Muszáj észrevenni: augusztus 20. programvilága kapcsán valami nagyon megváltozott. Budapesten az események három nagy helyszínen összpontosultak - ebből kettő a DJ-kről szólt; a Műegyetem Rakpartot kifejezetten a deep house és a techno uralta. Csupán a Margitsziget szolgáltatott némi hagyományos élőzenét: a Karácsony Jánossal kiegészült Random Trip például parádés LGT nótákat hozott - magunk is végighallgattuk ezt a hangzásában is pazar koncert-csemegét.

Voltak olyan hangok, hogy miért kell egyáltalán bulit csinálni Szent István ünnepéből - ez nyilván baromság; mindenki mulatni akar, senki sem kíváncsi a formális ceremóniák karótnyelt szónokaira. Mindez az elmúlt 16 évben sem volt másképp, csupán a stílus változott. A prolik ízlése e téren is átvette a hatalmat.

Léteznek olyan elektronikus zenék, melyeket elviselek, vagy akár kedvelek is. Alapvetően a DJ-kultúrával sincs bajom (még azzal sem, ha Magyar Péter áll be bohóckodni a pult mögé), főként ha abból idővel valami igényes, lehetőség szerint akusztikus produkció épül - itt Fatboy Slim és Moby mellett tucatnyi példát hozhatnánk. Azonban a techno mindennek a legalja. A műfaj valójában lemond mindenről, amit hagyományos értelemben zenének nevezünk: nincs dallam, nincs akkordmenet, nincsenek valódi hangszerek, így virtuóz muzsikálás sincsen. Minimalista, monoton, primitív zaj - a ritmuson kívül nem sokat nyújt. Nyilvánvaló persze, hogy a műfajon belül is előfordulnak igényesebb és igénytelenebb produkciók, azonban egy hozzám hasonló rockmániást - akármennyire is nyitott az újabb és újabb hangzásokra - még a legjobb minőségű techno is hidegen hagyja, vagy egyenesen fel is bőszíti. 

Az elmúlt évtizedek során számtalan kutatást folytattak, melyek mindegyike a rave-house-techno világ és a droghasználat szerves összekapcsolódását igazolta. Különösen az ecstasy (MDMA) vált főszereplővé e szubkultúrában. A magamfajta boomer könnyen elintézi: ezek annyira szar zenék, hogy tiszta tudattal aligha élvezhetők... a dolog persze ennél összetettebb. Mára elég komoly szakirodalom gyűlt össze a témában, melyek az egymást erősítő tényezőket elemzik. Az MDMA jellemző hatásai között szerepel az eufória, a fokozott társas kötődés, az érzékszervi élmények intenzívebbé válása és a stimuláció. Egy egész éjszakán át tartó, monoton-pulzáló, nagy hangerővel működő tánczenei eseményen ezek a hatások kulturálisan is értelmet kapnak. A drog szerves része a közösségi élménynek; a "zenével" együtt könnyen transzszerű állapotot idézhet elő. Én még emlékszem Balatonalmádi kultikus mulatóhelyére, az immár 20 éve bezárt Panoráma Diszkóra. Annyi üveges tekintetet soha nem láttam, mint ott, a kilencvenes évek derekán. Jött az egyik elviselhetetlen szám a másik után, s a tömeg ugyanazzal a tompasággal és lelketlen monotonitással mozgott hosszú-hosszú időn át. (Nem írom, hogy órákon keresztül, mert annál azért hamarabb elmenekültünk.) Aztán a DJ-vel történhetett valami, és hajnali kettő tájban - egy éles váltással - megpróbálkozott a Loksi Embertelen dal-ával. Felcsillant a szemem, s azt reméltem, beindul a katartikus buli, de csalódnom kellett.  Az égvilágon semmi változás nem történt. Ugyanazok az üveges tekintetek, ugyanaz a mozgás - a transz vitte a közönséget, a muzsika minősége mit sem számított... A terület szakértői vizsgálták azt is, hogy vajon a zene vezet-e a szerhasználathoz, avagy fordítva. A kutatások alapján mindkettő megtörténhet. Ami biztos: aki a rave-house-techno kultúrát kedveli, az jó eséllyel rendszeres, de minimum alkalmi drogfogyasztó.

