téveszmék

téveszmék

"A baloldaliság a következetességről szól"

2024. március 18. - G. Nagy László

naci.webp

 

Tudom, már a cím is álságos. A baloldaltól soha senki nem várja el, hogy következetes legyen. Még a saját szavazóik sem. Mindenki rég tudomásul vette, hogy a többi valláshoz és ideológiához hasonlóan a balos világlátás dogmái is erősen önellentmondásosak. Hogy mást ne mondjunk: a szabadság és a vagyoni egyenlőség eszméi bizonyosan nem férnek meg egy csónakban. A különböző áldozati csoportok is ütik egymást - képletesen és szó szerint egyaránt. Nyilvánvaló, hogy nem lehet egyszerre képviselni a melegeket és a muszlim hitűeket; vagy épp a sport terén a nőket és a transznemű nőket. Ám ezek még szinte megmosolyogtató problémák. A nagyobb gond az, hogy minden, ami az utóbbi 80 esztendőben a baloldaliság jegyében hangot kapott, valójában a nácizmus ellenében került megfogalmazásra. A nyugati szociáldemokrácia egyértelműen elutasította a rasszizmust, az antiszemitizmust és a háború imádatát. Ezekkel mélyen egyet lehet érteni. Ám mit látunk az utóbbi pár évben? A fejlett világ balos hangadói mára harsányan rasszistává, antiszemitákká és a háború legnagyobb követelőivé váltak. Érti ezt valaki?

 

RASSZIZMUS

 

Martin Luther King világraszóló beszéde óta tudjuk: a rasszizmus egyetlen ellenszere a színvakság. Ez persze sosem jelenthet afféle álszent színjátékot, mint amikor Michael Jordannel beszélgetve benyögöd: észre sem vettem, hogy fekete vagy... Erre az ostoba képmutatásra semmi szükség. Cigány származású barátaim többsége sem rejtheti el vérvonalát, pedig elképesztő különbségeket mutatnak. Ottó - a legnagyobb dumás - pont úgy fest, mint egy török szultán. Piszkálom is, amikor nagy ritkán megborotválkozik, mert nála a szakáll a perfekt imidzshez elengedhetetlen. Gyuszit is imádom. Őt csak Don Julionak szólítjuk, mert egy az egyben úgy fest, mint egy mexikói maffiózó. Aztán ott van Tibi, akiről Gárdonyi regényalakja, Sárközi ugrik be azonnal... Ám ellenpéldaként megemlíthetem Gombos Laci barátomat, aki pár éve itt hagyott bennünket. Hosszú esztendőkön át pókereztünk együtt, rengeteget beszélgetve; csupán két apróság maradt titok előttem: énekesi tehetsége és származása. Halála után rákerestem zenei produkcióira, s csak akkor esett le a tantusz... Nyilván persze nem ez a lényeg, amikor színvakságról beszélünk. Egy valami fontos csupán: mindenki ugyanazt a bánásmódot érdemli, akár kiabál róla a vérvonala, akár nem. Ez volna a középutas, liberális, erkölcsös álláspont, amely egy rövid ideig jellemezte is a civilizált világot. Aztán jött a baloldal és mint mindig, minden téren, itt is sikerült túltolniuk a biciklit. Jött a feketéket helyzetbe hozó kvóta az amerikai felsőoktatásban. Jött az Oscar-díj faji kvótakövetelménye. Jött a "próbálj kevésbé fehér lenni" kampány a Coke részéről. Majd jött a BLM a "nem lesz egyenlő a fehér ember, hanem a mi rabszolgánk lesz!" jövőképpel. Ta-Nehisi Coates amerikai író már első könyvében nyíltan megfogalmazza, milyen megvetéssel tekint a fehér emberekre: "Úgy gondoltam, hogy mocskosnak tűnnek, és ez rasszistává és büszkévé tett." Addig idegenkedtek Hitler gyalázatos gondolkodásmódjától, míg egészen magukévá nem tették.

 

ANTISZEMITIZMUS

 

Sokan már évekkel ezelőtt felkapták a fejüket, hogy mi lesz ebből. A baloldali gondolkodást ez idő tájt már áthatotta a mély és zsigeri rasszizmus, de akkoriban még csak az volt egyértelmű, hogy a (gonosz, elnyomó, rabszolgatartó) fehér ember kerül a legalsó polcra, a piramis csúcsán pedig a (legtöbbet szenvedett) feketék állnak. Az indiánok áldozati státusza szintén nem lehetett megkérdőjelezhető, így viszont a velük egy nagyrasszba tartozó távol-keletiek is jó pozíciót nyertek, még úgy is, hogy semmilyen tekintetben nem tekinthetők sem vesztesnek, sem elnyomottnak, sem pedig áldozatnak. No de mi lesz a többiekkel? Az első ijesztő jelet egy amerikai egyetem baloldali diákcsoportjának röplapja szolgáltatta, a következő felirattal: "A zsidó vajon fehérnek számít?" A fene se tudja, hogy e teoretikus felvetést sikerült-e megválaszolni azóta, egy biztos: a gázai konfliktus megmutatta, mit gondol az echte baloldali. Az amerikai egyetemi diákság Palesztina mellett tüntet. Claudine Gay, a Harvard Egyetem afroamerikai elnöke az intézményében megjelenő nyílt antiszemitizmust mentegeti. Nagy-Britanniában 2023-ban minden eddigi rekordot megdönt a zsidók elleni támadások száma. Párizsban Dávid-csillagokat festenek a házak falára - októberben három hét alatt 850 antiszemita esetet jelentenek a francia rendőrségen. Világos, hogy nem vált mindenki egy csapásra zsidógyűlölővé, ám ami eddig a legfőbb bűnnek számított, azzal szemben kifejezetten elnézővé és megengedővé vált a világ - nem kis részben a baloldal iszlámsimogatásából fakadóan. Addig idegenkedtek Hitler gyalázatos gondolkodásmódjától, míg egészen magukévá nem tették.

 

A HÁBORÚ IMÁDATA

 

1945 után meglehetősen egységes közhangulat uralta a világot: soha többé háborút! Az Európai Unió (és elődei) létrehozásában is jelentős motivációt jelentett a békevágy. Mindenki érezte, hogy az első világháború lezárásakor valamit nagyon elrontottak. Mindenki úgy gondolta, hogy amennyiben közös akolba kerül Németország, Franciaország, Olaszország és Nagy-Britannia, onnantól többé nincs miről beszélni. A hidegháború időszakában voltak ugyan ingerült pillanatok - rendszerint a kubai rakétaválságot szoktuk emlegetni a feszültség csúcspontjaként -, ám 1962 és 2022 között már csupán lokális konfliktusokat láttunk, s nem volt gyakori téma az atomháború réme. Az utóbbi két évben azonban mintha megveszett volna a világ. "1848 márciusában Európa lángokban állt. Vér folyt a fővárosok utcáin. Bécsben barikádokon harcoltak. Mit csináltak a magyarok? Verset írtunk. Tizenkét pontot szerkesztettünk. Átsétáltunk Pestről Budára. Az volt az első békemenetünk... Puskalövés nélkül kiszabadítottuk a politikai foglyokat. Színházba mentünk, nemzeti darabot néztünk, a szünetben nemzeti dalt énekeltünk, és estére győztünk. Napra pontosan kilenc hónapra rá megszületett Petőfi Zoltán..." - így kezdte ünnepi beszédét Orbán Viktor március 15-én, megerősítve azon önképünket, hogy alapvetően békés nemzet volnánk. S ha nagy költőnknek a forradalom első estéjén még be kellett érnie a szenvedély levezetésének köznapi módjával, azért pontosan tudjuk, milyen erős harci szellem munkált benne. "Sehonnai bitang ember, Ki most ha kell, halni nem mer" - alighanem ez az attitűd jellemezte inkább az adott kort. Ma már ez nem 176 esztendőre, de fényévnyi távolságra van tőlünk. Nincs miért fegyvert fognunk, és természetesen európai polgártársainknak sincs sok oka rá. De kedvük sincs hozzá; ha megkérdeznénk száz spanyolt, vagy száz svédet, aligha találnánk köztük olyat, aki önként és dalolva az ukrán frontot választaná. A háborús hergelés a szűk politikai elit felelőtlenkedése csupán. Ha az agytrösztre, az Egyesült Államokra tekintünk, azt fogjuk látni, hogy erősen fordult a kocka; míg korábban a jobboldal volt harciasabb, ma egyértelműen a demokraták tüzelik a háborút. Természetesen mindkét oldal elkötelezett a hadiipar mellett - ennek a lobbiérdekeken túl az alapvető közgazdaságtani okait is ismerjük -, ám amíg a republikánusok beérik azzal, ha eladják termékeiket, a demokraták szemlátomást használni is akarják azokat. "Szeretkezz, ne háborúzz!" - hallottuk oly sokszor a pacifista baloldaltól. Ma a konzervatív Orbántól halljuk ugyanezt, míg a globalisták nap mint nap azt hirdetik: vége a béke korszakának. Ugyanazok, akik tegnap még a hópihéket védték, nehogy felzaklassák magukat egy durvább történelmi fotón; akik a nők elleni támadásként kezelték az útburkoló munkások elismerő füttyét; akik a politikai korrektség jegyében létrehozták az újbeszélt, hogy elkerüljék a legártatlanabb verbális sértést is - ma simán a vágóhídra terelnék a világot. Addig idegenkedtek Hitler gyalázatos gondolkodásmódjától, míg egészen magukévá nem tették.

 

***

 

Ami engem illet: sosem leszek baloldali. Sosem tudnám vallani értékeiket és sosem tudnám elnézni következetlenségeiket. De ezzel együtt is követelem vissza azt a hagyományos baloldalt, amelyet még szociáldemokratának lehetett nevezni. Amelyik kiállt szegények mellett. Amelyik egyenlőséget hirdetett. Amelyik elvetette az erőszakot és a háború minden formáját. Amelyikben még volt némi szeretni való.

"Amit elkezdtél, fejezd is be!"

 finish.jpg

 

"Tudtam, hogy ez az elhatározás egy életre szól. Számomra a vissza ismeretlen fogalom. És az elhatározás nem átmeneti szórakozást, hanem véres komolyságot jelentett. Már akkor is ösztönszerűleg idegenkedtem az olyan emberektől, akik mindent elkezdenek anélkül, hogy keresztül is vigyék, amit elkezdtek. Ezeket a mindenütt jelenlevőket már akkor is gyűlöltem, működésüket veszedelmesebbnek tartottam a semmittevésnél." - Vajon kitalálná-e a kedves Olvasó, hogy kitől származik ez az idézet? Segítek: ezek egy valódi fanatikus mondatai. Egy igazi pszichopata mondatai. Adolf Hitlerről van szó, s személye kapcsán aligha lepődünk meg, hogy elvi kérdést csinált abból is, ami tisztán pragmatikus. Ugyanakkor be is árazta a címbéli frázist.

 

Nyilvánvaló, hogy nem kell minden úton végigmennünk, melyre valaha ráléptünk. Ha egyértelművé válik, hogy rossz felé indultunk, onnantól minden további lépés indokolatlan. Ha belátjuk, hogy reménytelenül messze a cél, felesleges a további erőlködés. A gondolkodásra és önreflexióra képes ember életét nem merev dogmák, hanem a tiszta matek irányítja, akármilyen hűvösen is hat e kijelentés. És lám, milyen szép is a nyelv; amikor az mondjuk: BEFEJEZNI, érthetjük rajta azt is, hogy VÉGIGCSINÁLNI, de annak szöges ellentét is: ABBAHAGYNI. Mindkettő lehet legitim választás, a lényeg, hogy saját, kiérlelt döntésünk legyen.

