Állandóan ezt halljuk. A Fideszt nem érdekli az ifjak gondja-baja. A Fidesz nem találja a hangot a huszonévesekkel. A fiatalok zöme kormányellenes. Orbán olyan vén, hogy már nem is érti, mi történik körülötte... Azért álljunk már meg egy szóra!

A hétvégén került megrendezésre az esztergomi MCC Feszt, amelyen a miniszterelnök két ízben is megnyilvánulhatott. Egyszer széles közönség előtt egy pódiumbeszélgetésen, majd szűk körben, egyetemisták kérdéseire válaszolva. Mindkét alkalommal azt érezhettük, hogy Orbán pontosan tudja, mi zajlik a lelkekben.

"Soha ne feledkezzünk el arról, hogy ezek a fiatalok a mi gyerekeink. Mi neveltük őket. Nem árt néha visszaemlékezni arra, hogy mi miket csináltunk ebben a korban. Miket gondoltunk és miket kiabáltunk itt, ott, amott." Valójában ez az alapja mindennek. Aki úgy válik felnőtté, hogy közben elfelejti, milyen volt kamasznak, majd huszonévesnek lenni, az nem csupán a politikusi pályára alkalmatlan, de még szülőnek sem való. "Talán érdemes a fiatalokat is egy kissé komolyabban venni. Nyilvánvalóan az élethelyzetükből fakadóan a lázadás valahogy az élet természetes része." Ez pontosan így van. Még emlékszem a 16-17 esztendős önmagamra. Emlékszem arra az iszonyú tesztoszteronlöketre, amellyel - kortársaimhoz hasonlóan - megkínált az élet. Csak arra vártam, hogy valaki csúnyán nézzen rám, a kezem máris ökölbe szorult... Még emlékszem apámra, amikor - ez idő tájt - utoljára próbált kezet emelni rám... azután soha többet. Szerencsés vagyok: történelmi részese lehettem a rendszerváltásnak, beleszagolhattam 1989-90 levegőjébe; majd 2006-ban újra átélhettem a forradalmi hangulatot - ekkor már sűrű könnygázt belélegezve. A mai fiataloknak nincs ilyenben részük. Vinné őket a lendület, lázadnának - csak már nem igazán van, mi ellen. És ami igazán sajnálatos: a legtöbbjüknek halvány fogalma sincs arról, miféle brutális tragédiák tizedelték Magyarországot az elmúlt száz esztendőben. Ahogy Bayer Zsolt szokta mondani: a dédszüleik még végigéltek két világháborút, egy Tanácsköztársaságot, egy Trianont, egy Rákosi-rendszert, egy 1956-ot és egy hosszúra nyúlt Kádár-korszakot. Még felsorolni is borzalmas. A maiak pedig még azt sem tudják, mi történt 1989-ben, vagy épp 2006-ban. Talán nem is sejtik, hogy pont azokat támadják, akik mindig is a szabadság oldalán álltak.

"Én azt látom, sok fiatalt ismerve, hogy Magyarországon kétfajta lázadás van. Mert a fiatalok is olyanok, mint a felnőttek: van köztük liberális és vannak nemzeti érzelműek. A liberális fiatalok a kormány ellen lázadnak láthatóan, illetve minden ellen, ami hatalom. S miután mi vagyunk kormányon tizenegynéhány éve, így most éppen mi vagyunk a célkeresztben. A fiatalok egy másik része, ők a nemzeti gondolkodású fiatalok, ők is lázadnak. De ők a globális hálózatok, Soros-alapítvány, Brüsszel, úgy általában az országot elnyomni akaró nemzetközi erők ellen." Viktor jól látja. Minden ifjú forradalmár, de a legkevésbé sem lényegtelen, hogy mi ellen lép fel az ember. Számos huszonévessel beszélgetek, valamint nézem a különböző fesztiválokon készült, fiatal látogatókat faggató riportokat, s csak pislogok. A kérdés gyakorta arra irányul: miben látják szabadságuk korlátozását? Mit tesz rosszul a Fidesz? Mit várnának a Tiszától, ha jövőre hatalomra kerülne? A legtöbben az égvilágon semmit sem tudnak megnevezni, ami valódi gátat emelne eléjük. Akik mégis, azok a drogtilalomról, vagy épp az energiaitalok korhatárossá tételéről beszélnek... Hááát... szar lehet ma fiatalnak lenni. Nem is élet az ilyen... Azt hiszem mindent elmond a jelenkorról, hogy olyan forradalmárai vannak, mint Greta Thunberg, vagy épp Pankotai Lili. Az előbbi egy elkényeztetett svéd kislány, aki korábban klímaaktivistaként, később Izrael-ellenes, palesztinpárti hőzöngőként híresült el. Utóbbi a mai napig keresi, hogy forradalmi hevületét milyen területen vezethetné le. Én ezt látom a legnagyobb gondnak. Nem az van, mint 40-50 éve, amikor egy élhetetlen világban tengődtünk, s egyértelmű volt, mi ellen kell fellépnünk "A mi időnkben ez egyszerű volt, mert Magyarország egy megszállt ország volt." Nem lehetett kérdéses, hogy lázadás a kommunisták és a megszálló Szovjetunió ellen irányul. Most egész más a helyzet: előbb születik meg a hevület, majd az keres magának levezetési csatornát. Srácok: erre van a sport, erre van a szex. A többi csak pótcselekvés, ti is tudjátok jól.

"A választás nem csak észkérdés, meg ajánlatok kérdése, amit a fiatalok kapnak egy kormányzattól. Számos más szempont is belejátszik. Úgyhogy nem hiszem, hogy az ifjúsági programunk lesz az, ami a fiatalok számára vonzóbbá tesz bennünket." Valóban így van: a többség számára ez egy érzelmi, szimpátia-, esetleg divatkérdés. A huszonévesek számára különösen, hisz nincs semmiféle tapasztalásuk a Fidesz-kormányzáson kívül. "Az embernek fiatalként a legtöbb baja az élettel van. (...) Valamiből meg kéne élni. Vagy tanulni kellene. Lakni kellene valahol. Már nagyfiú vagyok, hogy kivel randizom és mikor, már nem nagyon lehet beleszólni..." Ezek azok a mondatok, melyek végképp világossá teszik: Orbán nem hülye, nagyon is vágja a lényeget. Tudja, hogy egy fiatal közérzetét a legkevésbé a politika formálja, sokkal inkább a személyes boldogság-kilátásai, amelyek ettől csaknem függetlenek. Ismeri a különböző felméréseket is, tisztában van vele, hogy a 30 év alatti korosztály negyede sem kormánypárti. De azt is tudja, hogy ez az az érték, amelyik évről évre a legtöbbet változik; a korszellem, a divat könnyedén rángatja föl-, vagy lefelé. Ha megnézzük Tusványost, vagy épp az MCC Fesztet, azért úgy tűnik, nem csupán leharcolt boomerekből áll a Fidesz-tábor. Ha megnézem a fiamat, aki az idén tölti be a tizennyolcat, a világ legéletrevalóbb kölykét látom. Ennek ellenére - egy-két tanárát leszámítva - egyáltalán nincs miért lázadnia. Egyesületben focizik. Csajozik. Nyári munkát vállal. Készül a jogsi megszerzésére. Készül az érettségire. Készül az életre. Élvezi a napjait - korlátok és felesleges hisztik nélkül. Jövőre választ. Azt hiszem, pontosan tudja majd, hová érdemes ikszelnie.

Hónapok óta hallgatom, ahogyan a kormánypárt és az ellenzék hívei cinkelik egymást; mindkét tábor szektásnak bélyegzi a másikat. Érdemes volna végre megnézni, mennyi valóságtartalmat találunk a csúfolódás mögött az egyik, illetve a másik oldalon.

 Először is nem árt tisztázni, mik a szekták általános jellemzői:

• egyszemélyű vezetés,
• merev dogmatikusság,
• a külvilággal folytatott párbeszéd elutasítása,
• vallási fanatizmus,
• információs kontroll és személyes adatgyűjtés,
• intellektuális mélyrepülés.

 Vajon ezek mennyire jellemzik a Tisza Pártot, s mennyire a Fideszt?

EGYSZEMÉLYŰ VEZETÉS

Való igaz: a Fideszen belül Orbán Viktor kiemelt szerepet tölt be. Ugyanakkor tisztán látjuk a párt második vonalát: Lázár Jánost, Szijjártó Pétert, Kocsis Mátét, Orbán Balázst, Gulyás Gergelyt - csak hogy a legtöbbet szereplőket említsem. A harmadik vonalban megtaláljuk a szakminisztereket, szakállamtitkárokat, s egy sor ismert politikust még, akik szintén önálló döntéseket hoznak, önálló nyilatkozatokat tesznek. A Tisza Pártból mindez teljességgel hiányzik. Se másodvonal, se szakemberek, sehol egy épkézláb figura a szektavezéren kívül. Magyar Péter onemanshowját figyelhetjük, rajta kívül senki sem nyilatkozhat - Kulja András gyászos vita-szereplése óta pláne. Az embernek az az érzése, mintha Németh Sándort és a Hit Gyülekezetét látná: mindig ugyanaz az ember prédikál, hisz rajta kívül nincs egyetlen más megvilágosodott sem.

MEREV DOGMATIKUSSÁG

A Tisza Párt teljes eszmeisége egyetlen gondolatkörben összegezhető: minden pocsék, amit a Fidesz-kabinet művel; Orbán maga az ördög; menniük kell. Tekintve, hogy ezen túlmenően a párt az égvilágon semmi mást nem képvisel, ehhez az alapdogmához tűzön-vízen át ragaszkodnak. Az egész egyszerűen elképzelhetetlen, hogy a kormány bármit is jól csináljon. Ha ezt valaha is elismernék, bukna a fő tanítás. Ha a közéletben bárki bármilyen kérdésben egyetért a kormányzati állásponttal (Vasvári Vivien, Böde Dániel), vagy épp csak nem hajlandó beállni a Fideszt mocskolók közé (Tankcsapda), máris indul a tiszás büntetőexpedíció. Bírom azt is, ahogyan rárepülnek a kormánypárti poltikusok Facebook-bejegyzéseire. Megjelenik a vezérkommentelő, ír valami egetrengető ökörséget, mely mindig fikázó, sohasem az adott témához szól hozzá, sohasem szellemes és szinte kivétel nélkül tartalmaz helyesírási hibákat, de mindezek ellenére pillanatokon belül kap néhány ezer lájkot. A háttérben a szálakat mozgató igyekszik olyan hatást kelteni, mintha a fél ország ugyanezt gondolná. A legtöbbször túl is tolják. Esetenként e primitív kritika több lájkot számlál, mint maga a bejegyzés. Láttam már olyat is, ahol hatszor annyi reakció érkezett, mint ahányan az adott bejegyzést egyáltalán megtekintették... Természetesen a lájkolók jelentős része külföldi. Halvány fogalmam sincs, hogy álprofilokról van-e szó, avagy létező személyek automatikusan generált reakcióiról. De a központi irányítás aligha megkérdőjelezhető. Néha egy-egy magányos ellenzéki partizán is megkísérli ugyanezt a mutatványt, ám ha nem tagja a szektának, kommentje nem sok reakciót remélhet. 

