téveszmék

téveszmék

"Tucker Carlson büntetést érdemel"

2024. február 10. - G. Nagy László

 

tucker-putyin_2.jpg

 

Még meg sem jelent Tucker Carlson Putyinnal készített riportja, az EU néhány politikusa máris őrjöngeni kezdett, mondván: az újságírót szankcionálni kell. Még az is felmerült, hogy ki kéne tiltani az unió teljes területéről. (Orbán Balázs azonnal lehűtötte a kedélyeket, posztjában utalva rá, hogy ilyen ostobaságot egész biztosan nem fogunk megszavazni.) Lassan kezdenek lehiggadni, s úgy tűnik, a sztárújságíró mégsem kap büntit Európától. Azonban már az a tény, hogy ez egyáltalán felmerült - s nem csupán egyetlen eszelős idióta elméjében, hanem a progresszív tábor általános helyeslésével -, azt jelzi, hogy pokoli nagy a pánik. Az unió a legtöbb alapelvét már rég a sutba hajította, ám ilyen mélyen talán még sosem járt.

 

Ami nyilvánvaló: Tucker Carlson a munkáját végzi. Újságíróként az a dolga, hogy interjút készítsen. Akár az ördöggel is. Sőt: minél ismertebb, minél hatalmasabb és minél messzebb áll a makulátlan szentségtől a riportalany, annál alkalmasabb. Putyinra elég jól illik ez az elváráscsomag, így a csütörtök éjjel közzétett beszélgetés alighanem meghatározó mérföldkőnek számít majd Carlson pályafutásában. "Nem azért vagyunk itt, mert szeretjük Putyint. Azért vagyunk itt, mert az USA-t szeretjük, és szeretnénk, hogy hazánk sikeres és szabad legyen. Nem bátorítunk senkit, hogy egyetértsen Putyinnal, de bátorítunk mindenkit, hogy nézze meg az interjút." - fogalmazott a sztárújságíró a liberalizmus legtisztább hangján. Úgy tűnik, hallgatnak rá, a megtekintések száma már százmillió felett jár. Megmosolyogtató, hogy a közzétételt követően a Föld minden részéről újságírók hada jelentkezik, hogy ők is szívesen leülnének Putyinnal. Eddig hol voltak? 

 

"Putyin propagandagyőzelemmel távozik Tucker Carlson alákérdezős interjúja után." - így kommentálta a beszélgetést a CNN. Számomra már az is döbbenetes, hogy a 21. században még mindig olyan szellemi mélységben kóvályog az emberiség, hogy a primitív manipuláció a legszimplább szóhasználat szintjén is megjelenik. PROPAGANDA - mást sem hallunk két éve. Mit jelent ez a kifejezés a fősodratú média szerint? Mindent, ami szembemegy az ő igazságukkal. Teccik érteni?? Az egyik politikai oldal fehér, a másik fekete, punktum. Lehet, hogy kissé régimódi vagyok, de én nem így osztanám kétfelé a különböző gondolatokat, mémeket, információkat. Sokkal inkább tényeket és véleményeket különböztetnék meg, melyek közül az előbbit nevezném bárki által ellenőrizhető igazságnak, az utóbbit pedig minden esetben propagandának, bárki is legyen annak megfogalmazója. Valójában a fél életünk arról szól, hogy propagandát terjesztünk. A közösségi oldalakon igyekszünk önmagunk legjobb arcát mutatni. A társkereső platformokon pláne. Az állásinterjún megpróbáljuk elhitetni, hogy nálunk jobb jelöltet keresve sem találni. Mindezeket csupán azért nem illetjük a propaganda kifejezéssel, mert nem a politikáról szólnak és a célközönség sem feltétlenül széles. De természetét tekintve nincs lényegi különbség: szavainkat a privát szféránkban is tudatosan formáljuk, azzal a céllal, hogy a befogadót meggyőzzük, befolyásoljuk, magunk mellé állítsuk. Muszáj rögzíteni: aki a negatív csengésű PROPAGANDA szót használja, maga is propagandát folytat. Azt üzeni: az ellenfelem véleménye hamis, mesterkélt, illegitim, hiszen szembemegy az enyémmel... 

 

Bár korántsem lényegtelen, hogy mik hangzottak el az ominózus interjú során, a reakciók számomra sokkal beszédesebbek. Jómagam ezt a fajta hisztériás pánikot mindössze két világ kapcsán ismerem. Az egyik a vasfüggöny diktatúrája, amely elképesztő erővel dolgozott azon, hogy a nyugati "propagandát" (igen, az elvtársak akkor is így nevezték) távol tartsa a szocializmus emberétől. A másik a passzív-agresszív nők konfliktus-forgatókönyve: apró, mérgező tűszúrásokkal felheccelni a férfit, majd belé fojtani a szót. (Hiszen a férfi minden esetben gonosz, a nő pedig minden esetben áldozat, itt csak az egyik félnek van joga a szólásra...) A másik fél elnémítására irányuló attitűd mindig szégyenletes és a lehető legtávolabb áll a felnőttségtől, a liberalizmustól, az EU alapeszményétől. Ez a gyengék reakciója, akiknek vaj van a fejükön, ezért rettegnek meghallgatni a másik oldalt. Egészen döbbenetes, hogy ezt a kifejezetten visszataszító mentalitást - mely eleddig csupán a feministákat és a nyugati egyetemi szféra mimózáit jellemezte - a progresszív tábor már a nagypolitika szintjére is felemelte. Az emberek nem kaphatnak bárhonnan nyers információkat, hiszen még megfeküdné a gyomrukat. Majd mi szépen becsomagoljuk nekik... Egy normális világ nem így néz ki. Egy normális világban meg akarom ismerni Marx és Hitler gondolatait is. Egyszerűen azért, mert tudni szeretném, hogy ezek a sátáni figurák mely ponton hagyták el az értelem és a józanság ösvényét. (Hiszen mindkettőről tudom, hogy kifejezetten értelmesek voltak, s bizonyos kérdéseket messzemenően helyesen láttak.) Hasonló a helyzet Putyinnal is. Egy normális világban a CNN maga készítene riportot az orosz elnökkel, melyet azután számos kerekasztal beszélgetés során ki lehet elemezni, ízekre lehet szedni. Azonban a CNN - és az összes többi balos médium - ebben ellenérdekelt. Hiszen egy effajta analízisből simán kiderülhet, hogy az USA demokrata adminisztrációjának is van némi felelőssége az ügyben; hogy Zelenszkij sem szent; hogy az EU vezetése totálisan alkalmatlan idiótákból áll; s hogy talán Putyin sem annyira ördögi, mint ahogyan ezt az elmúlt két esztendőben tálalták. "Elég csak visszamenni és megnézni, mit mondott a mainstream média az első napon, amikor Oroszország megszállta Ukrajnát. Ez nagyrészt az érzelmi mérnöki munkájuk, az emberek nem értették, mi történik, de azt mondták nekünk, hogy csak rendben kell lennünk azzal, hogy dollármilliárdok mennek a tengerentúlra. Ezt nevezem én politikai kommentárnak, ők irányítják a gondolatainkat, de valójában nem férünk hozzá az igazsághoz." - ezek már Candace Owens, a Daily Wire műsorvezetőjének szavai. Sokat elárulnak elárulnak a nyugati média természetéről és jól magyarázzák a jelen pánikhangulatát.

 

A másik elnémítására való törekvésnek a legpusztítóbb velejárója az, hogy ily módon képtelenség békét kötni. Szijjártó Péter az elmúlt két év során minden megszólalásában elmondta: kommunikáció nélkül nincs tűzszünet. Ez elég evidens gondolat, ahogyan az is az, hogy a kommunikáció ellenzői a háború folytatásában érdekeltek. Egészen döbbenetes, hogy magas rangú politikusok és katonai vezetők Európa-szerte arról beszélnek, hogy háborúzni készülnek. Még nem most, de 2-3 év múlva... Tényleg komplett elmebetegek vezetik a világot? Tényleg ilyen felelőtlen barmok kezében az irányítás? Mire jó ez a teljesen őrült félelemkeltés? Egy felelős vezető erős és ütőképes hadsereget épít, de csak csendben, a háttérben, s kizárólag védelmi célból. Ezek a bohócok meg telekürtölik a világot, hogy háborúsdit terveznek... Putyin meg csak ül nyugodtan a fehér karosszékben, és látszik rajta, hogy a legkevésbé sem hat rá ez az erőtlen fenyegetőzés. Elmondja, amit mindig: ő nem akarja megtámadni sem Lengyelországot, sem a Baltikumot. Miért is állna érdekében? Egy nyugodt, de racionális pszichopatát látunk egy rakás hisztiző-fenyegetőző idegbeteggel szemben. És ők alakítják a világ sorsát...

"Nem működik a multikulti"

szoboszlai.jpg

 

Nem voltam önfeledten boldog, amikor vasárnap délután az angol bajnokság rangadóját néztem. Nem csupán a Liverpool csapnivaló játéka és a számos potyagól miatt bosszankodtam, hanem azért is, mert Szoboszlai - kiújult sérülése miatt - nem léphetett (és pár hétig még nem is léphet) pályára.

 

Ha példát kéne hoznom rá, hogy a multikulturalizmus igenis működőképes, elsőként biztosan a foci ugrana be. Elég csak megnézni Dominik csapatát: angol, ír, észak-ír, skót, görög, spanyol, portugál, francia és holland játékosok mellett csaknem a teljes dél-amerikai kontinens képviselteti magát. Valódi egzotikumot jelent Endo, a japán középpályás, illetve a klub legnagyobb sztárja, az egyiptomi Szaláh. Oké, felejtsük el az Arsenal elleni botlást, s idézzük fel az azt megelőző meccseket: ezek a fiúk tökéletesen értik egymást és parádésan együttműködnek. (A támadásépítés csak egy dolog, a védekezésben még látványosabban kooperálnak, öröm nézni.) Valószínűleg sosem találkoztak volna, ha nem a futball lenne a legnagyobb szenvedélyük, így viszont a világ egyik legütőképesebb csapatát alkotják.

 

Aztán ott van a zene... Santana és Rob Thomas közös slágere, a Smooth egyszerűen megunhatatlan. A mexikói gitárvirtuóz már akkor fusion zenészként működött, amikor még e kifejezés nem is létezett; mindig is keverte a latint a rockkal. Ez a szám egész pályafutásának egyik csúcspontja, a videóklipje pedig különösen magával ragadó: táncol az egész utca, a lányok latinok, a ritmusszekcióban feketék, az énekes fehér... és úgy tökéletes az egész, ahogy van. Ugorjunk pár évet, s nézzünk bele Bruno Mars és Mark Ronson Uptown Funk című nótájának klipjébe! Valami hasonlót látunk: tökéletes zenei együttműködést feketék és fehérek között. Bruno Mars már önmagában is érdekes figura: anyja filippinó származású, apja puerto ricó-i és zsidó-magyar gyökerekkel bír. A foci mellett a muzsika is egy olyan világ, amelynek érzékelhetően jót tesz a különböző kultúrák találkozása.

