téveszmék

"A húsvéti locsolás a férfiasság próbája"

2019. április 22. - G. Nagy László

locsolkodas.jpg

 

Bedő Imre A húsvéti locsolás a Férfiasság próbája? című, a Férfiak Klubja honlapján megjelent írásával ma délelőtt találkoztam. Mint minden húsvéthétfőn, ezúttal is egy kerti partin vettünk részt, melyen - a sztenderd forgatókönyv szerint - a gyerekek bokrok tövébe rejtett csokitojásokat kerestek, a férfiak boroztak, a nők pedig visítva rohantak a szódásszifon elől. Szokásomhoz híven ezúttal is szóvá tettem, mennyire idegenkedem az olyan béna néphagyományoktól, mint amilyen a locsolkodás. Ezen a ponton nyomták a kezembe a szóban forgó cikket.

 

"Jó az, ha már kora gyermekkorukban puhaságra és tunyaságra neveljük fiainkat? Mert mi más lenne az, hogy húsvét másodnapján, hétfőn, amikor a locsolás napja van, a lusta apák és a kényeskedő anyák meggátolják önmagukat és gyermekeiket abban, hogy erőt merítsenek egy olyan néphagyományból, amelyik a férfiasság megnyilvánulásáról és a nőiesség dicséretéről, a férfiak nőkért tett erőfeszítésének demonstrálásáról szól." - kezdi a szerző. Már e felütésnél éreztem, hogy valami nagyon idegen földre tévedtem. Tényleg az a férfiasság legjellemzőbb és legkívánatosabb megnyilvánulása, ha ketten lefognak egy nőt, a harmadik pedig megküldi egy vödör vízzel? Nem mondom, hogy nem jó móka. Ha valakinek ez bejön, lehet rajta röhögni. De mitől férfias ez? És miként demonstrálja a nőkért tett erőfeszítést? A leghalványabb elképzelésem sincs. Tudom, hogy velem van a baj. Színtisztán urbánus lelkem nem érti a vidéki romantikát. Biztosan léteznek olyan tájegységek, ahol a csajok a mai napig bírják azt, ha az ünneplőbe bújt legények csapatostul rájuk rontanak. Van abban népi báj, ahogyan a szanaszét áztatott leány - hálája jeléül - pálinkával, süteménnyel és festett tojással kínálja a férfiasság próbájának hőseit. Valójában még visszafogott is a szódásszifon-szertartás, hiszen annak idején az ivóvályúba is befektették a csajokat, mondván, hogy egész esztendőben illatosak maradjanak. (Ezért hívták e napot vízbevető hétfőnek.) A baj csupán az, hogy ma már a civilizált világ nagyobb hányada városokban él, ahol e vidéki rituálé egyetlen eleme sem működik. A nyalka legények helyett tántorgó rokonok érkeznek; tiszta víz helyett a legpusztítóbb kölnikkel támadnak, ráadásul a csajok is hamar ráébrednek, hogy ebből az egész bohóckodásból az égvilágon semmit sem élveznek. "És szóljunk az anyákról is. A kényeskedő, 'jaj már megint büdös leszek' siránkozásról. A ’nem fogok egész nap haptákban állni’ fanyalgásról. Arról, hogy mit üzennek azzal lányaiknak és fiaiknak, hogy bujkálással töltik az év egyetlen olyan napját, amelyik férfi és nő kölcsönös tiszteletének ünnepe?" - Bedő Imre is pontosan érzékeli, amit jómagam is már több mint negyven éve: a csajok jelentős része húsvéthétfőn lelép otthonról. Számomra ez azt jelenti, hogy a locsolkodás hagyományával van gond. A cikk szerzője szerint a csajokkal. Érdekes.

 

"Húsvétkor megtanulunk bánni a férfiasságunkkal és a nőiességünkkel. Gyakorolhatjuk ezt! A férfi szívdobogva verset mond a nőnek, a nő meg fogadva azt, fürdik a feléje irányuló figyelmességben. Jó alkalom a férfiaknak arra, hogy egyértelműen ők kezdeményezzenek, ők táplálják férfi és nő összefonódó energetikai csodáját. Mert mi másról szólna a locsolóversikékből ismert virágokat ápoló kiskertész fiúk és a virágszál lányok szimbólumának megélése." Ha van valami, amitől igazán hülyét kapok, azok a locsolóversikék. Akárhányszor hallok ilyet, minden alkalommal felsír bennem a kultúrember. Ha a komplett tradíció kapcsán nagyítóval keresnénk olyan elemet, amelyben a férfiasság megmutatkozhat, úgy az alkotói véna megnyilvánulása ilyen lehetne. Tényleg annyira magasra tette a néphagyomány a lécet a "zöld erdőben jártam, kék ibolyát láttam..." kezdetű lírai csodával, hogy azt lehetetlen megugrani? Tényleg van olyan felnőtt férfiember, aki az ilyen és ehhez hasonló elcsépelt vackokat pironkodás nélkül elő tudja adni? S ha nincs ilyen, akkor a kisiskolás fiainkat miért szívatjuk ezekkel? A húsvéthétfő egyetlen kiemelkedően kreatív lehetősége, hogy tollat ragadjunk, s valami önálló szellemességet fabrikáljunk, kukába hajítva az olyan frázisokat, mint a zöld erdő, a piros tojás, nem is beszélve a virágszál lányokról. Persze, a valóság az, hogy alig akad olyan, aki veszi a fáradságot az alkotásra. És mondani sem kell: az így születő versikék többsége sem ébreszt mást a hallgatóságban, csupán szekunder szégyent. (Tisztelet a kivételnek, Norbikám!)

 

A húsvét a tavasz eljövetelének ünnepe. A keresztény egyház ilyenkor Krisztus feltámadására emlékezik, ám jól tudjuk, eredete ennél jóval messzebbre nyúlik vissza. Az életet, a termékenységet ünnepeljük, s a hétfői locsolkodás is e szimbólumot viszi tovább. Még csak szemérmes balladai homályról sem beszélhetünk, nem hogy túlságosan elvont költői képről; mindenki számára egyértelmű, hogy mit takar az, ha egy fiú meglocsol egy lányt. A kérdés csak az, hogy ez mitől válik közösségi élménnyé? Mit szimbolizál és mitől válik a férfiasság próbájává, ha falkában rontunk a csajokra, lefogjuk őket és kíméletlenül ellátjuk a baját mindegyiknek? "Ez az ünnep egy közösségi ünnep. A közösség összetartozásának, mélységi gyökereinek ápolásáról szól. Az ereje természetesen a férfitól indul(na). A férfi az, aki erőt véve magán, szándékosan feláll a foteljéből, ünneplőbe öltözik és elindul tiszteletét tenni a nőknél." Az az igazság, hogy tényleg nem vagyok semmi jónak az elrontója. Az égvilágon semmi gondom azzal, ha kilépünk a monogámia szégyenlős világából és a szerelmet közösségi élménnyé tesszük. A megerőszakolósdi is kifejezetten kedvelt szexuális játék, s nemigen találunk kivetnivalót benne, ha minden érintett élvezettel bólint rá. A legtöbben jólesően emlékezünk vissza azokra az éjszakai, balatoni fürdőzésekre, amikor a gátlásosabb lányokról fél tucat fiú tépte le bugyit... Ezeknek a pillanatoknak megvan a maga varázsa, de aligha nevezném bármelyiket a férfiasság próbájának.

  

"Az apák szégyene ez. Mert gyermekkorban ez az apákról szól. Hogyan is vághatna bele egy kisiskolás az autós távolságra lakó osztálytársnője meglocsolásába? A férfi erő kiáramlásának, megmutatásának, próbára tételének lehetőségét az apák kell biztosítsák, akkor, amikor még ezt a gyökeret táplálni érdemes: gyermekkorban!" Nincs vitám azzal, hogy apaként érdemes példát mutatnunk fiainknak. Messze a legjobb, ha tőlünk tanulják meg, hogy mit jelent a férfi erő, a határozottság, a dominancia és nőkkel való helyes bánásmód. De alig hiszem, hogy a húsvéti locsolkodás ehhez bármit is hozzátenne.

 

"A henyélés az ördög párnája"

fuggoagy.jpg

 

Mi sem bizonyítja jobban e népi hiedelem széles körben elterjedt mivoltát, mint az, hogy számtalan nyelven számtalan verziója ismert. "A lustaság a bűn melegágya" - talán ez volt a legutóbbi módozat, amit hallottam. Persze, akárhogy is fogalmazzuk meg, attól még ugyanúgy téveszme marad.

 

Nem vitás, hogy a közmondás szellemisége ezúttal is a vallásból eredeztethető. A hét főbűn között - melynek valójában egyike sem igazi vétek - megtaláljuk a restséget is. A képlet végtelenül sztereotip: a tétlen embert a szükség vagy az unalom előbb-utóbb bűnre csábítja. Természetesen e felvetés nem nélkülöz minden valóságalapot, láttunk már ilyet. Csakhogy létezik számos egyéb körülmény is, amellyel a népi "bölcsesség" egyáltalán nem számol.

  1. Az energiatakarékos működés evolúciós előnyt jelent. A legzseniálisabb emberi találmányok - a keréktől kezdve a gőzgépen át a robottechnikáig - mind az emberi munka hatásfokának javítását, más megközelítésben a kényelmet szolgálják. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a homo sapiens lustaságának gyümölcsei.
  2. Ebből fakadóan a 21. század átlagemberének munkája már közel sem olyan izzadságos, mint a korábbi történelmi korokban. Ezerféle szakma létezik, ezek egy része kifejezetten szórakoztató és élvezetes. Elménk ráadásul megállás nélkül dolgozik; az igazán kreatív megoldások sok esetben a tétlenség pillanataiban születnek.
  3. Minél fejlettebb egy társadalom, annál kevésbé kifizetődő a bűnözés. Ha az emelkedő béreknek köszönhetően egy átlagos, nyugis meló többet hoz a konyhára, mint a piti, ám annál kockázatosabb bűncselekmények, úgy a tétlenségnek a munkavállalás lesz az első számú alternatívája, s nem a törvénytelenség.
  4. Nyilvánvalóan léteztek olyan korok, amikor a szabadidő eltöltésére nem sok izgalmas lehetőség adódott. Sivár, ingerszegény környezetben a láblógatás lélekölő lehet, s talán valóban bűnre csábító. A 21. századi civilizációban azonban már irgalmatlanul fantáziátlannak kell lennie annak, akit az unalom gyötör.
  5. A durván általánosító címbéli közmondás - a technológiai változásokon túl - az emberiség tudati szintjének emelkedését sem veszi figyelembe. Nem számol azokkal a milliókkal, akik képesek kimondani: ennyi elég. Ők azok az európai és amerikai polgárok, akik - számottevő megtakarítás birtokában - nyugodtan és stresszmentesen élvezik a semmittevést, anélkül, hogy bármiféle bűnös rosszaságon törnék a fejüket.
  6.  Arról se feledkezzünk meg, hogy léteznek kifejezetten egészségromboló, önpusztító munkák. Amikor valaki úgy dönt, hogy bányásznak áll, s önként és dalolva tönkreteszi a tüdejét, az minden bizonnyal nagyobb vétket követ el önmagával szemben, mintha a henyélést választaná. Ugyanígy: a túlhajszoltak infarktusa és gyomorfekélye sem kerül magasabb polcra erkölcsi tekintetben, mint a teljes tétlenség.

 

Ha morálisan helyes világot kívánunk felépíteni, annak egyetlen módja, hogy a tiltó határokat minden esetben a tényleges bűnöknél húzzuk meg; nem előbb, s még véletlenül sem később. A rendpártiak hajlamosak a szükségesnél jóval korábban beavatkozni, míg a tőről metszett anarcho-kommunisták nem tisztelik még a legelemibb erkölcsi törvényeket sem. (Megdöbbentő volt Farkas Zsoltot hallgatni Puzsér legutóbbi Hard Talk műsorában. Szerinte tízmilliók kivégzése sem volt túl nagy ár a szocializmusért. És ez az ember jelenleg is a Miskolci Egyetemen tanít...) Amikor azt az ortodox szellemiséget valljuk, hogy a lustaság a bűn melegágya, olyankor valójában taknyos gyerekként kezeljük a teljes társadalmat, a legkevésbé sem tisztelve az egyén szabadságjogait. A másik szélsőségbe akkor esünk, ha a henyélőknek mindent elnézünk. Azt is, amikor nehéz helyzetükre hivatkozva tényleges bűncselekményeket követnek el, s azt is, amikor az állam kötelezi a többségi társadalmat, hogy eltartsák őket. (Elfeledkezve arról, hogy már a Római Birodalom bukásához is a népnek osztogatott ingyen búza vezetett.) Az egyetlen morálisan helyes út az, hogy a tétlenséget egészen addig ártatlan bohémságnak tekintjük, amíg ténylegesen ártalmatlan bohémságról van szó. 

