Minden idők legaljasabb kampányába kezdett a DK. Ízléstelen óriásplakátjaik a hétvégén utcára kerültek, de ez csak egyetlen elem egy összehangolt, egységes őrjöngésben. Gyurcsány évértékelője, Kálmán Olga megszólalása az ATV-n, Varju László és Fletó minősíthetetlen fröcsögése a parlamentben - tolják ezerrel. A legnagyobb ellenzéki párt eddig sem az eleganciájáról volt híres, de mostanság mintha mindent egy lapra kívánnának feltenni; még a szokásosnál is jócskán gusztustalanabbak. Persze a világért sem szeretnék eltartott kisujjal fintorogni. Nem a kifinomultságot kérem számon.

Donáth Anna azt írja Facebook oldalán: hányingere van e plakátoktól. "Szeretném kérni az ellenzéki világ szereplőitől és minden jóérzésű embertől, hogy elkeseredettségüket és jogos felháborodásukat ne durvuló retorikával, nagyotmondással, gyűlöletbeszéddel, gyűlöletplakátokkal vezessék le. Maradjanak emberek." Ebben tökéletesen egyet lehet érteni vele. A bibi csupán annyi hogy nemrég még a Momentum is pontosan ugyanezt a retorikát folytatta. "Pedofidesz" feliratú laptopok a parlamentben; "pedofilvédő évértékelő" plakátok az utcán - Annácskáék aligha a leghitelesebbek, ha a DK-t kell helyrerakni.

A kisgazdák is reagáltak: szerintük jogsértő a plakát, hiszen az "Isten, haza, család" jelmondat szabadalmi jogvédelem alatt áll, így engedélyük nélkül az nem használható. Bevallom: én már azon is meglepődtem, hogy ez a párt egyáltalán létezik még - Torgyán doktor halála óta nem hallottam róluk semmit, pedig már annak is hét éve. A kisgazdák szerint a plakátkampány alkalmas arra, hogy a pedofíliát kapcsolatba hozza a számukra „száz éve fontos és változatlan szent fogalmi hármassal”. Valóban, tényleg alkalmas rá. Mi több: ez a konkrét célja. Ám az nyilvánvaló, hogy jogi relevanciája nincs és nem is lehet az ügynek. Sajnos azt kell mondani, Kálmán Olgának e kérdésben abszolút igaza van: az "Isten, haza, pedofília" fogalomhármas semmilyen szempontból nem foglalt, nem védett; nem volt még olyan elmebeteg e földön, aki ezeket ilyenformán összekapcsolta volna. Az pedig nem is lehet kérdés, hogy a három kifejezés egyike sem kisajátítható önmagában. Megint ott tartunk, hogy látunk egy bántóan ízléstelen, de jogilag nem kifogásolható megnyilvánulást, s a konzervatívok ugyanúgy elkezdenek mimózáskodni, ahogyan a balos hópihék szoktak.

"Kilencvenes IQ-val lelepleződik: pont nem az a baj a Fidesszel, hogy pedofilok." Ezek már Puzsér Róbert szavai, aki az Önkényes Mérvadó hétfői adásában sok sületlenséget összehord a téma kapcsán, ám a lényeget azért jól látja. A DK-t és fanatikusait eddig sem zavarta a valóság, de most rámentek a legképtelenebb, legszürreálisabb hazugságra: a fideszesek pedofilvédők, sőt pedofilok, mi több: egyenesen pedofilhálózatot üzemeltetnek... Ezt a világon senki nem hiszi el, még a saját szavazóbázisuk se. A Gyurcsány-szektának ettől függetlenül szemmel láthatóan tetszik a műsor: lehet fröcsögni, őrjöngeni, acsarkodni. A legkevésbé sem érdekli őket, hogy a párt központi kommunikációja tartalmaz-e bármiféle igazságmorzsát, vagy sem. Bár marketinget tanultam és a diplomamunkámat is a politikai reklámból írtam, mégsem tudom megítélni, mennyire hatékony ez a fajta nyilvánvaló hazugságcunami. Ha a DK szavazóbázisában előfordulnak igényes, gondolkodó értelmiségiek, azok most minimum fintorognak, de talán még el is tűnődnek azon, hogy júniusban inkább a Momentumra, vagy a Kutyákra voksoljanak. Ha pedig ilyenek jellemzően nincsenek (gyanítom, hogy ez áll közelebb a valósághoz), úgy a korábbi, progresszív irányvonalat nem értem. A migránssimogatás és a genderügyek felkarolása kifejezetten az elit, a kaviárbaloldal, a belpesti értelmiség vonala. A jelen igénytelen kampánya ezzel szemben a legiskolázatlanabb proliréteget célozza. Hogy fér meg e kettő együtt?

Amiben szemlátomást egyetért a teljes ellenzék - Puzsértól Donáth Annán át egészen a Telexig -, hogy bár Gyurcsányék kampánya igazán ízléstelen, hazug és gyűlölettől csöpögő, mindazonáltal ők is csak Rogán Tóni kottájából játszanak; a Fidesz sem különb náluk. Való igaz, hogy a kormánypárt sem kíméli ellenfeleit és egyáltalán nem finomkodik, amikor a lejáratás fegyvertárából válogat. Mindazonáltal három jelentős különbségre mindenképpen érdemes felhívni a figyelmet, ha már a DK olcsó aljasságát a Fidesz kommunikációjával vetjük össze.

1. VALÓSÁGTARTALOM - A kormánypárt arra azért mindig ügyel, hogy politikai marketingje ne menjen szembe a valósággal. Hárommillió szavazót aligha lehetne tömény hazugsággal etetni. Ha Jakab Péter fejére bohócsipka kerül, azt a legtöbben helyénvalónak érezzük. Ha Orbán Viktor MZP épelméjűségét kérdőjelezi meg, az sem hat életidegennek. Ha Soros Gyuri bácsit az a vád éri, hogy az ellenzéket és a migrációt támogatja, ezek is bizonyítottak. A baloldal, és különösen a DK ilyen apróságokkal nem foglalkozik.
2. ÍZLÉS - A Fidesz lejárató kampányai számomra sokszor unalmasak; még a szellemesnek gondolt gegek is többnyire laposak, érdektelenek. Talán bántóak is sokszor, de soha nem mennek túl az elfogadható ízlés határán. Annál azért jócskán igényesebb a törzsszavazók tábora, hogy ilyesmi beleférjen. A DK-nak nincsenek ilyen gátjai; úgy tűnik, tényleg hajlandó lemenni bármekkora mélységbe.
3. ÖNVÉDELEM - A kormánypártot gyakran vádolják azzal, hogy ellenségképet kreál, mellyel szemben gyűlöletkampányt lehet folytatni. Csakhogy még sohasem láttam egyetlen olyan ellenségképet sem, amelyet Rogán Tóni véletlenszerűen jelölt volna ki, hogy holnaptól tessék utálni. (A DK most ezt teszi. Jött egy alkalom szülte, nem várt lehetőség, s most verejtékszaggal próbálják meglovagolni.) Mindenki, aki eleddig a Fidesz célkeresztjébe került, az korábban ártó szándékkal lépett fel, s a válaszkampány valójában kimerült ennek kimondásában, ha úgy tetszik, jogos önvédelemként. Brüsszel nem véletlenül lett szitokszó - egészen döbbenetes, hogy a teljes európai jogrendet felrúgva packáznak az országgal immáron 14 esztendeje. Ha az EU vezetése csak feleannyira lenne együttműködő Orbánékkal, mint amilyen a szocialista kormányokkal volt, a belga főváros neve ma is kedvesen csengene mindannyiunk fülében. De megemlíthetjük Gyurcsányt is, aki karhatalommal támadt a saját népe ellen. Ki fogja ezt valaha is elfelejteni? S végül ott van Ukrajna, az ország, amely iránt a jobboldal nem igazán érez őszinte empátiát. Mondaná bárki, hogy ennek sincs semmi alapja? Hogy jól bánnak a Kárpátalján élő nemzettársainkkal, s hogy kifogástalan diplomáciát folytatva tisztességesen kommunikálnak vezetőinkkel?

Orbánt számtalan módon lehet támadni. Lehet mondani - és el is hangzik napi gyakorisággal -, hogy túlsúlyos. Jogos kritika, látjuk. Tényleg jobban festett vékonyan. A fejére lehet olvasni, hogy öntörvényű, és senki sem fog tiltakozni - a vezetők jelentős része már csak ilyen. Lehet a Fideszt korrupcióval vádolni - bizonyosan lesz benne igazság. Ám úgy tűnik, a valóság felfestése már kevés. Ezeket eddig is tudtuk, mégis négyszer egymás után kormányra szavaztuk őket, mégpedig mindannyiszor magabiztos kétharmaddal. Az ellenzék mindig, minden formában leszerepelt, legutóbb február 25-én, amikor közös felhívásukra alig pár százan érkeztek a Kossuth térre. Helyesen érzékelik, hogy amit 14 éve tesznek, az teljesen értelmetlen, a kérdés csak az, milyen irányba változzanak. A DK úgy döntött, hogy minden józanságnak búcsút int, s visszatér a gyökerekhez, a totális bolsevik tempóhoz. A Momentum mintha más utat választana, ám számukra sincs jó hírünk: Donáth Anna fent említett Facebook-bejegyzése alatt a kommentek oroszlánrésze Gyurcsányék stratégiáját élteti. "Nekem meg tőled van hányingerem!" - ez volt a legjellemzőbb reakció. Úgy tűnik, minden marad a régiben, Orbán elégedetten hátradőlhet. Az ellenzék továbbra is fényévekre van attól, hogy valódi alternatívát kínáljon.

Ha megkérdik tőlünk, mi a világ megismerésének az útja, a legtöbben azonnal rávágjuk: a tudomány! Mérő László - aki egyaránt beszéli a matematika és a pszichológia nyelvét is - Az ész segédigéi c. művében azt állítja, többféle okosság is létezik.

TUDOMÁNY - A tudományok a hitelesség segédigéi. Objektívek, logikusak, a megfigyeléssel és a kísérletezéssel keresik az igazságot. Törvényeket, szabályokat, paradigmákat fogalmaznak meg. Jóllehet a tudományban is előfordulnak forradalmi felfedezések; megesik, hogy egy korábban kőbe vésettnek gondolt elmélet idejét múlttá válik, mégis ez a legszilárdabb talapzat, melyre a valóságunk épül.

MÁGIA - "A mágia különféle formái a működés segédigéi. Akkor hasznosak, amikor nagyon konkrét kérdésekkel foglalkozunk, amelyek megoldásában a legjobb eséllyel a best practice segíthet." A mérnökök és az orvosok szigorúan kontrollált körülmények között megvizsgálják, hogy mi milyen valószínűséggel bizonyul kevéssé, vagy nagyon hatékonynak, esetleg ártalmasnak. E statisztikák adják a működés alapját. Az orvos is csak a már meglévő terápiák és gyógyszerek közül válogathat, akár anélkül, hogy pontosan tudná, az adott eljárás valójában mitől is működik.

MŰVÉSZET - A művészetek a különlegesség segédigéi. Messze túl a tudomány nehézkes szabályain, a műalkotások befogadásakor az egyedit tartjuk szem előtt, miközben általános érvényű igazságokra lelhetünk.

MISZTIKA - A misztika a megvilágosodás segédigéiről szól. "Ha azt állítanám, hogy értem, mi a miszticizmus, ezzel egyértelmű tanúbizonyságot tennék arról, hogy még csak nem is kapiskálom a lényegét. (...) A miszticizmus egyáltalán nem taszít, sőt idegensége, az a mód, ahogy világképe tökéletes antitézise az enyémnek, kifejezetten vonz."

