Lassan betöltöm az ötvenhármat, ám a világ megismerésében még csupán utam elején járok. Annyit mindenesetre már biztosan tudok, hogy a tudomány és a vallás közül mindig az előbbit fogom előnyben részesíteni. Ugyanígy: ha az ideológiamentes szabadság és a legkülönbözőbb világeszmék közül kell választanom, itt is az előbbi lesz a nyerő. Igen ám, de a vallások nem csupán dogmatikus ostobaságok. Nem csupán fantázia szülte mesék, melyeknek semmi más céljuk sincs, mint legitim hátteret adni az elnyomó hatalomnak. Nem minden Isten haragos, féltékeny és gyilkos indulatú. Az általam ismert vallások mélyén mindenütt pislákol némi világosság: a spiritualitás ártatlan fénye. Ahhoz pedig már épp elég vén vagyok, hogy ezt is keresgélni kezdjem.

A különböző rituálék mindig is hidegen hagytak. Az altruizmus hazugságától meg egyenesen rosszul vagyok - az önfeláldozást az esetek oroszlánrészében felesleges őrültségnek látom, s csak igen-igen ritkán magasztos tettnek. Számomra Isten a végtelen tudás és a végtelen energia; a spiritualitás célja pedig a sors, a karma megértése, illetve a Teremtő energiáinak megcsapolása, a hétköznapi csodák megteremtése - mindezt akár totálisan önző módon, a személyes elégedettséget szolgálva. Ebben nyújt segítséget az indiai-amerikai szerző, Deepak Chopra könyve, a Végzetes véletlen, amely szerint tudatos énünkön, gondolatainkon, érzelmeinken túl létezik egy olyan világ, ahol bármi megtörténhet. Ebbe az izgalmas világba - elsősorban - a véletlennek tűnő egybeesések, a sorsszinkronitás csodái vezetnek el bennünket. Chopra hét alapelvet fogalmaz meg útravalóul. Aki ismeri Jézus és Buddha tanait, azoknak mindez ismerősen cseng majd.

1. FODROZÓDÁS VAGY A KOZMOSZ SZÖVEDÉKÉN

A szerző szerint létezik egy tudatos intelligenciamező, amely a világegyetem kútfője. Ez az, amely összeköt bennünket, amelyben mindannyian osztozunk. "Én magam vagyok az univerzum - egy egyszerű emberi lényben. Te szintén magad vagy az univerzum, a saját testedben, az adott percben e sorokat olvasva, a tér és idő rendszerében. Mindketten csakis a tudatos intelligenciamező adott fodrozódásaiként létezünk. Minden egyes aspektusunkat ez a korlátlan, határtalan intelligencia illeszti össze, a tudatosság e végtelen tengere hangszereli, amelyből te, én és az egész világmindenség származik." Különbözőségeinkkel együtt is egyek vagyunk, vágyaink is egyetemesek: szeretetben, biztonságban élni.

2. KAPCSOLATAID TÜKRE ÁLTAL FELFEDEZED HATÁRTALAN ÉNED

"Látom a többi embert önmagamban és önmagamat a többi emberben." Kapcsolataink tükre által felfedezhetjük tudatosságunk kiterjesztett állapotait. Már az is igen beszédes, hogy kikhez vonzódunk (a hozzánk hasonlókhoz), és kiket utasítunk el (akikben saját eltagadott árnyoldalainkat látjuk). Amikor egyesek arról panaszkodnak, hogy mindig rossz társaságba keverednek, az sem a véletlen műve. Ami engem illet: számomra megnyugtató, hogy életem minden részterületén pozitív emberek vesznek körül. Hozzám még azok is barátsággal viszonyulnak, akik másokkal jellemzően pokrócok. Egyetlen olyan embert se tudnék megnevezni, akit gyűlölök. Ha hihetek a szerzőnek, ez valami olyasmit jelenthet, hogy nincsenek eltagadott árnyoldalaim. Ez azért egész jól hangzik.

3. TÖKÉLETESÍTSD BELSŐ PÁRBESZÉDEDET!

"A védikus tanítások szerint, ha izzik benned a lélek tüze, az visszatükröződik a szemed ragyogásában." Ez a tűz a belső párbeszédből fakad, amely valójában nem más, mint a tudatos intelligenciamezővel (Istennel) folytatott diskurzus. E belső párbeszéd jellege azonnal láthatóvá válik a világ számára, hiszen a szellem megnyilvánul az önbizalomban, a boldogságban, a humorban, a kedvességben, a félelemnélküliségben. Az énből kétféle erő származhat. Az egyik a külső eszközök - pénz, hírnév, hangzatos címek - ereje, a másik a belső, spirituális erő. "Ha ebből a belső viszonyítási pontból, ebből a belső forrásból munkálkodsz, az éntudatod tiszta lesz, és nem befolyásolják külső tényezők. Ez a személyes erő forrása. Ha a külső tényezők nem képesek befolyásolni az éntudatodat, immunissá válsz a rosszindulatú kritikára és a hízelgésre, ráadásul azt is megérted, hogy mindannyian egyenlők vagyunk, mivel mindannyian kapcsolatban állunk ugyanazzal a tudatos intelligenciaáramlással. Ez azt jelenti, megérted, hogy életed során senkinél sem vagy alacsonyabb vagy magasabb rendű. Senkinek sem kell könyörögnöd vagy esedezned, és leigáznod sem kell senkit, mivel önmagadat nem kell leigáznod." 

4. A SZÁNDÉK SZÖVI AZ UNIVERZUM SZÖVEDÉKÉT

"Ha az ember elér egy bizonyos tudatszintet, minden szándéka valóra válik. Vannak, akik olyan szoros kapcsolatban állnak a tudatos intelligenciamezővel, hogy minden egyes szándékuk valóra váltja önmagát - az univerzum egész rendje a szándékaik köré szerveződik. Természetesen szigorúan véve nem igaz az, hogy minden, személyes indíttatású szándék valóra válik: a tudatos energiamezővel kapcsolatban álló emberek valójában az univerzum szándékait teszik a magukévá." Nekem ez kicsit megúszósnak tűnik. Kizárólag azon  vágyaink teljesülnek, amelyek összhangban állnak az isteni akrattal? Ha tizennyolcan startolunk ugyanarra a nőre, vajon melyikünk igyekezete lesz szinkronban a Teremtő terveivel? Chopra mindenesetre nyújt némi segítséget, elárulva, mitől válnak szándékaink tisztává. Itt már minden szava arany: "Fejezd ki háládat az élet minden dolgáért: mondj köszönetet a kozmoszban elfoglalt helyedért és a lehetőségért, hogy előmozdíthatod mindannyiunk közös sorsát. A harmónia megteremtése azt is magában foglalja, hogy felhagysz minden panasszal. Az állatoknak nem okoz problémát a neheztelés és a panaszkodás. Csakis köztünk, emberi lények között fordul elő, hogy a szándékot megterhelik érzelmi poggyászaink. Hogy tiszta szándékot teremthess, meg kell szabadulnod ezektől a terhektől."

5. NYERGELD MEG ÉRZELMI VIHARAIDAT!

Az ember akkor szabad érzelmileg, ha lelkére nincsenek hatással a melodrámák. Amikor mentes a nehezteléstől, a sérelmektől, az ellenségességtől, a bűntudattól és az önsajnálattól. Amikor képes nevetni önmagán. E kívánatos tudati szint felé vezető első lépés az, hogy megtanulunk felelősséget vállalni az érzelmeinkért. "A harag talán a legrombolóbb hatású érzelem. Arra ösztönöz, hogy bánts másokat, és a megvilágosodástól és az egységtudattól épp ellenkező irányba mozdít el téged. A cél az, hogy ne tápláld, és ne is próbáld meg elfojtani, inkább alakítsd át magadban a dühöt és a többi, romboló hatású érzelmet." Ha arra figyelünk, miféle fájdalom áll a harag hátterében, képessé válva azt kifejezni, feloldani és másokkal megosztani, indulatunkat újfajta tudatossággá formálhatjuk. Az önmagunkért való felelősségvállalás fontos eleme az is, hogy érzelmeink leírásakor nem használunk olyan kifejezéseket, amelyekhez szükség van egy másik emberre. Nem mondjuk: elhagyott, elárult, elnyomott, megcsalt, visszautasított, agyondolgoztatott stb. Aki ezekkel azonosítja érzéseit, az túl nagy hatalmat ad mások kezébe. Valójában csakis tőlünk függ, mit teszünk, másokra miként reagálunk, s hogy bensőnkben mekkora viharokat kavarunk.

6. ÜNNEPELD A KOZMOSZ TÁNCÁT!

"Az archetípusok tudatállapotok, a lelki energia egyetemes koncentrációi. Az archetípusok potenciálként léteznek, és inaktív állapotban ott rejlenek a tudatodban. Mindenkinek van legalább egy archetípusa, amely rejtve szunnyad egészen addig, amíg egy környezeti szituáció vagy az adott személy tudatos, avagy tudatalatti mentális élete nem aktiválja." Chopra arra bátorít, hogy éljünk teljes életet, lényünk valamennyi aspektusát elfogadva.

7. AKNÁZD KI A VALÓSZÍNŰTLENSÉGEK ÖSSZEESKÜVÉSÉT!

A pszichikai alapozást követően a hetedik, és egyben utolsó alapelvvel megérkezünk a csodák határvidékére. "A véletlen egybeesések a határtalan tartományból érkező üzenetek, amelyek arra hívnak fel téged, hogy szabadulj meg karmikus béklyóidtól. Az egybeesések arra szólítanak, hogy szabadulj meg az ismerttől, és fogadd el az ismeretlent. Az egybeesések az univerzum viselkedésének kreatív kvantumugrásai." A fene se tudja, miként értékelné e mondatot egy atomfizikus, mindenesetre kifejezetten jól hangzik :) 

***

Közgazdász vagyok és pókerjátékos. Az egész eddigi életem a számok, a logika, a racionalitás körül forgott. A csodák azonban egy másik dimenzióban keresendők. Most már muszáj oda is bepillantanom. 