A KÜLVILÁGGAL FOLYTATOTT PÁRBESZÉD ELUTASÍTÁSA

Hír TV, Magyar Televízió, Tusványos, MCC Feszt, Tranzit... A Fidesz minden fórumon keresi a gondolatok ütköztetésének lehetőségét - a Tisza Pártban ilyen ambíciók nincsenek. Az EFOTT-on például a felsőoktatásról folyt szakpolitikai beszélgetés, melyen a kormányoldalt Hankó Balázs miniszter és Nacsa Lőrinc államtitkár képviselte; rajtuk kívül minden létező ellenzéki párttól megjelent egy-egy küldött - a DK, a Jobbik, a Mi Hazánk és a Kutyapárt színeiben -, a Tisza Párt részéről azonban senki. Teljes elzárkózás a világtól - már az előre letárgyalt MCC fesztiváli egészségügyi szakvitát is visszamondták. Én értem azt, hogy nincs semmi mondanivalójuk. Értem azt is, hogy nincs emberük, aki arcvesztés nélkül képviselhetné a pártot. És elfogadom azt is, hogy a politika nem az én személyes szórakoztatásomról szól, pedig még a pattogatott kukoricát is bekészíteném, ha Tarr Zoltánt, vagy Kollár Kingát láthatnám egy effajta megmérettetésben. Akárhogy is: mindezeket tapasztalva sokakban a szektás elzárkózás érzete alakul ki. Már az is csoda, hogy Magyar Péter a napokban - egy tiszás fórumon - szóba állt Nyerges Csengével, s a maga visszatetsző stílusában hajlandó volt válaszolni pár kérdésére. Talán elirigyelte a Lázár-infók hangulatát, ahol mindig bárki szabadon kérdezhet. "Ne menjenek el! Nehogy elmenjenek a tiszások! Jöjjenek vissza! Mi lesz maguk nélkül a fórumunkkal?" Így reagált a miniszter a minap, amikor a Tisza-kommandó menekülőre fogta...

VALLÁSI FANATIZMUS

Sokan azt gondolják, alaptalan a maró gúny, amikor Magyar Pétert messiásként emlegetjük. A valóság ezzel szemben az, hogy az ilyesmit nem a kisujjából szopja az ember. Érdemes pár pillantást vetni a mélyen hívő tiszások kommentjeire: "Az égiek küldték nekünk." Erre válaszolva egy másikuk: "Nosztradamus (sic!) is megírta!" Avagy: "A szeretet fénye ami körülveszi és ezt sugározza az emberek felé." Tényleg beszarás. Több százezren vagyunk, akik Orbánt immár évtizedek óta követjük, de vele kapcsolatban ilyet még nemigen tapasztalhattunk. Oké, nincs is rá szükség; a regnáló kormányfőt jól ismerjük - tetteit is, értékrendjét is, itt nincs helye a vakhitnek. MP kapcsán azonban bálványozóinak nincs is egyebük, mint a fanatikus, vallásos hitük - egyedül erre támaszkodhatnak.    

INFORMÁCIÓS KONTROLL ÉS SZEMÉLYES ADATGYŰJTÉS

Adatvédelmi szakértők és sajtóhírek szerint a párt mélyinterjúkkal gyűjt személyes, gyakran kényes adatokat (pl. egészség, alkoholfogyasztási szokások, szexuális élet), amelyeket zsarolásra is alkalmasnak tartanak – a módszerek erősen hasonlítanak a szcientológiai egyház működési gyakorlatához. Természetesen a Fidesz is gyűjt adatokat a tagjairól és a szavazóiról, ám sosem megy ilyen mélyre; kizárólag az elérhetőséget célozza. 

INTELLEKTUÁLIS MÉLYREPÜLÉS

Már az sokat elmond a párt híveinek szellemi színvonaláról, hogy képesek támogatni egy olyan politikai erőt, melynek semmi más üzenete nincs, mint hogy "mocskos Fidesz". Sokan abban az illúzióban ringatják magukat, hogy a jelenkor a nyolcvanas évek rendszerváltó hangulatát idézi. Hogy mennyire nem így van, azt leginkább e szektás sötétség mutatja. Annak idején akár az MDF-et, akár az SZDSZ-t, akár a Fideszt tekintjük, egy sor kiemelkedő intellektusra emlékezhetünk, valamint világos elképzelésekre a jövőt illetően. Ennek ma nyomát sem látni. Gondolatok, értékek, irányvonalak és jövőkép helyett csupán gyűlölködő indulattal találkozunk. A tiszás kommentek nívójáról már esett szó, ahogyan a Lázár-infóról menekülő tiszás különítményről is; már attól megrettentek, hogy egy értelmes kérdést önállóan megfogalmazzanak. A szakpolitikai vitákról való kihátrálás ugyancsak az alkalmatlanság beismerését jelenti. Érdemes ismételten felidézni a soproni asszonykórust is, amint a "hazudik a tévé" rigmussal védelmezték Kollár Kingát, nehogy megszólalhasson... Még hetekkel később is a fejemet fogom. A kedvencem mindenesetre az Tisza-hívő, aki az "egymillió lépés" túra során, szemmel láthatóan transzban, artikulálatlan kétségbeeséssel üvöltötte a kamerába: "Az emberek éhen fognak halni! Uram Jézus, segíts! Dicsőséges Isten, kérem, hogy Péter legyen!" Miután az operatőrök elárulták neki a messiás vezetéknevét, így folytatta: „Magyar Péter legyen a miniszterelnök, mert az emberek meghalnak éhen! Uram! Kérlek! Úr Jézus add, hogy Péter legyen a miniszterelnök, hogy mindent helyre tegyen!” 

Kár tagadni: a Fidesz számos autoriter, kontrolláló és vezetőközpontú jellemzővel bír. Ugyanakkor politológiai és intézményi értelemben mind pártszervezete, mind működése messze esik attól, hogy egy szektához hasonlíthassuk. A Tisza Párt nem ilyen. Itt minden apró mozzanat egy klasszikus szekta hétköznapjait idézi. És akkor arról még nem is beszéltünk, milyen mértékben fejik meg a híveket. Senkit sem fog megtéveszteni, hogy az egyik közösségben (a Hit Gyülekezetében) tizednek, a másikban a "rendszerváltó tagság" díjának nevezik ugyanazt. Engem kifejezetten lelkesítene, hogy létezik prémium fokozat, sőt VIP-csomag is...

A nők iszonyú rafináltak. Ezt tudja mindenki, aki élt valaha hosszabb-rövidebb párkapcsolatban. És a legszebb az, hogy játszmáik nagy részét nem is tudatosan, hanem kifejezetten ösztönösen űzik.

A kedvencem az, amikor egy párkapcsolati vita során a nő a szerepeit váltogatja. Az egyik pillanatban harcos amazon, aki egyenrangú társként veszi fel a küzdelmet a férfival; pár másodperccel később pedig - könnyedén átszörfözve az áldozati pózba - egyszer csak elsírja magát. A legtöbb férfi számára ez idegtépő játszmázásnak hat (ezért is csinálják), de még ha bírjuk is a gyűrődést, akkor is borzasztó sportszerűtlennek találjuk. Nem is igazán lényeges, hogy az egymásnak tökéletesen ellentmondó szerepek honnan erednek. A lelki sebezhetőség talán évezredes örökség. A harcosság talán a feminista korszellem rossz ízű gyümölcse. Talán pont fordítva. Egy biztos: mindkettő ott van a lányokban, asszonyokban, és mindkettőt használják is - néha majdhogynem egyszerre. Érdemes előre tisztázni: külön-külön mindkét magatartásforma legitim lehet. Egy konfliktus menedzselhető intellektuális és érzelmi alapon is. De ha a kettőt párhuzamosan alkalmazzák, az irgalmatlan káoszt teremt, és egyáltalán nem segíti elő a párkapcsolati békét.  

A kutatások szerint a nők számára fontosabb a rend és a szervezett környezet, már csak azért is, mert jellemzően ők vezetik a háztartást. A vitahelyzetet bemutató, képzelet szülte példánkban cseréljük meg a szerepeket, elsősorban azért, hogy egyetlen közeli barátom se ismerhessen magára. A férj tehát rendmániás, az asszony jóval lazább. Eltűnik valami a konyhából, s rögtön áll is a bál. Miként lehet e konfliktushelyzetet békésen, drámamentesen kezelni? Nyilván úgy, hogy a felek - a saját érvkészletüket felvonultatva - megpróbálják meggyőzni a másikat világlátásuk előnyeiről. A férfi elmondja, milyen frankó az, ha mindig minden ugyanoda kerül, mindig minden kézre áll, s nem kell Columbót játszani, ha dugóhúzót, sajtreszelőt, vagy épp eperlekvárt szeretnénk. A nő előadhatja, hogy számára fárasztó és egyhangú e katonás fegyelmezettség, ő speciel élvezi a káoszt. Ez két legitim és tiszteletreméltó álláspont, már csak azért is, mert mindketten teljes mellszélességgel beleállnak. Hogy mi lesz a gyakorlati megoldás, most szinte mindegy is. A lényeg az, hogy a vita intellektuális mederben maradt, Eric Berne szóhasználatával élve két Felnőtt kommunikációja zajlott. A párkapcsolati viták azonban a legritkább esetben alakulnak ily módon. Sokkal jellemzőbb a sértődés, az érzelmi egymásnak feszülés és a könnyzápor. Példánkban lehetséges, hogy a feleség eleve rosszul visel bármiféle konfliktust. Talán nem is hisz oly erősen a konyhai káoszban, s a lelke mélyén tudja, hogy a másik elképzelése több mint megfontolandó. Talán él benne az ősi nemi sztereotípia, mely szerint a rendetlen asszony értéktelen is. Mindez olyan viharokat kavar a lelkében, hogy képtelenné válik a hidegfejű eszmecserére. A sportszerű lejátszás ebben az esetben az volna, ha a nő nem is kacérkodna az amazon szereppel. Ha beismerné a sebezhetőségét, a béke iránti vágyát, s hogy a másikban nem a támadóját, hanem az oltalmazóját kívánja látni. Nincs az a férfi, aki egy ilyen őszinte kapituláció után ne ölelné magához nejét, feledve dugóhúzót, sajtreszelőt, lekvárt és a hülye rendmániáját úgy, ahogy van. De ilyet sem látunk gyakran. A legtöbb nő nem kíván sem harcolni, sem pedig elfogadni a másik igazát. Győzni akar, mégpedig a maga - meglehetősen manipulatív, csalárd - eszközeivel. Felülni az érzelmi hullámvasútra, lehetőség szerint magával rántva a férfit és az egész párkapcsolatot.