HIT - A hit különféle formái a szilárdság segédigéi. "Az istenhitet, az ateizmust és az agnoszticizmus mindegyik formáját ebben a könyvben pszichológiai jelenségként kezelem, miközben arról a kérdésről egyáltalán nem beszélek, hogy valójában van-e Isten. Pszichológiai szempontból ugyanis ez mellékes kérdés." A szerző meggyőzően állítja, hogy Isaac Newtont kifejezetten istenhite; Stephen Hawkingot ateizmusa; Albert Einsteint pedig agnosztikus szemlélete segítette eredményeinek elérésében. A hitet tehát gondolkodási keretnek is tekinthetjük - számtalan intuíció forrása lehet. 

Ami engem illet: nekem kicsit soknak tűnik az öt kategória. A magam részéről leszűkíteném háromra. Már csak azért is, mert kifejezetten vonzódom a hármas tagoláshoz. Elfogadom, hogy az univerzum felfedezéséhez többféle nyelvre is szükségünk lehet, ám mivel világunkban három - egymástól markánsan elkülöníthető - szféra jelenik meg, ennek megfelelően nyelvből is elég lesz ennyi. Számomra a tudomány és a technika jelenti a kézzel fogható világot, s amit Mérő László mágiának nevez, azt jórészt ide sorolnám. Való igaz, hogy van különbség a megkérdőjelezhetetlen tudományos igazságok és a nem tökéletesen átlátott, ám kiválóan működő praktikák között, mindazonáltal igen valószínű, hogy ezek mind azonos tőről fakadnak. Az eltérés talán csak a feltérképezés mértékében keresendő. A másik végletet a transzcendencia jelenti; mindaz, ami túl van az érzéki tapasztalaton és az emberi léten. Ide tartozik az istenkeresés, a megvilágosodás, a különböző vallások fantáziavilágai és mindazok az intuíciók, amelyeket hitbéli meggyőződéseink sugallnak. A misztika is elsősorban ebbe a kategóriába kívánkozik, még akkor is, ha mélyebb, tartalmasabb és őszintébb, mint a kiüresedett, formális vallásosság. Tudjuk: bármely felekezet kitermelheti a maga misztikusait, illetve azok érkezhetnek valláson kívülről is. Ha a misztikára úgy tekintünk, mint az Istennel való eggyé válásra, úgy valójában egy igen mély hitről beszélünk - én e kettőt nehezen tudnám különböző gondolkodási keretnek tekinteni. Mindazt, ami megmaradt az ég és a föld között, ami sajátságosan emberi, nevezhetjük akár humán szférának is. Ez nem a kőbe vésett természeti törvények és az üzembiztos, hideg technológiák felségterülete, de nem is a ködös transzcendens világé. A művészetek, a politika, a pszichológiai és morális igazságok is idetartoznak. Kétségkívül itt van a legnagyobb mozgásterünk; az ég és a föld törvényszerűségein vajmi keveset formálhatunk.

A szerző kitér azokra a gondolkodási keretekre is, melyeket megvizsgált ugyan, de egyiket sem tudta beilleszteni körvonalazódó rendszerébe. Az asztrológia, az ezotéria és a New Age kapcsán azt találta, hogy túl sok komolytalan butaság kapcsolódik hozzájuk, ráadásul utóbbiakban teljesen értelmetlenül keverednek a legkülönfélébb gondolkodási keretek bölcsességei. Amit kizárt még, az nem más, mint a filozófia. "Arról ugyanis fogalmam sincs, micsoda. Eléggé jó érzékkel meg tudom különböztetni a jó tudományt a rossztól; arról is vannak érzéseim, hogy mi a jó, nívós mágia és mi a rossz, nívótlan; valamennyire arról is, hogy mi a jó művészet és mi a rossz. Istenhívő ugyan nem vagyok, de a mélyen istenhívő emberek között vannak, akiket nagyon hitelesnek érzek. Egy filozófiai szövegről viszont egyáltalán nem érzem, jó-e vagy rossz." Nekem az tetszik Mérő gondolatmenetében, hogy fel meri vállalni: soha senki nem tudta megértetni vele, mi is valójában a bölcselettudomány, holott számos jó eszű filozófust faggatott már ez ügyben. Részben egyetértek vele. Azért csak részben, mert a morálfilozófiát igen sokra tartom. Ám ezen túlmenően az általános bölcsészet szerintem sem több, mint öncélúság, üres köldöknézegetés. "Még annyira sem értem a filozófia lényegét, hogy kajánul vigyorogjak, amikor Hawking és Mlodinow könyvének rögtön az elején ezt olvasom: A filozófia halott. Hawking és Mlodinow azzal érvel, hogy mára a természettudományok nagyrészt megválaszolták az évezredes filozófiai kérdéseket, és amit nem, azt is meg fogják, biztosan hamarabb, mint a filozófia." Ehhez legfeljebb annyit érdemes hozzátenni: a földi szférában nincs helye a filozófiának, a transzcendens világ kapcsán pedig csupán nettó fantáziajátékra képes. Egyedül a humán szférában van létjogosultsága, ám ott is kimerül az erkölcsi kérdések feletti elmélkedésben.

Mérő László nem csupán azokat a gondolkodási kereteket említi és elemzi, amelyek rászolgáltak, hogy az ész segédigéinek tekintsük, illetve azokat, amelyek biztosan nem, hanem nyitva hagyja a kaput néhány jövőbeli, lehetséges befutó számára is. Ezek: parapszichológia, mesterséges intelligencia, illetve a termékeny nemtudás. Az előbbi kettő aligha igényel magyarázatot, az utóbbi annál inkább. "Ha nem érezzük magunkat butának, akkor túl könnyű problémán gondolkodunk és biztosan nem fogunk komoly eredményeket elérni - és ez nem csak a tudományra érvényes." Mérő szerint nem csak azt kéne megtanítani a diákoknak, miként sajátítsanak el hatalmas ismeretanyagokat, de azt is, hogyan legyenek termékenyen buták. Fontos lenne, hogy merjenek olyan kérdésekkel és problémákkal foglalkozni, melyekre még a tanáruk sem tudja a választ.

Szeretem ezt a könyvet. Mérő László egyik legolvasmányosabb, legkönnyebben emészthető műve. Mer szubjektív lenni, felvállalva, hogy a saját szemüvegén át értékeli az egyes gondolkodási kereteket. Ezt bármely olvasó megteheti - akár felülbírálva a szerzőt -, ahogyan magam is vállalkoztam rá. Számomra legalább ilyen fontos, hogy Az ész segédigéi sokat megmutat Mérő László személyéből - messze többet, mint korábbi könyveinek bármelyike. A tudósemberek többsége mindig a nagyvilágról mesél, önmagukat háttérbe szorítva, s csak ritkán engednek bepillantást a kulisszák mögé. Jómagam a személyes adalékokat különösen nagyra értékelem, mivel jól ismerem és barátomnak tekintem a szerzőt.

Szathmáry Eörs Széchenyi-díjas evolúcióbiológus, az MTA rendes tagja, az ELTE professzora. Szimpatikus fickó, még ha pesszimista is a jövőt illetően. A hétvégén végighallgattam néhány előadását és interjúját; számos tudóstársához hasonlóan ő is az emberiség ökológiai lábnyoma miatt aggódik. Nem is kicsit.

Szinte minden szereplése alkalmával szóba hozza a Fermi-paradoxont, mely szerint komoly ellentmondás feszül a földön kívüli civilizációk létezésének nagy valószínűsége és a bizonyítékok teljes hiánya között. Az Univerzum kora és mérete alapján igen csekély az esélye annak, hogy bolygónkon kívül semmiféle értelmes élet nem alakult ki soha, sehol. "Hol vannak?" - tette fel a kérdést Enrico Fermi 1950-ben, miközben Teller Edével és más fizikus kollégáival ebédelt. E paradoxon legszimplább és igen logikus feloldása az, hogy az intelligens, magas technológiai fejlettségű civilizációk átlagos élettartama igen rövid. Ez kétségkívül megmagyarázza, hogy miért nem találkozunk soha földönkívüliekkel: mire egy civilizáció elérné azt a szintet, hogy képessé válna komolyabb űrutazásra és idegen kultúrákkal való kapcsolatfelvételre, akkorra össze is omlik. Ez persze nem több, mint puszta teória, mindazonáltal kiváló alátámasztása annak a narratívának, mely szerint meg vannak számlálva a napjaink.

Szathmáry Eörs tisztességes tudósember, s mint ilyen, fenntartja annak a lehetőségét, hogy tévedhet. Mi több: drukkol is ennek. Maga is elismeri és előszeretettel hangoztatja: az ökológia nem mérnöki tudomány. A földi élettér rendkívül komplex; az egyes környezeti paraméterek változásai százféle módon hatnak, ezek eredője többnyire nem kalkulálható precízen és üzembiztosan. Nem várt események is bármikor bekövetkezhetnek. Ezzel együtt a biológiai tudomány doktora igen nagy magabiztossággal fogalmazza meg téziseit.

• Lényeges állítása, hogy túl nagyra hízott az emberi populáció. Csak ahhoz, hogy képesek legyünk műtrágya használata nélkül élelemmel ellátni a földlakókat - és ez környezetvédelmi kulcskérdés - nem lehetünk többen négymilliárdnál. Ami azt illeti, e téren teljességgel egyetértek Szathmáryval, azonban muszáj megjegyezni, hogy nem az övé az egyetlen legitim álláspont. A tudóstársadalom egy része szerint a bolygó akár 15 milliárd lakót is kényelmesen jól tudna lakatni.
• Szathmáry Eörs határozottan tagadja azt is, hogy az egyes ember élettartama jelentősen növelhető volna. Vele szemben többen is hangoztatják, hogy nem létezik felső határ. Csupán technológia kérdése, hogy az erre felkészült klinikák elöregedő sejtjeinket időről-időre fiatalabbra cseréljék, így ostromolva a ma még elérhetetlennek tűnő öröklétet. (E témában aligha tudnék releváns álláspontot megfogalmazni, egy azonban biztos: nem tudunk olyan tényről, amely kizárná ezt az igazán izgalmasnak tűnő kalandot.)
• A professzor a fejlett technikával bíró civilizációnk összeomlását vizionálja. Sokatmondó, hogy a Brain Bar pódiumbeszélgetését úgy kezdi: 45% esélyt lát a katasztrófa bekövetkezésére. Egy óra elteltével a műsorvezető szembesíti e kijelentésével, hozzátéve: azok alapján, amiket azóta mondott, mintha 100%-ot gondolna... Szathmáryval szemben a magam részéről határozottan optimista vagyok. Számtalan krízishelyzeten és számtalan világvége-jövendölésen van már túl az emberiség. Képtelen vagyok belátni, hogy miért ne élhetnénk túl bármit brutális katasztrófa, avagy jelentős civilizációs hanyatlás nélkül.

