Ismerjük a kezdeteket. A Pride mozgalom gyökerei 1969-re nyúlnak vissza, amikor a Stonewall-lázadások zajlottak New Yorkban. A Stonewall Inn nevű bárban, ahol akkoriban az LMBTQ közösség tagjai gyűltek össze, a rendőrség razziát tartott, ami végül heves ellenállásba torkollott. Ezután, június 28-ától kezdődően több napon keresztül tartó demonstrációk indultak, amelyek a melegek jogaiért és egyenlőségéért folytatott küzdelmet hirdették. Az első Pride felvonulásokat az ezt követő években tartották meg, először 1970-ben New Yorkban, a Stonewall-lázadás évfordulóján. Később más városok is követni kezdték a példát. Ekkortájt még csupán a jogegyenlőség kiharcolását célozták, melyhez minden jóérzésű ember szívesen csatlakozik. Ma már azonban ezen rég túl vagyunk. A civilizált országokban - hazánkban is - mindenki azt szeret, akit csak akar, senki sem büntethető a másságáért. Ám a baloldali mozgalmak közös jellemzője, hogy sosem képesek leállni, miután elérték céljaikat. Ahogy a szociáldemokrácia megvalósult, másnap már a kommunizmust erőltették. Ahogy a nők egyenjogúakká váltak, rögtön meghirdették a férfiak kiherélését. Ahogy a feketék felszabadultak a rabszolgaságból, azonnal kvótákért kezdtek kiáltani. És ugyanígy: ahogy a melegek szabadon szerethettek, aktivistáik pillanatokon belül már azt követelték, hogy életmódjukra normalitásként, sőt ünnepelendőként tekintsen a világ. 

Látjuk, mi történik a vallásokkal. Jézus három éven keresztül tanította az övéit; példabeszédeit, gondolatait le is jegyezte, meg is őrizte a világ. Csak magasról tesz rá. Létrejön egy vallás, annak ezernyi rituáléjával - s egy idő után már senki sem foglalkozik azzal, mi is volt az alap, amire az egész épült. Jézus arca, neve és keresztfája minden hívő elméjében élénken él, ám a tanítása kiüresedik, feledésbe merül, vagy rosszabb esetben eltorzul a vallási vezetők közvetítése által. Pontosan ugyanezt látjuk a woke-progresszióval, s annak ünnepi eseményével, a Pride-dal is. A különbség csupán annyi, hogy az előbbi évezredek óta formálódik, míg az utóbbinak elég volt pár évtized, hogy tökéletesen kiforduljon önmagából.

Ahogyan a különböző vallások közönsége is több, viszonylag jól elkülöníthető csoportra tagolódik, pontosan ugyanezeket a szekciókat látjuk a Pride-on vonulók között is.

 VAKHITŰEK

A vallások attól válnak vallássá, hogy irracionális, megkérdőjelezhető, sok esetben egymással élesen szemben álló értékeket és dogmákat képviselnek. (Ami nem ilyen; ami racionális, megkérdőjelezhetetlen és konzisztens, azt tudományos igazságnak nevezzük.) Ahhoz, hogy valaki egy ilyen következetlen és zavaros mémkomplexet csont nélkül benyeljen, muszáj vakhitűnek lennie. Például annak, aki rokonszenvez Jézus tanításaival, aligha könnyű elfogadnia az Ószövetség sokszor primitív és barbár világlátását. Hasonló a helyzet a woke-progresszió kapcsán is, elég, ha csak az LMBTQ és az iszlám együttes dédelgetését említjük. Rendre kiátkozás a sorsa azoknak a józan melegeknek és leszbikusoknak, akik felhívják a figyelmet a szexuális kisebbségekkel szemben tanúsított gyilkos türelmetlenségére a radikális muszlimok részéről. Maga a Pride sem számít biztonságos eseménynek; Londonban, Kölnben és Jeruzsálemben is előfordult már muzulmánok és felvonulók közti komoly incidens.

ELMEBETEGEK

Látjuk a különböző riportvideókat és TikTok felvételeket a Pride-ról, az egyéb balos politikai megmozdulásokról, tüntetésekről, valamint a legutóbbi amerikai elnökválasztás utóéletéről. Egy közös karakter minden rövidfilmben megjelenik: az ideggyenge, visító, ordító, hisztiző fiatal. Egészen döbbenetes, hogy mennyien vannak. Vasárnapi műsorában Bayer Zsolt felidézi nagyszüleink és szüleink kálváriáit, a 20. század összes borzalmát. Hozzájuk képest már a mi életünk is könnyű sétagalopp, pláne a mai fiatal generációé. "Életében nem fázott. Nem éhezett. Nem élt diktatúrában. Fogalma nincs semmiről. Nincs emberhez méltó gondja. És ahogy itt ordít, na ez az, amiben tényleg minden benne van. Az égadta világon minden. És szerencsétlen, mert se agya, se lelke, tényleg meg van győződve arról, hogy ő viseli a vállán a világ minden gondját." Tökéletes látlelet, kár is hozzátenni bármit. Persze a Pride közönségét nem csupán az ideggyenge hópihék adják, látunk számos egyéb pszichológiai esetet is. Átmeneti nemi identitászavar - így nevezik azt a rém szerencsétlen állapotot, amely számos tinédzsert jellemez, akiknek többsége idővel kinövi a kamaszkori elmebajt. Hormonális változások, önértékelési és beilleszkedési zavarok, társadalmi elvárások - ezernyi oka lehet az ifjúkor nyomorának. Még emlékszünk rá, nem volt olyan régen. Persze a legtöbben mindig is pontosan tudtuk, hogy melyik csapatban focizunk, ám úgy tűnik, ez nem mindenkinél ilyen egyértelmű. A lényeg az, hogy a legtöbben kinövik, és a felnőttkorba már a biológiai nemüknek megfelelő identitással lépnek. Addig is: a vallás elégséges biztonságérzetet adhat a gyengéknek, neuraszténiásoknak, bizonytalanoknak. Jómagam elég sok keresztény közösségben megfordultam, a többsége tele volt az effajta lúzerekkel. Természetesen az új vallás is bejelentkezett értük.

FARIZEUSOK 

Léteznek nem kevesen, akik számára a vallás nem több, mint üres formalitás; kínos, vélt kötelesség. Mint a kényelmetlen szmoking, amit az operabálon viselnek. Megjelennek karácsonykor az éjféli misén, húsvétkor a körmeneten, hogy mindenki lássa, milyen tisztességes emberek valójában. De ennyi. A 21. században már a woke-progresszió is azzá a vallássá vált, amelynek táborában vastagon megjelennek a képmutatók, a jóemberkedők. A Pride-on vonuló nagyvállalati vezetők, politikusok és egyéb közéleti szereplők számára egyetlen dolog számít. Megmutatni magukat, hogy mindenki jól lássa: ők is a mainstream felekezet hívei. Megvan a fotó, jól látszanak, ki lehet posztolni, ezzel le is tudták kínos kötelességüket. Innentől nem szólhat senki egy szót sem, idén is megúszták a kiátkozást. A hozzám hasonló naiv lelkek szívesen elmagyaráznák nekik, hogy az effajta vallásosságnak nem sok értelme van; nem tesznek jót vele sem a lelküknek, sem a világnak. De felesleges volna. Hiszen ők csupán a feneküket próbálják védeni.

CINIKUS VALLÁSFORMÁLÓK

És végül elérkeztünk a boszorkánykonyhába. Ismerjük a kereszténység történetét. Tudjuk, hogy amennyiben Jézus tanítását tartjuk szem előtt, annak lelki-szellemi-erkölcsi-pszichikai gyógyulás a vége. "Legyetek tökéletesek!" - erre buzdít a Názáreti. Márpedig aki elindul a gyógyulás, a tökéletesedés útján, annak előbb-utóbb nem lesz szüksége külső segítségre, egyházra, vallási vezetőkre, sőt vallásra sem. Ez pedig végzetes forgatókönyv azokra nézve, akiket a hatalom éltet; akik uralkodni kívánnak a hívek lelkén és pénztárcáján. Nekik sohasem lesz céljuk a gyógyítás, ezért oly módon torzítják az eredeti tanítást, hogy a hangsúlyt eltereljék a lényegi fejezetekről. Így lett a kereszténység központi eleme a bűn (amely egyetemes), illetve a szenvedés (amely megúszhatatlan, s már-már üdvös is). Ha a hívek állandó bűntudatban és szenvedésben élnek, az gyakorlatilag bebetonozza a felekezeti vezetők pozícióját. Hasonló a helyzet a woke-progresszió pátriárkáival is. Ők sem abban érdekeltek, hogy a melegek békésen belesimuljanak a társadalom szövetébe. Számukra katasztrófa volna, ha véget érne a permanens forradalom, ha a homoszexuálisok többé nem éreznék áldozatnak magukat, s nem kívánnák görcsösen elhitetni a világgal, hogy ennél szuperebb létforma nem is létezik. Nekik konfliktus kell, káosz kell, áldozatok kellenek. Felkorbácsolt indulatok, provokáció, polgárpukkasztás. Ha a Pride egy szimpla, csendes, jellegtelen vonulás volna - amely jól szimbolizálná a meleg többségét: nem is látni rajtuk -, a kutyát sem érdekelné és villámgyorsan elhalna a mozgalom.

Húsvétkor az egyház kilép a templomok falai közül és egy-egy helyi körmenettel megmutatja magát a világnak. Egy hatalmas világünnep ősrégi rituáléját látjuk. Senki sem beszél arról, hogy a keresztények a jogaikért küzdenek - idehaza ennek nem sok értelme volna. Viszont mindenki szabadon eldöntheti, miként vélekedik e jelenségről: magáénak érzi, avagy valláskárosultak uncsi hagyományának látja. Mindkettő legitim álláspont, ahogyan a közbülső, semleges, közönyös ítéletek és vélemények is. A Pride ugyancsak egy vallási ünnep. Tiltani biztosan nem kéne. Még akkor sem, ha a hozzám hasonló hidegfejű liberálisok kiüresedett, eltorzult, az eredeti célját és jelentését rég maga mögött hagyó, provokatív bohóckodásnak látják.