Pünkösd idején az ember és ember közt egységet teremtő Szentlélek eljövetelét ünnepeljük. Rég volt ekkora szükség rá, mint manapság. A szívünk mélyén ugyanakkor mindig is tudtuk, hogy egymás megértése és a béke csakis rajtunk múlik. A Szentlélek ugyanis mindannyiunkban ott él, pontosan úgy, ahogyan Deepak Chopra tanítja.

Valójában abban sem hiszek, hogy létezik új ellenzék. Inkább csak úgy tűnik, ezúttal egy akolba fújta össze a szél a szemetet.

Napok óta másról sem hallani, csak Vasvári Vivien Instagram-videójáról, illetve Noár – meg a többi suttyó – válaszreakciójáról. Ha valaki lemaradt volna róla, a szőke cseleb így nyilatkozott: „Hogy Ukrajna csatlakozzon az Európai Unióhoz? Ilyen formában? Egy ország, ahol háború van, és a mindennapi élet bizonytalan? Ez most komoly?” Azóta kapja az ívet rendesen.

Noár megszólalását joggal éri a kritika: egy kulturált ember nem beszél paraszt módon egy nővel. „Te nyitott szájjal besétáltál a faszerdőbe” – fogalmaz cizellált szóhasználattal a színművész. Ennél már csak az felháborítóbb, ahogyan sokan a védelmére kelnek. Tamás Rita a 101 ezer követőt számláló Facebook-oldalán így ír: „Molnár Áron a lehetőségekhez képest a legelegánsabban reagált rá, finom viccet csinált belőle.” Érdekes, hogy ki mit nevez finom viccnek. Bayer Zsolttól még sosem hallottunk ekkora taplóságot, ám őt ennek a negyedéért is ízekre szedik.

Sokan azt mondják: Noár csak paródizált… Ami azt illeti: láttunk már néhány jó paródiát. Gálvölgyi például pályafutása kezdeti szakaszában kifejezetten jó anyagokat készített, egy ország tudott röhögni rajtuk. Molnár Áron kisiskolás ripacskodása azonban olyan szánalmasan gyenge, hogy valóságos kínszenvedés volt végignézni.

Vasvári Vivien kapcsán rendre felemlegetik: hat gyermeket nevelő édesanya. Mintha ennek bármi köze lenne a témához. A kormányoldal véleményvezérei szerint ez olyan érték, amely önmagában is méltatlanná tesz minden támadást. A másik térfélen, ahol az anyaságot jellemzően nem tartják értéknek, besavanyodott, gyermektelen nők ebbe a tökéletesen mellékes körülménybe kezdenek belekapaszkodni.

És a kedvenceim: akik a szőke celeben és férjén azt kérik számon, hogy erről és erről miért nem beszélnek… Hogy miért Ukrajna a legfontosabb. Atyaég, mennyire ismerős ez a béna, gyermeteg terelés! Az a helyzet, hogy ha Vasvári Viviennek épp erről volt kedve elmélkedni, akkor erről elmélkedett. Készíthetett volna videót a kalocsai hímzésről is, vagy bármi egyébről. De az biztosan nem megkérdőjelezhető, hogy a téma lényeges és aktuális.

A helyzet az, hogy ha Noárba – és a többi gyűlölködőbe – csak egy parányi tisztesség is szorult volna, rögtön azzal kezdenék, hogy állást foglalnak. Akár így: „Igen, Ukrajnát mielőbb csatlakoztatni kell. Ha beledöglünk is. A szolidaritás ugyanis sokkal fontosabb a jólétünknél.” De lehet így is: „Természetesen Ukrajna a jelen állapotában alkalmatlan a csatlakozásra, és feltehetően nagyon sok idő kell még, hogy felkészüljön. Bízom abban, hogy az általam támogatott Magyar Péter is ezt az álláspontot képviseli majd, akár a brüsszeli vezetés ellenében is.” Mindkét verzió elfogadható, csak a lapítás nem.

15 éve hallgatom, hogy minden, de minden, amivel a kormány foglalkozik, merő álprobléma. Már a migráció is az volt – kár, hogy közben szép csendben élhetetlenné tette Nyugat-Európát. A gender- és egyéb woke-őrületek is mind álproblémák voltak – Trumpnak mégis hónapok kellenek, hogy eltakarítsa a Biden által hátrahagyott szeméthegyet. Most természetesen Ukrajna EU-s csatlakozása is álprobléma, még úgy is, hogy mindannyian ismerjük Ursula von der Leyen szavait és elképzeléseit a gyorsított eljárást illetően. A helyzet az, hogy amennyiben az új ellenzék is pont úgy kommunikál, ahogy régi; ha pont ugyanúgy az asztal alá söpör minden kényes témát, amiben nem mer állást foglalni, úgy a sorsa sem lehet más. Aki megfutamodik, arra csakis a biztos bukás várhat.

Dr. Mészáros Ádám önmagát párkapcsolati mediátorként mutatja be. Egyetemi oktató, szakterületén számos könyvet publikált. Egyszer - sok évvel ezelőtt - elolvastam egy cikkét. Azóta folyamatosan érkezik hírlevele, de bevallom: üzeneteit csak ritkán nyitom meg. Vasárnapi e-mailje azonban olyan címet kapott, amelyre rögtön felkaptam a fejem, s muszáj volt beleolvasnom: Fájó igazság a férfiakról. Annyira azért már ismerem a fickót, hogy tudom róla: igyekszik megfelelően egyensúlyozni a polkorrekt, feminista narratíva és az evolúciós pszichológia igazságai közt, így igazán kíváncsivá tett, mi az, amiért újfent a szőnyeg szélére kell állnunk.

Kihasznál, vagy megbecsül? - ez a címe azon cikkének, amelyet levelében linkel. Nyugodtan kijelenthetem: korrekt szöveg, minden szava igaz. Egyetlen gond van csak vele: Mészáros Ádám - pozíciójánál fogva - nem mer eléggé szókimondó lenni. No de ezért vagyok én, hogy mások helyett is gátlástalanul megfogalmazzam a lényeget.

"Nők, feleségek nagyon sokszor automatikusan adnak és adnak a kapcsolatukban. Törődést, odafigyelést, gondoskodást. Ezzel tudják a szeretetüket kifejezni, és ugyanezt várnák el a férjüktől is. De valahogy ez elmarad… Mit látunk eközben a másik oldalon? A férfiak a párkapcsolatukban nem adnak maguktól." - így indul a cikk; szerintem tökéletes meglátás. Mondjuk ki bátran: a tipikus férfi önző. És tegyük hozzá gyorsan azt is: ebben az égvilágon semmi rossz nincsen. A túlélés záloga, hogy ilyenek legyünk; evolúciósan így vagyunk programozva. "A férfi lovagiassága, szenvedélyessége, figyelmessége ugyanis soha nem a gondoskodó, törődő adásra épült, hanem a megszerzésre. A férfi szereti megszerezni a nőt. (...) Működésében kulcsfontosságú motiváló erővel hat az, ha valamit elérhet, megszerezhet és a befektetett munkája eredményeként sikeresnek érezheti magát. Ez a működés adott hajtóerőt mindig is a vadászathoz és a területszerzéshez. És ez a hajtóereje igazán a férfi udvarlásának is." Ez egészen pontosan így van, és értelmes ember nem is szörnyülködik rajta. Egy barbár társadalomban, ahol a nők jogilag alávetettek, ez a természetes férfiattitűd valódi elnyomást eredményezhet. A 21. századi nyugati civilizációban azonban párkapcsolati aszimmetriáról már csak akkor beszélhetünk, ha az egyik fél - jellemzően a nő - önmagát rendeli alá. Ezzel nem is a feminista mozgalomnak, sokkal inkább a saját párkapcsolatának árt.

"Én csak a férjemre koncentrálok. Mindent megadok neki, mégsem értékeli." - idézi Mészáros Ádám a szokásos női panaszt. Majd közli is a probléma helyes feloldását: "A kihasznált és a megbecsült nők között az egyetlen különbség az, hogy a megbecsült nők akkor adnak magukból, ha azt érzik, hogy a férjük szorgalmasan megdolgozott értük. Itt a sorrend a lényeg! Először a férfi ad, és csak utána a nő! (...) A férfi azt a zsákmányt becsüli meg, amiért meg kellett küzdenie!" A jó házasság, a hosszú távú szerelem egyik legfontosabb alappillére, hogy a férj - ha lehet, akár egy életen át - nejét lássa értékes vadászzsákmánynak. Mindenki emlékszik a kezdeti udvarlás elképesztően túlfűtött időszakára: mindkét fél vonzódik a másikhoz, ám amíg Ádám teper, addig Éva kéreti magát; nagy élvezettel alkalmazva a klasszikus "húzd meg, ereszd meg" játékot. Én értem azt, hogy a legtöbben csak legyintenek: harminc fölött erre már se ideje, se energiája, se kedve nincs az embernek. Pedig ez volna a kulcsa mindennek. Ha a felek képtelenek megőrizni a mézeshetek izgalmát és varázsát, úgy megette a fene az egészet. Még a legkisebb probléma az, ha mindketten új szerető után néznek.

