engedelmesség. Csupán egy jel. Annak a jele, hogy reálisan látjuk helyünket és szerepünket a világban.

"Nem lehet egy fenékkel két lovat megülni"

apa.jpg

 

Nemrégiben jelent meg az Indexen az a cikk, amely a Spanyolországban működő apai gyes folyományait elemzi. A fizetett szülési szabadságot tizenkét éve vezették be a férfiak számára, jelenleg öt hetes időintervallumról van szó és a spanyol apák többsége él is e lehetőséggel. A Barcelonai Egyetem közgazdászainak kutatása szerint az intézkedés egy nem várt hatást is eredményezett: a következő két év során a programban résztvevő férfiaknak 7-15%-kal kisebb valószínűséggel született újabb gyerekük, mint azoknak, akik maradtak a munka frontján. A magyarázat adja magát: a gyest választó apák testközelből tapasztalják, hogy egy csecsemő gondozása mennyi nehézséggel jár, és ettől fogva nem az lesz a leghőbb vágyuk, hogy újra részesüljenek az élményből. 

 

Ami a kutatás eredményét illeti, a legtöbben egyáltalán nem lepődünk meg rajta. Annál érdekesebb azonban, hogy egyazon tényt mennyire különbözőképpen lehet tálalni a képviselt hitvilág és filozófia tükrében.

 

A FEMINISTA verzió szerint ez egy nagyszerű intézkedés és rém tanulságos is egyben; valójában minden férfinek meg kellene tapasztalnia, hogy milyen érzés éjszaka ötször felkelni a síró babához, pelenkát cserélni rajta, megetetni, álomba ringatni... A nők évezredeken át erre az egy feladatkörre voltak kárhoztatva, míg a férfiak rendesen kialudták magukat, hogy másnap vidáman vadászgassanak a szavannákon, majd később a nyakkendős bizniszvilágban. S bár a múltat nem lehet semmissé tenni, a nők történelmi elnyomását mindez nem feledteti, de legalább lassan helyre áll az egyensúly, s idővel mindkét szülő közel azonos mértékű terhet vállal az utódok gondozásában.

 

Az ANTIFEMINISTA narratíva szerint e kutatásnál jobb bizonyítékra nincs is szükség, hogy világosan lássuk a két nem közti ordító különbséget. Amíg az anyáknak testhezálló, természetes és szent feladat a csecsemőgondozás, addig az apák számára ez egy meglehetősen idegen terep. Nyilvánvalóan a férfiaknak is komoly szerepük van a nevelésben - meg kell tanítani a vadászat fortélyait a fiúgyermekeknek -, ám az csak jóval később kezdődik. Most képzeljük el, mi lenne, ha a szoptatás és pelenkázás fáradalmait tapasztalva a nőknek is elmenne a kedvük a gyerekvállalástól! Már rég kihalt volna az emberiség. A spanyol gyesrendszer tapasztalatai is azt igazolják, hogy a férfi és a nő egészen más anyagból van gyúrva, egészen más a feladatköre és a küldetése.

 

Való igaz, léteznek olyan élethelyzetek, melyekben nem lehet egy fenékkel két lovat megülni. A jelen poszt által vizsgált kérdés azonban közel sem ilyen. És most nem csupán arról van szó, hogy egy igazi férfi képes ötvözni magában a kőkemény macsót és az érzőszívű, gyengéd apukát. Hanem arról is, hogy az egymással szöges ellentétben álló feminista és antifeminista álláspont is bőven hordoz igazságokat és abszolút megfér egymás mellett. A 21. század posztmodern világában még mindig a törzsi logika érvényesül. Vagy az egyik szekértáborhoz tartozunk, vagy a másikhoz. Olyan a látásmódunk, mint az éretlen gyerekeké: minden fekete vagy fehér, ördögi vagy isteni, ciki vagy menő. Ha az egyik táborhoz csapódtunk, annak minden dogmájával muszáj egyetértenünk, míg a másik valamennyi álláspontja téves. Talán ideje volna már túllendülni ezen az imbecillis látásmódon. 

 

A probléma egyetlen megoldása ezúttal is a szabadelvűség: mindenki úgy él, ahogy akar. Az égvilágon semmi probléma sincs a hagyományos családmodellel, amikor apa dolgozik, anya pedig őrzi az otthon melegét, s azzal sem ha a feje tetejére állnak a szerepek. A gondok ott kezdődnek, amikor nem a személyes szükségleteink szerint rendezzük be az életünket, hanem valamiféle társadalmi modellnek igyekszünk megfelelni. E modellek ráadásul erősen torzítanak. A feministák csupán az anyaság gyötrelmeiről hajlandóak szólni, az antifeministák kizárólag a szépségeiről. Előbbiek szerint a férfi élete csupa móka és kacagás, utóbbiak szerint inkább kemény munka és teljes felelősségvállalás. Azt kéne világosan látni, hogy mindannyian mérhetetlenül különbözőek vagyunk. Mások az alapigényeink, más az érdeklődési körünk, más a terhelhetőségünk. Kár ezeket az oly különböző személyiségeket egyenruhába bújtatni, legyen szó bármelyik tábor uniformisáról. Kár értékként elfogadnunk bármely divatos, vagy épp divatjamúlt életmódelemet, mely lelkünktől idegen. Sokkal észszerűbb egy olyan társat keresni, akivel komplementerek a vágyak. Onnantól kezdve pedig beszélhet bárki bármit.

 

"Nem az elkövetett rossz, hanem a kihagyott jó alapján ítéltetünk"

koldus.jpg

 

Léteznek olyan filozófiák, melyek kötelező jelleggel elvárják az embertől a jóságot, a nagyvonalúságot, az altruizmust. Ezt a merőben téves megközelítést igyekszik erősíteni Paulo Coelho címbéli mondása is.

 

Popper Péter egy rádiós beszélgetés során mesélte el azt a történetet, melynek főszereplője egy indiai szolga, aki egy bágyadt csütörtök délutánon simán leszúrta a munkaadóját. Az esemény nagy vihart kavart a helyi sajtóban, hiszen meglehetősen ritka, hogy egy gyakorlatilag családtagnak számító alkalmazott hasonlót cselekedjen. Tetténél már csak a magyarázata volt szokatlanabb. Brutális lépését ugyanis azzal indokolta, hogy munkaadója megemelte a fizetését... Nos, kétségkívül nem egy tipikus mozgatórugó. A szolga azonban tisztában volt főnöke anyagi helyzetével. Pontosan tudta, hogy az üzlete nem szárnyal; nem hogy nem megy jobban a bolt, mint két éve, amikor őt alkalmazásba vette, de forgalma jelentősen vissza is esett. Abból pedig, hogy e gyengébb időszakban is képes béremelést adni, arra következtetett, hogy az elmúlt két esztendőben kifejezetten alulfizette őt. Munkaadója - bár ismerte szerény életkörülményeit, s hogy népes családot tart el egyetlen jövedelemből - nem azért alkalmazta alacsony bérért, mert nem tudott, hanem mert nem akart többet fizetni. Ezen aztán úgy bepöccent, hogy kénytelen volt kést rántani... Az ilyen és ehhez hasonló történeteken rendszerint mosolyogva túllépünk, mondván, hogy más kultúra, más gondolkodásmód, más morál, mint a miénk. Amikor azonban az erkölcsről elmélkedünk, mély meggyőződéssel, hogy létezik általános érvényű, korokon és földrajzi helyeken átívelő, szívbe írt törvény, olyankor muszáj eltűnődni a cselekmény szereplőinek attitűdjén. Abban feltétlenül igaza van a szolgának, hogy a hónap végi boríték már régóta lehetett volna vastagabb is, vagyis főnöke kihagyott egy kézenfekvő lehetőséget a jótettre. Nemdebár?   