 

"A henyélés az ördög párnája." - E poros, rosszízű, az Ószövetség szellemiségét idéző közmondással szemben sokkal igazabbnak érzem a következő frázist: "Nincs lusta ember, csak elégtelen motiváció." És amikor motivációról beszélünk, nem elsősorban a pénzre érdemes gondolnunk. Természetesen alapvető fontosságú, hogy egy fizetés kényelmes megélhetést biztosítson, ám ezen felül már nem a jutalmak és prémiumok jelentik a legfőbb hajtóerőt, hanem elsősorban az élvezet, a tevékenység végzéséből fakadó öröm. Valamennyi munkapszichológiai kutatás ezt támasztja alá, s az értelmesebb vezetők ezt figyelembe véve alakítják ki beosztottjaik munkakörét. Tiszta sor, hogy létezik egy rakás dögunalmas munka, amelyet nem könnyű vonzóvá varázsolni, de azért ez sem lehetetlen. Aki olvasta a Tom Sawyer kalandjai című klasszikust, talán még emlékszik a jelenetre, melyben a főhősnek - büntetésből - kerítést kell mázolnia: "Megjelent a színen Tom. Vödör meszet és hosszú nyelű meszelőt cipelt magával. Végignézett a kerítésen, és mélységes bánat szállta meg a lelkét. A természet ragyogó vidámsága egyszerre elröppent. A kerítés vagy harminc méter hosszú és majdnem három méter magas volt. Tom úgy érezte, hogy az élet reménytelen, súlyos teher. Sóhajtva mártotta meszelőjét a vödörbe, végighúzta a kerítés tetején, néhányszor megismételte ezt a műveletet, majd összehasonlította ezt a jelentéktelen, fehér felületet a végtelen, messze nyúló kerítéssel, és elerőtlenedve leült egy fatörzsre." Mark Twain tökéletesen festi le azt a lelkiállapotot, amelyet monoton munkák végzésekor mindannyian megtapasztalunk. Történetének hőse ugyanakkor valóságos kis zseni, hiszen ezt a lélekölő melót képes úgy tálalni a lassan szállingózó cimboráknak, hogy ez nem is munka, hanem kitüntetés. A srácok lassan könyörgőre fogják, hogy hadd festhessenek, sőt ajándékokat kínálnak számára, ha őket is odaengedi a kerítéshez... Akármilyen csalárd is e trükk, mégis működőképes. Mi több: a pszichológia ma már Tom Sawyer effektusnak nevezi azt a jelenséget, mely szerint ha fizetünk azért, hogy végezhessünk egy tevékenységet, azt szórakozásnak is fogjuk érezni.

 

Ami a monoton munkaköröket illeti - darabbérben teljesítő varrónő, futószalag melletti munkás, call centeres, parkolóőr stb. -, nem lényegtelen az sem, hogy az automatizáció pont ezeket számolja fel a leggyorsabb ütemben. A magam részéről olyan jövőképet ápolok, amelyben a lustaság kifejezés idővel értelmezhetetlenné válik. Amikor a tevékenységeink oroszlánrészét a kreativitás, a játék, a szórakozás, a valódi élvezet adja, olyankor már semmi szükség sem a noszogatásra, de még a Tom Sawyer-féle zseniális átkeretezésre sem. Talán ezt hívják majd földi mennyországnak.

 

"A földi élet csupán csak siralomvölgy"

apaca.jpg

 

Nyakunkon a húsvét, Krisztus feltámadásának ünnepe. A következő két hét azonban még a nagyböjt jegyében telik, amely - szemben az üdvösség égi szférájával - magát a földi létezést szimbolizálja, annak minden szenvedésével, gyötrelmével és lemondásával. Mintha így kéne megfizetnünk a későbbi, felhőtlen boldogság árát. A különböző vallásokban számos irracionális, megmosolyogtató, vagy akár pusztító és emberellenes elemet is felfedezhetünk. Amikor az e világi létezést nettó siralomvölgynek tekintjük, s elsősorban a túlvilágtól, a feltámadástól reméljük a valódi megelégedést, létünk értelmét, úgy erre a gondolkodásmódra mind a négy felsorolt jelző érvényes.

 

Pár napja - a belvárosi autódzsungelben araszolva - a rádióállomások közt szörfözve az egyik katolikus adóra tévedtem, melyen Barsi Balázs ferences hitszónok prédikált, egyébiránt kifejezetten értelmesen. "Aki hisz bennem, annak örök élete van" - idézte János evangéliumát, s a teljes beszédét e gondolat köré építette. Érdeklődésem egészen addig kitartott, míg el nem érkezett a szokásos, egyházi fordulathoz, mely szerint az örök élet nemhogy nem e világon keresendő, de talán nincs is olyan őrült, aki itt, e siralomvölgyben kívánna vég nélküli életet. Amikor ilyeneket hallok, bevallom, nálam azonnal elgurul a gyógyszer. Egyszerűen nem ismerek annál kishitűbb és szánalmasabb attitűdöt, mint amely a teremtett (!!) világot sivárnak és örömtelennek látja. A klasszikus keresztény hit sokunk számára éppen e búbánatos békaperspektíva miatt oly taszító. Czike László A szeretet törvénye című könyvében hajszálpontosan megfogalmazza a vallásos mentalitás önpusztító lényegét: "Mi, jók, nem ezen a Földön akarunk 'jólétben' élni, hiszen egy fenékkel egyszerre két lovon nem lehet ülni; más szóval nincsen olyan szerencsés ember, aki mind a földi, mind az égi karriert megnyerheti. (...)Tekintve, hogy mi, jók a túlvilági paradicsomra, a Mennyek Országára voksolunk, s tesszük rá teljes földi életünket, túl sok jóra, gondtalan, hosszú életre nemigen számíthatunk." Ezzel a hozzáállással még az a legkisebb gond, hogy minden józan lelket eltérít a vallásgyakorlástól. Ami sokkal szomorúbb: erénynek tünteti fel a szenvedést, így konzerválja a lelki nyomorúságot, sőt szélsőséges esetben fanatizálhatja is a hívőket. Teszi ezt úgy, hogy közben tökéletesen félreérti Jézus tanítását. Ha egyetlen mondatban kéne összefoglalni a teljes krisztusi üzenetet, az valahogy így festene: pontosan ugyanaz az életmód vezet a földi boldogság felé, mint amely belépőjegyet biztosít számunkra az after partyra is. Az égvilágon semmi ellentét nem feszül a mámoros, élvezetes és komplex létezés, illetve az Istennek tetsző, erkölcsös életút között. Az emberi értelem ott kezdődik, hogy élből visszautasítunk minden olyan filozófiát, amely földi boldogtalanságot hirdet.

 

"Tudod, nincs mennyország" - énekelte Demjén Rózsi negyven éve a Várj, míg felkel majd a nap című V'Moto-Rock slágerben, s ez a magabiztos állítás már kisgyerekként is zavart. A nyilvánvaló igazság az, hogy halvány fogalma sincs senkinek, létezik-e bármiféle élet a halál után. Ám amíg ez így van - s borítékolhatóan egy jó ideig még így is marad, hiszen a tudomány egyelőre nem sokat tud hozzátenni a kérdéshez - addig kevés nagyobb ostobaság létezik, mint egy puszta fikcióra feltenni az életünket. Irgalmatlan pofára esés az, ha valaki egész életében a szenvedést választja az öröm helyett, aztán az út végén nem várja semmi. Túl az intellektuális mélyrepülésen: hit, lélek és fantázia dolgában sem ostromol komoly csúcsokat az, aki képtelen összeegyeztetni a földi elégedettséget és a morálisan helyes attitűdöt. Vajon mit tudnánk felhozni egy olyan gondtalan milliárdos életvitelével szemben, aki százaknak ad munkát, jótékony célokat támogat komoly adományokkal, miközben a légynek sem árt? Czike László mondatai igen beszédesek: "A tisztességes ember nem viselkedhet, nem élhet kettős identitás szerint, mintha e világon elfogadná a Sátán (a pénz) uralmát, amíg a túlvilágon Isten bocsánatát és az üdvözülést reméli!" Illetve: "A mélyen istenhívő ember nem hazudhat sem önmagának, sem ennek a szomorú-szép ragadozó világnak. Nem hitegetheti magát azzal, hogy holnap majd újra jó lesz (sose volt jó), hogy az álszent és gonosz kizsákmányolók hirtelen megvilágosodnak, s profit-hajhászás helyett majd önsanyargatókká válnak, illetve szétosztják minden vagyonukat." Engem mindig megdöbbent ez a kommunista lelkület, a pénz és a jómód eszelős gyűlölete és feltétlen hibáztatása. Arra mindenesetre tökéletesen alkalmas az ilyenfajta irodalom, hogy megértsük: az életellenes filozófiák mögött mindig az irigység, a frusztráltság, a kisebbrendűség mindent átjáró érzete húzódik. Semmi könnyedség, semmi nagyvonalúság. Ha valaki boldog és elégedett - mondhatni, Isten útján jár - az magasról tesz rá, hogy a többiek mekkora profitot tesznek zsebre. Jellemző, hogy a szerző egyetlen percig el nem töpreng azon, hogy a másik vagyona és az ő személyes nyomora között van-e bármiféle kitapintható összefüggés (leszámítva az irigységet, persze). A valóság az, hogy a szenvedést hirdető prédikátorok egy része kifejezetten perverz - szadista vagy mazochista -; más része képmutató, s maga sem hiszi azt, amit mond, a többiek pedig szimplán kishitűek. Egyik rosszabb, mint a másik, s nem ismerek egyéb opciót. Ferenc pápa, Barsi Balázs, Czike László és a többi hasonlóan gondolkodó fejében talán meg sem fordul, hogy a földi élet - még a maga tökéletlenségében is - mennyire pazarul komplex és örömteli lehet. A jajgatókat, a siránkozókat, az életuntakat és depressziósokat nemhogy nem rázza fel ez a fajta világlátás, de egyenesen visszaigazolja, legitimálja alapbeállítottságukat. Az élet: siralomvölgy. Csoda, ha zokognak?

 

Amennyiben a vallások valódi célja a béke és harmónia megteremtése volna, valójában semmi másra nem kéne fókuszálniuk, mint az emberi jólétre. Közhelyes igazság ugyanis, hogy a sikeres társadalmi integráció egyik alappillére a bőség. Aki kielégítően érzi magát a bőrében, az aligha akar bántani másokat. Az agressziót minden esetben a tudatlansággal párosuló frusztráció szüli. A terroristák üzemanyaga nem csupán a vallási fanatizmusból eredő eszelős gyűlölet, de tettükhöz az is elengedhetetlen, hogy ne legyen semmi veszítenivalójuk. Az Iszlám Állam egyik fiatal, öngyilkos merényletet végrehajtó katonája a következő búcsúlevelet hagyta hátra: "Kedves családom, kérlek, bocsássatok meg! (...) Szerettétek volna, ha megnősülök. Az Úr segedelmével 72 szüzet veszek feleségül." Ha ennek a szerencsétlen srácnak csak egyetlen jóravaló barátnője akadt volna, egész biztosan nem cserélte volna le 72 fantázia szülte lányra. A pókerasztalnál bárki megtapasztalhatja, milyen az, ha ellenfelének nincs valódi veszítenivalója. Egy versenyen, ha vészesen fogy a zsetonkészletünk, egy idő után az jelenti az optimális stratégiát, ha szinte bármilyen lapokkal all int mondunk. Ez a jelenség tökéletesen modellezi a valóságot. Ahhoz, hogy békés, nyugodt és felelősségteljes életet élhessünk, hogy ne jelentsünk a társadalom számára időzített bombát, elengedhetetlen, hogy legyen némi veszítenivalónk. Az az ideológia, mely szerint a földi lét csupán siralomvölgy, a legjobb táptalaja az emberek közötti kegyetlenkedésnek.