Hogy miért csinálja? Van rá néhány lehetséges pszichológiai magyarázat. Súlyosabb esetben akár személyiségzavarról is beszélhetünk. Az enyhébb formák inkább a nemi szerepekhez való alkalmazkodásról, avagy a tudattalan segélykérésről szólnak: bánj velem jobban, törődj velem többet! A legtöbb női könnycsepnek komoly üzenete van; igazán kár, hogy a leghülyébb szituációkban, a férfi számára teljesen érthetetlen helyzetekben jelentkeznek.

Mit tehetünk, ha effajta érzelmi manipulációval van dolgunk? Férfiként a legfontosabb, hogy először is felismerjük, mibe keveredtünk. Létezik pár tipikus forgatókönyv-eleme az ilyen konfliktusoknak:

• ÁLDOZATI PÓZ - Garantáltan sajnálatot ébreszt, miközben menekülést biztosít a felelőség alól.
• BŰNTUDATKELTÉS - A másik a hibás.
• ELBIZONYTALANÍTÁS - A másik fél valóságérzetének csorbítása.
• HANGULATINGADOZÁS - Hullámzó érzelmi dinamika, hirtelen váltások a gyengeség és az erő között.
• ÉRZELMI ZSAROLÁS - A másik fél bűntudatának, illetve sajnálatának kihasználása.

S ha már azonosítottuk a jelenséget, mit tehetünk ezután? A legfőbb, hogy ne veszítsük el a nyugalmunkat, s ne engedjük, hogy az érzelmi manipuláció befolyásolja döntéseinket. Ha a nő fel is szállt a hullámvasútra, mi semmiképpen se tartsunk vele! Az asszertív - nyugodt, de határozott - kommunikáció és a határok egyértelmű meghúzása segíthet a helyzet kezelésében. Fontos, hogy önmagunkat is monitorozzuk: ha gyakran érzünk bűntudatot, bizonytalanságot, kétséget önmagunkban, úgy nagy az esélye annak, hogy a másik ügyesen és sikeresen manipulál.

Annak idején azt reméltük, hogy a posztmodern kor és a gendertudomány csupa jót hoz majd a nemek egymáshoz közeledése által. Abban bíztunk, hogy a nők képessé válnak a hidegfejű, pragmatikus kommunikációra. Ez illúziónak bizonyult. Hittük, hogy a férfiak is fejlődést mutatnak, megtanulva kifejezni érzelmeiket. Aztán páran túltolták, s kiderült: a lányok-asszonyok szabályosan rosszul vannak a férfikönnyektől. Arra is gondoltunk, hogy a női vezetők - megmutatva legszebb arcukat: a békéset, a gyengédet, a gondoskodót - majd jobb világot teremtenek mind az üzleti szférában, mind a politikában. Talán ez bizonyult a legnagyobb csalódásnak. Szemmel láthatóan nem az történik, hogy tanulunk egymástól, hogy minden élethelyzetben a lehető legjobban tudjunk reagálni az immár teljessé vált eszköztárunkra építve. Sokkal inkább azt látjuk, hogy keverednek a szerepek és nő a káosz. A közéletben épp úgy, mint a legszimplább párkapcsolati viták során. Igazán kár érte.

Amennyiben normális világban élnénk, annak az volna a legnyilvánvalóbb jele, ha az alapvető kérdésekben egyet tudnánk érteni. Százezer évvel a homo sapiens megjelenését követően; 2500 évvel Buddha, illetve 2000 évvel Jézus után végre létezne valamiféle egyetemesen elfogadott erkölcsi kódexünk. De nincs ilyen. Amiket megalkotunk, azokat is mi magunk rúgjuk fel.

Ha normális világban élnénk, először is elutasítanánk az agressziót. Soha nem fordulhatna elő olyan, hogy egy kommunista terrorista, miután társaival kegyetlen utcai erőszakcselekményt hajt végre, úgy szabadul ki a börtönből, hogy olasz szélsőbaloldali szavazók bejuttatják az Európai Parlamentbe. Ez megcsúfolása mindannak, amit civilizációnak nevezünk. Ugyanez a helyzet a brutális ukrán kényszer mozgósításokkal is: az EU vezetése elfordítja a fejét, mintha mi sem történt volna, s változatlan imádattal csókolgatja Zelenszkijt. Mindezeken persze már senki nem csodálkozik. A nyugat-európai országok immáron tíz éve képtelenek megvédeni a lakosságukat a migrációval sújtott városrészekben. Természetesen az inga mindenütt visszacsap előbb-utóbb. Épp ma láttam egy videót, ahol ukrán fiatalok - az életüket mentve - agyba főbe vernek egy kényszersorozást végző katonát. Olaszországban és Lengyelországban futballszurkolók járőröznek migránsbűnözőkre vadászva. Irgalmatlanul kijózanító lesz a pofon, amit a maradék épeszű társadalom ad majd a totális elmeháborodottaknak, nem biztos, hogy érdemes megvárni. Az önvédelem természetesen jogos, ám sokkal jobb lenne, ha végre egyetértene a világ abban, hogy az erőszak nem pálya. Ehhez persze el kell takarítani a globalista baloldalt, amely immáron 150 éve szítja, bátorítja és engedi az agressziót a világ minden szegmensében. 

Ha egy normális világban élnénk, akkor nem léteznének szélsőséges pártok, vagy csupán nagyon alacsony támogatást élveznének. A politikai váltógazdaságot a konzervatív és a liberális pártok adnák. Sem a sovinizmusra, sem pedig a baloldaliságra nem volna számottevő társadalmi igény. (A baloldaliság mérsékelt formái is markáns újraelosztást követelnek, erőszakos társadalommérnökösködést folytatnak, így abszolút szalonképtelenek.) E konzervatív és liberális erők minden igazán lényeges kérdésben - a szavazópolgárok túlnyomó többségének támogatását élvezve - egyetértenének. Fontosnak tartanák a békét, a közbiztonságot, a határvédelmet, a települések rendezettségét és tisztaságát, a magántulajdon szentségét és mindenekelőtt az adott nemzet evidens érdekeit. Ebben a normális világban nem fordulhatna elő olyan, hogy a pártok átverik a választóikat, konzervatív politikát hirdetve, majd hatalomra kerülve káoszteremtő baloldaliságot képviselve. Ez a világ nem tűrné azt sem, hogy egy párt a felsorolt, igazán lényeges kérdéseket elsunnyogva törjön hatalomra. E kétpólusú váltógazdaság már önmagában szavatolná, hogy bárki is kormányozzon, a normalitás minden esetben érvényesüljön.

E ponton joggal kérdezné a művelt Olvasó, hogy ezek után mégis mi lesz a különbség e két politikai erő között. Hiszen mindkettő józan, mindkettőre nyugodt szívvel rábízhatjuk az adott nemzet sorsát. A helyzet az, hogy a normalitáson belül is maradnak eldöntendő kérdések bőven. Oktatási rendszer, az adók mértéke és szerkezete, drogfogyasztás, prostitúció, melegházasság... Nem erkölcsi kérdés, sokkal inkább szakmai és ízlésbeli, hogy a hagyományos oktatást preferáljuk, avagy a finn típusút. Legitim döntés lehet az is, ha a konzervatívok szigorú drogpolitikát folytatnak, s az is, ha a liberálisok szabad utat engednek a fűnek. Egy ilyen álomvilágban én mindig a liberálisokat támogatnám, de egy percig nem esnék kétségbe akkor sem, ha hosszú ideig a konzervatívok kormányoznának. Hiszen egy érett és józan társadalomban élnék, amely réges-régen lefektette és alkotmányban rögzítette a normalitás alapjait, a pártok számára már csupán a fazonigazítás, a finomhangolás maradt.

Számomra a leginkább elgondolkodtató, hogy miként jut el bárki a szélsőséges gondolkodásmódokig. Jómagam gyakran olvasom libertárius szerzők munkáit, és minden alkalommal megkapom az aha-élményt. Konzervatív gondolkodók könyveit forgatva ugyancsak otthon érzem magam a világukban; itt is a normalitás tárul elém, csupán a hangsúly kerül máshová. Ilyenkor mindig elképzelem, miként alakul ki az ehhez mérhető intellektuális kötődés például a kommunista eszmék iránt. Létezik olyan, hogy egy értő ember Marx vagy Lenin munkáit falva, a proletárdiktatúra és a rablás gondolatától fellelkesülve elégedett heurákát kiált? Esetleg volt e olyan valaha, akinek a Mein Kampfot falva gyúlt világosság az elméjében? Illetve él-e akár egyetlen értelmes ember is e Földön, aki a 21. század új őrületével, a woke-progresszióval képes szellemileg azonosulni? Én értem azt, hogy járnak köztünk betegek, torzak, gyűlölködők, sértettek és bosszúállók. De ha nem rájuk építjük a világunkat, hanem az egészséges lelkű, józan többségre, úgy bőven elég a boldogsághoz egy konzervatív és egy liberális tömörülés.

Nem hiszem, és soha nem is hittem, hogy egészséges lelkű ember bármiféle szélsőséges nézetért lelkesedni tudna. Éppen a Tanácsköztársaság történetét olvasom, benne Pogány Józseffel, aki akkortájt a vörös hadsereg toborzását felügyelte. Balassagyarmaton az újoncok motivációja iránt érdeklődött az egyik helyi tiszttől, mire az őszintén közölte: a zsoldért, a ruháért, a csizmáért álltak csatasorba az érintettek. "Hát nem a proletárdiktatúra eszméiért??" -  sóhajtott nagyot Pogány elvtárs. Így megy ez. Beteg ideológiákban csak beteg emberek hisznek.

Egy normális világban a többség talán még a miniszterelnök nevét sem tudná. Vagy talán épp csak annyit. Hogy ki nyer négyévente, körülbelül annyira érdekelné az átlagpolgárt, mint hogy bajnok lesz-e a Liverpool. Szurkolna az általa kedvelt oldalnak, de pontosan tudná, hogy a választási eredmény a hétköznapi életére nem gyakorol számottevő hatást. Mivel a többség nem él a marihuánával, a drogpolitika egyáltalán nem érintené. Ugyanígy a prostitúció szabályozása sem. És a melegekért sem aggódna különösebben, hiszen biztos lehetne benne, hogy a konzervatívok idején sem esik semmiféle bántódásuk. Egy ilyen világban talán még a horgászat és a balett is izgalmasabb téma volna, mint a politika, ám alig hiszem, hogy bárki is visszasírná a mostani, hiszterizált napjainkat.