Orbán Viktor már egy hónappal ezelőtt, az évértékelőjén belengette: a Pride szervezői idén ne is nagyon készüljenek... Akkor nagyon meglepett, hogy ez a mondata aratta a legviharosabb tapsot, miközben a közönség sorait a Fidesz és az ország krémje adta, nem a legsuttyúbb, homofób prolik. A héten a vonatkozó törvénymódosítás is elfogadásra került.

Kezdjük azzal, ami a legfontosabb: a gyülekezés, a tüntetés, a felvonulás, a véleménynyilvánítás szabadsága alapvető jog, ezt megcsonkítani semmiképpen sem üdvös. A Fidesz vezetői még jól emlékeznek a kádári gumibotokra a nyolcvanas évek végéről. Pont azért váltottunk rendszert 1990-ben, hogy a továbbiakban már minden szabadságjogunkkal élhessünk. Pont azért nem lesz Gyurcsányból soha többé meghatározó politikus, mert 2006 őszén brutálisan lépett fel a tüntetőkkel, ünneplőkkel, utcára sereglőkkel szemben. Ezt soha többé nem bocsájtja meg neki az ország. Orbán március 15-i beszédének központi gondolata: a magyar egy szabadságszerető nép. Ezzel mélységesen egyet lehet érteni. Azonban a szabadsághoz nem kizárólag a nemzet, de az egyén szintjén is ragaszkodunk. Nem csupán a birodalmi korlátokat, de a nemzetállami szigort sem viseljük el. A konzervatív oldal már csak azért is jól teszi, ha ragaszkodik a jó értelemben vett liberális attitűdjéhez, mert ha ténylegesen betiltja a Pride-ot, onnantól kezdve aligha lesz erkölcsi alapja a húsvéti körmenetek melletti kiálláshoz. Talán egy hívő embernek kissé meredeknek tűnik ez az összevetés, ám ha igyekszünk elfogulatlanok maradni, úgy nagyon is egymás mellé helyezhető a kettő. Sokan vannak, akik szerint a katolikus vallás is megrontja a gyerekek lelkét. Ők ezek után joggal tiltakozhatnának minden olyan vallási esemény alkalmával, amely a templom falain kívül történik. A legtöbben egy árva szót sem szólunk, ha a kormány nem engedélyez olyan utcai rendezvényt, amely valamely terrorszervezet melletti kiállást hirdet. De a Pride nem ilyen.

"A sokszínűség önmagában nem érték. A hányás is sokszínű. Ennyi." - így ír közösségi oldalán Deutsch Tamás. Tökéletesen igaza van. Egyetlen szavába sem lehet belekötni. És amikor a Pride-on vonulókat látjuk, a résztvevőkkel készített interjúkat hallgatjuk, joggal érezzük sokan, hogy elég beteg egy társaság. Az egyik lány transz férfinak vallja magát, majd a riport végén elmondja, hogy a férfiakhoz éppúgy vonzódik, mint a nőkhöz. Egy fiú női maskarában pózolva arról számol be, hogy ő - szíve szerint - nem férfi, de azért a szerelme egy lány. Azután érkezik két csajszi, az egyik pórázon vezeti a másikat. A velük való beszélgetésből kiderül, hogy agymosott fiatalok mezei polgárpukkasztása az egész. Csupa ártalmatlan őrült, akik nemsokára kinövik ezt a sok idiótaságot, hagyományos módon családot alapítanak és kiköltöznek a kertvárosba. Számomra megmosolyogtató, Deutsch Tominak hányinger, másnak bűnös eltévelyedés. Jogunk van hozzá, hogy így érezzünk, s ahhoz is, hogy ezt kimondjuk, leírjuk. Nekik meg joguk van ahhoz, hogy idióták, betegek, hányingert keltőek legyenek. Az ő dolguk. Egy egészséges lelkű gyereket, akit szeretetben nevelnek, ez az évi egy színes cirkusz aligha téríti le a normalitás útjáról. "Az egész életében öltönyben, nyakkendőben a stúdióban ülő Antal Imre egy ország kedvence volt, miközben mindenki tudta róla, hogy homokos. Ha bőrtangára vetkőzött volna, és egy szivárványszínű zászlót beletűzött volna a seggébe, és kiment volna az Andrássy útra, akkor jobban szerették volna?" - ez már Bayer Zsolt felvetése, és neki is sokszorosan igaza van. Egyrészt azért, mert a többség egyáltalán nem homofób - nem a szexuális hovatartozás lapján ítéljük meg embertársainkat (ahogyan Antal Imrét sem). Másrészt azért, mert rámutat: a Pride a legkevésbé sem segíti a melegek, transzok elfogadását, sőt provokatív szándéka miatt sokkal inkább ellenérzést kelt. Hitem szerint e polgárpukkasztó felvonulás csak árt a szexuális kisebbségeknek. Mi több: a cél nem is az elfogadás segítése, sokkal inkább a botrányokozás. De ez akkor sem a mi dolgunk. Ha akarnak, hát vonuljanak!

"Tilos az olyan gyűlés megtartása, amely a gyermekek védelméről szóló törvényben meghatározott tilalmat sért."  Ez áll a kedden elfogadott jogszabályban. "A visszaélések elkerülése érdekében e magatartásokat a módosítás szabálysértéssé minősíti azzal, hogy a szabálysértésért pénzbírság szabható ki az elkövetővel szemben." A mémek máris ömlenek: "Nyugodjon le mindenki a picsába, nincs betiltva a Pride, csak fizetős lesz..." Hogy ténylegesen mi lesz, majd meglátjuk. A magam részéről komoly összegben fogadnék, hogy az idén is megrendezésre kerül a Pride Budapesten. Továbbmegyek: abszolút békés és nyugodt esemény lesz. A parlament - elsöprő többséggel - megszavazott egy módosítást, ebből még következhet bármi. Valószínűleg hosszú lesz az alkudozás a szervezők és a BRFK között. Orbán egészen biztosan nem fogja kockáztatni, hogy Gyurcsány sorsára jusson egy ilyen hülyeség miatt. Majd elmondják: a szervezők garanciát vállaltak rá, hogy az esemény a gyermekvédelmi törvényben meghatározott tilalmakat teljes mértékben tiszteletben tartja. És ennyi.

Azt gondolom, igaza van mindazoknak, akik szerint az ellenzék megosztása az elsődleges cél. Magyar Péter komolyan meg van lőve, mert ismét egy olyan téma került terítékre, amelyben nem foglalhat állást. Ha kiáll a Pride mellett, azzal szavazókat veszít. Ha nem áll ki, azzal is, ráadásul még a szponzorait is... A Momentum és a DK azonnal rárepültek a témára - nekik persze könnyű, nincs semmi vesztenivalójuk. MP kapja is az ívet rendesen. "Ne féljetek!" - ez a TISZA Párt egyik fő szlogenje, a főnök ugyanakkor láthatóan fél elköteleződni, és saját hívei most először piszkálják is emiatt. Ráadásul Magyar Péter kifejezetten a fiatalokra épít - pont arra a demográfiai csoportra, amelynek a Pride a legtöbbet jelenti... szar ügy. Ilyen tekintetben ez abszolút jó húzás a Fidesztől. Hiszen nem csupán a TISZA szavazótáborát osztja meg, de közben a Mi Hazánk Mozgalmat egyre inkább maga mellé állítja. Toroczkaiék elég sok pozitív gesztust kapnak mostanában - ki tudja, talán szükség lesz rájuk 2026-ban...

Szájer József, Alice Weidel, Douglas Murray, Jörg Haider, Pim Fortuyn, Tormay Cécile - napestig sorolhatnánk a politikai jobboldal ismert homoszexuális szereplőit a jelenből és a múltból. Sosem zavart senkit, hogy a saját nemükhöz vonzódtak. Ostobaság a konzervatív oldalt homofóbiával vádolni. És ostobaság a magyarságot homofóbiával vádolni - mi már akkor toleráltuk a másságot, amikor Nyugat-Európában még bebörtönözték a melegeket. A Pride egy külön történet. Alapvetően a provokáció a célja. És ugyanígy: a betiltásának belengetése is provokáció. Kíváncsi vagyok, mi lesz a sztori vége. Nyáron meglátjuk.

Még háromnegyed hat sem volt, de mi már szép számmal gyülekeztünk a pálya szélén. Az előző társaság meccse még javában folyt, ám minket mindössze egyetlen játékos varázsolt el. Már azt nagyon bírtuk, hogy Fradi mezt viselt. Azt pláne, hogy remekül kezelte a labdát, parádésan cselezett és tökéletesen irányította csapatát. De ami a lényeg: a sok érdektelen húszéves srác között ő volt az egyetlen lány; ráadásul sprortszakmai érdemeinek észlelésén túl egy virgonc kis bombázót is megcsodálhattunk személyében. Már ennyi is elég lett volna, hogy valósággal megvaduljunk, s irgalmatlan hangorkánnal szurkuljuk végig a hátralévő perceket. Hatkor annak rendje s módja szerint befejezték a játékot, ám búcsúzásképpen az egyik csapattársa még beszólt, megjegyezve, hogy mennyire lekezelőek vagyunk... Jómagam rendszerint gyorsan és frappánsan reagálok, ám ekkor majdnem teljességgel lefagytam. Közöltem vele, hogy nem normális, de többre nem futotta, annyira el voltam képedve. Még percekkel később is azon kattogtam: létezik, hogy a mai fiataloknak ennyire át van mosva az agyuk?? Vagy csak mi futottunk bele egy különlegesen idióta brigádba? Nyilvánvaló, hogy gyerekesen-kamaszosan viselkedtünk, ami teljesen oké és vállalható. De lekezelően semmiképpen, már csak azért sem, mert őszintén tömjéneztük a kislány játékát. Lehet, hogy a bűnünk a szexizmus, hogy egyáltalán észrevettük a nyilvánvalót, a kakukktojást a csapatban? Valószínűleg persze sokkal egyszerűbb, ösztönösebb és zsigeribb a dolog. Az őszinte kommunkikáció minden bizonnyal így hangzott volna: "Az a lány hozzám tartozik. Ne nézz rá, ne szólj hozzá, ha kell, meg is verekszem érte." Természetesen ez is nevetségesen hatott volna, de ebben legalább lett volna élet. De így elmenekülni a politikai korrektség sűrű és ostoba ködébe...