 

Tekintve, hogy a túlvilág ködös ígérete csakis akkor vonzó, ha földi életünk pocsék, a különböző egyházaknak nem is áll érdekükben, hogy híveik boldogok és kiegyensúlyozottak legyenek, hiszen onnantól kezdve mi szükségük volna a hagyományos vallásra? (Olyan ez, mint az egészségügy. Ha hirtelen mindenki meggyógyulna, milyen feladatuk maradna a doktroknak? A különbség csak az, hogy egy igazán elhivatott orvos akkor boldog, ha páciense - betegségétől szabadulva - távozik, s többé vissza se néz. A lelkipásztorok ezzel szemben szeretnék egyben tartani a nyájat, akár a permanens bűntudat árán is.) Szerencsére azért nem mindenki osztja ezt a végtelenül kicsinyes - bár tökéletesen racionális - megközelítést. Ma már léteznek olyan úttörő papok - példának okáért Pál Feri -, akik igyekeznek azt nyújtani a híveknek, amire valódi szükségük van, s a lelki egészségre helyezik a hangsúlyt. Nincs könnyű dolguk, mert számos rideg, rosszízű beidegződéssel kell szembemenniük, ám egyedül ők azok, akik bármiféle értéket és jövőt jelenthetnek az egyház számára.

 

Amióta csak ember él a Földön, azóta foglalkoztatja a fantáziánkat az örök fiatalság és a halhatatlanság gondolata. Ezek mind a mai napig sima fantasy-elemnek számítottak, azonban - szemben a feltámadással, mely továbbra is csupán ködös ábránd - lassan kézzel fogható, elérhető valósággá válhatnak. A vénséget és a halált az elöregedő sejtjeink okozzák. Igen ám, de ha megfelelő klinikai kezeléssel - időről időre - cserélni tudjuk e sejteket, úgy elvileg nincs számunkra lehetetlen. Steve Horvath, a Kaliforniai Egyetem genetikaprofesszora egy 2013-as kísérletében négy speciális gén segítségével felnőtt őssejteket alakított át embrionális őssejtté, amellyel a felnőtt bőrsejtek epigenetikai korát egy magzatévá fordította vissza. Ez is azt vetíti előre, hogy az öregedés folyamata korántsem irreverzibilis. Semmi okunk rá tehát, hogy a földi lét nyomorúságain keseregjünk, s egy elképzelt túlvilágban keressünk vigaszt. Lehet, hogy a mi életünkben az örök fiatalság még elérhetetlen marad, de talán az unokáink számára már teljesen természetes lesz, hogy nem csak pár évtizedre kell berendezkedniük. Számunkra addig is ott van a sport, a diéta, az egészséges életmód. Arra mindenképpen jók az esélyeink, hogy 100-120 évet eltöltsünk a bolygón, minden különösebb jajveszékelés nélkül.

 

"Isten országa nem jön el szembetűnő módon. (...) Isten országa köztetek van." - A jézusi üzenet a Napnál is világosabb. A küldetésünk a legkevésbé sem az, hogy passzív letargiában végigvánszorogjunk e földi siralomvölgyön, miközben egy másik világról álmodozunk. A lecke adott: a magunk szerény eszközeivel érdemes azon munkálkodnunk, hogy e bolygó egyre inkább közelítsen ahhoz az állapothoz, amelyet Isten országának nevezhetünk. Ha semmi mást nem teszünk, mint hogy talpra állunk, s kirángatjuk magunkat az életuntságból, már azzal is rengeteget mozdítunk a világon. Ha nem akarunk bonyolult spirituális összefüggésekbe belemenni (energiaszintek, tudati szintek, pillangóeffektus, stb.), elég, ha csak arra gondolunk, hogy a környezetünket a továbbiakban már nem mérgezzük állandó nyavalygásunkkal.

 

A kereszténység húsvétkor Jézus feltámadását ünnepli. A magamfajta szkeptikus ebben az örömben nemigen tud osztozni, ám ebből nem következik az, hogy számomra a húsvét semmit sem jelentene. Amit jómagam érzek, az nem más, mint végtelen hála. Egyrészt azért, amiért a jelenkorban élhetek. Egészen biztos vagyok abban, hogy manapság Jézus is simán megérné a nyugdíjas éveit, senki sem akarná a vérét venni. Még a múlt században is munkatáborban, vagy gázkamrában végezte volna. Feltehetően Robespierre is megszavazott volna számára egy guillotine-t, és semmi kétségem afelől, hogy III. Ince pápa is simán lemészárolta volna eretnek tanai miatt. Valószínűleg ma sem lenne ünnepelt sztár; a baloldali sajtó ugyanúgy ízekre szedné, ahogyan a jobbosok is. Még nem jött el az a kor, amely a krisztusi üzenetet a helyén kezelve értékelni tudná, de legalább fizikai atrocitás már nem érné szavaiért. A másik, amiért hálát érzek, az Jézus elemi filozófiája, mely szerint a földi élet maga a potenciális Paradicsom, s még véletlenül sem siralomvölgy. Vagy legalábbis nem kell feltétlenül annak lennie.

 

"Csak az a szégyen, ha valaki nem ismer szégyent"

naked.png

 

A legtöbben egyetértünk abban, hogy a szégyen nagy dózisban kifejezetten mérgező. Sokan vannak ugyanakkor, akik - Pascal címbéli mondásának igazat adva - azt vallják, hogy némi szégyenérzet azért jól jön az embernek. Egyszerűen azért, hogy távol tartsa az illetlen, vagy bűnös tettektől. Jómagam úgy látom, hogy ez sem egyéb, mint idejétmúlt, dohos téveszme. A valóság az, hogy fikarcnyi szükségünk sincs semmiféle szégyenérzetre.

 

Ez a történet is a Paradicsomból indul. Ádám és Éva még minden szorongás és gátlás nélkül élvezi a naturista park minden örömforrását, csupán a bűnbeesést követően változik meg világképük: "Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy meztelenek. Ezért fügefalevelet fűztek össze, és ágyékkötőket készítettek maguknak." A képlet meglehetősen szimpla: a szégyen része az almalopást követő retorziónak, mégpedig oly módon, hogy önmagunkat büntetjük vele. Amennyiben a paradicsomi állapotokat tekintjük ideálisnak és elérendőnek, valószínűleg a legelső tennivalónk, hogy szögre akasztjuk minden szégyenérzetünket.

 

Már maga a nyelv is meglehetősen beszédes. A "szégyentelen" kifejezés néhány generációval ezelőtt még komoly morális elmarasztalásnak számított. Manapság kizárólag az ortodox zsidó közösségekben, a szélsőségesen bigott keresztényeknél és az iszlámhívők körében értelmezhető ily módon. A nyugati kultúrában már csupán egy kaján vigyor kíséretében tudjuk kiejteni ezt a szót. Ám azzal, hogy a szexualitás kikerült a morál felségterületéről, még bőven maradt forrása a különböző szégyeneinknek. Kínos, ciki, zsenáns, cinkes, gáz - lesül a bőr a képemről, legszívesebben a föld alá süllyednék - elképesztően sokféle módon kifejezhetjük kellemetlen, szégyellnivaló dolgainkat. Már ez a nyelvi gazdagság is arra utal, hogy kifejezetten gyakori jelenségről van szó, melynek kezelésével van dolgunk bőven. Persze, az egészséges lelkűek utólag kiváló standup előadásokat produkálnak zavarba ejtő momentumaikról, ám az továbbra is magyarázatra szorul, hogy miért érezzük magunkat oly kényelmetlenül a szóban forgó pillanatokban. Az meg különösen, hogy az igazán gátlásosak miért képtelenek feldolgozni ezeket a helyzeteket.

 

S hogy mi is valójában a szégyen? Egy szimpla, hétköznapi frusztráltság annak kapcsán, hogy nem vagyunk elég jók, nem vagyunk elég értékesek. Százféle síkon megjelenhet, legjellemzőbb módon az adottságaink és a teljesítményeink miatt szoktunk szégyenkezni. Hemzseg a net az olyan cikkektől és posztoktól, melyekben lányok, asszonyok panaszkodnak, hogy nem mernek levetkőzni a párjuk előtt, mert olyannyira nincsenek megbékélve a saját testükkel. A mell különösen érzékeny terület; nem sok olyan nővel találkoztam életem során, aki maradéktalanul elégedett lett volna természetes adottságaival. Nos, ha van értelmetlen szégyenérzet, úgy az ilyenre tökéletesen elmondható. Ha nem találom magamat elég vonzónak, úgy a megoldás az, hogy formálni kezdem a testemet, s még véletlenül sem az, hogy pironkodva lekapcsolom a villanyt. Kevés dolog képes annyira tönkretenni az intimitást, mint amikor Éva retteg társa reakciójától. Talán csak az, ha félelme megalapozott, s Ádám lelkesedése valóban pillanatok alatt szertefoszlik.

 

Hasonlóan értelmetlen a teljesítménykényszerből fakadó szégyenérzet is. Alfie Kohn meséli el a Szülők feltétel nélkül c. könyvében azt a történetet, amelyben egy televíziós talkshowban együtt szerepelt egy hétéves teniszcsillaggal, akinek pályafutásába szülei elképesztően sok pénzt és energiát fektettek. Amikor a műsorvezető megkérdezte a kisfiút, hogy mit érez, ha mérkőzést veszít, a gyerek csak annyit motyogott halkan: "Nagyon szégyellem magam". Ha van tragikus következménye a maximalista nevelésnek, úgy az ilyen attitűd kialakulása mindenképpen annak mondható. Ez a szegény kissrác már hétesztendősen elfelejtette - vagy talán soha meg sem tanulta - hogy a tenisz valójában egy gyönyörű játék, melyet elsősorban élvezni kell. Nyilván mindenkit dühítenek a rontott szervák és az elbénázott röpték, ám ezekért egyáltalán nem muszáj eszelősen haragudni önmagunkra. Valójában mindazokról, akik a kiválónál gyengébb teljesítményük miatt éreznek szégyent, elmondható, hogy a legkevésbé sem önazonosak. A munkára, a sportra, a játékra nem valami önmagáért való örömforrásként tekintenek, hanem kizárólag mint a társadalmi sikeresség eszközére. Ha nem kapnak pozitív visszajelzést, lőttek a bizonytalan lábakon álló önbecsülésnek. (Nem túlzás: a legtöbb boldogtalanság abból ered, hogy nem elsősorban a saját szükségleteinknek kívánunk megfelelni, hanem külső - szülői, főnöki, gyóntatóatyai, reklámok diktálta - elvárásoknak.) Ez az ostoba teljesítménykényszer a nyugati civilizációban milliók életét mérgezi, s tölti meg felesleges szégyenérzettel. Ugyanerről a tőről fakad a férfiak csetlő-botló ügyetlenkedése is, amikor idegen nőket kell megszólítaniuk a délutáni forgatagban, vagy a pesti éjszakában. Ha sikerülne tudatosítani magukban, hogy nincs vesztenivalójuk, hogy az esetleges kudarc nem jár együtt törvényszerűen a szégyennel (ez csupán a rossz szocializáció hozadéka), úgy sokkal könnyebben létesítenének kapcsolatot bárkivel. Valószínűleg a profi randiguruk legnehezebb feladata, hogy tanítványaik elméjéből száműzzenek minden felesleges és gátló szégyenérzetet.

 

Ahogy mindenkinek, nekem is akadt pár kínos pillanatom rövidke életem során. Az egyik legemlékezetesebb, amikor egy banki projektet vezetve nyakkendős yuppiként egy egész decemberi délelőttöt végig arcoskodtam a megrendelő pénzintézet osztályvezetői előtt. Délben az egész stábbal helyszínt váltottunk, s épp hogy kiléptem a bank épületéből, a lefagyott járdán akkora hátast dobtam, amilyet csak múlt századi burleszkfilmekben látni. Annyi lélekjelenlétem még maradt, hogy büdösbogárként a hátamon fekve sikerült kipréseltem magamból: "Ezt azért ne csinálják utánam!" A másodpercek alatt összetört imidzsemen még tovább rontott, hogy - hála a bőrtalpú cipőnek - ugyanezt a jelenetet egy fél percen belül sikerült egy az egyben megismételnem... A pénzintézeti kollégák csak a júniusi, projektzáró vacsorán, három tequila után mesélték el, hogy milyen vinnyogó röhögésben törtek ki távozásom után.

 

Egy másik személyes élményem során volt alkalmam megtapasztalni, milyen az, amikor valaki igazán komoly belső tartással bír, olyan tudati magasságban, ahová nem ér fel semmiféle szégyen. Egy céges mulatságon vettünk részt, s már nem volt fiatal az idő, ám mi még mindig brutálisan lármáztunk a szálloda halljában. Hajnali három óra táján megjelent a lépcsőfordulóban egy ötvenes fickó, papucsban, csíkos pizsamában. Igazi lúzernek tűnt, egészen addig, amíg meg nem szólalt: "Nézzék, itt lakunk az első emeleten, két kicsi gyerekkel, akiknek jót tenne, ha pihenhetnének. Megtennék, hogy valamivel csendesebben vígadnak?" Körülbelül másfél perc alatt spriccelt szét a társaság. Egy ilyen kérésre egyszerűen lehetetlen nemet mondani. Amikor valaki mer ennyire kiszolgáltatottá válni, miközben képes tökéletesen megőrizni nyugalmát és hidegvérét, abban olyan lelki erő lakozik, mely mindenkiben tiszteletet ébreszt.