 

A multikulturális együttműködés pozitív példáinak felemlegetésekor természetesen nem muszáj világsztárokra mutogatnunk, magunk is nap mint nap megtapasztaljuk a pesti forgatagban. Jómagam gyakran vásárolok kínaiaknál és vietnámiaknál; hetente egyszer-kétszer a török büfés cimborámnál vacsorázom; az urológusom egyiptomi; pókeres barátaim közt rengeteg a cigány származású; és természetesen nincs ellenemre az olasz, a görög, az indiai és a japán konyha sem. Semmiféle kérdés nincs bennem annak kapcsán, hogy a békés kultúrák harmonikusan megférnek egymás mellett.

 

Karl Poppernek igaza van abban is, hogy a multikulturális, nyílt társadalom csakis a liberalizmus égisze alatt működhet. A liberalizmuson pedig - annak klasszikus jelentése szerint - azt kell értenünk, hogy a közösség nem csupán tolerálja a másságot akár bőrszín, akár vallás, akár gondolkodásmód, vagy szexuális irányultság tekintetében, de biztosítja is a különböző kultúrák békés együttélését. Olyan nincs, hogy bármely népcsoport erőszakosságával szemben elnézőek vagyunk, mondván: az ő hagyományaik már csak ilyenek... Multikulti környezetben a határozott rendőri jelenlét elengedhetetlen. Az állam első számú feladata, hogy megvédje polgárait, tökéletesen függetlenül attól, hogy az erőszakos bűnözés hátterében mi áll. Nyugat-Európa korlátlan befogadó politikája elsősorban e ponton bukott meg - valamiért azt kezdték gondolni, hogy a rendfenntartás egyenlő a nácizmussal, és hogy akinek a vérében van az agresszió, annak joga is azt korlátlanul kiélni. A másik probléma gazdasági természetű: az sem járja, hogy az állam az őslakosokat fosztja ki azok megkérdezése nélkül, csak hogy bevándorlók tömegeit képes legyen eltartani. Ez is megengedhetetlen erőszak. Gondoljunk csak a remekül működő Liverpoolra: eszébe jutna bárkinek, hogy le kéne csípni Szoboszlai, vagy Darwin Nunez fizetéséből, hogy azt Konaténak, vagy Joe Gomeznek adják oda? Nyilván megmosolyogtató a felvetés, hiszen minden játékos elképesztően motivált és szemmel láthatóan teljes erőbedobással megdolgozik a pénzéért. Ezt így kéne a társadalom minden rétegében.

 

"Bárki, aki a saját nemzetét, népét, politikai közösségét, családját a többiek elé helyezi, akár tudja, akár nem, diktatúrát épít." - idézi Bayer Zsolt Karl Popper gondolatát. A nyílt társadalom eszméje ezen a ponton csap át a nyilvánvaló őrületbe. Mégis: ki az az idióta, aki nem a sajátjait helyezi az első helyre? Ki az a felelőtlen tébolyodott, aki pont ugyanolyan lelkesedéssel támogat vadidegeneket, mint a saját közvetlen rokonságát? S ha már a Liverpool csapatával kezdtük: el tudja képzelni bárki, hogy Mohamed Szaláh számára létezik fontosabb a világon, mint imádott kislánya, Makka? Vajon Luis Díaz mindig kihagy pár meccset, amikor valaki a világon emberrablás áldozata lesz, vagy a szüleiért azért valamivel jobban aggódott? Vajon Conor Bradley minden fiatalon elhunyt édesapáért könnyet ejt, vagy a saját gyásza azért erősebben megviseli? Legelemibb genetikai kódolásunk szerint való, hogy a sajátjaink fontosabbak bárki másnál. És az sem kérdés, hogy ez multikulturális környezetben sincs, és nem is lesz soha másképp. Teljes őrület bárkitől önfeladást várni, és totális téveszme, hogy ebből az alapvető ösztönvilágunkból diktatúra, vagy bármi egyéb szörnyűség épülne. A magyar államnak is a magyar polgárokat kell szolgálnia és előnyben részesítenie - semmi sem természetesebb ennél.

 

szalah.jpg

SZALÁH ÉS KISLÁNYA, MAKKA

 

Én azt hiszem, a multikulti akár működhetne is. Végső soron mindenki azt eszik, azt iszik, úgy zenél és úgy táncol, amit és ahogyan szeretne. Még a vallási sokszínűséggel sincs semmi baj: miért ne hihetne bárki bármit, amit csak a fantáziája megenged? A gond ezúttal is kizárólag az agresszióval van. Az arany középutat - mint rendszerint - az erőszakmentesség jelöli ki. A korlátlan bevándorlást hirdető progresszív ideológia nyilvánvaló zsákutca, hiszen totális önfeladást, önpusztítást jelent fizikai, gazdasági és demográfiai értelemben egyaránt. Azonban a totális bezárkózás sem pálya, hiszen ezzel magunkat fosztanánk meg a lehetőségtől, hogy kihozzuk az országból a maximumot, ahogyan azt a Liverpool FC, Santana vagy épp Bruno Mars teszi. Semmi alapja sincs annak, hogy idegenkedjünk a békés és értékteremtő embertársainktól, legyenek akár vietnámi kereskedők, Fülöp-szigetekről való vendégmunkások, zsidók, arabok, feketék, bárkik. Meggyőződésem, hogy egyes-egyedül ezzel az attitűddel lehet igazi bajnokcsapatot építeni.

"Argentína a tönk szélén"

milei.jpg

 

Jó-jó, tudjuk, Argentína immáron hosszú évtizedek óta permanens válságban él. Az infláció mértéke brutális, a szegénységi ráta 40%-os, a gazdaság ezer sebből vérzik. Viszont nem reménytelen a helyzet: végre egy ország, amelynek volt bátorsága egy vérbeli libertáriust ültetni az elnöki székbe. Maradona, Messi és Ferenc pápa után itt egy újabb argentin, kinek nevét muszáj lesz megjegyeznünk (már csak azért is, mert magyar felmenőkkel bír): Javier Milei-ről minden bizonnyal még sokat fogunk hallani a jövőben.

 

Argentína elmúlt száz évének történelme számos tanulsággal szolgál mindannyiunk számára. Az ország a múlt század elején még igazi nagyágyúnak számított: a világ ötödik legjelentősebb gazdasága volt. Az ötvenes években az egy főre jutó GDP-je a spanyol érték dupláját tette ki, s háromszor akkora volt, mint Japáné. Aztán történt valami, s Argentína szabályos lejtmenetbe kapcsolt. Eleddig összesen kilencszer jelentettek csődöt, ebből három alkalom már a jelen századhoz kötődik. A látványos töréspontot Juan Domingo Perón elnökké választása jelentette. Személye igen megosztó, sokan a mai napig szeretettel és nosztalgiával emlékeznek rá, ugyanakkor nem vitás, hogy népszerűségét elsősorban feleségének köszönhette. Evita történetét filmre vitték, musicalt is készítettek belőle, a Don't cry for me Argentina című sláger pedig minden élő generáció számára ismert; a legtöbben Madonna feldolgozásában hallottuk először. Az első, igen banális tanulságot rögtön le is szűrhetjük: ami népszerű, az attól még nem feltétlenül jó. Perón ugyanis megszámlálhatatlanul sok hibát követett el. Tekintélyuralmi rendszert vezetett be és antikapitalista programot hirdetett. Népjóléti intézkedései mellett államosított szinte mindent, hatalmasra duzzasztotta a központi bürokráciát, tiltotta, illetve magas vámokkal sújtotta az exportot, erőltetett iparosításba kezdett, tökéletesen elhanyagolva a mezőgazdaságot. A második számú tanulságot le sem kéne írnom, tudja mindenki: a baloldaliság, a felhizlalt állam, a bezárkózás, a piacellenesség tönkreteszik még a legígéretesebb gazdaságokat is. Az elnök mindemellett szimpatizált az olasz fasizmussal, s valójában annak elemeit vette át, s igyekezett megvalósítani. A harmadik tanulság tehát (mely talán nem minden Olvasó számára evidens): a fasizmus a kommunizmus édestestvére, ugyanúgy mélyen baloldali ideológia. S bár Juan Perón immáron ötven éve nincs közöttünk, örökségét még mindig nyögi az argentin nép. Azóta sem volt olyan vezetője az országnak, akiben elég erő, vagy legalább némi szándék lett volna, hogy ezektől a béklyóktól megszabadítsa Argentínát.

 

milei_2.jpg

 

Egy ilyen történelmi múlttal terhelt miliőben kell most rendet tennie a decemberben hivatalát elfoglaló Javier Mileinek. A korombéli fickó igazi punk - már az is őrület, ahogyan kinéz. Volt már focikapus, rockzenész, közgazdaságtan-tanár, televíziós celeb, sőt tantrikus szexoktató is. (Természetesen a szabad szerelem híve. A lehető legszabadabbé.) Politikai megnyilvánulásai kifejezetten látványosak. A láncfűrész egyenesen kampányának szimbólumává vált, hatásosan érzékeltetve, hogy a terebélyesre nőtt állam mennyi felesleges ágát kell lemetszenie. A kedvencem az a videó, amelyben a hihetetlenül kövérre hízott kormányzati apparátust bemutatva annak radikális karcsúsításáról beszél. A minisztériumok harmadának azonnali megszüntetését helyezte kilátásba: "Sport- és Turizmus Minisztérium - kuka! Kulturális Minisztérium - kuka! Női-, Gender- és Diverzitás Minisztérium - kuka!" Imádom. (Már önmagában az egy vicc, hogy egy államcsődtől államcsődig vergődő ország genderminisztériumot tartott fenn az adófizetők pénzéből... Ez még a tejjel-mézzel folyó Kánaánban is értelmetlen pocsékolás volna.) Milei programjában szerepelt még, hogy feloszlatja az argentin jegybankot, az amerikai dollárt teszi az ország hivatalos fizetőeszközévé, privatizálja a nyugdíjrendszert, továbbá megszünteti a kötelező iskolai oktatást is. Csupa merész terv, de mindben van ráció.