Tavaly novemberben végeztek egy felmérést az Egyesült Államokban, azt vizsgálva, hogy a woke-ideológia harminc kulcskifejezését (safe place, patriarchátus, toxikus maszkulinitás stb.) mennyire ismeri, mennyire használja a felnőtt társadalom. Az aktív, rendszeres használat - mint ahogy azt sejteni lehetett - igen alacsony, a legtöbb új keletű, ostoba fogalom a megkérdezettek tíz százalékának sem szerepel a napi szókincsében. Komoly eltérés mutatkozott ugyanakkor a különböző demográfiai csoportok között. A feketék - válaszaik szerint - csaknem kétszer olyan gyakran alkalmazzák e kifejezéseket, mint a fehérek. Ugyanezt az arányt látjuk az életkor szerinti bontásban is: a 45 év felettiek között feleannyian használják a progresszív nyelvezetet, mint a fiatalok körében. Meghatározó volt az iskolai végzettség is: a diplomával rendelkezők woke-szókincse lényegesen gazdagabb. A kutatás egyetlen eleme sem különösebben meglepő. Sejtette mindenki, hogy a fiatalok agyát az oktatási intézményekben mossák. Ideologikus világlátást és szisztematikus mellébeszélést oktatnak számukra. Csak remélni merem, hogy idehaza még nem mindenütt ez a helyzet. A fiam barátait látva egyelőre nem aggódom nagyon; egészségesen szabadszájúak.

Igazán tanulságos volt végignézni J. D. Vance amerikai alelnök februári beszédét a müncheni biztonsági konferencián. A hallgatóságát szemmel láthatóan meglepte az őszinte beszéd; nyilvánvalóan hosszú évek óta elszoktak már ettől. A kívülállónak olyan érzése lehetett, mintha a nyolcvanas években járnánk a Varsói Szerződés egyik értekezletén, ahová valahogyan betévedt egy józan, nyugati felszólaló... Európának új, idegen és idegesítő ez az egyenes kommunikáció, hiszen tükröt tart; hiszen a J. D. Vance a saját ürülékükbe nyomta bele az orrukat finoman, elegánsan és végtelenül barátságosan. Ugyanezt teszi Trump és ugyanezt teszi Orbán is. Nem véletlen, hogy a nyugati mainstream kitalálta magának a politikai korrektség kultúráját, a woke-ideológia sajátos, ködösítő nyelvhasználatát. Már ez önmagában a két oldal közti mérhetetlen szakadékot mutatja. A patrióta oldal arról beszél, amit gondol. Nyíltan, egyenesen, nincs mit szégyellnie. Még azt is büszkén felvállalja, hogy önérdekű: Amerikának Amerika, Magyarországnak Magyarország az első. A globalista oldal nem így kommunikál. Egész egyszerűen azért nem, mert tudják, hogy amit képviselnek, az undorító, beteges és vállalhatatlan. Attól hányingert kap minden egészséges ember. Azzal nem lehet választásokat nyerni. Az egyenes kommunikáció körülbelül így festene: "Tudjuk, hogy Ukrajna nem nyerhet, de nekünk fontos, hogy a háború minél tovább tartson, és ennek árát, kedves választópolgárok, nektek kéne megfizetni." Avagy: "Tudjuk, hogy a tömeges migráció támogatása irdatlan pénzünkbe kerül és drámaian romlik tőle nagyvárosaink biztonsága. De higgyétek el, kedves választópolgárok, hogy az utcai erőszak, lányaitok megerőszakolása és néhány késelés nem nagy ár egy magasabb, szebb cél érdekében." Nem véletlen, hogy tavaly már az amerikai Demokrata Párt sem erőltette a progresszív harsonákat - érezték, hogy nagyon túltolták az ideológiát és hogy ez okozza a vesztüket. Nem véletlen, hogy Németországban a CDU/CSU is inkább a jobboldali narratívával csalta be és verte át a szavazóit, hiszen a valóságos értékválasztását csak kevesen támogatnák. És nem véletlen az sem, hogy Magyar Péter nem hajlandó beszélni egyetlen kényes témáról sem; legutóbb hétfő este az ATV-n farolt ki a válaszadás elől, amikor Ukrajna uniós tagságának támogatásáról faggatták.

Március 15-én Orbán Viktor elmondta ünnepi beszédét, azóta ezt csócsálja boldog-boldogtalan. A kotta ugyanaz, mint mindig: a miniszterelnök nyíltan és egyenesen fogalmaz; minden mondata vállalható, még ha az ügyeletes érzékenykedők tolják is a béna hisztit ezerrel. A Telex egyik tegnapi cikke például azon van kiakadva, hogy Orbán az EU-t birodalomként láttatja. A szerző így fogalmaz: "Hiszen tényleg van egy birodalom, amelyik szerint Ukrajna nem ország. Amelyik szerint az ukrán nép, kultúra, nyelv csak bolsevik kreálmány, és amelyik nem mellesleg háborút is indított ellene. Területeket szakított ki az országból és továbbiakra pályázik, ha már az egészet nem sikerült bevennie. Orbán Viktor viszont nem erre a birodalomra gondolt, amikor Ukrajnáért aggódott. Március 15-i beszédében tizenötször használta a birodalom szót, de egyszer sem Oroszországra." Én ilyenkor mindig csak pislogok. A Napnál is világosabb, hogy Oroszország birodalomként tekint magára, s vannak olyan területek, amelyeket érdekszférájaként kezel. Ám ez miként cáfolja a miniszterelnök gondolatmenetét? Ha Oroszország birodalmi törekvéseket mutat, az mennyiben zárja ki, hogy az EU-t hasonló attitűd jellemezze? "Orbán Viktor a Magyarországot szétszabdaló hódoltsággal, a pusztulással, holokauszttal, koncentrációs táborokkal, Dunába lövetéssel, illetve a Gulaggal, a malenkij robottal és az ’56-os forradalom eltaposásával állította párhuzamba az Európai Uniót." Mindenki számára világos, hogy az EU eszközei közel sem ilyen brutálisak. (Sokatmondó, hogy a Habsburg birodalmat, melytől 1848-ban sokadszorra is elszakadni kívántunk, a szerző meg sem említi. Hiszen ott egész jól megáll az összevetés.) A lényeg kiválóan látszik: a Telex reakciója a nettó fikázás. Ez minden. A Telex - ahogyan a teljes ellenzéki tábor Dobrev Klárától Magyar Péterig - lehetőség szerint nem teszi ki az ablakba a saját értékrendjét. Addig sunnyognak minden lényeges kérdés kapcsán, amíg csak lehet. Mert tudják, hogy amit képviselnek, az undorító, beteges és vállalhatatlan. Pedig mennyivel egyszerűbb volna kimindani: "Mi hiszünk az Európai Egyesült Államokban, ahol egy központi kormányzat dönt minden lényeges kérdésről, ami Magyarországon történik. Ők sokkal jobban tudják, hogy van-e szükségünk muszlim bevándorlókra, illetve hogy el kell-e nyakig adósodnunk Ukrajnáért. A magyar egy ostoba nép, még ahhoz is hülyék vagyunk, hogy irányítsuk az országunkat." Ez legalább tiszta beszéd volna. Elég nyilvánvaló, hogy a Telex szerkesztősége így gondolkodik, mert ha nem így lenne, akkor nem bántaná őket, hogy Orbán a birodalmi törekvéseket birodalmi törekvéseknek nevezi. Ám mivel az ellenzéki szavazók többsége nem gyűlöli ennyire a hazáját, ezért ők sem fogalmazhatnak ilyen nyíltan. Marad a szokásos, baloldali sunnyogás.

Marxban, a mai mainstream baloldal nagy elődjében még volt annyi tisztesség, hogy legalább nyíltan vállalta őrült eszméit: a vért, az erőszakot, a proletárok diktatúráját. A maiak jóval aljasabbak: békének nevezik a háborút; jogállamiságnak a törvények lábbal tiprását; szabadságnak az elnyomást. A kommunikációjuk azonban mindent elárul. Mindig és mindenütt maszatolnak, mellébeszélnek, menekülnek a kérdések elől. Még egy komplett nyelvezetet is kitaláltak, csak hogy sunnyoghassanak. Mint ördög a szenteltvíztől, úgy félnek az őszinte beszédtől, az értékeik és szándékaik feltárásától. Mert tudják, hogy amit képviselnek, az undorító, beteges és vállalhatatlan.

Tudjuk: alapvetően nem henyélésre, hanem kifejezetten alkotásra születtünk. De ez nem jelenti azt, hogy mindig ezerrel kell pörögni. Hogy mindig cselekvő üzemmódba kell kapcsolni magunkat. Hogy nincs olyan eset, amikor jobb, ha csak ülünk nyugton a fenekünkön.

Van egy cimborám, akit immáron 25 éve ismerek - a legnagyobb dumás üzletember, akivel csak valaha találkoztam. Lételeme a biznisz; folyamatosan pörög, kereskedik, mindig mindenben meglátja a kínálkozó lehetőséget. Egyetlen baja van: képtelen leállni. Már hosszú évekkel ezelőtt kiszállhatott volna, hogy élete végéig egy jachton sütkérezzen, hatalmas szivarokat pöfékelve. De neki ez kevés, neki muszáj ott lennie a sűrűjében. Ez pedig azzal jár, hogy a vagyonokat, melyeket egy-egy jól sikerült projekten kaszál, rögtön beleforgatja egy újba. Nyitott már boltot, adott ki magazinokat, alapított számos új céget - a legtöbb tökéletes pénznyelőnek bizonyult. Persze, már a főiskolán is azt tanultuk: nem lehet minden vállalkozás sikeres. Az egyik tanárunk saját magát hozta példaként: tíz vállalkozásából mindössze három futott be, a maradék hét csúfosan elbukott. Viszont az a három remekül tejel, miközben a kudarcosakkal alig veszített valamit. Jóbarátom nem ezt a megfontolt utat járja. Ő beleszeret minden projektjébe, s önti bele a pénzt, mintha nem lenne holnap. Láttam már lenullázódni nem egyszer, s a mai napig nem értem, miért nem képes behúzni a kéziféket, amikor arra volna szükség.

