1996-ban diplomáztam. Harminc év távlatából is tisztán emlékszem a reklám szakirányon tanult alapvetésekre. Természetesen már akkor is téma volt a celebek szerepeltetése a különböző társaságok marketingkommunikációjában. Akkortájt arról szólt a fáma, hogy hiába népszerű Kern András vagy Nagy Feró, sokat nem hozna a konyhára, ha például a Calgont ők reklámoznák a tévében. A nemzetközi felmérések egyértelműen azt igazolták, hogy a háziasszonyok ilyen természetű kérdésekben inkább a szakemberekre hallgatnak. (A forráshitelesség elvét követve ezért jelent meg a mosógépszerelő karaktere a termék tévés hirdetéseiben.) Mára mintha változott volna a világ, különösen ami a politikai szférát illeti.

Miért látunk-hallunk ma ennyi celebet politikai témákban is megnyilvánulni? Mi lett más a kilencvenes évekhez képest? Először is érdemes megjegyezni: a politikai dilemmák össze sem hasonlíthatók az olyan gondokkal, mint például a mosógép vízkövesedése. Az utóbbi tisztán praktikus kérdés, szemben a pártválasztással, mely a legtöbbeknél sokkal inkább érzelmi alapú döntés. A választópolgár jellemzően nem szakpolitikai programot vásárol, sokkal inkább identitást. Másodszor: a szakértők kora - úgy tűnik - lejárt. Talán a kilencvenes években még tekintélynek számított egy fehér köpenyes, felkészült szakember, ma már aligha. És ennek nem csupán az az oka, hogy a posztmodern korban mindenki elhiszi magáról, hogy mindenhez ért. Legalább ilyen lényeges, hogy a jelenkor szakértőinek többsége látványosan prostituálttá vált. A közvéleménykutató olyan eredményt hoz ki, amilyet csak megrendelnek tőle. A biztonságpolitikai guru olyannyira foglya az ukrán narratívának, hogy képes katonai szimulátorjátékot elemezni élő tévéadásban. A kiberszakértő pedig bármire rámondja, hogy hamisítvány, ami kínos a politikai szekértáborának. Csodálkozunk, hogy már senki sem hisz nekik? Harmadszor: a közösségi média térhódítása mindent megváltoztatott. A széles táborral bíró influenszereknél a termékpromóció nem hogy jellemző, de ma már ez a tartalomgyártás elsődleges üzleti modellje. A követők úgy érzik, mintha egy jóbarátjuk ajánlaná nekik az adott cikket - ez jóval hatékonyabb lehet, mint egy személytelen márkaközlemény. És végül negyedszer: A celebek megjelenése a politikában valójában egyáltalán nem újdonság. Már a rendszerváltás idején is láthattuk, amint Koncz Zsuzsa, Bródy János, Darvas Iván, vagy épp Kulka János kiállt az SZDSZ mellett. Ez a jelenség a későbbiekben valamelyest visszaszorult (és nem csak azért, mert a Szabad Demokraták mozgalma kimúlt), de most minden eddiginél nagyobb hullámban tért vissza. Az ok nyilvánvaló: mindenki érzi, hogy a tét ezúttal óriási.

A hírességek politikai szerepvállalása ma már alapvető része a nyugati demokráciák látványpolitizálásának, de a módszerek és a hatékonyság terén jelentős különbségeket látunk az Atlanti-óceán két partja között. Az Egyesült Államokban a hírességek a kampánygépezet szerves részei. Itt nemcsak támogatnak, hanem gyakran ők maguk a mozgósítás motorjai. Az olyan ikonok, mint Taylor Swift vagy George Clooney, képesek több százezer embert regisztrációra vagy szavazásra bírni (Swift 2024-es kiállása Kamala Harris mellett rekordokat döntött a regisztrációs oldalakon). Ráadásul Amerikában sokszor elmosódik a határ a celeb és a politikus között, gondoljunk csak Ronald Reaganre, Donald Trumpra vagy Arnold Schwarzeneggerre. Európa jellemzően sokkal csendesebb, az öreg kontinens sztárjai gyakrabban állnak bele konkrét ügyekbe (környezetvédelem, emberi jogok), mintsem hogy elköteleznék magukat konkrét pártok mellett. Például Kylian Mbappé 2024-es és 2025-ös megszólalásai a franciaországi szélsőjobboldal ellen inkább morális figyelmeztetések voltak, mint pártkampányok. Ami pedig konkrétan a színészeket illeti, a trend világszerte hasonló: a többség (különösen a fiatalabb generáció) a progresszív, zöld vagy liberális oldalt támogatja. Konzervatívnak lenni nem divat Hollywoodban, de Londonban és Párizsban sem. Ezért a jobboldali érzelmű hírességek (pl. Jon Voight, James Woods, Chuck Norris, Rob Schneider) gyakran izoláltabbak a szakmában, illetve a cancel culture-től tartva ritkábban szólalnak meg.

Térjünk most haza, és első körben fókuszáljunk a zenészekre, színészekre! A rocksztárok - mióta világ a világ - mindig is lázadók voltak. A színészeink pedig már az egyetemi éveik során is a tömény baloldaliságot szívják magukba. Valóságos csoda az, hogy Magyarországon e téren egészen kiegyensúlyozott a két oldal. Az ellenzéki térfél természetesen hangosabb, zajosabb, botrányosabb. A kormányt támogatók - akár digitális polgári körökben való megjelenésükkel, akár Fidesz-rendezvényeken való fellépéseikkel - visszafogottan azt üzenik: a nemzeti oldalon állni a legkevésbé sem ciki, hanem nagyon is vállalható. Óriási különbség a két oldal között az is, hogy a kormányoldal a legritkább esetben fordul el azoktól, akik a változás mellé állnak. Nyíltan ellenzéki zenekarokat is meghívnak jobbos fesztiválokra; nyíltan ellenzéki színészek is szerepet kapnak az állami támogatással készülő filmekben. Ha valóban tehetségesek, ezt sosem vonjuk kétségbe, csak mert a másik oldal szekerét tolják. A globalista baloldal ugyanakkor epét hány minden újabb nemzeti kiállás esetén. Legutóbb Takáts Tamást szedték ízekre, csak mert elénekelt egy számot az esztergomi háborúellenes gyűlésen. Kíváncsi leszek, mit szólnak majd ahhoz, hogy tegnap a Kossuth téren is színpadra lépett: Radics Gigi, Dér Heni, Pápai Joci, Pataky Attila és Curtis társaságában a Nemzeti dalt adták elő - sok ezren énekeltük velük együtt. Felemelő élmény volt, minden túlzás nélkül.

Amíg a zenészek és színészek tábora erősen megosztott, addig a sportolók világában meglehetősen egyértelmű a helyzet. Az óbaloldal mellé alig néhányan álltak az elmúlt 36 év során. A Tisza Párt is egyedül Kulcsár Krisztiánnal büszkélkedhet. Ezzel szemben mindenki más, aki felvállalja politikai hovatartozását, kivétel nélkül a kormányt támogatja; többekkel a tegnapi békemenet első sorában is találkozhattunk. Ebben nyílván komoly szerepet játszik az is, hogy Orbánék stratégiai ágazatként tekintenek a sportra. Az állami támogatások mértéke az elmúlt 16 évben a többszörösére nőtt; a nagy sportegyesületek élén gyakran kormánypárti politikusok vagy a holdudvarhoz tartozó vezetők állnak. De van ennél mélyebb oka is a jelenségnek. A sport alapvetően az önmagáért tenni akaró ember sajátja. Azé, aki megmozgatja a súlyzókat, maga mögött hagyja a kilométereket, illetve szenvedélyesen küzd, hogy legyőzze ellenfelét. A sport azoké, akik büszkék a sikeres nemzettársaikra, s akik hatvanezres kórust alkotva együtt éneklik a himnuszt a többi szurkolóval. A sport lélekemelő dolog a versenyző és a néző számára egyaránt. A sportszerűség tisztességes hozzáállást jelent, vagy még annál is többet. Ezek mind-mind jobboldali értékek. A tipikus baloldali ezzel szemben a fotelben ül, pocakot növeszt, telefüstöli a nappalit, elkapcsol a sportcsatornákról és kesereg, hogy őt senki sem szereti; hogy ő soha semmiben nem volt még sikeres, s hogy ez egy élhetetlen ország... Ha vigyázó szemünket az Egyesült Államokra vetjük, ott is azt fogjuk látni, hogy a legnépszerűbb sportágakat - jégkorong, baseball, NASCAR - a masszív republikánus jelenlét jellemzi. (Az amerikai futball ás a kosárlabda világában a játékosok 70-75%-a fekete - itt már korántsem ilyen egyértelmű a helyzet.)

Így állunk tehát. Az O1G tábor hosszú évek óta igyekszik beleverni a nép fejébe, hogy fideszesnek lenni ciki, hogy mindenki, aki számít, mára már a Tisza táborát erősíti. A valóság szemmel láthatóan ezzel pont ellentétes. Az ismert zenészek, színészek, sportolók oroszlánrésze kiáll a kormány mellett. Teszik ezt úgy, hogy ezzel komoly kockázatot vállalnak. Mi jobbosok akkor is elmegyünk egy Quimby, egy Kispál, egy Azahriah vagy épp egy Carson Coma koncertre, ha pontosan tudjuk, hogy a politika tengerén nem egy csónakban evezünk. Egyszerűen azért cselekszünk így, mert mi vagyunk a liberálisak, a megengedők, a szabadságszeretők. A másik oldal nem ilyen. Szélsőségességüket, eszelős gyűlöletüket pont azok a reakciók mutatják meg legjobban, melyek az Orbánt támogató celebekre záporoznak. Minden tiszteletem azoké, akik még ilyen áron is hitet tesznek a haza, a közösség, a nemzeti függetlenség mellett.

Petőfi Sándor költő. Jókai Mór író. Vavári Pál történész, tanár. Irinyi József ügyvéd, újságíró. Degré Alajos ügyvéd. Nem sorolom tovább; a márciusi ifjak csaknem mindegyike értelmiségi, többnyire jogász végzettségűek. Ők a kor influenszerei, akik pallérozott műveltséggel és végiggondolt politikai vízióval jelentkeztek. Emelkedett retorikával, valódi morális erővel mozgósítottak. Létezik ugyan egy olyan hiedelem, mely szerint a forradalmakat mindig a prolik, a társadalom legalsóbb rétegei indítják; a címbéli szállóige is erre utal - 1848 márciusa azonban homlokegyenest mást mutat.

Szombaton este egyik barátomnál whiskyzünk, kártyázunk. A hangfalakból a kedvenc muzsikáim szólnak - az Aerosmithtől kezdve a Quimbyig minden. Két és fél óra elteltével egyik idióta haverom megjegyzi: eddig még egyetlen jó számot sem hallott... Nekem se kell sokkal több, hogy vörösödjön a fejem és üvöltözni kezdjek. Az utóbbi negyven év zenei krémjét kínálom a társaságnak, de neki semmi sem jó. Megkérdem, hogy számára mi jelentené a tökéletes muzikális élményt. A válasz: "Majka, Tóth Andi, Tiesto..." E pillanatban úgy érzem, menten felrobbanok. Hogy mi?? Tóth Andi? Helyes csajszi, de hogyan lehet zenei etalonként hivatkozni rá? Még ha azt mondaná, hogy Pink Floyd, Yes, Supertramp vagy Sting, simán legyintenék, elkönyvelve: egy kifinomult sznobbal van dolgom. De így? Alulról kritizálva? Ezt hogyan?

A vasárnap délutánt a pókerteremben töltöm. Éhezők viadala - mondják sokan, hiszen a hét legalacsonyabb nevezési díjú versenye; mindösze tízezer forint a beülő. Meg is jelenik boldog-boldogtalan, pont úgy, mint a hétvégi autósforgalomban. Különösebben nem zavar, hogy totál amatőrökkel küzdök, még akkor sem, ha 96%-os partikat veszítek el. Ellenfelemet mindössze két lap segíti, viszont Fortuna valamiért szereti az agyhalottakat és gyakran nyújt számukra csodával határos támogatást - talán szellemi hátrányukat igyekszik kompenzálni ily módon. Edzett vagyok, az elmúlt húsz év során megszoktam már az ilyesmit. A gyógyszer csak akkor gurul el nálam, amikor a másik elemezni kezdi a leosztást és arra jut, milyen pocsékul játszottam. S ha ez nem lenne elég, a fél asztal helyeslően bólogat a teljes idiótasághoz... Tudni kell: a póker egy olyan szakma, amely kérlelhetetlen matematikai alapokkal bír. Az esetek többségében igen jól kalkulálható, hogy egy-egy lejátszási mód milyen várható értékkel kecsegtet, s valójában ez az egy, ami professzionálisan számít. Igazán dühítő jelenség, amikor a teljes sötétségben tapogatózók igyekeznek kioktatni azt, aki a téma csaknem teljes szakirodalmát ismeri, mi több: maga is írt már pókerkönyvet.