 

PSZICHIKAI SZÁL

 

A magamfajta őskövületek hagyományos határidőnaplót használnak, melybe tollal írják az adott napokra kiporciózott teendőket. Minden egyes befejezett projekt egy áthúzott, kisatírozott sort jelent és kéjes örömöt okoz. A modernek a laptopjukon, vagy a telefonjukban rögzítik elvégzendő feladataikat, az önmagukat zseniknek képzelők pedig igyekeznek mindent fejben tartani... a gondok ott kezdődnek, amikor több tucatnyi elintéznivaló sűrűsödik össze, folyamatosan robbanás közeli állapotban tartva az elmét. Persze, akármilyen módját is választjuk az adatrögzítésnek, a lezárt akták minden esetben a kielégülés forrásai, míg a lezáratlanok a frusztrációé.

 

Érdemes különbséget tennünk feladat lajstrom és bakancslista között. Míg az előbbit valamiféle kényszerítő szükség hizlalja, az utóbbi csupán lehetőségeket tartogat. Ami engem illet: telefonomban több száz film- és könyvcím szerepel; ismerősök, barátok, olvasók, vagy épp közszereplők ajánlásai alapján. E listák hossza sosem csökken - ahogy lekerül egy megnézett/elolvasott tétel, rögtön jön helyette másik kettő. Valószínűleg halálom napján lesznek a leghosszabbak, de a fene se bánja.

 

KIS PROJEKTEK - RUTINMŰVELETEK

 

Az ember hazaér a bevásárlásból, s hatalmas szatyrait a konyha közepére helyezi. Vége a tengerparti nyaralásnak, s kipakolunk a kocsi csomagtartójából; a nappali táskákkal, bőröndökkel teli. E helyzetek kezelése terén kétféle iskolát ismerünk. Ez egyik a Pató Pál eljárás, amely első blikkre kényelmesnek tűnik ugyan, azonban hosszasan kerülgetni a csomagokat idővel fárasztóvá válik. Jómagam a hagyományos módszert részesítem előnyben: "amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!" Az ősi mondás a kis projektek világában abszolút helytálló; tényleg jobb pár perc alatt túl lenni az egészen. Elkezdtük, befejezzük - minek dagasztani a káoszt?

 

Léteznek mindenesetre igazi csodabogarak is. Apámat egy hónapja temettük. Halála után szemrevételeztük hagyatékát - lakásában számos tároló dobozban önmagának címzett instrukciókat találtunk: átnézni, megvizsgálni, meghallgatni, ellenőrizni stb. Minden egyes feliratnál az volt az érzésem: egyszerűbb lett volna elvégezni a folyamatot, mint dokumentálni a teendőt... Talán így gyártott magának jövőbeli elfoglaltságot, hogy érezze: nyugdíjas éveiben is van még fontos teendője. Talán a lelke mélyén azt is érezte, hogy ezek oroszlánrészét sosem fogja elvégezni. Valójában nincs baj ezzel; van, aki szükségét érzi az effajta ártatlan önbecsapásoknak. Ám ha játszmamentes személyiségre vágyunk, úgy érdemes elfogadnunk, hogy az apró teendőket illetően érvényes a mondás: amit elkezdtünk, érdemes villámgyorsan be is fejeznünk. (És nem kell aggódni, holnapra is jut feladat bőven.)

 

NAGY PROJEKTEK

 

A kisebb rutinfeladatok esetén azért érezzük, hogy érdemes gyorsan túl is lenni rajtuk, mert így gazdálkodunk a leghatékonyabban az időnkkel, az energiánkkal, a figyelmünkkel. Nem érdemes terjedelmes emlékeztetőket készíteni, hogy hol is tartottunk; nem kell újra felvenni az esetleg elveszített fonalat; hiszen egyetlen lendülettel is meglovagolhatjuk a problémát. A nagy projektek esetén ez nem lehetséges, ezért ezeknél pont fordított a helyzet: érdemes időnként megállni, és kiértékelni, hol tartunk, mennyit haladtunk és milyen irányban. Egy házasság esetén az nem lehet szempont, hogy egyszer valamikor belekezdtünk, ebből fakadóan muszáj is végigcsinálnunk... Vagy képzeljük el azt, hogy felvételt nyerünk az orvosi egyetemre, de már az első félévben világosan látjuk, hogy soha a büdös életben nem fogunk az egészségügyben dolgozni. Vajon hány előadásra ülünk be e felismerést követően? És ott van a vallás is. A legtöbben beleszületünk egy hitrendszerbe, majd múlnak a gyermekévek, s azt találjuk, hogy semmi közünk az egészhez. Miért kéne a családi tradíció miatt a lelkünktől idegen ösvényeken, apáink útján járnunk?

 

Amíg a dogmatikus makacsság az egyén esetén hiba, addig a politikai vezetők részéről egyenesen bűn. Ha egy kormányzat a lenini úton vezet egy országot, s azt tapasztalja, hogy egyre kilátástalanabb a sötétség (márpedig ez minden marxista kísérlet alakalmával így alakult a történelem folyamán), úgy nem a tempót kell fokozni, hanem érdemes inkább visszafordulni. Sajnálatos módon a jelenkorban sem látunk egyebet, mint ideologikus őrületet. Elég, ha csak az orosz-ukrán háborút tekintjük. Két éve tart az értelmetlen vérontás, ám Orbánon kívül nem sok mindenkitől halljuk, hogy álljunk meg egy szóra, s nézzük meg, mire mentünk az eddigi EU-s politikával. A szankciók semmit nem érnek, de azért fenntartjuk azokat. Az Ukrajnának juttatott milliárdok elfolynak mindenfelé, de azért küldünk még. Azt már firtatni sem meri senki, mi lesz a sorsa a fegyverszállítmányoknak... Ha már elkezdtük, végig is csináljuk, ha beledöglik is mindenki! És tökéletesen mindegy, hogy a világmegváltó, dogmatikus téboly, a korrupt lobbiérdek, vagy épp az önreflexióra képtelen politikusi gőg irányít, a lényeg ugyanaz: masírozunk tovább rendületlenül, ködös ideológiákra hivatkozva.

 

VEGYES PROJEKTEK

 

A legérdekesebbek azok a projektjeink, melyekben keverednek a kisebb-nagyobb, könnyebb és nehezebb feladatok. Matek érettségi, felvételi... számomra ezek már igen régi emlékek, viszont azóta is volt részem hasonlóban. A mai napig nagy barátja vagyok a logikai rejtvényeknek, s volt szerencsém hat világbajnokságon, számos 24 órás versenyen, s megszámlálhatatlanul sok kisebb próbatételen részt vennem. Ezeken az egyik legnagyobb kihívást - az iskolai dolgozatokhoz, zárthelyikhez, vizsgákhoz hasonlóan - az jelenti, hogy mely feladatokba érdemes egyáltalán belekezdenünk, s ha már időt áldoztunk rájuk, szabad-e kifarolnunk azokból. A logikai versenyeken a részmegoldásokért nem jár pont, így az idővel való gazdálkodás kiemelt jelentőséggel bír. Semmi sem olyan frusztráló, mint amikor egy húszpercesnek gondolt rejtvénnyel már negyedórája vacakolunk, s még mindig nem látszik az alagút vége. Ráadásul fogalmunk sem lehet róla, hogy három, avagy harminc percnyire vagyunk a megoldástól. Ha az előbbi az igaz, végzetes hibát követünk el, ha lemondunk róla. Ha az utóbbi áll közelebb a valósághoz, olyankor a kitartás jelent borzalmas döntést. (Seth Godin üzleti filozófus szerint kétféle feladás létezik. Az egyik a reaktív, amikor elfáradunk, elmegy a kedvünk az egésztől. Ez romboló. Az átgondolt, tudatos, ún. stratégiai feladás ezzel szemben kifejezetten hasznos lehet.) A lényeg: ezek a vegyes projektek szemléltetik a legjobban, hogy a címbéli, meglehetősen dogmatikus mondás mekkora téveszme. A jó döntés mögött mindig a józan matek áll.

 

MÉRTÉKLETESSÉG

 

Az élet persze nem csupán a feladatokról szól. Az élvezetek terén sem tűnik nagy okosságnak a "befizettük, végigesszük" alapelv alkalmazása. Ha a Trófeában ebédelünk, nyilván megkóstolunk két-három levest és a desszert sem maradhat el, ám ezek közé aligha tudunk kettőnél több fogást bepréselni, mégis a legtöbben megpróbálják... Világos, hogy a második világháború nélkülözésében edződött nagyszüleinktől még azt tanultuk, hogy mindent szépen meg kell enni, a jólét időszakaiban azonban a mértékletesség sokkal használhatóbb iránytűt jelent. Ugyanez a helyzet a vagyonszerzéssel is. Sokan vannak, akik soha nem tudnak leállni. Már régen megvan mindenük ahhoz, hogy még a dédunokáik is kipárnázott kényelemben élhessenek, de azért csak pörgetik tovább a mókuskereket. Megértem mindazokat, akiknek a biznisz az életük, a hobbijuk, a legfőbb szenvedélyük. De akiknek főként stresszt jelent az üzlet és a karrier, ráadásul ezerféle, sokkal élvezetesebb tevékenységgel is tartalmassá tehetnék az életüket, azok bizonyosan rossz döntést hoznak, amikor tűzzel-vassal végigcsinálják, amibe belekezdtek. (Sokak számára megmagyarázhatatlan Jürgen Klopp távozása a Liverpooltól. Én sem vagyok boldog tőle, mindenesetre érteni vélem döntését.)

 

***

 

"Amit elkezdtél, fejezd is be!" Való igaz: nem tesz jót az önbecsülésnek, ha az ember soha semmit nem fejez be, s minden projektje megfeneklik félúton. Számos sikerrecept és bölcs instrukció létezik ennek elkerülésére, ám mind közül talán a legfontosabb, hogy jól válasszuk meg, mibe fogunk bele egyáltalán. Tévedni persze emberi dolog, előfordul, hogy rossz lóra teszünk. Egészen biztosan nem attól leszünk jellemesek, gerincesek, erkölcsileg kikezdhetetlenek, ha kitartunk a hülyeség mellett.

 

boros.png

"Az elegáns megjelenés kötelező!"

 pedo2.jpg

 

Minden idők legaljasabb kampányába kezdett a DK. Ízléstelen óriásplakátjaik a hétvégén utcára kerültek, de ez csak egyetlen elem egy összehangolt, egységes őrjöngésben. Gyurcsány évértékelője, Kálmán Olga megszólalása az ATV-n, Varju László és Fletó minősíthetetlen fröcsögése a parlamentben - tolják ezerrel. A legnagyobb ellenzéki párt eddig sem az eleganciájáról volt híres, de mostanság mintha mindent egy lapra kívánnának feltenni; még a szokásosnál is jócskán gusztustalanabbak. Persze a világért sem szeretnék eltartott kisujjal fintorogni. Nem a kifinomultságot kérem számon.

 

Donáth Anna azt írja Facebook oldalán: hányingere van e plakátoktól. "Szeretném kérni az ellenzéki világ szereplőitől és minden jóérzésű embertől, hogy elkeseredettségüket és jogos felháborodásukat ne durvuló retorikával, nagyotmondással, gyűlöletbeszéddel, gyűlöletplakátokkal vezessék le. Maradjanak emberek." Ebben tökéletesen egyet lehet érteni vele. A bibi csupán annyi hogy nemrég még a Momentum is pontosan ugyanezt a retorikát folytatta. "Pedofidesz" feliratú laptopok a parlamentben; "pedofilvédő évértékelő" plakátok az utcán - Annácskáék aligha a leghitelesebbek, ha a DK-t kell helyrerakni.