Nem mindenki vállalkozó, ám annyi baj legyen: a semmit sem csinálás művészetét alkalmazottként is bőven lehet gyakorolni. Aki valaha is dolgozott már adminisztratív munkakörben, az pontosan ismeri a "soha elintézésre nem kerülő ügyek aktáját". A történet mindig úgy kezdődik, hogy érkezik egy feladat, egy megkeresés, egy levél valamely hivataltól, vagy partnercégtől. Az ügy nem különösebben sürgős és nem is igazán fajsúlyos. Ezért aztán a napi teendők listáján valahová a huszadik-harmincadik helyre kerül. Másnap jönnek az újabb feladatok, melyek minden mást beelőznek, így a szóban forgó probléma továbbra sem kerül be a TOP10-es ügyek közé, melyek jó eséllyel elintézésre kerülnek. A főnök néha rákérdez, de látjuk rajta, hogy őt sem izgatja különösebben. "Folyamatban van" - vágjuk rá azonnal, hogy aztán két hétig megint csak rá se nézzünk. A vége az, hogy három év múlva, amikor munkahelyet váltunk, és kiürítjük az íróasztalunkat, ezt a jegyzetünket is megtaláljuk mindazon elintézetlen ügyeink között, amelyek indítványozója nem volt elég határozott és kitartó. Mi ilyenkor nagyot sóhajtunk, és áldjuk az eszünket, hogy annak idején nem merültünk el mélyen a problémában. Teljesen felesleges lett volna egyetlen másodpercet is rászánni, hiszen szemmel láthatóan senkinek sincs különösebb hiányérzete azóta sem. 

Szerdánként teremben focizunk, kiskapukra. Mindig nyolc haveromat hívom, így háromfős csapatokat alkotva körmérkőzéseket tudunk játszani, rendszerint nyolcperces időlimittel. Számtalanszor előfordul, hogy a harmadik meccsen már taktikázni kell az eredménnyel; egy döntetlen is elég az első helyhez, miközben egy vereséggel akár tök utolsók is lehetünk. Ilyenkor a társaimtól óvatos, visszafogott játékot kérek, ha szükséges, akár az időt ölő passzivitásig redukálva a focit. Ezt valahogy nem mindenki érti. Megesik, hogy egy-egy dél-budai Don Quijote még az utolsó fél percben is nyílt sisakos támodást indít, hogy aztán ezen menjen el a teljes minibajnokság. A legostobább önpusztító magatartás: mindent elveszíthetünk, miközben semmit sem nyerhetünk. Nem jobb nyugodtan, fegyelmezetten kivárni a sípszót?

Sokszor hasonló a helyzet a pókerversenyeken is. Összeül a döntő asztal, miután a 85 benevező játékos közül - hosszú órákat követően - sikerül beverekedni magunkat a legjobb tíz közé. Igen ám, de csak kilenc hely fizet, és senki sem szeretne üres kézzel távozni. Ilyenkor mindenkinek az első dolga az, hogy körbenéz, felmérve ellenfeleinek zsetonkészletét. Azonnal kiszúrjuk azt a két-három srácot, akik nagyon gyengén állnak, s magunkban rögzítjük: ezek egyikének előttünk kell távoznia. (Lehetőség szerint mindegyiknek, hogy a díjstruktúrában minél magasabb pozícióba kerüljünk.) Ha annyira tele vagyunk zsetonnal, hogy alig férünk el a boxunkban, úgy nagyon nincs miért aggódnunk. De ez a ritkább eset. A legtöbbször az átlagot közelítjük, s igencsak oda kell figyelnünk, nehogy mi is lecsússzunk a veszélyeztetettek közé. Ekkor a teljes psszivitás kifizetődő stratégia lehet. Korai pozícióból simán dobjuk a nyolcas, kilences párokat, ász-bubikat, ász-dámákat és megvárjuk, amíg a dúsgazdagok kivégzik a csórókat. Természetesen ez nem kötelező harcmodor. Akik szeretnek magas kockázatot vállalni, azok pont ilyenkor kapcsolnak támadó üzemmódba, kihasználva a többiek óvatosságát. Megfelelő szerencsefaktorral ez is működőképes lehet. Ám a magamfajta józan konzervatívok ilyenkor inkább hátradőlnek és simán megvárják a biztos szüretet.

Végezetül említsük meg az ökológiai lábnyom problémáját is. Amikor úgy döntünk, hogy nem indítunk új vállalkozást, nem kezdünk új munkába, és úgy általában energiatakarékos üzemmódra váltunk, olyankor talán lemondunk a milliárdos bevételekről, a világmegváltásról és a hírnévről is, ám az biztos, hogy a környezetünket sem terheljük meg indokolatlan módon. Nem biztos, hogy be kell járnunk a világ összes országát. Nem biztos, hogy évente nyegyvenezer kilométert kell autóznunk. Nem biztos, hogy minden újdonságra szükségünk van, amit a reklámok hirdetnek. A passzivitás fogalma ökológiai értelemben kifejezetten pozitívan csenghet.

Félre ne értsen senki: az ember alapvetően aktív és teremtő lény. Ilyenné formált bennünket a természet. Erre van szükségünk a túléléshez, a szaporodáshoz, a testünk és elménk frissen tartásához. Azonban az aktivitás soha nem lehet öncélú. Nincs olyan morális kötelességünk, hogy létünk minden percét tevékenyen töltsük. Ha a pillanatnyi élethelyzetünk úgy kívánja, néha sokkal előnyösebb, ha egyszerűen csak gyakoroljuk a semmit sem csinálás művészetét.

Köves Alexandra ökológiai közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem docense. Azt állítja: illúzió azt hinnünk, hogy nyugodtan növekedhetünk bármeddig. A Föld eltartóképessége véges, ezért mihamarabb át kell állítani az agyunkat a nemnövekedés gondolatára. "Ki kell venni azokat a növekedési kényszereket a gazdaság működéséből, amelyek ezen a növekedési pályán tartanak bennünket" - hirdeti, ám hogy mit jelent e frázis a gyakorlatban, arról fogalma sincs, s ezt nem is rejti véka alá.

Köves Alexandra a környezettudatos gondolkodás három szintjét tartja számon. Halvány zöldnek nevezi azt az attitűdöt, amely elkötelezetten hisz a piacban; amely szerint a gazdaság szereplőit a magasabb hatékonyság és a jólét automatikusan a környezetbarát megoldások felé tereli. Ő maga ebben nem hisz. Szerinte ha nő a hatékonyság, az minden esetben a termelés fokozásához vezet, így hiába csökken az egy termékre vetített anyag- és energiafelhasználás, összességében nem történik számottevő elmozdulás. A második fokozatot fűzöldnek hívja, amely a fenntartható fejlődés gondolatára épül. Itt már belép az állam, s szabályozással, kvótákkal, adókkal és támogatásokkal igyekszik környezetbarátabbá formálni világunkat. A harmadik szint a méregzöld, melyet ő maga is képvisel. Ez a radikális vonal már rendszerszintű változásokat sürget, de nem meri kimondani, hogy le kíván számolni a szabad piaci működéssel. Erős közösségekről beszél, de nem meri kimondani, hogy a kommunizmusra gondol.

Köves Alexandra attitűdjével pontosan az a problémám, mint minden jó szándékú ökológiai szakemberével, tudóséval. Szidják a piacgazdaságot, mint a bokrot; ex cathedra kijelentik, hogy a piac önmagában semmit sem old meg, ugyanakkor félnek kimondani, hogy marxizmust, vagy minimum zöld-diktatúrát szeretnének. "Kénytelenek vagyunk a korlátolt felelősséget kiterjeszteni, és azt mondani, hogy bizony a gazdaság szereplői felelősséggel, társadalmi felelősséggel bírnak." - állítja az ökológiai közgazdász, anélkül, hogy megvilágítaná, mit is jelent ez a gyakorlatban. Pontosan tudja ő is, hogy az emberek és a cégek nem fognak egy csapásra szentté válni. Senki sem fog lemondani semmiféle vágyáról, ha nem muszáj. Jómagam egyetértek azzal, hogy bizonyos kérdésekben érdemes volna szemléletet váltanunk. Ám erre a fajta önkéntes belátásra aligha bíznám a bolygó jövőjét. Hitem szerint két eset lehetséges. Az első az, hogy nincs nagy baj: a Föld és az emberiség nincs igazi veszélyben; minden felmerülő ökológiai és társadalmi katasztrófát simán el tudunk hárítani, kapkodni sem érdemes. A második az, hogy komolyak a problémák, s azonnal cselekedni kell. Ez esetben azonban felesleges finomkodni. Ami bizonyítottan mérgező, vagy pusztító, azt szüntessük be egyetlen tollvonással!

A légiközlekedés például gyakorta visszatérő példa. Ha bebizonyosodik, hogy ettől válik élhetetlenné a bolygó, úgy már holnap hozzunk tető alá egy világszintű megállapodást, amely megtilt minden repülést, beleértve a katonai gépeket is. A sürgős katasztrófák elhárítására, illetve a legfontosabb diplomáciai találkozókra tartsunk meg pár helikoptert és repülőgépet, a többi mehet a múzeumokba és viszlát! Ha mégsem ekkora a baj, s a légiközlekedésből származó szennyezés orvosolható, úgy vessünk ki környezetterhelési adót a légitársaságokra, s a befolyó összegből tisztítsuk meg a légkört! Mi az, ami ennél egyszerűbb?? A probléma valójában az, hogy a károgóknak halvány fogalmuk sincs, mekkora a baj. Köves Alaxandra maga is elmondja: talán húsz év van hátra a nagyobb gondokig, talán kétszáz... Így nehéz komolyan venni a figyelmeztetéseket, pláne a fenyegetéseket.