„A tömegember [...] abban a hiszemben él, hogy ő teljes és befejezett lény. Mivel nem érez hiányt semmiben, nem is keresi azt, amije nincs. [...] Ezért van az, hogy a tömegembernek nincsenek kétségei, és nem ismer el semmiféle külső tekintélyt. Meg van győződve róla, hogy az ő véleménye a világ legtermészetesebb dolga, és kész arra, hogy ezt a véleményét bárkire rákényszerítse.” - írja José Ortega Y Gasset A tömegek lázadása c. művében. „A tömegember [...] nem akar érvelni, nem akarja, hogy igaza legyen, hanem egyszerűen rá akarja kényszeríteni a véleményét a többiekre. Ez az új jelenség: az a jog, hogy ne legyen igazunk, a balgaság joga. [...] Az emberiség történetében most először fordul elő, hogy a tömeg nem akarja megérteni a nála kiválóbbat, sőt, egyszerűen elutasítja azt.” A mű száz évvel ezelőtt született, mégis azt érezzük, hogy a jelenkorról szól. A történelem során természetesen mindig léteztek okosak és ostobák, iskolázottak és iskolázatlanok. Baloldali filozófia ugyanakkor nem volt mindig, így egészen Marx megjelenéséig a falu bolondja nem is keverte össze magát az egyetemi professzorral. Üdvözlendő, hogy a törvény előtt ma már minden ember egyenlő, s hogy bárki előadhatja véleményét, ám ez a legkevésbé sem jelenti azt, a nép egyszerű gyermeke ettől egy csapásra megokosodott, s hogy innentől kezdve mindenkinek minden kérdésben pont ugyanannyit ér a szava. A 21. század posztmodern progressziója persze kész visszanyúlni a marxi gyökerekhez és új életet lehelni a hamis proli öntudatba. Pont ugyanúgy hergel, mint 100-150 évvel ezelőtt; pont ugyanúgy igyekszik elhitetni, hogy a világ igazságtalansága az, ha nem vezethet minden jöttment utasszállító repülőgépet, vagy nem végezhet agyműtétet bárki.  

A valóság az, hogy nem minden relatív; nem minden ízlés és hóbort dolga csupán. Léteznek kitanulható szakmák, objektív igazságok és mérhető minőségi szempontok. Természetesen helyes volt az emberiség sok évszázados törekvése, mellyel maga mögött hagyta a tekintélyelvű gondolkodásmódot. Olyan nincs, hogy valaki uralkodónak, vagy arisztokratának születik, s ebből következően jobban ért bármihez, mint a köznép. Olyan sincs, hogy egy vallás vagy egy ideológia kihirdeti magáról önön felsőbbrendűségét, melyet mindenkinek vakon el kell fogadnia. No de olyan sincs, hogy valamiféle kvótarendszer alapján mindenkinek pont ugyanannyiszor lesz igaza. Simán előfordulhat, hogy a falu bolondja és az egyetemi professzor egy életen át permanens vitát folytat úgy, hogy az előbbi kivétel nélkül minden esetben téved. Természetesen simán elviselhető az, hogy a posztmodern korban mindenki ért a focihoz, mindenki járványügyi szakértő is egyben, valamint a politika is mindenkinek a kisujjában van. Az is csak keveseket idegesít, ha a zenét és a pókert is olyanok próbálják oktatni, akiknek a legkisebb rálátásuk sincs az adott területre. De amikor már a politikai vezetők is ostobák, műveletlenek és alkalmatlanok, abból komoly katsztrófák következhetnek. És legalább ilyen drámai az is, amikor ugyanezek a vezetők a tudatlan tömegeket erőszakra hangolják. Nincs nehéz dolguk, a terep elő van készítve. Ahol minden relatív; ahol a szép a rút és a rút a szép; ahol a tiltó intézkedéseket a szabadság nevében hozzák; ahol a háború békét, a béke pedig háborút jelent, ott a prolit nem lesz nehéz meggyőzni arról, hogy az agresszíó kezdeményezése akár még erkölcsös, sőt kívánatos is lehet.

1848. március 15-én a nap eseményeire, követeléseire, hangvételére erősen rányomta bélyegét, hogy a pesti értelmiség köreiből indult minden. Nem löttyös indulat, gyerekes irigység, gyilkos bosszúszomj a mozgatórugó, hanem kizárólag emelkedett célok: a szabadság és a nemzeti függetlenség óhaja. Ezzel szemben ma hiába keresnénk a Petőfiket, Jókaikat, Vasvárikat. 2026 forradalmi ábrándja nem a Pilvaxból indul, de még csak nem is az Ingából. Ma csak Noár van, és a hozzá hasonló, véresszájú, hőbörgő prolik százai. A jelenkor a legkevésbé sem emlékeztet 1848-ra, sokkal inkább 1919-re. Frusztrált, szerencsétlen, önerőből boldogulni képtelen idióták és szadista hajlamú Lenin-fiúk károgását, fröcsögését és hergelését látjuk. Ebből még soha semmi jó nem született.

Számomra határozottan úgy tűnik, hogy a rendszerváltás vakhitű katonái kezdenek elbizonytalanodni. Hónapok óta hülyítik egymást azzal, hogy ez a harc lesz a végső, ám most, a célegyenesre fordulva mintha megremegnének a lábak. Sokféle jelét látni e talajvesztésnek. Van, aki elkezd békülékeny hangnemben kommunikálni, igyekezve megszólítani a középen álló bizonytalanokat. Van, aki még az eddiginél is vadabbul, még szürreálisabb, még ostobább hazugságokkal kopogtat - hiába, nem mindenki képes kilépni a megszokott mederből. Van, aki eddig sosem posztolt, de most úgy érzi, neki is meg kell szólalnia. Van, aki egyenesen térítő üzemmódba kapcsol. Van, aki hirtelen mindenhez ért: csővezetékekhez, műholdas elemzésekhez, biztonságpolitikához. És van olyan is, aki arról próbálja meggyőzni közönségét, hogy jelentőségét tekintve ez a választás sem más, mint az eddigek. Nagy az Isten állatkertje.

Valójában a Tisza Párt teljes szavazóbázisát leírhatjuk egyetlen ismérv alapján; arra fókuszálva, mennyire látnak tisztán Magyarország nemzetközi környezetét illetően. 

• TELJES TUDATLANSÁGBAN ÉLŐK - Gyanítom, hogy ez a legszélesebb tábor. Sok köztük a fiatal, az iskolázatlan, az egyszerű, hőbörgő proli. Halvány fogalmuk sincs arról, milyen politikát képviselnek Európa különböző kormányai; miféle frakciók működnek az EP-ben, vagy hogy ki az Európai Bizottság elnöke. Ők csak egyszerűen fel vannak háborodva, mert azt hallották, hogy nincs vécépapír a kórházakban, hiszen a Fidesz ellopja azt is. És mert igaz ugyan, hogy háromszor annyit keresnek, mint pár éve, de Mészáros Lölő még többet, ezért nyilvánvalóan takarodnia kell a kormánynak.
• KORLÁTOLTAK - Lépjünk egy szinttel feljebb! Ez a réteg már hallott a jelenkor nemzetközi problémáiról. Tud róla, hogy a migráció, a háború, a fejetlen zöldpolitika és a genderidiotizmus mennyi kárt okozott a nyugati országoknak, ám mindezeket távoli, egzotikus nehézségeknek érzékeli, melyek minket egyáltalán nem érintenek. Mindez álprobléma csupán: itt nincs háború, nincs veszély, ide nem jönnek a migránsok - mondja anélkül, hogy értené az összefüggéseket; anélkül, hogy bármi fogalma volna az egyes politikai szereplők álláspontjairól e kulcskérdésekben.
• BALLIBERÁLISOK - Ők a világ legfurább teremtményei, hiszen pontosan érzékelik, hogy Ursula, Manfred és Kaja vonata a szakadék felé száguld, ők mégis felkéredzkednek rá. Szerintük a jóemberkedés megér annyit, hogy feladjuk érte a biztonságunkat, a békénket, a jólétünket és az 1100 éves kultúránkat. Szerintük fasizmus a határvédelem és a pokol tüzén fogunk elégni ahányan csak vagyunk, ha nem adjuk oda mindenünket Ukrajnának.
• FELELŐTLENEK - Elérkeztünk a struccpolitika, a kognitiív disszonancia vidékére. Ez a réteg már nem csupán tájékozott, de azt is pontosan tudja, hogy az európai mainstream politika - szocialistákkal, zöldekkel, néppárttal együtt - maga az öngyilkosság. Látják a nyugati nagyvárosokat. Találkoznak a londoni drogdílerekkel, érzik Brüsszel húgyszagát, tudnak Párizs és Marseille no-go zónáiról, Stockholm bűnöző migránsbandáiról. Tisztában vannak a háború borzalmaival és azzal is, hogy az EU szítja a lángot Ukrajnában. Kinevetik és megvetik a progresszívek önpusztító attitűdjét. De valamiért az gondolják, hogy mi még Magyar Péterrel is megúszhatjuk. Hiszen egy ekkora hős még a néppárti főnököknek is beinthet. Semmi alapjuk e hitre, de Orbán-gyűlöletük oly hatalmas, hogy egy paraszthajszállal mindig vaskosabb az óvatos józanságnál.

„Ha a Tisza Párt győz, akkor itt minden lesz: lesz oktatás, lesz egészségügy, lesz korrupció elleni harc, lesz euró, lesz minden.” - Ezek Márki-Zay Péter szavai még 2024-ből. Ebben a kijelentésben még volt némi irónia, mindazonáltal a szekta valóban így gondolkodik. A baj nem is az, hogy Magyar Péter sem tudna egy csapásra svájci szintű oktatást és egészségügyet teremteni. Sokkal inkább az, hogy nemzetközi pozíciójából, elköteleződéséből fakadóan mekkora károkat képes okozni az országnak. Ha a Fidesz marad hatalmon, úgy az O1G tábor ugyan világvége hangulatot él majd át, ám csupán az érzelmek síkján. Mintha a kupadöntőben kikapna a kedvenc csapatuk. Szomorú dolog, egyesek számára egyenesen letargikus, azonban a hétköznapjaik valójában nem sokat változnak ezzel. Eddig is piszok jól éltek - ezután sem lesz különösebb gondjuk. Egy esetleges Tisza-győzelem azonban mindenkinek felborítaná a békéjét és nyugalmát. Magyar Péter rajongói pont ugyanazt kapnák jutalmul, amit mi büntetésképpen: külpolitikai fordulatot, egyre intenzívebb bevonódást a háborúba, pénzeink Ukrajnába talicskázását, migrációs paktumot, a családtámogatások és a rezsicsökkentés megnyirbálását, megszorításokat, a vétójog feladásával a szuverenitásunk teljes elveszítését, valamint egy olyan tapasztalatlan országvezetést, amely még a legszimplább belső problémák kezelésében is járatlan, nemhogy a nemzetközi káoszok és katasztrófák terén. 

"Az EU legfontosabb választása. Miért szegeződik minden szem Budapestre?" - Ezzel a címmel jelent meg a Politico cikke. Az Euronews így fogalmaz: "Brüsszel legnagyobb rémálma vagy legnagyobb reménye? A magyar választások tétje". Jól látható tehát, hogy nem babra megy a játék - már nem csak idehaza, de egész Európában Orbán Viktor jelenti a mértéket; hozzá igazodik minden. Magyarország az elmúlt 16 évben a nemzeti-konzervatív, szuverenista politika globális bástyájává vált. Ha a Fidesz egyhuzamban ötödször is nyer, az azt üzenné a világnak, hogy ez a modell hosszú távon is fenntartható a balliberális elittel szemben. Ha viszont veszít, az a jobboldali hullám drámai megtörését jelezné Európában. Hazánk az EU-n belül gyakran tölt be fékező szerepet a mélyebb integrációval vagy bizonyos közös külpolitikai döntésekkel szemben (pl. Ukrajna támogatása, migrációs paktum). Egy kormányváltás elháríthatná az egyik legnagyobb akadályt a brüsszeli birodalmi törekvések elől. Emiatt a nyugati fővárosokban úgy tekintenek az áprilisi választásra, mint ami alapjaiban határozza meg az Unió formáját, működését, mozgásirányát és cselekvőképességét a következő évtizedben. Arra is választ kapunk majd, hogy Európa folytatja-e önmaga totális elszigetelését - ebben Orbán Anita és Magyar Péter feltétlen partner -, avagy marad-e esély a nyitásra az Egyesült Államok, Kína és Oroszország felé. Ha a Fidesz győz, úgy folytatódhat a Patrióták térnyerése, s aligha lesz, aki megállítaná a kontinens kijózanodását. Ha veszít, úgy talán örökre búcsút inthetünk annak a békés, szabad és biztonságos Európának, melyet annyira szerettünk, s mely a szemünk láttára vívja - önmaga okozta - haláltusáját. Egy évszázaddal ezelőtt Károlyi Mihály csupán arra vállalkozott, hogy tönkretegye a saját hazáját. A jelenkor legnagyobb árulója, Magyar Péter még nála is ambiciózusabb: ő - minden jel szerint - az utolsó szeg kíván lenni Európa koporsójában.