Egyikünknek sem okoz gondot, hogy elképzeljünk egy optimális, fenntartható, magas technikai szintű, aprócska ökológiai lábnyomot hagyó, stabil világtársadalmat. Gondoljunk arra, hogy a mai tudás, gépesítettség és felhalmozott vagyon mellett mindössze másfél milliárdan lakjuk a bolygót! Még a legszegényebbek is kényelmes családi házat birtokolnak, tágas kerttel. A megújuló energiaforrások minden szükségletünket fedezik. Az állattartás és a növénytermesztés is a teljes körű öko-gazdálkodás keretén belül történik. Az ipar automatizált. A folyók, a tavak, a tengerek, az erdők és szavannák tiszták, halakban-vadakban gazdagok. A homo sapiens átlagos szaporodási rátája 2 körül mozog, vagyis a populáció mérete hosszú távon változatlan. Ez egy olyan egyensúlyi állapot lehetne, ahová egyszer talán megérkezünk, hogy azután évszázadokon át el se mozduljunk innen. Persze, persze, ezer kérdés adódik, ha már álmodozni kezdünk. Hogy jutunk el ide? Van-e elég időnk, amíg ez kialakul? Mi garantálja, hogy ez működni fog? És főként: mi a garancia arra, hogy e földi mennyország hosszú ideig megmarad egyensúlyi állapotában? Nyilván csak találgatni lehet. Ám ha elérnénk, hogy a világ kormányai legalább ezt az optimumpontot képesek lennének meghatározni, így minimum a célokban egyetértenének, onnantól már nem tűnne lehetetlennek, hogy az ide vezető út kapcsán is megszüljük a magunk okosságait. Ám az biztosan nem megy, hogy Ázsia falja fel a bolygót, de csak Európát kényszerítjük visszafogottságra. (Az elmúlt 30 évben az öreg kontinens 24%-kal csökkentette az üvegházhatású gázok kibocsátását. Máshol mindenütt nőtt ez az érték, Kínában 300%-kal, Indiában 178%-kal.) Csak az idióták fognak egyetérteni azzal, hogy az európai nő ne szüljön gyereket, miközben az afrikai meg sem áll hétig.

Fenntartható-e a kapitalizmus? Ezt kérdi a világ azon része, amely az ökológiai katasztrófától retteg. Jogos a dilemma, hiszen a kapitalizmus egyet jelent a szabadsággal, a versennyel, a növekedéssel. Akik a gazdaságok mesterséges szűkítésében, visszafogásában látják a megoldást, azok egészen biztosan összeütközésbe kerülnek a piaci működés alapelveivel. "Abból, hogy a kommunista praxis és ideológia megbukott, nem következik két dolog. Nem következik, hogy a kapitalizmus jó és fenntartható. És nem következik az, hogy nem lehetne egy alternatív rendszer, ami nem a kapitalizmus és nem is a kommunizmus, hanem más, és működik." - imigyen elmélkedik Szathmáry Eörs egyik előadása során. Természetesen ezen túl nem jut, ötlete nincs a hogyanról, csupán találgat. A Brain Bar pódiumbeszélgetést követően az egyik néző egészen konkrétan meg is kérdi tőle, miként lehet elkerülni, hogy a piaci folyamatokba való beavatkozásnak tervgazdaság legyen a végső kifutása. Választ - természetesen - erre sem ad. "Sokan azt mondják, hogy valójában nem is a piac problémája a legnagyobb, hanem a kamatok problémája. Az adósságszolgálat az, amely állandó növekedési kényszert ad a gazdaságnak és az állandó növekedési kényszer pedig tönkreteszi a bioszférát." Világos, hogy a természettudományok doktorának nem kell feltétlenül a közgazdaságtanhoz is konyítania, ám ez a fajta naiv tudatlanság egészen megdöbbentő. A pénzpiac is a piac része. A kamatok problémája is a piac problémája. Olyan egész egyszerűen nem létezik, hogy szabadon kereskedhetünk termékekkel, szolgáltatásokkal, termelőeszközökkel, valamint munkaerővel, csak épp a legfontosabb tőkejószágot, magát a pénzt, a hitelt zárjuk valamiféle korlátok közé. Muszáj kimondani: a professzor már azzal hiú ábrándokat kerget, amikor arról beszél, hogy létezhet a kapitalizmuson túl bármiféle egyéb működőképes gazdasági rendszer. Szathmáry Eörs nem azért nem tud alternatívát kínálni, mert a fantáziája szegényes, hanem azért, mert filozofikusan lehetetlen dologról beszél. Ahol szabadság van, abból törvényszerűen kapitalizmus formálódik. Ahol nincs, abból pedig tervgazdaság. Átmenetek persze léteznek, de harmadik út nemigen.

A bioszféra tönkretétele nem tréfadolog, muszáj komolyan venni a problémát. De ne kergessünk beteg illúziókat - a megoldások csakis a kapitalizmus keretein belül lehetségesek. Én értem azt, hogy a marxizmus megszállottjai a mai napig itt élnek közöttünk, s hogy számukra csupán ürügy a környezetvédelem, de nem kéne bedőlni a hülyeségnek. Ha eltört a kisujjunk, még nem kell tőből amputálni az egész karunkat. Nem a piacgazdasággal van a baj. Nem is a kamatokkal. Még csak nem is a növekedéssel. Egészen konkrétan azt és csakis azt kell kezelni, ami a problémát okozza. Ha egy gazdasági tevékenység visszafordíthatatlan pusztítást okoz (pl. egy üzem mérget önt a folyóba), azt természetesen szigorúan tiltani kell. Ha egy ártalom visszafordítható, de az költséggel jár (pl. légszennyezés), úgy arányos adókat kell kivetni az adott területekre. Lehet hogy ennek az lesz az eredménye, hogy megfizethetetlen luxussá válik a légiközlekedés. Na bumm. Utazunk vonattal. Lehet, hogy irgalmatlanul megdrágul a tengeri szállítás. Annyi baj legyen. Majd kereskedünk lokálisan. Szathmáry Eörsnek igaza van: az nem megy, hogy az ökológiai konferenciák felszólalói magángépekkel repülnek a helyszínre. És igaza van abban is, hogy a festményrombolók, a városi közlekedést bénítók, és az egyéb haszontalan performanszokat bemutató zöld aktivisták őrületei csak ártanak az ügynek. Továbbá abban is igazat kell adni a professzornak, hogy a megoldáshoz együttműködés, mégpedig globális együttműködés szükséges. Csupán azt kell megérteni, hogy a fürdővízzel együtt nem kell kiönteni a gyereket is; a megfelelő kooperáció a piacgazdaság keretein belül nagyon is megvalósítható. Akár tíz évünk van rá, hogy megmentsük a civilizációnkat, akár húsz, akár száz.

Szeretem Gulyás Marcit. Igaz ugyan, hogy a politikai, ideológiai, társadalomfilozófiai értékválasztásaival a legkevésbé sem értek egyet, mindazonáltal tisztességesnek és korrektnek tartom. Most, amikor két tüntetés közt vendégül látta a baloldal három vezetőjét, el kell ismernem: őket sem kímélte. Mindannyian megkapták azokat a kínos kérdéseket, melyeket nagyon nem szerettek volna, s melyekre szemmel láthatóan nem is igen voltak felkészülve.

DOBREV KLÁRA

Elsőként a DK miniszterelnök-jelöltje került sorra. Bevallom: a magam részéről rosszul vagyok ettől a nőtől. Tudom, nem elegáns dolog a fizikai megjelenését boncolgatni, de ha van valami, amiben mélyen hiszek, az az, hogy az ember legfőképp önmagáért felel, s ebbe a külső is szervesen beletartozik. Méltatlan dolog bántani bárkit olyanért, amiről nem tehet. Ám ha valaki jó adottságokkal születik a világra, annál különösen beszédes, ha idő előtt megcsúnyul.

FIATALON

A NEGYVENES ÉVEIBEN

Muszáj leszögezni: Dobrev Klára egyáltalán nem vén. Idén ötvenkét esztendős. Nagyon jól ismerem ezt a generációt: a nők jelentős hányada - aki sportol és odafigyel magára - még kifejezetten vonzó, ha már nem is hamvas. Elnézem az árnyékkormány vezetőjének fiatalkori fotóját: igazán szexi csajszi. Hogyan tudta röpke két-három évtized ennyire eltorzítani? Sokan megfogalmazták már: a gyűlölet nem tesz jót. Elcsúfítja az arcot, vékonyítja a szájat és eltünteti a mosolyt. Alapvető igazság, hogy a személyiség hosszútávon markánsan formálja a fizimiskát. Pontosan ezt látjuk - kár ezért az egykor oly helyes leányzóért.

Ennél is nagyobb gond az a stílus, amelyet képvisel. Elég pár szót szólnia, az embernek máris feláll a szőr a hátán. Dobrev Klára üzembiztosan hoz szinte minden olyan kommunikációs elemet, amely idegesítő és taszító lehet egy férfi számára. Affektál, folyamatosan túlszínészkedi a helyzetet. Ijesztő látni, hogy hanghordozását, gesztusainak egy részét egy az egyben Fletótól vette át. Fájdalmasan hiányzik belőle az a kedvesség, amelyre férfiként - és választópolgárként - oly annyira vágynánk. Már a rövidre nyírt frizura is mintha arról árulkodna, hogy szakítani kíván a hagyományos nőiesség minden formájával - mindez szerintem végzetes hiba. Meggyőződésem, hogy - bármelyik nemet tekintve - igen kevesen vannak, akik számára vonzó egy olyan nő, aki férfiként próbál viselkedni. 

"Mit mond el a pártod elnökéről, hogy ő nem volt kint a pénteki tüntetésen?" - kérdezi Gulyás Marci a beszélgetés vége felé. "Sokat beszélgettünk róla, hogy melyikünk menjen ki, és végül én mentem, ugyanis van egy kilencéves fiúnk, akivel otthon kellett maradni." - Parádés, hogy Klára asszony zsigerből tudja tolni a kamu dumát. A műsorvezető persze nem hagyja annyiban: "Felteszem, hogy azért a bébiszitter költségét ki tudjátok gazdálkodni... Nem beismerő vallomás ez a részéről, hogy teljesen tisztában van vele: az ő személye egy ilyen tüntetésen nem tud elismerést aratni?" Az árnyékkormány feje tesz még egy erőtlen kísérletet, hogy megvédje férjét, ám nincs sok muníciója hozzá. Ahogyan ahhoz sem, hogy bármely nézőnek kedvet csináljon a Demokratikus Koalícióhoz. Egy terjedelmes, félórás interjú során mindössze annyit sikerült megtudnunk, hogy Orbán rendszere gonosz és hogy ők ezerszer jobbak, ezerszer demokratikusabbak, ezerszer szakértőbbek. Gyermekvédelemről - természetesen - szó sem esett.

UNGÁR PÉTER

Az LMP társelnöke szimpatikus, jóképű, meleg srác. A teljes ellenzék egyik legértelmesebb, legműveltebb tagja - talán ebből is fakad, hogy az utóbbi időben már erősen szembemegy a többiekkel. Az LMP hosszú évek óta a legkulturáltabb és legkonstruktívabb ellenzéki párt; parlamenti felszólalásaik üdítően hatnak a szocialisták, a jobbikosok és a DK-sok minősíthetetlen hőbörgései mellett. Ungár Péter személyében is hidat képez a két oldal között, s nem csupán édesanyja, Schmidt Mária révén, de rendszeresen szerepel együtt kormánypárti politikusokkal és megmondóemberekkel, velük higgadt, érett vitákat folytatva. Erre egyedül ő képes az ellenzéki térfélen. Jómagam nem sok mindenben értek egyet vele, ám ha holnap reggel úgy ébrednék, hogy Ungár Péter az ország miniszterelnöke, egy percig nem aggódnék a hazáért.

A három interjú közül ez az egy, amely tartalmas, nem üres szájtépés. A témát az LMP jelöltjei adják; a köztársasági elnöki pozícióba Hack Pétert javasolják, Budapest főpolgármesterének pedig Vitézy Dávidot szeretnék. (A magam részéről mindkettőt elfogadhatónak tartom.) Intellektuális tekintetben a teljes másfél órás adás csúcspontja, ahogyan Ungár Péter elmagyarázza Gulyás Marcinak a liberális attitűd lényegét: nem számít, hogy Hack Péter a saját értékrendje szerint miként vélekedik egyes kérdésekről, ha egyébként képes fellépni az alkotmányosság őreként. Példaértékű, ahogyan Ungár ki tud lépni a szekértábor-logikából, és valódi értékek mentén képes politizálni. Ez az attitűd még a kormányoldalon is ritka, az ellenzékben pedig abszolút egyedülálló.

