
A kilencvenes évek végén olaszországi körutazásra indultunk. Ekkor még mindannyian csórók voltunk, így mellőznünk kellett mindenféle luxizást. Repülő, szálloda és éttermek helyett autóbusz, kemping és közösségi főzőcskézés jellemzete negyvenfős csapatunk tíznapos kirándulását. Egyik este - emlékszem, San Gimignanóban szálltunk meg - a szigorú munkabeosztás engem is elért: a vacsora előkészítésében kellett volna szorgoskodnom. Igen ám, de a délután során végre sikerült összehozni egy pazar kis focimeccset, amely lényegesen vonzóbb programot jelentett számomra. Jeleztem is, hogy rám ne számítsanak - ma sem döntenék másképp. Nem úsztam meg a büntit: három ember helyett mosogattam azon az éjszakán, mindvégig széles mosollyal. Csupán egy dolog bántott, s ezt az érzést a mai napig hordozom. Az egyik cimborám - közel áll hozzám; padtársam volt a gimiben, majd együtt mulattuk végig a kilencvenes éveket - egész este a büntetőbíró szerepét játszotta. Már a focipálya széléről habzó szájjal igyekezett jobb belátásra bírni, később kéjes örömmel nézte, ahogy súrolom az edényeket. Mit nyert vele ez a srác? De tényleg?
Ugyanennek a borzalmas mentalitásnak az eluralkodását érzékeljük manapság. Börtön, Börtön, rács, rács - mindenki büntetni akar, mintha ennél nagyobb örömforrás nem is létezne. Honnan ez a hóhér-attitűd? Érdemes volna néhanap hideg fejjel végiggondolni, miért is büntet bárkit a társadalom. Az első és legfontosabb ok, hogy a másokra veszélyt jelentő, erőszakos elemeket távol tartsuk a békés többségtől. Ez a szempont korrupt politukusok esetében értelmezhetetlen. A második a kártérítés igénye, amely abszolút jogos, de ehhez nem szükséges elzárás, megalázás, szenvedés. (Munkámmal magam is busásan kárpótoltam a csapatot San Gimignanóban, mindenféle kín nélkül.) A harmadik a jóra nevelés - ez tökéletes illúzió. Még soha senki nem vált jobb emberré azáltal, hogy szigorú büntetést kapott, sőt. (A szenvedés önmagában nem nevel, a megalázás pedig kifejezetten kontraproduktív lehet.) A negyedik és egyben utolsó: az elrettentés. Vajon jelen esetben kit szeretnénk visszatartani a korrupt üzemmódtól? A tiszás politikusokat? Hiszen kizárólag ők azok, akik hozzáférnek a húsos fazekakhoz. Vessük el ezt is! Minden legitim, releváns szempont kilőve, így nem marad más, mint a primitív, szadista ösztön, melyet az emberek többsége a mai napig magában hordoz. Ez olyan szinten távol áll tőlem, hogy valójában egész életem során ennek magyarázatát kutatom. Miért talál az egyik ember élvezetet a másik szenvedésében? És miféle társadalom az, amely ezt a végtelenül barbár lelkületet élteti, díjazza és piedesztálra emeli? Az első kérdés az emberi pszichét érinti, a második a kultúránkat; azon belül a vallást, a különböző ideológiákat, a politikát és természetesen a médiát is.
Amikor az ember már nem a sérelem megszüntetését és jóvátételét kívánja, hamem kifejetetten a másik fájdalmát és szenvedését, azt a pszichológia MEGTORLÓ IGAZSÁGOSSÁG iránti igénynek nevezi. Leánykori nevén ez maga a BOSSZÚVÁGY, mely az elmúlt évtizedek során számos kutatás tárgyát képezte. Ezek mindegyike arra jutott, hogy a megtorlás jellemzően nem hozza el azt a megkönnyebbülést, amit a bosszúszomjas ember vár tőle. A valódi áldozatok esetén a megtorlás igénye lényeges pszichológiai funkciókkal bír, többek között visszaadja a bántalmazott elveszettnek érzett hatalmát; illetve helyreállítja a megsértett önbecsülését. Igen ám, de a közéleti ügyekben a szavazópolgár aligha mondható közvetlen áldozatnak. (Egy-egy rossz politikai döntés ezerszer nagyobb károkat okozhat, mint a szimpla korrupció. Márpedig az előbbi jogi értelemben nem büntethető.) Ha tehát a szavazópolgárt direkt módon nem bántották, nem sértették, vajon mitől érzi magát hatalomtól megfosztottnak? Miért él alacsony önbecsüléssel? Nyilvánvalóan egy sikertelen élet összes nyomorát kívánja leverni a közszereplőkön. Az eltékozolt fiatalságát, az elhibázott döntéseit, a tönkrement szerelmeit, a magányát, a szánalmas anyagi lehetőségeit. Közel 28 év eltelt azóta, hogy a Császár Előd - erősen bedrogozva - citromsárga BMW-jével halálos balesetet okozott. A közfelháborodás ilyenkor érthető, ám amit ekkor tapasztalhattunk, az sokkal több volt ennél. A mai napig emlékszem arra az irgalmatlan gyűlölet- és fenyegetéscunamira, ami az énekes felé áradt. Hosszú évekre el is tünt a popvilágból. Ha egy ismeretlen kőbányai műbútorasztalos okozta volna ugyanezt a balesetet, az emberek két nap múlva már el is fejtették volna. De Császár Előd ekkor volt zenei pályafutása csúcsán, s az irigység nagy úr - őt ezerszer jobban gyűlölte a primitív átlagmagyar. (Még mielőtt bárki belekötne: a tette súlyos, nem menti semmi sem. De nem érdemel több haragot, mint amennyi a névtelen műbútorasztalosra zúdulna.) Három éve Újbudán Sz. Szilárd halálra szúrt egy rendőrt. Nem egy felelőtlen baleset történt, hanem egy akarattal elkövetett gyilkosság. Ezerszer súlyosabb eset. A közvélemény mégis nagyságrendekkel elnézőbb volt akkortájt. Az ügy persze nagy port kavart, de mivel az elkövető nem közszereplő, az irigység-faktor nem üthette fel a fejét. Értjük már, honnan ered a gyűlölet? (Igen, én is értem régi cimborám akkori haragját. Volt pár csaj, akiket korábban lenyúltam az orra elől...)