Mindig ezt halljuk. Amikor szóvá tesszük, hogy a tiszás aktivizmusba miképp fér bele a plakátrongálás, majd lefüleléskor a fizikai agresszió; amikor elkerekedik a szemünk Magyar Péter szavain, aki Szent László törvényeit sírja vissza; amikor halkan jelezzük, hogy talán nem a lámpavas a legjobb megoldás - az ellenzéki térfél mindig kórusban reagál: na de hát a Fidesz is gyűlöletkampányt folytat... Azt már ők sem tagadják, hogy tiszavirág-életű közösségük egyetlen kovásza az indulat, a bosszúvágy, az Orbán-fóbia. Viszont megpróbálják elhitetni, hogy a másik oldal sem különb.

A Tisza Párt példátlan gyűlölethadjáratát mentegetők szerint a kormányoldal számos társadalmi csoportba beleállt már. Az ilyesmit hallgatva mindig nagyokat nézek, s érdeklődve figyelek, vajon kikre gondolhatnak.

• LMBTQ közösség - Ez az egyik leggyakoribb kritika. Miközben a valóság: sem jobboldali politikusok, sem meghatározó újságírók, véleményvezérek részéről nem hangzott el soha semmiféle homofób üzenet; melegeket, leszbikusokat bántó tartalom. Mi több, a társadalom egésze is kifejezetten elfogadónak tűnik. Az elmúlt 16 évben alig néhány fizikai atrocitás történt homoszexuálisok ellen, miközben Európa-szerte - bárhová is nézünk - nagyságrendekkel több homofób indíttatású bűnesetről értesülünk. (2022-ben Németországban 1005 erőszakos bűncselekményt regisztráltak, nálunk 28-at...) Akik valóban célkeresztbe kerültek, azok az LMBTQ-aktivisták - abszolút joggal. A felforgatók, káoszteremtők, gyermekmegrontók minden támadást vastagon megérdemelnek. 
• Cigányság - Egyetlen kormány sem tett annyit a cigányság felemelkedéséért, mint az utóbbi négy Orbán-kabinet. Ki lehet forgatni Lázár János mondatait, ám ettől még mindenki tudja, hogy a miniszter szerencsétlenül megválasztott szavai mögött is nettó jószándék húzódik. 
• Migránsok - E téren jogos a kritika, csakhogy a bevándorlók nem tekinthetők magyar társadalmi csoportnak. (És ha jó helyre húzzuk az ikszet áprilisban, akkor ez így is marad.) 2016-ban a magyar társadalom egyértelmű állásfoglalást tett e kérdésben, 98% feletti arányban utasítva el a migrációt. Nincs miről beszélni. 
• Külföldi ügynökök, nyíltan hazaárulók - Itt sincs miért magyarázkodni. Minden pofon jogos.

Abban igazuk van a kritikával élőknek, hogy a kormány előszeretettel gyárt ellenségképeket. Soros, Brüsszel, Ursula, Manfred, dollárbaloldal... Azt azonban látni kell, hogy a felsoroltak mind valódi politikai ellenfelek. Az nem elvárható, hogy mindegyiküket egyesével a keblünkre öleljük. Az viszont nagyon is elvárható volna mindenkitől, akibe egy szemernyi erkölcsi érzék is szorult, hogy képes legyen különbséget tenni az ellenségkép-gyártás különböző fokozatai között.

1. POZICIONÁLÁS - A legkonstruktívabb politizálás is megkívánja, hogy a különböző pártok - valamiféle programok, értékválasztások mentén - meghatározzák magukat. Ha az ellenfél történetesen baloldali álmokat táplál - megemelt családi pótlékot, segélyezést, vagyonadót, esetleg progresszív jövedelemadót kívánna - mindez olyan elem, amellyel lehet és kell is vitatkozni. Amíg csak programelemekről folyik a diskurzus, addig a kummunikáció maradhat akár a lehető legkulturáltabb mederben. Ettől persze a politikai ellenfél még ugyanúgy célkeresztbe kerül. A hópihék akár ennyitől is nyavalyoghatnak.
2. KIFIGURÁZÁS - Itt már túllépünk a programokon, s magát az ellenfelet támadjuk. Természetesen ez is bőven belefér - aki kurvának áll, az ne csodálkozzon, ha megrakják. Vagy finomabban: egy közszereplőnek ezt is tűrnie kell. Ráadásul az effajta lejárató üzenetek jellemzően szellemesek, szórakoztatóak - csak a gőgösök sértődnek meg az ilyesmin. 
3. AZ ALKALMATLANSÁG KIHANGSÚLYOZÁSA - Ha a politikai ellenfelünket alkalmatlannak találjuk, mi sem természetesebb, ha erre helyezzük a hangsúlyt. Valójában mindenki csak jól jár ezzel. Amennyiben az illető valóban inkompetens, akkor az a jó a világnak, ha sosem kerül pozícióba. Ha mégsem az, úgy már a kampány során képes lesz megvédeni magát és igazolni rátermettségét. Az ellenségképzés e harmadik fázisát tekintve igazuk lehet a Fideszt ostorozóknak - itt tényleg mi vagyunk az aktívabbak. De arról igazán nem tehetünk, ha a másik térfélen csupa használhatatlan idiótát fúj össze a szél. Mondjuk Nagy Márton is kapja az ívet rendesen, de Orbánt már alig-alig vádolja bárki alkalmatlansággal. Ki is röhögik az ilyet. A magyar miniszterelnök rátermettségét sehol a világon nem vonja kétségbe senki. Aki támadja, a legkevésbé sem ezért teszi.
4. A JÓSZÁNDÉK MEGKÉRDŐJELEZÉSE - Túl a programokon és a jelölt karakterén, e ponton már egy komoly határátlépés történik. Léteztek daliás idők, amikor a jószándék megkérdőjelezése elképzelhetetlennek számított; amikor még valamiféle sportszerűség megkövetelte, hogy a politikai ellenfelek feltételezzék egymásról: mindenki az ország érdekeit tartja szem előtt. Ezeken az időkön - sajnálatos módon - régen túl vagyunk. Ez mindkét táborra igaz. Kegyetlenül nehéz jószándékot feltételezni egy olyan politikai formációról, amelyet az Európai Néppárt tárt karokkal várt 2024-ben. Magyar Péterék egy olyan frakcióba ültek be, melynek meghatározó politikusai hosszú évek óta kitartóan gyűlölik hazánkat. Visszatartják pénzeinket; büntetéseket szabnak ki olyasmiért, amiért más tagországot jutalmaznak; hazug országjelentéseket szavaznak meg és igyekeznek megfosztani bennünket vétójogunktól. Hazaszerető politikusok sosem választanának ilyen hitvány társaságot.
5. AZ ELLENFÉL ELPUSZTÍTÁSÁNAK IGÉNYE - Börtön-retorika, újságírók listázása, digitális lincshangulat a kommentszekciókban, rendfenntartók és hivatalnokok fenyegetése, fizikai inzultusok a rendezvényeken, nosztalgiázás Szent László törvényei kapcsán - a Tisza Párt sokszorosan átlépte azt a vörös vonalat, amely a politikai ellenfél fizikai likvidálásának vágyát, illetve annak nyílt kifejezését jelenti. Lehet vitatkozni azon, hogy mi számít valódi gyűlöletbeszédnek, ám ez a fokozat már mindenképpen. És ez az a szintje az ellenségkép-alkotásnak, melyet a Fidesz soha meg sem közelített.

Az már önmagában is rém groteszk, ha a globalista maffia vádol bárkit is gyűlöletkeltéssel. Pont ők, akik soha nem rettentek vissza semmiféle erőszaktól, ha érdekeik úgy diktálták. A recept valójában több mint száz éve ugyanaz. Válassz ki egy alkalmas és készséges káoszteremtőt, majd ültesd vonatra és juttasd el oda, ahol véres forradalmat akarsz kirobbantani. Lenin kezdte a sort, de azóta már sokan követték példáját. A bomlasztókat ma már nem gőzmozdonyok juttatják célba, hanem a közösségi média, álcivil szervezetek és guruló dollárok milliói. Maidan, Szerbia, Bulgária, Lengyelország... most épp Magyarországra gördült be a trójai faló. Valószínűleg a Medián legutóbbi hazugsága is - mely 20%-os Tisza előnyről számolt be - ugyanennek a hadműveletnek a része. Ha ugyanis Magyar Péterék vereséget szenvednek - ami annyira valószínű, hogy nagy tétekben mertem fogadni rá -, úgy a káoszteremtők utolsó esélye az utcai zavargások kirobbantása marad. Márpedig minél csalódottabb az Orbán-fóbiások tábora, annál valószínűtlenebb, hogy sportszerűen és békésen elfogadják majd a választás végeredményét. 

Két tábor feszül egymásnak. Mi el akarjuk foglalni Brüsszelt, Brüsszel pedig el akarja foglalni Magyarországot. A különbség csak az, hogy mi ragaszkodunk a békés és demokratikus eszközökhöz. A másik oldal sosem volt ilyen finnyás. Ha nem megy szép szóval, akkor puccsal, forradalommal, merénylettel operálnak. A lényeg, hogy valamiképpen lenyessék végre a szuverenista vadhajtásokat. De persze mi folytatunk gyűlöletkampányt...

Mindig ezt halljuk. Németország sikeresen feldolgozta és maga mögött hagyta a nácizmus traumáját. Ez egy bátor nemzet, amely képes volt szembenézni a múltjával. Közben egy lószart, mama. Mérő Laci barátom - aki egy sörözés alkalmával édesapja vonatkozó történetét is elmesélte - mindig azt mondja, sőt A szégyen emlékműve című írásában is kitér rá, hogy a németek mélyen megbánták mindazt ami történt. Ez talán igaz is. De az egészen biztos, hogy feldolgozni a mai napig nem tudták.

Jóllehet az alapsztori nem igazán történelmi jelentőségű, ugyanakkor mindent magában hordoz, amit a mai Németországról tudnunk kell. Egy bő héttel ezelőtt, február 14-én mutatta be a Bochumi Színház a portugál Tiago Rodrigues Catarina, avagy a fasiszták megölésének szépsége című darabját. A zárójelenetben egy szélsőjobboldali politikust alakító színész 15 perces monológot adott elő, kifejtve karaktere nézeteit. A közönség egy része nem bírta végighallgatni a beszédet. Először csak bekiabáltak ("fogd be a pofád!"), majd egy narancsot dobtak a színész felé. Két néző annyira elvesztette a kontrollt, hogy felrohantak a színpadra, megpróbálva derékba törni a monológot. A színházi dolgozóknak kellett közbelépniük, hogy megvédjék a művészt. A rendező - Mateja Koležnik - később úgy nyilatkozott, sokkolta a nézők ostobasága, hiszen pont azok az emberek váltak agresszívvá, akik elvileg a demokráciát és a toleranciát jöttek ünnepelni a színházba. (Az előadás továbbra is fut, csak azóta biztonsági őrök vigyázzák...)

Voltak idők, amikor egy ilyen hírhez nem is kellett volna hozzátenni semmit. A civilizáció egy bizonyos - a mainál magasabb - fokán mindenki előtt világos volt (de a színházba járó művelt réteg számára egészen bizonyosan), hogy a dráma a gonosszal való szembenézés egy eszköze. Ha a darab hatásos, úgy a közönséget meg fogja érinteni érzelmileg, s talán még intellektuálisan is. Befogadja, megemészti, feldolgozza a látottakat-hallottakat. Lesz, ami nem tetszik majd neki. Lesz, amivel nem ért egyet. Talán még olyan is lesz, ami megbotránkoztatja, vagy undort kelt benne. Ez mind tök oké. Ez mind benne van a pakliban. Én már azt is nagyon gáznak érzem, ha valaki ilyenkor feláll és otthagyja az előadást. Ehhez persze joga van, ám attól még a gyengeség egyértelmű jele. Ugyanakkor az, hogy bekiabálok, narancsot dobálok és megbróbálom elnémítani a színészt - ez a négyéves gyerek szintje, aki képtelen megkülönböztetni a tükröt a valóságtól; a fiktív karaktert a hús-vér gonosztól. Eszembe jut rég eltávozott nagyanyám, aki az Isaurát nézve hangosan szurkolt a képernyő előtt: "Ne higgy neki, hazudik!" - hallottuk, amint Leoncio megjelent a színen. Kétségkívül ez sem felnőtt magatartás, de ő legalább nem dobálta meg a tévékészüléket és a színészeket sem zavarta meg viselkedésével... Viszont ami Bochumban történt, az tényleg mindennek az alja; az valóban brutális látlelet a jelenkorról.