DONÁTH ANNA

Az alkalmatlan Fegyőr és a jelentéktelen Gelencsér után a Momentum végre megtalálta a maga adu ászát Donáth Anna személyében. S bár simán lehet, hogy házon belül ő a legpengébb elme, az egyszeri néző biztosan nem volt elájulva a Partizánban nyújtott intellektuális teljesítményétől. Amire mindenki emlékezni fog: annyira beleszerelmesedett "a nap végén" szófordulatba, hogy fél óra alatt képes volt tucatszor alkalmazni - a kommentelők ízekre is szedték miatta. Még szegény Lipcsei Peti is aggódhatott, hogy megdöntik legendás rekordját, mikor is a Porto csapatába igazolva interjút adott, s négy perc alatt tizenötször használta a "mindenféleképpen" töltelékszót... Érdemes tisztán látni: az önreflexió minimuma az, hogy halljuk a saját mondatainkat, s azonnal a fékre lépünk, ha azt érezzük, kezd röhejesen egysíkúvá válni a beszédünk. Egy focistától persze elnézhető e kontrollálatlan ösztönösség - ő alapvetően a lábából él. Egy politikus esetében azonban végzetes hiba, ha képtelen kordában tartani a saját kommunikációját.

Tartalmi tekintetben Donáth Annától sem tudtunk meg sok újat, talán csak szégyentelensége az, ami említést érdemel: "Ha a rendszerre hatással akarunk lenni törvényi úton, mert a politikus, a megválasztott képviselő ugyebár törvényalkotó is, ha erre bármilyen szinten hatással akarunk lenni, ahhoz Európán keresztül vezet az út." Számomra döbbenetes, hogy egy politikus nem csupán ilyen álláspontot képvisel, de ezt nyíltan fel is vállalja. Mit jelent ez magyarra lefordítva? Tudjuk, hogy a magyar választók többsége nem a mi elképzeléseinket támogatja. De minket ez nem érdekel, mi az EU erejével keresztülverjük, amit csak akarunk... Volt idő, amikor ezt az attitűdöt egyszerűen csak hazaárulónak nevezték. Ma ezt büszkén ki lehet trombitálni.

A Momentum elnöke bevallotta azt is, hogy a DK-val való cicaharca csupán üres marketingfogás, amely a szavazatmaximalizálást igyekszik szolgálni. Nincs mögötte semmiféle elhatárolódás; pontosan tudja, és felvállalja, hogy egy esetleges ellenzéki győzelem esetén Gyurcsányékkal kéne együtt kormányozniuk. Ami még ennél is kínosabb: Donáth Anna képtelen megválaszolni azt az egyszerű kérdést, hogy miben más a két párt ideológiája, társadalomfilozófiája. "Mi az igazi probléma a DK és a Momentum között? Mert ahogy te is mondtad, tartalmilag nincsenek hatalmas különbségek közöttetek." - Gulyás Marci felvetésére hebegés-habogás, mellébeszélés a válasz, ám a műsorvezető nem hagyja annyiban: "Van súlyos társadalompolitikai különbség igazából köztetek? Nem beszédes az, hogy most egyet sem tudtál hirtelen megnevezni?" Rém kínos, hogy Annácska valami jelentéktelen, XV. kerületi kilakoltatási üggyel próbálja megvilágítani a Momentum és a Demokratikus Koalíció közti filozófiai differenciát. Egy valamirevaló, felkészült politikus ilyenkor képes megfogalmazni pár mondatot pártjának adópolitikájáról, szociálpolitikájáról, bevándorláspolitikájáról. Nyilván kellemetlen, ha igaz, amit Marci sejtet, hogy nincs érdemi eltérés a két szervezet között. Az is cinkes, ha van ilyen, de a külföldi szponzorok miatt ezekről nem beszélhet az ember. Ám a leginkább zsenáns az, ha egy pártvezetőnek halvány fogalma sincsen, mit is képvisel valójában, és most leginkább ez a kép alakulhatott ki a nézőkben.

 ***

Múlt pénteken ötvenezres tömeg gyűlt össze a Hősök terén a civil influenszerek által szervezett tüntetésen. Elég nyilvánvaló, hogy a kormányzattal szemben komoly ellentábor áll. Az is érthető, hogy az ellenzék politikusai pióca módjára tapadnának e sokaságra, megpróbálva elcsábítani a tiltakozókat, s magukhoz becsatornázni a felháborodás minden szenvedélyét. A Partizán videójának kommentszekcióját olvasva az a benyomásom, hogy ez meddő és reménytelen próbálkozás. "Elképesztően elszomorító a pénteki energiák megtapasztalása után újra ezeket az embereket hallgatni mint lehetséges politikai alternatívák... Letaglózó élmény újra visszatérni a valóságba. Szomorú vagyok." - írja egy hozzászóló. Másikuk: "Új szelek fújnak, új arcok kellenek, egyébként ez így nem fog menni." Évek óta másról sem papolok, mint hogy először az ellenzéket kéne leváltani, s csak azután jöhet szóba a kormányváltás gondolata. Szemmel láthatóan egyre többen vannak, akik kezdik megérteni. 

Állandóan ezt halljuk. Magyarország nem igazi demokrácia. Hogy miért? Mert Orbán folyton nyer... Természetesen ez az ország minden bajának az oka, még a gyermekek ellen elkövetett bűntettekről is Orbán tehet. "Ahol érinthetetlen kaszt létezhet, ott lesznek portyázó pedofilok is." - írja a bölcs Tóta W. Árpád csütörtöki cikkében, a legkevésbé sem zavartatva magát attól, hogy a NER-ben szemmel láthatóan senki sem érinthetetlen; éppen két kulcsfigura bukott bele a kegyelembotrányba. A hosszúra nyúló országirányítás persze csak akkor gond, ha a nemzeti oldalé a hatalom. Svédországban megesett, hogy 44 esztendőn át kormányzott a Szociáldemokrata Párt. Azzal soha nem volt senkinek semmi baja, hiszen a baloldal dominanciája mindig jó, kívánatos és demokratikus dominancia... Hagyjuk is ezt a hülyeséget, s koncentráljunk inkább arra, hogy a rettenetes siránkozás, a feldagasztott hiszti és a tartalmatlan tüntetések hangjain túl képesek vagyunk-e értéket találni a tartós kormányzásban.

STABILITÁS

Imádom, amikor a baloldali jajveszékelők előadják, hogy milyen jó is az, amikor a parlamenti váltógazdaság működik, s négyévente cserélődik a kormány. Nyilvánvaló, hogy tömény képmutatás az egész, és maguk sem gondolják komolyan. Ezt azonnal bizonyítják is, amint Amerikára terelődik a szó: "ha Trump visszatér, vége lesz a világnak" - ekképpen riogatnak, vagyis a váltás, a csere, a frissítés, a forgás azonnal megszűnik értéknek lenni, ahogy az ő embereik kényszerülnek távozásra. De ne is őket vegyük alapul, hanem próbáljuk meg egy semleges néző szemüvegén át figyelni a világot! Ha a helyén marad a korábbi kormány, az magával hozza a stabilitás minden előnyét. A befektetők, a gazdaság szereplői, s a választópolgárok elég pontosan prognosztizálhatják, mire kell készülniük. Működik egy ismert és jól bejáratott adórendszer; tisztában vagyunk a fő kormányzási, szabályozási, törvényalkotási és támogatási elvekkel; nagy meglepetés senkit sem fog érni. Ez a fajta kiszámíthatóság felbecsülhetetlen érték, melyet a Magyarországra érkező működő tőke rendesen meg is hálál. 

FELELŐSSÉG

Léteznek olyan társadalmak, amelyek választási rendszeréből egyenesen következik, hogy a kormányok jellemzően nem tartanak ki ciklusuk végéig. Ilyen például Olaszország is, ahol gazdasági téren történhet bármi, soha senki nem fogja tudni megállapítani, ki a felelős egy-egy komolyabb lejtmenetért. Magyarországon immár 14 esztendeje Orbán Viktornak hívják a miniszterelnököt. Természetesen mi sem felejtettük el sem a pusztító Kádár-érát, sem Hornék elképesztő mértékű vagyonkimentését, sem Medgyessy dilettantizmusát, s pláne nem Gyurcsány megbocsáthatatlan disznóságait. Mégsem mutogathatunk az elődökre, ha a jelen problémái kerülnek terítékre. Kis hazánkban gyakorlatilag mindenért a Fidesz felel. Talán még azért is, ha Manhercz kihagyja a büntetőt, vagy ha szombat délután váratlanul beborul az ég, s lőttek a kerti grillezésnek... Persze a két tábor közt egyébként is ég és föld a különbség, ha felelősségvállalásról van szó. Ahogy Kocsis Máté fogalmazott a napokban: "A jobboldalon a hibáknak is van következményük, a baloldalon a bűnöknek sincs." Így megy ez: Schmitt Pál egy béna plágiumügy miatt távozott; Szájer egy kalandos házibuli miatt; Borkai pedig csupán hajókázni ment a szeretteivel. És most itt van Novák Katalin és Varga Judit, akik kapcsán soha fel nem merült volna, hogy le kell mondaniuk, ha történetesen a baloldal politikusai lennének. Az elmúlt hét egyetlen üdítő momentuma az volt, amikor végignézhettük Gyurcsány kiborulását az ATV riportererének felvetését követően, mely szerint ő maga sosem vállalt felelősséget a tetteiért... Nem mondott le annak idején a pufajkás, illetve a D-209-es elvtárs sem. Ha pedig kifejezetten beteges és gusztustalan botrányt szeretnénk felidézni: Gréczy Zsolt fotói mindannyiunk retinájába beégtek. Következmény? Szinte semmi; a DK-sperminátor is szép csendben visszaszivárgott a közéletbe. Mondhatnánk persze, hogy a Demokratikus Koalíció, illetve a többi baloldali párt szavazóbázisa ennyire igénytelen: náluk mindezek simán beleférnek. De ennél sokkal többről is szó van. A Fidesz nem csupán azért nem engedheti meg magának, hogy hibái következmények nélkül maradjanak, mert elegánsabb, mint a posztkommunista-globalista pártok bármelyike. De azért sem, mert a hosszútáv is kötelezi. Amelyik politikai erő négy (öt, hat, hét?) cikluson át kormányoz, annak muszáj felelősséget vállalnia csaknem mindenért, ami az országban történik.

KOALÍCIÓS KÉNYSZER NÉLKÜL

Szeretem azt is, amikor a demokrácia szélmalomharcosai etalonként mutatnak azokra az országokra, amelyekben koalíciós kormány működik, mondván: micsoda klassz dolog, hogy a sokszínűség megjelenik már az országirányítás szintjén is; így a legkülönbözőbb értékválasztású szavazók is azt érezhetik, hogy van képviseletük a végrehajtó hatalomban... Talán ez az, amit a legtöbbször a demokrácia megcsúfolásának érezhetünk. Mintha egy olyan brigád építené a házunkat, amelynek minden tagja másfelé húz, az összhang legkisebb jele nélkül. Valami ilyesmit látunk napjainkban Németországban, ahol a liberálisok és a zöldek szinte minden kérdésben egymás ellen dolgoznak. Orbánnak sem volt egyszerű dolga 1998 és 2002 között: a kisgazdák és Dávid Ibolyáék inkább jelentettek púpot a hátán, mint valós segítséget a kormányzati munkában. A miniszterelnök számtalan beszédében el is mondja: óriási előny a Fidesznek (és elfogultan mondhatom: a teljes magyarságnak is), hogy önállóan, mindenféle koalíciós kényszer nélkül viheti az ország ügyeit. (Semmi kétségem afelől, hogy Orbán erős kezű vezető, s pártján belül nincs nagy jövője annak, aki szembefordul vele. Csakhogy egészen más az, hogy miként vezeti a pártját, a kormányát, és miként az országot. Ha Tennesseeben egy valódi diktátor irányítja a whiskey üzemet, teszek rá; attól még a Jack Danielst demokratikus, piaci körülmények közt vásárolom meg.) Pontosan tudjuk, hogy a mostani kegyelembotrányba nem fog belebukni a kabinet, de képzeljük csak el, hogy 2026-ban nyer az ellenzék, s nekik kell koalíciós kormányt alakítaniuk. Az erőszakos Gyurcsány, a kimúlófélben lévő MSZP, az idiótákból álló Momentum, a náci Jobbik és a láthatatlan Párbeszéd... Mindössze egyetlen dolog szól amellett, hogy képesek lennének ideig-óráig megmaradni egymás mellett, az pedig az, hogy egyik mozgalomnak sincsen valódi értékválasztása és arra épülő programja, így ezt a sok-sok semmit talán össze lehet fésülni egy nagyobb semmivé. (Oké, nincs is szükségük ilyesmire, majd időben megkapják a szükséges utasításokat...) 