 

Győzelmének napján a Telex "szélsőjobboldali" politikusként aposztrofálta Javier Mileit. E szóhasználat két dolgot jelenthet. Vagy arról van szó, hogy e jelző valójában radikális liberálist, végletesen piacpártit jelent - ez esetben egyet lehet érteni vele. A kérdés ekkor csak az, hogy miért használják szitokszóként azok, akik magukat is szabadelvűnek mondják. A másik lehetőség, hogy a Telex egy elvtelen, ócska, hazug médium, amely bárkire ráaggatja szitkait, akivel nem szimpatizál. Mert az azért mégsem járja, hogy szélsőjobboldalinak hívjuk a fasizmust, s ugyanígy a fasiszta elemekből építkező, peronista örökséget eltakarítani készülő, azzal minden tekintetben ellentétes világlátást is. Az már tényleg az orwelli világ netovábbja, amikor a fényt és az árnyékot is pontosan ugyanúgy nevezzük... Ha van valami, ami a globalista kaviárbaloldalnál kiveri a biztosítékot, az elsősorban Milei abortuszellenessége és azon ígérete, mely szerint véget vet a gyerekek - iskolai keretek közt történő - szexuális indoktrinációjának. Mindezek természetesen tökéletesen illeszkednek a libertárius világlátásba, nincs bennük az égvilágon semmi szélsőséges.

 

Javier Milei januárban felszólalt Davosban, a Világgazdasági Fórumon is. "Ma azért vagyok itt, hogy elmondjam: a nyugati világ veszélyben van. És azért van veszélyben, mert azokat, akiknek meg kellene védeniük a Nyugat értékeit, foglyul ejtett egy olyan világkép, amely megállíthatatlanul a szocializmus és a szegénység felé vezet." Argentína újdonsült elnöke keményen bírálta Davost amiatt, hogy szocialista programja csak nyomorúságot hoz a világra. "Az elmúlt évtizedekben a nyugati vezetők feladták a szabadság modelljét a kollektivizmus különböző változatai javára, amely nem a problémák megoldása, hanem azok gyökere lett. Azért vagyok itt, hogy elmondhassam: a kollektivista kísérletek még soha nem oldották meg a világ polgárait sújtó problémákat. Mi több: ezek jelentik a gondok kiváltó okát. A szabad vállalkozói kapitalizmus nemcsak az egyetlen lehetséges rendszer, amely képes megszüntetni a világ szegénységét, hanem az egyetlen erkölcsileg elfogadható rendszer is ennek a célnak az eléréséhez." Lehet ehhez bármit is hozzátenni? Jómagam évek óta másról sem írok.

 

Kevés dolog kedvesebb a szívemnek, mint amikor egy valódi libertárius kezébe adják egy ország vezetését. Sosem hittem volna, hogy ez pont Dél-Amerikában fog megtörténni. Kíváncsi vagyok, mire megy Javier Milei, de nagyon drukkolok a sikerének. Argentína sokáig táncolt a tönk szélén, de hitem szerint ennek vége. Ha az új elnök csak a töredékét megvalósítja ígéreteinek, már az is látványos fellendülést hoz majd.

"Jól csak a szíveddel látsz"

kis_herceg2_1.JPG

 

Ülök a pókerasztalnál, jóleső kényelemben, még a kis büféasztalom is lazán elfér mellettem. A harmadik vakszint táján azonban hirtelen megszűnik e komfort: hatalmas, százhúsz kilós srácot ültetnek be mellém. A fickó nem kövér, csak amolyan tagbaszakadt, tenyeres-talpas. Innentől ádáz harcot vívok, hogy legalább az asztal box-beosztása szerint engem megillető helyet megtartsam. Emberünk szemmel láthatóan hozzá van szokva, hogy sehol sem fér el rendesen - nem igazán zavarja a számomra már feszélyező, intim közelség. Oldottságához a futószalagon érkező sörök is nagyban hozzájárulnak. Összeveszett a menyasszonyával - meséli - ezért most 200 kilométert utazva Pestre jött, s ő bizony ad az italozásnak. Kérdem, min kaptak össze, s nem is kell nagyon nógatni a válaszért: a lánynak mindenféle pasik írogatnak, ezért ő látni akarja a telefonját. A barátnőjének ez persze nem tetszik. "Teljes mértékben igaza van a lánynak" - közlöm vele, persze ezzel nem okozok különösebb örömöt számára. "Örülj neki, hogy szép csajod van!" - fűzöm hozzá, miután fotót is mutat - "Talán jobb lenne, ha egy bányarémmel kavarnál, aki a kutyának sem kell? Ez a legjobb, ami történhet veled..." Nehéz megemésztenie a hallottakat. A többi játékoshoz fordulva megkérdi: "Ti mit tennétek a helyemben?" A válasz egyhangú: mindenki azonnal elvágná a torkát az összes többi hódítónak. Ismét egymagam maradtam az igazammal - nem először, s valószínűleg nem is utoljára.

 

Az állatvilágra és a barbár népekre jellemző ösztönös létforma (megyünk a szívünk után, semmi más nem számít) és a tudatos tétezés közti első lépcsőfokot az jelenti, ha képesek vagyunk megkülönböztetni egymástól a pszichológia és a morál felségterületeit. A második lépés az, hogy a nagyvilág és a saját mikrokörnyezetünk történéseit helyesen pakoljuk be egyik vagy másik kosárba. Újdonsült, vidéki játszótársam meg volt győződve róla, hogy a másik telefonját ellenőrizgetni erkölcsileg nem kifogásolható, a barátnőjére írogatni ugyanakkor főbenjáró bűn. A valóság ennek pont a fordítottja. Az exvőlegények és az újdonsült jelöltek semmi rosszat nem tesznek, amikor próbálkoznak - a lány nem tulajdona senkinek, a férfinak meg az a dolga, hogy vadásszon. Ezzel szemben a társunk telefonjában való illetéktelen kutakodás megbocsáthatatlan, a másik magánszférájának durva megsértése. A szóban forgó konfliktus háromféle módon is megoldható. A legbetegebb az, ha a leányzó lesüllyed a fiú szintjére és a jövőben legitim rálátást enged az üzenetváltásaira. A legegészségesebb az, ha a srác képes felemelni a lelkét, és pszichikai problémájával megküzdve, férfi módjára viselni, hogy léteznek kihívói. A legreálisabb pedig az, ha hagyják az egész kapcsolatot a fenébe és különköltöznek.

 

A pszichológia és a morál szegmensei mindenesetre igen gyakran összemosódnak, nem csupán az egyén elméjében, de sokszor intézményesített formában is. A különböző vallások, ideológiák és társadalomfilozófiai elképzelések mind oly módon keletkeznek, hogy egyes kreatív ötletelők önkényes módon elkezdik oda-vissza pakolgatni e kosarak tartalmát. Így jönnek létre a különböző szubkultúrák és eltorzult csoportnormák. Ha megpróbálunk rendet tenni e téren, muszáj azzal kezdeni, hogy meghatározzuk a különbséget az érintett területek között.

  • A VIZSGÁLAT TÁRGYA - A pszichológia a FORRÁS szakterülete, a lélektani folyamatokat analizálja. Nem lényegtelen, hogy ezekből születik-e szó, avagy tett, ám szinte másodlagos. A morál fókuszpontjában a TORKOLAT, a cselekedet áll, hiszen puszta gondolattal vagy érzéssel lehetetlen bűnt elkövetni. Erkölcsi tekintetben majdhogynem irreleváns, hogy egy adott bűntett hátterében miféle trauma, bosszúvágy, felindultság, vagy egyéb pszichikai mozgatórugó áll.
  • TUDATI SZINT - A pszichológiai folyamatok ösztönösek, ezzel szemben a morál a tudatosság szintjén működik. Az érzéseinkkel, az indulatainkkal, a feltétlen reflexeinkkel aligha tudunk bármit is kezdeni. Ám az már teljes egészében a mi döntésünk, hogy ezeket mivé transzformáljuk, s hogy ezt miért tesszük.
  • SZEREPLŐK - Az erkölcs kizárólag azt vizsgálja, amit a másik emberrel teszünk. Mindaz, amit önmagunknak okozunk, soha nem lehet morális kérdés, kizárólag pszichológiai.
  • OBJEKTIVITÁS - A morál fennhatósága alá tartozó cselekmények mérhető, kimutatható ártalmakkal, károkkal, sérülésekkel járnak. Ahol nincs ilyen, ott nem léptünk ki a pszichológiai dimenzióból.
  • ÉRVÉNYESSÉG - Az egyetemes morál törvényei kötelezőek és minden élő emberre vonatkoznak. A pszichológia ezzel szemben legfeljebb ajánlásokat tehet, melyeket érdemes megfogadni, elsősorban személyes jólétünk növelése érdekében.

 

Mindezek után talán érdemes néhány további példával megvilágítani, miként viszonyulnak egymáshoz e dimenziók hétköznapjaink különböző fejezeteiben.

  • SEGÍTSÉGNYÚJTÁS, ADAKOZÁS - Ha jót teszünk, azzal elsősorban magunkat jutalmazzuk, a saját lelkünket, tudatunkat és énképünket építjük. Nyilvánvalóan senkit sem kényszeríthetünk arra, hogy jóságos legyen, így ez a terület tökéletesen kívül esik a kötelező érvényű morálon; abszolút a pszichológia felségterülete. Erkölcsi vetületről kizárólag akkor beszélhetünk, ha az említett kényszer felüti a fejét. A német gazdák tüntetése érthető; kormányuk számára semmi sem drága, ha a bevándorlók és az ukránok finanszírozásáról van szó, ám egyre húsba vágóbb, hogy az adófizetőket kell megnyúzni mindezért.
  • HAZUGSÁG - Amennyiben ez szerződésszegést jelent, az adott szó meg nem tartását, szándékos csalást, szélhámosságot, ez esetekben értelemszerűen morális kérdésről beszélünk. Ha csupán gyermeteg nagyzolást, vetítést, jelentéktelen sztorik ártatlan kiszínezését, úgy nincs áldozat, vagyis bűntett sincsen.
  • RASSZIZMUS, HOMOFÓBIA - Amíg nincs tettlegesség, addig a kérdés pusztán pszichológiai természetű: önmagát mérgezi mindenki, aki a szívében gyűlöletet táplál. Amikor a tettlegesség megjelenik - akár a gyűlölködő részéről, akár vele szemben a hatóság, vagy bárki más részéről - onnantól kap a jelenség morális töltetet.
  • SZEXUALITÁS - Szinte minden vallás korlátozza valamiféle módon, holott egyéni elfoglaltságként - pornófogyasztás, önkielégítés - értelmezhetetlen a morális máz; csoportfoglalkozásként pedig az önkéntesség biztosítja az erkölcsi zöld kártyát. Nem vitás, hogy a pszichológia síkján bőven tehetünk megalapozott állításokat és ajánlásokat akár az érzelemmentes testiség, akár pornófüggőség káros hatásait illetően. Ám felnőtt embereknek aligha tilthatunk meg bármit.
  • VÉLEMÉNYSZABADSÁG - Ha az építőmunkások fényes nappal, mindenféle fenyegető szándék nélkül füttyögnek az arra járó bombázóknak, abban keresve sem találunk morális szálat. Hogy mit kezdenek a nők e primitív bókkal, az már csakis az ő dolguk. Igazán beteg pszichére vall, ha valakit az ilyesmi megvisel.
  • SZAGÁRTALOM - A dohányfüst és a mosdatlanság bűze valós, érzékelhető, az egy légtérben tartózkodók számára megkerülhetetlen. Ebből fakadóan ezek korlátozása közintézményekben, megállókban, illetve a tömegközlekedés járatain a józan morál része.
  • ZAJÁRTALOM - A közösségi szabályozás e téren sem ördögtől való, hiszen valódi ártalomról beszélünk, s egy bizonyos decibel felett mindenütt utoléri az embert.
  • SPECIÁLIS ESETEK - Korábban sosem jutott eszembe, hogy a biztonsági öv használata morális kérdés lehet. Csak magammal tolok ki, ha ütközéskor nincs bekapcsolva - gondoltam naivan. Aztán egy barátom felhívta a figyelmemet arra, hogy súlyos közlekedési balesetnél az autóból kirepülő, magatehetetlen test további, másokat veszélyeztető gondot okozhat. Azonnal meg voltam győzve.