Nem csupán a techno és a kábítószerek világa kötődik egymáshoz szervesen. A zenei ízlés meglepően jó jelzője lehet a politikai és kulturális identitásnak. Ahogyan a country az Egyesült Államokban erősen összekapcsolódik a konzervatív, vidéki és patriotikus identitással; bizonyos rockszubkultúrák a nemzeti identitással; az elektronikus tánczenei szubkultúrák pedig inkább transznacionális, nagyvárosi és individualista kulturális mintákkal. A rave-house-techno világot kedvelők az esetek döntő többségében globalisták, kozmopoliták, a nemzeti identitásokhoz kevésbé kötődő emberek. A drogok kapcsán képviselt attitűd pedig csak még erősebben tereli őket az internacionalista politikai baloldalhoz. Nem csoda, hogy Magyar Péter is az ő kegyeiket keresi - 2026-ban gyakorlatilag ez a gyökértelen, hazátlan, fiatal réteg nyerte meg a választást a Tiszának.

Amikor prolikról és proli ízlésről beszélek, természetesen nem a kétkezi munkát végzőkre gondolok, és nem is azokra, akik kedvelik az elektronikus muzsikákat. Hanem elsősorban a műveletlenekre, akik - iskolai végzettségüktől függetlenül - nemigen fogyasztanak valódi kultúrát. Mert semmi baj azzal, ha valaki a Metallica, a Pink Floyd és Sting mellett Faithlesst és Chemical Brotherst is hallgat. Nem fogom követni ezen az úton, de tiszteletben tartom az ízlését, amely széles és biztos alapokon nyugszik. De amikor valaki KIZÁRÓLAG a techno megszállotja, miközben fogalma sincs a Queenről, a U2-ról, vagy épp a Level 42-ról; hidegen hagyja a jazz, a blues, a rock és minden egyéb műfaj; arról nem is beszélve, hogy különbséget se tudna tenni igényes és igénytelen hangzás közt - nos ezt az embert (kulturális értelemben) egészen nyugodtan nevezhetjük prolinak. Ami azt illeti: az összes ilyen ismerősöm Tisza-szavazó. És nem elég az, hogy halvány fingjuk sincs a zenéről, a kultúra egyéb területein is pont ugyanilyen járatlanok. Nem olvasnak, nem ismerik a történelmet, még csak a magyar politikai közéletről sem tudnak semmit, mindössze annyit, hogy a Fidesz egy maffiabanda, Orbán pedig egy diktátor volt. Még csak 2006-ról sincs semmi fogalmuk, nemhogy a rendszerváltás időszakáról, avagy a jelenkor nemzetközi trendjeiről. Ezek az üresfejűek tökéletesen mintázzák az átlagos Tisza-szavazót, tisztelet persze a szűk kivételnek.

Oké, tudom. A hozzám hasonló vén hülyék 1955-ben, a rock and roll megjelenésekor is hasonlóan károgtak. Aztán a hatvanas években a beat, később a hard rock, a punk, majd a heavy metal vált az ördög művévé, a kultúra lealacsonyítójává. Azonban 2026-ból visszatekintve azt látjuk, hogy a pop-rock világa folyamatosan fejlődött, egyre igényesebb produkciókat hívva életre. (Érdemes meghallgatni például a Roll over Beethoven című legendás slágert, először a szerző Chuck Berry előadásában, majd a Beatles feldolgozásában, s végül az ELO verziójában. Mind zseniális, de micsoda különbségek! Tizenhét év alatt egy két és kél perces, nyers rock and rollból nyolcperces, elképesztően gazdag nagyzenekari produkció nőtte ki magát.) A techno mindazonáltal nem része e fejlődési folyamatnak, csupán egy regresszív zsákutcát jelent. Az emberiség általános elhülyülésének érdekes lenyomata csupán.