Valójában már Kádárral elkezdődött. Sokunk szemében gyilkos és hazaáruló. De akadtak olyanok is, akik az ország atyjaként tekintettek rá, s ha annak idején neve szóba került, csak annyit mondtak: addig jó, amíg ő van... Azután jött a rendszerváltás, és vele Antall József. Sokunk szemében bölcs és nagy tudású; mások szerint öntelt, fölényeskedő, mindenkit kioktató. Még emlékszünk az első nagy tévés vitára, a Kónya-Pető összecsapásra 1991-ből. A konzervatívok Kónyát, a liberálisok Petőt hozták ki győztesen, ám tény, hogy mindkettő értelmes volt és felkészült - meg sem lepődtünk azon, hogy nem ugyanazt a mozit láttuk. Az első igazán mellbevágó élményt mindazonáltal a 2002-es Orbán-Medgyessy vita utózöngéje jelentette. Itt igazán szembeötlő különbséget figyelhettünk meg a két résztvevő között; Orbán nagyságrendekkel jobb benyomást tett, mint a szocialisták ügyefogyott kormányfő-jelöltje. Mégis: nem kevesen nyilatkoztak úgy, hogy Medgyessy nyerte a vitát. Az nem kérdés, hogy a szocik vékony győzelméhez hozzájárulhatott a csetlő-botló karakter megsajnálása. De hogy ő szerepelt volna jobban?? A mai napig nem értem az effajta, végtelenül torz érzékelést. Pedig manapság egyre gyakrabb az ilyen.

Kulja András és Takács Péter tévés vitájáról már rengeteg szó esett. Az államtitkár gyakorlatilag kiütéssel nyert; szakmai felkészültsége és adatközpontú érvelése miatt a legtöbb elemző sokkal meggyőzőbbnek találta. Olyan látványos volt a különbség a két fél között, hogy még a mainstream balos sajtó sem tudott Tisza párti győzelmet hirdetni. A HVG kifejezetten kritikusan fogalmazott Kulja teljesítménye kapcsán, a Népszava pedig arról írt, hogy a vita nem érte el a kívánt szakmai színvonalat (jótékonyan hallgatva arról, melyik résztvevő miatt). De még egy ilyen egyértelmű csata után is találkoztunk ellentétes megítéléssel. "Kulja András és a valóság kiütötték Takács Pétert" - ezzel a címmel jelent meg a Dave Világa Youtube csatornán egy elemzés, melyet eleddig 71 ezren láttak. Még a kommentelők közt sincs egy sem (rajtam kívül), aki kérdőre vonta volna az influnszert, hogy melyik meccset nézte. Olvasom a hozzászólásokat és nem hiszek a szememnek: "Ez az, amikor a szakpolitikus ért ahhoz, amire kinevezték. Kulja András ízekre szedte Takács Pétert." Nekem ez sehogy nem megy a fejembe. Nézünk valamit, ami nem tetszik, ezért becsapjuk magunkat, elhitetve a saját elménkkel, hogy nem is azt láttuk? Ezt hogyan kell? Ez miért jó? Mintha azt elemeznénk, hogy az öt góllal kitömött Internazionale milyen remekül focizott a BL-döntőben... Ki érti ezt?

Az eltorzult világérzékelés persze nem csupán akkor kopogtat, amikor az indulatos szavazópolgár a saját kutyaütő favoritját igyekszik mentegetni. Még inkább elvakítja, amikor a megítélendő szereplő az ellentáborból való. Hosszú évek óta az egyik legjobb politikai beszélgetés Rónai Egon és Kocsis Máté közt zajlott, az egészségügyi vitához hasonlóan szintén június során. Itt a Fidesz parlamenti frakciójának vezetője gyakorlatilag leckét adott abból, miképpen kell asszertív módon kommunikálni; úgy megmaradni határozottnak, hogy közben semmit nem adunk fel a higgadtságból és a barátságos hangnemből. Kocsis olyan profi mindvégig, hogy azt oktatni kéne. "Majd igyekszem nem minősíteni a válaszait, mint ahogy ön megtette a kérdésemmel." - kezd kislányos durcázásba a riporter már rögtön az elején, hogy aztán rögtön a következő témára váltson. Ismerjük: ez a tipikus passzív-agresszív stílus; rendkívül férfiatlan, szinte kizárólag nők alkalmazzák. A legtöbb interjúalany ilyenkor enged a sértődésnek és ráhagyja a másikra. Kocsis azonban elképesztően jól reagál, valójában minden férjnek így kéne, amikor a neje szívatni próbálja: "Mivel minősítettem a kérdését? Ne menjünk tovább, bánt engem a dolog." És ezzel a jámbor attitűddel eléri, hogy kibeszéljék, mi történt. Rónai ezek után nem tetszeleghet tovább az áldozati pózban. Ugyanilyen szelíden teszi szóvá, amikor a házigazda - válasz közben - megpróbálja kizökkenti, illetve amikor a Fideszt hibáztatja a közéleti kommunikáció eldurvulásáért, azonban egyetlen példát sem tud felhozni rá. Tankönyvbe illő, hogy Kocsis Máté mindezt milyen higgadtan, jámboran műveli, ám a kommentelők egy részét a legkevésbé sem zavarja a megtapasztalt valóság: "Végtelen arrogancia és alázatra való teljes képtelenség." Hogy mi van?? Aki olyan kifejezést használ, mint az arrogancia, az nyilván ismeri is a szó jelentését. Nem tűnik fel az illetőnek, hogy épp ennek szöges ellentétét láttuk? Vagy egy másik: "Mekkora egója, pofája van." Mi kell ahhoz, hogy valaki ilyen benyomást szerezzen a végtelen szelídség láttán? Illetve a kedvencem: "Igazi tenyérbemászó, nyájaskodó, nagyképű senkiházi." Itt még megmaradt valami a józanságból, hiszen a "nyájaskodó" jelző arra utal, hogy e harmadik gyűlölködő a barátságos tónust azért érzékelte. De Kocsis Máté még nyájas sem lehet, hiszen az pozitívan cseng. Csak nyájaskodó, hiszen a szelídséget is csak megjátssza... 

Nyilvánvaló, hogy e kritika csakis akkor ér valamit, ha mi magunk bírunk némi önreflexióval és nem esünk bele ugyanebbe a csapdába. Jómagam igyekszem sportszerű és tárgyilagos maradni; az ellenfél térfelén is meglátva az erényeket, illetve a mi oldalunkon sem eltagadva a gyenge pontokat. Gyurcsány Ferenc például egy olyan fickó, akit soha ki nem állhattam. Idegesítő a hanghordozása, a használt szókészlete és rettenetes pojácasága is. 2006-os tettei pedig végképp a történelem szemétdombjára helyezték. Mégis, amikor 2015-ben az Összezárva Friderikusszal című tévéműsorban szerepelt, mi tagadás, kifejezetten jó benyomást tett. Ha se előtte, se utána nem hallottam volna tőle semmit, úgy azt mondanám rá: szimpatikus fickó. Vagy ott van Karácsony Gergely. Nyilvánvaló, hogy alkalmatlan a városvezetésre, mi több: én soha, semmilyen munkára nem alkalmaznám. De olyat sem állítanék soha, hogy ellenszenves volna. Ő azon kevés baloldaliak egyike, akiben nem látok semmiféle agressziót vagy gyűlöletet. Pár unicum mellett egész jól el tudnék vele beszélgetni bármelyik pesti romkocsmában. De tekinthetek a saját oldalamra is: Gajdics Ottótól konkrétan kiráz a hideg. Még ha egyet is értek azzal, amit mond, a kommunikációs stílusát egyszerűen lehetetlen kedvelni. Ha feloldódnék a birkaszellemben, mely szerint nálunk mindenki szent és makulátlan, az ellenfél oldalán pedig csupa ördögök sorakoznak, azzal feladnám annak a lehetőségét, hogy a valóságot annak lássam, ami.

Ami a hétköznapokat illeti, a magam részéről sportot űzök abból, hogy folyamatosan tesztelem a valóságérzékelésemet. Mielőtt az órámra néznék, megtippelem a pontos időt - általban nem sokat tévedek. Ha az utcán sétálva eszembe jut, milyen meleg lehet, ezt is igyekszem segédeszköz nélkül kitalálni - egy foknál többel nemigen lövök mellé. Borzasztó lényegesnek tartom, hogy az itt és mostban éljünk. Hogy legyen elképzelésünk pókerellenfelünk lapjairól. Határozottan éreznünk kell, hogy eldobja majd azokat, mielőtt blöffölnénk. Vagy az autószalonban, amikor azt kamuzzuk, hogy minket ez a verda ennyiért nem érdekel, s lassan elsétálunk. Szinte biztosnak kell lennünk abban, hogy az eladó utánunk szól majd, nem engedve, hogy üzletkötés nélkül távozzunk. Ugyanígy a csajozásnál: mindig éreznük kell, hogy meddig mehetünk el. Ha csak 10%-kal vagyunk rámenősebbek a kelleténél, már annyi is elég, hogy bukjuk az egész projektet. De fordítva sem működik: a túlzott visszafogottság is azt eredményezheti, hogy lemaradunk mindenről. Alig hiszem, hogy bárki is vitatná a valóságérzékelés elemi fontosságát. Épp ezért képtelen vagyok megérteni az önáltatókat, a vágyvezérelt észlelőket. Tévedéseikért ők fizetik a legnagyobb árat.

Ha valaki azt mondaná rám, hogy perverz vagyok, ezúttal nem volna sok ellenérvem. Ugyanis meghallgattam Magyar Péter kongresszusi beszédét. Az elejétől a végéig. Mind a hetven percet.

Az első szó azért mégiscsak az elismerésé. Magyar Péter egyre jobban beszél. Most a szokásosnál kevesebb, alig egy tucatnyi bakizással végigmondta Fidel Castrót megszégyenítő hosszúságú monológját. A végére egészen belelendült, s már-már szenvedélyessé vált. Valószínűleg a munkabírásával sincs baj: ha azt nézzük, hogy gyakorlatilag egyszemélyes pártról van szó, gyanítható, hogy minden részletkérdésben ő dönt - ehhez rengeteg energia szükséges. Ami az előadását illeti: továbbra is Orbánt utánozza, mind a külsőségekben, mind a beszédének felépítését tekintve. A különbség csupán annyi, hogy hiányzik belőle a szellemesség és a tartalom. 

Érdemes végigszaladni néhány mondatán, hogy lássuk, mennyire semmitmondó volt e beszéd.