Empatikus srác vagyok, megértem az ellenzék rinyálását. Tényleg vacak lehet tizennégy éve a cserepadon ülni, a játéklehetőség leghalványabb reménye nélkül. És lehet sírni, lehet finnyáskodni, és lehet képmutató meséket kitalálni annak kapcsán, milyen szörnyű, milyen sportszerűtlen is egy ilyen hosszúra nyúló, folyamatos kormányzás. Ám ami nem elvitatható: a stabilitás, a megkerülhetetlen felelősségvállalás és a koalíciós kényszer hiánya ritka szilárd alapot ad. Kétségtelenül megvan az előnye a kétharmadok sorának, még akkor is, ha a cserepad egyre hisztérikusabb. Talán többet kéne edzeniük, s kevesebbet balhézniuk. Mert ha továbbra is csak a rombolásra képesek, úgy már most borítékolható, hogy 2026-ban is ugyanaz a kezdőcsapat léphet majd pályára, amelyik 2010 óta focizik.

Még meg sem jelent Tucker Carlson Putyinnal készített riportja, az EU néhány politikusa máris őrjöngeni kezdett, mondván: az újságírót szankcionálni kell. Még az is felmerült, hogy ki kéne tiltani az unió teljes területéről. (Orbán Balázs azonnal lehűtötte a kedélyeket, posztjában utalva rá, hogy ilyen ostobaságot egész biztosan nem fogunk megszavazni.) Lassan kezdenek lehiggadni, s úgy tűnik, a sztárújságíró mégsem kap büntit Európától. Azonban már az a tény, hogy ez egyáltalán felmerült - s nem csupán egyetlen eszelős idióta elméjében, hanem a progresszív tábor általános helyeslésével -, azt jelzi, hogy pokoli nagy a pánik. Az unió a legtöbb alapelvét már rég a sutba hajította, ám ilyen mélyen talán még sosem járt.

Ami nyilvánvaló: Tucker Carlson a munkáját végzi. Újságíróként az a dolga, hogy interjút készítsen. Akár az ördöggel is. Sőt: minél ismertebb, minél hatalmasabb és minél messzebb áll a makulátlan szentségtől a riportalany, annál alkalmasabb. Putyinra elég jól illik ez az elváráscsomag, így a csütörtök éjjel közzétett beszélgetés alighanem meghatározó mérföldkőnek számít majd Carlson pályafutásában. "Nem azért vagyunk itt, mert szeretjük Putyint. Azért vagyunk itt, mert az USA-t szeretjük, és szeretnénk, hogy hazánk sikeres és szabad legyen. Nem bátorítunk senkit, hogy egyetértsen Putyinnal, de bátorítunk mindenkit, hogy nézze meg az interjút." - fogalmazott a sztárújságíró a liberalizmus legtisztább hangján. Úgy tűnik, hallgatnak rá, a megtekintések száma már százmillió felett jár. Megmosolyogtató, hogy a közzétételt követően a Föld minden részéről újságírók hada jelentkezik, hogy ők is szívesen leülnének Putyinnal. Eddig hol voltak? 

"Putyin propagandagyőzelemmel távozik Tucker Carlson alákérdezős interjúja után." - így kommentálta a beszélgetést a CNN. Számomra már az is döbbenetes, hogy a 21. században még mindig olyan szellemi mélységben kóvályog az emberiség, hogy a primitív manipuláció a legszimplább szóhasználat szintjén is megjelenik. PROPAGANDA - mást sem hallunk két éve. Mit jelent ez a kifejezés a fősodratú média szerint? Mindent, ami szembemegy az ő igazságukkal. Teccik érteni?? Az egyik politikai oldal fehér, a másik fekete, punktum. Lehet, hogy kissé régimódi vagyok, de én nem így osztanám kétfelé a különböző gondolatokat, mémeket, információkat. Sokkal inkább tényeket és véleményeket különböztetnék meg, melyek közül az előbbit nevezném bárki által ellenőrizhető igazságnak, az utóbbit pedig minden esetben propagandának, bárki is legyen annak megfogalmazója. Valójában a fél életünk arról szól, hogy propagandát terjesztünk. A közösségi oldalakon igyekszünk önmagunk legjobb arcát mutatni. A társkereső platformokon pláne. Az állásinterjún megpróbáljuk elhitetni, hogy nálunk jobb jelöltet keresve sem találni. Mindezeket csupán azért nem illetjük a propaganda kifejezéssel, mert nem a politikáról szólnak és a célközönség sem feltétlenül széles. De természetét tekintve nincs lényegi különbség: szavainkat a privát szféránkban is tudatosan formáljuk, azzal a céllal, hogy a befogadót meggyőzzük, befolyásoljuk, magunk mellé állítsuk. Muszáj rögzíteni: aki a negatív csengésű PROPAGANDA szót használja, maga is propagandát folytat. Azt üzeni: az ellenfelem véleménye hamis, mesterkélt, illegitim, hiszen szembemegy az enyémmel... 

Bár korántsem lényegtelen, hogy mik hangzottak el az ominózus interjú során, a reakciók számomra sokkal beszédesebbek. Jómagam ezt a fajta hisztériás pánikot mindössze két világ kapcsán ismerem. Az egyik a vasfüggöny diktatúrája, amely elképesztő erővel dolgozott azon, hogy a nyugati "propagandát" (igen, az elvtársak akkor is így nevezték) távol tartsa a szocializmus emberétől. A másik a passzív-agresszív nők konfliktus-forgatókönyve: apró, mérgező tűszúrásokkal felheccelni a férfit, majd belé fojtani a szót. (Hiszen a férfi minden esetben gonosz, a nő pedig minden esetben áldozat, itt csak az egyik félnek van joga a szólásra...) A másik fél elnémítására irányuló attitűd mindig szégyenletes és a lehető legtávolabb áll a felnőttségtől, a liberalizmustól, az EU alapeszményétől. Ez a gyengék reakciója, akiknek vaj van a fejükön, ezért rettegnek meghallgatni a másik oldalt. Egészen döbbenetes, hogy ezt a kifejezetten visszataszító mentalitást - mely eleddig csupán a feministákat és a nyugati egyetemi szféra mimózáit jellemezte - a progresszív tábor már a nagypolitika szintjére is felemelte. Az emberek nem kaphatnak bárhonnan nyers információkat, hiszen még megfeküdné a gyomrukat. Majd mi szépen becsomagoljuk nekik... Egy normális világ nem így néz ki. Egy normális világban meg akarom ismerni Marx és Hitler gondolatait is. Egyszerűen azért, mert tudni szeretném, hogy ezek a sátáni figurák mely ponton hagyták el az értelem és a józanság ösvényét. (Hiszen mindkettőről tudom, hogy kifejezetten értelmesek voltak, s bizonyos kérdéseket messzemenően helyesen láttak.) Hasonló a helyzet Putyinnal is. Egy normális világban a CNN maga készítene riportot az orosz elnökkel, melyet azután számos kerekasztal beszélgetés során ki lehet elemezni, ízekre lehet szedni. Azonban a CNN - és az összes többi balos médium - ebben ellenérdekelt. Hiszen egy effajta analízisből simán kiderülhet, hogy az USA demokrata adminisztrációjának is van némi felelőssége az ügyben; hogy Zelenszkij sem szent; hogy az EU vezetése totálisan alkalmatlan idiótákból áll; s hogy talán Putyin sem annyira ördögi, mint ahogyan ezt az elmúlt két esztendőben tálalták. "Elég csak visszamenni és megnézni, mit mondott a mainstream média az első napon, amikor Oroszország megszállta Ukrajnát. Ez nagyrészt az érzelmi mérnöki munkájuk, az emberek nem értették, mi történik, de azt mondták nekünk, hogy csak rendben kell lennünk azzal, hogy dollármilliárdok mennek a tengerentúlra. Ezt nevezem én politikai kommentárnak, ők irányítják a gondolatainkat, de valójában nem férünk hozzá az igazsághoz." - ezek már Candace Owens, a Daily Wire műsorvezetőjének szavai. Sokat elárulnak elárulnak a nyugati média természetéről és jól magyarázzák a jelen pánikhangulatát.

A másik elnémítására való törekvésnek a legpusztítóbb velejárója az, hogy ily módon képtelenség békét kötni. Szijjártó Péter az elmúlt két év során minden megszólalásában elmondta: kommunikáció nélkül nincs tűzszünet. Ez elég evidens gondolat, ahogyan az is az, hogy a kommunikáció ellenzői a háború folytatásában érdekeltek. Egészen döbbenetes, hogy magas rangú politikusok és katonai vezetők Európa-szerte arról beszélnek, hogy háborúzni készülnek. Még nem most, de 2-3 év múlva... Tényleg komplett elmebetegek vezetik a világot? Tényleg ilyen felelőtlen barmok kezében az irányítás? Mire jó ez a teljesen őrült félelemkeltés? Egy felelős vezető erős és ütőképes hadsereget épít, de csak csendben, a háttérben, s kizárólag védelmi célból. Ezek a bohócok meg telekürtölik a világot, hogy háborúsdit terveznek... Putyin meg csak ül nyugodtan a fehér karosszékben, és látszik rajta, hogy a legkevésbé sem hat rá ez az erőtlen fenyegetőzés. Elmondja, amit mindig: ő nem akarja megtámadni sem Lengyelországot, sem a Baltikumot. Miért is állna érdekében? Egy nyugodt, de racionális pszichopatát látunk egy rakás hisztiző-fenyegetőző idegbeteggel szemben. És ők alakítják a világ sorsát...

Nem voltam önfeledten boldog, amikor vasárnap délután az angol bajnokság rangadóját néztem. Nem csupán a Liverpool csapnivaló játéka és a számos potyagól miatt bosszankodtam, hanem azért is, mert Szoboszlai - kiújult sérülése miatt - nem léphetett (és pár hétig még nem is léphet) pályára.

Ha példát kéne hoznom rá, hogy a multikulturalizmus igenis működőképes, elsőként biztosan a foci ugrana be. Elég csak megnézni Dominik csapatát: angol, ír, észak-ír, skót, görög, spanyol, portugál, francia és holland játékosok mellett csaknem a teljes dél-amerikai kontinens képviselteti magát. Valódi egzotikumot jelent Endo, a japán középpályás, illetve a klub legnagyobb sztárja, az egyiptomi Szaláh. Oké, felejtsük el az Arsenal elleni botlást, s idézzük fel az azt megelőző meccseket: ezek a fiúk tökéletesen értik egymást és parádésan együttműködnek. (A támadásépítés csak egy dolog, a védekezésben még látványosabban kooperálnak, öröm nézni.) Valószínűleg sosem találkoztak volna, ha nem a futball lenne a legnagyobb szenvedélyük, így viszont a világ egyik legütőképesebb csapatát alkotják.