Természetesen ahhoz, hogy a férfi értékes vadként tekintsen a nőre, nem elég az, ha az asszony túráztatja a párját, önmagát nehezen elejthetőnek mutatva. A nőnek valóban értékesnek is kell lennie, olyannak, akiért sokan megküzdenének. Mészáros Ádám e téren megmarad a politikai korrektség szintjén: "Ha nőként olvasod írásomat, a legnagyobb kérdésem hozzád most ez: Te mennyire érzed kincsnek magad? Mennyire becsülöd magad? Elhiszed, hogy önmagadban is értékes vagy, akiért küzdeni kell? Elhiszed, hogy jár Neked a megbecsülés? Szereted magad? Az az igazság, hogy a férfi nem tud jobban becsülni és szeretni téged, mint amennyire te becsülöd és szereted magadat!" Mindez abszolút oké, csak a szakember - puszta tapintatból - nem teszi hozzá a legfontosabbat: Ne légy trampli! Ne légy hisztis! Ne veszekedj, ne követelőzz! Légy mindig ápolt és vonzó, még ötven felett is! Egyetlen nő sem fogja valódi kincsnek érezni magát, ha a tükörből, ahol azelőtt egy karcsú bombázót látott, ma már egy elhízott, zsémbes banya néz vissza rá.

Évszázadokon át hallgattuk, hogy az önzetlenség jó, az önzés pedig csúnya, rossz dolog. Aztán amikor elkezdtek rendszert építeni az altruizmusra, elnevezve kommunizmusnak, azt láttuk, hogy kártyavárként omlott össze mindenütt.  Hosszú évtizedek óta tudjuk, hogy túlélésre programozott génjeink végletesen önzők, így az általuk felépített túlélőgépek (élőlények) számára sem lehet nyerő stratégia az önzetlenség. Ám amilyen ostobák vagyunk, a különböző vallásoknak jobban hiszünk, mint a tudománynak. A párkapcsolatok a mai napig hangosak az önfeláldozók sirámaitól. Mészáros Ádám cikke nem csupán praktikus útmutatása miatt megszívlelendő, de azért is, mert rámutat: az önző motivációk igencsak termékenyek tudnak lenni. "Mi, férfiak az udvarlásban – ha jól csináljuk –  megélhetjük azt, hogy a kitartó figyelmességünk és erőfeszítéseink eredményeképpen a feleségünket boldoggá tehetjük. Ez a mi sikerünk." Ez ilyen egyszerű. Önző vadászok vagyok. És ez tesz boldoggá férfit és nőt egyaránt. Semmi egyéb.

Már a rendszerváltás idején eldőlt, hogy sportszerűen működő demokrácia jó ideig nem lesz Magyarországon. Az Antall József vezette kormány még csak alig pár hónapja működött, az SZDSZ máris felrúgott mindent, amit konstruktív ellenzékiségnek nevezhetünk. Annyira gyűlölték a népnemzeti kormányt, és annyira éhezték a hatalmat, hogy 1990. októberében azonnal a taxisblokád élére álltak, kockára téve a békés átmenet minden elemét. Azóta fel sem merül senkiben, hogy a mindenkori kormány és ellenzéke között bármiféle építő együttműködés létrejöhetne. Harmincöt éve figyeljük a habzó szájú baloldal gyűlölködőit és örjöngőit, most pedig Magyar Pétert, aki még az eddigieken is messze túltesz. Egy ilyen környezetben mindig üdítően hat, ha hallunk pár józan mondatot a másik oldalról. Ritka ajándék, amelyre érdemes odafigyelnünk - szemben a habzó szájúak üres és óvodás szintű csúfolódásaival.

Orbán Krisztián közgazdász végzettséggel bír, önmagát azonban inkább közgondolkodóként határozza meg. Társadalomfilozófiájában baloldali szemléletű, ennek ellenére nem őrült álmodozó, hanem kifejezetten a valóság talaján áll; alapvetőpen nem a hergelésben és provokálásban utazik, hanem igyekszik megérteni és másokkal is megértetni, mi történik a minket körülvevő világban. A héten a Szabad Európa Youtube-csatornája látta vendégül.

Az ellenzéki térfél nagy hőbörgői nem csupán a szimpla cinkelés, a megbélyegzés, avagy a megszégyenítés szándékával savazzák a kormánypárti szavazókat - ostobák, iskolázatlanok, vakok, patkányok, volt itt már minden -, de azért is, mert ők tényleg képtelenek megérteni, mi az, amiben a Fidesz többet nyújtott az óbaloldal minden pártjánál. Orbán Krisztián nagyon is vágja, és meg is osztja a nézőkkel: "Azt kell megértenünk, hogy az, ami létrejött a 90-es rendszerváltozással, az alapvetően egyfajta káoszt jelentett a magyar társadalom számára. Nem szabadságot." A poszkommunista kormányok szinte semmit sem tettek azért, hogy az emberek biztonságban érezhessék magukat, ezzel szemben a Fidesz a rendet kínálta fel alternatívaként. A riportalany négy pontban foglalja össze e rend lényegét:

• Az embereknek tudniuk kell, mi helyes és mi helytelen.
• Az állampolgárnak éreznie kell, hogy ha problémája van, arra lesz valamiféle visszajelzés.
• A rendszer látható, érzékelhető felemelkedési lehetőséget mutat.
• A rendszer identitást ad.

Orbán Krisztián nem teszi hozzá, de mi azért tegyük meg: rezsivédelem, családtámogatás, határvédelem, devizahitelek kezelése, békepártiság és gyermekvédelem. Bármennyire igyekekszik is az ellenzéki oldal besározni a pozitívumokat, a választópolgárok többsége pontosan tudja, hogy ezek mindegyike az egyes ember biztonságát szolgálta, szolgálja. Még a Fideszt gyűlölők is abban bíznak - reményeik meglehetősen haloványak -, hogy egy esetleges kormányváltást követően ezekből valami azért megmarad.

Orbán Krisztián további nagy erénye, hogy nem csak a népet, de a kormányzatot is érti. Pontosan tudja, mi a NER-attitűd gyökere. "1998 és 2002 között egy alapvetően nagyon jó kormányzás végén egy teljesen nemtelen kampány - a 23 millió romános kampány - nagy segítségével az MSZP, az utódpárt egy 3/2-es ember vezetésével megverte az egyébként jó kormányzati teljesítményt nyújtó Fideszt." Valóban, itt kezdődnek a bajok. S mi történt ezután? "Vegyük az államadóssággal kapcsolatos visszafogott megközelítését az 1998 és 2002 közötti Orbán-kormánynak! Ők rendesen leszorították az államadósságot 2002-re. És akkor jött egy gyakorlatilag csak bolondnak nevezhető gazdaságpolitika, amelyik néhány év alatt a korábbi évek tartalékaít így kiszórta. Teljesen agyatlanul, minden alap nélkül. És akkor joggal jut arra a következtetésre az abban a pozícióban lévő ember, hogy bármit csinálok, mindent szét tudnak verni. Úgyhogy a legfontosabb feladat az az, hogy meg kell őrizni a hatalmat." Pontosan így van. A baloldali pártok minden esetben brutális rombolást hagytak maguk mögött. Ha ez nem így lett volna; ha a posztkommunisták legalább közepes minőségű kormányzást produkáltak volna valaha is, úgy nem volna ekkora félelem sem a Fidesz vezetésében, sem a szavazótáborában, hogy mi lenne egy esetleges kormányvátást követően. Manapság különösen éles a helyzet, hiszen az EU vezetése gyakorlatilag minden stratégiai kérdésben - gazdaság, energiapolitika, migráció, háború, gender - önsorsrontó álláspontokat képvisel, mondhatni: még Medgyessynél is hülyébbek. És az ellenzék minden pártja látványosan ehhez az elithez dörgölőzik. Már 2002-ben is tragédiát hozott a Fidesz bukása, most ez lehetőség sokkalta ijesztőbb.

Orbán Krisztián dicséretet érdemel azért is, mert helyenként komoly sportszerűséget mutat. Amikor a riporternő felhozza, hogy a Fidesz-kormány semmit sem tett a német és az orosz kitettséggel szemben, kimenti a kabinetet, s ő maga kezdi sorolni azokat az útkereséseket, amelyek a nagyfokú gazdasági függések enyhítését, a több lábon állás politikáját célozták. Le a kalappal.

Ennyi dicséret után kijár némi kritika is. Orbán Krisztián nyíltan - és jogosan - bolondnak nevezi Medgyessy Pétert. Megteheti kockázatmentesen, hiszen a 3/2-es exkormányfő már rég eltűnt a köztudatból. (Kíváncsi lennék, ugyanígy beszélne-e róla, ha visszatért volna, s 82 esztendősen ott lenne a Tisza Párt élcsapatában...) Ám ugyanezt a kritikus hangvételt a legkevésbé sem engedi meg magának, amikor az európai elitről esik szó. Olyan képet fest, mintha a Fidesz rossz lóra tett volna, amikor elhagyta a Néppártot; amikor az orosz-ukrán háború kapcsán a béke oldalára állt; illetve amikor a tavalyi amerikai elnökválasztás során Trumpnak szurkolt. Nem beszél arról az őrületről, amely az amerikai Demokrata Pártot, vagy épp a brüsszeli vezetőket jellemzi. Nem teszi világossá, hogy Európa korrupt, önsorsrontó elárulóival és kivéreztetőivel megbocsáthatatlan és jóvátehetetlen bűn volna az együtt menetelés.