• "Azt is világossá tesszük, hogy ami, jó, az megmarad, azt megtartjuk. Ami valódi közérdeket szolgál, azt nem eltöröljük, hanem megőrizzük, s megpróbáljuk még jobbá tenni." Ez attól válik üres frázissá, hogy egyetlen konkrétumot sem tesz hozzá. Nem is tehetne, hiszen ha elkezdené sorolni mindazt, ami érték az Orbán-kabinet intézkedései közül, húsz perc után a hallgatósága azon kezdene filózni, minek is ide kormányváltás... Manfred Weber támogatását is azonnal bukná, ha felemlegetne bármilyen lényeges területet, ahol a Fidesz és az ország népe szélesen egyetért. Végül tegyük hozzá: Medgyessy Péter pont ugyanezt mondta 2002-ben, hogy aztán mindent leromboljanak, amit a Fidesz felépített. 
• "Aki úgy gondolja, hogy a saját hatalmi vagy egyéb ambíciója fontosabb az ország sorsánál, azt tisztelettel, de határozottan kérjük, hogy máshol próbálkozzon!" Hehe. Magyar Péternél hiteltelenebb közlőt aligha találnák e mondathoz.
• "Nem Peti, Jóska, Sára, Tercsi, Fercsi, Kata, vagy éppen Klára kell." Nos, ez legalább egy értelmes és őszinte mondat. Álljon félre mindenki, hívja vissza minden párt a jelöltjeit, ne legyen ellenzéki alternatívája a Tiszának! Érthető vágyálom.
• "Mi nem a Karmelitából diktáljuk, hanem az utcán, az emberek szemébe, egymás kezét megfogva beszéljük meg, hogy milyen hazát építünk közösen." Most lépjünk túl a nyelvi helytelenségen, és rögzítsük, hogy a Fidesz 2010. óta 17 alkalommal kérdezte meg az ország népét a kormányzás irányáról; többségében nemzeti konzultációk során, kétszer pedig népszavazást kezdeményezve. Teljesen alaptalan a vád, hogy a Karmelita önkényesen diktál.
• "Hazahozzuk a legokosabb magyarokat a nagyvilágból." Jól hangzó, üres szlogen. Immár másfél éve, hogy Magyar Péter az országos politika porondjára lépett, de eddig még egyetlen kiemelkedő koponya sem állt mellé. Tényleg elhiszi bárki, hogy hatalomra jutása esetén mindenki otthagyja nyugati karrierjét, és rohan haza Petyát szolgálni???
• "Gondoskodó munkahelyeket teremt a Tisza-kormány." Azt mégis hogyan? Növelni fogja az állami intézmények és vállalatok számát?? Avagy kívülről kíván beleszólni a piaci cégek működésébe?? Egyik sem túl vonzó ajánlat.
• "Ezek a devizahitelesek, sok százezer magyar család, hallgattak a politikára, a bankokra, a reklámokra. És cserébe mit kaptak? Elveszítették az otthonukat, a jövőjüket, sokszor a családjukat és a méltóságukat. És aztán mit kaptak a jelenlegi rendszertől? Hogy ti voltatok a hibásak..." Ha létezik igazán méltatlan támadás az Orbán-kormánnyal szemben, úgy ez mindenen túltesz. Végtörlesztés, árfolyamgát, forintosítás, otthonvédelmi akcióterv, kilakoltatási moratórium, jogi elszámoltatás... soroljam még a segítő intézkedéseket? Ekkora mocsok nagy hazugsághoz tényleg pofa kell, de Magyar Péternek ez még soha nem jelentett problémát.

A beszéd vége felé megtudhatjuk, hogy a Tisza Párt - kormányra kerülése esetén - miből finanszírozza majd választási ígéreteinek megvalósítását. Ami azt illeti, full kamu minden egyes mondata.

1. "Visszaszerezzük az ellopott közvagyon jelentős részét." Mindannyian tudjuk, hogy ez üres frázis csupán. Ha Magyar Péter nem kíván nyílt diktatúrát bevezetni, úgy mindez igazságügyi eljárások sokaságát jelentené, időben évekre elhúzódó ügymenettel, elképesztően kevés reménnyel bármiféle sikerre.
2. "Hazahozzuk a nekünk járó uniós forrásokat." Itt már az elgondolkodtató, hogy a Tisza Pártnak puszira odaadnának mindent, amit eddig visszatartottak, hiszen MP személye önmagában garancia az egy csapásra jogállamivá váló működésre... Ha így lenne - ahogyan Lengyelországban is történt -, az nyílt beismerés volna a brüsszeli elit részéről, hogy eddig is csupán politikai zsarolás történt, semmi egyéb. De aligha lesz így, hiszen az EU most minden mozdítható centet Ukrajnába talicskáz.
3. "Felszámoljuk a kizárólag kormányzati luxus és propaganda fenntartására szolgáló felesleges intézményeket és a propaganda állami támogatását." Nos, addig álljon bárki féllábon, amíg találunk olyan kormányzatot a világban, amely nem használ közpénzt intézkedéseinek bemutatására, elfogadtatására, népszerűsítésére. Ez is egy jól hangzó szlogen csupán, de sosem lesz ilyen országvezetés sehol a Fóldön.
4. "A közbeszerzések tisztaságával, a vállalati támogatások és magán tőkealap támogatások leépítésével akár 1600 milliárd forintot is spórolhatunk évente." A megjelenített érték természetesen abszolút hasraütésszerű, semmiféle matematikai alátámásztása sincsen. De ez a kisebbik baj. A nagyobb gond az, hogy harmincöt éve nem volt olyan kormányunk, amelyik ne lett volna korrupt. Majd pont a botrányos multú Magyar Péter vezetésével válik szentté az ország...
5. "A gazdaságpolitika hitelességének helyreálításával és egy kiszámítható gazdaság- és pénzpolitikával olcsóbbá válik az államadósságunk finanszírozása is." A valóság az, hogy 2002 és 2010 között rengeteget romlott hazánk megítélése, azonban Orbánék alatt lassan visszakapaszkodtunk, és a főbb ügynökségek részéről immár jó ideje stabil befektetési besorolásban van részünk. Totális kamu, hogy rövid idő alatt ez látványosan tovább javítható, számottevő megtakarítást elérve.
6. "Az ötmilliárd forint feletti vagyonok megadóztatásával több száz milliárd pluszforráshoz jut a magyar költségvetés." A Blochamps Capital és a Növekedés.hu korábbi beszámolói szerint néhány száz nemzettársunk van csupán, akik ekkora vagyonnal rendelkeznek. A matek csak akkor jön ki, ha a Tisza Párt nem adót vet ki, hanem teljes vagyonelkobzást hajt végre. MP totálisan hülyének nézi a hallgatóságát.
7. "Ha a felső 1% helyett - helyesen - a középosztály gazdagodik, azzal a fogyasztás növekedésével akár 400 milliárd forint extrabevételhez is juthat a magyar költségvetés." Nyilván ez is egy hasraütésre bemondott érték, hiszen annyi a bizonytalan elem e kijelentésben, hogy nincs az a közgazdász, aki itt precízen kalkulálni tudna. De ezúttal legalább nincs nagyságrendi baki. Az ÁFA és a jövedéki adó évente 10.000 milliárd forintos központi bevételt hoz, vagyis 4%-os fogyasztásbővülés előállíthatja az ígért extrabevételt.
8. "A visszaszerzett hazai és nemzetközi közbizalommal növeljük a beruházási kedvet." Ez sem lesz könnyű mutatvány, hiszen az ázsiai és német nagyberuházásokkal a régiós élmezőnyben járunk. MP jellemző módon nem tér ki arra, hogy konkrétan honnan, a Föld mely régiójából várja ezt az álomba illő bővülést.

A hírek arról szólnak, hogy a nagykanizsai kongresszus összességében kudarc, mi több: Magyar Péter is annak élte meg. Még a saját propagandamédiája sem tudta sikerként tálalni az eseményt. A Kanizsa Aréna közel sem telt meg, a lelátókon rengeteg üres hely tátongott. A Minden Szó Blog szerint: "Azért voltak kevesen a Tisza kongresszuson, mert az álprofilok nem tudtak rajta részt venni." Jogos... Az ismertebb arcok közül sem jelent meg mindenki, Ruszin-Szendi Romoluszt például hiába kerestük volna. Ordas Eszter is hiányzott; a párt fővárosi frakcióvezetője már korábban lemondott, vissza is adtra mandátumát. Úgy tűnik: nemhogy bővülne a közösség, de Magyar Péter összeférhetetlensége miatt a már megismert arcok is lassan lemorzsolódnak. Ám ami a legfontosabb, ami a legnagyobb csalódást keltette: elmaradt a képviselőjelöltek - korábban beígért - bemutatása. A pártnak szüksége lesz 106 jól felkészült, értelmes, profi, kommunikálni képes, az adott választókerületben ismert emberre, viszont ezek közül eleddig eggyel sem találkozhattunk. Az újabb ígéret szerint őszre összeáll a csapat, ám a magam részéről meglehetősen szkeptikus vagyok. MP beszédét követően sokadszorra is megnéztem az MDF 2010-es jelöltjeit bemutató kampányvideót, s még 15 év elteltével is tudok röhögni rajta. Ezek az utcáról összeszedett amatőrök rém viccesek. Valami ilyesmi felhozatalt várok a Tisza Párt részéről is. :) :) :)

Pontosan tudjuk: csaknem minden parlamenti választás eredményét a politikai kommunikáció dönti el. 2026-ban ez különösen igaz lesz. Ennek lényegében két oka van. Az egyik technikai természetű: az internet, az okostelefon, majd a közösségi média megjelenését követően alapjaiban változott meg a világ. Azelőtt csakis azok találkoztak bármiféle politikai témájú anyaggal, akik kifejezetten keresték azokat a tévében, vagy épp a nyomtatott sajtóban. Ma már alig-alig nézünk tévét és papíralapú újságot sem sűrűn veszünk a kezünkbe, viszont a neten lépten-nyomon belefutunk a különböző közéleti tartalmakba, akár a Facebookon, akár a TikTokon, akár a YouTube-on járunk. A másik ok, amiért a jövő évi választást a kommunikáció dönti majd el, politikai természetű. A szocializmus bukása utáni időszakban a kilenc választásból mindössze két olyat láttunk, melyek esetén biztosra vehettük, hogy bukik az addigi vezetés: 1990-ben, illetve 2010-ben. Mind a két alkalom baloldali kormányzásnak vetett véget, mégpedig gyalázatosan rossz baloldali kormányzásnak. 2026-ban nem ez lesz a helyzet. Az ország fele stabilan kiáll a nemzeti kabinet mellett - minden jel szerint szoros befutó várható.