 

"Jól csak a szíveddel látsz" - énekli Mester Tamás A kis hercegből ollózott frázist az Altass el című kiváló slágerében. Ám rögtön a következő sorban felcsendül a megkérdőjelezhetetlen igazság: "De néha még a szív is téved." Naná. Kiegyensúlyozottan csak akkor működhetünk, ha a szív ösztöne és a morál tudatossága tökéletes harmóniát képez bennünk. Ami pedig a politikát illeti, a jó vezetők felismerik, hogy mely csatákat mely hadszíntereken kell megvívni. Mindenkit meg kell védeni az erőszakos bűnözőktől - ezt diktálja az általános erkölcs. Ugyanakkor senkit sem kell megvédeni önmagától - ez az egyéni psziché játéktere. A jó világ ott kezdődik, ahol legalább az elit érzékeli a különbséget.

"Az antikapitalizmus átfogja a társadalmat"

tgm.jpg

 

Egy éve hunyt el Tamás Gáspár Miklós, ennek emlékére a Partizán közzétett egy 2020-ban készített, eleddig kiadatlan interjút. Esküszöm: minden egyes mondatnál a falat kapartam. TGM kapcsán mindig az a kérdés motoszkált bennem, hogy egy ennyire művelt, s hitem szerint jó szándékú ember miként tudott ilyen fanatikusan ragaszkodni egy eredendően őrült és pusztító eszméhez?

 

"A kapitalizmusban élni nem jó. Nem kellemes. Csúnya." TGM arról beszél, hogy az emberek általában nem rajonganak a piaci versenyért. Ebben speciel igaza van. Ám ha közvélemény-kutatást tartanánk annak kapcsán, hogy a különböző társadalmak polgárai mennyire szeretnek diétázni, futni, súlyzókkal edzeni, arra is pont ugyanezt mondanák: nem kellemes. Viszont az emberek alapvetően nem hülyék, így pontosan tudják, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy testüket karbantartsák. Ugyanez a helyzet a kapitalizmussal is: miért is lelkesedne bárki egy olyan világért, amelyben dolgozni kell, és az egyéni teljesítmény alapján boldogulunk? Nem lenne sokkal szívderítőbb az a rendszer, amelyben alanyi jogon jár a terülj-terülj asztalkám? A baj csak az, hogy ilyen nem létezik. Tamás Gáspár Miklós az ezerszer elbukott, mindenütt nyomort és brutális elnyomást hozó kommunizmust ajánlja a piacgazdaság helyett, ami a lehető legpocsékabb alternatíva. Történelmünk során sokféle működési szisztémát kipróbáltunk már, s minden kétséget kizárólag a kapitalizmus teremtette meg a legnagyobb és legszélesebb jólétet. Lehet nem szeretni, de jobbat még senki sem talált ki eleddig.

 

"Az ultrakapitalista és autokratikus és diktatórikus rendszerrel szemben egy olyan ellenzék áll, amely többségében szintén ultrakapitalista. És amely bizonyos értelemben egyetért az Orbán-rendszer legfölháborítóbb intézkedéseivel. Tapasztaljuk azt, hogy ma az ellenzék komoly propagandát folytatna mondjuk az egykulcsos adóval szemben?" Bevallom, mindig értetlenül pislogok, amikor valaki a progresszív adózást favorizálja. Ha Béla egymilliót keres havonta, úgy százötvenezret fizet az államkasszába SZJA formájában, szemben a kétmilliós fizetéssel bíró Dezsővel, aki háromszázezret. Mi az az erkölcsi alap, melynek értelmében kevés e kétszeres hozzájárulás - miközben vélhetően pont ugyanannyi központi szolgáltatást élveznek -, s még brutálisabban meg kéne kopasztani az utóbbit? Sokkal inkább a degresszív adózás mellett kellene érvelnünk, ha közelebb kivánnánk vinni a társadalmat az igazságos közteherviseléshez. Arról nem is beszélve, mennyire kontraproduktív a progresszív adórendszer: mindenki abban érdekelt, hogy még véletlenül se lépjen át a magasabb sávba...

 

"Ma a szabadságszerető baloldalnak a forradalmi taktikától azért visszariadnak a vezető alakjai. Az erőszaktól. Ezért forradalmi baloldal nem nagyon van." Még szerencse. Döbbenetes filozófiai teljesítmény ugyanakkor, ahogyan egy gondolaton belül egymás mellé kerül a szabadság szeretete és az erőszak igénye. Ez konkrétan fából vaskarika. TGM még mindig ott tart, hogy háborúzni kell a békéért... "A forradalmiságon egyszerűen csak azt értem, hogy egy olyan mozgalom, amely legalább a lehetőségek között számba veszi a népfölkelést, a népmozgalmat, amely az utcán, meg a megostromolt közintézményekben kezébe veszi a hatalmat a klasszikus forradalmi módon." Kifejti, hogy parlamenti választások útján a kapitalista rendszer nem leváltható. Ismét valami, amiben igazat adhatunk neki. De ha ez így van - vagyis az emberek olyan pártokra szavaznak szívesen, amelyek piacgazdaságban gondolkodnak -, akkor miért kell erőltetni a dolgot? Ha nem rendeznének szabad választásokat, akkor legitim dolog volna népfelkelésről beszélni. Ám ha egy eszmét békésen is hatalomra lehet segíteni, olyankor hogyan jut eszébe bárkinek is az erőszak? Nem volna tisztességesebb elfogadni, hogy a társadalom oroszlánrésze nem kér ebből? "A helyzetet meglehetősen kilátástalannak látom, de a helyzet már sokszor volt kilátástalan. Ugye a történelemből ez is az egyik tanulság, hogy időnként teljesen meglepő módon egyszer csak lángba borulnak a szívek és az utcák. És valami történik a szabadság érdekében..." A legtöbben persze csak mosolygunk az ilyen őrült víziókon. De képzeljük csak el, hogy TGM nem a kommunista eszme, hanem mondjuk a nácizmus mellett érvelne, lángoló utcákról ábrándozva! Mondatai azonnal kivernék a biztosítékot. Így viszont tök oké minden, mintha a baloldali erőszak bármivel is elfogadhatóbb volna, mint a jobboldali. Micsoda perverz világban élünk? (Amikor napjainkban a német szélsőbalosok "AfD-seket megölni!" transzparensekkel vonulnak, az teljesen szelíd, megengedhető, finom gesztus. A békés AfD-sek ugyanakkor mind nácik, mert a német köztévé így döntött, ezért érdemes lenne minimum betiltani a pártot...)

 

"Ez egy rosszkedvű társadalom, amely beletörődött, hogy így kell most élnie." Tamás Gáspár Miklós - szélesen kivetítve saját érzésvilágát - lazán dobálózik az effajta általánosságokkal. Talán másra jutna, ha megnézné a statisztikákat: Európában az elmúlt 14 évben (a balti országok mellett) Magyarországon csökkent a legdrámaibb módon az öngyilkosságok száma. (Még mindig nem állunk fényesen, ám a tendencia látványos.) A beszélgetés idején TGM még nem ismerhette annak a 2021-es felmérésnek az eredményét, mely szerint Európában a magyarok érzik legszabadabbnak az életüket. "Nem kell azt képzelni, hogy Orbán Viktor országában Orbán Viktor hívei boldogan élnek. Erről szó nincsen." Valóság szerint szinte mindegy, hogy azért hoztunk össze zsinórban négy kétharmados győzelmet, mert a magyar ember lubickol az elégedettségben és félistenként tekint a miniszterelnökre, vagy pedig azért, mert tartunk attól, hogy az alternatíva nagyságrendekkel rosszabb volna. TGM szerint Orbán "nem szorgalmazza a békemeneteket és hasonlókat. Mert annak a korszaknak ugyanis vége van. Azt ő nagyon jól tudja." Nos, ezt is sikerült benéznie: az interjút (és a pandémiát) követően, a legutóbbi parlamenti választásokra hangolódva 2021 október 23-án, majd 2022. március 15-én is brutális méretű kormánypárti tömeg vonult végig Budapest utcáin. Hiába a vágyvezérelt okoskodás - e téren semmi nem változott. "Ez ma egy nagyon rosszkedvű ország, amely engedelmeskedik, sőt amely hagyja magát meggyőzni egy csomó dologról, de ez csupa negatívum. Csupa negatívum. Ne jöjjenek ide az idegenek, ne legyen rendetlenség..." Fura egy gondolkodásmód. Tamás Gáspár Miklós a beszélgetés során mindvégig kiáll a korlátlan migráció eszménye mellett, s a gazdasági bevándorlókat tudatosan menekülőknek nevezi. Magasról tesz a békére, a közbiztonságra. Szíve joga, hogy egy ilyen torz értékrendet képviseljen, azonban megdöbbentő, hogy az önpusztítást látja egyedül üdvözítőnek, miközben megveti és értéktelennek titulálja a rendet. Ez egész egyszerűen perverz fanatizmus. Mintha a svédek idiótának tartanák a világ nagyobbik és józanabb részét, csak mert mi nem fogyasztunk rohasztott heringet...