Aztán ott van a zene... Santana és Rob Thomas közös slágere, a Smooth egyszerűen megunhatatlan. A mexikói gitárvirtuóz már akkor fusion zenészként működött, amikor még e kifejezés nem is létezett; mindig is keverte a latint a rockkal. Ez a szám egész pályafutásának egyik csúcspontja, a videóklipje pedig különösen magával ragadó: táncol az egész utca, a lányok latinok, a ritmusszekcióban feketék, az énekes fehér... és úgy tökéletes az egész, ahogy van. Ugorjunk pár évet, s nézzünk bele Bruno Mars és Mark Ronson Uptown Funk című nótájának klipjébe! Valami hasonlót látunk: tökéletes zenei együttműködést feketék és fehérek között. Bruno Mars már önmagában is érdekes figura: anyja filippinó származású, apja puerto ricó-i és zsidó-magyar gyökerekkel bír. A foci mellett a muzsika is egy olyan világ, amelynek érzékelhetően jót tesz a különböző kultúrák találkozása.

A multikulturális együttműködés pozitív példáinak felemlegetésekor természetesen nem muszáj világsztárokra mutogatnunk, magunk is nap mint nap megtapasztaljuk a pesti forgatagban. Jómagam gyakran vásárolok kínaiaknál és vietnámiaknál; hetente egyszer-kétszer a török büfés cimborámnál vacsorázom; az urológusom egyiptomi; pókeres barátaim közt rengeteg a cigány származású; és természetesen nincs ellenemre az olasz, a görög, az indiai és a japán konyha sem. Semmiféle kérdés nincs bennem annak kapcsán, hogy a békés kultúrák harmonikusan megférnek egymás mellett.

Karl Poppernek igaza van abban is, hogy a multikulturális, nyílt társadalom csakis a liberalizmus égisze alatt működhet. A liberalizmuson pedig - annak klasszikus jelentése szerint - azt kell értenünk, hogy a közösség nem csupán tolerálja a másságot akár bőrszín, akár vallás, akár gondolkodásmód, vagy szexuális irányultság tekintetében, de biztosítja is a különböző kultúrák békés együttélését. Olyan nincs, hogy bármely népcsoport erőszakosságával szemben elnézőek vagyunk, mondván: az ő hagyományaik már csak ilyenek... Multikulti környezetben a határozott rendőri jelenlét elengedhetetlen. Az állam első számú feladata, hogy megvédje polgárait, tökéletesen függetlenül attól, hogy az erőszakos bűnözés hátterében mi áll. Nyugat-Európa korlátlan befogadó politikája elsősorban e ponton bukott meg - valamiért azt kezdték gondolni, hogy a rendfenntartás egyenlő a nácizmussal, és hogy akinek a vérében van az agresszió, annak joga is azt korlátlanul kiélni. A másik probléma gazdasági természetű: az sem járja, hogy az állam az őslakosokat fosztja ki azok megkérdezése nélkül, csak hogy bevándorlók tömegeit képes legyen eltartani. Ez is megengedhetetlen erőszak. Gondoljunk csak a remekül működő Liverpoolra: eszébe jutna bárkinek, hogy le kéne csípni Szoboszlai, vagy Darwin Nunez fizetéséből, hogy azt Konaténak, vagy Joe Gomeznek adják oda? Nyilván megmosolyogtató a felvetés, hiszen minden játékos elképesztően motivált és szemmel láthatóan teljes erőbedobással megdolgozik a pénzéért. Ezt így kéne a társadalom minden rétegében.

"Bárki, aki a saját nemzetét, népét, politikai közösségét, családját a többiek elé helyezi, akár tudja, akár nem, diktatúrát épít." - idézi Bayer Zsolt Karl Popper gondolatát. A nyílt társadalom eszméje ezen a ponton csap át a nyilvánvaló őrületbe. Mégis: ki az az idióta, aki nem a sajátjait helyezi az első helyre? Ki az a felelőtlen tébolyodott, aki pont ugyanolyan lelkesedéssel támogat vadidegeneket, mint a saját közvetlen rokonságát? S ha már a Liverpool csapatával kezdtük: el tudja képzelni bárki, hogy Mohamed Szaláh számára létezik fontosabb a világon, mint imádott kislánya, Makka? Vajon Luis Díaz mindig kihagy pár meccset, amikor valaki a világon emberrablás áldozata lesz, vagy a szüleiért azért valamivel jobban aggódott? Vajon Conor Bradley minden fiatalon elhunyt édesapáért könnyet ejt, vagy a saját gyásza azért erősebben megviseli? Legelemibb genetikai kódolásunk szerint való, hogy a sajátjaink fontosabbak bárki másnál. És az sem kérdés, hogy ez multikulturális környezetben sincs, és nem is lesz soha másképp. Teljes őrület bárkitől önfeladást várni, és totális téveszme, hogy ebből az alapvető ösztönvilágunkból diktatúra, vagy bármi egyéb szörnyűség épülne. A magyar államnak is a magyar polgárokat kell szolgálnia és előnyben részesítenie - semmi sem természetesebb ennél.

SZALÁH ÉS KISLÁNYA, MAKKA

Én azt hiszem, a multikulti akár működhetne is. Végső soron mindenki azt eszik, azt iszik, úgy zenél és úgy táncol, amit és ahogyan szeretne. Még a vallási sokszínűséggel sincs semmi baj: miért ne hihetne bárki bármit, amit csak a fantáziája megenged? A gond ezúttal is kizárólag az agresszióval van. Az arany középutat - mint rendszerint - az erőszakmentesség jelöli ki. A korlátlan bevándorlást hirdető progresszív ideológia nyilvánvaló zsákutca, hiszen totális önfeladást, önpusztítást jelent fizikai, gazdasági és demográfiai értelemben egyaránt. Azonban a totális bezárkózás sem pálya, hiszen ezzel magunkat fosztanánk meg a lehetőségtől, hogy kihozzuk az országból a maximumot, ahogyan azt a Liverpool FC, Santana vagy épp Bruno Mars teszi. Semmi alapja sincs annak, hogy idegenkedjünk a békés és értékteremtő embertársainktól, legyenek akár vietnámi kereskedők, Fülöp-szigetekről való vendégmunkások, zsidók, arabok, feketék, bárkik. Meggyőződésem, hogy egyes-egyedül ezzel az attitűddel lehet igazi bajnokcsapatot építeni.

Jó-jó, tudjuk, Argentína immáron hosszú évtizedek óta permanens válságban él. Az infláció mértéke brutális, a szegénységi ráta 40%-os, a gazdaság ezer sebből vérzik. Viszont nem reménytelen a helyzet: végre egy ország, amelynek volt bátorsága egy vérbeli libertáriust ültetni az elnöki székbe. Maradona, Messi és Ferenc pápa után itt egy újabb argentin, kinek nevét muszáj lesz megjegyeznünk (már csak azért is, mert magyar felmenőkkel bír): Javier Milei-ről minden bizonnyal még sokat fogunk hallani a jövőben.

Argentína elmúlt száz évének történelme számos tanulsággal szolgál mindannyiunk számára. Az ország a múlt század elején még igazi nagyágyúnak számított: a világ ötödik legjelentősebb gazdasága volt. Az ötvenes években az egy főre jutó GDP-je a spanyol érték dupláját tette ki, s háromszor akkora volt, mint Japáné. Aztán történt valami, s Argentína szabályos lejtmenetbe kapcsolt. Eleddig összesen kilencszer jelentettek csődöt, ebből három alkalom már a jelen századhoz kötődik. A látványos töréspontot Juan Domingo Perón elnökké választása jelentette. Személye igen megosztó, sokan a mai napig szeretettel és nosztalgiával emlékeznek rá, ugyanakkor nem vitás, hogy népszerűségét elsősorban feleségének köszönhette. Evita történetét filmre vitték, musicalt is készítettek belőle, a Don't cry for me Argentina című sláger pedig minden élő generáció számára ismert; a legtöbben Madonna feldolgozásában hallottuk először. Az első, igen banális tanulságot rögtön le is szűrhetjük: ami népszerű, az attól még nem feltétlenül jó. Perón ugyanis megszámlálhatatlanul sok hibát követett el. Tekintélyuralmi rendszert vezetett be és antikapitalista programot hirdetett. Népjóléti intézkedései mellett államosított szinte mindent, hatalmasra duzzasztotta a központi bürokráciát, tiltotta, illetve magas vámokkal sújtotta az exportot, erőltetett iparosításba kezdett, tökéletesen elhanyagolva a mezőgazdaságot. A második számú tanulságot le sem kéne írnom, tudja mindenki: a baloldaliság, a felhizlalt állam, a bezárkózás, a piacellenesség tönkreteszik még a legígéretesebb gazdaságokat is. Az elnök mindemellett szimpatizált az olasz fasizmussal, s valójában annak elemeit vette át, s igyekezett megvalósítani. A harmadik tanulság tehát (mely talán nem minden Olvasó számára evidens): a fasizmus a kommunizmus édestestvére, ugyanúgy mélyen baloldali ideológia. S bár Juan Perón immáron ötven éve nincs közöttünk, örökségét még mindig nyögi az argentin nép. Azóta sem volt olyan vezetője az országnak, akiben elég erő, vagy legalább némi szándék lett volna, hogy ezektől a béklyóktól megszabadítsa Argentínát.

Egy ilyen történelmi múlttal terhelt miliőben kell most rendet tennie a decemberben hivatalát elfoglaló Javier Mileinek. A korombéli fickó igazi punk - már az is őrület, ahogyan kinéz. Volt már focikapus, rockzenész, közgazdaságtan-tanár, televíziós celeb, sőt tantrikus szexoktató is. (Természetesen a szabad szerelem híve. A lehető legszabadabbé.) Politikai megnyilvánulásai kifejezetten látványosak. A láncfűrész egyenesen kampányának szimbólumává vált, hatásosan érzékeltetve, hogy a terebélyesre nőtt állam mennyi felesleges ágát kell lemetszenie. A kedvencem az a videó, amelyben a hihetetlenül kövérre hízott kormányzati apparátust bemutatva annak radikális karcsúsításáról beszél. A minisztériumok harmadának azonnali megszüntetését helyezte kilátásba: "Sport- és Turizmus Minisztérium - kuka! Kulturális Minisztérium - kuka! Női-, Gender- és Diverzitás Minisztérium - kuka!" Imádom. (Már önmagában az egy vicc, hogy egy államcsődtől államcsődig vergődő ország genderminisztériumot tartott fenn az adófizetők pénzéből... Ez még a tejjel-mézzel folyó Kánaánban is értelmetlen pocsékolás volna.) Milei programjában szerepelt még, hogy feloszlatja az argentin jegybankot, az amerikai dollárt teszi az ország hivatalos fizetőeszközévé, privatizálja a nyugdíjrendszert, továbbá megszünteti a kötelező iskolai oktatást is. Csupa merész terv, de mindben van ráció.