"Mi lenne, ha minden cégnek azt mondanánk, és ez nem kerülne semmibe, hogy itt és most deklaráld azt, hogy te mire jöttél létre!" Nem is értem, mire gondol a nemnövekedés szószólója. Gyártson minden társaság egy féloldalas, cukormázas szöveget a társadalmi küldetésükről? Toljuk ezerrel a képmutatást? Jómagam számos ilyet írtam már, van olyan, amely ma is ott virít az adott cég honlapján. Ha ezt bevezetik, már most jelentkezem: gyártok bárkinek hasonlót némi aprópénzért... Avagy arra gondol Alexandra, hogy lesz olyan kft, amelynek vezetése rájön: ők csupán frankó kis profitot termelnek, de egyéb hasznosságuk nincs, ezért önként becsukják a boltot? Avagy létrehozna egy állami szervet, amely elbírálná e könnyfakasztó írásműveket, s önkényesen döntene működésről és bezárásról?? "Amikor nem azt mondjuk, hogy a gyógyszergyár gyógyszert gyárt, hanem az emberi egészséget szolgálja. Ha nem azt mondjuk, hogy a gyerekjátékgyár gyerekjátékot gyárt, hanem azt mondja, hogy a gyerekek fejlődését szolgálja." Tényleg beszarok. Köves Alexandra feltalálta a reklámot és a PR-t... Ez már csak azért is vicces, mert más mondataiban pont a reklám visszaszorítását követeli... A látványos és bántó önellentmondáson túl: ideje lenne megértenie a világ összes antikapitalistájának, hogy minden, amiért a piacon pénzt adnak, az közdazdasági és pszichológiai tekintetben egyaránt értéket jelent; az eladó valódi szolgálatot teljesít. Akkor is, ha prostituált, s akkor is, Zámbó Jimmy magnókazettákat árul. Az ökológiai közgazdász minden egyes előadásában és interjújában arról beszél, hogy a nemnövekedés eszméjének értelmében csakis azok a vállalatok bírnak létjogosultsággal, amelyek társadalmilag hasznos dolgokat állítanak elő. Az arrogancia azon fokára azért nem merészkedik, hogy ő maga hozzon ítéletet, mit tart hasznosnak, s mit haszontalannak. Túl a morális nonszenszen: a világ összes innovációjáról elfeledkezhetünk, ha ezt a szellemiséget követjük, ugyanis előre el kéne döntenünk minden újdonság kapcsán, mennyire lesz sikeres; ezáltal mennyire szolgálja majd a világ jóllétét.

"A kapitalizmus hozott nekünk egy csomó minden jót, egy csomó fejlődést, sokféle helyzeteket oldott meg. De lejárt a szavatossága." Ezt halljuk folyton, de senki nem mondja meg - Köves Alexandra sem -, hogy mi lesz helyette. Nyilván szégyenlősködik és hallgat az, aki csak az erőszakban látja a megoldást. "Az újraelosztási rendszereinkkel muszáj valamit kezdenünk." Ő maga is belengeti az alapjövedelem gondolatát. A forrásoldalt persze nem nevezi meg, pedig ez volna a minimum, amit egy közgazdásztól várhatnánk.

Túl a szokásos balos ostobaságokon, Köves Alexandra egészen megszívlelendő ötleteket is tálal.

• CSÖKKENŐ MUNKAIDŐ - John Maynard Keynes már száz éve azt jósolta, hogy a technológia fejlődésével egyre kevesebbet fogunk dolgozni; napi 1-2 óránál nem lesz hosszabb az átlagos munkaidő. Tény, hogy az élelmiszert és az egyéb alapvető szükségleteinket kielégítő javakat simán meg tudjuk termelni a mai humán munkaráfordítás töredékével, és még csak az automatizáció egészen alacsony fokán járunk. A kérdés csak az, mi veszi majd rá a gazdaság szereplőit a változásra. Ha a heti munkaidő első 15 órája adómentes volna, felette pedig komoly SZJA terhelné, az szerintem hatékony motiváció lehetne.
• ANYAG- ÉS ENERGIAÁRAMLÁS CSÖKKENTÉSE - Ha a szolgáltatásokat előnyben részesítjük a magas anyag- és energiaigényű termeléssel szemben, azzal ökológiai lábnyomunkat markánsan csökkenthetjük. Ennek is remek motivációs eszköze lehet az adócsökkentés a környezetkímélő szektorokban. (E téren azért nem árt az óvatosság. Az élelmiszer, a ruházat, az alapvető szükségleteket kielégítő javak és az export is jellemzően fizikai természetű; az anyagfelhasználás csökkentésének komoly korlátait látjuk.)
• TULAJDON HELYETT HOZZÁFÉRÉS - Köves Alexandra szerint nem mosógépre van szükségünk, hanem tiszta ruhára; nem saját autóra, hanem mobilitásra; és nem saját medencére, hanem az úszás élményére. A példái mondjuk borzalmasak, mert ha valaki családban él, annál nemhogy kihasznált, de folyamatosan megy a mosógép; a másik kettő pedig legalább annyira státuszszimbólum, mint használati tárgy. De ha azt mondjuk, hogy talán nem kell mindenkinek saját konditerem és teniszpálya - ezek már jobban szemléltetik a közösségi tulajdonlás előnyeit.
• TARTALÉKRÁTA EMELÉSE - A kereskedelmi bankok nem teremthetnek korlátlan hitelpénzt, a kötelező tartalékráta ennek határt szab. Mértéke országonként eltérő, 1-2% körül mozog. Megemelése jelentősen fékezné a gazdasági növekedést, egyúttal biztonságosabbá tenné a teljes pénzügyi szektor működését. Megfontolandó eszköz.
• ÁLTALÁNOS SZEMLÉLETVÁLTÁS - A gazdasági értékek jelentős része e legkevésbé sem anyagi természetű dolog. Ilyen a szabadidő, az egészség, a közösségi lét, a stresszmentesség, a pszichikus fejlődés, vagy épp a tudás is. A jóllétünk egy bizonyos szint felett már egyáltalán nem a párnahuzatba rejtett pénzkötegek vastagságán múlik.

Ami engem illet, továbbra is az önkéntességben hiszek. Ha valami bizonyítottan pusztító, azt be kell tiltani. Ami nem az, azt meg békén kell hagyni. A meggondolatlan kapkodás rendszerint katasztrófákhoz vezet, elég, ha a németországi atomerőművek - ideológiai alapon történt - bezárását említjük. Csak ésszel, elvtársak!

Mindig jó érzés, amikor felismerik a szerzőt pusztán a stílusa alapján. Mert az azt jelenti, hogy van neki. És lehetséges, hogy egy adott műfajon belül egy adott tollforgató mindig ugyanúgy ír. Ám a helyzet az, hogy közel sem egyféle pályán focizunk, s minden küzdőtér más-más harcmodort igényel.

Kezdjük a legszárazabb végével! Jogszabályok, szerződések, használati útmutatók. Nem igazán a szépirodalom fellegvárai. Ezeken a területeken aligha mutatkozna meg József Attila, vagy Radnóti zsenije. Még csak fel sem ismernénk, hogy ők voltak az elkövetők. Itt a műfaj határozza meg a formát, és semmi sem olyan lényeges, mint a szájbarágós precizitás. Az alkotó magasról tesz rá, hogy bántó szóismétlésekbe bocsátkozik; a feladata nem az, hogy költői, épp ellenkezőleg, hogy félreérthetetlen legyen. (És még így is gyakori, hogy ugyanazon törvény alapján az egyik bíróság így dönt, a másik meg úgy...)

A következő lépcsőfok: hírek, hivatalos/üzleti levelezés. Ezek már eggyel lazább, de még mindig meglehetősen merev műfajok. A közlő stílusa, az egyéniség már kezdi megmutatni magát, de még csak lábujjhegyen. Az óvatosság több célt is szolgál. Egyfelől a közlő szeretné, hogy komolyan vegyék, másrészt nem kíván támadási felületet sem adni. (Ami engem illet, volt már, hogy megütöttem a bokámat. Egy állami nagyvállalat gazdasági igazgatójaként tőkeemelést kérve írtam e-mailt a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő kapcsolattartója számára, akivel - azt hittem - közvetlen és baráti a viszony. Egy formanyomtatvány alkalmazását kérte, mire én: "Istennek, ami az Istené; császárnak, ami a császáré; a Nemzeti Vagyonkezelőnek, amit csak megkíván..." Ebből az ártatlan ökörködésből jókora botrány kerekedett; este már az MNV vezérigazgatója hívott, hogy mit képzelek... Még most is csak mosolygok.)

Ugorjunk rögtön a másik végletbe: szépirodalom. Ettől a területtől semmi sem áll távolabb, mint a mérnöki precizitás. Jean-Paul Sartre egyenesen így fogalmaz: "A stílus nem más, mint hogy egyszerre három vagy négy dolgot mondjunk el ugyanabban a mondatban. Ha nem képes rá az ember, hogy több jelentést sűrítsen a mondataiba, akár ne is vegyen tollat a kezébe." Tökéletesen igaza van: a többféle jelentéssík, a többféle értelmezési lehetőség itt kifejezetten értéket jelent. Különösen igaz ez a líra terén, valamint a rejtélyes-misztikus művek esetén. Az elmúlt évek során volt szerencsém együtt dolgozni néhány szerkesztővel; a jobbak azonnal belenyomták az orromat minden olyan mondatba, amely a szükségesnél körülményesebb. Meg kellett tanulnom: a könnyedség, a gördülékenység e téren jóval nagyobb érték, mint a szájbarágós didaktikusság.