 

Amikor morális iránytűt keresünk, Jézus tanítása a legtöbb esetben megfelelő támpontnak bizonyul. Témánk kapcsán a szőlőmunkásokról szóló példabeszédét érdemes felidéznünk. Ha valaki nem ismerné a sztorit: egy gazda munkásokat fogad a szőlőjébe, s mindegyikkel egy dénáros napidíjban állapodik meg. Igen ám, de a munkaidő komoly eltéréseket mutat; többen hajnaltól estig robotolnak, mások csak napközben csatlakoznak, páran pedig csupán késődélután érkeznek. Este mindenki megkapja a jussát: megkülönböztetés nélkül fejenként egy dénárt. A reggeltől szolgálatban állók persze méltánytalannak érzik a helyzetet és hőzöngeni kezdenek, ám a tulaj gyorsan lehűti a kedélyeket: "Barátom – felelte egyiküknek –, nem követek el veled szemben igazságtalanságot. Nem egy dénárban egyeztél meg velem? Fogd, ami a tied és menj! Én az utolsónak is annyit szánok, mint neked. Vagy nem tehetem a sajátommal azt, amit akarok?" Bevallom, az egyik kedvenc példázatomról van szó. Jézus ezekkel a mondataival ugyanis lefekteti a civilizált emberiség és a kapitalista gazdaság erkölcsi alapjait. Egy tisztán piaci környezetben nem csupán arról van szó, hogy a magántulajdon szent, de arról is, hogy mindenki ténylegesen azt teheti a sajátjával, amit csak akar, feltéve, hogy nem árt vele szándékosan másoknak. Nem kizárólag abban dönthetünk önállóan, hogy kit alkalmazunk, vagy mi magunk milyen munkát vállalunk el, hanem abban is, hogy a piac szereplői közül kinek vagyunk hajlandóak szolgáltatást nyújtani vagy árut értékesíteni, s hogy mindezeket milyen díjszabás mellett tesszük. „Vagy nem tehetem a sajátommal azt, amit akarok?” A válasz egyértelmű: de igen! Az igazságosság - a krisztusi etika szerint - nem azt jelenti, hogy a szőlősgazda mindenkivel hajszálpontosan ugyanolyan feltételek mentén szerződik. Az igazságosság abban áll, hogy a felek saját, szabad akaratukból, kölcsönös elégedettség mellett megállapodnak, s ehhez korrekt módon tartják magukat. A szabadság és az egyenlőség örök dilemmája kapcsán Jézus egyértelműen az előbbi mellett foglal állást.

 

Amikor a hirtelen haragú indiai szolga, vagy bármelyik szélsőbaloldali ámokfutó, esetleg épp Paulo Coelho számonkér bárkit az elmaradt jó cselekedeteit hiányolva, az legalább három ponton problémás.

  1. FILOZOFIKUSAN az jelenti a legnagyobb ellentmondást, hogy kötelező bőkezűséget várunk el a másiktól, miközben mi magunk a lehető legapróbb jelét sem adjuk ennek a nagyvonalúságnak. Az ugyanis ott kezdődik, hogy biztosítjuk a másik számára a döntés lehetőségét. Amikor a másik ember pénztárcájában kotorászunk, amikor azt firtatjuk, hogy szüksége van-e ekkora vagyonra, hogy kívánatos-e többet adakoznia, olyankor kicsinyes vájkálásunkkal pont leromboljuk a nagyvonalúságra való buzdítás elvi talapzatát.
  2. MORÁLIS TEKINTETBEN a totális káoszt látjuk. Ha szeretnénk a világot végletesen leegyszerűsíteni, úgy a társadalmat három kategóriába sorolhatjuk. Az első polcra kerülnek a bűnözők, akik valódi és súlyos vétkeket követnek el embertársaik ellen. A következő szint az átlagpolgároké, akik ugyan nem dicsekedhetnek számos és jelentős jó cselekedettel, ám nem is ártanak senkinek. A legmagasabb régióba pedig felültethetjük a szenteket, akiknek élete maga a permanens jóság és altruizmus. A történetbeli indiai szolga a szentséget várná el munkaadójától, s mivel e tekintetben csalódnia kell, ő maga egyenesen bűnözővé válik, vagyis két szinttel távolodik el a saját maga által felállított etalontól. Ugyanez a morális hullámvasút jellemzi a kommunistákat és a tekintélyelvű vallások fanatikusait is; akár harcolnak is a békéért, s gyilkolnak is a szeretetért. Röhejes.
  3. PRAKTIKUSAN a gazdaság úgy épül, hogy a vállalkozók igyekeznek minél többet megtartani a nyereségből, többek között a további befektetések céljából. Ez a leghatékonyabb módja annak, hogy újabb munkahelyek jöjjenek létre, hogy a társadalom a lehető legdinamikusabb módon gazdagodjon. Ez persze minden épeszű ember számára világos, csupán a Popper-sztori szolgája, s pár igazán vaskalapos kommunista látja másképp. Ők valamiért nem akarnak messzebbre tekinteni a napról napra tengődés nyomorúságán. A világ rengeteget változott az elmúlt pár ezer évben, egy valami azonban sosem volt, s feltehetően nem is lesz másképp: a szegénységet egyedül a koncentrált tőke képes felszámolni. Ha csak ennyit megtanítanának az általános iskolákban, talán a kommunizmus beteg eszméje sem fertőzné tovább az újabb és újabb generációk tudatlan fiataljait.  

 

Pénz, erő, hatalom, szabadidő, kedvesség, figyelmesség, derű, szeretet - ezek mind olyan áldások és pozitív energiák, melyekből érdemes minél többet birtokolnunk, elsősorban azért, hogy számolatlanul, szinte korlátok nélkül osztogathassuk. Valójában a tehetős emberek egyik fő kiváltsága és luxusa az, hogy adhatnak. Ennek a fényűzésnek azonban minden öröme és mámora szertefoszlik, amennyiben köszönetet, hálát, ne adj' isten viszonzást remélünk cserébe. Pláne, ha azt is elvárnánk a másik embertől, hogy ő maga is kapcsoljon át adakozó üzemmódba. Ez olyan, mintha előzetesen előírnánk, hogy elképesztő gazdagságban, pazar körülmények közt kell élnie. Nyilvánvalóan semmi közünk ahhoz, hogy a másik ember miként rendezi be a saját világát. Az egyetlen, amit joggal elvárhatunk, hogy ő is adja meg számunkra ugyanezt a szabadságot. Mindez azt vonja maga után, hogy - szemben a címbéli Coelho idézettel - morális tekintetben KIZÁRÓLAG az elkövetett rossz alapján ítélkezhetünk. Ezen túlmenően természetesen jár a taps és a konfettieső minden nagyvonalúságnak. Már csak azért is, mert az egészséges lelkű ember őszinte örömöt érez a másik luxusba hajló jólétének láttán. Nemdebár?