Egy dolog a pszichikai sérültség, s egy másik a kultúra, az adott korszellem. Vajon hogy engedheti bármely társadalom, hogy úgy tekintsünk az emberi szenvedésre - még ha vétkes is az illető -, mintha az önmagában erkölcsi érték volna? A minimum az volna minden emberi közösségben, hogy barbárnak tekintjük a szadistákat, s azokat is, akiknek örömöt okoz mások kínja. Legyen az illető zsidó, palesztin, néger, vagy orosz; arisztokrata, kulák, kommunista vagy fideszes - pusztítóan primitív az a társadalom, amelynek tagjai gyötrelmet kívánnak másoknak, s nem köpnek egy vaskosat, amikor tükörbe, vagy egymásra néznek. Ehhez pesze az kéne, hogy példát mutassanak és helyes, emberi igét hirdessenek azok, akik a szószéken állnak. Nem véletlen, hogy a tekintélyelvű vallásokat hibáztatom első helyen. Beteges kreativitással kitalálták a poklot, a purgatóriumot, mi több: a vezeklést mindmáig valamiféle pozitív és kívánatos jelenségként tálalják. A középkori katolikus egyház a gyakorlatban is bemutatta, mennyire rajongott mások megbüntetéséért - a boszorkányüldözések és az inkvizíció legalábbis erről árulkodott. (Sportszerűtlen volna azt állítani, hogy a vallás találta fel a bosszút. Az annál sokkal ősibb jelenség. Az viszont igaz, hogy a különböző felekezeti rendszerek képesek voltak szentesíteni a megtorlás bizonyos formáit.) A kereszténység természetesen sokat szelídült azóta, szemben az iszlámmal, ahol számos országban a nyilvános korbácsolás, sőt a halálbüntetés is jellemző a mai napig. E csodás vallási hagyományokat a 20. században a kommunisták és a nácik éltették tovább. A központi ideológiától való eltérés mindenütt szigorú büntetést vont maga után - a forradalom sokszor felfalta saját gyermekeit is. A kelet-ázsiaiak bizonyultak a legkegyetlenebb büntetőknek: Kambondzsában, Kínában és Vietnámban az emberi élet nem sokat ért; Észak-Korea pedig egészen a mai napig totálisan elmebeteg világot épít.
Magyarországon - a rendszerváltást követően - 2026-ban érkeztünk el az igazi mélypontra. Magyar Péter és a Tisza Párt nemhogy példát mutatna a higgadt, kulturált, jogállami működésből, de egyenesen sportot űznek abból, hogy az indulatokat az egekig korbácsolják. Az egyik igen gusztustalan, de annál jellemzőbb videóban Dicső Viktória, a Tisza parlamenti képviselője Barna-Szabó Tímea államtitkárral táncikál és pacsizgat egy letartóztatáson örömködve. Kevés aljasabb közéleti performansszal találkozni. (Még a nem túl finnyás Tóta W. Árpád is kiakadt ezen - idővel el is távolították e videót.) Amikor az elit - tudatosan - ilyen példát mutat, akkor aligha csodálkozhatunk azon, ha a mezei honpolgár is állati szintre aljasul, ahogy ezt a kormánypárt fanatikus támogatóinál nap mint nap érzékelhetjük. Köszönet minden értelmiséginek, aki szóvá teszi, hogy ez nem igazán frankó; s szégyellheti magát mindaz, aki elfordítja a fejét, hogy ne is lássa, miféle lelki pöcegödörré vált az örszág röpke hónapok alatt.
Szögezzük le: a társadalomnak joga van megvédeni magát a veszélyes és kártékony emberektől, de nincs erkölcsi joga ahhoz, hogy élvezze szenvedésüket. Az emberi civilizáció egyik legfontosabb mércéje éppen az, hogy képes-e uralkodni saját bosszúvágyán. Nem akkor mutatkozik meg igazán az erkölcsi fejlettsége, amikor egy ártatlan emberrel szemben emberséges, hanem amikor egy súlyosan vétkes emberrel szemben is képes megőrizni az emberségét. Magyarország ma ettől nagyon messze jár. Nemhogy a bűnösöknek nem jár semmi emberség, de már az ártatlanság vélelme is múlt ködébe vész. Mi több: aki fideszes, az vétkes és elpusztítandó. A megalázás és szenvedés felett érzett kéjes, szadista öröm pedig a lehető legtermészetesebb megnyilvánulásnak számít. Köszönjük, Magyar Péter, tényleg sikerült a változás!