 

Mindent egybevetve azt mondhatjuk, hogy minden korábbinál szégyentelenebb, ebből fakadóan igazán szerencsés korban élünk. Nem is olyan régen még letörölhetetlen szégyenfoltnak számított, ha egy lány házasságon kívül került áldott állapotba; ha nem ment férjhez 25 éves koráig; ha egy fiú soha nem volt katona; ha valaki elveszítette a munkáját; ha balkezes, vagy homoszexuális volt a családban. Léteztek idők, amikor a sértésre automatikusan párbaj, vagy akár háború volt a válasz. A szégyentelenség egyik legpozitívabb hozadéka, hogy drasztikus mértékben csökkenti az erőszakot és a vérontást. Ha a különcségben nincs semmi szégyellnivaló, akkor nincs miért megsértődni és elégtételt követelni. Ma már csak az igazán primitív kultúrákra jellemző, hogy nem bírják a kritikát, nem értik a viccet, s minden bántónak ítélt szóra agresszióval reagálnak. Különösen furának találom, hogy a ténylegesen prűd korokban, amikor szinte minden lélegzetvételt merev társadalmi keretek szabályoztak, így valamennyi kilengő térdig gázolhatott a megvetésben, a társadalmi büntetések során az emberi méltóságot gyakorlatilag semmire sem becsülték. Özvegy Németh Jánosné ellen 1638-ban a csepregi városi tanács - hamis vádaskodásért - a következő ítéletet hozta: "Az pellengéren marok vesszőkkel meztelen az hóhér hatalmasul megverje." A kaloda, a nyilvános botozások, a keresztre feszítettek megfosztása ruháiktól - mind a megszégyenítést szolgálták. Lassan ötven felé közelítek, s már van egy-két dolog, amit értek a világból, ám azt a mai napig nem sikerült megfejtenem, hogy a népléleknek miért oly kedves a másik ember megaláztatása, megszégyenülése. Sosem felejtem el azt a szívbemarkoló esetet, amikor az egyik alsó tagozatos iskolatársamnak egy Duna-parti napközis foglalkozás alkalmával sikerült telepakolnia a nadrágját. Ez már önmagában rém kínos, de a dráma még csak itt kezdődött. A hihetetlenül tapintatos tanárnője - háromszáz gyerekszempártól kísérve - a tisztás közepén, egy slaggal tisztította meg a szerencsétlen gyerek fenekét. A baleset fizikai nyomait ugyan sikerült lemosnia róla, ám az eset emlékét aligha: egészen nyolcadikig mindenki ezzel a történettel azonosította. Őszintén tisztelem a lelki erejét, ahogyan ezt a terhet cipelte, s mind a ma napig haragszom az ostoba és érzéketlen napközis tanárra, akinek még ezek után is volt pofája pedagógusnak nevezni magát. 

 

Nem vitás, hogy van dolgunk a szégyennel, ráadásul küldetésünk kettős. Az első: lehetőség szerint kerüljük, hogy bárkit bármilyen helyzetben megszégyenítsünk! Az nem kérdés, hogy a szólásszabadság alapjogunk, így valójában bárkinek bármit a fejéhez vághatunk. Ám az már a saját döntésünk, hogy élünk-e a tapintat áldásos eszközével, s a beszólásokkal, cinkelésekkel csak addig a határig megyünk-e el, amíg a dolog még jópofa, s nem okoz a másiknál homlokzatvesztést. A második, hogy mi magunk végleg szabaduljunk meg minden maradék szégyenérzetünktől. Ennek természetesen nem az a célja, hogy innentől kezdve vállalhatatlan tetteket hajtsunk végre. Hanem az, hogy döntéseinket ne a gátlásaink, a félelmeink, a tudattalan tartalmak irányítsák, hanem az elegancia, a jó ízlés és a tudatosság. Az emberré válás egyik alapmozzanata, hogy a barbár szokásokkal saját belátásunkból szakítunk, s még véletlenül sem azért, mert a szúrós szemű szomszédok szerint szégyellni kellene magunkat.

 

"A kultúrát védelmezni kell"

rovasiras.jpg

 

Bőségesen elég időt kaptunk arra, hogy megbarátkozzunk a biológiai evolúció gondolatával. A kultúra evolúcióját elfogadni még ennél is egyszerűbb: itt zajlik a szemünk előtt. Szemben azonban az élőlényekkel, melyeket a természet formál, a kultúra teljes egészében emberi produktum. Talán ezért éreznek oly sokan elsöprő késztetést és morális alapot arra, hogy természetes szelekciójának útjába gátakat emeljenek, vagy folyamát mesterséges medrekbe tereljék.

 

Egy szabad világban az emberek minden megkötés nélkül engedhetnek kreatív késztetéseiknek, ezerszámra alkotva és közzé téve irodalmi műveket, képzőművészeti alkotásokat, tudományos téziseket, vagy épp technológiai találmányokat. Ezek oroszlánrészét a világ érdektelennek ítéli, azonban mindig akad néhány, amely zseniálisnak találtatik, így bekerül a nagy kulturális körforgásba; aprót, vagy jelentőset formálva a világ arculatán. Ezen a szabad piacon mindenki termelő és fogyasztó is egyaránt, így mindkét oldalról képes alakítani a kultúra evolúcióját. A bajok ott kezdődnek, amikor egyesek elkezdenek istent játszani, messze túllépve saját természet adta szerepükön és hatáskörükön.

 

A konzervatívok különösen hajlamosak fellépni "a kultúra védelme" mellett, s képesek foggal-körömmel ragaszkodni a letűnt korok "értékeihez". Ha valaki kezébe vesz egy mai általános iskolás honismeret tankönyvet, háromoldalanként röhögőgörcsöt kap: "A férfi felsőruhák közé tartozott a mellény, az ujjas, a szűr, a zeke, a suba, a guba, a nadrág és a harisnya. Az ing fölé sötét színű posztóból készült ujjatlan mellényt, azaz lajbit vettek föl..." Nevethetnékünk csak akkor párolog el, ha egy kijózanító pillanatban eszünkbe jut, hogy a gyerektől mindezeket számon is kérik. Semmi bajom azzal, ha történelemórán levetítenek egy filmet a korabeli népviseletről, vagy ha ellátogatnak a szentendrei skanzenbe, ahol egy bajszos bácsika lelkesen mesél mindezekről. De csak azért, mert pár idióta mélymagyar attól retteg, hogy ötven év múlva már senki sem fogja ismerni a pruszlik, a pendely, vagy épp a lajbi szavak jelentését, még nem kéne kötelező tananyag formájában ilyen ökörségekkel tömni tízéves kölykök fejét. Az iskolák többsége az írásbeliség változásaival sem képes lépést tartani. Még gimnáziumokban is előfordul, hogy a tanárok ragaszkodnak a folyó íráshoz, a nyomtatott betűkkel megszült dolgozatokat be sem fogadják. Döbbenetes ez az értelmetlen vaskalaposság. Harminc év múlva az unokáim már azt sem fogják tudni, mi az a kézírás, s ennek az égvilágon semmi hátrányát sem érzik majd. Mi meg még mindig azon rugózunk, hogy vége a világnak, ha a gyerek nem  köti össze a betűket... Tényleg vicces. A konzervatív oldalon végre el kéne fogadni, hogy az idő kerekét lehetetlen megállítani. Léteztek korok, amikor a latin nyelv ismerete jelentette a kultúra alapját. Ma már csak a jövő orvosai ismerkednek vele, egyébiránt a kutyát sem érdekli. Amikor én még kissrác voltam, az orosz volt a kötelező; hála az égnek, ezen is régen túlvagyunk. Egy intelligens oktatáspolitika nem kíván szembemenetelni a történelemmel. Muszáj felismerni, hogy a digitális tér sem öli meg a kultúrát, sokkal inkább gazdagítja azt. A mai átlagember - köszönhetően a Vibernek, a Messengernek, a Facebooknak és az összes elektronikus kommunikációs felületnek - lényegesen többet ír, mint valaha bármikor a történelem során, még ha nem is lúdtollal, s tintával teszi. Nagy valószínűséggel többet is olvas, még ha nem is nyomtatott könyveket és sajtótermékeket.

 

Persze, a másik oldal sem különb. Amíg az ortodoxok a múltat kívánják megóvni a jelenben zajló evolúciós folyamatoktól, addig a magukat progresszívnak mondók ennek szöges ellentétét erőltetik: ők a jelen kultúráját kívánják védeni a régiek minden hatásától. A jelszó ismert: "a múltat végképp eltörölni". Pár éve komoly felháborodást keltett, amikor Alan Gribben, a Montgomerey-i Auburn Egyetem angolprofesszora azzal az ötlettel állt elő, hogy Mark Twain klasszikusait, a Tom Sawyer kalandjait és a Huckleberry Finnt új kiadásban jelenteti meg; a regényekben többször is előforduló "nigger" kifejezést a "rabszolga" szóra cserélve, illetve más, kisebb változtatásokat eszközölve. A bírálók értelemszerűen azzal érveltek, hogy az új kiadás megszentségteleníti az eredeti irodalmi műveket. Azt sem fogadta osztatlan lelkesedés, amikor a közelmúltban a firenzei operában átírták a Carmen fináléját: immáron nem Don José szúrja le Carment, hanem a nő végez a férfival, hiszen ez azért mégiscsak politikailag korrektebb megoldás... Az angolszász egyetemi világ Hópehely Generációját felzaklatják az erőszakos jelenetek, így helyenként Shakespeare is tiltólistára kerül. Évről évre vitatéma, hogy Halloween alkalmával milyen jelmezek viselhetők, s melyek azok, amelyek sértik egyik vagy másik kisebbség érzékenységét. Az ottawai egyetemen betiltották az ingyenes jógaórát, mert pár diák a távol-keleti kultúrák kisajátításának ítélte... Mi meg csak nézünk döbbenten, hogy mi folyik itt, s hogy hová vezet ez a végtelenül mimóza világlátás.

 

Az igazság az, hogy egy normálisan működő társadalomban az égvilágon semmi szükség a kultúra védelmezésére. Sem úgy, hogy a tökéletesen idejétmúlt és halott tudást igyekszünk lélegeztetőgépen tartani, sem úgy, hogy az érzékenységünket sértő kultúraelemeket betiltjuk, vagy átírjuk. A ténynek, hogy térdig járunk a 21. században, logikusan a szabadelvűség felé kellene terelnie bennünket. Az internet már önmagában garancia arra, hogy a kultúra nem vész el, sőt mindenki számára elérhető. Teljesen felesleges és értelmetlen a konzervatív félelem, hogy elfelejtjük Gárdonyi, Jókai, vagy Mikszáth nevét. Ugyanakkor azt is megtapasztalhattuk már, hogy milyen az, amikor a katolikus egyház jegyzéket vezet a tiltott könyvekről, vagy amikor egy kommunista államszervezet minden lélegzetvételt cenzúrázni igyekszik. Sosem volt még ennyire alkalmas a világ a kulturális nyitottságra. Kár, hogy a különböző ideológiák ezen a pályán is simán felülírják a szabad választás elvét, s mi továbbra is csupán a kötelező és a tilos vezényszavakat ismerjük. Ahelyett, hogy érett felnőtt módjára közelítenénk a kérdést, hagyjuk, hogy vaskalapos vének és infantilis gyerekek birkózzanak egymással.

 

"A magyar kormány Európa bomlasztásán munkálkodik"

gyurcsany2.jpg

 

Gyurcsány Ferenc igazán elemében van. Hétfőn bejelentette 1+7 pontos akciótervét, azt megelőzően pedig nyílt levelet intézett Angela Merkelhez. Mindkét összeállítás olyan színvonalú, hogy már ezek önmagukban is megmagyarázzák Fletó senkihez sem fogható elutasítottságát.

 

Az csupán megmosolyogtató, hogy egy bukott miniszterelnök nyúlfarknyi támogatottsággal a német kancellárhoz fordul. Mondjuk, ennyi erővel bármelyikünk tollat ragadhatna, de nem ez a lényeg. Fletó sem gondolja, hogy levelének hatására Angela Mutti a fejéhez kap, s innentől gyökeresen más politikát folytat. Nyilvánvaló, hogy irománya a magyar választópolgárt célozza. Igaz, így talán még kínosabb.