 

A kisgazdák is reagáltak: szerintük jogsértő a plakát, hiszen az "Isten, haza, család" jelmondat szabadalmi jogvédelem alatt áll, így engedélyük nélkül az nem használható. Bevallom: én már azon is meglepődtem, hogy ez a párt egyáltalán létezik még - Torgyán doktor halála óta nem hallottam róluk semmit, pedig már annak is hét éve. A kisgazdák szerint a plakátkampány alkalmas arra, hogy a pedofíliát kapcsolatba hozza a számukra „száz éve fontos és változatlan szent fogalmi hármassal”. Valóban, tényleg alkalmas rá. Mi több: ez a konkrét célja. Ám az nyilvánvaló, hogy jogi relevanciája nincs és nem is lehet az ügynek. Sajnos azt kell mondani, Kálmán Olgának e kérdésben abszolút igaza van: az "Isten, haza, pedofília" fogalomhármas semmilyen szempontból nem foglalt, nem védett; nem volt még olyan elmebeteg e földön, aki ezeket ilyenformán összekapcsolta volna. Az pedig nem is lehet kérdés, hogy a három kifejezés egyike sem kisajátítható önmagában. Megint ott tartunk, hogy látunk egy bántóan ízléstelen, de jogilag nem kifogásolható megnyilvánulást, s a konzervatívok ugyanúgy elkezdenek mimózáskodni, ahogyan a balos hópihék szoktak.

 

"Kilencvenes IQ-val lelepleződik: pont nem az a baj a Fidesszel, hogy pedofilok." Ezek már Puzsér Róbert szavai, aki az Önkényes Mérvadó hétfői adásában sok sületlenséget összehord a téma kapcsán, ám a lényeget azért jól látja. A DK-t és fanatikusait eddig sem zavarta a valóság, de most rámentek a legképtelenebb, legszürreálisabb hazugságra: a fideszesek pedofilvédők, sőt pedofilok, mi több: egyenesen pedofilhálózatot üzemeltetnek... Ezt a világon senki nem hiszi el, még a saját szavazóbázisuk se. A Gyurcsány-szektának ettől függetlenül szemmel láthatóan tetszik a műsor: lehet fröcsögni, őrjöngeni, acsarkodni. A legkevésbé sem érdekli őket, hogy a párt központi kommunikációja tartalmaz-e bármiféle igazságmorzsát, vagy sem. Bár marketinget tanultam és a diplomamunkámat is a politikai reklámból írtam, mégsem tudom megítélni, mennyire hatékony ez a fajta nyilvánvaló hazugságcunami. Ha a DK szavazóbázisában előfordulnak igényes, gondolkodó értelmiségiek, azok most minimum fintorognak, de talán még el is tűnődnek azon, hogy júniusban inkább a Momentumra, vagy a Kutyákra voksoljanak. Ha pedig ilyenek jellemzően nincsenek (gyanítom, hogy ez áll közelebb a valósághoz), úgy a korábbi, progresszív irányvonalat nem értem. A migránssimogatás és a genderügyek felkarolása kifejezetten az elit, a kaviárbaloldal, a belpesti értelmiség vonala. A jelen igénytelen kampánya ezzel szemben a legiskolázatlanabb proliréteget célozza. Hogy fér meg e kettő együtt?

 

Amiben szemlátomást egyetért a teljes ellenzék - Puzsértól Donáth Annán át egészen a Telexig -, hogy bár Gyurcsányék kampánya igazán ízléstelen, hazug és gyűlölettől csöpögő, mindazonáltal ők is csak Rogán Tóni kottájából játszanak; a Fidesz sem különb náluk. Való igaz, hogy a kormánypárt sem kíméli ellenfeleit és egyáltalán nem finomkodik, amikor a lejáratás fegyvertárából válogat. Mindazonáltal három jelentős különbségre mindenképpen érdemes felhívni a figyelmet, ha már a DK olcsó aljasságát a Fidesz kommunikációjával vetjük össze.

  1. VALÓSÁGTARTALOM - A kormánypárt arra azért mindig ügyel, hogy politikai marketingje ne menjen szembe a valósággal. Hárommillió szavazót aligha lehetne tömény hazugsággal etetni. Ha Jakab Péter fejére bohócsipka kerül, azt a legtöbben helyénvalónak érezzük. Ha Orbán Viktor MZP épelméjűségét kérdőjelezi meg, az sem hat életidegennek. Ha Soros Gyuri bácsit az a vád éri, hogy az ellenzéket és a migrációt támogatja, ezek is bizonyítottak. A baloldal, és különösen a DK ilyen apróságokkal nem foglalkozik.
  2. ÍZLÉS - A Fidesz lejárató kampányai számomra sokszor unalmasak; még a szellemesnek gondolt gegek is többnyire laposak, érdektelenek. Talán bántóak is sokszor, de soha nem mennek túl az elfogadható ízlés határán. Annál azért jócskán igényesebb a törzsszavazók tábora, hogy ilyesmi beleférjen. A DK-nak nincsenek ilyen gátjai; úgy tűnik, tényleg hajlandó lemenni bármekkora mélységbe.
  3. ÖNVÉDELEM - A kormánypártot gyakran vádolják azzal, hogy ellenségképet kreál, mellyel szemben gyűlöletkampányt lehet folytatni. Csakhogy még sohasem láttam egyetlen olyan ellenségképet sem, amelyet Rogán Tóni véletlenszerűen jelölt volna ki, hogy holnaptól tessék utálni. (A DK most ezt teszi. Jött egy alkalom szülte, nem várt lehetőség, s most verejtékszaggal próbálják meglovagolni.) Mindenki, aki eleddig a Fidesz célkeresztjébe került, az korábban ártó szándékkal lépett fel, s a válaszkampány valójában kimerült ennek kimondásában, ha úgy tetszik, jogos önvédelemként. Brüsszel nem véletlenül lett szitokszó - egészen döbbenetes, hogy a teljes európai jogrendet felrúgva packáznak az országgal immáron 14 esztendeje. Ha az EU vezetése csak feleannyira lenne együttműködő Orbánékkal, mint amilyen a szocialista kormányokkal volt, a belga főváros neve ma is kedvesen csengene mindannyiunk fülében. De megemlíthetjük Gyurcsányt is, aki karhatalommal támadt a saját népe ellen. Ki fogja ezt valaha is elfelejteni? S végül ott van Ukrajna, az ország, amely iránt a jobboldal nem igazán érez őszinte empátiát. Mondaná bárki, hogy ennek sincs semmi alapja? Hogy jól bánnak a Kárpátalján élő nemzettársainkkal, s hogy kifogástalan diplomáciát folytatva tisztességesen kommunikálnak vezetőinkkel?

 

Orbánt számtalan módon lehet támadni. Lehet mondani - és el is hangzik napi gyakorisággal -, hogy túlsúlyos. Jogos kritika, látjuk. Tényleg jobban festett vékonyan. A fejére lehet olvasni, hogy öntörvényű, és senki sem fog tiltakozni - a vezetők jelentős része már csak ilyen. Lehet a Fideszt korrupcióval vádolni - bizonyosan lesz benne igazság. Ám úgy tűnik, a valóság felfestése már kevés. Ezeket eddig is tudtuk, mégis négyszer egymás után kormányra szavaztuk őket, mégpedig mindannyiszor magabiztos kétharmaddal. Az ellenzék mindig, minden formában leszerepelt, legutóbb február 25-én, amikor közös felhívásukra alig pár százan érkeztek a Kossuth térre. Helyesen érzékelik, hogy amit 14 éve tesznek, az teljesen értelmetlen, a kérdés csak az, milyen irányba változzanak. A DK úgy döntött, hogy minden józanságnak búcsút int, s visszatér a gyökerekhez, a totális bolsevik tempóhoz. A Momentum mintha más utat választana, ám számukra sincs jó hírünk: Donáth Anna fent említett Facebook-bejegyzése alatt a kommentek oroszlánrésze Gyurcsányék stratégiáját élteti. "Nekem meg tőled van hányingerem!" - ez volt a legjellemzőbb reakció. Úgy tűnik, minden marad a régiben, Orbán elégedetten hátradőlhet. Az ellenzék továbbra is fényévekre van attól, hogy valódi alternatívát kínáljon.

"Csak egyféle okosság létezik"

  mero_az_esz_1.jpg

 

Ha megkérdik tőlünk, mi a világ megismerésének az útja, a legtöbben azonnal rávágjuk: a tudomány! Mérő László - aki egyaránt beszéli a matematika és a pszichológia nyelvét is - Az ész segédigéi c. művében azt állítja, többféle okosság is létezik.

 

TUDOMÁNY - A tudományok a hitelesség segédigéi. Objektívek, logikusak, a megfigyeléssel és a kísérletezéssel keresik az igazságot. Törvényeket, szabályokat, paradigmákat fogalmaznak meg. Jóllehet a tudományban is előfordulnak forradalmi felfedezések; megesik, hogy egy korábban kőbe vésettnek gondolt elmélet idejét múlttá válik, mégis ez a legszilárdabb talapzat, melyre a valóságunk épül.

MÁGIA - "A mágia különféle formái a működés segédigéi. Akkor hasznosak, amikor nagyon konkrét kérdésekkel foglalkozunk, amelyek megoldásában a legjobb eséllyel a best practice segíthet." A mérnökök és az orvosok szigorúan kontrollált körülmények között megvizsgálják, hogy mi milyen valószínűséggel bizonyul kevéssé, vagy nagyon hatékonynak, esetleg ártalmasnak. E statisztikák adják a működés alapját. Az orvos is csak a már meglévő terápiák és gyógyszerek közül válogathat, akár anélkül, hogy pontosan tudná, az adott eljárás valójában mitől is működik.

MŰVÉSZET - A művészetek a különlegesség segédigéi. Messze túl a tudomány nehézkes szabályain, a műalkotások befogadásakor az egyedit tartjuk szem előtt, miközben általános érvényű igazságokra lelhetünk.

MISZTIKA - A misztika a megvilágosodás segédigéiről szól. "Ha azt állítanám, hogy értem, mi a miszticizmus, ezzel egyértelmű tanúbizonyságot tennék arról, hogy még csak nem is kapiskálom a lényegét. (...) A miszticizmus egyáltalán nem taszít, sőt idegensége, az a mód, ahogy világképe tökéletes antitézise az enyémnek, kifejezetten vonz."

HIT - A hit különféle formái a szilárdság segédigéi. "Az istenhitet, az ateizmust és az agnoszticizmus mindegyik formáját ebben a könyvben pszichológiai jelenségként kezelem, miközben arról a kérdésről egyáltalán nem beszélek, hogy valójában van-e Isten. Pszichológiai szempontból ugyanis ez mellékes kérdés." A szerző meggyőzően állítja, hogy Isaac Newtont kifejezetten istenhite; Stephen Hawkingot ateizmusa; Albert Einsteint pedig agnosztikus szemlélete segítette eredményeinek elérésében. A hitet tehát gondolkodási keretnek is tekinthetjük - számtalan intuíció forrása lehet. 

 

mero_blog.png 

Ami engem illet: nekem kicsit soknak tűnik az öt kategória. A magam részéről leszűkíteném háromra. Már csak azért is, mert kifejezetten vonzódom a hármas tagoláshoz. Elfogadom, hogy az univerzum felfedezéséhez többféle nyelvre is szükségünk lehet, ám mivel világunkban három - egymástól markánsan elkülöníthető - szféra jelenik meg, ennek megfelelően nyelvből is elég lesz ennyi. Számomra a tudomány és a technika jelenti a kézzel fogható világot, s amit Mérő László mágiának nevez, azt jórészt ide sorolnám. Való igaz, hogy van különbség a megkérdőjelezhetetlen tudományos igazságok és a nem tökéletesen átlátott, ám kiválóan működő praktikák között, mindazonáltal igen valószínű, hogy ezek mind azonos tőről fakadnak. Az eltérés talán csak a feltérképezés mértékében keresendő. A másik végletet a transzcendencia jelenti; mindaz, ami túl van az érzéki tapasztalaton és az emberi léten. Ide tartozik az istenkeresés, a megvilágosodás, a különböző vallások fantáziavilágai és mindazok az intuíciók, amelyeket hitbéli meggyőződéseink sugallnak. A misztika is elsősorban ebbe a kategóriába kívánkozik, még akkor is, ha mélyebb, tartalmasabb és őszintébb, mint a kiüresedett, formális vallásosság. Tudjuk: bármely felekezet kitermelheti a maga misztikusait, illetve azok érkezhetnek valláson kívülről is. Ha a misztikára úgy tekintünk, mint az Istennel való eggyé válásra, úgy valójában egy igen mély hitről beszélünk - én e kettőt nehezen tudnám különböző gondolkodási keretnek tekinteni. Mindazt, ami megmaradt az ég és a föld között, ami sajátságosan emberi, nevezhetjük akár humán szférának is. Ez nem a kőbe vésett természeti törvények és az üzembiztos, hideg technológiák felségterülete, de nem is a ködös transzcendens világé. A művészetek, a politika, a pszichológiai és morális igazságok is idetartoznak. Kétségkívül itt van a legnagyobb mozgásterünk; az ég és a föld törvényszerűségein vajmi keveset formálhatunk.