Természetesen nem a Tisza az egyetlen a globalista pártok közül, amely ezt a gyökértelen, hazátlan, primitív kultúrát fogyasztó embertípust preferálja. Valójában az egész internacionalista tábor örömmel asszisztál ehhez a regresszióhoz. Valószínűleg akkor volnának a legelégedettebbek, ha tökéletesen visszatérnénk a 60 ezer évvel ezelőtti tudati szintünkre, amikor még nem léteztek nemzetek, nem volt számottevő magántulajdon sem, s őseink az afrikai szavannákon a naplementét követően a tűz körül táncoltak, természetesen totál bedrogozva, a techno primitívségére emlékeztető, egyszerű, törzsi dobzenére. Ennél kiszolgáltatottabb, tudatlanabb és irányíthatóbb állapota aligha lehet az emberiségnek. Nem véletlen, hogy a patrióta pártok pontosan ennek ellenkezőjére esküsznek: az ember legyen művelt, a hazáját szerető, a nemzet érdekeit védő, tulajdonnal bíró, tudatos, a drogoktól tartózkodó és igényes kultúrát fogyasztó. Ez két nagyon távoli ideál. Én mindenképpen az utóbbira szavaznék.

Ha a belvárosban akad dolgom, sosem ülök autóba. A metrónál nincs jobb közlekedési eszköz. Ráadásul mindig érnek friss impulzusok...

Ami a L'Oréal új társadalmi kampányát illeti, először is szögezzük le: az alapüzenet tök oké. "A zaklatás soha nem az áldozat hibája." Ez így igaz - beleköthetetlen mondat. Egy nő ruházkodhat bárhogy; lazán, ledéren, kihívóan is akár. Ez egyetlen férfit sem jogosít fel arra, hogy kérdés nélkül magáévá tegye a peronon, vagy a mozgólépcsőn. Ez civilizációs minimum. Aki másképp gondolja - például úgy, hogy a nőknek konzervatívabban, bájaikat eltakarva kéne öltözködniük -, az költözzön Iránba, vagy Afganisztánba! Ha valaki olyan prűd, hogy zavarják a kivillanó vállak, térdek, combok, az egyszerűen csak ne nézzen oda, vagy szálljon át egy másik metrókocsiba! Ráadásul azon az elvi, morális alapvetésen túl, hogy mindenkinek joga van megválasztani az öltözékét, érdemes eltűnődnünk a nemi erőszak gyakorlatán is. Jen Brockman és Mary Wyandt-Hiebert még 2013-ban hozta létre azt a kiállítást, amely a Mit viseltél? címen fut a mai napig. Itt olyan ruhadarabok vagy azok rekonstrukciói láthatók, amelyeket szexuális erőszak túlélői viseltek a támadás idején, mellettük pedig rövid részletek szerepelnek történeteikből. A ruhák között teljesen hétköznapi darabokat találunk: farmer, póló, pulóver, melegítő, pizsama, munkahelyi egyenruha stb. Az üzenet egyértelmű: ha egy férfi állat módjára viselkedik, olyankor nincs sok jelentősége az öltözéknek. Nem csupán erkölcsileg felháborító az áldozathibáztatás, de értelmetlen is - az esetek döntő többségében nincs szerepe a kihívó megjelenésnek.

Eddig a pontig tudok azonosulni a plakáttal, minden egyébbel komoly gondjaim vannak. Már a felütés is borzalmas: "Az én térdem nem a te jutalmad". Hogy mi van? El tudunk képzelni olyat, hogy férfiként, kidolgozott felsőtesttel végigsétálunk a Balaton partján, s közben arra gondolunk, hogy a mi a fenét bámul ez a sok nő?? Semmi sem áll távolabb a valóságtól. Imádjuk, ha megnéznek minket, imádjuk, ha tetszést aratunk és semmi sem okoz nagyobb elégedettséget számunkra, mint amikor mi vagyunk a jutalom a nap végén. Természetesen egy egészséges nő is pont ugyanígy gondolkodik. Megmutatja magát, mert tetszeni akar. És jutalom mindenkinek, aki láthatja, aki megcsodálhatja. Ebben a figyelemfelkeltő címmondatban a sokadik generációs feministák aszimmetrikus gondolkodása és férfigyűlölete mutatkozik meg: mi nők bármit megtehetünk, nektek férfiaknak pedig még ahhoz sincs jogotok, hogy a nyálatokat csorgassátok. Jelentem: ez oltári nagy baromság. Nagyon is van jogunk a nyálunkat csorgatni.