De van ennél lejjebb is: "Azzal, hogy a rend elcsúszott, onnantól kezdve egy rendszer már csak akkor maradhat fenn, hogyha valamifajta erőszakot alkalmaz, ellenkező esetben valamifajta versengő demokratikus dolgot kell itt megvalósítani, amire szemmel láthatóan nem olyan nagy a hajlandóság." Orbán Krisztián felemlíti annak a lehetőségét, hogy a Fidesz - felrúgva mindent, ami a 37 esztendős múltjában szent volt és állandó - valódi diktatúrába kezd. Amikor a riporternő visszakérdez, hogy lát-e esélyt erre, nem válaszol, csupán a 2026-os választás kimenetelének elvi lehetőségeit kezdi sorolni. E ponton lerombol mindent, amit eddig tisztességből és sportszerűségből felépített, mert a lehetőségek puszta felsorolása - köztük az, hogy a Fidesz elcsalja a választást, vagy vereség esetén nem adja át önként a hatalmat - azt sugallja, hogy minden forgatókönyv valódi, számottevő eséllyel bír. Miközben Orbán Krisztián pontosan tudja, hogy a kormánypárti szavazótábor másfélmilliós keménymagja abban a pillanatban intene búcsút Viktoréknak, ahogy valamiféle hasonlót cselekednének. Még ha volna is olyan őrült tanácsadó a Fideszen belül, aki ilyesmit javasolna, a pártvezetés pontosan tudná, hogy ez politikai öngyilkoság volna. Pont olyan, mint Fletó 2006-os ámokfutása, ami után soha többé nem tudott talpra állni. Nem véletlen, hogy az elmúlt 15 év megannyi tüntetése során soha nem láttunk rendőri túlkapást - ez elképesztően távol áll a hazai jobboldal szellemiségétől. Orbán Krisztián a riport során arról is beszél, hogy a magyar társadalom alapvetően individualista és borzasztó kényes az egyéni szabadságjogainak tiszteletben tartására. Magam sem gondolom másképp. És ezek után van képe arról hallucinálni, hogy a kormány esetleg erőszakhoz fog folyamodni??? Ez nem diplomatikus találgatás, hanem a lejáratás nyilvánvaló szándéka. Itt most egyedül az lett volna a tisztességes, ha hozzáteszi, amit valóban gondol: "Én ennek nagyon csekély esélyét látom." De nem tette hozzá.

A beszélgetés végén elhangzik a kérdés: NER15 után lesz-e NER20 is? Orbán Krisztián nemmel válaszol, szerinte jövőre a Fidesz elveszíti a választásokat. Jómagam nem így látom. Ülök a pókerteremben, várom az ászpárokat, s hallgatom a körülöttem zajló beszélgetéseket, melyek egyre gyakrabban csúsznak át politizálásba. Az ellenzéki hangok mindig harsányak, kihívóak és indulatosak - a legtöbbször primitívek és gyűlölettől fűtöttek. Azután körbenézek a teremben, s minden asztalnál látok három-négy olyan arcot, akik soha a büdös életben nem fognak se balra, se a Tiszára szavazni. Csak már unják ezt az állandó károgást, és fárasztja őket, hogy idiótákkal szemben kell megvédeniük a kormányt sokadjára is. Kíváncsi vagyok, hogy a Harcosok Klubja képes lesz-e felerősíteni a csendes többség hangját.

Tudom, tudom, nem igazán férfias dolog, ám töredelmesen bevallom: szeretem a gyümölcös söröket. Egyik jó cimborám kocsmájában, a Guri Serházban is gyakran fogyasztok a helyi áfonyás, barackos, almás és meggyes különlegességekből. Amikor Mérő Laci barátom pár hete felhívott, hogy beszélgessünk kicsit, egyértelmű volt, hogy hol fogunk kikötni. Sikerült őt is rávennem, hogy megkóstolja e csajos finomságokat... Nem ittunk gyorsan, a három-négy korsó órkon át kitartott. A következő napokban pedig új és izgalmas olvasnivalóm is akadt.

Mérő Laci legújabb könyve a pénzről szól, mégpedig két, gyökeresen eltérő megvilágításban.

A PÉNZ PSZICHOLÓGIÁJA

A kötet első része a pénzzel kapcsolatos emberi motivációkat taglalja. "A legtöbb ember számára a flow elérésének leginkább megvalósítható útjai a művészet, a szex és a sport. De a pénz csinálása is nagyon alkalmas tevékenység a flow megjelenésére. Az emberi pszichikum úgy működik, hogy a pénz nagyon könnyen tud belső motivátorrá válni. Erről sem az ember, sem a pénz nem tehet - egyszerűen ilyen a flow, illetve ilyen a pénz természete." Ami engem illet: magam sem azok közé tartozom, akik az anyagiak hajkurászásában keresik a boldogságot. Mi több: eleddig nem is igazán értettem az olyanokat, akik néhány százmillió után sem tudnak leállni. Mérő Lacinak azonban egyetlen analógia elég volt ahhoz, hogy elmémben világosságot teremtsen: "Albert Einstein 1905-ben, huszonöt évesen négy szakmai dolgozatot publikált, amelyekben megoldotta az akkori fizika négy legfontosabb problémáját. A Nobel-díj-bizottság számára nem is az volt a kérdés, megérdemli-e a díjat a fiatal tudós, hanem az, hogy melyik dolgozatát jutalmazzák vele. Mégis, Einstein élete végéig elmélyülten foglalkozott a fizika kérdéseivel, és senki sem kérdezte, minek ez neki, amikor már annyi fontos eredményt és magas elismerést ért el. Lehet, hogy valamilyen módon hasonló a helyzet a sikeres üzletemberek százmillióival is?"

A szerző beszámol azokról a laboratóriumi kísérletekről, melyekben különböző állatokat igyekeztek rávenni bizonyos munkafolyamatokra (például pedálok nyomogatására). Azt tapasztalták, hogy bizonyos motivációk - táplálékszerzés, szex, játék, kíváncsiság, társak jelenléte - alkalmasak voltak arra, hogy az érintett egyedek aktivitást mutassanak, vagyis megdolgozzanak a jutalomért. Ezeket éppen ezért nem is nevezhetjük tipikusan emberi motivációknak. Akadtak azonban olyan indíttatások is, amelyek az állatok esetében a legkevésbé sem működtek. Ilyen a felhalmozás, a hatalom, a csere, illetve a teljesítmény. Nem arról van szó, hogy az állatok esetében ezek a jelenségek nem léteznek, csupán arról, hogy ezek elvontabb értékek, munkavégzésre nem alkalmas motivátorok. "Egy állat nem hajlandó keményen dolgozni pusztán csak azért, hogy magasabbra tudjon ugrani, vagy távolabbra tudjon eldobni egy fakorongot. Egyik állatnál sem sikerült megfigyelni, sem kísérletileg kiprovokálni olyan erőfeszítést, amelyet valamilyen teljesítmény elérése vagy javítása motivált. Amikor például a versenylovakat edzik, azt az állat talán élvezi, de magától nem csinálná." Érdekes módon azt látjuk tehát, hogy a legtöbb humánspecifikus motiváció valamilyen módon kapcsolódik a pénzhez. És nem csupán arról van szó, hogy az állatok világának tudatszintjén a pénz nem alakulhatott ki, de arról is, hogy a homo sapiens esetében ez egyenesen elkerülhetetlen volt.

"Nem tudjuk kiverni a fejünkből, hogy a kapitalizmus alapja a kizsákmányolás. Pedig érdemes lenne, ha szemünk előtt célként a fejlett kapitalista országok életszínvonala lebeg." Mérő jól érzékeli: sokan a mai napig negatív színben látják a piacgazdaságot és magát a pénzt is. Miközben a mai kapitalizmus működésének az alapja nem más, mint a bizalom. Ez nem egy cukormázas frázis csupán, hanem számos közgazdász által igazolt tény. A szerző Fukuyama Bizalom című, 600 oldalas művét említi, amely végigszalad a Föld csaknem minden országán, rámutatva, hogy a gazdasági fejlettség igen szorosan összefügg az adott országban az emberek egymás iránti bizalmának általános szintjével. "Ha a két fél megbízik egymásban, egymás szemébe néznek, kezet fognak, és mindketten biztosak benne, hogy a megállapodás értelemszerűen, pontosan teljesülni fog, azzal rengeteg holtteher-költséget megspórolhatnak. Ezért függ össze nagyon szorosan egy ország gazdasági fejiettsége az általános bizalmi szinttel. A bizalom szinte minden áru költségét csökkenti, mert eleve kevesebb a holtteher-költség. Így válik egy olyan ködös pszichológiai fogalom, mint a bizalom valódi gazdasági tényezővé."

A PÉNZ BIOLÓGIÁJA

"Pénz a pénznek az apja" - tartja az ősrégi mondás, ám ezzel már át is eveztünk a könyv második részébe, amely a pénz biológiáját taglalja. A szerző az élet logikájáról, a kemotonokról, a génekről, vagyis a replikárorokról értekezik. Definiciót is ad hozzá, három feltételt meghatározva:

• Hosszú életűek, azaz képesek nagyon sokáig változatlan formában fennmaradni.
• Szaporák, azaz gyorsan és hatékonyan létre tudnak jönni újabb és újabb példányaik.
• Pontosan másolódnak, de nem túl pontosan, azaz az új példányok nagy, de azért nem 100%-os biztonsággal azonosak az eredetivel.

A replikátor életet generál, mégpedig úgy, hogy csoportokba szerveződik és túlélőgépeket (élőlényeket) hoz létre. Ez nem csupán a biológiai replikátorra, a génre igaz, hanem az élet minden más formájára is. A mém szót immáron fél évszázada ismerjük, még úgy is, ha a laikus többség számára csupán egy vicces dolgot jelent, amely az interneten terjed. (Ezek is mémek, ám azokon belül csupán egy szűk szegmenst képviselnek.) Az eredeti definíció szerint a mémek a gondolatok azon legkisebb, már önmagukban is értelmes egységei, amelyek nem genetikusan meghatározottak, és amelyek eléggé megbízhatóan és termékenyen másolódnak az egyik emberi agyból a másikba. Mérő László könyvének második részében azt állítja, hogy a géneken és a mémeken kívűl létezik egy harmadik fajta, gazdasági természetű replikátor, melyet mónnak nevez. Ez hozza létre a gazdasági életet. A món olyan információ, amely egy vállalat egy tulajdonságát írja le, és amely tőkebefektetést képes vonzani, s így (más alkalmas mónokkal együtt) egy vállalatot, azaz egy gazdasági élőlényt képes generálni. A cégek mónállománya jellemzően megtalálható az alapító okiratban, illetve az üzleti tervben (alapötlet, misszió, szervezeti felépítés, a tulajdon átruházásának szabályai stb.). Ami pedig a pénzt illeti: többféleképpen is lehet replikátor. Ha valaki egy esti sörözés során az üzleti ötleteiről beszél, az könnyen mémmé nemesülhet, ha a téma gyakorta felmerül. Món azonban csak akkor válik belőle, ha tőkebefektetőre talál, vagyis tényleges megvalósításra kerül.