"A zsenit és az őrültet csupán egy hajszál választja el egymástól"

magnus.jpg

 

Pár napja Magnus Söderlund agymenésén röhög a világ. A stockholmi közgazdaság-tudományi főiskola docense szerint ugyanis a klímakatasztrófától csak úgy menekülhetünk meg, ha fehérjeszükségletünket nem tenyészállatokból elégítjük ki, hanem ehelyett elfogyasztjuk a halottainkat. Igaz ami igaz: elsőre elég meredek gondolatnak tűnik. Tekintve, azonban hogy lépten-nyomon másról sem papolok, mint hogy ne döntsünk zsigerből, hagyományból, megszokásból, ezúttal sem mondhatok mást. Próbáljuk meg komolyan venni az ürgét, már csak azért is, mert a problémafelvetése kétségkívül helyes: élelmezési rendszerünk a jelen formájában hosszútávon fenntarthatatlan.

 

Először is játsszunk el a gondolattal, hogy egy csúnya autóbalesetben az életünket veszítjük, ugyanakkor belső szerveink perfekt állapotban maradnak. Volna-e kifogásunk az ellen, hogy vesénket, májunkat, vagy szívünket egy arra rászoruló kapja meg? A legtöbben minden gondolkodás nélkül vágjuk rá, hogy semmi gond, mi már úgysem használjunk; a legtöbb, amit alkatrészeinkből kihozhatunk, az, ha életeket mentünk meg általuk. Lépjünk eggyel tovább: most képzeljük el azt, hogy tagjai vagyunk annak az uruguayi rögbicsapatnak, amelynek Chilébe tartó repülőgépe 1972. október 13-án egy hófödte hegycsúcsnak ütközve lezuhan az Andokban. A katasztrófa kapcsán készült regényből és filmből (Életben maradtak) tudjuk, hogy a 3600 méter magasságban rekedt túlélők egy idő után kénytelenek voltak halott társaik húsával táplálkozni. Ha történetesen mi is az áldozatok táborát gyarapítanánk, kegyeletsértőnek ítélnénk-e, ha formás, de már egyébre nem használható combizmunk jelentené a túlélést társainknak? A legtöbben természetesen ezen sem botránkoznánk meg, s az meg végképp eszünkbe sem jutna, hogy e kényszerű kannibalizmus a feltámadásunk teljességét veszélyeztetné. Mindezen gondolatjátékok azért szükségesek, hogy lássuk: Magnus Söderlund felvetése nem azért bődületes baromság, mert újszerű, mert meghökkentő, mert sokak szemében kegyeletsértő. Az extrém helyzetek igazolják, hogy ezen szempontok nem feltétlenül relevánsak.

 

Amikor egy gazdasági döntést hozunk - és táplálkozásunk megszervezése tipikusan gazdasági kérdés - a kereslet és a kínálat viszonya, a helyettesítő termékek kínálata, valamint az ár-érték arányok minden esetben meghatározóak lesznek. Mindezt természetesen Magnus Söderlundnak is illene tudni, ha már a stockholmi közgázon oktat. Ha a nép nyelvén kívánjuk megfogalmazni a dilemmát: elhunytjaink húsának elsőosztályú csemegének kell lennie, vagy pedig - az uruguayi rögbijátékosokhoz hasonlóan - irgalmatlan ínséges időket kell élnünk ahhoz, hogy a svéd lángelme javaslatának legyen némi létjogosultsága. Az első feltevést gyorsan meg tudjuk válaszolni. Tisztán táplálkozástudományi szempontból tekintve az emberhús megfelelő fehérjeforrásnak tekinthető. Az új-guineaiak szerint kifejezetten ízletes, leginkább a sertésre emlékeztet. Néhány apróságról azonban érdemes szót ejteni. A Föld civilizált részein az átlagos élettartam nyolcvan év. A hőre oldható kötőszövet - mely a hús porhanyósságának záloga - a korral rohamosan csökken. Ez azt jelenti, hogy egy tipikus európai halott elmajszolása aligha nyújthat kiemelkedő kulináris élvezetet. Az sem mellékes körülmény, hogy az emberhús fogyasztása jelentős egészségügyi kockázattal is jár. Pár évtizede Új-Guineában jellemző betegségnek számított a szellemi képességek gyors hanyatlását, az izomkoordináció elvesztését, majd idővel halált okozó kór, az ún. kuru. Ez a fertőző szivacsos agysorvadás emberi változata, amely az orvostudomány feltételezése szerint kizárólag az emberi hús fogyasztása révén terjed. A minőségi problémákon túl említést érdemel a mennyiség kérdése is. Az öreg kontinens átlagos lakója 80-90 kiló húst fogyaszt évente - lényegesen kevesebbet, mint az ausztrálok, az argentinok, vagy épp az USA-beliek. Az elhalálozottak e nagyságrendnek egészen kis töredékét tudnák csak biztosítani. Magyarországon például a tavalyi 131.100 haláleset a hazai hússzükséglet kevesebb mint 5 %-át elégíthetné ki.  

 

Legalább ilyen lényeges, hogy az állati hús számos helyettesítő termékkel kiváltható, s ezek mindegyike lényegesen vonzóbb alternatívát jelent, mint a halottak elfogyasztása. A mesterségesen előállított hús már ma is létezik, még ha egyelőre megfizethetetlenül drága is. (A tőke jellemzően oda áramlik, ahol egy tényleges szükségletből fakadóan komoly profitot remélhet. Jelenleg ömlik a pénz a műhús-szektorba, többek közt Bill Gates és Leonardo DiCaprio is az üzletág jelentős befektetője.) Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete pár éve Ehető rovarok címmel jelentetett meg egy komolyabb tanulmányt, melyből kiderül, hogy a rovarok táplálkozástudományi szempontból kiválóak és a hagyományos húsfehérjékhez igen hasonlóak. A tengeri moszatok ugyancsak táplálóak: számos ásványi anyagot, vitamint, nyomelemet és fehérjét tartalmaznak, ráadásul előállításuk sem kerül semmibe. És akkor még a hagyományos vegetáriánus táplálkozásról nem is beszéltünk, amely bármilyen távol is áll a legtöbbünktől, még mindig barátságosabb ötletnek tűnik, mint a végelgyengülésben elhunyt szomszédasszonyból készítendő hortobágyi húsos palacsinta.