A másik, ami zavar, az a ZAKLATÁS kifejezés. Ez egy gumifogalom. Valójában semmit sem jelent. Egészen pontosan: zaklatás az, amit egy nő annak érez. Ez a posztmodern jelenkor, ez a tökéletes erkölcsi relativizmus. Nincsenek játékszabályok, illetve vannak: a nő menet közben találja ki azokat. Nem véletlen, hogy nem az ERŐSZAK kifejezést látjuk a plakáton. Az ugyanis objektív dolog: a másik fizikai érintésével, bántalmazásával vagy akadályozásával jár. A nyilvánvaló agressziót minden civilizált ember elítéli, s ha ilyet lát, fel is szólal ellene. A zaklatás azonban bármit jelenthet a bámész pillantástól a brutális közösülésig. Az igazán érdekesek nyilván e két véglet közti estek: a férfi megszólítja a nőt. Vajon ez zaklatásnak számít? Emlékeztetnék mindenkit: a világ minden párkapcsolata úgy indult, hogy az egyik ember megszólította a másikat... Érdemes volna tehát precízebben megfogalmazni üzeneteinket, s nem gumifogalmakkal dobálózni folyton.

"Késleltesd" - hirdeti a plakát. Ez mi a fenét jelent? "Ha kellemetlen helyzetet látsz, légy támogató és megértő." - És ez? Egyetlen szavát sem értem. Ha erőszakoskodnak valakivel, evidens módon közbelép minden valamirevaló férfi. Ha viszont csupán csajozási próbálkozás zajlik, azt miért kéne bárkinek is megzavarni és tönkretenni? Hogy jobban megértsem az alkotók szándékát, felkerestem a L'Oréal honlapját, ahol ezt a felhívást találtam: "Végezze el a stand up tréninget!" Kiderül: mindössze 10 perc az egész, vagyis akár le is írhatnák, mire gondolnak. De nem: nyilván van pár túzmozgásos HR-es trénerük, akik élőben is fontoskodni szeretnének. A honlapon mindössze a közbelépés technikájának címszavait ismertetik: megzavarás, delegálás, dokumentálás, késleltetés, irányítás. Ennyi.

A legnagyobb problémám mindazonáltal nem is a feminista alapattitűddel és a végtelenül homályos fogalmazásmóddal van. Ami igazán zavar, az a L'Oréal rettenetes kétszínűsége, képmutatása, farizeussága. Ez a cég ugyanis nyíltan kiáll a woke-progresszív ideológia mellett, ezen belül természetesen a migráció ellen sem emelt szót sohasem. Márpedig pontosan tudják, hogy az Európai Unió országaiban nem az őslakos fehér férfiak jelentik a legnagyobb veszélyt a nőkre, hanem az afrikai és közel-keleti bevándorlók. A nemi erőszak-cselekmények túlnyomó hányada a barbár vidékekről érkezők műve. Ha a L'Oréal valóban aggódna a nőkért, azok testi épségéért, úgy elsőként a civilizálatlan migránsokkal szemben tanúsított messzemenő támogatásukon, a valódi bűnesetek idején tapasztalt mély hallgatásukon, ezen a borzalmas, ideológiavezérelt szerecsenmosdatáson kéne változtatniuk. Lassan nyolcvan év tapasztalata mutatja, hogy az iszlám semmibe veszi az európai nőket, követői pedig a legkisebb hajlandóságot sem mutatják a változtatásra. Egyre kevésbé tartható ez a felelőtlen kettős beszéd - a multinacionális nagyvállalatoknak lassan muszáj lesz eldönteniük, milyen értékeket képviselnek valójában.