Alapvetés, hogy a pszichológiailag érett ember képes elviselni a morális ambivalenciát. Ha tudja is, hogy a múltja sötét, ez nem teszi őt a jelenben tehetetlenné vagy kényszeresen agresszívvá. Nem elfelejti, nem elnyomja, nem a szőnyeg alá söpri a tegnapot, hanem igyekszik integrálni. Ezzel szemben amit ma látunk: elfojtás és túlérzékenység. Érdemes megismerni azokat az elhárító mechanizmusokat, amelyek a trauma feldolgozását tökéletesen ellehetetlenítik:

• ELFOJTÁS - A kínos emlékek kiszorítása a tudatból. A probléma az, hogy az elfojtott tartalom nem tűnik el, hanem különböző tünetekben - főként szorongás formájában - visszatér.
• REAKCIÓKÉPZÉS - Ez a legérdekesebb a német attitűd szempontjából. Ilyenkor az illető pontosan az ellenkezőjét mutatja annak, amitől legbelül fél. Aki tart a saját agressziójától, az kényszeresen békepárti és szelíd lesz – de ez a szelídség gyakran merev és erőszakos.
• HASÍTÁS - A világot tisztán jóra és tisztán rosszra osztja. Gyermeki, fekete-fehér világlátás. Nincs köztes út, nincs árnyalat. Aki nácit játszik, az rossz, tehát meg kell dobálni – a kontextus nem számít.
• PROJEKCIÓ - Ha valaki nem néz szembe a saját sötét oldalával, az gyakran kivetíti azt másokra. Az illető mindenki másban meglátja a nácit, a gonoszt vagy a hibást, csak önmagában nem. Minél inkább tagadja az ember a saját árnyékát, annál agresszívabban fog harcolni ellene a külvilágban. 
• ÉRZELMI ELÖNTÖTTSÉG - A múltbeli trauma vagy bűn érzése annyira fájdalmas, hogy az illető lefagy vagy támad, de képtelen a felnőtt mérlegelésre. Teljes kontrollvesztés a józan ész felett.

Németországban ugyanezt látjuk nagyban, csaknem a teljes társadalom szintjén. Az elmúlt nyolcvan évüket a túlszabályozott bűntudat jellemezte, ami természetesen az oktatás terén is megjelent - csak nehogy a következő generációk már képesek legyenek a valódi szembenézésre. Számos német értelmiségi látja úgy, hogy ez az attitűd mára egy állami vallásá merevedett. Megszületett a hipermorál: kényszeresen bizonyítani akarják a világnak (és önmaguknak), hogy ők a legjobb tanítványok a demokráciában és az emberi jogokban. Ez a kényszeresség azonban gyakran intoleranciához vezet azokkal szemben, akik máshogy gondolkodnak, vagy akik emlékeztetik őket a múlt árnyoldalaira. Átzuhanás a ló túloldalára. Gyűlöljük a nácizmust, ezért létrehozzuk az antifasizmust, hogy annak égisze alatt pontosan ugyanolyan erőszakossá váljunk. Megvetjük és megtagadjuk a korábbi übermensch-tudatot, ám most, hogy ilyen jó emberekké nemesedtünk, erkölcsi felsőbbrendüségünk újfent a világ fölé emel bennünket. A múlt démonaitól rettegve korlátozzuk a szólásszabadságot. A média szerepe ebben a folyamatban kulcsfontosságú, hiszen Németországban a sajtó és a közszolgálati média (ARD, ZDF) hagyományosan a demokrácia őreként és népnevelőként azonosítja magát - ami már önmagában is egy vicc, de minimum szereptévesztés. A civilizáció e fellegvárában ma már szó sem lehet arról, hogy megvitassuk a múltat, hiszen a végén még kiderülne: két-három pontban akár a Sátánnak is lehet igazsága... Ezt a beteg, éretlen, óvodás lelkületet sikerült Európa-szerte elterjeszteni. Ez az egyik oka annak is, hogy Putyinnal egyik félőrült sem kíván tárgyalni. (Most, hogy az orosz elnök felajánlotta az USÁ-ban befagyasztott vagyon felhasználását a Béketanács működésére, valamint a háború utáni ukrán ujjáépítésre, a német sajtó egyhangúlag mérgezett ajándékként tálalta a gesztust. Nem írhatnak mást, a világuk dőlne össze.)

Természetesen nem mindenki infantilis. Léteznek nagyon is tudatos, intelligens, cinikus pszichopaták, akik pontosan tudják, miként lehet kihasználni egy  lélekben megnyomorított népet. Valójában már az intézményesült kereszténységnek is ez volt a receptje: vesd el a bűntudatot, s arass engedelmes birkákat. Ugyanezt látjuk. Akinek jó üzlet a háború, az elhiteti a németekkel, hogy ez nekik is milyen frankó. Akinek jó üzlet a migráció, az elhiteti a németekkel, mennyire klassz lesz együttélni pár százezer muszlim dzsihadistával. Aki mást gondol, az természetesen náci. Működik a politikai kényszerzubony: a német polgár annyira retteg attól, hogy bármilyen módon összefüggésbe hozzák a nácizmussal, hogy inkább csendben marad, vagy túlzott agresszióval fordul azok ellen, akik kilógnak a sorból. Én már csak azon merengek, hogy menthető-e még a német nép. Avagy genetikailag annyira elcseszettek, hogy egyszerűen képtelenek megállítani az ingát valahol középtájon? Miért vonzódnak mindig a szélsőségekhez? Hitler bukása után - csöbörből vödörbe - az NDK építette az egyik legszigorúbb szocialista barakkot, hogy aztán az új évezredben a woke-progressziót is csúcsra járassák. Mintha alkatukból fakadóan képtelenek volnának az ideológiamentességre, a csendes és józan középutasságra.

Amit Németországra tekintve 2026 februárjában látunk, az valójában egy kollektív poszttraumás állapot, ahol a szembenézés megrekedt egy gyermeki szinten: a bűvös szavak ismételgetésénél és a "csúnya, rossz bácsik" megdobálásánál. És nem is igazán látom a kiutat. Ha komolyan vennék a szembenézést, akkor kötelező olvasmánnyá tennék a Mein Kampf-ot. Csak hogy mindenki világosan lássa, mi az, amitől idegenkedünk, amit megvetünk, amit soha többé nem kívánunk átélni. De a terápia aligha lehet sikeres, ha még a szavaktól is rettegünk. Amikor arra kértem a Google Geminit, hogy rajzolja meg a fenti képet, egészen addig nem volt hajlandó munkába állni, amíg a "náci" szó szerepelt a feladatleírásban... Nagyon beteg világ az, ami körülöttünk épül.

A szabadság mindannyiunk számára érték. Vagyunk páran, akik szerint a legfontontosabb. Tudjuk azt is, hogy a szabadság az elnyomás hiányát jelenti, ugyanakkor hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a zsarnokságnak többféle formája is létezik. Ha a saját vezetőink tartják röviden a pórázt, azt hívhatjuk belső abszolutizmusnak. Ha az ország nem szabad, és idegen hatalmak döntenek a sorsunk felett, azt nevezhetjük külső önkényuralomnak. Mindig is léteztek olyan magyarok, akik magasról tettek a nemzet függetlenségére. Csupán azt nem értem, miért jó ez nekik. Volt-e már valaha a történelem során olyan, hogy egy megszállt, lenézett, gyarmati sorban tartott ország polgárai messzemenő szabadságot és jólétet élvezhettek? Hazánk ezeregyszáz esztendeje alatt volt-e olyan külső elnyomónk, akit visszasírnánk? Aligha.

Ami az első 500 évünket illeti, a tatárdúlást leszámítva nem adódtak különösebb külpolitikai problémáink, mondhatjuk, hogy a nemzeti függetlenség terén rendben volt az ország. Viszont barbár népként érkeztünk meg a Kárpát-medencébe, körülbelül azon a civilizációs és tudati szinten állhattunk, mint Európa új honfoglalói, akik 2015 óta óriási tömegben vándorolnak a kontinensre. Ahogyan ők sem érettek a liberális jogállami működésre, ugyanúgy mi sem voltunk azok a kezdet kezdetén. Uralkodóink - különösen az Árpád-házból valók - szigorú törvényekkel védték a rendet; olyanokkal, melyek ma már teljességgel elképzelhetetlenek volnának. Szinte minden királyunk brutális diktátornak számítana manapság, ha tetteiket, intézkedéseiket tekintjük. Szent István kapcsán elég arra gondolnunk, ahogyan Koppánnyal és Vazullal elbánt. A vallás terén sem volt megengedő: kötelezővé tette a kereszténységet, sőt bevezette a tizedet is. Kiépítette a vármegyerendszert, a helyi hatalmat saját embereinek kezébe adta. Szent Lászlóra a legtöbben úgy emlékezünk, mint a drákói szigor bevezetőjére, már ami a tulajdonjog megsértését illeti. Uralkodása alatt már a kisebb lopásokért is halálbüntetés járt. Ha nem került elő a tettes, akár az egész falut megbüntethették, vagyis a kollektív bűnösség beteg eszméje sem állt távol tőle. Hunyadi Mátyás kegyetlen adókkal sanyargatta a népet. Ha csak tehette, megkerülte a rendi országgyűlést; politikai ellenfeleit simán ellehetetlenítette. Bár az "igazságos" jelző ragadt rá, valójában ő maga volt a legfőbb bíró és a teljes igazságszolgáltatás kézi vezérléssel működött. Gyakorlatilag a teljes középkort a jobbágyság röghöz kötése jellemezte, vagyis a társadalom 90%-a mindvégig félrabszolga módon élt. Mindent egybevetve: az egyén aligha élvezhetett korlátlan szabadságot történelmünk első felében, és ez még akkor is igaz, ha tőlünk nyugatra sem volt semmivel sem kellemesebb vagy szabadabb a létezés.

Az átlagmagyar szabadságélménye és jóléte szempontjából a második felvonás még az előzőnél is cudarabb. Török hódoltság, Habsburg uralom, német megszállás, szovjet érdekszféra... A második ötszáz év messze nem a nemzeti függetlenségről szólt. A törökök simán elhajtották és rabszolgasorba taszították a meghódított terület lakosságát, a gyerekekből pedig iszlám hitű janicsárokat faragtak. Szarrá adóztatták a népet, s ha stratégiai céljaik éppen úgy kívánták, falvainkat lazán felégették. A Habsburg abszolutizmus tényleges katonai és rendőri terrort jelentett, különösen a szabadságharc leverése utáni időszakban. Cenzúra, besúgóhálózat, az országgyűlés feloszlatása és kőkemény adóztatás jellemezte e kort, s természetesen a német lett az államigazgatás és az oktatás hivatalos nyelve. A Habsburgok rángatták bele az országot a teljesen értelmetlen első világháborúba; nekik köszönhetjük Trianont, s közvetve a Tanácsköztársaságot is, annak minden borzalmával. Negyedszázaddal később megérkeztek a nácik, hogy elhurcolják a magyar zsidóságot, lehetővé tegyék a nyilas hatalomátvételt, s hogy pár hónap alatt tökéletesen kifosszák a "szövetséges", a "fegyverbarát" Magyarországot. A Nemzeti Bank aranytartalékát, gyárainkat, gépsorainkat, valamint állatállományunk oroszlánrészét vonatra pakolták és a "baráti" Németországba szállították. Ráadásképpen: védelmet ígértek, ehelyett az ország hadszíntérré vált. A szovjet megszállás időszakát sem a felhőtlen jókedv jellemezte. Gulag, Recsk, padlássöprés, kollektivizálás, ÁVH, vasfüggöny... az ötvenes évek elhozta a totális diktatúrát, a legsötétebbet történelmünk folyamán, amelyben az állam az egyén magánéletének valóban minden szegletébe beköltözött. Látunk csak egyetlen példát is arra, hogy szuverenitásunk elvesztése napfényt varázsolt volna? Világos: elvileg nem kizárt, hogy egy jóságos, globális önkényuralkodó; egy világkormány; vagy épp a most épülő negyedik birodalom Kánaánt teremt, s elhozza a magyarság számára a tökéletes szabadságot és jólétet. Ám ha historikus tapasztalatainkat vesszük alapul, úgy csak a komplett idióták hihetnek az ilyesmiben. És ami a legszebb: a törökök kivételével minden más megszállónk úgy rabolt ki bennünket, úgy tett tönkre mindent, úgy tekintette hitvány gyarmatának az országot, hogy közben elszínészkedte az atyáskodó jóbarátot. (Ma épp ugyanezt az álszent dumát halljuk, ha Manfred Weber bármikor is megszólal.)

1990 után végre eljött az a korszak, amikor kívül-belül szabadok lehetünk. A mögöttünk hagyott harminchat esztendőből húsz volt olyan, hogy Orbán Viktornak hívták a miniszterelnököt. Ezek azok az évek, amelyek a békéről, a gyarapodásról, a működő államról szóltak. (Nem hibátlan évek ezek sem, de hol vannak a másik tizenhathoz képest... válságok, megszorítások, munkanélküliség, szegénység, a közvagyon eltékozlása, taxisblokád, őszödi beszéd, szemkilövetés...) Ezeregyszáz esztendeje először tartunk ott, hogy nem vagyunk gyarmat, nincs külső megszálló, továbbá a nemzeti kormány önkényétől sem kell tartania senkinek. Oké, nem teljes a szabadság: a drogkereskedelem és -fogyasztás például tiltott gyümölcs, de ennyi. Ezzel azért együtt lehet élni, különösen úgy, hogy ahol csak járok, tömény a fűszag mindenütt, mégsem esik bántódása senkinek. Ha belegondolunk: az előttünk járó 40 nemzedék bármelyike gondolkodás nélkül cserélne velünk, dédszüleink és nagyszüleink különösen. De az ország fele mégis elégedetlen. Nekik kevés a jólét. Nekik kevés a szabadság. Nekik valami más kell. Hogy mi az a valami? A változást akarók többségének halvány fogalma sincsen. Talán csak unják a narancsot. Akad egy igen szűk kisebbség, akiket a személyes bosszúvágy vezérel, rájuk kár is minden szó. A legérdekesebb azonban azok tábora, akik a lelkükben mindig is labancok voltak. Akiknek elengedhetetlenül szükséges egy külső hatalom hátsója, amelybe belefészkelhetik magukat. Vajon mi mozgatja őket? Mitől e perverz lelkület?