A könyv vége felé Mérő a kétféle darwinista világképen morfondírozik. Az evolúciós pszichológia azt állítja, hogy a kőkorszakra hangolt emberi agy nemigen változott az elmúlt százezer év során, ezért van az, hogy csak pislogunk az információs forradalmat látva, s nemigen tudunk megbirkózni a minket érő, kezelhetetlen mennyiségű impulzussal. Ezzel szemben az egyetemes darwinizmus szerint a mémek önálló evolúciója koevolúcióban áll a gének evolúciójával, így aztán agyunk olyanná formálódott, amely az információs társadalomban való létezésre is alkalmas. Jómagam azt gondolom, e két világkép közt csupán látszólagos ellentét feszül. Pusztán arról van szó, hogy több mint nyolcmilliárdan élünk a Földön, és a legkevésbé sem vagyunk egyformák. Sem intelligenciánkat, sem tradícióinkat, sem tudati szintünket vizsgálva. A hagyományos darwini szemléletnek (az evolúciós pszichológiának) feltétlenül igaza van abban, hogy elemi ösztöneink nem változtak. Ugyanazok az alapszükségleteink, mint százezer esztendeje; alapvetően ugyanazokat találjuk vonzónak, vagy ijesztőnek, vágykeltőnek, vagy félelmetesnek, amiket annak idején. A férfiak ma is örök vadászok; a nők ma is gyüjtögető életmódot folytatnak (csupán az erdők-mezők helyét a plázák és szupermarketek vették át). Viszont teljes az egyetértés abban a tekintetben, hogy agyunk - fizikai paramétereit tekintve - szinte semmit sem változott az évezredek során. Már akkor is egy feleslegesen nagy hardver zakatolt a fejünkben, amikor még csupán primitív szakócákat készítettünk és a tagolt beszédre sem voltunk képesek. A helyzet az, hogy szemmel láthatóan nem minden ember ugyanazt a fejlődési utat járja be. Amikor azt tapasztaljuk, hogy egyesek még mai is hisznek az ezerszer megcáfolt buta dogmákban; másokat ostoba és mérgező hagyományok tartanak fogva; sőt olyanokkal is találkozunk, akik a mai napig sem képesek a civilizált emberi kommunikációra, olyankor ne lepődjünk meg, hogy lesznek, akik számára a fejlődés a poklok poklát jelenti.

***

"Nincs a pénznél hathatósabb kártevő" - a címbéli frázis Szophoklésztől származik, s nyilván van benne némi igazság: a pénz nemtelen célokra is használható, ártani is lehet vele jócskán. Jómagam ezzel együtt nélkülözhetetlen, így abszolút kívánatos eszköznek látom, akár a pszichológiáját, akár a biológiáját vesszük górcső alá. Flow, emberi öntudat, bizalom és gyarapodás - aligha lehet negatív dolog az, amelyhez ilyen fogalmak társulnak.

Minden tavasszal kirándulunk egyet Európa különböző pontjait célozva. A Baltikumban eleddig nem jártunk, így ezúttal a festői Rigára esett választásunk. Nem bántuk meg: igazán lenyűgöző város. Nagyokat sétáltunk, jókat ettünk, jókat ittunk; a söreik - Mezpils, Malduguns, Lielvardes - különösen finomak. Csupán egyetlen dologgal nem számoltunk. Azzal, hogy a politika ide is elkísér minket.

Persze, néztük a híreket. Értesültünk róla, hogy Fletó - 20 év késéssel - bejelentette visszavonulását. Megtudtuk, hogy a Vatikánban felszállt a fehér füst. És mindezekkel csaknem egy időben Magyar Péter is ledobda sokadik atombombáját - ez sem szólt nagyobbat, mint az eddigiek. Ám az óvárosban, a parkokban, illetve Riga szecessziós negyedében barangolva mindezekről simán el is feledkeztünk. Amiről nem tudtunk, ami lépten-nyomon ott volt velünk, az a lett politikai vezetés feltétlen Ukrajna-imádata. 

Ami először feltűnt, hogy szinte nem láttunk olyan középületet, amelyen nem díszelgett a kék-sárga lobogó. A lett és az EU-s zászló mellett mindenütt maradt hely az ukránnak is, mintha valami fura, dualista államban jártunk volna. Sétáink során csak az utolsó napon fedeztük fel, hogy az orosz nagykövetség melletti utcát Független Ukrajna névre keresztelték át 2022-ben.

Az épületen Putyin gúnyplakátja, melyet - ki tudja, miért - posztoló rendőr tart szemmel éjjel-nappal...

Az egész meglehetősen szürreális, a célja pedig egyértelmű: a lett társadalom fejébe verni, hogy Oroszország az ördög, Ukrajna az ártatlan áldozat; s e narratíva bármiféle árnyalása felesleges és tilos.

A Lett Köztársaság területét és népességét tekintve aprócska ország, viszont remek helyen fekszik, különösen a tengeri kereskedelmet tekintve. Nem csoda, hogy a történelem során minden közeli nagyhatalom szemet vetett rá, így a 20. századig nem is álmodhattak független létezésről. A német, a svéd és a lengyel után az orosz  megszállás következett; ez utóbbi csaknem háromszáz éven keresztül kitartott. A két világháború között ugyan húsz esztendőre kibújtak a nagy medve öleléséből, ám a második világháború során a Szovjetunió annektálta Lettországot, így újabb 50 évet kellett eltölteniük az orosz birodalom részeként. 1991. óta függetlenek, ám úgy tűnik, a harag nem csitul. Pedig neheztelhetnének a svédekre, a lengyelekre, vagy épp a litvánokra is, mint történelmi hódítókra. A németekre különösen, és nem feltétlenül a középkor évszázadai miatt, sokkal inkább a náci megszállás három esztendejére emlékezve. Az indulat azonban egyirányú, az ördög szerepét napjainkban Putyin alakítja. Miközben Rigában járva azt látjuk, hogy az orosz kulturális hatás letagadhatatlan. A kedvelt ételeikben, az ajándéktárgyaikban, a popzenéjükben, a templomaikban... Megfordultunk néhány ortodox katedrálisban; szentmisére, temetésre is betévedtünk. A fejkendős asszonyok, a földig hajlongó hívek érdekes, keleti világot tártak elénk. De ami a lényeg: Lettország népességének egyharmada orosz. Őket aligha lehet, aligha érdemes gyűlölni.

Szóval, értem én a lettek történelmi attitűdjét. Csupán azt nem értem, mit kezdenek majd ezzel, ha véget ér a háború. Mert egyszer véget ér. Nem lett fegyvernyugvás 24 órával Trump beiktatását követően. Nem lett húsvétra sem. És nem lett május 9-ére sem. Ma már nincsenek új céldátumok, de azt pontosan tudja mindenki, hogy az értelmetlen öldöklés nem tarthat örökké. És azt is pontosan tudja mindenki, hogy Oroszország nem legyőzhető; Putyin velünk lesz holnap is és holnapután is. Miként viszonyulnak majd hozzá a boldog békeidőkben? Jeffrey Sachs, a Harvard közgazdász professzora pár hete az EP-ben kiválóan megfogalmazta a lényeget: "Önök Oroszország mellett fognak élni a következő ezer évben is. Szóval mit szeretnének? Azt szeretnék, hogy a balti államok biztonságban legyenek? A balti államok számára az lenne a legjobb, ha végre felhagynának a ruszofóbiával."

Én bírom a buddhista megközelítést. Csak heverni a matracon, s hagyni, hogy vigyen a víz, mindegy hová. Hiszen mindenütt jó lesz... Ám a valóság az, hogy napjaim, óráim, perceim nagy részét nem így töltöm, hanem nagyon is céltudatos tervezéssel teszem a dolgom, ahogyan a nyugati emberek általában. Ami igazán fura, az számomra az, hogy a fejlett civilizáció - napi szinten, konkrét projektek kapcsán - aprólékosan tervező attitűdjébe miként fér bele a teljes sodródás, ha életünk legfontosabb sorskérdéseiről van szó. Mintha csak megvonnánk a vállunkat, mondván: lesz, ahogy lesz.