Bontsuk három részre a kérdést!

• Ami a startmezőt illeti: egyértelműen a Tiszának áll a zászló. Ahogyan egész Európában, úgy nálunk sincs szárnyaló gazdasági fellendülés. (Nagy gáz sincs, csak amolyan egy helyben topogás.) Ráadásul 15 éve ugyanaz a kormány irányítja az országot - nincs kire mutogatni, minden felelősség a Fideszé. Egy ilyen helyzet egyértelműen a kihívónak kedvez.
• Haderő tekintetében kiegyensúlyozottnak tűnik az állás. Magyar Pétert csukott szemmel, elvtelenül, gyakorlatilag kérdés nélkül isteníti a teljes balos médiagépezet, az összes jelentős ellenzéki hírportál. Ugyanígy: a kormányközeli média kritikátlanul áll Orbán mellett. Úgy tűnik: anyagi erőforrás is bőven áll rendelkezésre mindkét oldalon - a nemzetközi globalista tábor számára bármit megérne Orbán megbuktatása. 
• A harmadik lényeges tényező a kommunikáció minősége. Ez az, amiben a Fidesznek a Tisza fölé kell kerekednie, ha meg akarja őrizni a kormányzás lehetőségét. Úgy tűnik, ez egyáltalán nem lehetetlen küldetés.

Lássuk, miként néz ki a Tisza Párt kommunikációja! Ha egyetlen szóval kellene jellemezni, azt mondanám: egyoldalú. Egyoldalú, mert az elnökön kívül nincs más, aki megszólalna. Magyar Péter a többiek szájára lakatot tett, s ha nagy ritkán ki is engedi egyiket-másikat a kommunikációs karanténból, abban sosincs köszönet. Kulja András gyalázatos párbajveresége óta még három hét sem telt el. Kollár Kinga vállalhatatlan mondataira is emlékszünk mindannyian. Tarr Zoltán minden eddigi megszólalása botrányosra sikerült és Ruszin-Szendi Romolusz is igen távol áll attól az ideáltól, amelyet szimpatikus, karizmatikus személyiségnek lehet nevezni. Úgy tűnik: csupa alkalmatlan idióta alkotja a megváltást ígérő csapatot. Marad MP egymaga, és az ő végtelenül unalmas, önismétlő, egyoldalú szóáradata: Rogán, börtön, rács, minden szar. Másfél éve semmi mást nem hallunk. Ha néha-néha felkapjuk a fejünket valamin; ha nagy ritkán egy-egy megszólalása túlmutat az unásig szajkózott frázisain, az mindig valami ordító hazugság (legutóbb, mikor az EP ülésén letagadta, hogy hangfelvételt készített a feleségéről), vagy épp egy bődületes balfogás (mint a héten Ferihegy leállása kapcsán, mikor végül törölni kényszerült bejegyzését). Ezzel szemben mit látunk a másik oldalon? Orbán kifejezetten profi. Lázár sziporkázó. Gulyás Gergő talpraesett. Kocsis Máté kifinomult és barátságos. Orbán Balázs végtelenül intelligens és Szijjártó is mindig úgy fogalmaz, ahogyan kell. Kommunikációs tekintetben abszolút felkészült, sokszínű, sokoldalú csapat. Minden egyes mondatuk az építkezésről, az együttműködésről, a nemzeti érdekről szól. Ha bármelyikünk tegnap érkezett volna a Marsról, és semmit nem tudna a két politikai erő múltjáról, csupán az elmúlt napok megnyilvánulásait elemezné, egy percig nem volna kérdés számára, melyik csapat a profibb.

Néhány nappal ezelőtt Lentulai Krisztián Orbán Viktort látta vendégül műsorában. A miniszterelnök megszólalásait immár 37 esztendeje figyelemmel követem, mégsem mondhatnám, hogy az itt elhangzottak unalmasak, vagy elcsépeltek lettek volna; számtalan új dolgot megtudhattunk. Arról nem is beszélve, hogy Orbán a politikai ellenfeleiről is tisztelettel beszél, legyen szó Hiller Istvánról vagy akár Demszky Gáborról. Azahriah kapcsán így fogalmaz: "Egy fiatal és nagyon tehetséges emberről van szó. (...) Ez a véglényezés ez sok. Ott kénytelen vagyok megvédeni a saját közösségemet. (...) A tehetség és a siker nem jogosít fel senkit arra, hogy úgy beszéljen másokról, akik lehet, hogy kevésbé tehetségesek és okosak és sikeresek mint ő, mintha kapcarongyok lennének. Ezt nem lehet." Hasonlítsuk ezt össze azzal, ahogyan a másik oldal emlegeti a kormány mellett kiálló zenészeket, énekeseket! Hogy mit kap Ákos, Tóth Gabi, vagy épp Muri Enikő... Lukács Lacit, a Tankcsapda frontemberét már azért darabokra szedték, mert néhány ismert előadóval szemben ő maga nem volt hajlandó politikai üzenettel traktálni a közönségét. Visszatérve a Hotel Lentulai adásához, érdemes felidézni a házigazda egyik fontos és lényegretörő meglátását Magyar Péter kapcsán: "Ez egy elmebeteg, a családját eláruló, látványpékséget üzemeltető ember, mindenféle mondanivaló nélkül. És oda jutottottunk mi, a barátaim, ismerőseim, hogy az lehet a dolog nyitja, hogy a társadalom azon része, aki nem szereti a Fideszt, ők nem kormányzót keresnek, hanem hóhért." Tökéletes helyzetértékelés, magam sem tudtam volna precízebben megfogalmazni. Orbán természetesen erre is higgadtan, megértően reagál.

Kocsis Máté nemrégiben Rónai Egonnál járt - ezt a beszélgetést is kötelező tananyaggá tenném. A Fidesz parlamenti frakcióvezetője leckét ad abból, miként kell ellenséges környezetben asszertív kommunikációt folytatni, vagyis megmaradni határozottnak és céltudatosnak anélkül, hogy elveszítenénk a higgadtságot és a barátságos tónust. A napokban láthattuk Magyar Péter nyaralós fotóit - igazán parádésak. Ha mellé állnék, egyetlen percig sem kéne szégyenkeznem a hasamra felkúszott néhány kiló miatt, sőt, az úszógumiját látva büszkén feszítenék... Ismerve emberünk végtelen hiúságát, alighanem ez lesz a július legnagyobb pofonja számára. Bár nagy a verseny, hiszen Kocsis Máté AI-generált repülőtéri videóját is több mint egymillióan megtekintették már. Zseniálisak a Pride-on készített mini interjúk is, melyeken a - sokszor vállalhatatlan külsejű - felvonulók mindegyike úgy nyilatkozik, hogy a Tisza Pártot támogatja... Mind-mind színes-szagos, profi kommunikációs anyag, nulla gyűlölködés, csupán sportszerű kifigurázás. Az elmúlt napokat, heteket nézve elképesztő a minőségi különbség a két oldal kommunikációja között.

"Bűnre nem lehet pártot építeni. Hitszegésre nem lehet pártot építeni. Árulásra nem lehet közösséget építeni. Vagy csak átmenetileg lehet, mert aztán széthullik az egész. Tehát én azt hiszem, hogy akármilyen technológiai kavalkádot is látunk, azért végül mégis az emberi minőség dönt majd. És ezért gondolom én, hogy nyerni fogunk." - ezek ismét Orbán Viktor szavai, ezúttal a Patrióta tegnapi adásából. Legyen neki igaza!

"Ezt a háborút Európának valahol meg kell vívnia. (...) Ha nem Ukrajnában kell megvívnia ezt a háborút, mert Kijev elesik, akkor meg kell vívni Varsó alatt, vagy meg kell vívni Riga alatt, vagy meg kell vívni Tallinn alatt." - így őrjöngött Puzsér a minap. Már csak azért is végignéztem a műsort, hátha a hátralévő percekben kapok némi magyarázatot erre az ostobaságra, azon a gyermeteg frázison túl, hogy Putyin éhes. Jelentem: nem kaptam. Elhangzott Alexandr Dugin neve, aki filozófusként az orosz birodalomépítés híve, s bár nincs hivatalos kapcsolata az orosz kormányzattal, többen - köztük Puzsér - úgy vélik, jelentős a befolyása Putyinra. A mi Robink erre alapoz mindent. Adott egy 63 éves, őrült professzor, akinek az álmodozásai és agymenései megérnek annyit, hogy világháborút robbantsunk ki miattuk... (Nálunk például Raffay Ernő korábban többször is hangoztatta azon elképzelését, hogy a Felvidéket vissza kéne csatolni Magyarországhoz. Logikus és arányos válasz lenne erre, ha Szlovákia háborúra készülne velünk szemben??) Úgy látom - sok év után először -, hogy Puzsérnak kezd teljesen elmenni az esze.

Nem ő az egyetlen, persze. Immár három és fél éve hallgatjuk, hogy Putyin le fogja rohanni Európát. Miért? Csak. Soha senkit nem zavart, hogy ennél nagyobb őrültséget nem is tehetne. Viszont ez a félelemkeltés volt a legjobb lélektani módszer annak idején, hogy az európai polgárokat Zelenszkij mellé állítsák; Ukrajnát Európa védőbástyájaként bemutatva. Csakhogy közben múltak az esztendők, s ők már annyit ismételgették ugyanezt, hogy mára el is felejtették: ez a saját, légből kapott narratívájuk csupán. Ha másokat nem is, önmagukat sikerült teljességgel meggyőzniük. Ha nem háborúról volna szó, még azt is mondhatnánk: vicces, hogy attól az ördögtől rettegnek, amelyiket ők maguk festettek a falra, másokat ijesztegetendő.