Hallgatom ahogyan Orbán Anita, a Tisza Párt külügyminiszter jelöltje arról beszél, hogy nekünk Brüsszel az iránytűnk. Döbbenten figyelem ahogyan Petschnig Mária Zita és Kéri László a szektás eligazítások során a Nemzetközi Valutaalap visszahívását ajánlja a hívőknek. Ezeknek az embereknek kéjes örömöt okoz, ha a hazájukat kiszolgáltathatják bármely idegen hatalomnak. Vajon miért teszik? Milyen lélektani és szociológiai okai lehetnek annak, ha valaki lojálisabb egy külső birodalmi központhoz, mint a saját nemzeti törekvéseihez?

• EGYÉNI ÉRDEK - Ez a legszimplább motiváció. Emlékszünk még? 2005-re az akkori kormány 3,6%-os költségvetési hiányt tervezett. Ebből majdnem 8% lett, de Gyurcsányék úgy kozmetikázták az adatokat, hogy megálljon 6,1%-nál. Szó nélkül elnézte nekik az EU vezetése. Visszatérve a jelenbe: Donald Tusk is gyakorlatilag bármilyen törvénytelenséget megtehet Lengyelországban. A birodalmi báboknak, helytartóknak valóban nagyobb a szabadságuk, mint bárkinek. A maffia megvédi a sajátjait. De akárhogy is: ez csupán a legszűkebb politikai elit kiváltsága. A mezei állampolgárt ez a szempont a legkevésbé sem érinti.
• KISEBBRENDŰSÉG - Ami azt illeti, ez erősen összefügg az ember társadalomfilozófiai beállítottságával. Egy jobboldali semmi mást nem vár a hatalomtól, csak hogy hagyják őt békén. Majd ő gondoskodik saját magáról, felépíti a házát, megteremti az egzisztenciáját. Egy baloldali viszont - akár egy éretlen gyerek - azt kéri az államtól, hogy az istápolja. Mert hogy ő maga alkalmatlan az öngondoskodásra. Ugyanezt látjuk a szuverenitás kérdésében is. Sokan - jellemzően balosok - azt gondolják, hogy mi magyarok képtelenek vagyunk kormányozni magunkat, hiszen a mi kultúránk, szellemünk, tudásunk, hozzáállásunk eleve alacsonyabbrendű a nyugatihoz képest. Döbbenet.
• PROGRESSZÍV MISSZÓ - A Nyugat mérföldekkel előttünk jár - mondják a "haladók" - s ha a birodalom részévé válunk, majd mi is részesülünk a modernizációból. Csakis Brüsszel húzhat ki minket a balkáni elmaradottságunkból, és csakis a hazai balliberálisok azok, akik értik a birodalmi központ nyelvét. Ady Endre idején e gondolkodásmód még tartalmazhatott némi igazságmorzsát, ma már semmit a világon. Technológiai értelemben sokkal inkább Kelet-Ázsiára érdemes figyelnünk, politikafilozófiai síkon pedig az amerikai republikánusokra. Brüsszel minden tekintetben egy süllyedő hajó, csak az idióták kéredzkednek fel rá. "A világban új ipari forradalom kezdődött, és ebben Európa nem tud részt venni. A gőzgép feltalálása óta először Európa nem formálója, hanem elszenvedője lesz a világméretű gazdasági átalakulásnak." - Orbán Viktor erről is beszélt a szombati évértékelőn.
• MORÁLIS SZAKADÉK - A balliberális hangok szerint a Nyugat erkölcsi síkon is messze felettünk áll. Mi még mindig úgy viselkedünk, mint Árpád vad hordái, s külső segítség nélkül felfalnánk egymást. Szükségünk van a nyugati gyámságra, hisz önmagunkban alkalmatlanok vagyunk a demokráciára, a jogállami működésre. Az mindegy, hogy miénk Európa egyik legrégebbi állama. A kontinens vezetői még a 21. században is nap mint nap bizonyítják, mennyivel jobb emberek nálunk. Önként átengedik országaikat a muszlim hordáknak; keresztes háborút vívnak Oroszország ellen; nyakig eladósodnak Ukrajnáért - hol vagyunk mi ezekhez a szentekhez képest?
• KÉNYELEM - A szabadság nem mindig kényelmes. Ki kell állnunk magunkért. Dolgozni kell. Meg kell védeni magunkat. Gondolkodni és érvelni kell. Felelősséget kell vállalni a döntéseinkért. Egy idegen béklyó mindezektől megkíméli az embert. Aki csak utasításokat követ, az nem felel semmiért. Olyan ez, mint munkába állni egy multinál. Biztonságos, langyos, kockázatmentes. Nincs benne az önmegvalósítás, a kreativitás és a felemelkedés ígérete, no de ez nem is mindenkit érdekel. A kényelem sokak számára sokkal fontosabb a szabadságnál.
• ÖN- ÉS NEMZETGYŰLÖLET - Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a magyar balliberális ellenzéknél nincs hitványabb. Akik gyűlölik a himnuszt, a nemzeti lobogót és a szent koronát; akik szégyenlik a magyarságukat, azok valóban menthetetlenek, azokkal tényleg nincs mit kezdeni még a megértés szintjén sem. Ám ha olvasunk nemzetközi irodalmat, ha nézünk európai filmeket, úgy érzékelni fogjuk, hogy a német, az angol és a skandináv világ pont ugyanúgy kitermelte a maga gyökértelen, öngyűlölő idiótáit. 
• OSTOBASÁG ÉS ISMERETHIÁNY - A társadalom oroszlánrésze a mai napig borzasztó tájékozatlan. Márpedig aki nem ismeri a történelmet, aki nem követi a világban zajló eseményeket, aki képtelen felismerni a visszatérő mintákat és összefüggéseket, azt borzasztó könnyű megvezetni némi olcsó demagógiával. A jelenség attól igazán megmosolyogtató, hogy ma már fél perc alatt lebuktatható minden hazugság - nem kell könyvtárba járni ahhoz, hogy tényellenőrizzük az igénytelenül hazudozó véleményvezéreket. 

Robert C. Castel - igen találóan - így fogalmaz a labanc-lelkűek kapcsán: "Mindig kell legyen egy messzi országban lévő Mekka, ami meghatározza az imairányt. Konstantinápoly, Bécs, Berlin, vagy a Vörös tér, ezeknek egyre megy. Lényeg, hogy legyen valami. Valami nagyon-nagyon nemzetfeletti, amihez egyszer majd felnőhetünk. Mert ha nincs valami távoli félhold, vörös, illetve sárga csillag, kék glóbusz, vagy valamilyen más bálvány, amit imádni lehet, akkor mi marad? Egy fapados kis ország, amit építeni és védeni kell? Egy semmi kis nép, amely makacsul ragaszkodik a babonáihoz? Egy vészterhes múlt és egy bizonytalan jövendő? Piti dolgok olyan emberek számára, akik látták a jövőt és görcsösen akarnak hinni benne, hogy még működik." Imádom, hogy van olyan, aki pár mondatban el tudja mondani azt, amihez nekem hét bekezdés is kevés. S hogy mit hoz majd a holnap? "A brüsszeli elnyomó gépezet még működik Magyarországon, ezt majd április után fogjuk eltakarítani. Álcivil szervezetek, megvásárolt újságírók, bírák, politikusok, algoritmusok, bürokraták, guruló eurómilliók. Itt Magyarországon ma ezt jelenti Brüsszel." Adja az Ég, hogy Orbán Viktornak legyen igaza ebben is. Ehhez csak annyi kell, hogy mi, kurucok két hónap múlva többen legyünk a labancoknál. Komoly összegeket tettem rá, hogy így lesz.

A magyarság sosem volt egységes. A széthúzás évszázadok óta jellemez bennünket. E kettősség – a függetlenségért harcoló kuruc és a birodalmi integrációt választó labanc – valójában a magyar történelem állandó belső párbeszéde. Mindkét oldal úgy hiszi, hogy ő menti meg a nemzetet: az egyik a becsület és a szabadság útján, a másik a túlélés és az alkalmazkodás révén. Csupán egy dolog változott. Mára világossá vált, hogy a szervilis alkalmazkodás sehová sem vezet; a túlélés csakis a szuverenitás megőrzésével lehetséges. A labancok többé nem hitegethetnek senkit azzal, hogy ők is a nemzet érdekében cselekszenek.

Értem én, hogy valamit már muszáj volt kiizadni. Azért az mégsem járja, hogy egy párt bejelentkezik a hatalomért, miközben nincs semmiféle programja... Már az is elképesztően szánalmas volt, ahogyan parlamenti képviselőjelöltjeiket bemutatták, háromszor elnapolva a beígért eseményt. Megmosolyogtató, hogy csaknem két évet kellett várni, míg 2026 januárjában végre megneveztek két miniszteraspiránst; egészen addig csak gyakorló elmebetegekkel és holdkórosakkal találkozhattunk a párt körül. A kormányzóképesség patyomkin-mutatványa terén a legnagyobb kínlódást azonban mégiscsak a program körül láthattuk. Hónapokig próbálták megúszni, hogy a jövőt illetően bármiről is beszélni kelljen, ám a kiszivárgott konvergencia-tanulmány után a teljes sunnyogás politikája már tarthatatlanná vált. Szombaton nyilvánosságra hozták A működő és emberséges Magyarország című anyagukat, melynek komolyságát a 240 oldalas terjedelem, a tengerészkékkel szedett címek és alcímek, valamit diagramok támasztják alá, más egyéb nemigen. Ha ez egy főiskolai dolgozat volna, a vizsgabizottság egy kegyelemkettessel engedné át, s a leggyakoribb jelzők, melyekkel illetnék, az alaptalan, a hiányos és a gyermeteg lennének.

Már a bevezető is rém komolytalan. Az önmagában nagyon is rendben van, hogy egy kormányzásra ácsingózó párt megpróbálja pozicionálni az ország helyzetét, illetve külpolitikai környezetét. No de ezt aligha érdemes úgy tenni, hogy az állapotrajz minden szava nettó hazugság... Maga az alap is homok csupán, melyre építkezni kívánnak??

"Az Európai Unió legszegényebb országa lettünk" - hirdeti egy alcím. Világos, hogy Magyar Péter ezzel hülyíti a népet immár két esztendeje, de ettől még ez ordas nagy kamu marad. "Magyarországon az egy főre jutó fogyasztásra költött összeg az uniós átlagnak mindössze 73%-a. Kevesebbet tudnak költeni a magyar emberek, mint a románok, a szlovákok vagy a bolgárok." Ez nem csupán mellébeszélés, de abból is legfeljebb középiskolai szintű. A klasszikus trükkel operál: kikeresi azt az egyetlen adatot, amelyben a sor végén állunk, majd ebből von le hamis következtetéseket. Érdemes odafigyelni a megfogalmazásra: "kevesebbet tudnak költeni". A szerző minden bizonnyal ismeri a tényeket, és pontosan tudja, hogy amit ír, az hazugság. Lássuk a valóságot: az egy főre jutó GDP terén megelőzzük Romániát és Bulgáriát. Ha az átlagfizetéseket tekintjük, úgy Szlovákiát és Görögországot is magunk mögé utasítjuk. Vásárlóerő-paritáson mért jövedelem tekintetében már szinte a középmezőnybe tartozunk; Észtország és Lettország is mögöttünk. Az egy főre jutó nettó pénzügyi vagyon nálunk jócskán több, mint Litvániában, Lengyelországban, Horvátországban vagy Portugáliában. Nemhogy szegények nem vagyunk, de itt már kifejezetten a középmezőnyt erősítjük. Amiben pedig kiemelkedőnek számítunk, így Európa élmezőnyébe tartozunk, az a lakosság megtakarítási hajlandósága. Többet teszünk félre a jövedelmünkből, mint a dánok, a finnek, az írek, az olaszok vagy épp a spanyolok. Vagyis nem arról van szó, hogy nem tudunk többet fogyasztani, sokkal inkább arról, hogy nem akarunk; ehelyett tudatosan építkezünk, gyarapodunk. Lehet példálózni a hitelből költekező románokkal, vagy görögökkel, de aligha érdemes piedesztálra emelni az elmebajt. Az sem mellékes körülmény, hogy a magyarok 92 százaléka a saját lakóingatlanában él, így nem fizet lakbért, továbbá a rezsiköltségek is alacsonyak. Szerintem senki sem bánja, ha ilyen tényezők miatt marad alacsony a fogyasztásunk. (És persze nem csupán a magyar lakosság vagyonos, de az állam sem áll rosszul; elég, ha csak a rekordszintű arany- és devizatartalékainkra gondolunk.)