"Szép szó pénzbe nem kerül", mégis nagy segítség lehet - csak hogy pontot tegyünk e régi szólás végére. Ami a L'Oréal kampányát illeti, itt e gondolat nem csupán azért sérül, mert a marketing világában minden legyártott és kihelyezett reklámtábla, plakát komoly költségeket jelent. Hanem elsősorban azért, mert az effajta szép szó nem sokat ér. Ha meg akarjuk védeni a nőket, annak nem az a leghatékonyabb módja, hogy a békés polgárokat kezdjük edukálni. Sokkal célravezetőbb volna, ha biztonságos környezetet teremtenénk számukra. 

Nem túlzás, ha azt állítom, hogy Az olajügynök minden idők egyik legjobb sorozata. Nem csupán azért, mert végig pörgős, egyetlen pillanatig sem unatkozik a néző. Nem csupán azért, mert Billy Bob Thorton, Demi Moore és Andy Garcia zseniális színészek, akik parádésat alakítanak benne. Nem csupán azért, mert dráma, neo-western és a fanyar humor elképesztően gazdag tárháza is egyben. Nem csupán azért, mert briliánsak a dialógusok és üdítő a zenei világa. Hanem azért is, mert mindezek mellett még határozottan edukál is.

A sorozat öt női főszereplőt számlál - mindegyikük kőkemény amazon. Teljesen más egyéniségek - a harcias ügyvédnő, a fiatalon megözvegyült mexikói lány, az olajmágnás felesége, illetve Tommy neje és lánya, a két felvágott nyelvű szőkeség -, azonban mind a végsőkig kiáll magáért. A férfi karaktereknek igen komoly kihívást jelent, hogy üzleti-szakmai nehézségeik mellett e lányokat, asszonyokat is megfelelően kezelni tudják. Más filmélményeink általában a szélsőségekben utaznak: a nőket meghódító fickók vagy kérlelhetetlenül domináns James Bond fazonok, vagy esetlen, csetlő-botló figurák, akik teljes mértékben átadják az irányítást a másiknak. Itt nem ez történik. Ezúttal minden meglehetősen életszagú. A férfiak igyekeznek asszertív kommunikációt folytatni, vagyis megmaradni önazonosnak és önérvényesítőnek oly módon, hogy közben nem gyalogolnak át a másikon. A legütősebb jelenetek Tommy és Angela (Billy Bob Thorton és Ali Larter) közt zajlanak - szinte minden epizódba jut egy-egy jó kis balhé, akár ajtócsapkodással, tányértörögetéssel. Tanári, ahogyan Tommy kezeli ezeket a helyzeteket. (Micsoda apró, szarkasztikus finomság, hogy a tűzről pattant, fékezhetetlen asszonyt Angelának hívják! Valahogy egészen más képünk van az angyalokról...) Jómagam is csak tanulhatok mindebből, miközben közel harminc éve hasonló cipőben járok. Gyermekeim anyja ugyancsak szenvedélyes, öntudatos és szókimondó - van is konfliktusunk épp elég. Bár igyekszem, de még közel sem vagyok annyira türelmes, mint Tommy. Persze a drámáink sem ennyire szélsőségesek.

Az egyik legdurvább jelenetet a 2. évad első epizódjában látjuk. Tommy a családi vacsora közben megjegyzi, hogy az asszonynak nem kéne házvásárlásal kapcsolatos döntéseket hoznia a ciklusa aktuális szakaszában. Ennyi elég is hogy robbanjon a bomba: Angela tör-zúz, mindenki más menekül. Miután kitombolta magát, a nő a fedezékbe vonult férjéhez lép, aki remekül érzi, miként kell megszólalni ilyenkor:

• Tudom, hogy nem illik ilyesmit mondani, de imádom, ahogy fújtatsz. Mielőtt kinyírsz, hadd mondjam el, hogy oltári jól mutat a cicid abban a melltartóban.
• Ah... 
• Csak ennyit akartam mondani.
• Hogy sikerült kimondanod az egyetlen dolgot, ami megmentheti az életedet?
• Ez tehetség...