A két szélsőség között helyezkedik el az a terület, ahol a kérlelhetetlen valóság és az írói véna (jó esetben) találkozik, ez pedig a véleménycikk, a filozofálás, a közéleti blog. A magam részéről ezt alapvetően egy szépirodalmi műfajnak tekintem: a szerző kötetlen formában közli gondolatait, jó esetben ízlésesen, jelzőkkel tarkítva, az olvasóközönségnek tetszó módon. Épp ezért amikor blogbejegyzést írok, nagyságrendekkel fontosabb számomra, hogy a végeredmény fogyasztható és laza legyen, s kevésbé lényeges, hogy ne lehessen belekötni. Sokszor már a gépelés pillanatában érzem, hogy mik lesznek azok a pontok, amelyeket a baloldal örök károgói kifogásolnak majd. Ahol egy-egy szóismétlés elkerülése érdekében egy rokonértelmű, az eredetivel nem 100%-ig megegyező jelentésű kifejezést használok. Ahol nem magyarázom el huszadszorra is azt, ami minden értelmes ember számára evidens. Ám a zsigeri rosszindulat mindig tud meglepetéseket okozni; sokszor olyan periférikus elemekbe köt bele a szőrszálhasogató olvasó, hogy még magam is csak pislogok.

No de nyilvám nem az én egyéni nyomorom jelenti a leglényegesebb problémát a különböző műfajok találkozásánál. Elég csak a vallásokra gondolnunk, melyek képesek pokollá változtatni akár a földi paradicsomot is. Teszik ezt oly módon, hogy törvénykönyvként kezdenek tisztelni szépirodalmi műveket. Akár a Bibliát forgatjuk, akár a Koránt, az azokban foglalt útmutatásokat aligha tekinthetjük precíz szabálygyűjteménynek. Már a tízparancsolatot olvasva is azt látjuk: homályos utalások csupán, legfeljebb három instrukciónál tudhatjuk biztosan, mire gondolt a szerző. De még ez a három is kidolgozatlan, s konkrét szankciókat egyik sem említ. A vallásoknak persze pontosan erre van szüksége: ezerféle módon értelmezhető tanokra. A vakhitűek felé prédikálható a szigorú olvasat, míg a világi hatalom felé az egyházi vezetők csak széttárják karjaikat: ők aztán biztosan nem fanatizálták a híveket... Hiszen ez csak egy szépirodalmi mű, nem is úgy kell érteni...

A műfajok közötti átjárás problémája a közélet területén is tetten érhető. A széplelkű, naiv választópolgár például azt várná egy híradótól, hogy a nap fontos eseményeit közölje, lehetőség szerint tárgyilagosan, értéksemlegesen. S mit kap ezzel szemben? Ugyanazt a hírt az RTL egészen másképp fogja tálalni, mint a TV2. Hasonló a helyzet az írott sajtóval is. Nézzük csak a hétvége eseményeit! A 444 így számol be az ukrán elnök washingtoni látogatásáról: "Feszült lett a találkozó a Fehér Házban". A Telex ugyanerről, a legkevésbé sem rejtve hovatartozását: "Zelenszkij elhagyta a Fehér Házat, miután Trump és alelnöke rátámadtak." A Magyar Nemzet nem finomkodott: "Zelenszkijt kidobták". Pesti Srácok: "Dollár helyett a józan észt kapta Zelenszkij Washingtonban". A Mandiner pedig így ír: "Meg is lett a böjtje Zelenszkij tettének." Ez a sokféleség már csak azért is érdekes, mert bárki megnézheti, mi történt, egy pár perces videóban minden látható, akár magyar felirattal is. Mindenféle kommentár nélkül végig kísérhetjük az ukrán komikus botrányos viselkedését, melyet talán még egyetlen országvezető sem engedett meg magának az Ovális Irodában. Azután jött a londoni csúcs, hogy kimosdassák Zelenszkijt abból a trutyiból, amit magának kavart. A Magyar Nemzet így harangozta be az eseményt: "Kétségbeesett kapkodásba kezdtek a háborúpárti politikusok". A Portfolió.hu megpróbált diplomatikus maradni: "Európa nem hagyja magát kiszorítani". A Szabad Európa közleménye pedig: "Nem hívták meg Orbán Viktort a fontosabb európai vezetők találkozójára Londonba". Vicces nagyon. Ha valaki nincs benne nyakig a napi politikában, a brutálisan balos Szabad Európa cikkének címét olvasva azt hihetné, a magyar kormányfő már megint elszigetelődött, s hogy hirtelen már nem is számít fontos vezetőnek. Aki egy kicsit tájékozottabb, az jól érzékeli, hogy a Magyar Nemzet tálalása fejezi ki legjobban a valóságot, ám azt senki sem tagadhatja, hogy a szóhasználat - kétségbeesett, kapkodás, háborúpárti - itt is szándékoltan az érzelmeket célozza.

A magam részéről azt látom: ahányféle műfaj, annyiféle stílus, sőt! Már ez sem ennyire tiszta. Ahogyan polarizálódik a világ, ahogyan mélyül a szakadék a szekértáborok között, úgy csökken az elegancia a közéleti kommunikációban. Lassan mindent elnyelnek az emóciók, s idővel a legszárazabb tény is drámává dagad.

Egy normális világban magasról tennénk a politikára. Béke volna, jólét és kifogástalan közbiztonság. Senkit sem érdekelne, hogy ki a gazdasági miniszter, vagy hogy melyik bajszos fickó elnökli az országgyűlést. De nem abban élünk. Napjaink egyre átpolitizáltabbak, s a párthovatartozás lassan nagyobb szakadékot jelent ember és ember között, mint bármi egyéb. Mintha nem is ugyanabban a világban léteznénk. Ugyanazt az eseményt egész másként ítéli meg Amerikában egy demokrata és egy republikánus szavazó, illetve idehaza egy Orbán-fóbiás és egy kormánypárti. Sokszor azt érezzük: nem is kéne egy társadalmat alkotnunk, simán feloszthatnánk országainkat két, vagy több részre, hogy mindenki kapjon olyan kormányt, amilyet csak akar (és amilyet megérdemel).

A földrajzi alapú decentralizációt jól ismerjük. Az Egyesült Államokban saját kormányzattal rendelkezik minden tagállam, ahogyan Németországban is a szövetségi tartományok, illetve Svájcban az egyes kantonok. De miért csak területi alapú felosztás létezik? Legalább a fantáziálás szintjén eljátszhatnánk azzal a gondolattal, mi lenne, ha politikai alapon hasítanánk három-négyfelé egy országot? Így lehetőséget teremtenénk minden jelentős pártnak, hogy valós hatalommal bíró kormányt, kormányprogramot és költségvetést adjon. Képzeljük el, hogy az 50 milliós népességű Bergengócia ezt az utat kezdi járni! Meghatározó pártjai - a konzervatívok, a liberálisok és a szociáldemokraták - párhuzamosan felállítják a maguk adminisztrációját, s intézik azok ügyeit, akik rájuk szavaznak. Nem négyévente, hanem - mondjuk - évente. Az állampolgár, a vállalkozás, vagy épp a civil szervezet az ügyfélkapuján keresztül október 31-ig nyilatkozik, hogy a következő évben melyik kormányzat alá kíván tartozni. Az egyes kabineteknek két teljes hónap áll a rendelkezésükre, hogy a beérkezett adatok alapján elkészítsék költségvetéseiket.

Polgár Petra - ahogyan bárki más a hagyományos politikai szisztémákban - döntése meghozatalakor alapvetően két tényezőre támaszkodhat. Az első a szubjektív szempont. Talán Petra családja ükapjáig felmenően mindig is baloldali volt, így puszta hagyománytiszteletből a szociáldemokratákat választja. Ekkor a következő évben az általa befizetett adók és járulékok a szocdem államkasszába folynak, s a központi szolgáltatásokat is a szociáldemokrata üzemeltetésű kórházak, iskolák, szociális intézmények nyújtják számára. Talán Petra szívét a jóképű és ékesen szóló konzervatív miniszterelnök ragadja el, ezért voksát ide adja. De az is lehet, hogy magasról tesz a szubjektív elemekre, s kizárólag a haszonelvűség vezérli, így a liberálisokra voksol, mert ők ígérik a legalacsonyabb adóelvonásokat. Azután beköszönt az új esztendő, s Petra nap mint nap tesztelheti döntését. Világosan látja majd, hogy a választott párt betartja-e ígéreteit. Megtapasztalja azt is, milyen minőségű központi szolgáltatásokat kap, s kibeszélheti szomszédasszonyaival többek közt azt is, hogy a másik két szektorban mekkorák a kórházi várólisták. És hamar világossá válik, hogy a három struktúra közül melyik az, amely működőképes egyáltalán.

A szociáldemokraták progresszív adózást, magas minimálbéreket, átfogó segélyrendszert, talán még kisebbségi kvótákat és alapjövedelmet is ígérnének. A konzervatívok beruházásösztönző és családtámogató politikát folytatnának, míg a liberálisok a lehető legalacsonyabb adókban, s minimális központi szolgáltatásokban gondolkodnának. Borítékolható, hogy melyik kormány jelentene csődöt leghamarabb. Valószínűleg az ország összes lumpenproletárja a szocikhoz csapódna, míg az aktív réteg meghatározó tömege a másik két pártot választaná. Egy ilyen éles, párhuzamos megmérettetésben villámgyorsan kiderülne, mennyire működésképtelen a baloldali álom. Két választásuk maradna mindössze: vagy feloszlatják magukat, vagy markánsan irányt váltanak egy fenntartható működést célozva, számos baloldali programelemüknek búcsút intve. A harmadik, a történelmileg egyetlen sikeres eszközük, az állami erőszak alkalmazása nem jöhetne szóba, hiszen Bergengócia alkotmánya mondaná ki, hogy október 31-ig bárki szabadon leválthatja a maga kormányát, továbbá mindhárom kabinet rendelkezne saját rendőrséggel.

Tisztában vagyok vele, hogy a fenti elképzelés csupán nyers utópia. Egyfelől kidolgozatlan, hiszen egy ország közös dolgait - határvédelem, külügy stb. - valakinek mégiscsak intéznie kell. (Ez lehetne egy kormányok felett álló szerv, amelyben az egyes pártok a támogatottságuk arányában képviseltetik magukat.) Ám a vázolt elképzelés nem csupán kiegészítésre szorul, de jelen körülmények között egyenesen kivitelezhetetlennek is tűnik. A fő problémát az állami nyugdíjban látom; abban a sok millió szavazópolgárban, akik már jövedelemadót nem termelnek, viszont komoly államháztartási költséget jelentenek. Az ő szavazataikra senki sem hajtana, így érdekeiket sem képviselné senki. (Persze csodás világ lenne a miénk, ha ez az egy probléma volna az állami nyugdíjjal, de ez már egy másik kérdés.)