"A közbiztonság romlik. 2021 óta 154 ezerről 230 ezer fölé nőtt a regisztált bűnesetek száma. A megélhetési gondok fokozódásával párhuzamosan nő a vagyon elleni bűncselekmények száma." Valószínűleg visszaöklendezném a vacsorámat, ha ennyit kéne hazudnom egy nemtelen cél - hazám befeketítése - érdekében. A valóság ezzel szemben: A 2010-es kormányváltás idején a bűncselekmények száma rendkívül magas volt (450 ezer), majd egy évtizeden át tartó folyamatos csökkenés vette kezdetét, ami 2019-2020 körül érte el a mélypontját (160 ezer). A lopások száma 180 ezerről 50 ezer alá csökkent. A lakásbetörések is látványosan, 60%-kal visszaestek. A gépjárműlopás szinte már nem is létezik manapság. Vagyis pont fordított a helyzet, mint amit a Tisza-program sugallni kíván: a Fidesz kormányzása alatt brutálisan csökkent a bűnözés, a legszembetűnőbb módon éppen a megélhetési problémákból következő, vagyon elleni bűncselekmények száma esett vissza. Amire a dolgozat utal, az az online csalásokból és kiberbűnözés robbanásszerű terjedéséből adódik: az utóbbi években duplájára nőtt az ilyen esetek száma. Adathalászat, bankkártyás csalások, hamis webáruházak... Bevallom: ennél aljasabb és átlátszóbb hazugságot aligha tudnék kiizzadni magamból - tényleg elhiszi bárki, hogy a filléres problémákkal küzdő kazincbarciakai cigánygyerekek szélhámoskodnak az interneten? Tényleg ők tervezik azokat a weboldalakat, melyek ezreket húznak csőbe? Ha ezt egy átlagos Tisza-szavazó benyeli, akkor jóval hülyébb, mint gondoltam.

"Mi egyértelműen Európa mellett tesszük le a voksunkat, mivel Magyarország geopolitikai elhelyezkedéséből adódóan csak Európa és Oroszország között választhatunk." Kíváncsi lennék, hogy akik ezt a bullshit szöveget tolják éjjel-nappal, ők maguk mennyire gondolják komolyan. Az épelméjűek számára ugyanis nyilvánvaló, hogy nem létezik ilyen dilemma. Egyrészt: a magyarok, és ezen belül a Fidesz-szimpatizánsok többsége - magam is - egyértelműen Európa-párti. Másrészt: ne tegyünk úgy, mintha a mai - Ursula, Kaya és Manfed által vezetett - EU valami vonzó hely lenne. Gyakorlatilag minden civilizációs alapkérdésben szembemennek az értelemmel, a morállal, a polgárok érdekeivel és jólétével. Harmadrészt: nem kell választani Nyugat és Kelet között. Üzletelni érdemes mindenkivel, ideológiát viszont nem szabad importálni sehonnan. Oroszország semmilyen tekintetben sem példaértékű, két szempontból azonban liberálisabb, mint az EU. Putyinék nem kívánnak beleszólni abba, hogy miként rendezzük be az életünket, továbbá nem várják el tőlünk, hogy bárkivel is megszakítsuk kereskedelmi kapcsolatainkat. Az egész légből kapott áldilemma helyett a kérdés sokkal inkább az, hogy a nemzetek Európáját építjük-e az alapítók szándéka és a józan ész szerint, avagy a Negyedik Birodalmat.

A hamis alapköveket estig sorolhatnánk, de ideje rátérni a felépítményre is. A Tisza Párt valóságos Kánaánt ígér. A program szerint minden, de minden jóléti intézkedést megtart, melyet a Fidesz vezetett be. Marad a rezsicsökkentés és a családtámogatás összes eleme. Marad a 13. és 14. havi nyugdíj. Az adók nemhogy növekednének, de még alacsonyabbak is lesznek; a mediánbér alatt keresőké jelentősen. Ez hozzávetőleg 400 milliárd forint kiesést okozna, melynek felét a minimálbérek adójának 9%-ra csökkentése adná. Mindezek mellett 500-800 milliárddal többet költenek majd egészségügyre; az oktatási büdzsét a GDP 5-6%-ára emelik, ami további több száz milliárd forint többletráfordítást jelent; a családi pótlékot a kétszeresére emelik, ez 300-350 milliárdba kerül; továbbá a rendőrség is kapna hozzávetőleg százmilliárdot a bérek és az eszközök fejlesztésére. (A védelmi költségek emelése is 2600-2700 milliárd forintot tenne ki, ha a programnak megfelelően a GDP 5%-ával kalkulálunk, de ettől most tekintsünk el, hiszen csak 2035 a céldátum.) Akárhogy is: 1500-2000 milliárd a minimális forrásigény, és akkor a költségvetési hiány mérsékléséről még nem is beszéltünk. Ha a Tisza Párt által ígért 3-4%-os cél legmegengedőbb határértékét vesszük, az úgy is 2000 milliárd forint szűkítést jelent. Adott tehát egy 4000 milliárdos ígéretcsomag, amelynek illő volna a forrásoldalát is megjelölni.

Van is erre próbálkozás. Itt az egyik kulcselem a kormányzati kommunikációs kiadások lefaragása. Ez még a Tisza-program szerint sem hozna többet a konyhára évi 100 milliárdnál, a valóság azonban még ennél is karcsúbb. A legelvetemültebb balos elemzők szerint sem költ a kabinet évi 70 milliárdnál többet propagandacélokra, ebből aligha spórolható meg 50 milliárdnál több. A másik lényeges bevételi forrás az 1%-os vagyonadó, amely az egymilliárd feletti portfóliókat érintené. Mivel mindössze kb. hatezer érintettről és összesen 10.000 milliárdos vagyonról beszélünk, e fronton - megfelelő jogi és adminisztrációs előkészítést követőn - befolyhat a költségvetésbe nagyságrendileg 100 milliárd forint. Az összes többi megjelölt forrás totális kamu. Az EU által befagyasztott pénzeket még Orbán is hamarabb hazahozza (ráadásul ezek felhasználása konkrét célokhoz kötött). A korrupciós felár csökkentése és az ellopott pénzek visszaszerzése pedig puszta fantáziajáték csupán, ezekre az égvilágon semmit sem alapozhatunk. Látunk tehát egy 4000 milliárdos ígéretegyüttest, amellyel szemben egy 150 milliárdos forráscsomag áll. Érezzük, hogy mennyire nem jön ki a matek? Sok ész nem kell hozzá, hogy felismerjük: ennek kétféle kifutása lehetséges. Vagy a Medgyessy-féle felelőtlen költekezés jön és a költségvetés fog úgy elszállni, ahogyan arra az elmúlt 16 évben sosem volt példa, vagy pedig Lendvai Ildikó és Gyurcsány Ferenc példáját követve egyszerűen csak átverik a választóikat és totál kamu az egész program. Én nem látok harmadik lehetőséget.

Fura, hogy sokan úgy tapsolnak a Tisza Párt friss dolgozatának, hogy nem veszik észre benne a nyilvánvaló ellentmondásokat. A tervezett kiadások és bevételek közti irgalmatlan rés még a legkevesebb. Ez csupán igénytelenség, felelőtlenség és gyermetegség - a szavazó hülyének nézése. Ennél is nagyobb gondot jelent az az áthidalhatatlan szakadék, amelyet az Európai Néppárt irányvonala és Tisza-program közt tátong. Magyar Petyáék leírják, hogy nemet mondanak az illegális bevándorlásnak, a migránskvótának, a sorkatonai szolgálat bevezetésének; marad a határkerítés és nem küldenek katonát Ukrajnába. Megtartják a rezsicsökkentést és lényegében adót sem emelnek. Ezek mind-mind élesen szembemennek a brüsszeli fősodor elvárásaival. Vajon MP kit készül átverni? Manfred Webert? Még ez lenne a jobbik eset. Félő, hogy inkább a választóit. Az EP-szavazásokon tapasztaltak alapján az utóbbi a valószínűbb. Az igazán szörnyű az, hogy még a kivitelezés módja is elő van készítve. Elég egyetlenegy hazááruló döntés - az egyhangú szavazáshoz kötött kulcstémákat átsorolva a sima többséget igénylő kérdések sorába -, s onnantól kezdve a bábkormány vezetője minden esetben akár el is színészkedheti a renitenst, majd széttárhatja a karját... Legalább ilyen paradoxont jelent az is, hogy a dolgozat bevezetője arról tájékoztat: Magyarországon minden borzalmas; az állam nem működik, a közszolgáltatások minősíthetetlenek, a kifosztott nép pedig úgy senyved, mint még soha talán - majd kiderül, hogy a Tisza mindent pontosan ugyanúgy csinálna tovább, mint a Fidesz (leszámítva persze a korrupciót és a propagandát). Ez miként lehetséges? Ha minden jóléti intézkedés simán mehet tovább; ha nincs szükség megszorításokra és adóemelésre sem, akkor miféle válságról képzelegnek? És egyáltalán: akkor minek a kormányváltás? Ha pedig a bevezetőben megfogalmazottakhoz ragaszkodunk, és azt gondoljuk, hogy nagy a baj, akkor miként lehet fokozni az osztogatást? Ez esetben bele kell állni e narratívába és konkrétan fel kell sorolni a tervezett megszorító intézkedéseket. Az 1%-os vagyonadó csak gyenge maszatolás, az égvilágon semmire sem elég.

Természetesen maradtak azért fehér foltok, kényes témák, melyekről a program mélyen hallgat. Ezek közül a legfontosabbak Ukrajna kapcsán merülnek fel. Nem tudtuk meg, hogy a Tisza támogatja-e észak-keleti szomszédunk uniós és NATO-tagságát. Legalább ilyen lényeges, hogy Magyar Péterék hajlandóak-e vagyonokat talicskázni Ukrajnába, ahogy azt az uniós vezetés teszi és követeli. Zelenszkij legutóbbi igénye szerint az EU-nak a következő tíz évben 1500 milliárd eurót kellene biztosítania számukra. Ez évente 500-600 milliárd forint kiadást jelentene a magyar büdzsé számára. Még ha meg is kapnánk a politikai okból szemérmetlenül befagyasztott forrásokat, jóval több volna, amit tovább kéne utalnunk. Nem tér ki a program az EU következő ciklusának tervezett költségvetésére sem, holott ennek hatása is számottevő lesz; az Európai Számvevőszék 2026. januári elemzése arra figyelmeztet, hogy a tagállamok terhei akár 50%-kal nőhetnek - már ha mindenki bólint rá. Mindent egybevetve én a legkevésbé sem hiszek a beígért Kánaánban. 

"A Tisza egy kétarcú folyó. Ha van kiszámíthatatlan folyó, akkor az a Tisza." - fogalmazott Orbán Viktor két napja Szombathelyen, Petőfit idézve. Hozzátehette volna még azt is, hogy erősen szennyezett, zavaros és veszélyes. Ráadásul a forrásvidéke a mai Ukrajnában keresendő... 

Megszámlálni sem tudnám, hány olyan romantikus filmet láttam, melyben a fiú és a lány már az ötödik percben egymásba botlik, ám az utolsó pillanatig várni kell, hogy igazán révbe érjenek. A kettő közti másfél óra arról szól, miként kerülik el egymást újra és újra; vagy épp miként ápolnak plátói - esetleg extrákkal tarkított - barátságot mindenfajta lángoló érzelem nélkül. Bár a rendező célja nem feltétlenül ez, mégis egy olyan hamis képet fest a néző számára, mintha ilyen lenne az élet. Mintha a legnagyobb szerelmek valamiféle langyos barátságból szövődnének.

A valóság - tudjuk - egészen más. Ami engem illet: minden valamirevaló, szenvedélyes kapcsolatomat igazi villámcsapás előzte meg, kivétel nélkül. Kalandjaim felidézéséhez harminc esztendőt kell visszarepülnöm az időben - ó, azok a kilencvenes évek... - mégis elképesztően pontosan emlékszem minden meghatározó nyitójelenetre. Dórára, ahogyan belibbent azon a péntek estén... Nincs már meg az Admiral nevű hely, amely a törzskocsmánk volt annak idején, és a Közgáz Pince is bezárt rég, ahová később indultunk, mégis kitörölhetetlenül az elmémbe égett az első találkozás, az első pillantás. Emlékszem Szilvire is, ahogyan ott ült a kávézóban barnán, törékenyen. Azonnal tudtam, hogy kell nekem. Katira, akivel egy budai házibuliban ismerkedtem meg, s éjszakákat csókolóztam végig... akkor még mit sem tudtam a szerelmi taktikákról, s idióta módon, forró fejjel, ajtóstul rontottam a házba... És persze Editre, a legnagyobb villámcsapásra mind közül. Amint belépett a terembe, olyan hangos és önkéntelen "hoppá" hagyta el a számat, hogy többen is rám szóltak. Pedig illett volna viselkednem: én hívtam össze az értekezletet... És emlékszem rengeteg lányra, akiknél elmaradt az égi jel. A szőke Emíliára, akivel éjszakai fürdőzést rendeztünk Badacsonyban... egyetlen ujjal sem nyúltam hozzá, pedig gyönyörű volt, rajzolni sem lehetett volna tökéletesebb melleket. A pár száz méterrel odébb borozgató csapatom biztosra vette, hogy ilyen lehetőséget nem hagyok ki. A fotómodell szépségű Bernire, akit kifejezetten miattam hoztak el egy bulira, de valahogy mégsem született meg a szikra. Eszterre, Rékára, Beára, Ritára és sokakra, akiknek már a nevét sem tudom, de randiztunk párszor, megpróbáltuk - esélytelenül. Ami nem elemi erejű, a retinába örökre beégő villámcsapással indult, azokból sosem született felejthetetlen románc.