Kezdjük a sporttal, amely sokunk életét a bölcsőtől a sírig végigkíséri. Ezernyi a lehetőség, és nagyon nem mindegy, hogy milyen irányba indulunk el. Ronaldinho, Lionel Messi, vagy épp Lamine Yamal számára egyetlen percig nem volt kérdés, mire születtek, azonban a legtöbbünk esetében közel sem ilyen egyértelmű a döntés. Többnyire mintákat követünk - apánk vizipólós volt, mi is azok leszünk; az osztálytársunk teniszezik, mi is belevágunk -, de valószínű, hogy ennél sokkal megfelelőbb módja is létezik a sportágválasztásnak. Több barátom is erre a szakterületre specializálta magát, én pedig ámélkodva nézem, hogy mire képes a tudományos alaposság. A genetika, az orvostudomány, a pszichológia és a pedagógia együttes alkalmazásával nagy biztonsággal megállapítható, hogy egy hétéves gyerek számára melyik sport ígéri a legtöbb sikerélményt, örömöt, adott esetben kiemelkedő teljesítményt. A sportantropometriai mérésekkel indul a folyamat (testmagasság, vállmagasság, könyökmagasság, térdmagasság, mellkasszélesség, medenceszélesség, bőrredő vastagsága stb.), ezekből az adatokból nagy biztonsággal következtetni lehet a felnőttkori testalkatra, ezen keresztül arra, hogy mely sportág való leginkább az érintettnek. Mivel a genetikát megváltoztatni nem lehet, így érdemes olyan területre specializálódni, amely élvezetes és sérülésmentes testmozgást ígér, függetlenül attól, hogy hobbiszintű, avagy versenyszerű sportban gondolkodunk. A további sportszakmai és pszichológiai vizsgálatok pedig jócskán árnyalhatják a képet: légzésfunkció, pulzus, vérvizsgálatok, mozgáselemzés, labdaérzék, gyorsaság, robbanékonyság, fegyelmezettség, szociális attitűd, félelmek, gátlások stb. Itt már kiderül az is, hogy a gyerek különböző kompetenciái közül melyek kiemelkedőek, melyek átlag alattiak, s melyek fejlesztendők. Talán sehol máshol nem kerül kiszűrésre egy testtartásbeli probléma, avagy egy izomfejlődési rendellenesség, melyek az érintett életminőségét a sportoláson túl is erőteljesen meghatározzák. Nem véletlen, hogy a gyerekek tudományos alapú sportágválasztásának ma már nagy hagyományai vannak, elsősorban az Egyesült Államokban, Kínában, illetve a skandináv országokban. Mi több: ez akár a közoktatás rendszerébe is szervesen beilleszthető lehet.

Túl a sporton: a közoktatásnak feladata lehet az is, hogy a fiatalkorúak legkülönbözőbb kompetenciáit figyelemmel kísérje, mérje, vizsgálja, elemezze. A köznyelv ezt tehetséggondozásnak nevezi, azonban e kifejezés némiképp megtévesztő. Úgy cseng, mintha kizárólag a kiemelkedő képességűek kiszűrése volna a feladat, miközben hasonlóképpen lényeges az is, hogy átlagosakat és átlag alattiakat ne terheljük számukra totálisan felesleges tudásanyaggal. Mindenkinek érdemes megtanulnia írni, olvasni, matematikai alapműveleteket elvégezni. Az angol nyelv ismerete sem árt. Azonban kottát olvasni, atomfizikát tanulmányozni, illetve integrálszámítást végezni egyáltalán nem kell a többségnek - az efféle speciális ismereteket kár erőltetni. A munka világában használt kompetenciavizsgálatok sok száz alapkészséget mérnek - kommunikáció, problémamegoldás, csoportmunka, digitális kompetencia, tanulékonyság, vállalkozói véna, önkép, vezetői képességek, felelősségtudat, munkafegyelem, kezdeményezőkészség, motiváltság stb. -, nem volna baj, ha a fiatalok számára mielőbb világossá válna, hogy mely (lehetőleg kurrens) szakterületek fekszenek számukra leginkább. Ez pontosan úgy működik, mint a sportágválasztás esetében: a legtöbben nem válunk kiemelkedőevé egyetlen szakterületen sem. Mégis elképesztően fontos, hogy megtaláljuk, melyek azok a munkák, amelyeket felnőtt éveink során a leginkább élvezni tudunk. Szinte bizonyos, hogy a legjobb teljesítményt is ezeken a területeken nyújtjuk majd. (Jómagam nemsokára betöltöm az ötvenhármat, de még mindig nem tudom, mi leszek, ha nagy leszek. Simán lehet, hogy létezik pár olyan szakma, melyeket kifejezetten élveznék, csak még nem is hallottam róluk...)

Talán az összes döntésünk közül a legfontosabb a párválasztás kérdése. Itt aztán tényleg nem árt észnél lenni. Mégis: a legtöbbször fejest ugrunk a tejfehér ködbe, rábízva magunkat a totális véletlenre. Félreértés ne essék: a magam részéről feltétlen híve vagyok a szerelmi alapon nyugvó házasságnak, mi több, semmilyen mást nem tartok emberhez máltónak. Imádom a véletlenszerűség filmbe illő romantikáját is, amikor két fiatalt - előre kiszámíthatatlan módon - egyszer csak összeterel az élet, s úgy érzik: egyetlen szempillantás megpecsételte a sorsukat. Ez így a legfrankóbb, feltéve, hogy megtörténik az emberrel, s hogy a megfelelő társat fújja elé a szél. (Velem szerencsére többször is megesett, s azt hiszem, egyszer sem is nyúltam nagyon mellé. De simán lehet, hogy én képviselem a kisebbséget.) Szóval: mi van azokkal, akiket elkerül a spontán villámcsapás? Lassan belépünk a 21. század második negyedébe, s azt monhatjuk: minden ismeretünk és technológiánk megvan ahhoz, hogy a párválasztás rítusát megtámogassuk némi tudománnyal. A legtöbben pontosan tudják, hogy milyen fizikai, szellemi, pszichikai és szexuális adottságú; milyen korú, etnikumú, valamint miféle társadalmi, anyagi helyzetű partnerre vágynak. Megfelelő adatbázisok megléte esetén egy jól felkészített MI öt perc alatt megtalálja életünk párját. Nem ez volna a tökéletes társkeresés? (És még ekkor sem maradnánk feladat nélül, hiszen az együttélés szabályait még a leginkább összeillő pároknak is ki kell alakítaniuk, meg kell tanulniuk.) Valami hasonlót céloz a Házasság első látásra című valóságshow is, amely - hazánkkal együtt - immár 30 országban is képernyőre került. Itt a műsorba jelentkezőkből egy háromfős pszichológuscsapat alkot párokat, lehetőség szerint az érintettek minden lényeges paraméterét figyelembe véve. Az első találkozásra csak az anyakönyvvezető előtt kerül sor... Talán e tévés produkcióban az átlagosnál több a dráma, a feszültség, a lelki defekt - a showt ez szolgálja leginkább. Ezzel együtt is muszáj felfedezni, micsoda áldás volna mindannyiunknak, ha párválasztásinkat efféle tudományos háttér támogatná. Ha másért nem, legalább azért, hogy a belénk kódolt rossz mintákat - gyermekkori sérüléseink atmoszférájának ösztönös újrateremtését - messze elkerüljük.

Sorsdöntő választásiankat sokféle módon megejthetjük. Dönthetünk ösztönből, hagyománytiszteletből, vagy tudatosan, akár tudományos megalapozottsággal. Ami engem illet, mindig a legutóbbi mellett fogok érvelni. Jóformán az egész életünket végigkíséri pár kérdés: Kik vagyunk? Hová tartunk? Mi a célja létezésünknek? Nem volna baj, ha ezekre mihamarabb válaszokat kapnánk.

Tudjuk: a politikai harc nem a szentek és gonoszak közt zajlik. Egyik fél sem makulátlan. De azért a cél mégiscsak az - marketinges szemmel nézve mindenképpen -, hogy a nagyközönség az egyik oldalt szentnek, a másikat gonosznak lássa. Amikor lejárató akciókat indítunk, annak csakis úgy van értelme, ha az ellenfelet ténylegesen feketíti, minket pedig erősen fényez. Igazi öngól, ha ez fordítva sül el.

Húsvétkor Magyar Péter fia súlyos kézsérülést szenvedett egy nemzetközi focitornán. A 13 éves srácot ott helyben, Hollandiában meg is műtötték. Jól van, s csapatával együtt már haza is repült. Miközben a fiút operálták, MP Hollókőn locsolkodott palóc népviseletben. A jobbos megmondóemberek rögtön neki is estek, hogy milyen apa az ilyen, aki magasról tesz a családjára... Ezek azok az alacsonyan csüngő gyümölcsök, amelyeket soha nem érdemes leszakítani, mert előre tudni lehet, hogy nincs jó ízük. Amikor bő egy évvel ezelőtt egy állófogadáson Bohár Danitól kezdve Apáti Bencén át Jeszenszky Zsoltig mindenkinek azt magyaráztam, hogy Magyar Pétert érdemes komolyan venni, az azért eszembe sem jutott, hogy kössünk bele minden jelentéktelen apróságba. Az igazság az, hogy a Tisza Párt képviselőinek ténykedése épp elléggé kínos és botrányos. MP önmagában is több szaftos esetet szállított egyetlen esztendő alatt, mint bárki az elmúlt 35 évben összesen. Teljesen felesleges mindenre rámenni, ami finom falatnak tűnik. Vegyük észre időben, ha valami nem az!

"Embernek hitvány, magyarnak alkalmatlan, apaként csődöt mondott" - ezzel a címmel számol be az esetről a Pesti Srácok.hu. Itt minden szó a helyén van és megkérdőjelezhetetlen, csakhogy a húsvéti focibaleset ezt sehogyan sem támasztja alá. A gond nem is az, hogy a családot és a gyerekeket nem elegáns dolog belerángatni a napi politikába. MP korrektül indítja válaszposztját: "Eddig a gyerekeimet úgy-ahogy békén hagyták." Ez valóban így volt, és nem is igazán érdemes változtatni e gyakorlaton, hacsak nem tapasztalunk valami komoly szülői felelőtlenséget. És a helyzet az, hogy ilyen ezúttal sem történt. Mégis mit kellett volna tennie Magyar Péternek? Repülőjegyet foglalnia? Mire felszállt volna a gépe, a gyerek már haza is érkezett. Lemondania a hollókői programot? Kinek segített volna vele? "Az édesanyja szintén Magyarországon volt. Mindketten folyamatos kapcsolatban voltunk a fiunkkal, az edzőkkel és az orvosokkal. Talán nem kell magyaráznom egy szülőnek se, hogy milyen érzés, amikor 1500 kilométerre vagy az idegen környezetben altatásra váró gyerekedtől." MP ezúttal tökéletesen kommunikál. Mi több: jómagam, aki a kezdetektől fogva fikázom (mindig alappal), életemben először most látom igazán emberinek és szimpatikusnak. Facebook-posztjának zárása különösen elegáns: "Orbán propagandistáinak pedig azt kívánom, hogy az ő gyerekeik is sorra nyerjék a nemzetközi tornákat és soha ne szenvedjenek súlyos sérülést." Baszki, így nyilatkozik egy értelmes politikus, aki szeretne szerethetőnek mutatkozni. Számomra ezúttal sikerült megmutatnia a benne élő, eleddig jó mélyre temetett kultúrembert.