 

"Nagyon sokan, köztük én is, úgy gondoljuk, hogy Magyarországon fojtogató lett a légkör, a tény hogy a mai magyar kormány nem Európa egységén, hanem bomlasztásán munkálkodik, az Ön felelőssége is." - írja Gyurcsány, miközben tudja, hogy ebből sokszorosan összetett mondatból - melyet illett volna kettébontani - egyetlen árva szó sem igaz. Orbánt sok mindennel lehet vádolni, ám az biztos, hogy nem komplett idióta, így nem is a saját maga ellensége. Az Európai Unió valóságos aranybánya Magyarországnak és a mindenkori kormánynak, nem csupán a különböző források és támogatások okán, de a számtalan gazdasági együttműködésből fakadóan is. A kabinetnek van annyi esze, hogy nem bomlasztja azt a szervezetet, amelynek számos sikerét köszönheti. Az már más kérdés, hogy alakítani viszont szeretné. Ahogyan Merkel és Macron, úgy Orbán is megkísérli a saját képére formálni az EU-t, s ehhez minden joga megvan. Fura, hogy Gyurcsány - aki a kispadról írogat világmegváltó, nyílt leveleket, mert neki azért lehet - eltagadja ezt a jogot a magyar miniszterelnöktől.

 

"Mert talán azért, mert képviseli a német befektetők érdekeit, vagy mert megőrizni kívánja az Európai Néppárt egységét, Ön számunkra egyre nehezebben elfogadható módon végső soron szemet húny Orbán miniszterelnök önkényuralmat teremtő, Európa-ellenes politikája felett." - Ne is akadjunk fenn a nyelvtanilag végtelenül suta felütésen és a későbbi helyesírási hibán! Ami sokkal fontosabb: a levélből egyáltalán nem derül ki, hogy mit jelent a "szemet húnyni"  (illetve helyesen: szemet hunyni) kifejezés. Mit kéne Merkelnek tennie? Elzárnia a pénzcsapokat és hazahívni a német befektetőket? Tényleg megérné Fletónak, hogy tízezrek elveszítsék munkájukat és megroppanjon a hazai költségvetés, csak azért, hogy megleckéztessék Orbánt? Ezt azért elég cinkes volna leírni, így marad az üres lebegtetés. Érdekes Gyurcsány demokrácia-felfogása is. Tényleg azt hiszi, hogy az EU és Németország úgy működik, mint a hajdani, MSZMP vezette Magyarország? Angela füttyent egyet, s megáll az élet? Valaki közölhetné már vele, hogy a demokratikus rendszerek vezetői nem önkényuralkodók. Merkelnek nincs közvetlen ráhatása sem a német nagyvállalatok döntéseire, sem az EU-s pénzek folyósítására. Ami pedig az Európai Néppártot illeti, a lehető legnagyobb öngólt rúgnák, ha ki akarnák zárni a Fideszt. Bár igaz, ha Fletó kéri...

 

"Ha Németország szemet húny a magyar kormány politikája felett, és csak szavakban áll ki Európa mellett, akkor iszonyatos évek várnak ránk. Európára is, Magyarországra is." - Vicces. Hosszú éveken keresztül azt hallgattuk, hogy milyen kicsik és jelentéktelenek vagyunk. Most meg kiderül, hogy Orbán egy személyben képes elhozni az Armageddont az egész kontinens számára. Ki érti ezt?

 

"Tudom, hogy érti, mit kérek." - A befejezés már-már bájos. Mintha egy szerelmi románc "találd ki gyorsan a gondolatom" fejezetébe csöppentünk volna. Angela Mutti valószínűleg azóta is vakarja a fejét, hogy vajon mire célozhatott Ferenc testvér... Az egész annyira szánalmas, annyira gyermeteg és annyira idegen a diplomácia felnőtt világától! Vagy van egy határozott elképzelésem, amit megosztok a másikkal, vagy inkább csendben maradok. Világos, hogy Fletónak rém zsenáns leírnia: a kedvéért toljanak ki az egész országgal. Ám ez így, ebben a formában legalább olyan kínosan fest.

 

Attól tartok, hogy Gyurcsány nem igazán érti, mi történik ebben az országban. Pedig egyszerű. Majdnem színtiszta matek. A költségvetésbe beáramló forrásokat számtalan módon fel lehet használni. Jómagam - kifejezetten önkényes módon - a kiadási oldalt hat kosárra bontom:

  1. Gazdaságélénkítés; a polgárok és a vállalkozások számára visszaforgatás adókedvezmények, járulékcsökkentés és egyéb módokon.
  2. Kiemelt programok: családtámogatás.
  3. Értelmes beruházások: útépítés, kórházfejlesztés, stb.
  4. Megkérdőjelezhető hasznosságú beruházások: stadionépítés, kisvasút, kormánymédia kiépítése, stb.
  5. Bevándorlók támogatása.
  6. Lopás, korrupció, kormányközeli vállalkozások feltőkésítése.

A képlet nem bonyolult: a választópolgár pártolja az első három pontban szereplő felhasználási módokat és rühelli a többit. Orbánnak elnézik a stadionépítéseket és Mészáros Lőrincet is, tekintve, hogy az átlagember életszínvonala is érzékelhetően javul, megtakarított vagyona kimutathatóan nő. A Gyurcsány-éra ugyanúgy hangos volt a korrupciós botrányoktól, azzal a különbséggel, hogy akkoriban az első három pont sem igazán működött. Ráadásul egy baloldali váltás esetén markánsan megnőhetne a bevándorlók támogatására fordított költségvetési keret, ami joggal kelt aggodalmat a választópolgárban.

 

Régi vesszőparipám, hogy a magyar ellenzék csak kormányt akar dönteni, de valódi programról sohasem beszélnek. Most eljött az idő, s Fletó hétfői sajtótájékoztatójában bejelentette a DK 1+7 pontos családvédelmi csomagját. Bár ne tette volna... A hét pontból egynek semmi értelme (a rabszolgatörvény visszavonása); néhánynál nyitott kapukat dönget, hiszen a kormányprogramnak is része (pl: egészségügyi dolgozók bérének emelése); egy jogos, de önmagában üresen kongó (oktatási reform), ráadásul az indoklás is gáz, senki sem attól teszi függővé a gyermekvállalást, hogy milyen az állami oktatás; egy pedig kifejezetten káros (a családi pótlék összegének emelése). Sok hibát és hülyeséget lehet a Fidesz-kormány nyakába varrni, ám az mindenképpen pozitívum, hogy a családi pótlék helyett a családi adókedvezményt növelik évről évre. Gondoljunk csak bele: ki az akinek családi pótlék jár, de az adókedvezménnyel nincs kisegítve? Csakis az az igen szűk réteg, ahol a família egyetlen tagja sem dolgozik. Tényleg az lenne a társadalom erkölcsi feladata, hogy ezt az attitűdöt erősítse? Tényleg azokat kell támogatni és még több gyerek vállalására buzdítanunk, akik még magukért sem hajlandóak tenni? Nem elég tanulságos a harmadik világ tragédiája? A baloldal tényleg képtelen tanulni bármiből?

  

"A béke és a szeretet legnagyobb rombolója az abortusz"

madre-teresa.jpg

 

Teréz anya, akitől a címbéli mondás származik, már nem érhette meg New York állam új abortusztörvényét, mely egészen a magzat megszületéséig kitolta a terhességmegszakítás legitim határát. Nem kérdés, hogy szegény most forog a sírjában. És az sem kérdés, hogy jelenleg a fél világ ki van akadva a január végén elfogadott jogszabály miatt.

 

Meggyőződésem, hogy az abortusz már önmagában is az egyik legösszetettebb erkölcsi dilemma. A józan morál - mely szerint mindenki azt tesz a testével, amit csak akar, egészen addig, amíg nem árt másnak -, könnyed eleganciával kezeli a hétköznapok kérdéseit, a prostitúciótól kezdve a verbális agresszión át a kocsmai pofonokig; szinte minden problémás helyzetre ad valami pofonegyszerű és egyértelmű választ. A művi terhességmegszakítás azért jóval komplikáltabb, mert korántsem evidens, hogy meddig tart az anya teste és saját döntési kompetenciája, s hol kezdődik egy új, önálló élet, amely immáron szent és sérthetetlen. Kevesen vitatkoznának azzal, hogy egy féléves csecsemő meggyilkolása brutális bűntett, még akkor is, ha ez egyes történelmi korokban - például a középkor hajnalán - teljesen hétköznapinak számított. Nézzük a másik végpontot: azt sem vitatja senki, hogy amíg a petesejt és a hímivarsejt egyesülése nem történt meg, addig nincs miről beszélni. Az alapvető - és máig tisztázatlan - dilemma az, hogy az embrió/magzat fejlődéstörténetében - a fogantatástól a születésig - hol lehet meghúzni azt az éles és egyértelmű határvonalat, amelyet megelőzően még ártatlan tettről, átlépve azt pedig kifejezetten gyilkosságról beszélhetünk.

 

Fontos volna látni, hogy az abortusz körüli morális dilemmák kizárólag arról szólnak, hogy elpusztítunk-e egy önálló élőlényt, vagy sem. Tökéletesen felesleges és félrevezető, amikor sokan összemossák a kérdést egy sor abszolút ide nem illő kérdéssel, a testiséggel, avagy a demográfiával. Már a szexualitás és a szaporodás is csupán technikai értelemben mutatnak összefüggést, ezen túlmenően az égvilágon semmi közük egymáshoz. A szex legfőképpen egy alapvető szükséglet kielégítése, szerencsés esetben a szerelem kifejeződése, és igazán ünnepi pillanatokban a gyermekáldás elősegítője. Tekintve azonban, hogy több ezer aktusból alig néhány az, amelynek konkrétan a szaporodás a célja, ostobaság volna ezeket egy csomagban kezelni. Hasonló az összefüggés a gyermekáldás és a demográfia között: egyetlen épeszű ember sem azért nemz/szül gyermeket, hogy megmentse az emberiség, vagy a nemzet sorsát, csakis egyéni indíttatásból. Amikor terhességmegszakításról beszélünk, a lehető legostobább dolog bármi egyebet belekeverni ebbe az egyébként sem vékonyka pakliba, mint az anya és a magzat jólétét.

 

New York állam szenátusának februári döntése meglehetősen radikálisnak tűnik. Ám még mielőtt belemennénk, hogy mennyire az, érdemes egy pillantást vetni a másik végpontra. A katolikus egyház szexualitással kapcsolatos attitűdje ugyancsak meglehetősen szélsőséges, amelynek egyik markáns eleme az, hogy elveti a mesterséges fogamzásgátlás minden formáját. Izgalmas volna eltűnődni azon, hogy mekkora a különböző vallások felelőssége egyrészt a harmadik világ túlnépesedését illetően, másfelől az abortuszok megdöbbentő gyakorisága kapcsán. Tudok olyan jegyespárról, akik katolikus meggyőződésük miatt nem használnak óvszert, de a lány már három abortuszon is átesett... Azzal együtt is, hogy ez utóbbi csupán egy extrém eset és a vallások sem okolhatók minden emberi ostobaságért, abban azért egészen biztos vagyok, hogy radikálisan csökkenthető volna a művi terhességmegszakítások száma, ha a társadalom - ezen belül az oktatás és az egyház - nem kezelné továbbra is bűnös dologként, avagy tabutémaként a szexualitást. Egyik közeli rokonom szociális munkásként járja a vidéket, s számtalan tapasztalatot gyűjt a népi folklór terén. Pár hete, amikor egy nyírségi, nincstelen családnál felmerült a kérdés, hogy miként védekeznek, a feleség így válaszolt: "Szex közben erősen összeszorítom a combom, utána pedig a férjem és én külön ágyban alszunk..." És ez még csak Magyarország. Léteznek olyan szegmensei a Földnek, ahol az abortuszt olyan természetességgel alkalmazzák, mint civilizált vidékeken a fogamzásgátlást. Ilyen például Kuba, ahol a terhességek 60%-a végződik magzatelhajtással. Megdöbbentő.