Visszatérve a filmek világához: ülünk a moziban és - a rendező szándéka szerint - külső szemlélőként is pontosan érzekeljük, amikor megszületik a pillanat, fellángol a szikra, becsap a villám. A beteljesülés mégis várat magára, aminek egyetlen oka van, mégpedig az, hogy egy romantikus komédiát nézünk. A film nem kíván túlmutatni önmagán; a lassan kibontakozó szerelmi szálon kívül nincs benne semmi egyéb. Érthető, hogy a forgatókönyvíró nem sietteti az egymásra találást; tíz perces mozira nem sokan váltanának jegyet. Ám pont ebből a koncepcióból születik meg az a hamis és életidegen kép, amely ellen minden idegszálunk tiltakozik. Érdemes felidézni azokat a filmélményeinket is, ahol az alkotás komolyan veszi önmagát, és valódi, igényes tartalmat közvetít. Ahol a romantikus vonal csak egyike a különböző drámai szálaknak. Az ilyen mozik soha nem bábozzák el azt a hazugságot, hogy a szerelem barátságból épül. Az ilyen filmekben egyetlen perccel sem húzzák tovább az érzelmi betetőzést, mint ami reális és életszerű.

A napokban egy lakossági fórumon vettem részt, ahol Takács Péter egészségügyi államtitkár volt a meghívott vendég. A pali irgalmatlanul felkészült - minden létező adatot azonnal előránt elméje valamely rejtett zugából. Miközben hallgattam, azon kaptam magam, hogy az állami egészségügyi ellátás előnyein pörög az agyam. Libertárius vagyok, nehéz lesz letéríteni erről az útról - már az nagy dolog, hogy egyáltalán elgondolkodom rajta.

Ha történetesen a kultúráért felelős államtitkár ült volna a pódiumon, beszélhetett volna hajnalig, nehéz lett volna meggyőznie bármiről. Vegyük csak a színházak működését! Mi történne, ha holnaptól elapadna minden állami támogatás? A jegyárak megháromszorozódnának; ezután kizárólag a nézők finanszíroznák az előadásokat. Történne bármi katasztrófa? Aligha. És nem csupán azért nem, mert a kultúra - szemben az egészségügyi szolgáltatásokkal - sokak számára simán nélkülözhető. Hanem azért sem, mert a színházak nem alkotnak egymással vertikálisan és horizontálisan összefüggő, szerves rendszert, sokkal inkább különálló szigetekként működnek. (Még akkor is, ha a vendégjáték meglehetősen gyakori.) E téren az égvilágon semmi fennakadást nem okoz, ha néhány társulat megszűnik, illetve ha - immáron piaci alapon - újak jönnek létre. Az egészségügy ezzel össze sem hasonlítható. Itt egy olyan hatalmas, komplex rendszert látunk, ahol muszáj figyelembe vennünk a mérethatékonyság, a lépcsőzetesség és az erőforrás-megosztás szempontjait, illetve az ezekből fakadó lehetőségeket.

Hogy teljes legyen a kép, rögzítsük már az elején a piaci szolgáltatás előnyeit. A magánellátás fő vonzereje a gyorsaság, az azonnali hozzáférés - itt nincsenek várólisták. A hotel-szintű kórtermek, az udvarias bánásmód, az alapos és figyelmes vizit, valamint a pazar menü nagyságrendekkel jobb "betegélményt" eredményez. A modern műtéti eljárások is jellemzően a magánszektorban jelennek meg először. Tekintetünket makroszintre emelve: a piaci szférában mindenki olyan szintű szolgáltatást vesz igénybe amilyet csak hajlandó megfizetni, és mindenki kizárólag a saját ellátását finanszírozza. Az alkoholisták, drogosok, dohányosok és egyéb önsorsrontók kezelésének költségei nem hárulnak a felelősségteljesen élőkre. 

Gyermekeim anyja nemrég a háziorvosunknál járt, s meglepően gyorsan végzett. Már akkor egy nagyot nézett, amikor megérkezett, s a váróterem kongott az ürességtől. Azonnal sorra került, s hangot is adott csodálkozásának. A doktornő csak legyintett: "Ma piacnap van..." Számunkra ez értelmezhetetlen és megmosolyogtató, ám tény, hogy az öregek egy jelentős része hobbiból, unaloműzésként, magányának enyhítése céljából jár orvoshoz. A vérnyomását megmérhetné otthon is, a receptet felirathatná akár telefonon is. Mégis: sokaknak ez valódi életforma, a mindennapok szerves része. Nem csoda, hogy a magyar háziorvosi rendszer túlterhelt, és a vizitek száma nemzetközi szinten is magas. Hazánkban egy átlagos lakos évente többször találkozik orvossal, mint az EU-s átlag és a hatvanöt év felettiek teszik ki a háziorvosi forgalom oroszlánrészét. A magánellátásban természetesen e jelenség is teljességgel ismeretlen.

E rövid kitérő után vissza az állami egészségügyhöz! Mi szól mellette?

• ADATVAGYON - Az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Tér egy olyan központi informatikai rendszert takar, ahol minden orvos hozzáfér minden beteg minden leletéhez, kórtötrénetéhez, vizsgálati eredményéhez. Magyarországon ez profi módon működik, mi több: a magánegészségügyi szolgáltatók is részei és használói e rendszernek. Egy olyan világban, ahol a piaci szereplők egymástól elszigetelten működnek - hacsak nincs egy központi koordinátor -, nem jön létre ilyen adatbázis. Ez feleslegesen elvégzett vizsgálatokat, de minimum papír alapú leletek őrzését és állandó hordozását eredményezné. Meglepően kevés ország rendelkezik a hazaihoz hasonló rendszerrel: mindössze Dánia, Finnoország és Észtország érdemel említést.
• VÁRÓLISTÁK - Ami a beteg számára bosszúság, az az állami egészségügy számára a hatékonyság keresletoldali garanciája. Egy azonnali - vagy legalábbis igen gyors - ellátást ígérő magánklinikának minden időben megfelelő kapacitással kell rendelkezni orvosok és infrastruktúra terén egyaránt. Ez elkerülhetetlenül azzal jár, hogy lesznek üresjáratok, kihasználatlan erőforrások. Összességében jóval drágább rendszer jön létre, amit nyilvánvalóan a beteg fog megfizetni. 
• ERŐFORRÁS-MENEDZSMENT - Az orvosok és a betegek is átirányíthatók, ha közeli kórházak kihasználtsága eltérő. Számos műtéti várólista rövidült az elmúlt évek során egyszerű szervezéssel. Ráadásul az állami rendszerben a várólista nem merev: a sürgős esetek előre kerülnek. Ez biztosítja, hogy az orvosi kapacitás oda menjen, ahol a legnagyobb a szükség, s nem feltétlenül oda, ahol a legtöbb a pénz.
• PROGRESSZÍV ELLÁTÁS - Az állami rendszer kézenfekvő lehetősége, hogy lépcsőzetesen épüljön fel. A háziorvos szűri a betegeket, a járóbeteg-ellátás kezeli a többséget, és csak a legbonyolultabb esetek kerülnek a drága centrumkórházakba. Ez a betegút sokkal hatékonyabb, mintha mindenki egyből a professzorhoz menne egy náthával (ami a magánellátásban gyakran előfordul, ha valaki megfizeti).
• SÚLYOS ESETEK KEZELÉSE - A magánegészségügy hajlamos a "mazsolázásra", azaz a nyereséges, gyorsan gyógyítható, alacsony kockázatú esetek (pl. egynapos sebészet, járóbeteg-ellátás) ellátására. Sok esetben az állami rendszer végzi a "piszkos munkát": a költséges, bonyolult, életmentő beavatkozásokat (pl. politrauma, égési sérülések, szervátültetés, intenzív terápia), amelyek üzletileg nem lennének kifizetődőek egy magánklinika számára.
• BESZERZÉS - Ha az állam egyetlen központi megrendelőként lép fel (például vakcinák, drága rákgyógyszerek vagy MRI-készülékek beszerzésekor), hatalmas kedvezményeket tud kiharcolni a gyártóknál. 
• NÉPEGÉSZSÉGÜGYI KUTATÁS - Egy egységes, országos adatbázis aranybánya a kutatók számára. Elemezni lehet a betegségek terjedését, a terápiák hatékonyságát milliók adatain keresztül, ami segíti a prevenciót és a költséghatékony döntéshozatalt.
• EGYETEMES HOZZÁFÉRÉS - Libertáriusként semmi sem áll távolabb tőlem, mint hogy más emberek szépészeti beavatkozásait, nemátalakító műtéteit, avagy önpusztító életmódjukból fakadó orvosi kezelését kívánjam finanszírozni. Ezzel együtt is értéknek tekintem, ha egy alapellátást mindenki megkap. Az állami egészségügy olyan védőhálót jelent, amely biztosítja, hogy a társadalom legszegényebb rétegei, az idősek, a munkanélküliek illetve a krónikus betegek se maradjanak az út szélén.

Az immáron 16 éve kormányzó Fidesz a legnagyobb támadásokat az egészségügy frontján kapja, jelentős részüket joggal. Ám azt még a hivatásos károgók is kénytelenek elismerni, hogy számos területen történt látványos előrelépés 2010 óta, amikor a betegellátás - nyolc év szocialista ámokfutás után - valódi mélypontra került.

• DIGITALIZÁCIÓ - Fent már említésre került: az EESZT 2017-ben indult, majd folyamatosan bővült. Az orvosi dokumentációk, leletek és receptek felhőalapúvá váltak. Megszűnt a papíralapú receptkényszer. Az orvosok azonnal látják a beteg kórtörténetét, gyógyszerelését, függetlenül attól, hogy az ország mely pontján kezelték korábban. Az Ügyfélkapun (EgészségAblak applikáció) keresztül a betegek is azonnal hozzáférnek saját leleteikhez.
• ORVOSI BÉREK RENDEZÉSE - Az orvosi bértábla rendezése történelmi léptékű változást hozott. 2020-2023 között több lépcsőben jelentősen emelkedett az orvosok alapbére, amely így közelebb került az uniós átlaghoz, és látványosan csökkentette az elvándorlási kedvet.
• VÁRÓLISTÁK - A várólisták átláthatósága minden területen jelentősen javult; számos műtéttípusnál a hosszúságuk is látványosan csökkent. Ilyen a szürkehályog-műtét, ilyenek a szívsebészeti és kardiológiai beavatkozások, a laparoszkópiás (bélrendszeri) műtétetek, az urológiai és nőgyógyászati beavatkozások. Leggyengébben a térd- és csípőprotézis terén állunk. Összességében az EU középmezőnyét erősítjük, körülbelül a visegrádi országokkal állunk hasonló szinten (a négyesfogatból a lengyelek teljesítenek a leggyengébben). A nemzetközi összehasonlítást némiképp nehezíti a transzparencia hiánya más országoknál (Románia, Bulgária, Görögország), illetve a kapuőr rendszer (Hollandia), ami azt jelenti, hogy hónapokig tart, míg valaki eljut a szakrendelésre, és egyáltalán felkerül a listára. Ezáltal maga a műtéti lista ugyan rövidebb, ám a tényleges várakozók száma jócskán magasabb lehet.
• DIGITÁLIS IDŐPONTFOGLALÁS - 2010-ben az állami szektorban egyáltalán nem létezett online foglalás. Az EgészségAblak mobilalkalmazáson és az EESZT lakossági portálján keresztül a betegek ma már közvetlenül foglalhatnak időpontot bizonyos szakrendelésekre. Immáron mindenki számára láthatóak a szabad sávok, nem az asszisztens ajánl fel egyet. Ráadásul nem kell rendelési időben telefonálni; a hét 168 órájában bármikor használható. 2024-ben már több millió időpontfoglalás történt digitálisan (főleg laborvizsgálatokra és szakrendelésekre).
• MENTŐSZOLGÁLAT - Az Országos Mentőszolgálat gépjárműparkjának és felszerelésének állapota sokat javult a 2010 előtti időszakhoz képest. A mentőautók átlagéletkora jelentősen csökkent. A kormányzati programok keretében lecserélték a régi, elavult járműveket modern esetkocsikra és mentőgépkocsikra. Az autókban található életmentő eszközök (defibrillátorok, lélegeztetők) színvonala és egységessége is javult.
• INFRASTRUKTURÁLIS FEJLESZTÉSEK - A vidéki kórházak jelentős része - szám szerint 91 - energetikai korszerűsítésen, épületfelújításon és műszerbeszerzésen esett át. A főváros és Pest megye fejlesztésére indított program keretében számos szakrendelő újult meg és kapott új diagnosztikai eszközöket. 2010. óta jelentősen nőtt a diagnosztikai képalkotó berendezések (CT/MRI) száma.
• A CSECSEMŐHALANDÓSÁG CSÖKKENÉSE - Ez az egyik legfontosabb nemzetközi mutató egy ország egészségügyi fejlettségének mérésére. Magyarországon a csecsemőhalandóság (az ezer élveszületésre jutó, egyéves kor alatt elhunyt csecsemők száma) évtizedes távlatban csökkenő tendenciát mutat, és stabilan alacsony szinten, 3-4 ezrelék körül mozog, ami nemzetközi összehasonlításban is jó eredménynek számít. Ez a koraszülött-ellátás (PIC centrumok) fejlesztésének is köszönhető.
• MEDDŐSÉGKEZELÉS - Az állam átvette és finanszírozza a meddőségi kezeléseket. 2010-hez képest a kivizsgálások, a beavatkozások (IVF) és a kapcsolódó gyógyszerek 100%-os támogatást kaptak, így az anyagi akadályok elhárultak a gyermeket tervező párok elől.
• NEMDOHÁNYZÓK VÉDELME - A dohányzás teljes tiltása a zárt közösségi terekben (éttermek, munkahelyek, megállók) mérhetően csökkentette a passzív dohányzásnak való kitettséget.