Mintha magunkat látnám, leszámítva az összetört berendezést.

• Szeretném, ha elgondolkodnál valamin, ha akad pár szabad perced. Azt már te is jól tudod, hogy a hormonjaim tombolni kezdenek, mielőtt megjön. Amitől ugye idegesebb leszek. 
• Igen, mindig átmész sárkányba.
• A hormonokat nem foghatom vissza. Te viszont visszafoghatod az élcelődést. Erre nem gondoltál, olajelnököm?
• Bevallom, még nem tekintettem a dologra ilyen szemszögből. - Tommy hangja szeretetteljes és higgadt, miközben finoman megfogja a már lenyugodott, a földön, a csatatér közepén mellette ülő neje kezét. - Tehát én vagyok a hibás, amikor szanaszét baszod a cuccainkat?
• Minden... egyes... esetben...

Ha társunknak olyan nőt választunk, akiben van élet, van tűz és erős a szexualitás - vajon érdemes-e másmilyet?? - akkor tudnunk kell, hogy ez a temperamentum az élet minden területén megjelenik majd. Márpedig egy párkapcsolat minősége és hossza szinte kizárólag azon múlik, hogy a férfi miként kezeli a nőt, annak esetleges kirohanásait. Tommy példaértékűen vizsgázik minden ilyen szituációban. Először is: nem veszíti el a türelmét. Soha. Mindig végtelenül nyugodt marad - messze ez a legfontosabb. Másodszor: szeretettel kommunikál. Harmadszor: sosem megy át pincsikutyába. Minden esetben kimondja, amit gondol; minden esetben megfogalmazza kritikáit a másik felé - itt a csomagolás a lényeg.

Egy másik alkalommal - ismét népes vacsora közben - már gyülekeznek a viharfelhők az étkezőasztal felett. Tommy - csírájában elfojtva a készülő hisztit - szelíden kézenfogja az asszonyt és kisétál vele a teraszra.

• Tudod, hogy mire jöttem rá ma? A sors megáldott azzal, hogy visszajöttél. (Egy ideig külön éltek.) Te egy fergeteges nagy áldás vagy, életem. És az hétszentség, hogy nem érdemellek meg.
• Hát kurvára nem.
• Mégis itt vagy. Én meg hálás vagyok érte... Szeretlek, drágám. - Angela arcán minden érzelem látszik. Az is, hogy ennyi éppen elég volt az enyhüléshez.
• A cicimet már meg sem dicséred? 
• Az is gyönyörű, nem vitatom.
• Csak azt akarom, hogy szeress...
• Szeretlek.
• Hogy kívánj!
• Úgy kívánlak!
• Hogy imádj!
• Imádlak, szívem. Mindent megadok neked.

Ugyanezeket játszuk el mi is odahaza, hétről hétre. Oké, én nem vagyok ennyire türelmes, nem vagyok ennyire elnéző, és a legkevésbé sem tolerálom a hisztiket. De azt hiszem, tudom, mikor kell kell megölelni a másikat, mikor és hogyan kell megszólalni és mikor érdemes csendben maradni. Nagyjából ezeken múlik minden.

A film főszereplője, Tommy (Billy Bob Thorton eddigi legjobb alakítása) nem egy puha fickó. Komoly olajvállalatot igazgat; ha kell, az öklét is használja és még akkor sem csinálja össze magát, ha a mexikói drogkartellel kerül összetűzésbe. Távol áll tőle a hitvány megalázkodás. Sosem kér bocsánatot, mert a tudatosan cselekvő embernek nincs miért. És persze bátran beleáll minden konfliktusba. Otthon is így tesz, de a szavakkal ügyesen zsonglőrködik. Nem veszti el a fejét, ahogy a legtöbben. Nem kezd okoskodni, elemezni, a másikat kioktatni, ahogyan én szoktam. Zsenialitása abban áll, hogy pontosan azt nyújtja, pontosan azt közli, ami az adott pillanatban a nőt megnyugtatja: "Lehetsz bármilyen viharos, nem tartok tőled. Nem tudsz megingatni; szeretlek és kívánlak, még így is." Példaértékű mindannyiunk számára - már csak ezekért a házastársi csatajelenetekért is kihagyhatatlan Az olajügynök című sorozat.