 

A végére hagytam azt, ami a leginkább megdöbbentett. "Magyarországon, ahol egy nagyon derék, egyébként zsidó származású holokauszt-történész szakmailag teljesen korrekt munkáiban azt mondja, hogy a HONVÉDEINK - a második világháborúról szólván. Most képzeld el, hogy valaki azt mondja Németországban, hogy UNSERE WEHRMACHT. Azt a mindenségit! Ugye? Hát lecsukják!" Ezen tényleg dobtam egy hátast. Mert az oké, hogy egy tökéletesen értelmetlen vérfürdőben a rossz oldalon álltunk. (És most ne is firtassuk, hogy ezúttal sem akartunk háborúzni.) De ettől még a magyar katonák a honfitársaink maradnak, akik a legkevésbé sem tehettek arról az őrületről, amelybe belerángatták őket. Tényleg meg kéne tagadnunk mindannyiukat? Tényleg a német világ a jó világ, ahol lecsukhatnak rosszul hangzó szavakért??? Miféle erkölcs az ilyen? Düsseldorfban élő barátaink mesélik, hogy már az általános iskola alsó tagozatában is azzal a mantrával kezdődik az oktatás, mely szerint: "bocsánatot kérünk a nácizmusért". A gyerkőc hazamegy, és a szüleit faggatja, hogy mi is az a nácizmus... Ez egy beteg világ, a kollektív bűnösség vallásos dogmavilága. Azt még megérteném, ha a felső tagozatosok - akik már talán kapiskálják, miről van szó - kapnának némi erkölcsi útravalót, mely szerint az embertelen ideológiák - nácizmus, kommunizmus, iszlám - egyaránt kerülendők. De szó nincs ilyesmiről. Ahogy Szolzsenyicin megfogalmazta még 1990-ben: "Nyugat-Németországot eltöltötte a teljes megbánás - csak ezután következett be a gazdasági felvirágzás. Nálunk még csak meg sem kezdődött a bűnbánat. Nálunk a glasznoszty fölött most is ott lógnak füzérszám a régi hazugságok súlyos, kövér fürtjei. Mi pedig mintha észre sem vennénk őket." Azóta 34 esztendő telt el, de a kommunista vétkek miatt továbbra sem szégyenkezik senki. Tamás Gáspár Miklós még mindig a nyolcvan évvel ezelőtti narratívát erőlteti, mely szerint a világ a fasizmus és az antifasizmus hadszíntere. Oké, fogadjuk el ezt a megközelítést! A helyzet azonban az, hogy TGM imádott kommunizmusa, a vörös fasizmus abszolút a rossz oldalon áll. Nem a jobb és a bal harcát látjuk, hanem a szabadság és az erőszak feszül egymásnak. Márpedig ezen a meccsen a kapitalizmus viseli szabadság mezét, a kommunizmus pedig az erőszakét, az elnyomásét, az embertelenségét.

 

Isten veled, Tamás Gáspár Miklós, az emlékedet megőrizzük! A gondolataidat úgyszintén, ám csupán elrettentésképpen.

"Itt mindenki náci"

kocsis_freund.jpg

 

"Ismerjük ezt a reflexet egyes németektől: kisebb ország véleménye nem tetszik, meg fogják valahogy támadni. Igen, náci tempó." - fogalmazott Kocsis Máté múlt heti, elhíresült Facebook-bejegyzésében, miután Daniel Freund ismét támadásba lendült hazánk ellen, visszakövetelve a nemrég feloldott 10 milliárd eurót. "Ha kapnék egy eurót minden alkalommal, amikor valaki a Fideszből nácinak nevez, több pénzem lenne, mint amennyi pénze Magyarországnak be van fagyasztva a jogállamiság megsértése miatt." - válaszolt a német zöldpárti képviselő, ám ezt a magam részéről nem érzem jogosnak, így különösebben frappánsnak sem. Ha jól figyeltem, ez volt Daniel Freund első ilyen irányú, nyilvános megbélyegzése kormánypárti politikus részéről. A baloldalról annál sűrűbben sütik rá e stigmát bárkire, aki nem béget együtt velük. Érdemes lenne végre tisztába tenni, mint is értünk a kifejezés alatt.

 

ERŐSZAK

 

A nácizmus legfontosabb jellemvonása a kíméletlen erőszak. Pont úgy, ahogy az inkvizíciót működtető katolikusoknál, az iszlámnál, a jakobinusoknál, a kommunistáknál, vagy épp a mai progresszíveknél látjuk. Nincs különvélemény. Nincs eszmecsere, érvek ütköztetése. Nincs tolerancia a másképp gondolkodókkal szemben. Gázkamra van. Módszeres kínzás. Vérpad. Gulág. De minimum börtön, cenzúra és ellehetetlenítés. Ursula Von der Leyen a múlt héten nyilvánvalóvá tette, hogy az LMBTQ- és a migrációpolitika miatt tartják vissza a hazánknak járó uniós pénzeket, holott ezek a kérdések teljes mértékben tagállami hatáskörbe tartoznak. A magyar jobboldal évek óta ezt szajkózza, ám az ellenzéki politikusok, véleményvezérek és kommentelők minden alkalommal, amikor megfogalmaztuk, csak gúnyosan a képünkbe nevettek. Innentől nincs miről beszélni: mindenki nyílt kártyákkal játszhat. A hazánk ellen megnyilvánuló erőszak immáron elismert, megkérdőjelezhetetlen tény. 

 

A BRUTALITÁS MÉRTÉKE

 

Lehet arról beszélni, hogy a nyaktilókhoz és a gázkamrákhoz képest a progresszívek erőszakossága túlélhető. Lehet és érdemes is különbséget tenni szovjet tankok és az uniós pénzvisszatartás között. Ez nem ugyanaz a lépték. Ám ettől még muszáj leszögezni: mindkettő megengedhetetlen erőszak, s egyiknek sincs semmi köze sem a liberalizmushoz, sem a jogrend tiszteletéhez. A woke-nácizmus közel sem olyan véres, mint történelmi előfutára, ám valójában ez az egyetlen pozitívum, amely felhozható mellette. Olyan ez, mint amikor egy félreeső sikátorban kirabolnak bennünket, s mi hálát rebegünk az Égnek, hiszen simán meg is ölhettek volna.

 

TÁRSADALOM-MÉRNÖKÖSKÖDÉS

 

Természetesen nem tehetünk egyenlőségjelet a felsorolt ideológiák között tartalmi tekintetben sem. Bár minden agresszív eszme a saját képére kívánja formálni a világot, e képek azonban némiképp eltérőek. A keresztény vallás ideális híve jámbor, állandó bűntudattól terhelt, altruista, a földi örömöket megvető. A muszlim attitűd alapjait a vakhit, a fanatizmus, a térítés és kegyetlen harcosság képezik. A kommunista embertípus megveti a tulajdont, a profitot, a szabad piacot; gyanakvással tekint az értelmiségiekre és valamiért eszelős vonzalmat érez a teljes egyenlőség és az olajos-piszkos kétkezi munka iránt. A náci eszménykép az übermensch; az egészséges, heteroszexuális, fehér sportember. A woke-nácizmus ennek antitézise: a feketék, a bevándorlók, a szexuális kisebbségek, a kövérek, a betegek, az őrültek az ünnepelendők. Minden kétséget kizáróan ez utóbbi a legostobább világkép mind közül. Gyakorlatilag minden korábbi gyilkos ideológiából a legpusztítóbb elemeket vette át: a katolikusoktól az önfeladást, az iszlámból a fanatikus vakhitet; a kommunizmusból az áldozatiságot; a nácizmusból pedig a rasszizmust és az übermensch-tudatot. "Ki az a Kocsis Máté?" - kérdezte lekezelően, tenyérbemászó álnaivsággal Daniel Freund. "A legnagyobb magyar politikai közösség parlamenti frakcióvezetője volnék, kedves Daniel. A kérdése mögött húzódó felsőbbrendűség-tudat az, amire tegnap is utaltam." - tökéletes válasz egy echte woke-nácinak.

 

MARKETING

 

Történelmileg úgy alakult, hogy a leggyűlöltebb és legelutasítottabb ideológia mind közül a nácizmus, holott a kommunisták semmivel sem voltak kíméletesebbek, s nagyságrendekkel nagyobb hullahegyet hagytak maguk mögött. A keresztény dogmákat joggal illetjük kritikával, azonban az inkvizíciónak és az erőszaknak már régen búcsút intett az egyház, szemben az iszlámmal, mely talán még sosem volt annyira agresszív, mint manapság. Mégis: a korszellem az utóbbinak tapsol, tisztán politikai - elsősorban szavazatszerzési - motivációból. Félelmetes, mennyire át lehet mosni az emberek agyát. A nyugati mainstream média egyértelműen a woke-nácizmus népszerűsítésén dolgozik immár hosszú esztendők óta, ennek ellenére egyre gyűlöltebb ideológiának számít már a fejlett társadalmakban is. Bár az átnevelési kísérlet már régóta tart, semmi sem mutatja jobban a progresszív vallás vállalhatatlanságát, mint az, hogy még ekkora médiagépezettel, ilyen brutális intenzitás mellett sem lehetséges lenyomni a torkán mindenkinek. Muszáj megismételni: minden korábbi beteg eszméből a legőrültebb elemeket sikerült kiollózniuk a jelenkor világmegváltóinak.

 

ÁTCÍMKÉZÉS

 

Tekintve, hogy még mindig a nácizmus áll a népszerűségi lista legalján, a baloldali hisztizők továbbra is ezzel csúfolódnak legszívesebben, a legkevésbé sem törődve azzal, kire és milyen logika alapján sütik rá e bélyeget. Korábban a radikális jobboldaliak számára tartogatták a jelzőt, majd idővel a mérsékelt konzervatívok is megkapták; ma pedig már egyenesen ott tartunk, hogy a klasszikus liberalizmus híveit is így nevezik. Európa összes antiglobalista pártja kiérdemelte már a náci jelzőt, holott a "bűnük" csak annyi, hogy a saját országuk érdekeit tartják szem előtt, megálljt parancsolnának az illegális migrációnak és nem szívesen adósodnának el Ukrajna kedvéért. Az AfD programjában szerepel az is, hogy újranyitnák a bezárt német atomerőműveket és megjavítanák a felrobbantott és üzemen kívül helyezett északi áramlatot. Ez ám a tőrőlmetszett nácizmus!

 

Persze mi is megkapjuk. Petri Sarvamaa finn EP-képviselő - aki néhány nappal ezelőtt petíciót is indított Magyarország ellen - az RTL.hu-nak adott interjújában így fogalmazott: „Ha megnézzük a Fidesz narratíváját az évek alatt, főleg a választások előtt, akkor tényleg találunk némi hasonlóságot a nácik narratívájával." Mondhatta volna azt is: Hitler bajszos volt és a magyar kormánypártban is többen viselnek bajszot... Szerdai felszólalásában Deutsch Tamás mindenesetre alaposan helyretette ezt az idiótát: „Zsidó származású vagyok. A holokauszt idején 600 ezer magyar zsidót, köztük néhány rokonomat, megölték a nácik. És akkor jön valaki, akit Sarvamaanak hívnak, és engem, egy holokauszt-túlélő fiát nácinak hív...”