Ami azt illeti, én nagyon szívesen élnék egy ilyen - párhuzamos kormányokkal működő - világban. Mert simán lehet, hogy a politikusok itt is egymást köpdösnék és karaktergyilkolnák, azonban a mezei választópolgárok közt végre megszünhetnének az árkok. Egy ilyen világban senki sem szidhatná a másik tábor miniszterelnökét, vagy legalábbis nem sok értelme volna, hiszen mi köze hozzá? Világos, hogy ez egy sok sebből vérző, jelenleg megvalósíthatatlan modell, de azért nagyon kipróbálnám. Évszázados hazugságok lepleződnének le röpke hónapok alatt.

Értem én, hogy a tavalyi pedofil-botrány óta a kormányoldal a korábbinál is elszántabb keresztesháborút indított a gyermekvédelem frontján. Értem én, hogy dühítő, amikor a legperverzebb szarkavarók vádolják a Fideszt pedofíliával, miközben ennél alaptalanabb vádat aligha találhattak volna. De akkor sem kéne átmenni totál hülyébe.

Napok óta áll a bál: előkaparták egy korábbi pódiumbeszélgetés hanganyagát, melyben Puzsér a pedofíliáról értekezik. Érdemes már az elején leszögezni: minden szava tökéletesen helytálló. Most azt látjuk: összehangolt, totál alaptalan támadás indult a publicista ellen. Ez annyira hatékonynak bizonyult, hogy az ellenzék messiás-jelöltje le is mondta a ma estére tervezett közös fellépésüket, amely a "10 probléma Magyar Péterrel, amin változtatnia kell, ha rendszert akar váltani" címmel került meghirdetésre. A kiadott közlemény szerint: „A TISZA Pártnál és a jóérzésű emberek többségénél a gyermekek sérelmére elkövetett mindenféle bűncselekmény kapcsán zéró tolerancia van érvényben, ahol nincs helye értelmezési kérdéseknek.” Jómagam azt gondolom, Puzsér Róberten kívül mindenki jól járt. MP kimenekült egy beszélgetésből, amely borítékolhatóan még a Partizán-interjúnál is kínosabb lett volna számára. (Puzsér nem rejtette véka alá kritikáját Gulyás Marcinál bemutatott őrjöngése után.) De a kormányoldal is elégedett lehet, hiszen Magyar Péter - ha képes fegyelmezett maradni - ma este rendbe szedhette volna megtépázott renoméját. 

Mit is állított Puzsér? Így fogalmazott:

A kedves Olvasótól azt kérem, képzelje el, hogy a Facebookon közzétett tengerparti fotóira valaki - egy férfi, egy nő, egy meleg, egy leszbikus, bárki - önkielégítést végez. Tényleg sérül ezzel bárki? Mert aki olyan érzelmi hópihe, hogy ez megviselné, az ne közöljön magáról egyetlen fotót sem! Még télikabátosat sem, hátha valaki arra gerjed. Sőt: a tengerimalacát se mutassa meg, mert talán egy másik beteg lelkűnek meg majd az mozgatja meg a fantáziáját. Ami engem illet: örömmel töltene el a tudat, ha az almazöld shortom és a szőrös mellkasom bámely ismerőst vagy ismeretlent szexuális izgalomba hozná. Akár egy meleget. Akár egy bányarémet. Akár egy öregasszonyt. Nincs rá nagy esély, de azért jólesne. Ha ennyi örömöt tudok okozni az emberiségnek, már nem éltem hiába.

A hűséget alapvetően pozitív fogalomként tartjuk számon, azonban pontosan tudjuk, hogy beteg eszmékhez, mérgező kapcsolatokhoz és förtelmes főnökökhöz nem igazán érdelmes hűnek maradni. Fredrik Backman svéd író helyesen fogalmaz: "A legjobb dolgokat, amiket az emberek egymásért tesznek, a hűségnek köszönhetik. A baj csak az, hogy a lehető legrosszabb dolgok is pont abból fakadnak." Ehhez talán csak annyit érdemes hozzátenni: a legnagyobb gond itt is az, amikor fekete-fehérben látjuk a világot. Örökké, vagy soha! Mindent, vagy semmit! Ezek ostobaságok, a törzsi gondolkodás gyermeteg maradványai. A hűség attól még lehet pozitív, értékes és üdvözlendő, ha időben és térben nem terjed ki mindenre.

Kezdjük azzal, hogy a hűség nem egy földön túli érték. Nem valamiféle misztikus vagy spirituáls dolog, amely a közönséges földi halandó számára megfejthetetlen módon kapcsol össze lelkeket, egyéneket, hiteket. A hűség nem több, mint kitartás valaki, vagy valami mellett meggyőződésből, illetve jól felfogott érdekből. Elköteleződés egy együttműködés mellett. Bajtársiasság, amelynek pontosan ismerjük a praktikus és a lélektani előnyeit. Semmi hókuszpókusz. Semmi önfeláldozás. Semmi ködös, őrült ideológia. Csak józan észszerűség és felnőtt felelősségvállalás.

Az első problémás pont az időbeliség. A ortodoxok azt mondják: ha beleszülettél egy istenhitbe, egy nemzetbe, egy családba, azokat soha nem hagyhatod el. Akkor sem, ha a vallásodról kiderül, hogy egyenlő a terrorizmussal; az országodról, hogy maga a pokol; a családodról, hogy csupa mérgező személyiség. Ugyanezt a bebetonozott örökkévalóságot szimbolizálja az ásó, kapa, nagyharang mondás, vagyis a holtig tartó házasság hamis eszméje is. A másik végletet a szélkakasok képezik, akik egyetlen szempillantás alatt képesek irányt váltani, ha az érdekeik úgy diktálják. Nekem személy szerint rögtön Románia ugrik be, mint szemléltető példa. Háborúk idején keleti szomszédaink bármikor képesek voltak hátat fordítani a szövetségeseiknek, ha úgy ítélték meg, hogy rossz lóra tettek, s mindig kifizetődőbbnek látták a győzelemre állókhoz dörgölőzni. Ezek a szélsőséges attitűdök. Egy hétköznapi példával illusztrálva: nyilvánvaló, hogy egyetlen munkáltató sem képes egy életre magához láncolni kiemelkedő alkalmazottait, ám olyat sem láttunk még, hogy egy sebész félbehagyott volna egy szívműtétet, mert épp jobb ajánlatot kapott egy másik klinikától. A lényeg: az adott projektet be kell fejezni, ha már vállalkoztunk rá, s a megbízónk számít ránk, miközben tisztességesen bánik velünk. Azután ha végeztünk, ismét lehet tárgyalni a jövőről. Ezt hívják felelősségteljes, felnőtt hozzáállásnak. Bizonyára sokan látták A nagy pénzrablás című spanyol sorozatot. (Aki még nem, az sürgősen pótolja e vétkes mulasztást!) Mindkét filmbéli projektben mesterien kidolgozott a terv, mégis drámák és bonyodalmak sokaságát látjuk. Csaknem minden gikszer abból addódik, hogy a rablásokat végrehajtó bandatagok fegyelmezetlenek, felrúgják az előre lefektetett szabályokat, lázadoznak és hatalmi játszmákat folytatnak. Egy akciókriminek nyilván jót tesz az izgalom, azonban a való világunkat aligha így rendeznénk be. Az éles helyzetek összetartást és hűséget követelnek. (A politikusok is gyakran építenek erre; szerintük minden helyzet éles és drámai - de ez már egy másik szemszög, egy másik történet.)

A törzsi (és szektás) gondolkodás másik gyermeteg eleme a mindent vagy semmit attitűd. Vagy teljes szívvel, kizárólagossággal és maximális elkötelezettséggel szövetkezünk, vagy sehogy... Ha kilenc ponton kapcsolódunk, muszáj a tizediken is. Ha tíz ponton kapcsolódunk, akkor elég, ha elszakad egy szál, muszáj rögtön a többit is eltépni. Tökéletesen illogikus magatartás, mégis oly gyakran látjuk. Két szerelmes összeköti az életét, családot alapítanak, majd amikor felszáll a lila köd, s vége a szenvedélynek, borul minden, de minden. Sokszor - puszta sértettségből - még arra is képtelenek, hogy a kiskorú utódok közös felügyeletét gördülékenyen megoldják. Ha nem vagy enyém szőröstül-bőröstül, onnantól ott teszek keresztbe, ahol csak tudok. Azt sem bánom, ha a gyerkőcök sínylik meg az egészet... "Üzletben nincs barátság" - tartja a régi (és bölcs) mondás, melyet sokan hajlamosak félreérteni, arra a következtetésre jutva, hogy nem is érdemes keverni a kettőt. (Pedig nagyon is.) Mert mi lesz a biznisszel, ha menet közben - ne adj' isten - véget érne a barátság? Vagy mi lesz a barátsággal, ha az üzlet fuccsolna be? Ezek mind az éretlen, primitív, barbár lélek kétségei. Ismerjük a tünetegyüttest: gyermeteg dac, buta gőg, túlzott érzelmi bevonódás valamint képtelenség a nagyvonalúságra és megbocsátásra. Ezeket persze senki sem vallaná be magának, pont ezért gyártják le a hamis narratívát, mely szerint a hűség valamiféle kötelesség, melynek muszáj a létezés minden szegmensére kiterjednie. A valóság ezzel szemben az, hogy szerelem, házasság és együttélés nélkül is lehet valaki jól szerető, az exével kiválóan együttműködő szülő. A valóság az, hogy egy igazi barátság sok mindent kibír - kilenc szállal is kiválóan tudunk kapcsolódni.