 

A szerző kitér azokra a gondolkodási keretekre is, melyeket megvizsgált ugyan, de egyiket sem tudta beilleszteni körvonalazódó rendszerébe. Az asztrológia, az ezotéria és a New Age kapcsán azt találta, hogy túl sok komolytalan butaság kapcsolódik hozzájuk, ráadásul utóbbiakban teljesen értelmetlenül keverednek a legkülönfélébb gondolkodási keretek bölcsességei. Amit kizárt még, az nem más, mint a filozófia. "Arról ugyanis fogalmam sincs, micsoda. Eléggé jó érzékkel meg tudom különböztetni a jó tudományt a rossztól; arról is vannak érzéseim, hogy mi a jó, nívós mágia és mi a rossz, nívótlan; valamennyire arról is, hogy mi a jó művészet és mi a rossz. Istenhívő ugyan nem vagyok, de a mélyen istenhívő emberek között vannak, akiket nagyon hitelesnek érzek. Egy filozófiai szövegről viszont egyáltalán nem érzem, jó-e vagy rossz." Nekem az tetszik Mérő gondolatmenetében, hogy fel meri vállalni: soha senki nem tudta megértetni vele, mi is valójában a bölcselettudomány, holott számos jó eszű filozófust faggatott már ez ügyben. Részben egyetértek vele. Azért csak részben, mert a morálfilozófiát igen sokra tartom. Ám ezen túlmenően az általános bölcsészet szerintem sem több, mint öncélúság, üres köldöknézegetés. "Még annyira sem értem a filozófia lényegét, hogy kajánul vigyorogjak, amikor Hawking és Mlodinow könyvének rögtön az elején ezt olvasom: A filozófia halott. Hawking és Mlodinow azzal érvel, hogy mára a természettudományok nagyrészt megválaszolták az évezredes filozófiai kérdéseket, és amit nem, azt is meg fogják, biztosan hamarabb, mint a filozófia." Ehhez legfeljebb annyit érdemes hozzátenni: a földi szférában nincs helye a filozófiának, a transzcendens világ kapcsán pedig csupán nettó fantáziajátékra képes. Egyedül a humán szférában van létjogosultsága, ám ott is kimerül az erkölcsi kérdések feletti elmélkedésben.

 

Mérő László nem csupán azokat a gondolkodási kereteket említi és elemzi, amelyek rászolgáltak, hogy az ész segédigéinek tekintsük, illetve azokat, amelyek biztosan nem, hanem nyitva hagyja a kaput néhány jövőbeli, lehetséges befutó számára is. Ezek: parapszichológia, mesterséges intelligencia, illetve a termékeny nemtudás. Az előbbi kettő aligha igényel magyarázatot, az utóbbi annál inkább. "Ha nem érezzük magunkat butának, akkor túl könnyű problémán gondolkodunk és biztosan nem fogunk komoly eredményeket elérni - és ez nem csak a tudományra érvényes." Mérő szerint nem csak azt kéne megtanítani a diákoknak, miként sajátítsanak el hatalmas ismeretanyagokat, de azt is, hogyan legyenek termékenyen buták. Fontos lenne, hogy merjenek olyan kérdésekkel és problémákkal foglalkozni, melyekre még a tanáruk sem tudja a választ.

 

Szeretem ezt a könyvet. Mérő László egyik legolvasmányosabb, legkönnyebben emészthető műve. Mer szubjektív lenni, felvállalva, hogy a saját szemüvegén át értékeli az egyes gondolkodási kereteket. Ezt bármely olvasó megteheti - akár felülbírálva a szerzőt -, ahogyan magam is vállalkoztam rá. Számomra legalább ilyen fontos, hogy Az ész segédigéi sokat megmutat Mérő László személyéből - messze többet, mint korábbi könyveinek bármelyike. A tudósemberek többsége mindig a nagyvilágról mesél, önmagukat háttérbe szorítva, s csak ritkán engednek bepillantást a kulisszák mögé. Jómagam a személyes adalékokat különösen nagyra értékelem, mivel jól ismerem és barátomnak tekintem a szerzőt.

"Tíz évünk maradt a civilizáció megmentésére"

 szatmary.jpg

 

Szathmáry Eörs Széchenyi-díjas evolúcióbiológus, az MTA rendes tagja, az ELTE professzora. Szimpatikus fickó, még ha pesszimista is a jövőt illetően. A hétvégén végighallgattam néhány előadását és interjúját; számos tudóstársához hasonlóan ő is az emberiség ökológiai lábnyoma miatt aggódik. Nem is kicsit.

 

Szinte minden szereplése alkalmával szóba hozza a Fermi-paradoxont, mely szerint komoly ellentmondás feszül a földön kívüli civilizációk létezésének nagy valószínűsége és a bizonyítékok teljes hiánya között. Az Univerzum kora és mérete alapján igen csekély az esélye annak, hogy bolygónkon kívül semmiféle értelmes élet nem alakult ki soha, sehol. "Hol vannak?" - tette fel a kérdést Enrico Fermi 1950-ben, miközben Teller Edével és más fizikus kollégáival ebédelt. E paradoxon legszimplább és igen logikus feloldása az, hogy az intelligens, magas technológiai fejlettségű civilizációk átlagos élettartama igen rövid. Ez kétségkívül megmagyarázza, hogy miért nem találkozunk soha földönkívüliekkel: mire egy civilizáció elérné azt a szintet, hogy képessé válna komolyabb űrutazásra és idegen kultúrákkal való kapcsolatfelvételre, akkorra össze is omlik. Ez persze nem több, mint puszta teória, mindazonáltal kiváló alátámasztása annak a narratívának, mely szerint meg vannak számlálva a napjaink.

 

Szathmáry Eörs tisztességes tudósember, s mint ilyen, fenntartja annak a lehetőségét, hogy tévedhet. Mi több: drukkol is ennek. Maga is elismeri és előszeretettel hangoztatja: az ökológia nem mérnöki tudomány. A földi élettér rendkívül komplex; az egyes környezeti paraméterek változásai százféle módon hatnak, ezek eredője többnyire nem kalkulálható precízen és üzembiztosan. Nem várt események is bármikor bekövetkezhetnek. Ezzel együtt a biológiai tudomány doktora igen nagy magabiztossággal fogalmazza meg téziseit.

  • Lényeges állítása, hogy túl nagyra hízott az emberi populáció. Csak ahhoz, hogy képesek legyünk műtrágya használata nélkül élelemmel ellátni a földlakókat - és ez környezetvédelmi kulcskérdés - nem lehetünk többen négymilliárdnál. Ami azt illeti, e téren teljességgel egyetértek Szathmáryval, azonban muszáj megjegyezni, hogy nem az övé az egyetlen legitim álláspont. A tudóstársadalom egy része szerint a bolygó akár 15 milliárd lakót is kényelmesen jól tudna lakatni.
  • Szathmáry Eörs határozottan tagadja azt is, hogy az egyes ember élettartama jelentősen növelhető volna. Vele szemben többen is hangoztatják, hogy nem létezik felső határ. Csupán technológia kérdése, hogy az erre felkészült klinikák elöregedő sejtjeinket időről-időre fiatalabbra cseréljék, így ostromolva a ma még elérhetetlennek tűnő öröklétet. (E témában aligha tudnék releváns álláspontot megfogalmazni, egy azonban biztos: nem tudunk olyan tényről, amely kizárná ezt az igazán izgalmasnak tűnő kalandot.)
  • A professzor a fejlett technikával bíró civilizációnk összeomlását vizionálja. Sokatmondó, hogy a Brain Bar pódiumbeszélgetését úgy kezdi: 45% esélyt lát a katasztrófa bekövetkezésére. Egy óra elteltével a műsorvezető szembesíti e kijelentésével, hozzátéve: azok alapján, amiket azóta mondott, mintha 100%-ot gondolna... Szathmáryval szemben a magam részéről határozottan optimista vagyok. Számtalan krízishelyzeten és számtalan világvége-jövendölésen van már túl az emberiség. Képtelen vagyok belátni, hogy miért ne élhetnénk túl bármit brutális katasztrófa, avagy jelentős civilizációs hanyatlás nélkül.

 

Egyikünknek sem okoz gondot, hogy elképzeljünk egy optimális, fenntartható, magas technikai szintű, aprócska ökológiai lábnyomot hagyó, stabil világtársadalmat. Gondoljunk arra, hogy a mai tudás, gépesítettség és felhalmozott vagyon mellett mindössze másfél milliárdan lakjuk a bolygót! Még a legszegényebbek is kényelmes családi házat birtokolnak, tágas kerttel. A megújuló energiaforrások minden szükségletünket fedezik. Az állattartás és a növénytermesztés is a teljes körű öko-gazdálkodás keretén belül történik. Az ipar automatizált. A folyók, a tavak, a tengerek, az erdők és szavannák tiszták, halakban-vadakban gazdagok. A homo sapiens átlagos szaporodási rátája 2 körül mozog, vagyis a populáció mérete hosszú távon változatlan. Ez egy olyan egyensúlyi állapot lehetne, ahová egyszer talán megérkezünk, hogy azután évszázadokon át el se mozduljunk innen. Persze, persze, ezer kérdés adódik, ha már álmodozni kezdünk. Hogy jutunk el ide? Van-e elég időnk, amíg ez kialakul? Mi garantálja, hogy ez működni fog? És főként: mi a garancia arra, hogy e földi mennyország hosszú ideig megmarad egyensúlyi állapotában? Nyilván csak találgatni lehet. Ám ha elérnénk, hogy a világ kormányai legalább ezt az optimumpontot képesek lennének meghatározni, így minimum a célokban egyetértenének, onnantól már nem tűnne lehetetlennek, hogy az ide vezető út kapcsán is megszüljük a magunk okosságait. Ám az biztosan nem megy, hogy Ázsia falja fel a bolygót, de csak Európát kényszerítjük visszafogottságra. (Az elmúlt 30 évben az öreg kontinens 24%-kal csökkentette az üvegházhatású gázok kibocsátását. Máshol mindenütt nőtt ez az érték, Kínában 300%-kal, Indiában 178%-kal.) Csak az idióták fognak egyetérteni azzal, hogy az európai nő ne szüljön gyereket, miközben az afrikai meg sem áll hétig.