 

Túllépve a földhözragadt, praktikus fejezeteken, a kérdés filozófiai szempontból is izgalmas. A homo sapiens egész történelme során azon munkálkodott, hogy életkörülményeit egyre elviselhetőbbé, kényelmesebbé tegye. E folyamat során - egészen a legutóbbi évtizedekig - a legkevésbé sem aggódott a természetért, holott már a vadászó-gyűjtögető periódusban is emlősállatok százait pusztította ki. Önmagával sem tett mindig jót, hiszen egészségügyi szempontból a mezőgazdaságra, majd az iparra való átállás is pusztítónak bizonyult. Mindezekkel együtt is a cél világos volt: a jobb élet reménye. Persze, minden kornak megvoltak a maga aszketikus prófétái, akik böjtre és visszafogottságra intettek. Magnus Söderlundhoz hasonló csodabogarat azonban eleddig még nemigen produkált a történelem. A 21. században, amikor az emberiség sosem látott jólétet élvez, ilyen pokoli életminőség-romlást meghirdetni - egészen hajmeresztő. Tegyük fel, hogy a svédnek abszolút igazsága van: kizárólag azzal menthetjük meg a klímát, a bolygót, a homo sapienst, ha holnaptól felfaljuk hulláinkat. Vajon érdemes-e ilyen áron továbbpörgetni a történelem kerekét? Alig hiszem. Akkor már inkább tartsunk egy komolyabb búcsúbulit, rengeteg sztékkel, hagymás rostélyossal, s mindennel, ami belefér.

 

"A zsenit és az őrültet csupán egy hajszál választja el egymástól" - így szól a klasszikus mondás, melynek egyébiránt az égvilágon semmi valóságalapja sincs. Léteznek persze szórakozott professzorok, akik annyira beleragadnak a flow-ba, annyira egy pontra fókuszálnak, hogy körülöttük akár meg is szűnhetne a világ, észre sem vennék. Ők azonban a legkevésbé sem őrültek. Nincs rá bizonyíték, hogy a kiemelkedő intelligencia fogékonnyá tenné az embert a pszichológiai zavarokra. Épp ellenkezőleg: a skizofréniában szenvedők intelligenciahányadosa például jellemzően alacsonyabb, mint az átlagnépességé. Hogy Magnus Söderlund őrült-e vagy sem, azt valószínűleg nem én fogom eldönteni, a zseni jelzőt azonban egészen biztosan nem fogjuk ráaggatni. Már az is sokat elárul róla, hogy a szélsőbaloldali ideológia megszállottja, ebben a táborban pedig meglehetősen ritka kincs a józanság. Mondjuk, én sem vagyok teljesen normális, hogy a hullaevés problematikáján tíz másodpercnél tovább elmerengtem.

 

"Minél drágább a tagdíj, annál elegánsabb a klub"

beavatas.jpg

 

Számos pszichológiai kísérlet igazolja, hogy mennyire megvezethetőek vagyunk, ha meg kell ítélnünk valaminek az értékét. Rendszerint a bekerülési költség meghatározó: ha valamiért sokat fizetünk, azt hajlamosak vagyunk ezzel arányos megbecsülésben részesíteni. Valójában erre az önpusztító logikára épülnek a különböző törzsi és modern beavatási szertartások is. Megalázás, kínzás, csonkítás... mindig is furának tartottam, ha egy közösséghez való tartozás ilyen belépődíjat követel.

 

A Szudán déli részén élő dinka törzs meglehetősen dinka rituáléval ünnepli a fiúk férfivá érését. A leborotvált fejű srácok törökülésben helyezkednek el egymás mögött, s átszellemülten sorolják őseik neveit. A szertartás vezetője eközben egy éles késsel vonalakat vág a fejbőrükbe egészen addig, míg ki nem alakul a klánra jellemző minta. Ezek a vágások annyira mélyek, hogy sok esetben még az elhaltak koponyáján is látszanak a bemetszések nyomai. A vanatui őslakosok beavatási szertartása egy fincsi bangee jumping. A srácok harminc méter magasból vetik le magukat egy olyan indával a lábukon, mely nem igazán rugalmas, de nem is szakadásbiztos... A mandanoknál négy teljes napot kell alvás nélkül kibírni, majd a beavatandókat a saját bőrüknél fogva felakasztják a tetőre, ahol addig kell mosolyogniuk, amíg elájulnak. Ha ez még nem volna elég, a végén levágják a kisujjukat is. Dél-Afrikában is vidám az élet: évente átlagosan ötven fiatal fiú hal meg, harminc pedig búcsút mondhat a nemi szervének a hentes módjára végrehajtott körülmetélések miatt. Természetesen a lányok sem maradnak ki a jóból, a harmadik világban a beavatás számukra egyet jelen a megcsonkítással. Egyes helyeken csak a csiklót, másutt a kis- és nagy szeméremajkakat és a hüvelybemenetet is eltávolítják. A legmegdöbbentőbb az, hogy ezt a tökéletesen értelmetlen, fájdalmas, sőt egész életre megnyomorító aktust szinte minden esetben olyan asszonyok végzik, akik maguk is átestek ezen. A modern kori beavatási rítusok kevésbé véresek, ám legalább ilyen értelmetlenek, gyakran megalázóak és esetenként akár még halálosak is lehetnek. Az esztendő ezen szakaszában, a gólyatáborok idején a megkerülhetetlen ivászati verseny csaknem minden egyetemi kollégium repertoárjában szerepel, s nem ritka, hogy alkoholmérgezéssel végződik. A levetkőztetés, a megkötözés, a csicskáztatás, az undorító dolgok kötelező elfogyasztása - romlott étel, hányás - szintén visszatérő elemek, különösen az angolszász felsőoktatás világában.

 