Nem érdemes a hűséget és elkötelezettséget túlmisztifikálni olyan értelemben sem, hogy valamiféle kivételesen nemes lélekre volna szükség hozzá. Szó sincs erről. Egy teljesen átlagos erkölcsi iránytűvel bárki érezni fogja, hogy mely élethelyzetek követelnek kitartást, s melyek elengedést. De még csak ennyi sem kell. Egy valódi szociopata is simán rávehető a hűségre. Erre való a szerződés és a nyilvánosság. Egy körültekintően szövegezett megállapodás ki fog térni rá, hogy mik a felek vállalt kötelességei és mik a hűtlenség következményei, ha megszegik azokat. A média pedig arra jó, hogy hírét viszi a durva hűtlenségeknek. Egy normális világban az árulókat és cserbenhagyókat simán kiközösítik, és soha senki nem áll velük szóba többé.

Alig hiszem, hogy az élet nevű mulatságban csak egyetlen táncpartnerünk lehet, legyen szó szerelemről, üzletről, vagy barátságról. A hűség nem önmagáért való érték. Ha menni kell, hát menni kell. Ám azt látni érdemes, hogy melyek azok a pillanatok és részterületek, amelyek feltétlen elkötelezettséget kívánnak. E fölött minden csak üres fanatizmus; ez alatt pedig minden vétkes felelőtlenség. Kell az egyensúlyérzék.

Egy évvel Magyar Péter megjelenését követően ismét egy Partizán-interjút láthattunk. Mintha egy pályafutás keretes szerkezete tárulna elénk: a kezdet és a vég. Gulyás Marci korábban kivégzett már néhány messiás-jelöltet. Fekete-Győr András számára nem termett sok babér azután, hogy a kirakatba tette és egy órán keresztül látni engedte mérhetetlen butaságát és felkészületlenségét. Azután jött Márki-Zay Péter, aki ahol csak megszólalt, mindenütt őrültségeket beszélt, azonban számára is a 2022-es választások előtti utolsó Partizán-riport tette be a kaput. Most pedig itt van Magyar Péter, akit valószínűleg nem fog elsöpörni és totálisan megsemmisíteni ez az interjú, ám az egészen biztos, hogy jót nem tesz az imidzsének. Aki eddig még nem vette észre, az ezután már önmaga előtt sem tagadhatja le, hogy az Orbán-fóbiások egy kezelhetetlen, dühöngő őrülttől várják a megváltást.

A sportszerűség kedvéért kezdjük MP pozitívumaival. Egészen nyilvánvaló, hogy nagyságrendekkel intelligensebb a korábbi messiás-jelölteknél. Amíg ki nem zökkentik, remekül kommunikál - a beszélgetés első negyven percében nyugodtan, gördülékenyen, szemrebbenés nélkül tolja a szokásos hazugságcunamit. Továbbra is kifejezetten megnyerő benne, hogy igyekszik hatni a nemzeti érzésre, igyekszik megvillantani a hazaszeretetet. Már ez önmagában a baloldali ellenzék képviselői fölé emeli - nekik égetné a szájukat minden olyan mondat, melyben pozitív módon kellene viszonyulni a magyar nemzethez. Beszél a digitális gyóntatószékről, a Tisza Párt korrupció-bejelentő platformjáról is, amelynek nem csupán az elnevezése frappáns, de a célja is üdvözlendő. Tetszik az is, amit a NER elszámoltatása kapcsán mond: a maga részéről jogállami keretekben gondolkodik. (Ez nem csak a végtelenül primitív, minden fideszest lámpavasra lógatni kívánó O1G-fanatikusokhoz képest előrelépés, de számos baloldali közéleti szereplőhöz képest is, akik 2022 előtt a jogállamiság ideiglenes felfüggesztését helyezték kilátásba.) Picit most zavarban vagyok, hogy ilyen rövidke marad e bekezdés, de - Isten látja lelkem - egyéb pozitívumot nem találtam Magyar Péter szereplésében.

Amikor a negatívumokról kezdünk beszélni, muszáj azzal indítani, hogy mi is a politikai kommunikáció - és azon belül egy Partizán-interjú - célja. A Tisza Párt számára nyilvánvalóan az, hogy választást nyerjenek. Ehhez két dolgot kell tenniük: rávilágítani a jelenlegi kormányzat hibáira, valamint hitelt érdemlően bemutatni az ő alkalmasságukat. Mi valósult meg ebből? A NER-fikázás továbbra is kocsmai szintű: pocsék az egészségügy, vacak az oktatás, Orbánék ellopták a fél országot. Ez minden. Ami azt illeti: ehhez nem kell Magyar Péter. Ezt egy ózdi, alkoholista hajléktalan is képes megfogalmazni. Értem én, hogy a 30 százaléknyi proli-lelkületűnek ennyi elég is, ám ez édeskevés a győzelemhez. Sokkal cizelláltabb kormánykritika, valamint kompetens alternatíva felkínálása is szükséges volna ahhoz, hogy a Tisza Párt szélesítse szavazóbázisát. Egy év eltelt, s az égvilágon semmit nem látunk ebből.

Gulyás Marci valódi riporterként viselkedik, így valódi kérdéseket is feltesz. Pont azokat, amelyeket egy értelmesebb ellenzékinek fel kell tennie. Mitől lesz a Tisza különb a Fidesznél? Hol vannak a szakértők? Kik alkotják a Tisza élcsapatát, várakozásuk szerint az új kormányt? Ki lesz a miniszterelnök-jelölt? Mit gondol az interjúalany az egyes szakpolitikai kérdések kapcsán? Ezek még csak nem is kínos kérdések, Magyar Péter mégsem válaszol egyetlen egyre sem. A szakértők és a leendő kormánytagok kapcsán nyilvánvalóan azért nem nyilatkozik, mert egyetlen komolyabb egyéniséget sem tud megnevezni a párt háza táján. Vicces az álszerénység is, amellyel elhárítja, hogy ő volna a párt kormányfő-jelöltje. Ám ami a legbántóbb: úgy beszél két órán keresztül, hogy az égvilágon semmiben sem foglal állást. Pedig MP nem hülye. Amikor az a kérdés, hogy az egykulcsos, avagy a progresszív SZJA híve, olyankor nyilvánvalóan van elképzelése. Farizeus a kihátrálást indokló érvelés is, mely szerint mindegy, hogy ő mit gondol, majd a párt dönt demokratikus módon... Na persze. Ez egy sarkalatos kérdés. Ebben egész egyszerűen nem lehet elvtelen egy komolyan vehető országvezető. A mismásolás mögöttes szándéka értelemszerűen a szavazatmaximalizálás. MP nyilván azt gondolja, hogy veszít a balos értékrendű táborból, ha az egykulcsos adót élteli, illetve elvágja magát a piacpártiaktól, ha a progresszív SZJA mellett áll ki. Ám ez - megítélésem szerint - mélyen hibás gondolat. Az a 30 százaléknyi szektás elvetemült akkor is rá szavazna, ha kiderülne róla, hogy pedofil rablógyilkos. Nekik mindegy, mit gondol a gazdaságról, a költségvetésről, az adórendszerről. Viszont tágítani így aligha tudja a kört. Egy picit is igényes választópolgár azért szeretné tudni, mire is voksol; miféle új világ építésére mond áment.

Gulyás Marci valódi riporterként viselkedik, így kényelmetlen kérdéseket is megfogalmaz. Ahogy már fent említésre került: MP negyven percig bírja higgadtan, utána elgurul a gyógyszer. (Az átlagos szavazója legfeljebb húsz percet néz végig az interjúból, utána elveszíti az érdeklődését. Elkötelezett rajongói már csak ezért sem inognak meg hitükben.) A következő bő egy óra maga a tömény hiszti. Nézhetetlen, hallgathatatlan, értékelhetetlen és végtelenül méltatlan. El sem tudom képzelni, hogy ez bárkinek is szimpatikus lehet. Még a HVG újságírója, illetve számos balos elemző is kiakadt, s a környezetemben lévő ellenzékiek úgyszintén mind lehangolónak ítélték. Dömsödi Gábor így értékelte: "Magyar Péter stílusában nem tetszik, hogy nem kíváncsi arra, mit kérdeznek tőle, nem arra válaszol, mondja a panelszöveget és megsértődik, ha belekötnek, de hát ettől ilyen sikeres Magyar Péter. Hogyha válaszolna, meg nem így lenne, úgy nem lenne ilyen sikeres." Érdekes megközelítés. Vagyis neki, mint értelmiséginek ez nem jön be, de - némi fintorgással - támogatja, és hatékonynak találja ezt a kommunikációs módot... Vicces. A magam részéről az önkontroll teljes hiányát láttam. Ilyet már egy vállalati középvezető sem engedhet meg magának, nemhogy az, aki kormányzásra készül! Érdemes összevetni Orbán Viktorral, már csak azért is, mert őt kéne legyőznie. Az Európai Parlament október 9-i ülésén a magyar miniszterelnök órákon át hallgathatta, ahogyan szapulják - tökéletesen figyelmen kívül hagyva az ülés célját és menetrendjét. Válaszában - bár érződött rajta, hogy feszült, még a hangja is megremegett az elején - mindvégig higgadt maradt, tökéletesen uralva a pillanatot. Hitem szerint ez a minimum, amit egy államférfitől elvárhatunk.

Azt gondolom, a Partizán-interjút végignézve nem sok újat tudtunk meg Magyar Péterről, ezzel szemben megszilárdította, bebetonozta azt a képet, amit eddig is ápoltunk róla. A nárcisztikus, hisztis kisgyerek képét. Akivel nem lehet ellenkezni. Aki toporzékol. Aki képtelen felvállalni bármiféle hibát vagy gyengeséget. Sokan azt mondják, hogy pár hét múlva erre a riportra a kutya sem emlékszik majd. Én nem osztom ezt a véleményt. Megítélésem szerint ez a beszélgetés bekerül a politikai marketing általános tananyagába. Vagy azért, hogy elrettentő példa legyen: így ér véget a Tisza áradása; így bukik el egy szép reményű politikus, ha hiányzik belőle minden önfegyelem. Vagy pedig azért, hogy szemléltesse: egy bizonyos igényszint alatt már semmi sem számít.