 

Fenntartható-e a kapitalizmus? Ezt kérdi a világ azon része, amely az ökológiai katasztrófától retteg. Jogos a dilemma, hiszen a kapitalizmus egyet jelent a szabadsággal, a versennyel, a növekedéssel. Akik a gazdaságok mesterséges szűkítésében, visszafogásában látják a megoldást, azok egészen biztosan összeütközésbe kerülnek a piaci működés alapelveivel. "Abból, hogy a kommunista praxis és ideológia megbukott, nem következik két dolog. Nem következik, hogy a kapitalizmus jó és fenntartható. És nem következik az, hogy nem lehetne egy alternatív rendszer, ami nem a kapitalizmus és nem is a kommunizmus, hanem más, és működik." - imigyen elmélkedik Szathmáry Eörs egyik előadása során. Természetesen ezen túl nem jut, ötlete nincs a hogyanról, csupán találgat. A Brain Bar pódiumbeszélgetést követően az egyik néző egészen konkrétan meg is kérdi tőle, miként lehet elkerülni, hogy a piaci folyamatokba való beavatkozásnak tervgazdaság legyen a végső kifutása. Választ - természetesen - erre sem ad. "Sokan azt mondják, hogy valójában nem is a piac problémája a legnagyobb, hanem a kamatok problémája. Az adósságszolgálat az, amely állandó növekedési kényszert ad a gazdaságnak és az állandó növekedési kényszer pedig tönkreteszi a bioszférát." Világos, hogy a természettudományok doktorának nem kell feltétlenül a közgazdaságtanhoz is konyítania, ám ez a fajta naiv tudatlanság egészen megdöbbentő. A pénzpiac is a piac része. A kamatok problémája is a piac problémája. Olyan egész egyszerűen nem létezik, hogy szabadon kereskedhetünk termékekkel, szolgáltatásokkal, termelőeszközökkel, valamint munkaerővel, csak épp a legfontosabb tőkejószágot, magát a pénzt, a hitelt zárjuk valamiféle korlátok közé. Muszáj kimondani: a professzor már azzal hiú ábrándokat kerget, amikor arról beszél, hogy létezhet a kapitalizmuson túl bármiféle egyéb működőképes gazdasági rendszer. Szathmáry Eörs nem azért nem tud alternatívát kínálni, mert a fantáziája szegényes, hanem azért, mert filozofikusan lehetetlen dologról beszél. Ahol szabadság van, abból törvényszerűen kapitalizmus formálódik. Ahol nincs, abból pedig tervgazdaság. Átmenetek persze léteznek, de harmadik út nemigen.

 

A bioszféra tönkretétele nem tréfadolog, muszáj komolyan venni a problémát. De ne kergessünk beteg illúziókat - a megoldások csakis a kapitalizmus keretein belül lehetségesek. Én értem azt, hogy a marxizmus megszállottjai a mai napig itt élnek közöttünk, s hogy számukra csupán ürügy a környezetvédelem, de nem kéne bedőlni a hülyeségnek. Ha eltört a kisujjunk, még nem kell tőből amputálni az egész karunkat. Nem a piacgazdasággal van a baj. Nem is a kamatokkal. Még csak nem is a növekedéssel. Egészen konkrétan azt és csakis azt kell kezelni, ami a problémát okozza. Ha egy gazdasági tevékenység visszafordíthatatlan pusztítást okoz (pl. egy üzem mérget önt a folyóba), azt természetesen szigorúan tiltani kell. Ha egy ártalom visszafordítható, de az költséggel jár (pl. légszennyezés), úgy arányos adókat kell kivetni az adott területekre. Lehet hogy ennek az lesz az eredménye, hogy megfizethetetlen luxussá válik a légiközlekedés. Na bumm. Utazunk vonattal. Lehet, hogy irgalmatlanul megdrágul a tengeri szállítás. Annyi baj legyen. Majd kereskedünk lokálisan. Szathmáry Eörsnek igaza van: az nem megy, hogy az ökológiai konferenciák felszólalói magángépekkel repülnek a helyszínre. És igaza van abban is, hogy a festményrombolók, a városi közlekedést bénítók, és az egyéb haszontalan performanszokat bemutató zöld aktivisták őrületei csak ártanak az ügynek. Továbbá abban is igazat kell adni a professzornak, hogy a megoldáshoz együttműködés, mégpedig globális együttműködés szükséges. Csupán azt kell megérteni, hogy a fürdővízzel együtt nem kell kiönteni a gyereket is; a megfelelő kooperáció a piacgazdaság keretein belül nagyon is megvalósítható. Akár tíz évünk van rá, hogy megmentsük a civilizációnkat, akár húsz, akár száz.

"A kegyelembotrányból az ellenzék profitál"

partizan_dobrev_1.jpg

 

Szeretem Gulyás Marcit. Igaz ugyan, hogy a politikai, ideológiai, társadalomfilozófiai értékválasztásaival a legkevésbé sem értek egyet, mindazonáltal tisztességesnek és korrektnek tartom. Most, amikor két tüntetés közt vendégül látta a baloldal három vezetőjét, el kell ismernem: őket sem kímélte. Mindannyian megkapták azokat a kínos kérdéseket, melyeket nagyon nem szerettek volna, s melyekre szemmel láthatóan nem is igen voltak felkészülve.

 

DOBREV KLÁRA

 

Elsőként a DK miniszterelnök-jelöltje került sorra. Bevallom: a magam részéről rosszul vagyok ettől a nőtől. Tudom, nem elegáns dolog a fizikai megjelenését boncolgatni, de ha van valami, amiben mélyen hiszek, az az, hogy az ember legfőképp önmagáért felel, s ebbe a külső is szervesen beletartozik. Méltatlan dolog bántani bárkit olyanért, amiről nem tehet. Ám ha valaki jó adottságokkal születik a világra, annál különösen beszédes, ha idő előtt megcsúnyul.

 

dobrev_fiatalon.jpg

FIATALON


dobrev_oregen.jpg

A NEGYVENES ÉVEIBEN

 

Muszáj leszögezni: Dobrev Klára egyáltalán nem vén. Idén ötvenkét esztendős. Nagyon jól ismerem ezt a generációt: a nők jelentős hányada - aki sportol és odafigyel magára - még kifejezetten vonzó, ha már nem is hamvas. Elnézem az árnyékkormány vezetőjének fiatalkori fotóját: igazán szexi csajszi. Hogyan tudta röpke két-három évtized ennyire eltorzítani? Sokan megfogalmazták már: a gyűlölet nem tesz jót. Elcsúfítja az arcot, vékonyítja a szájat és eltünteti a mosolyt. Alapvető igazság, hogy a személyiség hosszútávon markánsan formálja a fizimiskát. Pontosan ezt látjuk - kár ezért az egykor oly helyes leányzóért.

 

Ennél is nagyobb gond az a stílus, amelyet képvisel. Elég pár szót szólnia, az embernek máris feláll a szőr a hátán. Dobrev Klára üzembiztosan hoz szinte minden olyan kommunikációs elemet, amely idegesítő és taszító lehet egy férfi számára. Affektál, folyamatosan túlszínészkedi a helyzetet. Ijesztő látni, hogy hanghordozását, gesztusainak egy részét egy az egyben Fletótól vette át. Fájdalmasan hiányzik belőle az a kedvesség, amelyre férfiként - és választópolgárként - oly annyira vágynánk. Már a rövidre nyírt frizura is mintha arról árulkodna, hogy szakítani kíván a hagyományos nőiesség minden formájával - mindez szerintem végzetes hiba. Meggyőződésem, hogy - bármelyik nemet tekintve - igen kevesen vannak, akik számára vonzó egy olyan nő, aki férfiként próbál viselkedni. 

 

"Mit mond el a pártod elnökéről, hogy ő nem volt kint a pénteki tüntetésen?" - kérdezi Gulyás Marci a beszélgetés vége felé. "Sokat beszélgettünk róla, hogy melyikünk menjen ki, és végül én mentem, ugyanis van egy kilencéves fiúnk, akivel otthon kellett maradni." - Parádés, hogy Klára asszony zsigerből tudja tolni a kamu dumát. A műsorvezető persze nem hagyja annyiban: "Felteszem, hogy azért a bébiszitter költségét ki tudjátok gazdálkodni... Nem beismerő vallomás ez a részéről, hogy teljesen tisztában van vele: az ő személye egy ilyen tüntetésen nem tud elismerést aratni?" Az árnyékkormány feje tesz még egy erőtlen kísérletet, hogy megvédje férjét, ám nincs sok muníciója hozzá. Ahogyan ahhoz sem, hogy bármely nézőnek kedvet csináljon a Demokratikus Koalícióhoz. Egy terjedelmes, félórás interjú során mindössze annyit sikerült megtudnunk, hogy Orbán rendszere gonosz és hogy ők ezerszer jobbak, ezerszer demokratikusabbak, ezerszer szakértőbbek. Gyermekvédelemről - természetesen - szó sem esett.

 

UNGÁR PÉTER

 

Az LMP társelnöke szimpatikus, jóképű, meleg srác. A teljes ellenzék egyik legértelmesebb, legműveltebb tagja - talán ebből is fakad, hogy az utóbbi időben már erősen szembemegy a többiekkel. Az LMP hosszú évek óta a legkulturáltabb és legkonstruktívabb ellenzéki párt; parlamenti felszólalásaik üdítően hatnak a szocialisták, a jobbikosok és a DK-sok minősíthetetlen hőbörgései mellett. Ungár Péter személyében is hidat képez a két oldal között, s nem csupán édesanyja, Schmidt Mária révén, de rendszeresen szerepel együtt kormánypárti politikusokkal és megmondóemberekkel, velük higgadt, érett vitákat folytatva. Erre egyedül ő képes az ellenzéki térfélen. Jómagam nem sok mindenben értek egyet vele, ám ha holnap reggel úgy ébrednék, hogy Ungár Péter az ország miniszterelnöke, egy percig nem aggódnék a hazáért.

 

A három interjú közül ez az egy, amely tartalmas, nem üres szájtépés. A témát az LMP jelöltjei adják; a köztársasági elnöki pozícióba Hack Pétert javasolják, Budapest főpolgármesterének pedig Vitézy Dávidot szeretnék. (A magam részéről mindkettőt elfogadhatónak tartom.) Intellektuális tekintetben a teljes másfél órás adás csúcspontja, ahogyan Ungár Péter elmagyarázza Gulyás Marcinak a liberális attitűd lényegét: nem számít, hogy Hack Péter a saját értékrendje szerint miként vélekedik egyes kérdésekről, ha egyébként képes fellépni az alkotmányosság őreként. Példaértékű, ahogyan Ungár ki tud lépni a szekértábor-logikából, és valódi értékek mentén képes politizálni. Ez az attitűd még a kormányoldalon is ritka, az ellenzékben pedig abszolút egyedülálló.

 

DONÁTH ANNA

 

Az alkalmatlan Fegyőr és a jelentéktelen Gelencsér után a Momentum végre megtalálta a maga adu ászát Donáth Anna személyében. S bár simán lehet, hogy házon belül ő a legpengébb elme, az egyszeri néző biztosan nem volt elájulva a Partizánban nyújtott intellektuális teljesítményétől. Amire mindenki emlékezni fog: annyira beleszerelmesedett "a nap végén" szófordulatba, hogy fél óra alatt képes volt tucatszor alkalmazni - a kommentelők ízekre is szedték miatta. Még szegény Lipcsei Peti is aggódhatott, hogy megdöntik legendás rekordját, mikor is a Porto csapatába igazolva interjút adott, s négy perc alatt tizenötször használta a "mindenféleképpen" töltelékszót... Érdemes tisztán látni: az önreflexió minimuma az, hogy halljuk a saját mondatainkat, s azonnal a fékre lépünk, ha azt érezzük, kezd röhejesen egysíkúvá válni a beszédünk. Egy focistától persze elnézhető e kontrollálatlan ösztönösség - ő alapvetően a lábából él. Egy politikus esetében azonban végzetes hiba, ha képtelen kordában tartani a saját kommunikációját.

 

Tartalmi tekintetben Donáth Annától sem tudtunk meg sok újat, talán csak szégyentelensége az, ami említést érdemel: "Ha a rendszerre hatással akarunk lenni törvényi úton, mert a politikus, a megválasztott képviselő ugyebár törvényalkotó is, ha erre bármilyen szinten hatással akarunk lenni, ahhoz Európán keresztül vezet az út." Számomra döbbenetes, hogy egy politikus nem csupán ilyen álláspontot képvisel, de ezt nyíltan fel is vállalja. Mit jelent ez magyarra lefordítva? Tudjuk, hogy a magyar választók többsége nem a mi elképzeléseinket támogatja. De minket ez nem érdekel, mi az EU erejével keresztülverjük, amit csak akarunk... Volt idő, amikor ezt az attitűdöt egyszerűen csak hazaárulónak nevezték. Ma ezt büszkén ki lehet trombitálni.