 

Szelényi Zsuzsanna a Szétzilált ország című, tavaly megjelent könyvében pontosan ugyanezt játssza. Bár Orbánt nem nevezi nácinak, de azért tíz oldalanként egyszer felhívja az olvasó figyelmét a miniszterelnök folyamatos radikalizálódására. Hivatásos, belpesti rettegőként fenyegetőnek titulál minden egyes Orbán-beszédet. Azt is, amikor Gyurcsányt távozásra szólítja fel 2006-ban (nem, nem a rendőrterrort bevető Fletó a gáz, hanem a békés ellenzékvezér), s azt is, amikor 2010-ben a fülkeforradalom kifejezést használja... ebben mi az ijesztő???

 

Tényleg azt látom, hogy szellemi téren nagyon lepukkant állapotban van a világ. Kiszúrunk egy filmben egy szürke egyenruhát, s máris fasizmust kiáltunk, anélkül, hogy meghallgatnánk, mit mond a szereplő. Meglátunk pár száz fekete pólós szurkolót, s rögtön náciveszélyt szimatolunk... Tök oké, hogy hat ránk a média, a marketing, a kultúra egyre tudatosabb és direktebb formálása. Az is rendben van, ha elgondolkodunk a történelem mérgező ideológiáinak tartalmi azonosságain és különbségein. De a lényeg mégiscsak az volna, hogy történik-e erőszakcselekmény, vagy sem. Az Európai Parlament legnagyobb gondja a múlt héten is a magyar jogállamiság helyzete volt, mintha már a világ egyéb problémái - háborúk, tüntetések, válságok - mind megoldódtak volna. Gyurcsány 2006-os ámokfutása annak idején senkit nem zavart. Tusk brutális intézkedéseiről szó nem esik. A szólásszabadság megnyirbálása nem téma. A rosszat szólók bebörtönzése is tök oké... Nem tűnik fel senkinek, hogy tényleges erőszakot kivétel nélkül csakis a globalista baloldal alkalmaz? És igen, amikor Brüsszel maffiamódszerekkel operál, amikor kirabolja Magyarországot, amikor visszatartja a nekünk járó forrásokat, az is nyílt erőszak. Ideológiailag talán nem helyes, ha Daniel Freund, Guy Verhofstadt, Manfred Weber, vagy épp Petri Sarvamaa kapcsán a náci jelzőt használjuk. Ám ha a politikai eszközkészletüket tekintjük, úgy nemigen tévedünk nagyot.  

"Nem a külcsín, hanem a belbecs számít"

blog_modor.png

Ha pisztolyt tartanának a fejemhez, akkor se nagyon tudnék megnevezni olyan jelenséget, ahol a csomagolás lényegtelen. Ám ha van terület, ahol a forma igazán kiemelt jelentőséggel bír, úgy a kommunikáció feltétlenül ilyen. Mondataink megfogalmazásakor számtalan módon tévedhetünk vállalhatatlan utakra, most csupán néhány, ám annál jellemzőbb és otrombább hiba kerül terítékre.

 

PRIMITÍVSÉG

 

Aligha kell nagyon ragozni. A nyelvi helytelenségek mindegyike ide tartozik. "Nem-e lehetne?" Szintén bántóan gyakori: "Az miatt." Vagy amikor kimarad a kötőszó: "Lehet, lemegyek." Ez utóbbi néha még dalszövegekben is előfordul, ami egészen botrányos. "Sokkal másabb" - az, hogy zenekar is fut ezzel a névvel, kifejezetten szellemes, ám a névválasztás épp attól ütős, hogy helytelen a forma; a más nem melléknév, melyet fokozni lehetne. A faragatlanok lezserkedésekor is a falat kaparjuk: "olaszba, németbe, spanyolba, húszba, háromba..." (Az utóbbiak kerületeket jelölnek, ha bárkinek nem lenne tiszta.) A felesleges töltelékszavak és az indokolatlan alpáriság megemlítésével zárjuk a sort, azzal a kiegészítéssel, hogy a trágár kifejezések használata azért nem minden esetben az ördögtől való. Létezik olyan élethelyzet, amikor nemigen találunk megfelelőbb nyelvi eszközt a nyomatékosításra.

 

AKADÉMIKUSSÁG

 

Rögtön át is ugrottunk a másik végletbe. Aki látta a kiváló Blokád című filmet, annak bizonyára feltűnt, milyen sok kritika érte Antall Józsefet, hogy mennyire nem a nép egyszerű nyelvét beszéli. Tökéletes karakterábrázolás - ha államférfiúi hibáit kéne sorolnom, magam is ezzel kezdeném. Számos motivációja lehet annak, ha valaki nem kíván közérthető módon kommunikálni. Amikor jó pár évvel ezelőtt végigszenvedtem Dr. Lux Elvira Szexuálpszichológia című művét, pontosan tudtam, hogy könyvét nem a széles nyilvánosság számára írta, hanem kifejezetten az orvosokat és a pszichológusokat célozta. Természetesen így is használhatott volna lényegesen kevesebb latin kifejezést, ám ő ily módon kívánta megkérdőjelezhetetlenné tenni szakmai hozzáértését. Ugyanezt az eszközt alkalmazzák a tudományos élet szélhámosai is. Judith Butlert, a feminista filozófust idézem: "A tőkét a társadalmi relációkat viszonylag homogén módon strukturálóként értelmező strukturalista leírástól való elmozdulás egy olyan nézet felé, amelyben a hatalmi relációk ismétlés, konvergencia és reartikuláció alanyai, a temporalitás kérdését hozta a struktúra elgondolásába, és elmozdulást jelzett a strukturális tonalitásokra teoretikus objektumokként tekintő athusseri elmélethez képest..." - és a mondatnak még közel sincs vége... Ahogy Douglas Murray fogalmaz: "Ennyire rossz stílusban csak akkor lehet írni, ha a szerző rejteget valamit." Persze tudjuk, mit takargat: azt, hogy szavai mögött nincs semmi tartalom. Minden valamirevaló tudós arra törekszik, hogy felfedezéseit - legyenek azok bármilyen összetettek - a lehető legérthetőbben tárja a nyilvánosság elé. Az akadémikus mellébeszélés a csalók eszköze - épp elégszer vizsgáztunk felkészületlenül, hogy pontosan átlássuk.

 

MODOROSSÁG

 

A negédes gügyögés ezerféle idegesítő módon megmutatkozhat. "Csintalan, buksi, nyalánkság, barátosné, cukkerájos..." Már egy nőtől is nehezen fogadjuk el a finomkodás ilyetén megnyilvánulásait, legyenek azok ódivatúak, vagy posztmodernek. De ha egy férfi kezdi el ugyanezt... "Telcsizek, aztán talizunk. Puszikállak..." Én nem tudom, mi lehet annak a lánynak a fejében, aki ezt elviseli, s nem teszi azonnal lapátra az ilyen macskajancsit. A modorosság legvisszataszítóbb formái azonban mégiscsak azok, amelyek valamiféle szervilis lelkületből fakadnak. Amikor egy politikai műsorban "miniszterelnök úr"-ként hivatkoznak Orbánra, attól egyenesen rosszul vagyok, s jó lenne hinni, hogy Viktor is így érez. Az "úr" egy megszólítási forma, melyet kizárólag akkor használunk, ha az érintett jelen van, és hozzá beszélünk. Pont ugyanebből a lelki toprongyosságból ered az is, amikor meglett férfiak a "hölgyek" kifejezéssel hivatkoznak fizikailag távol lévő nőkre. Jómagam a legkevésbé sem gondolom, hogy ember és ember minden tekintetben ugyanannyit ér. Ordító különbségeket látunk. De törvény és Isten előtt egyenlők vagyunk, s az emberi méltóság alapja azért az volna, hogy ne tekintsünk magunkra alattvalóként senkivel szemben. Megszólításkor oké az "uram" és a "hölgyem", minden egyéb esetben szánalmas.

 

TAPINTATLANSÁG

 

Ismerjük mindannyian. Amikor indokolatlanul nyersen fogalmazunk, pedig az üzenet ugyanígy - vagy még hatékonyabban - célba érne, ha finomítanánk rajta. Amikor olyan tulajdonságot vagy történést kritizálunk, melyről az érintett nem tehet, vagy nem tud változtatni rajta. Amikor széles közönség előtt fogalmazzuk meg azt, amit diszkréten, a másik fülébe súgva is közölhetnénk. Amikor csakis a bántás kedvéért bántunk valakit, mindenfajta javító szándék, vagy szellemesség híján. Számomra döbbenetes, hogy még a legnagyobb koponyák között is találni olyanokat, akik szociális intelligencia terén rendre megbuknak.

 

TÚLZOTT TAPINTAT

 

Érdemes leszögezni: elsősorban a nőkre jellemző vonásról van szó. A világért sem szeretnék megbántani egymást, így aztán sokszor annyira becsomagolják a jó szándékú kritikát, hogy a másik nem is ért belőle semmit, vagy legfeljebb valami halovány általánosságot hall ki a szavakból. Miközben muszáj lenne megértenie az üzenetet, muszáj lenne markánsan változtatni az életén, muszáj lenne azonnal cselekednie. Lehetséges, hogy Szabó Tímeával is ilyen túlzóan kíméletes a közvetlen környezete, szerencséjére neki ott van Kövér László házelnök, aki elég tisztán és egyértelműen fogalmaz: "Ez a viselkedés, azt kell, hogy mondjam, infantilis, már ne haragudjon. Az hiszem, hogy a képviselőasszonynak szakemberhez kellene fordulnia, ez az a pont, amikor ezt muszáj tanácsolnom önnek."

 

KÖRÜLMÉNYESSÉG

 

Ha egy gondolatot képesek vagyunk egyetlen egyetlen szikár tőmondatba sűríteni, olyankor a világ elleni vétek, ha súlyos körmondatokkal fejezzük ki ugyanazt. E borzalmas szokás érdekes módon fakadhat a primitívségből, amikor az érintett nem találja a megfelelő szavakat; de ugyanúgy az akadémikusságból is, amikor a választékos szóhalmozásból űz sportot a sznob kommunikátor. Lehet ok a túlzó tapintat, amikor négy-öt réteggel kell bevonni a kényes kritikát. Magyarázatként szolgálhat a gátlásosság, illetve a rossz minták követése is, ám a legszomorúbb mind közül, amikor valakit leütésszámra fizetnek... Volt már ilyen a világtörténelemben.

 

A karthauzi szerzeteseken és a pantomim-művészeken túl nemigen tudnék olyan társadalmi csoportot megemlíteni, amelynek életvitelében, munkájában nem játszik szerepet a verbális kommunikáció. Rajtuk kívül mindannyian beszélünk (és írunk); üzletelünk és flörtölünk; igyekszünk a világot befolyásolni, meggyőzni, manipulálni, magunk mellé állítani. A kommunikáció az a terület, ahol formai téren egyszerűen nem hibázhatunk. Sokaknak elég egyetlen rosszul megfogalmazott mondat, hogy akár egy nagyívű karriert is tökéletesen lenullázzanak. Kár ilyen felesleges kockázatokat vállalni.