Az elmúlt három és fél évben számtalanszor megkaptuk, hogy orosz propagandát folytatunk, hogy Putyin pincsijei vagyunk. Puzsér sem megy a szomszédba, ha ezekhez hasonló, jól hangzó ostobaságokat kell előadnia: "Magyarországon egy-két évvel ezelőttig még abban volt nemzeti konszenzus, hogy Oroszország a minden létező világok legjobbika; a Szovjetunió egy hatalmas birodalom volt és dicsőséges, és hogyha újra létesül, abban ott a helyünk." Én értem a szarkazmust, ám az csak akkor ül, ha van valami alapja. Viszont még soha életemben senkitől sem hallottam hasonló butaságokat, pedig állítom, hogy jóval több kormánypárti barátom és ismerősöm van, mint Puzsérnak. A Szovjetunió világát minden épeszű és tisztességes ember rühellte, és azon kevesek, akik visszasírnák, ma már nem élnek. Magyarként Oroszország történelmi bűneit soha nem fogjuk feledni, ahogyan a németek, a törökök és a tatárok rémtetteit sem. Csakhogy ma már 2025-öt írunk, s azon oroszok és ukránok közül sem él senki, akik nyolcvan esztendővel ezelőtt végigerőszakolták Kelet-Magyarország lányait, asszonyait. Ugyanígy: a német nácik  is mind a föld alatt, a török és tatár hódítók pláne. Nem haragudhatunk mindenkire az idők végezetéig; muszáj együttműködnünk a Föld legkülönbözőbb nációival. Talán az oroszok nem lettek kevésbé barbárok, ahogy a németek is megmaradtak ideologia-vezérelt, a parancsot gondolkodás nélkül teljesítő népnek. Ilyen a karakterük. De egyiküket sem kell gyűlölnünk, mindegyikkel az együttműködést, a békés üzletelést érdemes keresni. Talán igaz, hogy Putyin egy pszichopata. De legalább azt látjuk, hogy hidegfejű és racionális. Zelenszkij és a nyugat-európai elit esetén ezt a hidegfejűséget és racionalitást keresve sem találjuk. Amikor manapság egy kormánypárti magyar jobban bízik Putyinban, mint ellenfeleiben, az nem azt jelenti, hogy bárki is rajongana az orosz elnökért. Csupán annyit, hogy ebben az emberben látni némi józanságot, ami azt ígéri, hogy lehetséges vele a megállapodás. A másik oldalon csupán kapkodást, fejetlenséget, indulatokat és tömény dilettantizmust érzékelünk, ez pedig semmi jót nem ígér. Trumpra pont azért volt szükség, hogy végre a Nyugat oldalán is megjelenjen egy józan arc; Orbán mellett végre egy igazán fajsúlyos béke-karakter.

"Ez a háborút Európának meg kell vívnia." Miért is??? Oroszországnak szüksége van Európára, mégpedig úgy, mint üzleti partnerre, nyersanyagainak felvevőpiacára. Ez a fő értéke kontinensünknek Putyin szemével, pont ezt kívánná rommá lőni? Mit nyerne vele? Vagy éppen fordított a helyzet, és Nyugat-Európa szeretne - Napóleon és Hitler után - ismét katonásdit játszani? Ennek talán még kevesebb értelme volna. Nem, kedves Puzsér Robi, ezt a háborút nem kell megvívni. Nem csupán azért nem, mert ez azonnal világháborút jelentene, de azért sem, mert valójában senkinek sem áll érdekében. Békére van szükség, megállapodásra Oroszországgal és hosszútávú, konfliktusmentes üzletelésre. Ez az evidens érdek.

Persze nem csupán Puzsér videóival múlatom az időt. A múlt héten belefutottam Toroczkai egy rövid tudósításába, melyet Strasbourgból közvetített. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése Zelenszkijt várta, aki beszédet kívánt intézni több száz európai képviselőhöz. Végeláthatatlanul hosszú, vörös szőnyeg; másfél órás késés; brutális autókonvoj; álló tapsvihar... "Mintha a német-római császár érkezne" - így kommentálta Toroczkai. Nekem inkább Ceausescu és a nyolcvanas évek Romániája jutott eszembe. A bejátszást látva próbáltam felidézni magamban valami időben közelebbi élményt; mindössze egyetlen ilyen ugrott be. Nemrég kaptam egy linket, amely a Szcientológia Egyház egyik Los Angeles-i konferenciáját mutatta be. Pontosan ugyanezt a kötelező tetszésnyilvánítást; pontosan ugyanezt az egyszerre nevetséges, egyszerre ijesztő fanatizmust érzékeltem. Ilyen lenne a mai Európa??

Tényleg azt gondoljuk, hogy az EU-nak meg kell ütköznie Oroszországgal? Tényleg azt hisszük, hogy Zelenszkijt félistenként kell tisztelni? Tényleg meggyőződésünk, hogy Ukrajnát fel kell venni az Unióba, feláldozva mindent? Oké, nyitott vagyok, csak magyarázza már el valaki végre a miérteket! Jelenleg ezek a kinyilatkoztatások úgy csengenek, mintha azt mondanánk: hasznos az esőtánc; meg lehet akadályozni a földrengést birkavesével; illetve a fogamzásgátlás leghatékonyabb módja az imádság... Csupa-csupa vallásos-ideologikus őrületet látunk-hallunk, az ember csak kapkodja a fejét. Mi lenne, ha valaki végre úgy kommunikálna, hogy a magamfajta is megértse?  

Hétfő este az ATV műsorában összecsapott Kulja András, a Tisza Párt egészsségügyi főokosa és Takács Péter államtitkár. Nem mondom, hogy felhőtlenül élveztem a vitát. Kulja beszédét hallgatni olyan, mintha kínoznák az embert. Demagóg, mesterkélt, semmitmondó, a pártvezéréhez idomulva csakis a fikázásban utazó. Kapcsolódó kommentjében az egyik Tisza-szimpatizáns találóan fogalmazott: „Nagyon-nagyon kellemetlen volt nézni. Kulja stílusa, az érzelmes populista bullshit nagyon nem jött be. Kb. egy szappanopera MP-alteregót kaptunk. Többet vártam. Kevés érvelés, kevés terv. Hatásvadászat.” – magam sem tudnék precízebb képet festeni.

Pedig minden Kulja András mellett szólt. Fiatal. Jóképű. Meg tud fogalmazni három mondatot. És ami a lényeg: ellenzéki. Nincs (és nem is volt még) olyan ország a világon, ahol mindenki elégedett lenne az állami egészségüggyel. Kis hazánkban ez egy különösen érzékeny és sokat támadott terület. Nem is mindig alaptalanul. Van mit kritizálni, van min javítani bőven. De ehhez egy értelmes, felkészült és konstruktív szakértő kellene, nem egy jól fésült kötekedő. Egészen döbbenetes, hogy Magyar Péter egy éve másról sem beszél, csak hogy vitában szeretné összemérni pártját a kormánnyal. És most, amikor ez végre elindul (remélem, nem ez lesz az utolsó), embere csúfosan leszerepel. Bencsik Gábor pazarul összefoglalta a látottakat: „Végre! Gratulálok Takács Péternek. Ilyen vitákra volna szükség, ilyenekből válna világossá, milyen mérhetetlenül üres, demagóg, felületes, hazug az egész Magyar Péter párt, bármelyik klónját küldi is. Ma este is bebizonyosodott, hogy az agresszív demagógiára nem az agresszív demagógia a helyes válasz, hanem a vitaképes szakértelem."

Rendkívül árulkodó, hogy a Tisza hivatalos honlapján nem is merték közzétenni a teljes, csaknem egyórás beszélgetést, csupán annak egy aprócska, kiragadott részletét. Sokat elárul Magyar Péter rajongóiról is (tisztelet a kevés számú kivételnek), hogy egy félperces videó alapján értékelik jelöltjüket, s még annyi fáradságot sem vesznek, hogy beletekitsenek az adásba. Végre eljött a nagy pillanat: a Tisza megmutathatta felkészültségét, kormányzóképességét! Nem ezt várnánk ellenzékiként?? De őket - úgy tűnik - ez a legkevésbé sem érdekli. Még mit nem? A végén kiderülne, hogy reménységük - ugyanúgy, mint a párt összes eddig bemutatott arca - tökéletesen alkalmatlan... Akkor már inkább maradjon a valóság elrejtése, a félperces videó által megteremtett hamis illúzó...

Még a HVG sem tudott olyan mélyre süllyedni, hogy kiálljon MP embere mellett: "kiderült például, hogy a Tisza Pártnak nincs egészségügyi politikája, Kulja András szívhez szóló leveleket olvasott fel, felemlegette az egészségügy néhány szörnyű problémáját, de semmi konkrétum nem hangzott el az elképzeléseiről." A HVG elemzése szerint Kulja beleragadt a személyes történetekbe és az emocionális megszólalásokba, azonban megoldási javaslatokkal egyáltalán nem rukkolt elő. "Kulja egy évvel az aktív politizálás megkezdése után sem mutatta jelét vitakészségnek: nem reagált jól a várható támadásokra, például a szakvizsga hiányát firtató kérdésekre, és sokszor látványosan zavarba jött. A tartalomgyártás világában otthonosan mozgó influenszer szerepkörét nehezen tudta lecserélni a vitázó politikuséra."

„Államtitkár úr, maga számokkal, táblázatokkal dobálózik”- ez volt Kulja András sűrűn visszatérő kritikája Takács Péterrel szemben. A beszélgetés során háromszor vagy négyszer is megfogalmazta ugyanezt. Az üzenet egyértelmű: a kormány szakembere egy technokrata-pszichopata, akit nem érdekelnek az emberi sorsok, az egyes betegek szenvedései... Szemben a Tisza Párttal, amely könnyet ejt mindenkiért és bekötözi a sebeket... A baj csak az, hogy Kulja erősen elszámolta magát. Ez az attitűd ugyanis arról is árulkodik, hogy a Tisza Pártot viszont nem érdeklik az adatok, csupán a szívfacsaró töténetek. Ez pedig egy idő után visszaüt, s az alkalmatlanság benyomását kelti. Tudniillik hetvenes IQ felett mindenki számára világos, hogy a valóságot a makroadatok mutatják meg legtisztábban, s nem a kiragadott sztorik. És nagyon úgy tűnik, hogy azért Magyar Péter hívei közt is találunk hetvennnél magasabb IQ-val rendelkezőket. A demagógia egy ideig működik - a hergelésre például kiválóan alkalmas. De amikor a kormányzóképességet kéne bemutatni, oda ez a fajta kisiskolás populizmus már nagyon kevés. 