Takács Péter szerint a magyar egészségügy ma 70%-os állapotban van - már ami a kormány által vállalt és elvégzett munkát illeti. Egy ciklus még bizonyasan kell hozzá, hogy dicsérni lehessen. Persze ne legyenek illúzióink. Nincs egyetlen olyan ország sem e bolygón, amelynek polgárai maradéktalanul elégedettek lennének ellátásukkal. A magyar persze különleges fajtája az emberiségnek. Mi valamiért azt gondoljuk, hogy kubai áron kéne svájci szintű szolgáltatást kapnunk... Ha kellően tudatosak vagyunk, úgy elsősorban arra fogunk fókuszálni, hogy mi magunk mennyit költünk egészségügyi hozzájárulásra (jellemzően a munkáltatónkon keresztül), valamint hogy a központi költségvetés ebből mennyit fordít ténylegesen az adott területre. Ha nagy a differencia, lehet reklamálni. (A valóság az, hogy a tényleges ráfordítások háromnegyedét sem dobjuk össze ily módon, a kormány más forrásokból pótolja a hiányzó részt.) Én mindenesetre azt mondom: a világért sem szeretnék svájci szintű egészségügyi ellátást. A gatyánkat is ráköltenénk. 

Két éve másról sem írok, mint hogy csupa agyhalott ad egymásnak találkozót a Tisza Párt nevű bolondokházában. Ez eddig tökéletesen igaznak is bizonyult. A kezelhetetlen, fékezhetetlen és beszámíthatatlan Tarr Zoltán mellett láttuk a rém ellenszenves Tokahontas tábornokot, a teljesen alkalmatlan Kulja Andrást, illetve azt a Kollár Kingát, akinek megnyilvánulásain még az MSZP megmaradt tagjai is erősen pironkodtak. Csupa komolytalan, használhatatlan figura. Ám a napokban valami megváltozott.

A Tisza Párt első, és eddig egyetlen figyelemre méltó igazolása Kapitány István. Végre egy szimpatikus arc! Végre valaki, aki nem teljesen ütődött, de nem is pszichopata. Bizonyára naiv vagyok, de számomra megnyugtatóan hat, hogy két esztendő elteltével végre megjelent az ellenzéki térfélen is egy vállalható, alkalmasnak tűnő fickó. Nem mintha komoly esélyeket adnék egy Tisza-győzelemnek. (Mi több: jelentős összegekben fogadtam, hogy Orbán marad a miniszterelnök.) Azt sem gondolom, hogy elég egyetlen rátermett vezető ahhoz, hogy a néppárti frakció részét képező, a brüsszeli elit teljes bizalmát élvező politikai erő szuverénné váljon, s a nemzeti érdeknek megfelelő döntéseket hozzon. Ezzel együtt is örülök Kapitány István színre lépésének. És közben fogalmam sincs, hogy az átlagos Tisza-szavazó ezt miként látja. Eddig Magyar Péter féktelen gyűlölete vonzotta. Most itt egy joviális, mosolygós ember, aki karakterében a teljes ellentéte a szektavezérnek. Nem szorong. Nem indulatos. Nem a zsigeri bosszúvágy hajtja, ugyanis nincs miért bosszút állnia. Sikeres. Ha nem lesz soha miniszter, akkor is egy fantasztikus életpályát hagy maga mögött. Habitusát tekintve sokkal közelebb áll Orbán Viktorhoz, Lázár Jánoshoz vagy Kocsis Mátéhoz, mint a szektavezérhez. Hogyan lesznek képesek befogadni és megkedvelni azok a szavazók, akiknél alapfeltétel a habzó száj? Hogyan lesznek képesek megbarátkozni egy befutott emberrel azok, akik évtizedek óta a legnagyobb lúzereket istenítik, s lelki ősatyjukat, Káint követve minden idegszálukkal gyűlölik a sikereseket?

Egy évvel ezelőtt Rónai Egon vendégül látta Kapitány Istvánt egy hosszabb beszélgetésre. Emberünk már ekkor elmesélte karrierje indulását, mely nem csupán jó sztori, de komoly tanulságokkal is szolgál. Még a nyolcvanas években járunk - a Vasedénynél dolgozott üzletvezető-helyettesként. Egy problémás, reklamáló ügyfelet kellett leszerelnie. Leültette, kávéval kínálta, majd a visszahozott, hibás terméket - a blokk hiányától eltekintve - kicserélte. Fogalma sem volt róla, hogy az illető egy nagykutya a Shellnél, aki nem maradt hálátlan a tisztességes bánásmód után. Megkínálta Kapitányt egy kihívásokkal teli álláslehetőséggel - a többi innen már történelem: 37 éves pályafutás az olajcégnél a világ számos országában, egészen a globális alelnöki pozícióig. (A kormányoldal megmondóemberei szerint e véletlen találkozás története színtiszta mese csupán, ám én hadd legyek hiszékeny. Velem is történtek már hasonló csodák, még ha nemzetközi topmenedzser nem is vált belőlem.) A sztori nem csak a primer és nagyon szimpla üzenete miatt érdekes. Azzal, hogy embertársainkkal érdemes barátságosan bánnunk, minden értelmes földlakó tisztában van, hiszen pont ugyanazt kapjuk vissza a világtól, amit mi magunk nyújtunk. A dolog attól válik igazán pikánssá, ha összevetjük Magyar Péter politikai pályájának indulásával. Mindannyian tudjuk: titokban hangfelvételt készített a lelki terrorban tartott feleségével, majd ezzel kezdett házalni. Hitem szerint ahogyan Kapitány István alapattitűdjébe és indulásába bele volt kódolva a siker, pont ugyanígy borítékolható Magyar Péter csúfos bukása is. Hogy ez mikor és milyen körülmények közt következik be, arról nem sok sejtésünk lehet. De ezzel a romlott, beteg lélekkel egészen biztosan kudarcra van ítélve. "Úgy általában az életben és az üzleti élet is ugyanilyen; ha az ember jóban van az embertársaival mindenütt a világban, az kifizetődik." Mintha Orbán Viktort hallgatnánk, pedig ezek Kapitány István szavai. Én elhiszem neki, hogy tele van barátokkal, akik valóban kedvelik. A szektavezérnek van mit tanulnia tőle. Látjuk, halljuk, miként bánik a munkatársaival, követőivel, miket mond róluk. El sem tudom képzelni, hogy Magyar Péternek akár csak egyetlen valódi barátja is volna, akiben bízhatna, akivel őszintén beszélhetne, aki minden hátsó szándék nélkül bármikor meginna vele egy korsó sört.

A szektavezér egy bő héttel ezelőtt - közel kétórás beszélgetés keretén belül - mutatta be új igazolását. A diskurzus tartalmi részére aligha érdemes kitérni, hiszen szinte kizárólag közhelyeket pufogtattak (haza kell hozni az EU-s pénzeket), a szokásos sirámokat vették elő (több százezer magyar nyugaton próbál szerencsét) és felvázolt világmegváltásuk kimerült a legüresebb általánosságokban (javítani kell a versenyképességünkön). Ami merőben új és említésre feltétlenül érdemes, az Kapitány István békés, higgadt stílusa, konstruktív attitűdje. "Az, hogy egy ország összefogjon, hogy kiegyezzünk, az egy nagyon-nagyon fontos dolog, és én azt gondolom, hogy Magyarországon ez az, amit el kell érnünk. Elsősorban magyarok vagyunk, ez a mi országunk, egymást tisztelnünk, szeretnünk kell. Lehet, hogy politikailag nem értünk egyet; lehet, hogy vannak dolgok, amiben nem egyezik meg a véleményünk, de én azt szeretném, hogyha ez az az ország sokkal, de sokkal egységesebb lenne, és én a magam részéről nyilvánvalóan nyitott vagyok mindenki felé." Mennyire más hang ez, mint az elmúlt két év permanens gyűlölködése, börtönnel és egyéb nyalánkságokkal való fenyegetőzése, kérlelhetetlen árokásása! Hosszú hónapok óta hiányoltam ezt a komoly, érett, indulatoktól mentes hangnemet. Ugyanezt képviseli a külpolitika terén is: "Oroszországban a szakmai részen egy nagyon jó munkakapcsolat alakult ki, egy nagyon erős csapatunk volt. Tehát nagyon kell vigyázni a sztereotípiákra, és nagyon kell vigyázni az üzleti életben, de én azt gondolom, a politikában is; a hidakat nem szabad teljes mértékben felégetni sose." Nyomát sem látni a gyermeteg toporzékolásnak és hisztinek, amely egy életre temetné az oroszokkal való együttműködést. A kínai BYD-val való megállapodás kapcsán így fogalmaz: "Első részben meg kell néznünk ezt a szerződést, nem tudjuk, hogy mi van benne, és addig, amíg amíg nem tudjuk, hogy mi van benne, addig feltételezem, hogy az megfelelő." Ilyen egy kiegyensúlyozott, tisztességes és kellően diplomatikus ember hozzáállása. 180 fokos fordulat Magyar Péter alapattitűdjéhez képest, aki mindig mindenütt csalást, korrupciót, nemzetárulást feltételez, s lassan már annyira sem lehet komolyan venni, mint a futóbolond Hadházy Ákost. "Az ember megtanulja azt, hogy ha a stratégiai célok tiszták, és egészen világos, hogy kinek mit kell csinálni, akkor (...) ragyogóan működnek a dolgok." E gondolat önmagában gyenge közhelynek hatna, ha Kapitány István nem a Tisza Párt új reménységeként jelentkezne be. Ugyanis eddig semmi sem állt távolabb az ellenzék vezető erejétől, mint hogy tiszta stratégiai célokat fessen fel. Mi több: két esztendeje mereven elzárkóznak mindenféle értékválasztástól, minden társadalomfilozófiai állásfoglalástól, s politikájuk pár héttel a választások előtt  sem mutat túl a késő vonatok és a kórházi vakolathibák miatti béna hápogásnál. Talán Kapitány érkezésével ez is megváltozik, s végre megtudhatjuk, mi is történne az országgal egy esetleges kormányváltást követően.

Kapitány István megjelenése mindenesetre számos kérdést felvet az átlagos politikafogyasztóban. Miért e hirtelen és látványos stílusváltás? Eddig mindenki, aki az elmúlt két év során megszólalt a Tisza Párt részéről, ragaszkodott a károgáshoz, a fikázáshoz, a fenyegetőzéshez, a mindenszarizmushoz. Talán látják a valódi közvéleménykutatási adatokat, s rájöttek, hogy ez a hangnem a középen álló bizonytalanokat kifejezetten taszítja? Lehet, hogy az új, immár szimpatikus és szerethető karaktert Brüsszel küldte, menteni a menthetőt? Miként lehetséges, hogy Magyar Péteren kívül ő az egyetlen személy a párt részéről, aki szabadon nyilatkozhat, akin nincs szájkosár? Vajon ki lesz a főnök a továbbiakban? Kapitány István, aki évtizedeken át sok ezer embert irányított, képes lenne felettesének elfogadni egy nyegle, narcisztikus pojácát? Életének bármely állomáshelyén az ilyeneket zavarta el leghamarabb a környezetéből... Talán nem is kell sokat várni, hogy e kérdésekre kielégítő válaszokat kapjunk.