A legtöbbünk számára tökéletesen érthetetlen, hogy ezek az elmebeteg rituálék miként tudtak generációról generációra átöröklődve a mai napig fennmaradni. A magyarázat egyszerű: három oldalról is támogatást nyernek. A beavatandó a közösség teljes jogú tagjává kíván válni. Fél az elszigetelődéstől, a kirekesztettségtől, a magánytól, így inkább vállalja a kínokat. (Ha egészen kisgyerek, nem is tehet mást, meg sem kérdezik.) A beavatást végzők részéről a szadisták perverz öröme a fő motiváció, s ha nagy néha ilyesmiről nincs is szó, könyörtelenségről minden esetben beszélhetünk. És végül a harmadik, talán legerősebb pillér maga a hagyomány. Az a pusztító elgondolás, hogy bármi a világon széppé és értékessé nemesül csak azért, mert apánk is így csinálta. Az tényleg meg sem fordul a fejünkben, hogy apánk is lehet sík hülye, vagy legalábbis ő is járhat tévúton? Az ember öntudatra ébredésének egészen korai szakaszát jellemzi az a felismerés, hogy a tradíció önmagában semmiféle értéket sem képvisel. Amikor személyiségfejlődésünk során privát útravalónkat állítjuk össze, hátizsákunkba - optimális esetben - nem az ősi/modern ismérv alapján válogatunk, csakis az éltető/mérgező tengelyen értékelünk. A Sydneyben működő Newcastle Egyetem egyik diákja - megragadva a hagyomány lényegét - igazán költőien fogalmaz: "Úgy bánunk veled, mint a szarral, hogy aztán jövőre te is úgy bánj valakivel, mint a szarral. Ez egy beteges körforgás." A tapasztalat azt mutatja, hogy a központi, rendeleti tiltások meglehetősen erőtlenek mind a törzsi, mind a kollégiumi kegyetlenkedések megfékezése terén. Az sem reális célkitűzés, hogy az oroszlánok egyszer csak megszelídülnek, s áttérnek a vegetáriánus kosztra, magyarul: aki élvezi a szadista játékokat, az aligha fog önként lemondani róluk. A magam részéről a másik két pillért bombáznám. Egyfelől: amint már fent utaltam rá, érdemes volna megértetni az alacsony tudati szinten vegetálók millióival, hogy a tradíciók nem feltétlenül jók, pláne nem kötelező érvényűek. Másfelől: az egyén szintjén is hasznos volna megtanulni, hogy képesek legyünk adott esetben nemet mondani. Már csak azért is, mert a beavatási szertartás tétje minden esetben a közösséghez való tartozás kiérdemlése. S ugyan ki akar egy olyan klub büszke tagjává válni, melyet a primitív rituálék kegyetlenkedése fémjelez?

 

Ahhoz, hogy a beavatási szertartások beteges körforgása véget érjen, nem ártana, ha születnének olyan bölcs és nagyvonalú generációk, melyek képesek felismerni: csak azért, mert mi szívtunk, nem kell törvényszerűen az utánunk jövőknek is szívniuk. Hányszor halljuk a kötelező sorkatonai szolgálatot visszasíróktól: minket is bevittek, a fiainknak sem fog ártani! Vagy tekintsük a papi cölibátus örökösen visszatérő problémáját! Hetven feletti aggastyánok döntenek a kérdésről, akiknek már minden mindegy. Miért nem kívánják, hogy a fiatalok számára elviselhetőbb legyen a papi hivatás? Ha minden nomád törzsben csak egyetlen értelmes és öntudatos asszony volna, aki tisztában lenne a körülmetélés értelmetlenségével; akinek fogalma lenne róla, hogy a testi szerelem élvezete milyen elképesztő mértékben emeli az életminőséget, úgy az adott közösségben villámgyorsan megszűnne a kislányok ostoba és drasztikus megcsonkítása.

 

Természetesen nem minden beavatási szertartás brutális. Ismerünk egy sor olyan civilizált aktust is, melyek nem járnak sem fájdalommal, sem megalázással. Sok egyéb mellett ilyen a keresztelő, a cserkészavatás, vagy épp a lovaggá ütés. Ezek sokkal inkább a ceremónia ünnepi jellegére koncentrálnak, nincs is velük az égvilágon semmi baj. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy életünk meghatározó emberi kapcsolatai - családi kötelékeink, barátságaink, szerelmeink -, melyek olyan biztos hátteret adnak számunkra, hogy ennek birtokában fel sem merülhet a magány és az elszigeteltség érzése - az égvilágon semmiféle avatási rituáléért sem kiáltanak. Megszületünk, s azonnal a teljes jogú tagjává válunk a családnak, függetlenül attól, hogy apánk tart-e tejfakasztó mulatságot, vagy sem. Barátságokat kötünk, ám soha fel sem merül bennünk, hogy ezeket bármiféle rítussal felavassuk. Szerelmesek leszünk, olyan tejfehér eufória-ködbe bújva, melyet egyetlen nomád törzs, vagy egyetemi klub sem varázsolhat a tagjainak - s ez a semmihez sem fogható mámor is tökéletesen ingyenes; ha a másik figyelméért meg is kell küzdeni, egészen biztosan nem értelmetlen és formális próbatételek útján.

 

Úgy tűnik, megúszhatatlan, hogy némiképp racionálisabbá váljunk. Nyilvánvaló zsákutca, ha a "befizettük, végigesszük" elv alapján beleragadunk egy kínos élethelyzetbe, s a már kicsengetett belépődíjból fakadóan végképp elköteleződve arról győzködjük magunkat, milyen fantasztikus döntést hoztunk. Az már régen rossz, ha azért nem tudunk kilépni egy mérgező kapcsolatból, mert nem is oly rég hárommilliót költöttünk a lagzira. Vagy ha azért maradunk egy szekta kötelékében, mert az elmúlt húsz évben jövedelmünk tíz százalékát nekik adományoztuk. A tudatosság azzal kezdődik, hogy képesek vagyunk uralni a pillanatot; nem a múltba kapaszkodunk görcsösen, hanem tekintetünket a jelenre szegezzük. Ha már képesek vagyunk analitikus módon szétszálazni az elménkben összegubancolódott, de nem feltétlenül összetartozó idősíkokat és egyéb elemeket, a következő lépcsőfok lehet az a felismerés, hogy a tradíció, a tagdíj, a beavatás célja éppen ez a fejbéli káosz, ez a pszichikai árukapcsolás. Pontosan azért költenek milliókat az esküvőkre, hogy minél kínosabb legyen felbontani a házasságot. Pontosan azért fizetnek horribilis hozzájárulást a szektatagok, mert egy idő után már nem lehet homlokzatvesztés nélkül kiszállni a buliból, s kevés fájdalmasabb dolog létezik, mint saját idiótaságunk beismerése. És pontosan azért kíméletlenek a törzsi és modern beavatási rítusok, hogy ebből fakadóan értékesnek tekintsük a klubtagságot. Hiszen csak egy hülye szenvedne a semmiért... E ponton pedig meg is érkeztünk a harmadik lépcsőfokhoz, amikor már képesek vagyunk nemet mondani minden túlárazott belépődíjra. Egy érett és öntudatos világban a primitív beavatási szertartásokra való invitálások határozott és gyors válaszokat kapnak: "Nagyon megtisztelő, de ezt most kihagynám..."

 

"A fogamzásgátlás súlyosan ellenkezik a házassági tisztasággal"

ovszer2.jpg

 

Nincs még egy olyan kérdés, amely annyira megosztaná a katolikus tábort, mint a fogamzásgátlás témaköre. Az egyház hivatalos álláspontja hosszú-hosszú idő óta változatlan: csakis a természetes családtervezést tartja elfogadhatónak, minden egyebet bűnösnek titulál. A hívek oroszlánrésze ugyanakkor magasról tesz minderre; egy közelmúltbeli felmérés szerint a németországi templomlátogatók közel 90%-a használ valamiféle mesterséges fogamzásgátló eszközt. Az egyházi vezetők számára világos, hogy mindössze két út áll előttük: vagy lecövekelnek a múltban, s a letűnt korok tekintélyelvűségéhez ragaszkodva megmaradnak egy olyan muzeális ideológia védelmezőinek, melyet ma már senki sem vesz komolyan; vagy lassan ráébrednek, hogy a hitelességüket csakis úgy őrizhetik meg, ha igyekeznek a valósághoz alkalmazkodni. Úgy tűnik Ferenc pápa e kérdés kapcsán hajlik a változásra: a témát vizsgáló bizottság felállítása legalábbis erre enged következtetni.