"Szebb, kényelmesebb és igazságosabb világot építünk"

post_office.jpg

 

Végre egy hír, amelyben nincs direkt politika, vagy legalábbis ezúttal nem a beteg ideológia, nem a kényszeres társadalom-mérnökösködés a ludas. Egyszerűen csak idiótákat és felelőtleneket látunk, akiken túlnőtt a civilizáció. Ijesztő a tempó, ahogyan a nyugati ember menetel az elhülyülés útján - a társadalom minden szintjén és minden rétegében.

 

Nagy-Britanniában a postahivatalok úgy működnek, hogy azokat magánszemélyek bérlik és üzemeltetik, egységesen az angol posta számára kifejlesztett Horizon ügyviteli szoftvert használva. Elszámolásaikat is hosszú esztendőkön át ebben vezették, amíg be nem bizonyosodott, hogy a program hibás, valótlan egyenlegeket mutat. Csakhogy addig már 736 postafiók-vezetőt megvádoltak és elítéltek, tekintettel a rendszer által megjelenített komoly, esetenként több ezer fontos hiányokra. 230-an kaptak letöltendő börtönbüntetést (köztük egy várandós kismama), négyen öngyilkosságot követtek el, 33-an meghaltak, sokan csődöt jelentettek, s szinte mindenkinek szétesett a magánélete, miközben nyilvános megaláztatást kellett elszenvedniük. 1999. óta tart a botrány, de csak a napokban dőlt el, hogy az érintettek - már aki él még közülük - egységesen kártérítést kapnak. A döntést a parlament hozta, megkerülve a csigalassúsággal működő bíróságokat.

 

A megdöbbenés első hangját a szakmai értetlenség kelti. Világos, hogy minden szoftverben előfordulhatnak hibák, azonban itt - matematikai tekintetben - végtelenül egyszerű a kép. A postai tranzakciók utáni egyenlegeket mindössze a két legszimplább alapművelet változtatja; a befizetések növelik, a kifizetések csökkentik a szaldót. Nem egy óriáskifli, ezen a szinten még kamatot sem kell kalkulálni - a legprimitívebb zsebszámológép is üzembiztosan hozná az eredményt. Oké, nem szeretnék naivnak tűnni. Nyilvánvaló, hogy összetett rendszerről van szó, amely komoly adatállományokat kezel. De ez aligha magyarázat bármire. Ma már tudható: a Horizon szoftver tele volt technikai hibákkal, köztük adatsérülésekkel, kerekítési hibákkal, valamint a helyi és központi adatbázisok közti szinkronizálási problémákkal. Egészen elképesztő felelőtlenség, hogy egy ennyire vacakul összetákolt rendszerre bízták az Egyesült Királyság teljes postahálózatát. Ám ez még csupán a legelemibb, technikai fejezet. Vannak itt nagyobb gondok is.

 

Az informatika kétségkívül gyorsabbá, kényelmesebbé, hatékonyabbá tette világunkat. Ám annak egyikünk sem örül, amikor egy új szolgáltatásnak az az ára, hogy kidobunk két másikat, melyekre égető szükségünk volna. Márpedig ilyet igen gyakran tapasztalunk, s itt is hasonló a helyzet. A Horizon rendszere annyira zárt és hozzáférhetetlen, hogy a postafiókok vezetői számára lehetetlen volt ellenőrizni elszámolásaik pontosságát, illetve eltérés esetén kivizsgálni annak okait. Ez egész egyszerűen nonszensz, nem is értem. A készpénzes tranzakciókról minden esetben bizonylat készül. Az átutalások is visszakereshetők. Jómagam fél tucat cégnek kezeltem már a pénztárát, ami azzal jár, hogy legalább havonta egyszer elszámolást kell készíteni. Harminc év alatt ez sok száz kimutatást jelent, jó pár olyan esettel, amikor nem stimmelt az egyenleg. Ennek kijavítása minden alkalommal kisebb-nagyobb nyomozást igényel, ám a lényeg az, hogy valamennyi dokumentált pénzmozgás visszakereshető. Előbb-utóbb minden esetben kibukik, hogy hol történt az elcsúszás. Olyan egyszerűen nem létezhet, hogy aki felel a pénzért, az nem fér hozzá az adatokhoz - jelen esetben a tranzakciós naplókhoz és a rendszernaplókhoz. Itt már nem technikai hibáról beszélünk, hanem koncepciózusan hibás fejlesztésről. És ez még nem minden: a hírek szerint a pénzügyi műveletek egymáshoz viszonyított sorrendje sem volt kellően szabályozott. Megtörténhetett olyan, hogy az ügyfél letiltja a hitelkártyáját, s ezzel egyidejűleg még egy utolsó kifizetést kezdeményez. Ebből értelemszerűen hiány keletkezik, amit sportszerűbb lenne a kutyaütő szoftverfejlesztő cégtől bevasalni, mint az erről mit sem tudó postai dolgozóktól. Az ilyen jelenségek jócskán túlmutatnak önmagukon: ezeket hallva az embernek minden bizalma elpárolog, amelyet a digitális pénzügyi megoldásokba fektetett. Szép világ az, amikor már nem csupán a hacker bűnözőktől kell tartanunk, de maga az állami rendszer is átvághat bennünket... Amikor lezuhan egy utasszállító gép, elsüllyed egy hajó, vagy felrobban egy űrrepülő, olyankor egy egész iparág felkapja a fejét és igyekszik fokozni a biztonságot. Ez itt is elkerülhetetlen lesz.

 

No de lépjünk is túl az informatika világán, s tűnődjünk el egy pillanatra a botrány legszégyenteljesebb rétegén, a brit igazságszolgáltatás működésén! Az évek alatt összesen 736 (!!!) postai vezető ellen indítottak eljárást tévesen, pontosan ugyanazért a vélt vétekért. Mennyire kell idiótának lennie egy bíróságnak, hogy ez megtörténjen? Azt felejtsük el, hogy Nottingham-ben fogalmuk sincs, mi történik Doverben. A szakma képviselői bőven kommunikálnak egymással, s ha ez nem lenne elég, még a sajtót is forgathatják. Na most elképzelem, hogy Leeds egyik bírája vagyok, aki hallott már egy tucatnyi tök egyforma, igazán gyanús és kétséges ügyről. Oké, el tudom képzelni, hogy egyesek sikkasztanak. De most hirtelen mindenki a bűn útjára lépett aki postafiókot vezet? Nem furcsa ez? Nem akadt egyetlen valamirevaló jogász ebben az elmebeteg országban, aki a századik, vagy a kétszázadik ügynél azt mondta volna: most már álljunk le, itt valami biztosan nem stimmel... És nem: 736-ig kellett duzzasztani a megvádoltak számát! Hasonlót csupán a legsötétebb diktatúrákban láthattunk - ép eszű és jó szándékú igazságszolgáltatás ilyet egyszerűen nem produkálhat. És vajon miféle bizonyítékok alapján hozták ítéleteiket? Bemondásra? Milyen nyomozás történhetett a kérdéses ügyekben? Mert az egy csak egy dolog, hogy a szerencsétlenül jártak nem férhettek hozzá a tranzakciós naplókhoz, de a bíróság se kérette be ezeket??? Miféle módon védi a brit állam polgárainak jogbiztonságát?

 

Magyarország immár 14 éve kapja az ívet, hogy nem működik nálunk a jogállam. Nos, el tudunk képzelni hasonló esetet kis hazánkban? A bíróságokról idehaza is sok rosszat el lehet mondani; mindannyian láttunk már hozzá nem értő, elfogult, ideológiák által vezérelt bírákat. Ám azt egyikünk sem feltételezné, hogy egy hülye szoftverhiba miatt sittre vágnának bárkit, pláne nem több száz ártatlant. Ez csak a komplett idióták birodalmában fordulhat elő.

"A közösség alapja az egymásra utaltság"

a-sziget-szellemei.jpg

 

Ismét kihúztam egyet a filmes bakancslistámról. Vasárnap végre megnéztem A sziget szellemei című mozit. Irgalmatlanul beteg. Bár kilenc jelölést is kapott, végül egyetlen Oscar-díjat sem nyert el, s bevallom: nálam sem került az abszolút kedvencek közé. Ám kétségkívül hatott rám, s ez önmagában is jóval több, mint amit a filmek zöméről elmondhatok.

 

Ha valaki pörgős akcióra vágyik, úgy ez nem az ő mozija. Hatalmas röhögésekre se számítson senki - talán Colm (Brendan Gleeson) gyónási jelenetei azok, amelyeken elmosolyodhat a néző, egyéb szellemességgel nemigen találkozunk. Szívfacsarónak sem nevezném; ez nem az a film, amely bárkit megríkatna. Lassú, vontatott, eseménytelen, nézőt próbáló alkotás, mégis muszáj rászánni azt a két órát. Minden ellene szól, mégis maradandó élmény - ez kétségkívül rendezői bravúr.

 

A történet 1923-ban játszódik, egy Isten háta mögötti ír szigeten. A szereplők csaknem mindegyike totál bolond, ám ezen aligha akadunk fenn. Egy aprócska, a világtól távoli szigeten, ahol a kocsmán és a templomon kívül semmi sincsen, a legtöbben magunk is meghülyülnénk. Tökéletes helyszín egy szürreális sztorihoz, mely józan környezetben, racionális emberek közt aligha történhetne meg. Az alaphangulat a magány, melyre a kitűnő operatőri munka is rásegít. Valójában minden karakter ettől szenved. Pádraic (Colin Farrell) képtelen megemészteni, hogy ivócimborája - egyik napról a másikra - megszakítja vele a kapcsolatot. Colm ugyancsak magányos, hiszen Pádraic intellektuálisan messze áll attól, hogy valódi barátnak nevezhesse. Dominic, a falu bolondja a legmagányosabb, őt még a kocsmából is kitiltották. A szatócsboltot vezető asszony meg van veszve érte, hogy híreket, pletykákat halljon, annyira nyomasztóan dögunalom az élete. Sehol semmi szerelem, család - csupa elszigetelt ember mindenütt. Az egyetlen szereplő, aki még nem vesztette el a maradék eszét, s kitörni igyekszik e kilátástalanságból, az Siobhán (Kerry Condon), Pádraic lánytestvére.