Győzelmének napján a Telex "szélsőjobboldali" politikusként aposztrofálta Javier Mileit. E szóhasználat két dolgot jelenthet. Vagy arról van szó, hogy e jelző valójában radikális liberálist, végletesen piacpártit jelent - ez esetben egyet lehet érteni vele. A kérdés ekkor csak az, hogy miért használják szitokszóként azok, akik magukat is szabadelvűnek mondják. A másik lehetőség, hogy a Telex egy elvtelen, ócska, hazug médium, amely bárkire ráaggatja szitkait, akivel nem szimpatizál. Mert az azért mégsem járja, hogy szélsőjobboldalinak hívjuk a fasizmust, s ugyanígy a fasiszta elemekből építkező, peronista örökséget eltakarítani készülő, azzal minden tekintetben ellentétes világlátást is. Az már tényleg az orwelli világ netovábbja, amikor a fényt és az árnyékot is pontosan ugyanúgy nevezzük... Ha van valami, ami a globalista kaviárbaloldalnál kiveri a biztosítékot, az elsősorban Milei abortuszellenessége és azon ígérete, mely szerint véget vet a gyerekek - iskolai keretek közt történő - szexuális indoktrinációjának. Mindezek természetesen tökéletesen illeszkednek a libertárius világlátásba, nincs bennük az égvilágon semmi szélsőséges.

Javier Milei januárban felszólalt Davosban, a Világgazdasági Fórumon is. "Ma azért vagyok itt, hogy elmondjam: a nyugati világ veszélyben van. És azért van veszélyben, mert azokat, akiknek meg kellene védeniük a Nyugat értékeit, foglyul ejtett egy olyan világkép, amely megállíthatatlanul a szocializmus és a szegénység felé vezet." Argentína újdonsült elnöke keményen bírálta Davost amiatt, hogy szocialista programja csak nyomorúságot hoz a világra. "Az elmúlt évtizedekben a nyugati vezetők feladták a szabadság modelljét a kollektivizmus különböző változatai javára, amely nem a problémák megoldása, hanem azok gyökere lett. Azért vagyok itt, hogy elmondhassam: a kollektivista kísérletek még soha nem oldották meg a világ polgárait sújtó problémákat. Mi több: ezek jelentik a gondok kiváltó okát. A szabad vállalkozói kapitalizmus nemcsak az egyetlen lehetséges rendszer, amely képes megszüntetni a világ szegénységét, hanem az egyetlen erkölcsileg elfogadható rendszer is ennek a célnak az eléréséhez." Lehet ehhez bármit is hozzátenni? Jómagam évek óta másról sem írok.

Kevés dolog kedvesebb a szívemnek, mint amikor egy valódi libertárius kezébe adják egy ország vezetését. Sosem hittem volna, hogy ez pont Dél-Amerikában fog megtörténni. Kíváncsi vagyok, mire megy Javier Milei, de nagyon drukkolok a sikerének. Argentína sokáig táncolt a tönk szélén, de hitem szerint ennek vége. Ha az új elnök csak a töredékét megvalósítja ígéreteinek, már az is látványos fellendülést hoz majd.

Ülök a pókerasztalnál, jóleső kényelemben, még a kis büféasztalom is lazán elfér mellettem. A harmadik vakszint táján azonban hirtelen megszűnik e komfort: hatalmas, százhúsz kilós srácot ültetnek be mellém. A fickó nem kövér, csak amolyan tagbaszakadt, tenyeres-talpas. Innentől ádáz harcot vívok, hogy legalább az asztal box-beosztása szerint engem megillető helyet megtartsam. Emberünk szemmel láthatóan hozzá van szokva, hogy sehol sem fér el rendesen - nem igazán zavarja a számomra már feszélyező, intim közelség. Oldottságához a futószalagon érkező sörök is nagyban hozzájárulnak. Összeveszett a menyasszonyával - meséli - ezért most 200 kilométert utazva Pestre jött, s ő bizony ad az italozásnak. Kérdem, min kaptak össze, s nem is kell nagyon nógatni a válaszért: a lánynak mindenféle pasik írogatnak, ezért ő látni akarja a telefonját. A barátnőjének ez persze nem tetszik. "Teljes mértékben igaza van a lánynak" - közlöm vele, persze ezzel nem okozok különösebb örömöt számára. "Örülj neki, hogy szép csajod van!" - fűzöm hozzá, miután fotót is mutat - "Talán jobb lenne, ha egy bányarémmel kavarnál, aki a kutyának sem kell? Ez a legjobb, ami történhet veled..." Nehéz megemésztenie a hallottakat. A többi játékoshoz fordulva megkérdi: "Ti mit tennétek a helyemben?" A válasz egyhangú: mindenki azonnal elvágná a torkát az összes többi hódítónak. Ismét egymagam maradtam az igazammal - nem először, s valószínűleg nem is utoljára.

Az állatvilágra és a barbár népekre jellemző ösztönös létforma (megyünk a szívünk után, semmi más nem számít) és a tudatos tétezés közti első lépcsőfokot az jelenti, ha képesek vagyunk megkülönböztetni egymástól a pszichológia és a morál felségterületeit. A második lépés az, hogy a nagyvilág és a saját mikrokörnyezetünk történéseit helyesen pakoljuk be egyik vagy másik kosárba. Újdonsült, vidéki játszótársam meg volt győződve róla, hogy a másik telefonját ellenőrizgetni erkölcsileg nem kifogásolható, a barátnőjére írogatni ugyanakkor főbenjáró bűn. A valóság ennek pont a fordítottja. Az exvőlegények és az újdonsült jelöltek semmi rosszat nem tesznek, amikor próbálkoznak - a lány nem tulajdona senkinek, a férfinak meg az a dolga, hogy vadásszon. Ezzel szemben a társunk telefonjában való illetéktelen kutakodás megbocsáthatatlan, a másik magánszférájának durva megsértése. A szóban forgó konfliktus háromféle módon is megoldható. A legbetegebb az, ha a leányzó lesüllyed a fiú szintjére és a jövőben legitim rálátást enged az üzenetváltásaira. A legegészségesebb az, ha a srác képes felemelni a lelkét, és pszichikai problémájával megküzdve, férfi módjára viselni, hogy léteznek kihívói. A legreálisabb pedig az, ha hagyják az egész kapcsolatot a fenébe és különköltöznek.

A pszichológia és a morál szegmensei mindenesetre igen gyakran összemosódnak, nem csupán az egyén elméjében, de sokszor intézményesített formában is. A különböző vallások, ideológiák és társadalomfilozófiai elképzelések mind oly módon keletkeznek, hogy egyes kreatív ötletelők önkényes módon elkezdik oda-vissza pakolgatni e kosarak tartalmát. Így jönnek létre a különböző szubkultúrák és eltorzult csoportnormák. Ha megpróbálunk rendet tenni e téren, muszáj azzal kezdeni, hogy meghatározzuk a különbséget az érintett területek között.

• A VIZSGÁLAT TÁRGYA - A pszichológia a FORRÁS szakterülete, a lélektani folyamatokat analizálja. Nem lényegtelen, hogy ezekből születik-e szó, avagy tett, ám szinte másodlagos. A morál fókuszpontjában a TORKOLAT, a cselekedet áll, hiszen puszta gondolattal vagy érzéssel lehetetlen bűnt elkövetni. Erkölcsi tekintetben majdhogynem irreleváns, hogy egy adott bűntett hátterében miféle trauma, bosszúvágy, felindultság, vagy egyéb pszichikai mozgatórugó áll.
• TUDATI SZINT - A pszichológiai folyamatok ösztönösek, ezzel szemben a morál a tudatosság szintjén működik. Az érzéseinkkel, az indulatainkkal, a feltétlen reflexeinkkel aligha tudunk bármit is kezdeni. Ám az már teljes egészében a mi döntésünk, hogy ezeket mivé transzformáljuk, s hogy ezt miért tesszük.
• SZEREPLŐK - Az erkölcs kizárólag azt vizsgálja, amit a másik emberrel teszünk. Mindaz, amit önmagunknak okozunk, soha nem lehet morális kérdés, kizárólag pszichológiai.
• OBJEKTIVITÁS - A morál fennhatósága alá tartozó cselekmények mérhető, kimutatható ártalmakkal, károkkal, sérülésekkel járnak. Ahol nincs ilyen, ott nem léptünk ki a pszichológiai dimenzióból.
• ÉRVÉNYESSÉG - Az egyetemes morál törvényei kötelezőek és minden élő emberre vonatkoznak. A pszichológia ezzel szemben legfeljebb ajánlásokat tehet, melyeket érdemes megfogadni, elsősorban személyes jólétünk növelése érdekében.

Mindezek után talán érdemes néhány további példával megvilágítani, miként viszonyulnak egymáshoz e dimenziók hétköznapjaink különböző fejezeteiben.

• SEGÍTSÉGNYÚJTÁS, ADAKOZÁS - Ha jót teszünk, azzal elsősorban magunkat jutalmazzuk, a saját lelkünket, tudatunkat és énképünket építjük. Nyilvánvalóan senkit sem kényszeríthetünk arra, hogy jóságos legyen, így ez a terület tökéletesen kívül esik a kötelező érvényű morálon; abszolút a pszichológia felségterülete. Erkölcsi vetületről kizárólag akkor beszélhetünk, ha az említett kényszer felüti a fejét. A német gazdák tüntetése érthető; kormányuk számára semmi sem drága, ha a bevándorlók és az ukránok finanszírozásáról van szó, ám egyre húsba vágóbb, hogy az adófizetőket kell megnyúzni mindezért.
• HAZUGSÁG - Amennyiben ez szerződésszegést jelent, az adott szó meg nem tartását, szándékos csalást, szélhámosságot, ez esetekben értelemszerűen morális kérdésről beszélünk. Ha csupán gyermeteg nagyzolást, vetítést, jelentéktelen sztorik ártatlan kiszínezését, úgy nincs áldozat, vagyis bűntett sincsen.
• RASSZIZMUS, HOMOFÓBIA - Amíg nincs tettlegesség, addig a kérdés pusztán pszichológiai természetű: önmagát mérgezi mindenki, aki a szívében gyűlöletet táplál. Amikor a tettlegesség megjelenik - akár a gyűlölködő részéről, akár vele szemben a hatóság, vagy bárki más részéről - onnantól kap a jelenség morális töltetet.
• SZEXUALITÁS - Szinte minden vallás korlátozza valamiféle módon, holott egyéni elfoglaltságként - pornófogyasztás, önkielégítés - értelmezhetetlen a morális máz; csoportfoglalkozásként pedig az önkéntesség biztosítja az erkölcsi zöld kártyát. Nem vitás, hogy a pszichológia síkján bőven tehetünk megalapozott állításokat és ajánlásokat akár az érzelemmentes testiség, akár pornófüggőség káros hatásait illetően. Ám felnőtt embereknek aligha tilthatunk meg bármit.
• VÉLEMÉNYSZABADSÁG - Ha az építőmunkások fényes nappal, mindenféle fenyegető szándék nélkül füttyögnek az arra járó bombázóknak, abban keresve sem találunk morális szálat. Hogy mit kezdenek a nők e primitív bókkal, az már csakis az ő dolguk. Igazán beteg pszichére vall, ha valakit az ilyesmi megvisel.
• SZAGÁRTALOM - A dohányfüst és a mosdatlanság bűze valós, érzékelhető, az egy légtérben tartózkodók számára megkerülhetetlen. Ebből fakadóan ezek korlátozása közintézményekben, megállókban, illetve a tömegközlekedés járatain a józan morál része.
• ZAJÁRTALOM - A közösségi szabályozás e téren sem ördögtől való, hiszen valódi ártalomról beszélünk, s egy bizonyos decibel felett mindenütt utoléri az embert.
• SPECIÁLIS ESETEK - Korábban sosem jutott eszembe, hogy a biztonsági öv használata morális kérdés lehet. Csak magammal tolok ki, ha ütközéskor nincs bekapcsolva - gondoltam naivan. Aztán egy barátom felhívta a figyelmemet arra, hogy súlyos közlekedési balesetnél az autóból kirepülő, magatehetetlen test további, másokat veszélyeztető gondot okozhat. Azonnal meg voltam győzve.