 

Ami a katolikus álláspont gyökereit illeti: a Biblia nemigen érinti a kérdést. Jézus például soha egyetlen szót sem ejt a fogamzásról, illetve a fogamzásgátlásról. Mindez azt jelenti, hogy az egyházat az elemi morálon túl valójában semmi sem köti, irányvonalát szabadon kialakíthatja és megfogalmazhatja. Keresztény szexuáletikáról csupán Szent Ágoston óta beszélhetünk. Vaskalapos gondolatát jól ismerjük: minden egyesülésnek a gyermeknemzésre kell irányulnia. Ezen a teljesen öncélú, aszkéta világlátáson az egyház már régen túllendült, a fogamzásgátlás kapcsán azonban mindeddig hajthatatlannak tűnt. A 20. század valamennyi, a kérdést érintő pápai nyilatkozata kitartott az ortodox álláspont mellett. Legutóbb 1968-ban, VI. Pál Humanae Vitae kezdetű enciklikája rendelkezett a helyes születésszabályozásról. E dokumentum megalkotását hosszú előkészítő munka előzte meg, s az érintett bizottságban mindvégig többségben voltak a változást sürgetők. Talán a projektet kísérő számos kiszivárogtatás és sajtóbotrány is szerepet játszott abban, hogy a kezdetben nyitottságot mutató egyházfő végül maradt a hagyományos nézet mellett.

 

A tisztánlátás érdekében: a természetes családtervezés azt jelenti, hogy az aktus mindenfajta védekezés nélkül végbemegy - még a megszakítás sem jöhet szóba (!) -, az érintettek egyetlen sansza a teherbeesés elkerülésére az, hogy hanyagolják a termékeny napokat. Erre többféle lehetőség is kínálkozik: a Billings-módszer (nyákmegfigyelés), a Sensiplan eljárás (tüneti hőmérőzés), illetve ezek valamiféle kombinálása. S hogy miért az ördögtől való a gumióvszer, sőt még a megszakított közösülés is? Egyszerűen azért, mert az egyház szerint minden egyesülésnek magában kell hordoznia a gyermeknemzés lehetőségét - kell hagyni némi játékteret Istennek. Nos, ez az a gondolkodásmód, amely igazi fából vaskarika. Az ágostoni logika - akármilyen megmosolyogtatóan értelmetlen is - legalább egyszerű és következetes: kizárólag akkor szexelünk, ha utódokra is vágyunk. Silány egy élet, de van benne rendszer. A jelenleg hivatalos egyházi álláspont azonban a józan logika oldaláról is védhetetlen. Ha végiggondoljuk, valójában kétféle elképzelés húzódhat meg a háttérben, s mindkettő tarthatatlan.

1. AZ EGYHÁZ HISZ A TERMÉSZETES CSALÁDTERVEZÉS HATÉKONYSÁGÁBAN. - Ha ez így van, akkor valójában Isten kicselezése zajlik. Ez esetben teljesen felesleges arról papolni, hogy a Teremtőre bízzuk magunkat, mert szó sincs ilyesmiről. Továbbá: innentől kezdve az égvilágon semmi alapja sincs annak, hogy az óvszert, a pesszáriumot, esetleg a megszakított közösülést bűnösnek mondják, hiszen ezek és a favorizált módok között nincs számottevő különbség az alapelvet illetően.

2. AZ EGYHÁZ NEM HISZ A TERMÉSZETES CSALÁDTERVEZÉS HATÉKONYSÁGÁBAN. - Ha így áll a helyzet, az talán még több problémát vet fel. Praktikusan ez azt jelenti, hogy az egyház valójában kitart az ágostoni elv mellett, vagyis a szex csakis a gyermeknemzést szolgálhatja. Ennek értelmében mellébeszélés mindaz, amit a test teológiájáról, és a szexualitásról, mint legitim örömforrásról, a házasság kovászáról prédikálnak. Jelenti azt is, hogy a híveket továbbra is gyerekként kezelik, akiknek az égvilágon semmi joguk arra, hogy a sorsukat irányítsák. Már a családtervezés kifejezés is totál kamu és átverés: nincs és nem is lehet szó semmiféle tervezésről. Az az eszményi, ha úgy élünk, mint az állatok: a tudatosság leghalványabb jele nélkül. De ezzel még nincs vége. Ha az egyház tudja, hogy az általa kínált módszer tökéletesen bizonytalan, szemben például az óvszerhasználattal, az azt is jelenti, hogy a legkevésbé sem hisz Isten mindenhatóságában. Kétezer éve Mária még képes volt szüzen szülni. Ma már egy hajszálvékony gumival is kibabrálhatunk a Teremtővel? Valami itt nagyon nem kerek. Továbbmegyek: ha bármiféle eldöntendő kérdés kapcsán úgy kérném az Úr válaszát, hogy feldobnék egy pénzérmét, azonnal megkapnám az istenkísértés vádját. Ha törvényes házasságban védekezés nélkül szeretkezem, olyankor minden esetben istenkísértést hajtok végre, mégis: ennek meg tapsol az egyház. Ki tudja ezt követni?

 

A kérdés az elemi morált tekintve is számos sebből vérzik.

1. Nincs az a hatalom, mely két felnőtt ember szabad akaratából megvalósuló szexuális viszonyát bármilyen módon korlátozhatná, anélkül, hogy lábbal ne tiporná magát az erkölcsöt.

2. Ha egyes hívők hajlandók magukra aggatni az egyház bilincseit - szívük joga -, akkor különösen érdemes elgondolkodniuk azon, hogy mi is dogmagyárosok célja, illetve, hogy az helyes-e.  „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, sokasodjatok, népesítsétek be a földet!" - Ez a volna a kiindulópont. Csakhogy az elmúlt pár ezer évben nemhogy benépesítettük a bolygót, de jócskán túl is szaporodtuk. Fogalmunk sincs, hogy mekkora a Föld maximális eltartó képessége, ám a legtöbb természettudós egyetért abban, hogy messze túl vagyunk az optimális népességszámon. Már idáig is állatfajok ezreinek kellett kipusztulnia ahhoz, hogy mi ilyen brutális tömegben létezhessünk. Amikor az Amazonas-menti, lángoló dzsungel képeit látjuk, pontosan azért tartjuk ijesztőnek, mert azt vetíti előre, hogy idővel talán választanunk kell majd az oxigén és a táplálék között. Alig hiszem, hogy a 21. század elején megkérdőjelezhetetlen értéknek kellene tekinteni a nagycsaládot, sokkal inkább önzésnek gondolom. Személy szerint nekem is két gyermekem van - életem legjobban sikerült alkotásai, személyes önzésem csúcstermékei. Imádnám, ha húsz év múlva unokáim is születnének, ám nem ringatom abban az illúzióban magam, hogy ezzel feltétlenül használnánk a világnak. A gének önző játékáról van szó csupán, nincs ebben semmi morális magasság.