 

Az alapproblémára visszatérve: mikortól tekinthetjük a magzatot önálló létezőnek, akinek élete szent és sérthetetlen? Ha azt mondjuk - amit egyébként a katolikus egyház is képvisel -, hogy a megtermékenyítés pillanatától, úgy rögtön lehetetlenné válna minden lombikbébi program, hiszen a sikeres beültetéshez 4-10 petesejt megtermékenyítése szükséges, ezek többségéből pedig sohasem fejlődik ki valódi élet. Természetesen már ezen eljárás kapcsán is felmerülhetnek bizonyos erkölcsi aggályok, elég csak a keresztény álláspontra gondolnunk. Tekintve azonban, hogy a mérleg egyik serpenyőjében egy ténylegesen megszülető gyermek, egy boldog házaspár és néhány fel nem használt zigóta áll, míg a másik tökéletesen üres, a  józan morállal bírók az élet oldalán állnak és pártolják a lombikbébi eljárásokat. A következő mérföldkőnek a magzat első szívdobbanását szokták tekinteni, mely rendszerint a terhesség hatodik hetében következik be. Iowa államban ez a pillanat jelenti a határt; a tavaly elfogadott, az Egyesült Államokban a legszigorúbbnak számító törvény szerint innentől már tilos abortuszt végrehajtani. Nehéz volna érveket találni arra, hogy egy működő szívvel bíró magzatot miért ne tekintsünk élőlénynek, ugyanakkor az is tény, hogy a legtöbb állapotos nő ebben a szakaszban még nem is tud róla, hogy egyáltalán gyermeket vár. Dúró Dóra, a Mi Hazánk Mozgalom képviselője pár hónapja törvényjavaslatot nyújtott be, mely szerint terhességmegszakítás előtt az anyának az utolsó orvosi vizsgálaton kötelező legyen a magzat szívhangját meghallgatnia. A következő sarokpontot kijelölve: a legtöbben egyetértünk abban, hogy amint a magzat idegrendszere elég fejlett a fájdalomérzethez, mi több, a saját öntudat kialakulásához, már kétségkívül teljes értékű élőlénynek kell tekintenünk. A probléma csupán az, hogy ennek időpontját illetően erősen megoszlanak a szakmai vélemények. Susan Greenfield, az Oxford Egyetem ideggyógyász professzora szerint az öntudattal rendelkező agy már a terhesség 24. hete előtt kialakulhat. A Daily Telegraph 2002-ben arról számolt be, hogy a brit ideggyógyászok többségének meggyőződése szerint 20 héttel a fogantatás után a magzat már képes fájdalmat érezni. Az ízérzékelés ugyancsak a 20. hétre, a hallás kialakulása a 22-24. hétre tehető. Mindezekkel szemben a Royal Collage of Obstetricans and Gynaecologists (szülészeket és nőgyógyászokat tömörítő nagy-britanniai szakmai kollégium) tanulmánya szerint több mint valószínű, hogy a magzat 24 hetes életkora előtt semmilyen módon nem érzékeli a fájdalmat, és feltételezhető, hogy utána sem. Szakember legyen a talpán, aki ennyi bizonytalan és egymásnak ellentmondó álláspont között magabiztosan látja a valóságot.

 

A január 22-én elfogadott New York-i törvénymódosítás lényege, hogy a 24. hét után is engedélyezik az abortuszt, amennyiben kiderül, hogy életképtelen a magzat, vagy ha terhesség veszélyezteti az anya egészségét. Érdemes megnézni, hogy mit jelent mindez a gyakorlatban. A késői abortusz valójában koraszülést jelent. Egy életképtelen magzatból nagy valószínűséggel halott újszülött lesz. Vajon mi értelme annak, ha előzetesen még egy méreginjekciót is belefecskendeznek? Amennyiben az anya élete kerül veszélybe, és csakis a magzat eltávolításával menthető meg, arra is a koraszülés a megoldás, a méreginjekció semmivel sem javítja az anya életesélyeit. Ami pedig az életveszélyen túli egészségi kockázatokat illeti, e téren gyakorlatilag bármilyen érzelmi, pszichológiai tényező figyelembe vehető. A korábbi szabályozás szerint a beavatkozást csak szakember végezhette el, ezután ápoló, vagy egészségügyi asszisztens is. Az is új elem, hogy az egészségbiztosítóknak az eljárást kötelezően finanszírozniuk kell. A törvénymódosítás ráadásul csomagban érkezett, hogy ne kerüljön ellentmondásba más, élő jogszabályokkal. Csupán egyetlen példát felhozva: korábban, ha valaki meggyilkolt egy állapotos nőt, úgy a magzat életéért is felelősséggel tartozott. Január 22. óta a magzat halálát okozó erőszak már nem számít büntetendő cselekménynek... Akárhonnan nézzük, piszok nehéz volna morálisan elfogadható köntösbe bújtatni New York állam új abortusztörvényét.

 

A magam részéről akkor lennék elégedett, ha a hasonló híreket józan elemzések kísérnék. Egyes baloldali újságírók mentegetni kívánják a menthetetlent, míg a jobboldali publicisták egy része most is felteszi a szokásos lemezt, és újfent a liberalizmus és a túlzott egyéni szabadság kárhoztatása kerül napirendre. Ez utóbbi esetén nincs másról szó, mint - kihasználva az alkalmat - teljesen elvtelen módon belerúgni egy eszmerendszerbe, amelynek az égvilágon semmi köze az egészhez. A klasszikus liberális gondolkodás ugyanis pont arról szól, hogy minden élet szent, és az anya szabadságjogai semmivel sem előbbre valóak a magzat szabadságjogainál. Sokféle álláspont képviselhető az abortusz kapcsán, és bőven illethető kritikával a születésig végrehajtható művi terhessségmegszakítás, ám ez - ha sportszerűek kívánunk maradni - még véletlenül sem lehet a liberalizmus kritikája.

 

"A béke és a szeretet legnagyobb rombolója az abortusz" - állítja Teréz anya, de alig hiszem, hogy igaza lenne. Nem mintha a magzatelhajtás olyan vidám dolog volna. Erkölcsi aggályainkon túl ismerjük az anyákat érintő egészségügyi kockázatokat és az életüket végigkísérő, mérhetetlen lelki terhet is. Egészen bizonyos vagyok abban, hogy kivétel nélkül minden jóérzésű ember abortuszellenesnek vallja magát, talán még az erre specializálódott, profitorientált klinikák üzemeltetői is. Azonban a terhességmegszakítás sem más, mint egy eszköz - még ha meglehetősen drasztikus is -, melyet lehet indokoltan, értelmesen és morálisan helyes módon alkalmazni - például a magzat súlyos fogyatékossága esetén -, s lehet felelőtlenül, vagy akár a legelemibb erkölcsi szabályokkal szembemasírozva. A szélsőségesen szigorú abortusztörvények nyilvánvalóan immorálisak és elfogadhatatlanok. Salvadorban groteszk módon azt az Imelda Cortezt hurcolják meg, akit hetvenéves nevelőapja 12 éves kora óta erőszakolt, majd teherbe is ejtett, s a lány - érthetően - nem kívánta megtartani gyermekét. Akár húsz év börtönnel is sújthatják... A katolikus álláspont szélsőséges mivoltára Sam Harris, amerikai agykutató szavai tökéletesen rávilágítanak: "A vallás egyik legártalmasabb hatása, hogy a morált el akarja választani az emberek és a többi élőlény szenvedésétől. (...) Ezért lehet, hogy Önök, keresztények, néha több erkölcsi energiát fektetnek be az abortuszellenes küzdelmükbe, mint a népirtások ellen. Ezért érdekli Önöket sokkal jobban az embriók sorsa, mint az őssejt-kutatás életmentő lehetőségei. És ezért képesek az óvszer ellen prédikálni fekete Afrikában, ahol minden évben milliók halnak meg AIDS-ben." Ugyanígy igazat kell adnom Cseh Katalinnak, a Momentum szülész-nőgyógyász végzettségű képviselőjének, akit a Mandiner keresett meg a közelmúltban: "Alapvetően nem gondolom, hogy lényegi változtatásra szorulna a terhességmegszakítás hazai szabályozása. A Momentum Mozgalom a tudatos családtervezés elősegítése céljából más téren tenne változtatásokat: állami támogatás alá vonnánk a fogamzásgátló termékeket, illetve az alap- és középfokú oktatásban önálló tantárgyként vezetnénk be az egészségnevelést." Azzal együtt, hogy van még bőven teendő, Magyarország abortusz statisztikája mindenesetre kedvező trendet mutat: húszéves folyamatos csökkenést követően - köszönhetően a sokféle, megbízható fogamzásgátló eszköznek és szernek - 2017-ben már csak 28,5 ezer magzatelhajtást hajtottak végre, ami az elmúlt hatvan esztendő legalacsonyabb értéke. (Összehasonlításképpen: 1969-ben megközelítette a 207 ezret!) Az iskolai végzettség e téren is meghatározó: a nyolc általánost sem teljesítők tízszer gyakrabban élnek ezzel a módszerrel, mint a diplomások. Hiszem, hogy mindannyian abban vagyunk érdekeltek, hogy az abortuszok száma a jövőben még tovább csökkenjen. Úgy tűnik, hogy ehhez a célhoz nem az egyházi vaskalaposság, s nem is a New York-i, lelketlen attitűd vezet, sokkal inkább az emberi tudatosság. És ahol az értelem lassabban szökik szárba, még mindig ott van az "abortusz helyett örökbeadás" elv, melyet ugyancsak Teréz anya hirdetett meg, s melyet teljes mellszélességgel támogatni lehet. Ideje volna felnőni.

 

"Az ember mégsem lehet olyan, mint az állat"

kentaur.png

 

Fura öszvér az ember: félig állat, félig isten. A fene se tudja, hogy melyikhez állunk közelebb. De talán nem is ez a lényeg. Valószínűleg nincs is jelentősebb küldetésünk az életben, mint hogy alkotóelemeink között tökéletes harmóniát teremtsünk.

 

Az egyik legelső kérdés, amit a tanárok minden kisiskolásnak feltesznek: vajon mi különbözteti meg az állatot az embertől? Ilyenkor persze beindul az agyvihar és záporoznak a különféle válaszok. A technikai érdeklődésűek jellemzően az eszközhasználattal hozakodnak elő első körben, ám ez a felvetés gyorsan elbukik. Már a varjak is képesek gallyakból horgot formálni, amikor férgekre vadásznak; a vadon élő majmoknál pedig nem kevesebb, mint tizenkilencféle eszközkészítést figyeltek meg. A vallásos megközelítés a testi halált is túlélő lélekben látja a legnagyobb differenciát. Ezzel meg az a gond, hogy létezését illetően nincs semmiféle tudományos bizonyíték. A pszichológiai vénával megáldottak néha bedobnak olyanokat, hogy a hazugság és a szándékos kegyetlenkedés tipikusan emberi megnyilvánulások, ám az igazság az, hogy egyes majomfajoknál mindezek ugyanúgy megfigyelhetők. A természettudósok többsége ma már egyetért abban, hogy az ember és az állat közötti eltérések valójában csak fokozatbeliek. Az a tény azonban, hogy a homo sapiens gondolkodása, tudata - állati rokonainkhoz képest - lényegesen magasabb szinteken jár, lehetővé tette a beszéd, a társadalom és a kultúra kialakulását, s mindez egészen látványos különbségekhez vezetett.

 

Az apró differenciákat keresve néha egészen érdekes dolgokra bukkanhatunk. Az MYH16 jelű, az állkapocsizmokban jelen lévő, fehérjét kódoló gén az emberben elveszítette funkcióját, pszeudogénné változott. A többi főemlősben ezzel szemben továbbra is aktív szerepet játszik az állkapocs izomzatának fejlődésében és megerősödésében. Az emberszabásúak koponyájának egyik lényeges funkciója, hogy rögzítést biztosítson ezen izmok számára. Egyes biológusok szerint agykoponyánk méretének jelentős növekedését éppen az állkapocsizmaink gyengülése tette lehetővé. Jómagam ezt a folyamatot egészen gyönyörűnek, de minimum jelképértékűnek látom. Íme, egy állat, amely a továbbiakban nem kívánja fegyverként használni fogazatát (jó-jó, most felejtsük el Luis Suárezt), ezzel párhuzamosan megnyílik számára az út az emberré válás felé... Egészen lenyűgöző.