 

A Momentum elnöke bevallotta azt is, hogy a DK-val való cicaharca csupán üres marketingfogás, amely a szavazatmaximalizálást igyekszik szolgálni. Nincs mögötte semmiféle elhatárolódás; pontosan tudja, és felvállalja, hogy egy esetleges ellenzéki győzelem esetén Gyurcsányékkal kéne együtt kormányozniuk. Ami még ennél is kínosabb: Donáth Anna képtelen megválaszolni azt az egyszerű kérdést, hogy miben más a két párt ideológiája, társadalomfilozófiája. "Mi az igazi probléma a DK és a Momentum között? Mert ahogy te is mondtad, tartalmilag nincsenek hatalmas különbségek közöttetek." - Gulyás Marci felvetésére hebegés-habogás, mellébeszélés a válasz, ám a műsorvezető nem hagyja annyiban: "Van súlyos társadalompolitikai különbség igazából köztetek? Nem beszédes az, hogy most egyet sem tudtál hirtelen megnevezni?" Rém kínos, hogy Annácska valami jelentéktelen, XV. kerületi kilakoltatási üggyel próbálja megvilágítani a Momentum és a Demokratikus Koalíció közti filozófiai differenciát. Egy valamirevaló, felkészült politikus ilyenkor képes megfogalmazni pár mondatot pártjának adópolitikájáról, szociálpolitikájáról, bevándorláspolitikájáról. Nyilván kellemetlen, ha igaz, amit Marci sejtet, hogy nincs érdemi eltérés a két szervezet között. Az is cinkes, ha van ilyen, de a külföldi szponzorok miatt ezekről nem beszélhet az ember. Ám a leginkább zsenáns az, ha egy pártvezetőnek halvány fogalma sincsen, mit is képvisel valójában, és most leginkább ez a kép alakulhatott ki a nézőkben.

 

 ***

 

Múlt pénteken ötvenezres tömeg gyűlt össze a Hősök terén a civil influenszerek által szervezett tüntetésen. Elég nyilvánvaló, hogy a kormányzattal szemben komoly ellentábor áll. Az is érthető, hogy az ellenzék politikusai pióca módjára tapadnának e sokaságra, megpróbálva elcsábítani a tiltakozókat, s magukhoz becsatornázni a felháborodás minden szenvedélyét. A Partizán videójának kommentszekcióját olvasva az a benyomásom, hogy ez meddő és reménytelen próbálkozás. "Elképesztően elszomorító a pénteki energiák megtapasztalása után újra ezeket az embereket hallgatni mint lehetséges politikai alternatívák... Letaglózó élmény újra visszatérni a valóságba. Szomorú vagyok." - írja egy hozzászóló. Másikuk: "Új szelek fújnak, új arcok kellenek, egyébként ez így nem fog menni." Évek óta másról sem papolok, mint hogy először az ellenzéket kéne leváltani, s csak azután jöhet szóba a kormányváltás gondolata. Szemmel láthatóan egyre többen vannak, akik kezdik megérteni. 

"A kétharmadok sora megcsúfolja a demokráciát"

 

2/3 - Extra 2 oldalas környakú piros póló

 

Állandóan ezt halljuk. Magyarország nem igazi demokrácia. Hogy miért? Mert Orbán folyton nyer... Természetesen ez az ország minden bajának az oka, még a gyermekek ellen elkövetett bűntettekről is Orbán tehet. "Ahol érinthetetlen kaszt létezhet, ott lesznek portyázó pedofilok is." - írja a bölcs Tóta W. Árpád csütörtöki cikkében, a legkevésbé sem zavartatva magát attól, hogy a NER-ben szemmel láthatóan senki sem érinthetetlen; éppen két kulcsfigura bukott bele a kegyelembotrányba. A hosszúra nyúló országirányítás persze csak akkor gond, ha a nemzeti oldalé a hatalom. Svédországban megesett, hogy 44 esztendőn át kormányzott a Szociáldemokrata Párt. Azzal soha nem volt senkinek semmi baja, hiszen a baloldal dominanciája mindig jó, kívánatos és demokratikus dominancia... Hagyjuk is ezt a hülyeséget, s koncentráljunk inkább arra, hogy a rettenetes siránkozás, a feldagasztott hiszti és a tartalmatlan tüntetések hangjain túl képesek vagyunk-e értéket találni a tartós kormányzásban.

 

STABILITÁS

 

Imádom, amikor a baloldali jajveszékelők előadják, hogy milyen jó is az, amikor a parlamenti váltógazdaság működik, s négyévente cserélődik a kormány. Nyilvánvaló, hogy tömény képmutatás az egész, és maguk sem gondolják komolyan. Ezt azonnal bizonyítják is, amint Amerikára terelődik a szó: "ha Trump visszatér, vége lesz a világnak" - ekképpen riogatnak, vagyis a váltás, a csere, a frissítés, a forgás azonnal megszűnik értéknek lenni, ahogy az ő embereik kényszerülnek távozásra. De ne is őket vegyük alapul, hanem próbáljuk meg egy semleges néző szemüvegén át figyelni a világot! Ha a helyén marad a korábbi kormány, az magával hozza a stabilitás minden előnyét. A befektetők, a gazdaság szereplői, s a választópolgárok elég pontosan prognosztizálhatják, mire kell készülniük. Működik egy ismert és jól bejáratott adórendszer; tisztában vagyunk a fő kormányzási, szabályozási, törvényalkotási és támogatási elvekkel; nagy meglepetés senkit sem fog érni. Ez a fajta kiszámíthatóság felbecsülhetetlen érték, melyet a Magyarországra érkező működő tőke rendesen meg is hálál. 

 

FELELŐSSÉG

 

Léteznek olyan társadalmak, amelyek választási rendszeréből egyenesen következik, hogy a kormányok jellemzően nem tartanak ki ciklusuk végéig. Ilyen például Olaszország is, ahol gazdasági téren történhet bármi, soha senki nem fogja tudni megállapítani, ki a felelős egy-egy komolyabb lejtmenetért. Magyarországon immár 14 esztendeje Orbán Viktornak hívják a miniszterelnököt. Természetesen mi sem felejtettük el sem a pusztító Kádár-érát, sem Hornék elképesztő mértékű vagyonkimentését, sem Medgyessy dilettantizmusát, s pláne nem Gyurcsány megbocsáthatatlan disznóságait. Mégsem mutogathatunk az elődökre, ha a jelen problémái kerülnek terítékre. Kis hazánkban gyakorlatilag mindenért a Fidesz felel. Talán még azért is, ha Manhercz kihagyja a büntetőt, vagy ha szombat délután váratlanul beborul az ég, s lőttek a kerti grillezésnek... Persze a két tábor közt egyébként is ég és föld a különbség, ha felelősségvállalásról van szó. Ahogy Kocsis Máté fogalmazott a napokban: "A jobboldalon a hibáknak is van következményük, a baloldalon a bűnöknek sincs." Így megy ez: Schmitt Pál egy béna plágiumügy miatt távozott; Szájer egy kalandos házibuli miatt; Borkai pedig csupán hajókázni ment a szeretteivel. És most itt van Novák Katalin és Varga Judit, akik kapcsán soha fel nem merült volna, hogy le kell mondaniuk, ha történetesen a baloldal politikusai lennének. Az elmúlt hét egyetlen üdítő momentuma az volt, amikor végignézhettük Gyurcsány kiborulását az ATV riportererének felvetését követően, mely szerint ő maga sosem vállalt felelősséget a tetteiért... Nem mondott le annak idején a pufajkás, illetve a D-209-es elvtárs sem. Ha pedig kifejezetten beteges és gusztustalan botrányt szeretnénk felidézni: Gréczy Zsolt fotói mindannyiunk retinájába beégtek. Következmény? Szinte semmi; a DK-sperminátor is szép csendben visszaszivárgott a közéletbe. Mondhatnánk persze, hogy a Demokratikus Koalíció, illetve a többi baloldali párt szavazóbázisa ennyire igénytelen: náluk mindezek simán beleférnek. De ennél sokkal többről is szó van. A Fidesz nem csupán azért nem engedheti meg magának, hogy hibái következmények nélkül maradjanak, mert elegánsabb, mint a posztkommunista-globalista pártok bármelyike. De azért sem, mert a hosszútáv is kötelezi. Amelyik politikai erő négy (öt, hat, hét?) cikluson át kormányoz, annak muszáj felelősséget vállalnia csaknem mindenért, ami az országban történik.

 

KOALÍCIÓS KÉNYSZER NÉLKÜL

 

Szeretem azt is, amikor a demokrácia szélmalomharcosai etalonként mutatnak azokra az országokra, amelyekben koalíciós kormány működik, mondván: micsoda klassz dolog, hogy a sokszínűség megjelenik már az országirányítás szintjén is; így a legkülönbözőbb értékválasztású szavazók is azt érezhetik, hogy van képviseletük a végrehajtó hatalomban... Talán ez az, amit a legtöbbször a demokrácia megcsúfolásának érezhetünk. Mintha egy olyan brigád építené a házunkat, amelynek minden tagja másfelé húz, az összhang legkisebb jele nélkül. Valami ilyesmit látunk napjainkban Németországban, ahol a liberálisok és a zöldek szinte minden kérdésben egymás ellen dolgoznak. Orbánnak sem volt egyszerű dolga 1998 és 2002 között: a kisgazdák és Dávid Ibolyáék inkább jelentettek púpot a hátán, mint valós segítséget a kormányzati munkában. A miniszterelnök számtalan beszédében el is mondja: óriási előny a Fidesznek (és elfogultan mondhatom: a teljes magyarságnak is), hogy önállóan, mindenféle koalíciós kényszer nélkül viheti az ország ügyeit. (Semmi kétségem afelől, hogy Orbán erős kezű vezető, s pártján belül nincs nagy jövője annak, aki szembefordul vele. Csakhogy egészen más az, hogy miként vezeti a pártját, a kormányát, és miként az országot. Ha Tennesseeben egy valódi diktátor irányítja a whiskey üzemet, teszek rá; attól még a Jack Danielst demokratikus, piaci körülmények közt vásárolom meg.) Pontosan tudjuk, hogy a mostani kegyelembotrányba nem fog belebukni a kabinet, de képzeljük csak el, hogy 2026-ban nyer az ellenzék, s nekik kell koalíciós kormányt alakítaniuk. Az erőszakos Gyurcsány, a kimúlófélben lévő MSZP, az idiótákból álló Momentum, a náci Jobbik és a láthatatlan Párbeszéd... Mindössze egyetlen dolog szól amellett, hogy képesek lennének ideig-óráig megmaradni egymás mellett, az pedig az, hogy egyik mozgalomnak sincsen valódi értékválasztása és arra épülő programja, így ezt a sok-sok semmit talán össze lehet fésülni egy nagyobb semmivé. (Oké, nincs is szükségük ilyesmire, majd időben megkapják a szükséges utasításokat...) 

 

Empatikus srác vagyok, megértem az ellenzék rinyálását. Tényleg vacak lehet tizennégy éve a cserepadon ülni, a játéklehetőség leghalványabb reménye nélkül. És lehet sírni, lehet finnyáskodni, és lehet képmutató meséket kitalálni annak kapcsán, milyen szörnyű, milyen sportszerűtlen is egy ilyen hosszúra nyúló, folyamatos kormányzás. Ám ami nem elvitatható: a stabilitás, a megkerülhetetlen felelősségvállalás és a koalíciós kényszer hiánya ritka szilárd alapot ad. Kétségtelenül megvan az előnye a kétharmadok sorának, még akkor is, ha a cserepad egyre hisztérikusabb. Talán többet kéne edzeniük, s kevesebbet balhézniuk. Mert ha továbbra is csak a rombolásra képesek, úgy már most borítékolható, hogy 2026-ban is ugyanaz a kezdőcsapat léphet majd pályára, amelyik 2010 óta focizik.