3. Ha valamiért továbbra is ragaszkodnánk a hatgyerekes családmodellhez, mint erkölcsi etalonhoz, akkor sem állíthatjuk, hogy kötelező jelleggel mindenkinek ez az útja. Számtalan embert ismerünk, akik tökéletesen alkalmatlanok a szülői szerepre. Tudunk olyanokról is szép számmal, akik egy, legfeljebb két gyermeket viszonylag tisztességesen képesek felnevelni, a nagycsaládos álmok azonban messze meghaladják a teljesítőképességüket. Az érvényben lévő egyházi álláspont ezeket az egyéni különbségeket sem veszi figyelembe.

4. Lépjünk túl mindezeken! Induljunk ki abból, hogy féltucat gyerek alatt nincs megváltás; mindenkinek kutya kötelessége, hogy egy permanens óvodává alakítsa a nappaliját! A vizsgált vallási kívánalom ez esetben is tökéletesen értelmetlen. Ahhoz ugyanis, hogy sok utódot vállaljunk, elég egy általános nyitottság, nem kell minden egyes együttlétnek erről szólnia. Ha például egy házaspár egyik tagja sincs még 30 esztendős, de máris összehoztak egy teljes röplabda-csapatot, mit tegyenek hátralévő életéveikben?

5. Érdemes megnézni a Föld azon szegmenseit, amelyekben nincs megfelelő kultúrája a fogamzásgátlásnak. Kétféle következményt láthatunk: brutális nyomort, avagy az abortuszok irgalmatlanul magas arányát. Kubában például a terhességek 60%-a (!!!) végződik magzatelhajtással. Tényleg ez lenne a katolikus egyház által vizionált ideális világ?

 

A katolikus álláspont védelmezői valójában egyetlen pozitívumot tudnak megemlíteni a természetes családtervezés mellett, ez pedig az elnevezése: természetes. Ha létezik igazán álságos érvelés, úgy ez feltétlenül annak tekinthető. Mitől természetesebb a nyákmegfigyelés az óvszerhasználatnál? Az eszköztelensége miatt? Ilyen alapon mondhatnánk azt is, hogy a futás és az úszás természetes sportok, ám a foci és a kajak már kerülendő. A hőmérőzés esetén még ez a gyengécske szempont sem áll meg. Dr. Reuss András, evangélikus teológus kiválóan megfogalmazza a lényeget: "Lombos fa alá szaladni a zápor elől természetes dolog, de esernyő alatt keresni védelmet már valami mesterséges? El lehet-e képzelni természetesebb valamit, mint a Teremtőtől kapott értelmet, ami kiemel az élővilágból?" Történelme során az emberiség parádés dolgokat alkotott. Létrehoztuk a mezőgazdaságot, az ipart és az informatikát; forradalmasítottuk a közlekedést; legyőztük a pusztító járványokat; s feltaláltuk a rock and rollt. Ezek mindegyike elrugaszkodást jelent az érintetlen természettől, mégsem ágál ellenük az egyház. Csak az a nyamvadt gumióvszer... Az aztán tényleg az ördög műve. Amennyiben a természetes kifejezésen egészségre ártalmatlant értünk, úgy valóban el kell ismerni a Billings-módszer és a Sensipan eljárás előnyét számos fogamzásgátló tablettával szemben. A lehetséges mellékhatások azonban arra egészen biztosan nem teremtenek alapot, hogy ez utóbbit kifejezetten bűnösnek ítéljük. A mechanikai fogamzásgátlással szemben pedig ez az érv is tökéletesen érvényét veszíti.

 

Azt gondolom, egyáltalán nem véletlen, hogy a téma kapcsán született legjelentősebb egyházi állásfoglalás, VI. Pál Humanae Vitae kezdetű enciklikája éppen 1968-ban, a szexuális forradalom idején látott napvilágot. Fél évszázaddal ezelőtt a vallási vezetők közvetlenül érezhették a földcsuszamlásszerű változásokat. Láthatták, hogy a modern fogamzásgátló eszközök miként alakítják át a társadalmakat, sosem látott szabadságot adva az embereknek. Talán megrémültek ettől a szabadságtól, s főként attól, hogy e ponton végképp kicsúszik a kezükből a gyeplő. Ha a hívők urai lesznek saját sorsuknak, saját szexualitásuknak, s már végképp nem marad semmi, amiért bűntudatot érezhetnének, úgy talán magára az egyházra sem lesz szükségük többé. Hitem szerint ez a gondolkodásmód csak arra jó, hogy az embereket végleg elidegenítse a vallástól. Hoványi Márton katolikus (!) teológus tökéletesen fogalmaz: "Rendkívül nehéz helyzet elé állítja a katolikus erkölcsteológia a híveket azzal, hogy egyrészről társadalmi kérdésekben arra számít, hogy a katolikusok öntevékenyen felelősségre ébrednek és lelkiismeretükre hallgatva kreatívan cselekednek a társadalom javára, röviden szólva felnőtt szerepbe hívja a katolikusokat. Másrészt ezzel párhuzamosan a szexuáletikában aprólékos iránymutatással, tekintélyi érveléssel arra szólít fel, hogy mérlegelés nélküli engedelmességgel, tehát gyermeki szerepben maradva éljék házaséletük legbensőségesebb pillanatait. Egy felnőtt, integer személyiséggel rendelkező ember ezt a két morális magatartást aligha tudja egészségesen összeegyeztetni."

 

"Aki takargatja vétkeit, annak nem lesz jó vége"

gyonas2.jpg

 

"Aki takargatja vétkeit, annak nem lesz jó vége, aki pedig megvallja és elhagyja, irgalmat nyer" - olvashatjuk a Példabeszédek könyvében. A bűnbánat és a gyónás mindig is kiemelkedő szerepet játszott a keresztény vallásban. Az egyház szemszögéből értem a dolgot, a hívőkéből tekintve annál kevésbé. Olyan ez, mintha életünk nagy részét azzal töltenénk, hogy betegségekről és gyógymódokról beszélgetünk. Mintha mindig lenne velünk valami súlyos gond. Az igazság az, hogy a magam részéről a legritkább esetben szoktam betegségekről diskurálni. Az elmém - minden nyavalyám ellenére - kifejezetten az egészségre fókuszál.