"Jól csak a szíveddel látsz" - énekli Mester Tamás A kis hercegből ollózott frázist az Altass el című kiváló slágerében. Ám rögtön a következő sorban felcsendül a megkérdőjelezhetetlen igazság: "De néha még a szív is téved." Naná. Kiegyensúlyozottan csak akkor működhetünk, ha a szív ösztöne és a morál tudatossága tökéletes harmóniát képez bennünk. Ami pedig a politikát illeti, a jó vezetők felismerik, hogy mely csatákat mely hadszíntereken kell megvívni. Mindenkit meg kell védeni az erőszakos bűnözőktől - ezt diktálja az általános erkölcs. Ugyanakkor senkit sem kell megvédeni önmagától - ez az egyéni psziché játéktere. A jó világ ott kezdődik, ahol legalább az elit érzékeli a különbséget.

Egy éve hunyt el Tamás Gáspár Miklós, ennek emlékére a Partizán közzétett egy 2020-ban készített, eleddig kiadatlan interjút. Esküszöm: minden egyes mondatnál a falat kapartam. TGM kapcsán mindig az a kérdés motoszkált bennem, hogy egy ennyire művelt, s hitem szerint jó szándékú ember miként tudott ilyen fanatikusan ragaszkodni egy eredendően őrült és pusztító eszméhez?

"A kapitalizmusban élni nem jó. Nem kellemes. Csúnya." TGM arról beszél, hogy az emberek általában nem rajonganak a piaci versenyért. Ebben speciel igaza van. Ám ha közvélemény-kutatást tartanánk annak kapcsán, hogy a különböző társadalmak polgárai mennyire szeretnek diétázni, futni, súlyzókkal edzeni, arra is pont ugyanezt mondanák: nem kellemes. Viszont az emberek alapvetően nem hülyék, így pontosan tudják, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy testüket karbantartsák. Ugyanez a helyzet a kapitalizmussal is: miért is lelkesedne bárki egy olyan világért, amelyben dolgozni kell, és az egyéni teljesítmény alapján boldogulunk? Nem lenne sokkal szívderítőbb az a rendszer, amelyben alanyi jogon jár a terülj-terülj asztalkám? A baj csak az, hogy ilyen nem létezik. Tamás Gáspár Miklós az ezerszer elbukott, mindenütt nyomort és brutális elnyomást hozó kommunizmust ajánlja a piacgazdaság helyett, ami a lehető legpocsékabb alternatíva. Történelmünk során sokféle működési szisztémát kipróbáltunk már, s minden kétséget kizárólag a kapitalizmus teremtette meg a legnagyobb és legszélesebb jólétet. Lehet nem szeretni, de jobbat még senki sem talált ki eleddig.

"Az ultrakapitalista és autokratikus és diktatórikus rendszerrel szemben egy olyan ellenzék áll, amely többségében szintén ultrakapitalista. És amely bizonyos értelemben egyetért az Orbán-rendszer legfölháborítóbb intézkedéseivel. Tapasztaljuk azt, hogy ma az ellenzék komoly propagandát folytatna mondjuk az egykulcsos adóval szemben?" Bevallom, mindig értetlenül pislogok, amikor valaki a progresszív adózást favorizálja. Ha Béla egymilliót keres havonta, úgy százötvenezret fizet az államkasszába SZJA formájában, szemben a kétmilliós fizetéssel bíró Dezsővel, aki háromszázezret. Mi az az erkölcsi alap, melynek értelmében kevés e kétszeres hozzájárulás - miközben vélhetően pont ugyanannyi központi szolgáltatást élveznek -, s még brutálisabban meg kéne kopasztani az utóbbit? Sokkal inkább a degresszív adózás mellett kellene érvelnünk, ha közelebb kivánnánk vinni a társadalmat az igazságos közteherviseléshez. Arról nem is beszélve, mennyire kontraproduktív a progresszív adórendszer: mindenki abban érdekelt, hogy még véletlenül se lépjen át a magasabb sávba...

"Ma a szabadságszerető baloldalnak a forradalmi taktikától azért visszariadnak a vezető alakjai. Az erőszaktól. Ezért forradalmi baloldal nem nagyon van." Még szerencse. Döbbenetes filozófiai teljesítmény ugyanakkor, ahogyan egy gondolaton belül egymás mellé kerül a szabadság szeretete és az erőszak igénye. Ez konkrétan fából vaskarika. TGM még mindig ott tart, hogy háborúzni kell a békéért... "A forradalmiságon egyszerűen csak azt értem, hogy egy olyan mozgalom, amely legalább a lehetőségek között számba veszi a népfölkelést, a népmozgalmat, amely az utcán, meg a megostromolt közintézményekben kezébe veszi a hatalmat a klasszikus forradalmi módon." Kifejti, hogy parlamenti választások útján a kapitalista rendszer nem leváltható. Ismét valami, amiben igazat adhatunk neki. De ha ez így van - vagyis az emberek olyan pártokra szavaznak szívesen, amelyek piacgazdaságban gondolkodnak -, akkor miért kell erőltetni a dolgot? Ha nem rendeznének szabad választásokat, akkor legitim dolog volna népfelkelésről beszélni. Ám ha egy eszmét békésen is hatalomra lehet segíteni, olyankor hogyan jut eszébe bárkinek is az erőszak? Nem volna tisztességesebb elfogadni, hogy a társadalom oroszlánrésze nem kér ebből? "A helyzetet meglehetősen kilátástalannak látom, de a helyzet már sokszor volt kilátástalan. Ugye a történelemből ez is az egyik tanulság, hogy időnként teljesen meglepő módon egyszer csak lángba borulnak a szívek és az utcák. És valami történik a szabadság érdekében..." A legtöbben persze csak mosolygunk az ilyen őrült víziókon. De képzeljük csak el, hogy TGM nem a kommunista eszme, hanem mondjuk a nácizmus mellett érvelne, lángoló utcákról ábrándozva! Mondatai azonnal kivernék a biztosítékot. Így viszont tök oké minden, mintha a baloldali erőszak bármivel is elfogadhatóbb volna, mint a jobboldali. Micsoda perverz világban élünk? (Amikor napjainkban a német szélsőbalosok "AfD-seket megölni!" transzparensekkel vonulnak, az teljesen szelíd, megengedhető, finom gesztus. A békés AfD-sek ugyanakkor mind nácik, mert a német köztévé így döntött, ezért érdemes lenne minimum betiltani a pártot...)

"Ez egy rosszkedvű társadalom, amely beletörődött, hogy így kell most élnie." Tamás Gáspár Miklós - szélesen kivetítve saját érzésvilágát - lazán dobálózik az effajta általánosságokkal. Talán másra jutna, ha megnézné a statisztikákat: Európában az elmúlt 14 évben (a balti országok mellett) Magyarországon csökkent a legdrámaibb módon az öngyilkosságok száma. (Még mindig nem állunk fényesen, ám a tendencia látványos.) A beszélgetés idején TGM még nem ismerhette annak a 2021-es felmérésnek az eredményét, mely szerint Európában a magyarok érzik legszabadabbnak az életüket. "Nem kell azt képzelni, hogy Orbán Viktor országában Orbán Viktor hívei boldogan élnek. Erről szó nincsen." Valóság szerint szinte mindegy, hogy azért hoztunk össze zsinórban négy kétharmados győzelmet, mert a magyar ember lubickol az elégedettségben és félistenként tekint a miniszterelnökre, vagy pedig azért, mert tartunk attól, hogy az alternatíva nagyságrendekkel rosszabb volna. TGM szerint Orbán "nem szorgalmazza a békemeneteket és hasonlókat. Mert annak a korszaknak ugyanis vége van. Azt ő nagyon jól tudja." Nos, ezt is sikerült benéznie: az interjút (és a pandémiát) követően, a legutóbbi parlamenti választásokra hangolódva 2021 október 23-án, majd 2022. március 15-én is brutális méretű kormánypárti tömeg vonult végig Budapest utcáin. Hiába a vágyvezérelt okoskodás - e téren semmi nem változott. "Ez ma egy nagyon rosszkedvű ország, amely engedelmeskedik, sőt amely hagyja magát meggyőzni egy csomó dologról, de ez csupa negatívum. Csupa negatívum. Ne jöjjenek ide az idegenek, ne legyen rendetlenség..." Fura egy gondolkodásmód. Tamás Gáspár Miklós a beszélgetés során mindvégig kiáll a korlátlan migráció eszménye mellett, s a gazdasági bevándorlókat tudatosan menekülőknek nevezi. Magasról tesz a békére, a közbiztonságra. Szíve joga, hogy egy ilyen torz értékrendet képviseljen, azonban megdöbbentő, hogy az önpusztítást látja egyedül üdvözítőnek, miközben megveti és értéktelennek titulálja a rendet. Ez egész egyszerűen perverz fanatizmus. Mintha a svédek idiótának tartanák a világ nagyobbik és józanabb részét, csak mert mi nem fogyasztunk rohasztott heringet...

A végére hagytam azt, ami a leginkább megdöbbentett. "Magyarországon, ahol egy nagyon derék, egyébként zsidó származású holokauszt-történész szakmailag teljesen korrekt munkáiban azt mondja, hogy a HONVÉDEINK - a második világháborúról szólván. Most képzeld el, hogy valaki azt mondja Németországban, hogy UNSERE WEHRMACHT. Azt a mindenségit! Ugye? Hát lecsukják!" Ezen tényleg dobtam egy hátast. Mert az oké, hogy egy tökéletesen értelmetlen vérfürdőben a rossz oldalon álltunk. (És most ne is firtassuk, hogy ezúttal sem akartunk háborúzni.) De ettől még a magyar katonák a honfitársaink maradnak, akik a legkevésbé sem tehettek arról az őrületről, amelybe belerángatták őket. Tényleg meg kéne tagadnunk mindannyiukat? Tényleg a német világ a jó világ, ahol lecsukhatnak rosszul hangzó szavakért??? Miféle erkölcs az ilyen? Düsseldorfban élő barátaink mesélik, hogy már az általános iskola alsó tagozatában is azzal a mantrával kezdődik az oktatás, mely szerint: "bocsánatot kérünk a nácizmusért". A gyerkőc hazamegy, és a szüleit faggatja, hogy mi is az a nácizmus... Ez egy beteg világ, a kollektív bűnösség vallásos dogmavilága. Azt még megérteném, ha a felső tagozatosok - akik már talán kapiskálják, miről van szó - kapnának némi erkölcsi útravalót, mely szerint az embertelen ideológiák - nácizmus, kommunizmus, iszlám - egyaránt kerülendők. De szó nincs ilyesmiről. Ahogy Szolzsenyicin megfogalmazta még 1990-ben: "Nyugat-Németországot eltöltötte a teljes megbánás - csak ezután következett be a gazdasági felvirágzás. Nálunk még csak meg sem kezdődött a bűnbánat. Nálunk a glasznoszty fölött most is ott lógnak füzérszám a régi hazugságok súlyos, kövér fürtjei. Mi pedig mintha észre sem vennénk őket." Azóta 34 esztendő telt el, de a kommunista vétkek miatt továbbra sem szégyenkezik senki. Tamás Gáspár Miklós még mindig a nyolcvan évvel ezelőtti narratívát erőlteti, mely szerint a világ a fasizmus és az antifasizmus hadszíntere. Oké, fogadjuk el ezt a megközelítést! A helyzet azonban az, hogy TGM imádott kommunizmusa, a vörös fasizmus abszolút a rossz oldalon áll. Nem a jobb és a bal harcát látjuk, hanem a szabadság és az erőszak feszül egymásnak. Márpedig ezen a meccsen a kapitalizmus viseli szabadság mezét, a kommunizmus pedig az erőszakét, az elnyomásét, az embertelenségét.

Isten veled, Tamás Gáspár Miklós, az emlékedet megőrizzük! A gondolataidat úgyszintén, ám csupán elrettentésképpen.