"Tucker Carlson büntetést érdemel"

 

tucker-putyin_2.jpg

 

Még meg sem jelent Tucker Carlson Putyinnal készített riportja, az EU néhány politikusa máris őrjöngeni kezdett, mondván: az újságírót szankcionálni kell. Még az is felmerült, hogy ki kéne tiltani az unió teljes területéről. (Orbán Balázs azonnal lehűtötte a kedélyeket, posztjában utalva rá, hogy ilyen ostobaságot egész biztosan nem fogunk megszavazni.) Lassan kezdenek lehiggadni, s úgy tűnik, a sztárújságíró mégsem kap büntit Európától. Azonban már az a tény, hogy ez egyáltalán felmerült - s nem csupán egyetlen eszelős idióta elméjében, hanem a progresszív tábor általános helyeslésével -, azt jelzi, hogy pokoli nagy a pánik. Az unió a legtöbb alapelvét már rég a sutba hajította, ám ilyen mélyen talán még sosem járt.

 

Ami nyilvánvaló: Tucker Carlson a munkáját végzi. Újságíróként az a dolga, hogy interjút készítsen. Akár az ördöggel is. Sőt: minél ismertebb, minél hatalmasabb és minél messzebb áll a makulátlan szentségtől a riportalany, annál alkalmasabb. Putyinra elég jól illik ez az elváráscsomag, így a csütörtök éjjel közzétett beszélgetés alighanem meghatározó mérföldkőnek számít majd Carlson pályafutásában. "Nem azért vagyunk itt, mert szeretjük Putyint. Azért vagyunk itt, mert az USA-t szeretjük, és szeretnénk, hogy hazánk sikeres és szabad legyen. Nem bátorítunk senkit, hogy egyetértsen Putyinnal, de bátorítunk mindenkit, hogy nézze meg az interjút." - fogalmazott a sztárújságíró a liberalizmus legtisztább hangján. Úgy tűnik, hallgatnak rá, a megtekintések száma már százmillió felett jár. Megmosolyogtató, hogy a közzétételt követően a Föld minden részéről újságírók hada jelentkezik, hogy ők is szívesen leülnének Putyinnal. Eddig hol voltak? 

 

"Putyin propagandagyőzelemmel távozik Tucker Carlson alákérdezős interjúja után." - így kommentálta a beszélgetést a CNN. Számomra már az is döbbenetes, hogy a 21. században még mindig olyan szellemi mélységben kóvályog az emberiség, hogy a primitív manipuláció a legszimplább szóhasználat szintjén is megjelenik. PROPAGANDA - mást sem hallunk két éve. Mit jelent ez a kifejezés a fősodratú média szerint? Mindent, ami szembemegy az ő igazságukkal. Teccik érteni?? Az egyik politikai oldal fehér, a másik fekete, punktum. Lehet, hogy kissé régimódi vagyok, de én nem így osztanám kétfelé a különböző gondolatokat, mémeket, információkat. Sokkal inkább tényeket és véleményeket különböztetnék meg, melyek közül az előbbit nevezném bárki által ellenőrizhető igazságnak, az utóbbit pedig minden esetben propagandának, bárki is legyen annak megfogalmazója. Valójában a fél életünk arról szól, hogy propagandát terjesztünk. A közösségi oldalakon igyekszünk önmagunk legjobb arcát mutatni. A társkereső platformokon pláne. Az állásinterjún megpróbáljuk elhitetni, hogy nálunk jobb jelöltet keresve sem találni. Mindezeket csupán azért nem illetjük a propaganda kifejezéssel, mert nem a politikáról szólnak és a célközönség sem feltétlenül széles. De természetét tekintve nincs lényegi különbség: szavainkat a privát szféránkban is tudatosan formáljuk, azzal a céllal, hogy a befogadót meggyőzzük, befolyásoljuk, magunk mellé állítsuk. Muszáj rögzíteni: aki a negatív csengésű PROPAGANDA szót használja, maga is propagandát folytat. Azt üzeni: az ellenfelem véleménye hamis, mesterkélt, illegitim, hiszen szembemegy az enyémmel... 

 

Bár korántsem lényegtelen, hogy mik hangzottak el az ominózus interjú során, a reakciók számomra sokkal beszédesebbek. Jómagam ezt a fajta hisztériás pánikot mindössze két világ kapcsán ismerem. Az egyik a vasfüggöny diktatúrája, amely elképesztő erővel dolgozott azon, hogy a nyugati "propagandát" (igen, az elvtársak akkor is így nevezték) távol tartsa a szocializmus emberétől. A másik a passzív-agresszív nők konfliktus-forgatókönyve: apró, mérgező tűszúrásokkal felheccelni a férfit, majd belé fojtani a szót. (Hiszen a férfi minden esetben gonosz, a nő pedig minden esetben áldozat, itt csak az egyik félnek van joga a szólásra...) A másik fél elnémítására irányuló attitűd mindig szégyenletes és a lehető legtávolabb áll a felnőttségtől, a liberalizmustól, az EU alapeszményétől. Ez a gyengék reakciója, akiknek vaj van a fejükön, ezért rettegnek meghallgatni a másik oldalt. Egészen döbbenetes, hogy ezt a kifejezetten visszataszító mentalitást - mely eleddig csupán a feministákat és a nyugati egyetemi szféra mimózáit jellemezte - a progresszív tábor már a nagypolitika szintjére is felemelte. Az emberek nem kaphatnak bárhonnan nyers információkat, hiszen még megfeküdné a gyomrukat. Majd mi szépen becsomagoljuk nekik... Egy normális világ nem így néz ki. Egy normális világban meg akarom ismerni Marx és Hitler gondolatait is. Egyszerűen azért, mert tudni szeretném, hogy ezek a sátáni figurák mely ponton hagyták el az értelem és a józanság ösvényét. (Hiszen mindkettőről tudom, hogy kifejezetten értelmesek voltak, s bizonyos kérdéseket messzemenően helyesen láttak.) Hasonló a helyzet Putyinnal is. Egy normális világban a CNN maga készítene riportot az orosz elnökkel, melyet azután számos kerekasztal beszélgetés során ki lehet elemezni, ízekre lehet szedni. Azonban a CNN - és az összes többi balos médium - ebben ellenérdekelt. Hiszen egy effajta analízisből simán kiderülhet, hogy az USA demokrata adminisztrációjának is van némi felelőssége az ügyben; hogy Zelenszkij sem szent; hogy az EU vezetése totálisan alkalmatlan idiótákból áll; s hogy talán Putyin sem annyira ördögi, mint ahogyan ezt az elmúlt két esztendőben tálalták. "Elég csak visszamenni és megnézni, mit mondott a mainstream média az első napon, amikor Oroszország megszállta Ukrajnát. Ez nagyrészt az érzelmi mérnöki munkájuk, az emberek nem értették, mi történik, de azt mondták nekünk, hogy csak rendben kell lennünk azzal, hogy dollármilliárdok mennek a tengerentúlra. Ezt nevezem én politikai kommentárnak, ők irányítják a gondolatainkat, de valójában nem férünk hozzá az igazsághoz." - ezek már Candace Owens, a Daily Wire műsorvezetőjének szavai. Sokat elárulnak elárulnak a nyugati média természetéről és jól magyarázzák a jelen pánikhangulatát.

 

A másik elnémítására való törekvésnek a legpusztítóbb velejárója az, hogy ily módon képtelenség békét kötni. Szijjártó Péter az elmúlt két év során minden megszólalásában elmondta: kommunikáció nélkül nincs tűzszünet. Ez elég evidens gondolat, ahogyan az is az, hogy a kommunikáció ellenzői a háború folytatásában érdekeltek. Egészen döbbenetes, hogy magas rangú politikusok és katonai vezetők Európa-szerte arról beszélnek, hogy háborúzni készülnek. Még nem most, de 2-3 év múlva... Tényleg komplett elmebetegek vezetik a világot? Tényleg ilyen felelőtlen barmok kezében az irányítás? Mire jó ez a teljesen őrült félelemkeltés? Egy felelős vezető erős és ütőképes hadsereget épít, de csak csendben, a háttérben, s kizárólag védelmi célból. Ezek a bohócok meg telekürtölik a világot, hogy háborúsdit terveznek... Putyin meg csak ül nyugodtan a fehér karosszékben, és látszik rajta, hogy a legkevésbé sem hat rá ez az erőtlen fenyegetőzés. Elmondja, amit mindig: ő nem akarja megtámadni sem Lengyelországot, sem a Baltikumot. Miért is állna érdekében? Egy nyugodt, de racionális pszichopatát látunk egy rakás hisztiző-fenyegetőző idegbeteggel szemben. És ők alakítják a világ sorsát...

"Nem működik a multikulti"

szoboszlai.jpg

 

Nem voltam önfeledten boldog, amikor vasárnap délután az angol bajnokság rangadóját néztem. Nem csupán a Liverpool csapnivaló játéka és a számos potyagól miatt bosszankodtam, hanem azért is, mert Szoboszlai - kiújult sérülése miatt - nem léphetett (és pár hétig még nem is léphet) pályára.

 

Ha példát kéne hoznom rá, hogy a multikulturalizmus igenis működőképes, elsőként biztosan a foci ugrana be. Elég csak megnézni Dominik csapatát: angol, ír, észak-ír, skót, görög, spanyol, portugál, francia és holland játékosok mellett csaknem a teljes dél-amerikai kontinens képviselteti magát. Valódi egzotikumot jelent Endo, a japán középpályás, illetve a klub legnagyobb sztárja, az egyiptomi Szaláh. Oké, felejtsük el az Arsenal elleni botlást, s idézzük fel az azt megelőző meccseket: ezek a fiúk tökéletesen értik egymást és parádésan együttműködnek. (A támadásépítés csak egy dolog, a védekezésben még látványosabban kooperálnak, öröm nézni.) Valószínűleg sosem találkoztak volna, ha nem a futball lenne a legnagyobb szenvedélyük, így viszont a világ egyik legütőképesebb csapatát alkotják.

 

Aztán ott van a zene... Santana és Rob Thomas közös slágere, a Smooth egyszerűen megunhatatlan. A mexikói gitárvirtuóz már akkor fusion zenészként működött, amikor még e kifejezés nem is létezett; mindig is keverte a latint a rockkal. Ez a szám egész pályafutásának egyik csúcspontja, a videóklipje pedig különösen magával ragadó: táncol az egész utca, a lányok latinok, a ritmusszekcióban feketék, az énekes fehér... és úgy tökéletes az egész, ahogy van. Ugorjunk pár évet, s nézzünk bele Bruno Mars és Mark Ronson Uptown Funk című nótájának klipjébe! Valami hasonlót látunk: tökéletes zenei együttműködést feketék és fehérek között. Bruno Mars már önmagában is érdekes figura: anyja filippinó származású, apja puerto ricó-i és zsidó-magyar gyökerekkel bír. A foci mellett a muzsika is egy olyan világ, amelynek érzékelhetően jót tesz a különböző kultúrák találkozása.

 

A multikulturális együttműködés pozitív példáinak felemlegetésekor természetesen nem muszáj világsztárokra mutogatnunk, magunk is nap mint nap megtapasztaljuk a pesti forgatagban. Jómagam gyakran vásárolok kínaiaknál és vietnámiaknál; hetente egyszer-kétszer a török büfés cimborámnál vacsorázom; az urológusom egyiptomi; pókeres barátaim közt rengeteg a cigány származású; és természetesen nincs ellenemre az olasz, a görög, az indiai és a japán konyha sem. Semmiféle kérdés nincs bennem annak kapcsán, hogy a békés kultúrák harmonikusan megférnek egymás mellett.