Napestig lehetne sorolni Kulja András rossz mondatait, felkészületlenségének tucatnyi megnyilvánulását, jómagam mégis inkább arra a jelenségre hívnám fel a figyelmet, amely a beszélgetés során a leginkább zavart. Magam is nap mint nap találkozom vele, s bátran állítom: a közéleti kommunikáció lezüllesztésének legbiztosabb eszköze. Ez pedig az értelmetlen és tartalmatlan kötekedés. A legtöbben hozzászokunk, hiszen ostoba és tudatlan politikai ellenfeinktől nem várhatunk mást; ez az egyetlen eszközük. De a politikai vita legmagasabb szintjén ez azért mégiscsak megdöbbentő. A beszélgetés fő játékszabálya az volt, hogy mindkét félnek azonos időkeret állt rendelkezésére. Kulja kétszer is megtette, hogy kérdést intézett vitapartneréhez, majd annak válaszadása közben megpróbálta belefojtani a szót, mondván, letelt az ideje... Ez olyan szinten óvodás, hogy konkrétan szekunder szégyent éreztem a képernyő előtt. (Egyszer - válaszképpen - Takács is elkövette ugyanezt, nem kellett volna.) Talán még ennél is kínosabb volt, amikor a Tisza üdvöskéje vitapartnerének egy tökéletesen ártatlan gondolatába állt bele. Az államtitkár arról beszélt, hogy bárkit meghív egy fagyira, vagy egy sörre, aki idézni tud tőle a magyar egészségügy tökéletes állapotára utaló kijelentést. Erre Kulja András: "Államtitkár úr! Magyar betegekről beszélgetünk, s ön sörözni hív? Magyar, szenvedő betegekről beszélünk, kik most is várólistán vannak, államtitkár úr, és őn sörről beszél?" Csak ültem és nem akartam hinni a fülemnek. Világos, hogy ez az idióta eleddig Magyar Péter emlőjén nevelkedett, s magába szívta a minden áron kötekedni vágyás borzalmas attitűdjét, no de tényleg ennyi esze van? Tényleg a sörbe köt bele? Ez valami egészen pusztítóan gyerekes. Remélem, hogy amikor visszanézi az adást - mert hogy a kommunikációs stábja tízszer is visszanézeti vele, az egészen biztos -, erősen fogja majd a fejét, miként mondhatott ekkora baromságot.

Szóval: alapjaiban nem változott a Tisza Párt képe, Kulja András csak azt erősítette meg, amit eddig is érzékeltünk. Nincs program. Nincs gondolat. Nincs építő szándék. Nincsenek szakértők és nincsenek egyéniségek. Fikázás van és kötekedés. Ez borzasztó kevés lesz a győzelemhez.   

"El kell fogadni, hogy a fiaik meghalnak" - ezt üzente a brit anyáknak Dmitro Kuleba, Ukrajna volt külügyminisztere. Szerinte a NATO léte múlhat azon, hogy a szövetség tagjai hajlandók-e megvédeni egymást; katonáik hajlandók-e az életüket áldozni más országokért. Az 5. cikkely tartalma ismert, még úgy is, hogy az alakulás óta eltelt 76 esztendő során eleddig nem igazán kellett a gyakorlatban kipróbálni. (A 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat követően életbe lépett a záradék, ez volt az egyetlen ilyen eset.) Nyilvánvaló, hogy aki hivatásos katonának áll, az bármikor bevethető éles helyzetben - ilyen értelemben Kuleba szavai üresen csengenek. Viszont hergelésre abszolút alkalmasak. Tudatosan kívánnak olyan hangulatot teremteni, mintha Európa valós katonai fenyegetés árnyékában élne. Az elmebetegek és a felforgatók festettek egy képet, és három éve ezt színezgetik, egyre sötétebb árnyalatokkal. 

Én csak azt kérdem: hogyan jutottunk el idáig? Az Európai Unió alapvetően azért jött létre, hogy a jólét, a szabadság és a béke derűs kis zuga legyen a Föld nevű, ezer problémával küzdő bolygón. És így is lett: a kontinens nyugati fele évtizedeken át a világ legélhetőbb helye volt, mindannyiunk álma. Aztán történt valami, és mindezt a pozitívumot elkezdték lerombolni; elhordani tégláról téglára. A maistream globalista politika számára sem a szabadság, sem a belső biztonság nem jelent megvédendő értéket; a jólétet a gazdasági hanyatlás erodálja, s legújabban úgy tűnik: már a béke megőrzése sem fontos. Talán még emlékszünk London főpolgármesterének, a pakisztáni származású Sadiq Khan szavaira: "A terror a nagyvárosi élet része." Magyarul: szokjunk hozzá, hogy a világ egy pocsék hely, s még véletlenül se azon dolgozzunk, hogy minimálisra csökkentsük az erőszakot... Felháborító volt e kijelentés, különösen egy olyan vezető szájából, akinek egyetlen dolga az volna, hogy élhetővé tegye városát. Nem, a terror nem a nagyvárosi élet része. A terror az állami és az önkormányzati működés csődje. És ugyanígy: a háború sem lehet a hétköznapjaink része, csakis a diplomácia kudarca, a politikai alkalmatlanság legnyilvánvalóbb jele. Nem, egyáltalán nem kell hozzászokniuk a brit anyáknak, hogy fiaik értelmetlen halált halnak. Sem nekik, sem a német, a litván vagy épp a magyar anyáknak. Valójában az ukrán anyáknak sem kéne. Ha volna még egy cseppnyi európaiság a vezetőinkben, úgy élből visszautasítanának minden hasonló kijelentést.

Ha a legutóbbi három és fél évet tekintjük, a mainstream európai politikai attitűd folyamatos változását figyelhetjük meg. Még mindannyian emlékszünk 2022 februárjára, amikor az orosz-ukrán háború kirobbant. Akkoriban sokat beszélgettem baloldali barátaimmal, akik egyszerűen nem értették, hogy az ellenzéki összefogás miért nem áll a béke pártjára; miért engedi át e pozíciót Orbánéknak, hozzájárulva ezzel a negyedik kétharmadhoz. Akkortájt még mindenki számára megkérdőjelezhetetlen volt, hogy a béke érték, a háború kerülendő. Sosem fogjuk elfeledni a németek első reakcióját: sisakokat küldtek Ukrajnába. Ez volt az értelmes, a logikus, a tisztességes hozzáállás: segíteni mindazoknak, akik menekülnek; támogatni minden kísérletet, amely a békekötésre irányul; s messze távol maradni attól, hogy fegyvereket, vagy katonákat vessünk be, a konfliktus aktív résztvevőjévé válva. Mára mindennek nyomát sem látni, csupán a patrióták követelik a békét. Európa vezetése Oroszország legyőzésének megszállottjává vált, Ukrajna gyorsított eljárással történő felvétele pedig azt a rémképet vetíti előre, hogy már nem térdig, de nyakig járunk majd a háborúban. Három és fél év épp elég volt ahhoz, hogy az európaiak agyát tökéletesen átmossák. Vajon gondolta-e bármely portugál 2021-ben, hogy neki gyűlölnie kéne az oroszokat? Vajon gondolta-e bármelyik brit édesanya, hogy a fiának értelmetlen halált kéne halnia a közeljövőben? Ezek akkortájt totálisan szürreálisnak hatottak volna. A szavaknak azonban teremtő erejük van; a médiagépezet pedig gőzerővel dübörög. 2023. januárjában még nagy visszhangot keltett Annalena Baerbock, az akkori német külügyminiszter kijelentése: "Háborút folytatunk Oroszországgal." A kancellár mosakodott is rendesen. Ma már senki meg sem lepődne egy ilyen mondaton. Ez maga a stratégia: szép lassan hozzászoktatni a népet a háború gondolatához. Kuleba szavai jól illeszkednek e trendbe, s azon tűnődöm, lehet-e még ennél is erősebbeket mondani. Az átlagos európai polgár meg lassan megfő a fazékban, s el sem gondolkodik azon, mi értelme van ennek az egésznek; ennek a velejéig mocskos gondolati-lelki-érzelmi eszkalációnak. Pedig egyszerű a matek: a háborúval semmit sem nyerhetünk, de mindent elveszíthetünk.  

Az igazság az, hogy megértem az ukránokat. Jó nagy szarban vannak. Az ország férfi lakossága minimum 2,5 millió fővel csökkent; településeik helyén romhalmazok állnak; s a nyugati pénz sem kifogyhatatlan forrás. Ráadásul a kapott támogatások felének lába kélt: senki nem tud elszámolni a dollármilliárdokkal. Egy ilyen katasztrofális helyzetben a legjobb stratégia az, ha másokat is magukkal rántanak. Értem Merz kancellárt is, illetve mindenki mást, akit a fegyverlobbi fizet. A háború jó üzlet a lelketleneknek. A lengyeleket és a Baltikumot is érteni vélem, még akkor is, ha a történelmi sérelmek felhevítése aligha tűnik érett reakciónak. "A NATO-t elbaltiasították, kelet-európaisították, az összes félelmükkel, gyűlöletükkel. Azt belevitték ebbe a szövetségbe, és amúgy viszik bele az Európai Unióba is." - állítja Vukics Ferenc. A farok csóválja a kutyát: egy törpe kisebbség zsigeri oroszellenessége formálja a központi attitűdöt. Én csak a többséget nem értem. Pedig egyszerű a matek: a háborúval semmit sem nyerhetünk, de mindent elveszíthetünk.

Marshall Rosenberg nevét elsősorban azok ismerik, akik tanultak pszichológiát, azonban A szavak ablakok vagy falak című, mára klasszikussá vált műve a laikus olvasók széles körében is népszerű. Számomra mai napig az egyik legmeghatározóbb olvasmány. Ez a könyv az erőszakmentes kommunikációról szól, amely azon emberek sajátja, akik törődnek egymással és harmonikus életre vágynak. Akik szakítanak a dühbe és depresszióba torkolló gondolkodásmóddal, így képesek az ellenségeskedést és a lehetséges konfliktushelyzeteket békés párbeszéddé formálni. Bár a szerző amerikai, könyve maga az európaiság. Ha létezik olyan, hogy európai eszme, avagy európai érték, úgy ez a mű mindent elmond róla. Rosenberg közvetítőként számos békítő tárgyaláson vett részt (elsősorban Afrikában, de számos más helyszínen is), fegyveres konfliktusokat elcsendesítendő. Jómagam azt látom a legszomorúbbnak, hogy ez a fajta attitűd, mely gyakorlatilag megegyezik az Európai Unió alapítóinak attitűdjével, mára teljes mértékben köddé vált. Az öreg kontinens visszatért a legprimitívebb, legbarbárabb állapotába, visszazuhanva az afrikai törzsi viszályok tudati szintjére. Kíváncsi vagyok, mit szólna a mai helyzethez Marshall Rosenberg, ha még élne, esetleg Adenauer vagy Schuman. Miként vélekednének arról, hogy Európa vezetői az orosz-ukrán háború kitörése óta alig-alig kommunikálnak Putyinnal? Ursula von der Leyen mindössze egyetlen egyszer, 2022 decemberében beszélt telefonon az orosz elnökkel. Ennyi. Totális elzárkózás mindentől, ami békés, ami a megegyezést keresi, ami igazán európai.

Magyarországon még ma is több mint 60 ezer ukrán menekült él. Találkozom velük a házban, ahol lakom, a bevásárló központokban, a parkokban, mindenütt. Nézem, ahogyan békésen pingpongoznak, s mosolyog a lelkem. Ezeket a srácokat nem fogdossák össze Zelenszkij emberei, s nem terelik a vágóhídra. Az anyjuknak nem kell hozzászokniuk a gondolathoz, hogy a fiuk hullazsákban végzi. Egyetlen anyának sem kéne. Épp ideje lenne már, hogy végre Európában is a békéről beszéljünk.