 

Az egyik kedvenc szállóigém Carl Gustav Jungtól ered: "A túl sok állati eltorzítja a kultúrembert, a túl sok kultúra beteg állatokat eredményez." Nehéz volna szebben és precízebben megfogalmazni ezt a mindannyiunkat érintő egyensúlykeresést. Minden, amit civilizációnak nevezünk, alapvetően arra a tényre épül, hogy a homo sapiens - szemben az állatokkal - képes uralkodni az ösztönein. Formális viselkedési szabályokat gyártunk; féken tudjuk tartani szexualitásunkat; a szaporodás kérdését ettől tökéletesen függetlenül, tudatosan kezeljük; továbbá nem falunk fel automatikusan mindent, amit elénk raknak. Az a szomorú helyzet, hogy a legtöbb földlakó - a kiemelkedően fejlett régiók sem jelentenek kivételt - manapság is az első félmondattal küzd: még a legelemibb szükségleteink kielégítése kapcsán sem mutatunk semmiféle tudatosságot. Egy 2009-es felmérés szerint világszinten legfeljebb 60% lehet azoknak az aránya, akik élnek valamilyen születésszabályozási módszerrel, Afrikában ez az érték csupán 30%. A táplálkozásunk is állati szintű, nemigen válogatunk. A 21. század egyik legjellemzőbb problémája a tömeges elhízás, azonban a jelenség a másik oldalról is tetten érhető. Ismerek olyat, aki sugárkezelés következtében elveszítette az ízérzékelését, majd rövidesen csontsoványra fogyott, mivel nem talált többé örömöt az ételekben... Elkeserítő, hogy a táplálkozástudomány könyvtárnyi irodalmával a hátunk mögött is ennyire fordítva ülünk a lovon. Nem az volna a homo sapienshez méltó elsődleges szempont, ha azt és annyit ennénk, ami és amennyi az optimális működésünkhöz szükséges, függetlenül minden egyéb szemponttól? A kulináris élvezetek mesések és jelentős evolúciós szerepet játszanak a létfenntartás folyamatában, de fejlett tudattal bíró emberként nyugodtan tekinthetjük másodlagosnak, amolyan járulékos örömforrásnak.

 

A mérleg persze a másik oldalra is gyakran átbillen. A homo sapiens - nagy igyekezetében, hogy önmagát definiálja, megkülönböztesse, kiemelje, istenivé formálja - számos kötelezően követendő ideológiát szült az elmúlt évezredek során. A bennünk élő természetes ösztönlény akkor betegedik meg, amikor kényelmetlenül kezdünk feszengeni az önmagunk által felállított merev keretek között. Amikor a 21. században már lassan búcsút intünk a magázódásnak; amikor már simán felvehetünk egy tornacipőt és farmert a zakóhoz; amikor már a filozófusok is olyan stílusban fogalmaznak, hogy azt egy közönséges földi halandó is megértse, olyankor nem egy arisztokratikusan elegáns kor letűnését kellene siratnunk, sokkal inkább örvendeznünk kéne, hogy egy naturálisabb, az ösztönvilágunkhoz jóval közelebbi valóságot építünk. Azonban ez a kisebbik falat, itt még legyinthet bárki, hogy mindez ízlés dolga csupán. Sokkal merevebbek azok a falak, amelyekben az erkölcsi máz a habarcs. A szexualitás és a gyermekvállalás kérdése tipikusan ilyen: alapvetően nincs semmiféle morális vetületük, önmagukban abszolút neutrális mozzanatok; csupán a zsidó-keresztény vallási örökség veti rájuk árnyékát, s nehezíti érthetetlen terhekkel. Őszintén hiszem, hogy az unokáimon már nem fog az az átok, amely a nagyszüleim és az előttük járó sok-sok generáció lelkiismeretét permanens nyomás alatt tartotta. Jelenleg egy furcsa, átmeneti korban járunk. A szex egy ideje már nem tabutéma, s a vágyaink miatt sem érzünk semmiféle szégyent. A korszellem azonban még mindig a mereven monogám struktúrákat élteti, görcsösen kapaszkodva egy mára már letűnt kor normáihoz. A testi hűtlenség - megmosolyogtató módon - mind a mai napig az egyik leggyakoribb válóok, miközben már akkor is hétköznapinak számított, amikor még megkövezés járt érte. Ha őszintén kíváncsiak vagyunk rá, hogy milyen az emberi természettel leginkább harmonizáló szexualitás, érdemes tanulmányoznunk a hozzánk legközelebb álló rokonaink, a törpecsimpánzok ez irányú szokásait. Annyit és annyi partnerrel kufircolnak, amennyit és amennyivel csak lehetséges. Talán ettől annyira békés jószágok.

 

bonobo.jpg

 

Rudolf Steiner, osztrák filozófus szerint "az állatoknak is vannak érzetei, hajlamai, ösztönei és szenvedélyei. Az állat azonban közvetlenül követi ezeket, ösztöneibe és szenvedélyeibe nem szövődnek bele a közvetlen átélésen túlterjedő önálló gondolatok. Bizonyos fokig a fejletlen embernél is így van." Steiner szerint a fejlett emberben önálló léttel bírnak a gondolatok, míg az állatot a fajra jellemző csoport-én gondolatai uralják, s kormányozzák kívülről. Ha megfigyeljük a kisgyerekeket, azt látjuk, hogy tetteik mindig ösztönösek, s bár tiszták és őszinték, de semmiféleképpen sem egy individuális cselekvő tudatos megnyilvánulásai. Sokan megfogalmazták már, hogy egy-egy emberi életút valójában az evolúció felgyorsított filmje. A tudat fejlődését tekintve a felnőtté válás megegyezik az állatvilágból való kiemelkedés folyamatával, melynek során a csoport-ént felváltja az egyéni öntudat. Bármilyen nehéz is szembenézni ezzel egy ultrakonzervatív gondolkodású fundamentalistának, vagy egy kollektivista balosnak, de a tudati evolúció valójában nem más, mint maga az individualizáció. Amikor arról beszélünk, hogy állati mivoltunktól távolodva isteni mivoltunk felé tartunk, szellemi értelemben az individuális kiteljesedés útját járjuk. A testünk azonban egy állat teste, egy sor állati szükséglettel. A tudatosság többek között az egyensúlyteremtés művészetét is jelenti: úgy haladni a szellemi fejlődés útján, hogy közben a test is jóllakjon. A zsidó-keresztény vallási hagyományok tökéletesen alkalmatlanok a magasabb tudati szintek - szeretet, megvilágosodás, spiritualitás - ostromlására, mégpedig egyszerre két okból. A testi vágyak bűnösnek nyilvánításával megbetegítik a bennünk élő állatot, másfelől az individualizmust elítélve a tudat szintjén az állatvilág felé igyekeznek visszaterelni a bennünk élő istent. Nem egy szerencsés kombó.   

  

"Véteknek büntetés a zsoldja"

buntetes.jpg

 

Az ókor és különösen a középkor átlagembere - látva a történelmet - kifejezetten perverz lehetett. Kerékbetörés, karóba húzás, élve elégetés, keresztre feszítés - csakhogy néhány népszerű, európai kivégzési módot említsek. A távol-keletiek sem voltak fantáziátlanok: Kínában a lassú szeletelésnek, az elítélt apránként történő, fokozatos megcsonkításának, Japánban - sok egyéb kifinomult kegyetlenség mellett - az élve eltemetésnek volt nagy divatja. Ami ma már csupán a Gyilkos elmék c. sorozat pszichopata bűnözőinek fejében fordul meg, mindaz a borzalom évszázadokon át maga volt a törvényi szintre emelt valóság. Döbbenetes és érthetetlen, hogy miért akart az emberiség valaha is ilyen keretek közt létezni. Döbbenetes és érthetetlen, hogy sehol sem akadt három-négy olyan arc a tömegben, aki azt mondta volna: "Srácok, ez fájdalmat okoz, ezt ne tegyük!"

 

Manapság egy csipetnyit más a helyzet, sokak szerint a civilizált világban méltatlanul enyhék a büntetések. A norvég Anders Behring Breivik például valódi tömeggyilkos, 2011-ben 77 embert ölt meg, amiért 21 év börtönt kapott. A szélsőjobbos ámokfutó azóta folyamatosan panaszokat nyújt be, mi több, pereli a norvég kormányt fogvatartásának "cudar" körülményei miatt. A börtön vezetésének címzett egyik levelében kifogásolta, hogy cellája szegényesen dekorált, nem jó a kilátás, a felszolgált kávé hideg és még testápolót sem kap... A legtöbb embernek ilyenkor kinyílik a bicska a zsebében és arra gondol: örüljön ez a szörnyszülött, hogy egyáltalán életben maradhat, nemhogy követelései legyenek... A valóság ugyanakkor az, hogy pont ebből a könyörtelenül büntetni vágyó attitűdből fakad az örök békétlenség. Teljesen természetes, mondhatni, ősi ösztönből táplálkozó az az igazságérzet, mely szerint a véteknek büntetés a zsoldja, s a bűnösnek bűnhődnie kell. Különösen áll ez azokra, akik erőszakos bűncselekményt szenvedtek el, s még hónapokkal később is beleremegnek, ha felidézik a történteket. Viszont egy bizonyos tudati szint felett már nem zsigerből cselekszünk, hanem sokkal inkább az értelmünk vezet. (Ha egy bombacsaj láttán nem tudjuk fékezni magunkat, s rávetjük magunkat a Teréz körút közepén, azt a legtöbben állatias megoldásnak tartjuk. Amikor zsigerből büntetünk, az pontosan ugyanennek a tudati szintnek a megnyilvánulása.) Ha egy brutális szadista felett ítélkezünk, kívánjuk-e, hogy átélje ugyanazokat a kínokat, amelyeket áldozatainak el kellett szenvedniük? Sokan még ma is kapásból vágják rá, hogy igen, megérdemli. Csakhogy ez a gondolkodásmód egyenesen visszaterel bennünket a középkorba. A büntetésnek minimum négyféle értelmes célja lehet, ám ezek között még véletlenül sem szerepel az elégtételre szomjazó, barbár lelkület kielégítése. Az erőszakos bűncselekményeket elkövetők múltját szinte kivétel nélkül agresszív, bántalmazó szülői háttér jellemzi. Ha van értelme annak, hogy közösségben élünk és államot tartunk fenn, annak többek között abban kell megnyilvánulnia, hogy a társadalom hivatalosan is a pozitív mintákat támogatja, s nem a primitív, az erőszakot folyton újratermelő attitűdöket igyekszik konzerválni. 

 

A büntetés első és legfontosabb célja a közösség önvédelme. Mindazok távoltartása a társadalomtól, akik arra valós veszélyt jelentenek. A második szempont a kártalanítás. Vagyon elleni bűncselekmények esetén nem is jelent nagy kihívást a büntetés számszerűsítése. Erőszakos tettek kapcsán már nem ilyen egyszerű a matek, még akkor sem, ha a középkor erre is szolgált megfelelő példával: még a gyilkosságnak is megvolt a maga tarifája, ezt nevezték annak idején vérdíjnak. A magam részéről nemigen hiszem, hogy egy emberi élet értéke kifejezhető volna pénzben, ám ezzel a gyakorlattal nem is ez a legnagyobb baj. Sokkal komolyabb problémának látom, hogy a másvilágra küldött áldozat kártalanítása nem tűnik egyszerű mutatványnak. A családi gyász talán enyhíthető valamelyest, ám érezzük, hogy maga az érintett ezzel nincs igazán kisegítve. A büntetés harmadik célja az elkövető átnevelése, helyes útra terelése; a negyedik pedig az elrettentés. Ha végigfutunk e rövidke listán, azt látjuk, hogy kizárólag az utolsó pont az, amely indokolhatná a szigorú szankciókat. A kriminológiai kutatások ugyanakkor arról árulkodnak, hogy a potenciális bűnelkövetőket nem elsősorban a várható büntetés mértéke, sokkal inkább a lebukás kockázata tartja vissza vétkes cselekedeteiktől. Magyarországon például a rendszerváltás évében eltörlésre került a halálbüntetés, és a legkisebb jele sincs annak, hogy ennek hatására az erőszakos bűncselekmények megsokasodtak volna. Mindent egybevetve: semmilyen gyakorlati érv nem szól amellett, hogy a véteknek brutálisan szigorú büntetés legyen a zsoldja.

 

Azt látjuk tehát, hogy sem a pszichológiai, sem az egyéb praktikus szempontok nem támasztják alá a kemény megtorlás szükségességét. De mi a helyzet a morállal? Ezen a téren, ha lehet, még vaskosabb falakba ütközünk. Ha létezik olyan ítélet, amelyhez sohasem lesz erkölcsi alapunk, akkor a visszafordíthatatlan következményekkel járó tettek különösen ilyenek. A halálbüntetés, a kézlevágás és az egyéb testcsonkítások - nyelvkitépés, megvakítás, orrlevágás melyek az Árpád-házi uralkodók idején teljesen hétköznapinak számítottak, s egyes társadalmakban mind a mai napig jelen vannak - mindenfajta morális megfontolás szerint megengedhetetlenek. A justizmord már csak "hab a tortán"; ha a bírói ítélet - későbbi bizonyítékok alapján - tévesnek bizonyul, a hiba orvoslása a villamosszéket követően már aligha lehetséges.