 

Vajon mi az, ami megóvhat bennünket az unalomtól és a magánytól? Alapvetően két dolog, s mindkettőre elengedhetetlenül szükségünk van. Az egyiket a valódi emberi kapcsolatok jelentik, a másikat az értelmes és élvezetes - akár egyedül, önmagunkban is végezhető - elfoglaltságok. Pádraic kilátástalansága abból ered, hogy élete mindkét fronton tökéletesen üres. Colm hegedül és zenét szerez. Siobhán olvas. Ő maga semmit sem csinál. Tökéletes a cselekmény időpontválasztása is: száz évvel ezelőtt járunk; se tévé, sem internet, sem X-box. A szellemileg igénytelenek számára a kocsmán kívül nem sok marad. Főhősünk ugyanakkor az emberi kapcsolatok terén sem áll fényesen: görcsösen kapaszkodik egy nem létező barátságba, egy unalmas, őrült vénember társaságába. Drámája a film során mindvégig fokozódik: húga is lelép, majd szeretett csacsija - az egyetlen valamirevaló társa - is elpusztul. Végképp senkije sem marad.

 

Létezik egy olyan téveszme, mely szerint a közösség alapja az egymásra utaltság. E szerint a legjobb közösségek a falvak, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol mindenki tud mindenről, ahol mindenki valamiképpen függ a többiektől. A sziget szellemei többek közt azt mutatja meg, hogy ez mennyire fals kép. Hogy mennyire megnehezíti az életét, aki - leszűkítve szociális mozgásterét - egy ilyen eldugott porfészekben marad. Siobhán nem csak attól válik az egyetlen racionális karakterré, hogy mondatai - szemben a többiekével - mindig a helyükön valók, tökéletes reakciók a történésekre; de azért is, mert ő az egyetlen, akinek van annyi esze, hogy lelépjen, s új életet kezdjen. Fivére ettől teljesen elzárkózik. Fel sem merül benne, hogy a városban mennyivel több potenciális barátság vár rá. Számomra mindig érthetetlen volt ez a fajta egydimenziós létezés. Ha ma délután kocsmázni volna kedvem, körülbelül kétszáz cimbora jutna eszembe, akiket hívhatnék. Lehet, hogy Norbinak örülnék a legjobban, de Attilával, Barnával, Józsival vagy Gáborral sem járnék rosszul. Én értem azt, ha valakit minden a szülőföldjéhez köt. Ott van a háza. Ott vannak az állatai. Ott van a munkája. Valószínűleg tart is attól, hogy ezt a jól berendezett, megszokott létformát képtelen volna máshová átmenteni. De ha valami szörnyű, azt aligha kell megóvni. Ugyanez a helyzet a pocsék házasságokkal és a csapnivaló munkakörökkel is. Mindegyik tökéletesen alkalmas lehet rá, hogy drámai erejű film alapjai legyenek, csak arra nem, hogy megmaradjunk bennük.

 

A másik főhős, Colm a sztori legbetegebb karaktere. Miközben mondatai józanok, értelmesek, s még csak nem is embertelenek, cselekedetei egészen őrültek. Talán az ő magánya a legelviselhetetlenebb; egy lapos, érdektelen cimborával verte meg a sors, és egészen groteszk tettekre képes, hogy véget vessen e kapcsolatnak. Nem is rejti véka alá, mi a baja: a legkevésbé sem kíváncsi arra, mit találni Pádraic csacsijának ürülékében, márpedig amaz két órán keresztül képes ilyesmiről beszélni... Ismerős? Mindannyian találkoztunk már unalmas, szürke figurákkal akár a rokonságban, akár a kollégáink, vagy épp a szomszédaink között. Viszont nekünk nem kell minden áldott nap délután kettőtől késő estig söröznünk ezekkel az arcokkal. Kevés dolog annyira lélekölő, mint méltatlan társaságban tengetni napjainkat. Ami engem illet: mindenkit és mindent igyekszem kizárni az életemből, aki és ami nem villanyoz fel. Amikor tizenévesen ráébredtem, hogy a katolikus misék dögunalmasak, nem mentem többé. Amikor a gyerekeim bugyuta játékokkal fárasztottak, ajánlottam helyettük izgalmasabbakat, csak hogy én is élvezzem. Abszolút megértem Colm álláspontját is: az élet túl rövid ahhoz, hogy érdektelen dolgokkal és lapos beszélgetésekkel töltsük.

 

"Igazi közösség csak ott jön létre, ahol az emberek rejtélyes módon szeretik egymást. Vagyis barátok. Minden érdeken, valláson, politikán, társadalmi helyzeten és világnézeten túl." - írja Müller Péter. Ezzel nehéz volna vitába szállni. Csakhogy ezt a szeretetet és barátságot az egymásra utaltság nem feltétlenül szüli meg. A legtöbben már rég nem az egykori osztálytársainkkal, utcabéli cimboráinkkal múlatjuk az időt. Városlakók vagyunk, korlátlan szociális, kulturális és szórakozási lehetőségekkel. Sosem lesz részünk olyan drámában, mint amilyet Pádraic és Colm okoztak egymásnak. 

"Menj biztosra minden esetben!"

gold.jpeg

 

"Úgy lesz, mint azzal az emberrel, aki idegenbe készült. Összehívta szolgáit, s rájuk bízta vagyonát. Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak csak egyet, kinek-kinek rátermettsége szerint, azután útra kelt. Aki öt talentumot kapott, menten elkezdett vele kereskedni, s másik ötöt nyert rajta. Ugyanígy az is, aki kettőt kapott, másik kettőt szerzett. Aki egyet kapott, elment, ásott egy gödröt, és elrejtette urának pénzét..." Mindannyian ismerjük a talentumokról szóló jézusi példabeszédet. Ezerféle tanulságot hordoz. Világosan kimondja, hogy különbözőek vagyunk; rátermettség szempontjából ordítóak a különbségek ember és ember között. Rögzíti azt is, hogy csakis rajtunk áll, mit kezdünk kapott erőforrásainkkal. Elgondolkodtat tehetség, szorgalom és intellektuális útkeresés dolgában. Egyről azonban ritkán beszélünk. E példázat az optimális kockázatvállalás kapcsán is kitűnő tanmeseként szolgál.

 

Józan honpolgárként mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy a felelőtlenség nem jó bolt. Százhatvannal száguldozni ismeretlen erdei utakon... feltenni minden pénzünket egy egyszínű király-kilencesre... Persze, ismerünk olyanokat, akik így élnek, ugyanakkor a talentumokról szóló példabeszéd pont arra hívja fel figyelmünket, hogy a másik véglet sem optimális. Amit elásunk, amit kivonunk az egészséges körforgásból, amit elrejtünk a világ szeme elől az talán megmarad nekünk, de bizonyosan nem fejlődik tovább, s nem terem semmiféle csodát. Márpedig azért születtünk a Földre, hogy alkossunk, gyarapítsunk, teremtsünk - mindenféle értelemben.

 

Még a pénzügyi vonal a legkevésbé kínos. Simán lehet, hogy óvatos duhajként nem fogunk kockázatos vállalkozásokba, nem tőzsdézünk, s nem költözünk Las Vegasba. Katonásan félreteszünk a havi fizetésünkből, s megtakarításainkat állampapírokba, esetleg ingatlanba fektetjük. Ez a létforma a legkevésbé sem katasztrofális. Bár a nagy kiugrás lehetőségét nem hordozza magában, de a stabil kispolgári jólétet biztosítani képes - sokan élnek is e recept szerint. A versenypóker - mely nagyszerű terepasztala a hétköznapi létezésnek - mindazonáltal kifejezetten bünteti az effajta kockázatkerülést. Ismerek olyanokat, akik igyekeznek mindig biztosra menni, s kizárólag prémium lapokkal indulnak csatába. Ők azok, akik rendszerint sokáig versenyben maradnak (hiszen csaknem mindig dobnak), ám a végére elfogynak, hiszen a vaktétek felzabálják a zsetonkészletüket. Jellemzően pont akkor esnek ki, amikor a pénzdíjas helyek már csak karnyújtásnyira vannak...

 

Az óvatosság az egészség terén sem árt, persze ezt is túlzásba lehet vinni. Számomra kevés megmosolyogtatóbb létezik, mint egy valódi hipochonder. Az még a legkisebb gond, hogy rengeteg idejét és energiáját felemészti az orvosi cikkek olvasása, illetve a különböző tünetek megszállott keresése önmagán. De amikor elkezd emberkerülővé válni, félni a tömegközlekedéstől, maszkot hordani mindenütt, olyankor már a saját létezését teszi borzasztó kényelmetlenné önmaga számára. További fokozat, amikor mindenkivel csak a félelmeiről, a lehetséges betegségeiről képes beszélni, ezáltal a világ számára is elviselhetetlenné válik. Totális pszichikai öngól, hisz épp azt a jólétet teszi tönkre, amit - az egytalentumos szolgához hasonlóan - oly nagyon megóvni kíván. Pedig a recept nagyon egyszerű: minél többet sportolni, aludni és szexelni. Ez mind garantáltan egészséges és bármelyiket tesszük is, bizonyosan nem gondolunk közben semmiféle betegségre.

 

Talán a legtragikusabb attitűd mind közül, amikor valaki a párkapcsolatát kívánja megóvni a kockázatkerülő szolga módjára. Ha a társát nem is ásná el, de legszívesebben bezárná a házba, eltiltaná a barátaitól, vagy csadorba, burkába öltöztetné. Lélektanilag pont ugyanabból a kishitűségből fakad, mint a fentiek, azonban még azoknál is jóval mérgezőbb vonásról van szó. Egyrészt azért, mert itt felüti a fejét a morális szál is: már nem csupán önmagát teheti tönkre az örök aggodalmaskodó, de a másiknak is jócskán árthat. Másrészt azért, mert a pénzügyi kockázatkerülők és a hipochonderek jó eséllyel megúszhatják a nagyobb katasztrófákat. A betegesen féltékenyeknek erre esélyük sincsen: gyakorlatilag borítékolható, hogy tönkreteszik, szabályosan megfojtják a szerelmet. Amikor elássuk talentumainkat, olyankor lehetetlenné tesszük, hogy azok kamatot hozzanak, de abban legalább biztosak lehetünk, hogy érintetlenül megmaradnak. A szerelem nem ilyen természetű. Ha hét lakat alá zárjuk, nem csupán azt kockáztatjuk, hogy nem nő nagyra, nem teljesedik ki, nem formálódik életre szóló intimitássá, de garantáltan el is sorvasztjuk; nem marad belőle se parázs, se hamu.

 

"Szükséged van arra, hogy mindig megújulj, és hogy soha ne elégedj meg se a megszokottal, se pedig a jól beválttal. Ne menj soha biztosra!" - ezek már Őze Áron szavai, melyeket a színház világával kapcsolatban fogalmaz meg, de érvényük jóval általánosabb. Természetesen mindenki maga dönt a saját létéról, kockázatairól, portfólióiról. De sosem fogunk élni igazán, ha minden lélegzetvételünket a görcsös ragaszkodás jellemzi. Még én is csak tanulgatom, de mernünk kell okos kockázatokat vállalni.

süti beállítások módosítása