Szóval, Pesti Srácok és többiek, akik beleálltatok ebbe a hülyeségbe (az okosabbak már törölték is posztjaikat), ez most csúnya öngól volt. A magam részéről továbbra sem váltam MP-rajongóvá (mert nincs programja, nincs stábja, és Manfred Weberhez való dörgölőzése semmi jót nem ígér), de életemben először megláttam benne, hogy képes a helyes kommunikációra. Életemben először tapasztalom, hogy nem a nyers gyűlölet, nem a folyamatos támadás igénye hajtja, hanem valódi politikushoz méltó eleganciával kezeli a helyzetet. Ebben az apró csatában most Magyar Péter vált szentté, és a kormányoldali média gonosszá. Nem kéne naggyá tennünk. 

A minap rákerestem Noam Chomsky tízparancsolatára, amely a hatalmi manipuláció eszközeit gyűjti pazar csokorba. Fura módon az első találat, amit a Google felhoz, a Tisza Párt egyik Facebook oldalára, a Talpra Magyarok Közösségéhez kalauzol. A posztoló (aki szimplán felsorolja a tíz pontot) és a kommentelők valamiért abba a groteszk álomvilágba ringatták magukat, melyben Orbán Viktor a gonosz manipulátor, míg politikai ellenfelei jóságosak, szentek, egy jobb világot építők. A hozzászólások remekül tükrözik a tiszások általános szellemi szintjét: "És ezt mind szóról szóra be is tartják!"; avagy "Tökéletesen csinálják sajnos!"; illetve a kedvencem: "Orbán = Rákosi".

Ha valaki nem ismerné Chomsky tízparancsolatát (állítólag nem is tőle származik, de ez most mindegy, így híresült el), annak álljon itt a felsorolás, csupán a címszavak erejéig:

1. Figyelemelterelés másod- és harmadrangú problémákkal.
2. Álproblémák - álmegoldások.
3. Veszélyérzet, pánikhangulat keltése.
4. A kudarcok félremagyarázása fals jövőképpel.
5. Az embereket le kell szoktatni a következetes gondolkodásról.
6. Az emberek érzelmeire kell hatni.
7. Elbutítás. Az embereket tudatlanságban kell tartani.
8. Ál-valóság kialakítása.
9. Bűntudatkeltés, megbélyegzés.
10. Tömeges nyilvántartás és elemzés.

Ha végigtekintünk e listán, két dolgot azonnal érzékelni fogunk. Az egyik, hogy valójában nem tíz különböző manipulációs eszközt látunk. Az első három pont lényegében ugyanazt a témát járja körül, ahogyan az 5-8. pontok is egyetlen gondolatot részleteznek. A másik, hogy nincs ezekben semmi új; a 20. század összes diktatúrája így járt el. Hitler már 1924-ben leírta mindezt a Mein Kampf című művében.

Ami azt illeti, akár végig is mehetnénk mind a tíz ponton, egyesével megvizsgálva, hogy vajon az Orbán-kormányt, avagy a globalista Brüsszelt, illetve helyi képviseletüket, a Tisza Pártot jellemzi inkább e csalárd, hazug, népbutító attitűd. A média szerepére a 3. és a 8. pont is kitér. Elmerenghetnénk azon, hogy vajon Magyarországon teljesebb-e a sajtószabadság, ahol bárki bármit leírhat, megjelentethet, avagy Nyugat-Európában, ahol már egy mezei Facebook-poszt is elég ahhoz, hogy rendőrök vegzálják a polgárt, vagy akár büntetőeljárást indítsanak ellene. De megemlíthetjük az emberek tudatos elbutítását is, amely a kontinens nyugati felén igen eredményes: a középiskolai PISA-mérések döbbenetes mértékű zuhanást mutatnak, miközben Magyarországon nincs számottevő változás. Az európai visszaesésben nyilván a bevándorló-hátterű gyerekek eredményei is markánsan megjelennek, no de a migráció támogatása is egy olyan eszköz, amely - sok egyéb nemtelen cél mellett - az általános elbutítást is szolgálja. Persze elég lenne csupán a nyugati politikusokon végignéznünk, hogy lássuk, mennyire kezd leépülni a világ. Liz Truss, Annalena Baerbock, Daniel Freund... A Tisza Párt politikusai és aktivistái tökéletesen illeszkednek ezen európai trendbe. Ahogy utóbbiak Kollár Kingát védték Sopronban a Mandiner újságírójától - infantilis módon tapsolva, skandálva, hogy "hazudik a tévé" -, azon szerintem még egy érettebb óvodás is elszégyellte volna magát.

Hogy e poszt ne nyúljon túl hosszúra, koncentráljunk csupán egyetlen pontra, a másodikra. "Nemlétező fenyegetések tömkelegét kell az átlagemberre zúdítani, amelyek miatt aggódni, később szorongani kezd. Mindig vannak megoldások, csak valahogy az alapprobléma nem kerül terítékre, és kiderül hogy ismételten csak egy háború lehet a megoldás." Az Orbán-kormányt gyakran éri a vád, hogy nemlétező fenyegetésekkel operál. Legtöbbször a bevándorlást említik, amely a kritikus hangok szerint csupán álprobléma. A Bundestagban ezt másképp látják: "A biztonsági helyzet Németországban katasztrofális. A bűncselekmények száma történelmi csúcsot döntött, az erőszakos bűncselekmányek száma meghaladja az évi 197 ezret. A késes bűncselekmények száma robbanásszerűen megnőtt, naponta 71 késes támadás történik hazánkban, vagyis minden húsz percben egy. És az iszlamista terroristák egyre gyakrabban csapnak le hazánkra, amint azt Mannheim és Solingen is bizonyítja, és egyre több ártatlan polgárt ölnek meg. Szeretném világossá tenni, hogy amit itt tapasztalunk, az egy totális államcsőd." Vagyis amivel Orbán riogat, az nagyon is valós probléma, melyet eddig - köszönhetően a kormány szigorú bevéndorláspolitikájának - egyelőre sikerült távol tartanunk. Nos, ehhez képest mivel ijesztgetik a népet Magyar Péter párttársai Nyugat-Európában? Novemberben Svédország minden háztartása megkapta azt a tájékoztató füzetet, amely egy esetleges háború esetére ad tanácsokat. A múlt hónapban az Európai Bizottság kihirdette: 72 órára elegendő élelmiszer-tartalékkal kell rendelkeznie a kontinens minden polgárának, figyelembe véve a háborús fenyegetettséget. Számos országban a családok bunkerépítésbe kezdtek és háborús védekezésre készülnek... Továbblépve azon, hogy az atomfegyverek korában mindez csupán értelmetlen bohóckodásnak tűnik, mégis: mi az a veszély, amivel a nyugati politikusok riogatnak? Miféle háború fenyegeti az Unió polgárait, hacsak nem mi magunk kezdeményezünk ilyet? Miféle ostoba játékot űznek Európa lakóival??

Teljesen nyilvánvaló, hogy a politikai szekértáborok egyike sem szent. Mindkét oldal megragad minden kommunikációs lehetőséget, amellyel a saját üzenetét, propagandáját hirdetheti, népszerűsítheti, sokszor akár primitív, manipulatív módokon. De azért az nagyon nem mindegy, hogy a hatalom miféle proplémákról kívánja elterelni a figyelmet, miféle alternatívát kínál helyette, valamint hogy mennyire ferdíti el a valóságot. A gazdasági nehézségek megoldhatók; a közszolgáltatások javíthatók; a botrányt okozó politikusok leválthatók; a korrupció mérsékelhető - ha egy kormányzat a kommunikáció szintjén ezeket söpri a szőnyeg alá, az talán bocsánatos bűn. Ezzel szemben a migráció és a háború visszafordíthatatlan károkat okoz - ezek egyike sem játék, így mindenképpen őszinte beszédet kívánnak. Az sem lényegtelen, hogy mi a fedőszori. Bulvár? Pride? Könnyű patáliák? - Mit ártunk vele? A korlátlan migráció veszélyeinek bemutatása? - Miért ne tennénk? No de egy olyan háborúval fenyegetni, amely csupán az idióta nyugati politikusok háborodott elméjében él - ez vétkes felelőtlenség. Szóval: egyik fél sem makulátlan, de azt azért aligha állíthatjuk, hogy csalárdság tekintetében egy ligában fociznak.

Oké, tudjuk mindannyian, hogy nem az. Magyar Péter nem az a srác, aki a házibulik központi figurája lenne. Még csak nem is az, akivel szívesen indulnánk éjszakai nővadászatra. Egyszerűen hiányzik belőle valami, amitől szerethetővé, vonzóvá tudna válni. Ezt még szektájának tagjai is pontosan érzik. Ha Orbán-gyűlöletük nem lenne minden másnál erősebb, MP soha semmivel nem tudná egyben tartani őket. Éppen egy esztendeje, hogy megírtam első posztomat az ellenzék új messiásáról, s már akkor is nyilvánvaló volt, hogy ebbe a fiúba nem sok karizmatikusság szorult. De akkor még nem tudatosult bennem, hogy karakterével mik a fő problémák. Csak mostanság áll össze, miket hiányolok igazán.