 

Ahhoz persze, hogy bűnbánatról beszélhessünk, bűntudatra is szükség van. Nem gondolom, hogy pszichopata volnék, ám ezt a fogalmat legfeljebb hírből ismerem. A morál világát meglehetősen egyszerűnek látom: amit bűnösnek tartok - gyilkosság, lopás, nemi erőszak, egyéb fizikai agresszió, vagy azzal való fenyegetés -, olyat semmilyen körülmények között sem cselekszem. Ezzel gyakorlatilag kész is vagyunk: garantált a tiszta lelkiismeret. A legtöbben azonban - valamiféle érthetetlen okból - nem így működnek. Ha megkérdezünk száz embert, hogy szoktak-e bűntudatot érezni, kilencvenhét azonnal bólogat. Többségük a gyakori forrófejűségre hivatkozik, kisebb hányaduk pedig egészen megmosolyogtató tettekre.

 

Ami a hirtelen felindulást illeti, bevallom, a legkevésbé sem értem a problémát. A legtöbbünk számára világos, hogy a magasabb tudati szinteket - ahová megfontoltan igyekszünk - a buddhista nyugalom, s az a pazar attitűd jellemzi, mely derűs arcot kölcsönöz minden sértés, bántás és sorscsapás esetén is. Azzal is tisztában vagyunk, hogy ez - sajnálatos módon - csupán távoli cél, amíg ide elérünk, ezerszer borulunk ki apró-cseprő hülyeségeken. Ám ebben nincs semmi tragikus. Néha paprikásak vagyunk és nem abban a tónusban reagálunk, ahogyan az kívánatos volna. Ilyenkor semmiből sem áll elismerni, hogy tényleg nem így kellett volna. De ennyi. Ezek nem azok a mozzanatok, amiért egy egészséges embert mardosna a lelkiismeret. A tettlegesség persze egészen más tészta, arra semmiféle felmentést sem ad a hirtelen harag. Az emberré válás minimuma, hogy nem rántunk kést minden barátságtalan pillantás esetén.

 

A másik tipikus bűntudat-forrás a belső morális meggyőződéssel nem rendelkező, folyton aggályoskodók számára a számos vallási előírás és társadalmi elvárás, melyekre az egészséges lelkűek magasról tesznek. Lelkiismeret-furdalást érezni azért, mert kihagytunk egy vasárnapi misét, mert nem látogatjuk nagyszüleink sírját, mert messziről elkerüljük a gyóntatófülkét, vagy mert nem a rokonságnak tetsző párt választottunk - totális röhej. Akinek örömöt, megnyugvást, kiegyensúlyozottságot ad a templom-, vagy temetőlátogatás, esetleg a családnak való megfelelés, annak sokkal inkább hiányt, kielégületlenséget kellene éreznie ilyenkor, mely könnyedén orvosolható. Bűntudatról beszélni olyan esetekben, amikor nincs sértett, nincs áldozat - totálisan önpusztító magatartás. Ahogy a keresztény vallás legtöbb mérgező építőeleméért, természetesen a permanens bűntudattal terhelt attitűdért is elsősorban Pál apostol a felelős: "Tudjuk ugyanis, hogy a törvény lelki, én pedig testi vagyok: a bűn rabszolgája. Hiszen amit teszek, azt nem is értem, mert nem azt cselekszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor elismerem a törvényről, hogy jó. Akkor pedig már nem is én teszem azt, hanem a bennem lakó bűn. Mert tudom, hogy énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó, hiszen az akarat megvolna bennem a jóra, de nem tudom véghezvinni azt. Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn. Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy – miközben a jót akarom tenni – csak a rosszra van lehetőségem. Mert gyönyörködöm Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével. Én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?" Bevallom, ennél nagyobb zagyvaságot ritkán olvasok. Gyakorlatilag minden gondolata tökéletesen értelmetlen, a következtetései pedig abszolút logikátlanok és zavarosak. Döbbenetes, mennyi távoli ez az evangéliumok stílusától. Jézus mindig világosan fogalmaz, elég is egyszer elmondania az adott üzenetet. Pál ezzel szemben minduntalan dagályosan és terjengősen ír; mintha egy ostobaság attól nyerne értelmet, ha hatszor egymás után megismételjük. Szegény rómaiak, ha egyáltalán olvasták levelét, valószínűleg csak pislogtak, hogy mit is akarhat ez az ember...

 

Szentmártoni Mihály, jezsuita teológus a közelmúltban megjelent, Az örömteli szentgyónás titka c. könyvében kétségtelen tényként közli, hogy hívők többsége - még számos pap és szerzetes is - egyszerűen viszolyog a gyónástól. Kínpadként élik meg, hiszen lelkükben, legintimebb szférájukban egy kívülálló vájkál. A szerző szerint ez az idegenkedés a gyóntatófülkében játszódó, kétfelvonásos dráma első felével magyarázható. Ez a rész - a bűnök megvallása és az értük való felelősség vállalása - mindig megalázó és fájdalmas érzés. Ezzel szemben a második felvonásban Isten lép a színre, aki vétkeinkkel együtt is szeret bennünket, aki megbocsát, s ez végtelenül örömteli és felszabadító érzés. Számomra ez a világlátás minden elemét tekintve borzasztó idegen. Már rögtön elején: miért is kínos a felelősségvállalás? Tucatnyi filmet tudnék felsorolni, melyben a dráma egy ostoba, gázolásos balesettel indul, melyet követően a sofőr pánikba esik és továbbhajt. Az ijedtség oka százféle lehet: alkoholos befolyásoltság, gyorshajtás, lopott autó, magas társadalmi státusz, vagy épp a fiatalkor éretlensége. Azonban ezek egyike sem írja felül az elemi morált. A józan ember ilyenkor azonnal mentőt hív és feladja magát a rendőrségen. A cserbenhagyás nem csupán erkölcsileg elfogadhatatlan, de pszichikailag is komoly terhet pakol az elkövetőre. A felelősségvállalás szinte minden esetben felszabadító erejű, el sem tudom képzelni, hogy mi olyan fájdalmas e mozzanatban. A második felvonás, az isteni megbocsátás innentől kezdve tökéletesen értelmetlenné válik. A szerző pszichológus, így tisztában kell lennie azzal, hogy a felelősségvállalás aktusával megtettük a lehető legnagyobb lépést az önmagunknak való megbocsátás útján. Valójában Isten sem kommunikál velünk semmilyen más módon, csakis a lelkiismeretünk útján. Mindez azt jelenti, hogy egy érett, felnőtt embernek semmi szüksége arra, hogy egy pap közölje vele a Teremtő nagylelkű gesztusát.

 

Megszólalásaiban Ferenc pápa gyakran kesereg azon, hogy a hívek egyre ritkábban keresik fel a gyóntatószéket. Szerintem sokkal inkább örülnie kéne. Amikor végre felismerjük, hogy az évszázadokon át bűnnek hazudott cselekedetek valójában senkit sem bántó ártatlanságok; amikor ráébredünk, hogy az önmagunkért való felelősségvállalás nem fájdalmas, sokkal inkább lelkesítő; amikor elérkezünk arra a szintre, hogy már képesek vagyunk megbocsátani magunknak, s nem gyártunk több felesleges szorongást - mindezt inkább ünnepelni kellene. Talán lassan mégis elkezdünk felnőtté válni.