 

Karl Poppernek igaza van abban is, hogy a multikulturális, nyílt társadalom csakis a liberalizmus égisze alatt működhet. A liberalizmuson pedig - annak klasszikus jelentése szerint - azt kell értenünk, hogy a közösség nem csupán tolerálja a másságot akár bőrszín, akár vallás, akár gondolkodásmód, vagy szexuális irányultság tekintetében, de biztosítja is a különböző kultúrák békés együttélését. Olyan nincs, hogy bármely népcsoport erőszakosságával szemben elnézőek vagyunk, mondván: az ő hagyományaik már csak ilyenek... Multikulti környezetben a határozott rendőri jelenlét elengedhetetlen. Az állam első számú feladata, hogy megvédje polgárait, tökéletesen függetlenül attól, hogy az erőszakos bűnözés hátterében mi áll. Nyugat-Európa korlátlan befogadó politikája elsősorban e ponton bukott meg - valamiért azt kezdték gondolni, hogy a rendfenntartás egyenlő a nácizmussal, és hogy akinek a vérében van az agresszió, annak joga is azt korlátlanul kiélni. A másik probléma gazdasági természetű: az sem járja, hogy az állam az őslakosokat fosztja ki azok megkérdezése nélkül, csak hogy bevándorlók tömegeit képes legyen eltartani. Ez is megengedhetetlen erőszak. Gondoljunk csak a remekül működő Liverpoolra: eszébe jutna bárkinek, hogy le kéne csípni Szoboszlai, vagy Darwin Nunez fizetéséből, hogy azt Konaténak, vagy Joe Gomeznek adják oda? Nyilván megmosolyogtató a felvetés, hiszen minden játékos elképesztően motivált és szemmel láthatóan teljes erőbedobással megdolgozik a pénzéért. Ezt így kéne a társadalom minden rétegében.

 

"Bárki, aki a saját nemzetét, népét, politikai közösségét, családját a többiek elé helyezi, akár tudja, akár nem, diktatúrát épít." - idézi Bayer Zsolt Karl Popper gondolatát. A nyílt társadalom eszméje ezen a ponton csap át a nyilvánvaló őrületbe. Mégis: ki az az idióta, aki nem a sajátjait helyezi az első helyre? Ki az a felelőtlen tébolyodott, aki pont ugyanolyan lelkesedéssel támogat vadidegeneket, mint a saját közvetlen rokonságát? S ha már a Liverpool csapatával kezdtük: el tudja képzelni bárki, hogy Mohamed Szaláh számára létezik fontosabb a világon, mint imádott kislánya, Makka? Vajon Luis Díaz mindig kihagy pár meccset, amikor valaki a világon emberrablás áldozata lesz, vagy a szüleiért azért valamivel jobban aggódott? Vajon Conor Bradley minden fiatalon elhunyt édesapáért könnyet ejt, vagy a saját gyásza azért erősebben megviseli? Legelemibb genetikai kódolásunk szerint való, hogy a sajátjaink fontosabbak bárki másnál. És az sem kérdés, hogy ez multikulturális környezetben sincs, és nem is lesz soha másképp. Teljes őrület bárkitől önfeladást várni, és totális téveszme, hogy ebből az alapvető ösztönvilágunkból diktatúra, vagy bármi egyéb szörnyűség épülne. A magyar államnak is a magyar polgárokat kell szolgálnia és előnyben részesítenie - semmi sem természetesebb ennél.

 

szalah.jpg

SZALÁH ÉS KISLÁNYA, MAKKA

 

Én azt hiszem, a multikulti akár működhetne is. Végső soron mindenki azt eszik, azt iszik, úgy zenél és úgy táncol, amit és ahogyan szeretne. Még a vallási sokszínűséggel sincs semmi baj: miért ne hihetne bárki bármit, amit csak a fantáziája megenged? A gond ezúttal is kizárólag az agresszióval van. Az arany középutat - mint rendszerint - az erőszakmentesség jelöli ki. A korlátlan bevándorlást hirdető progresszív ideológia nyilvánvaló zsákutca, hiszen totális önfeladást, önpusztítást jelent fizikai, gazdasági és demográfiai értelemben egyaránt. Azonban a totális bezárkózás sem pálya, hiszen ezzel magunkat fosztanánk meg a lehetőségtől, hogy kihozzuk az országból a maximumot, ahogyan azt a Liverpool FC, Santana vagy épp Bruno Mars teszi. Semmi alapja sincs annak, hogy idegenkedjünk a békés és értékteremtő embertársainktól, legyenek akár vietnámi kereskedők, Fülöp-szigetekről való vendégmunkások, zsidók, arabok, feketék, bárkik. Meggyőződésem, hogy egyes-egyedül ezzel az attitűddel lehet igazi bajnokcsapatot építeni.

"Argentína a tönk szélén"

milei.jpg

 

Jó-jó, tudjuk, Argentína immáron hosszú évtizedek óta permanens válságban él. Az infláció mértéke brutális, a szegénységi ráta 40%-os, a gazdaság ezer sebből vérzik. Viszont nem reménytelen a helyzet: végre egy ország, amelynek volt bátorsága egy vérbeli libertáriust ültetni az elnöki székbe. Maradona, Messi és Ferenc pápa után itt egy újabb argentin, kinek nevét muszáj lesz megjegyeznünk (már csak azért is, mert magyar felmenőkkel bír): Javier Milei-ről minden bizonnyal még sokat fogunk hallani a jövőben.

 

Argentína elmúlt száz évének történelme számos tanulsággal szolgál mindannyiunk számára. Az ország a múlt század elején még igazi nagyágyúnak számított: a világ ötödik legjelentősebb gazdasága volt. Az ötvenes években az egy főre jutó GDP-je a spanyol érték dupláját tette ki, s háromszor akkora volt, mint Japáné. Aztán történt valami, s Argentína szabályos lejtmenetbe kapcsolt. Eleddig összesen kilencszer jelentettek csődöt, ebből három alkalom már a jelen századhoz kötődik. A látványos töréspontot Juan Domingo Perón elnökké választása jelentette. Személye igen megosztó, sokan a mai napig szeretettel és nosztalgiával emlékeznek rá, ugyanakkor nem vitás, hogy népszerűségét elsősorban feleségének köszönhette. Evita történetét filmre vitték, musicalt is készítettek belőle, a Don't cry for me Argentina című sláger pedig minden élő generáció számára ismert; a legtöbben Madonna feldolgozásában hallottuk először. Az első, igen banális tanulságot rögtön le is szűrhetjük: ami népszerű, az attól még nem feltétlenül jó. Perón ugyanis megszámlálhatatlanul sok hibát követett el. Tekintélyuralmi rendszert vezetett be és antikapitalista programot hirdetett. Népjóléti intézkedései mellett államosított szinte mindent, hatalmasra duzzasztotta a központi bürokráciát, tiltotta, illetve magas vámokkal sújtotta az exportot, erőltetett iparosításba kezdett, tökéletesen elhanyagolva a mezőgazdaságot. A második számú tanulságot le sem kéne írnom, tudja mindenki: a baloldaliság, a felhizlalt állam, a bezárkózás, a piacellenesség tönkreteszik még a legígéretesebb gazdaságokat is. Az elnök mindemellett szimpatizált az olasz fasizmussal, s valójában annak elemeit vette át, s igyekezett megvalósítani. A harmadik tanulság tehát (mely talán nem minden Olvasó számára evidens): a fasizmus a kommunizmus édestestvére, ugyanúgy mélyen baloldali ideológia. S bár Juan Perón immáron ötven éve nincs közöttünk, örökségét még mindig nyögi az argentin nép. Azóta sem volt olyan vezetője az országnak, akiben elég erő, vagy legalább némi szándék lett volna, hogy ezektől a béklyóktól megszabadítsa Argentínát.

 

milei_2.jpg

 

Egy ilyen történelmi múlttal terhelt miliőben kell most rendet tennie a decemberben hivatalát elfoglaló Javier Mileinek. A korombéli fickó igazi punk - már az is őrület, ahogyan kinéz. Volt már focikapus, rockzenész, közgazdaságtan-tanár, televíziós celeb, sőt tantrikus szexoktató is. (Természetesen a szabad szerelem híve. A lehető legszabadabbé.) Politikai megnyilvánulásai kifejezetten látványosak. A láncfűrész egyenesen kampányának szimbólumává vált, hatásosan érzékeltetve, hogy a terebélyesre nőtt állam mennyi felesleges ágát kell lemetszenie. A kedvencem az a videó, amelyben a hihetetlenül kövérre hízott kormányzati apparátust bemutatva annak radikális karcsúsításáról beszél. A minisztériumok harmadának azonnali megszüntetését helyezte kilátásba: "Sport- és Turizmus Minisztérium - kuka! Kulturális Minisztérium - kuka! Női-, Gender- és Diverzitás Minisztérium - kuka!" Imádom. (Már önmagában az egy vicc, hogy egy államcsődtől államcsődig vergődő ország genderminisztériumot tartott fenn az adófizetők pénzéből... Ez még a tejjel-mézzel folyó Kánaánban is értelmetlen pocsékolás volna.) Milei programjában szerepelt még, hogy feloszlatja az argentin jegybankot, az amerikai dollárt teszi az ország hivatalos fizetőeszközévé, privatizálja a nyugdíjrendszert, továbbá megszünteti a kötelező iskolai oktatást is. Csupa merész terv, de mindben van ráció.

 

Győzelmének napján a Telex "szélsőjobboldali" politikusként aposztrofálta Javier Mileit. E szóhasználat két dolgot jelenthet. Vagy arról van szó, hogy e jelző valójában radikális liberálist, végletesen piacpártit jelent - ez esetben egyet lehet érteni vele. A kérdés ekkor csak az, hogy miért használják szitokszóként azok, akik magukat is szabadelvűnek mondják. A másik lehetőség, hogy a Telex egy elvtelen, ócska, hazug médium, amely bárkire ráaggatja szitkait, akivel nem szimpatizál. Mert az azért mégsem járja, hogy szélsőjobboldalinak hívjuk a fasizmust, s ugyanígy a fasiszta elemekből építkező, peronista örökséget eltakarítani készülő, azzal minden tekintetben ellentétes világlátást is. Az már tényleg az orwelli világ netovábbja, amikor a fényt és az árnyékot is pontosan ugyanúgy nevezzük... Ha van valami, ami a globalista kaviárbaloldalnál kiveri a biztosítékot, az elsősorban Milei abortuszellenessége és azon ígérete, mely szerint véget vet a gyerekek - iskolai keretek közt történő - szexuális indoktrinációjának. Mindezek természetesen tökéletesen illeszkednek a libertárius világlátásba, nincs bennük az égvilágon semmi szélsőséges.

 

Javier Milei januárban felszólalt Davosban, a Világgazdasági Fórumon is. "Ma azért vagyok itt, hogy elmondjam: a nyugati világ veszélyben van. És azért van veszélyben, mert azokat, akiknek meg kellene védeniük a Nyugat értékeit, foglyul ejtett egy olyan világkép, amely megállíthatatlanul a szocializmus és a szegénység felé vezet." Argentína újdonsült elnöke keményen bírálta Davost amiatt, hogy szocialista programja csak nyomorúságot hoz a világra. "Az elmúlt évtizedekben a nyugati vezetők feladták a szabadság modelljét a kollektivizmus különböző változatai javára, amely nem a problémák megoldása, hanem azok gyökere lett. Azért vagyok itt, hogy elmondhassam: a kollektivista kísérletek még soha nem oldották meg a világ polgárait sújtó problémákat. Mi több: ezek jelentik a gondok kiváltó okát. A szabad vállalkozói kapitalizmus nemcsak az egyetlen lehetséges rendszer, amely képes megszüntetni a világ szegénységét, hanem az egyetlen erkölcsileg elfogadható rendszer is ennek a célnak az eléréséhez." Lehet ehhez bármit is hozzátenni? Jómagam évek óta másról sem írok.

 

Kevés dolog kedvesebb a szívemnek, mint amikor egy valódi libertárius kezébe adják egy ország vezetését. Sosem hittem volna, hogy ez pont Dél-Amerikában fog megtörténni. Kíváncsi vagyok, mire megy Javier Milei, de nagyon drukkolok a sikerének. Argentína sokáig táncolt a tönk szélén, de hitem szerint ennek vége. Ha az új elnök csak a töredékét megvalósítja ígéreteinek, már az is látványos fellendülést hoz majd.

süti beállítások módosítása