 MEGJELENÉS

Nem vitás, hogy Magyar Péter jóképű srác. Nincs súlyfeleslege; remekül állnak rajta a karcsúsított ingek és zakók. A frizurája is mindig kifogástalan; haja sűrű és még csak a halántéka őszül. Lehetne pár centivel magasabb, de legyen ez a legnagyobb hibája! Megjelenésében Orbán Viktort biztosan veri, de a korábbi messiás-jelölteket is. Egy biztos: a hiba nem a fizikai adottságaiban keresendő.

AUTENTIKUS VISELKEDÉS ÉS KOMMUNIKÁCIÓ

Az autentikus viselkedés és kommunikáció alapja, hogy az ember képes saját magát adni. Nem próbál másnak mutatkozni, mint aki valójában; nem kíván megfelelni külső elvárásoknak. Őszinte, hiteles és következetes. Magyar Péter e téren jó nagy bajban van, ugyanis - leszámítva a hisztijeit és őrjöngéseit - szinte sohasem mondhatja azt, amit gondol. Nem beszélhet a háborúról, Ukrajna uniós tagságáról, a Pride-ról, a bevándorlásról. Egyszerűen azért, mert pártcsaládja nem tűri a józan álláspontokat; a magyar választók többsége viszont a különböző őrültségeket utasítja el. (A patrióta tábor világszerte lényegesen jobb pozíciót élvez, hiszen büszkén és bátran mondhatja azt, amit csak szeretne; gondolatai visszhangra találnak a választópolgár lelkében.) A Tisza Párt soha a büdös életben nem fog választásokat nyerni, ha képtelen rá, hogy a Fidesz-szimpatizánsokat megszólítsa, márpedig progresszív üzenetekkel ez aligha lehetséges. Így aztán marad a sunnyogás, ami borzasztó idegen minden karizmatikus embertől. Pedig MP alapvetően értelmes, jól kommunikál, még az angollal is elboldogul. Itt sem az adottságaival van baj.

MAGABIZTOSSÁG

A karizmatikus emberek magabiztosak, de nem arrogánsak. Látszik rajtuk, hogy tisztában vannak a saját értékeikkel, képességeikkel és nem félnek kockázatot vállalni. Érezni rajtuk, hogy nyugodtak, kiegyensúlyozottak, a legkevésbé sem frusztráltak. Önbizalomban Magyar Péternél sincs hiány, viszont nála az arrogancia is vastagon megjelenik; igazán bicskanyitogató figura. Nyilvánvalóan frusztrált, ideges és kiegyensúlyozatlan - azonnal elgurul a gyógyszer, ha bármi kellemetlenség éri. Ez egyértelműen rombolja az imidzsét, mi több: arról árulkodik, hogy alkalmatlan a vezetői szerepre.

ELEGANCIA, STÍLUS, DIPLOMÁCIA

Politikusként valódi kötéltáncot jelent megtalálni a középutat a tiszteletet parancsoló, kifinomult, kiváló modorú államférfi és a nép egyszerű gyermeke között. Orbán Viktornak ez sikerült; ő mindig úgy beszél a hallgatóságához, hogy az még egy akadémikus számára is elfogadható, miközben a lakótelepi proli is érti. Magyar Péter soha meg sem próbált elegáns maradni; tudatosan játssza a legradikálisabb Orbán-gyűlölő szerepét. Ez kiváló stratégia ahhoz, hogy pár százezer igénytelen, balos szavazót maga mellé állítson, ám ha nem változtat, valószínűleg egy életre lemondhat arról, hogy komolyan vehető államférfiként tekinthessünk rá. A prosztó viselkedés rendszerint a földig rombol minden karizmatikusságot.

EMPÁTIA

A karizmatikus emberek képesek megérteni mások érzéseit, és empátiát mutatnak irántuk. Az emberek érzik, hogy valóban érdeklik őket, hogy figyelnek rájuk és értékelik őket. Ez a figyelem és tisztelet általában erős kapcsolatokat épít. Magyar Pétertől eddig főként olyanokat hallottunk, hogy nem bírja az öregeket; a híveinek büdös a szájuk; képviselőtársai pedig agyhalottak. Nyilvánvalóan nárcisztikus alkat, akit önmagán kívül nem sok minden érdekel. Az empátia egy olyan karizma-elem, amely az ő esetében igen-igen gyenge lábakon áll.

POZITÍV ENERGIA

A karizmatikus emberek jellemzően pozitív energiát sugároznak. Lelkesek, képesek inspirálni másokat. Én ezt sosem érzékeltem Magyar Péter személye kapcsán. Hallottam már egyszer-kétszer, hogy szeretetről és békéről beszélt, de ezek a mondatai minden esetben hamisan csengtek. A bosszú, a leszámolás, a politikai ellenfelek bebörtönzésének szándéka - ezek valahogy jobban rímelnek arra a féktelen gyűlöletre, amit ez az ember áraszt. Persze nehéz úgy pozitív energiát sugározni, amikor minden mondata károgás. Nehéz emelkedettnek megmaradnia annak, aki mindent szaroz, aki képtelen bármiféle értéket és teljesítményt elismerni, amely politikai ellenfeléhez kötődik. Talán még emlékszünk Medgyessy Péter megmosolyogtató karakterére. 2002-ben úgy lett miniszterelnök, hogy kampánya során mindvégig elismerően nyilatkozott elődje munkájáról. Ebben kétségkívül volt elegancia, volt konstruktivitás és meg is lett a gyümölcse. (Arról most ne beszéljünk, hogy e konstruktivitás csupán a szavak szintjén mitatkozott meg; kormánya szinte mindent tönkretett abból, amit az első Orbán-kabinet felépített.)

SZENVEDÉLYESSÉG

Az elmúlt egy év során végighallgattam MP néhány szónoklatát. Amikor valódi, negatív érzelmek mozgatják - gyűlölet, megvetés, bosszú -, rendszerint képes a szenvedélyességre. Ám ahogyan semleges, vagy pozitív témák kerülnek elő - pártprogram, történelmi múlt, hazaszeretet - többnyire úgy beszél, mint egy élettelen gép, vagy legfeljebb mint egy hírolvasó. Márpedig egy karizmatikus politikus sohasem keltheti döglött hal benyomását. Természetesen érthető a szónok hideg élettelensége, ha a téma közhelyes, elcsépelt, avagy a személyiségétől idegen. A hazafiság felvett póza borzalmasan áll annak, aki tálcán kínálja az ország szuverenitását a birodalmi elit számára. Itt lehetünk megértőek: ezt még elbábozni is nehéz. Próbált már szavalni is - teljesen alkalmatlan rá. Néha dalra fakad, ez talán még kínosabb. A jó hír számára annyi, hogy mindez tanulható, fejleszthető. Talán hű cimborája, Nagy Ervin foglalkozhatna vele egy keveset, hátha ragad rá valami. Még egy szociopata is képes érzelmeket mutatni, ha megtanítják rá.

HUMOR ÉS MOSOLY

Csupán az elmúlt napok során esett le, hogy miért nem tudok azonosulni ezzel a fiúval. Hogy miért olyan rideg, távoli és idegen számomra. Végigpörgetve az elmúlt egy esztendőben tett megszólalásait, interjúit, azt látjuk, hogy Magyar Péter híján van minden humorérzéknek. Egyszerűen képtelen vagyok felidézni tőle bármit, ami csak egy kicsit is vicces lett volna. Márpedig ennél fontosabb karizma-elem aligha létezik. Magamban azon tűnődöm, annak idején miként tudta levenni a lábáról Varga Juditot. Vagy egyáltalán bármelyik nőt, akinek lelke van. Világos, hogy az üresfejű, lelketlen plázacicák beérik egy humortalan szociopatával, de egy Varga Judit?? Ami engem illet: soha nem barátkoztam olyanokkal, és soha nem is szerettem bele olyanokba, akiktől idegen a szellemesség. Nem is bízom bennük. Mindeközben végignézek a Fidesz politikusain és holdudvarán: tucatnyi jó humorú fickót látok. Orbán például mindig csillogóan szellemes. Bayer Zsolt, Kósa Lajos, Deutsch Tomi... csupa vidám fickó, akikkel fél percig nem unatkozna az ember. De még csak nem is kell a kormánypártra mutogatni. Kuncze Gáborról, vagy Horn Gáborról például sok rosszat el lehet mondani, de hogy van humoruk, az aligha vitás. Magyar Péter azonban még mosolyogni se nagyon tud. Pedig ez csupán szokás kérdése. Ha valóban megnyerővé kíván válni, ez volna az első és legfontosabb. A színészi játékhoz hasonlóan ez is tanulható, még akkor is, ha életének első 44 éve jellemzően mosolytalanul telt. Stand up komikus valószínűleg sosem válik belőle - a humorérzék már jóval nehezebben fejleszthető.

***

Tudjuk: vakok közt félszemű a császár. Magyar Péter kifejezetten értelmesnek tűnik Fekete-Győr András mellett; imponálóan energikusnak hat Karácsony Gergellyel összevetve és egészen épelméjűnek látjuk, ha Márki-Zay Péter az összehasonlítási alap. De mindez csak arra elég, hogy a házibajnokságot behúzza, ezt pedig már régen elérte: messze ő a legjobb messiásjelölt. Az O1G tábornak bőven elég az, amit jelenlegi szintjén nyújtani képes. Azonban ha valóban megnyerő, vonzó, karizmatikus politikussá kíván válni; ha az ország egészét szeretné megszólítani, ahhoz még piszok sokat kell fejlődnie.