 

Újra és újra azon kapom magam, hogy amint erkölcsi kérdésekről kezdek merengeni, azonnal bevillan a krisztusi tanítás, mely a taglalt téma kapcsán különösen megkerülhetetlen. Számomra az evangéliumok másról sem szólnak, mint két, merőben eltérő dimenzió találkozásáról: egy merev, tekintélyelvű, büntető-szabályozó, farizeusi törvényvallás és egy tökéletesen humanisztikus világlátás egymásnak feszüléséről. "Tedd vissza hüvelyébe kardod! Aki kardot ragad kard által vész el." Másutt: "Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek." És nem utolsósorban: "Szeressétek ellenségeiteket! Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek benneteket!" Az éretlen ember azt hinné, hogy ez valami béna, felelőtlen, woodstocki lebegés pár laza spangli után, pedig szó sincs erről. Jézus nagyon is tudatos, pszichológiailag és morálisan megalapozott filozófiát hirdet, mely hitem és tapasztalataim szerint a leghatékonyabb út, amennyiben az általános emberi szenvedés csökkentése a cél. A búza és a konkoly példázata egészen direkt módon arról szól, hogy nem az ember dolga az ítélkezés. Már csak ezért sem, mert hajlamosak vagyunk a fatális tévedésekre, sőt a hatalommal való visszaélésre is.

 

Nem állítom, hogy egyszerű korban élünk. Azt sem, hogy a humánus szellemmel soha, senki nem élt még vissza. Olyat is láttunk már nem egyszer, amikor az elkövető emberi jogai fajsúlyosabbnak bizonyultak az áldozat jogainál. Ám alig hiszem, hogy ezen felháborító esetek alapján kellene ítéletet mondanunk jelen világunkról. A magam részéről végtelen hálát érzek, hogy nem ötszáz, száz, vagy akár ötven évvel korábban születtem. Akármilyen groteszknek is hat a norvég tömeggyilkos nyavalygása, ezzel együtt is boldog az a kor, amelyben a legnagyobb gondot az jelenti, hogy egy pszichopata börtöntöltelék cellája nem a festői tengerpartra néz.

 

"A bátor szívvel társalkodik a szerencse"

all-in_1.jpg

 

Nem volna könnyű dolgom, ha bárkit arról akarnék meggyőzni, hogy a sikerhez vezető úton nyoma sincs semmiféle rizikónak. Ennek nem sok köze volna a valósághoz. Igyekszem ugyanakkor amellett érvelni, hogy maga a kockázatvállalás - optimális esetben - sokkal inkább hűvös számítás, mintsem lánglelkű merészség kérdése. Lehet puffogtatni, hogy bátraké a szerencse, meg hogy aki mer az nyer, esetleg: gyáva népnek nincs hazája; azonban létezik olyan közmondás is, amely mindezeknél sokkal közelebb áll az igazsághoz: Többször győz az okos, mint a bátor.

 

A kérdés megértéséhez aligha találnánk jobb modellt a pókernél. A játék egyetlen este során több száz alkalommal állít komoly választás elé bennünket, s döntsünk bárhogy, senki sem fog minket gyávának, illetve bátornak nevezni; legfeljebb ostobának vagy zseninek, mázlistának vagy szerencsétlennek. A banki esély (pot odds) fogalmának ismerete minden olyan esetben sokat segít, amikor egy-egy tét megadásán töprengünk. Miről is van szó? Képzeljünk el egy 10.000 forintos kasszát, amelynek begyűjtéséhez 1.000 forintot kell megadnunk! Ez egy elég csábító helyzet: banki esélyünk egy a tízhez. Minden esetben hajlandóak leszünk kockáztatni egy ilyen szerény összeget, ha úgy gondoljuk, hogy nyerési esélyeink 10%-nál jobbak. (Például ha sorra várunk a river érkezése előtt, mely felépül minden dámával és minden hetessel. Nyolc jó kártya a negyvenhatból: ez 17,4%-os nyerési esélyt jelent.) Körülbelül ezzel a hűvös racionalitással érdemes közelítenünk minden olyan döntési helyzethez, amikor az a kérdés, felvállaljuk-e a cselekvést, a harcot, esetleg akár a nyílt konfrontációt.

 

Az első és legfontosabb, hogy képesek legyünk reálisan felmérni kockázatainkat, a ránk leselkedő veszélyeket. Legyen szó bármilyen működési területről, a rutin nélkülözhetetlen segítőtársunk. Szülőként például az első gyereket jellemzően még a széltől is óvjuk, a másodiknál már kevésbé aggodalmaskodunk, a harmadik pedig, mire elkezdenénk félteni, már rég túl van az érettségin. Kezdő vállalkozóként is kínosan ügyelünk rá, hogy minden adminisztratív szabályt tökéletesen betartsunk, majd idővel megtanuljuk, hogy melyek fajsúlyosak és rizikósak, s melyek totál lényegtelenek. S ha már az imént a pókerrel példálóztunk: ebben a játékban létfontosságú, hogy egy-egy szituáció kapcsán - az asztalra kerülő közös lapok, az ellenfelek száma, a zsetonkészletek mérete és a korábbi licitek alapján - idővel képesek legyünk eldönteni, mekkora veszély leselkedik ránk. Sokaknak ez még hosszú évek elteltével sem megy. Brutális tétekkel kiűznek mindenkit egy olyan partiból, ahol szinte verhetetlenek; máskor meg simán besétálnak a csapdába, és még csak meg sem fordul a fejükben, hogy már el is bukták a leosztást.

 

Hétköznapi dilemmáink közül meglepően sok esetben azt látjuk, hogy valójában semmi vesztenivalónk sincs. Amikor azon tépelődünk, hogy a langymeleg tavaszi koraestén megszólítjuk-e a kávéház teraszán egyedül üldögélő széplányt, vajon milyen veszélyekkel és kockázatokkal számolhatunk? Ugyanígy: amikor betűválasztós tesztet töltünk ki, ahol nem jár mínusz pont a tévedéseinkért, ugyan mi indokolná, hogy ne tippeljünk minden ismeretlen témakör kapcsán? (Atyaég, hány felvételizőt toltam le az évek során, akik nem éltek ezzel a kötelező lehetőséggel...) Ilyenkor rém egyszerű a matek. Ha nincs mit elbukni, úgy nyerési esélyeink egészen biztosan jobbak lesznek banki esélyeinknél, így csakis a cselekvés jöhet szóba. Csupán minimális intelligencia és tudatosság kérdése, hogy felismerjük: az égvilágon semmit sem kockáztatunk. (Ezekben a speciális esetekben történetesen igaz lesz a címbéli állítás.)

 

Hasonló a helyzet, amikor szerelemben, barátságban, családi kötelékeinken belül töprengünk azon, hogy felvállaljuk-e a másikkal, a többiekével szemben megfogalmazott álláspontunkat. A matek azt súgja: itt sincs mit morfondírozni. Amennyiben különvéleményünk kenyértöréshez vezet, úgy az adott kapcsolatok valójában nem sokat értek, abszolút nem kár értük. Amikor Puzsér Róbert azt harsogja, hogy egy karakteres ellenzéknek muszáj felvállalnia népszerűtlen ügyeket is, valójában ugyanerről beszél. Ha ma megkérdeznénk az utca bamba emberét, hogy milyen társadalomfilozófiát és jövőképet képvisel az LMP, a Momentum, vagy épp a Jobbik, valószínűleg egyetlen árva kukkot sem tudnának kinyögni. Puzsér politikai diszlájk-fóbiát említ, mégpedig joggal, ugyanakkor látnunk kell, hogy a hétköznapok embere is ugyanebben szenved. A férjek többsége például abszolút konfliktuskerülő, védekezési stratégiáik kimerülnek abban, hogy szótlanul veszik a horgászbotot és kisomfordálnak a hátsó ajtón. Nem is sejtik, hogy nejük pont azért nem képes vonzalmat érezni irántuk, mert elapadt a tesztoszteron; történhet bármi, ők képtelenek az asztalra csapni.

 

Létezik ugyanakkor számos olyan alkalom, amikor a magas kockázati szint csupán szerény mértékű profittal kecsegtet. Ez így első blikkre egyértelmű döntési helyzetnek mutatkozik - s objektíven tekintve valóban az is -, viszont pontosan ugyanez a képlete a puszta hősködésnek, az értelmetlen önfeláldozásnak is, melyet sokan mégis nemesnek és magasztosnak látnak. Aki hasonlóan vén, mint jómagam, az még emlékezhet az 1977-es, Gyökerek c. filmsorozatra, benne a főhős Kunta Kintével, akinek magatartását sosem értettem. Amikor rabszolgaként egy amerikai ültetvényre kerül, gazdája új nevet ad neki, Tobynak hívja. Több mint negyvenéves az élmény, de még mindig bennem él a jelenet, ahogy a fiút kikötik és megostorozzák. Még most is összeszorul a gyomrom, mint annak idején kisgyerekként. Csupán annyit kellene mondania: "a nevem Toby", s elkerülhetné az ostorcsapásokat. Ám a büszkesége fontosabb, s ragaszkodik eredeti nevéhez, amely a múltját, a gyökereit, az identitását jelképezi. Mintha a lelkét adná el azzal, ha kimondja, amit várnak tőle. Mintha ezen múlna minden. Mintha ezen bármi is múlna...  Az értelmetlen hősködés végigkíséri történelmünket, s meghatározó szerepet játszik könyv- és filmélményeinkben. Kunta Kintéhez hasonlóan nem értettem Zrínyi Miklóst sem, aki hosszú éveken keresztül védte a Habsburgok fenekét a törökökkel szemben, tökéletesen feleslegesen. A magam részéről vörös szőnyeget terítettem volna eléjük, hogy azon lovagoljanak Bécsig. Irracionálisnak látom a keresztény vértanúk áldozatát is, akiknek elég lett volna annyit mondani: "megtagadom a hitem", s másnap ugyanott folytathattak volna mindent. A zseniális Ötödik pecsét című film szereplőivel sem tudtam azonosulni. Elég lett volna egyetlen apró, jelképes pofonocska a Krisztus-pózban kikötözött kommunista fogoly (Cserhalmi György) arcára, hogy azonnal szabaduljanak. A négyesfogatból azonban egyedül az Őze Lajos által kiválóan alakított Gyuricza Miklós mutatott rá hajlandóságot. Mindig groteszk jeleneteket szül, amikor az ideológia túlnő a valóságon. Aki viszont - hozzám hasonlóan - kifejezetten földhözragadt, annak sosem lesz jó bolt a jelképes hősködés.

 

A valódi dilemmát azok az esetek jelentik, amikor hatalmas tetteket lehet végrehajtani, brutális kockázat mellett. A bátor szívhez ilyenkor sem feltétlenül társul a szerencse, viszont ezekben a pillanatokban születnek a valódi hősök. Viszonylag ritkán esik szó arról a három csernobili önkéntesről, akik az életüket adták azért, hogy százezreket óvjanak meg. Tíz nappal az 1986. április 26-i robbanás után egy újabb, még az eredetinél is jóval nagyobb veszély jelentkezett. A tüzet oltani igyekvő helikopterek kezdetben vízzel próbálkoztak, sikertelenül. Később homokot, agyagot és bórt szórtak, ám ez egy izzó, lávaszerű egyveleggé állt össze. A massza kezdte átégetni a reaktor padlóját, s azzal fenyegetett, hogy az alatta összegyűlt, erősen sugárszennyezett, 20 ezer tonnányi vízzel találkozva tömeges robbanásokat és Európa-szerte pusztító, radioaktív csapadékot okoz. Az egyetlen megoldást a biztonsági szelepek megnyitása jelentette, ám ehhez alá kellett merülni a biztos halálba. A küldetés sikerrel járt, a három hős pedig - ahogyan azt mindegyikük előre tudta - csupán pár nappal élte túl az akciót.

 

Sanszos, hogy soha nem lennék képes a csernobili búvárakcióhoz hasonló önfeláldozásra, miközben aligha tudnék nagyobb tettet elképzelni. Ehhez képest egy ideológiáért odadobni az életet - merő ostobaságnak tűnik. A bátor szív dicséretes, de nem mindig kifizetődő. Ha a mozipénztárnál sorban állva gyermekeim anyja idegesen a fülembe súgja, hogy fogdossák a fenekét, nem biztos, hogy nekimegyek a mögötte álló, 150 kilós, kopasz behemótnak. Inkább szótlanul helyet cserélek az asszonnyal...