Öt év börtönre ítélték azt a moszkvai nőt, aki féltékenységből leharapta férje nemi szervét. A kihallgatás során az asszony elismerte: reszelővel élesítette fogait az akció előtt... Egy balatoni nyaraló teraszán whiskyztünk, amikor egyik barátunk ezzel a kedves történettel rukkolt elő. Még a lányok is elborzadtak a horrorsztorit hallva, mindenesetre mindenkiből ömleni kezdett a gondolat.

A brutalitásnak ezt a szintjét az épeszű emberek kivétel nélkül elítélik, azonban magával a bosszú jelenségével már nem mindenki ennyire szigorú. Ilyenkor persze röpködnek a szinonimának gondolt kifejezések: revans, visszavágás, elégtétel, büntetés stb. Jómagam mindig igyekszem rávilágítani, hogy e fogalmak jelentéstartalma markánsan eltérő, ugyanakkor észreveszem, ha egy könnyed, szombati nyárestén nem mindenki nyitott az elvont filozofálásra. "Nem érdemes szavakon lovagolni" - próbálta lezárni a vitát egyik cimborám, s én - akkor és ott - engedtem a közhangulatnak, miközben pontosan tudom: nagyon is érdemes. Mi több: muszáj. Ezen múlik szinte minden.

Ha szombaton nem is sikerült tisztázni a kérdést, most, szerdán, e platformon újfent megkísérlem. Kezdjük azzal, hogy a BOSSZÚ minden esetben negatív fogalom, szemben a többi felsorolttal, amelyek semlegesek. A bosszú mindig aljas, sunyi és többnyire kegyetlen is, szemben a többivel, melyekbe mindezek nincsenek egyértelműen belekódolva. Ami pedig a lényeg: a revansnak, az elégtételnek és a büntetésnek is vannak közismert, vagy legalábbis megismerhető szabályai. A bosszúnak nincsenek, így felkészülni sem lehet rá, védekezni sem lehet ellene. Amikor a daliás időkben a megsértett fél párbajra hívta a másikat, olyankor mindketten tudták, mi vár rájuk. Ki lehetett térni előle. Vissza lehetett utasítani. Ki lehetett váltani egy nyilvános bocsánatkéréssel. Ma már barbár szokásnak látnánk, ha két ember simán lemészárolná egymást egyetlen rossz szó miatt, ám még ez is messze sportszerűbb volt, mint a bosszú bármiféle megnyilvánulása. Sokakat megtéveszt a "nemes bosszú" kifejezés, ám ez fából vaskarika: nem létezik ilyen. Úgyszintén megtévesztő lehet az "édes a bosszú" szállóige is, amelyet csupán az igazán beteg lelkűek terjesztenek. 

Való igaz: sokan folytatnak értelmetlen vitákat; sokan lovagolnak feleslegesen a szavakon. Megmosolyogtatónak tartom, amikor valaki kizárólag a teacserje leveléből készült főzetet hajlandó teának nevezni, minden mást legfeljebb gyógynövényforrázatnak titulál, miközben a széles köznyelv már régen maga mögött hagyta e botanikai precizitást. Az ilyesmi nem sok jelentőséggel bír, ugyanis nincs benne semmiféle morális tartalom. A BOSSZÚ nem ilyen. A bosszú nem csupán erkölcstelen, de szinte mindent magában hordoz, amit az emberi gonoszságról és a beteg lelkületről tudni kell. Lehet vitatkozni arról, hogy a jézusi megbocsátásnak mikor van helye. Lehet elmélkedni azon, hogy a büntetésnek van-e bármiféle haszna, vagy értelme. Ugyanakkor nem érdemes kétségbe vonni, hogy az emberek oroszlánrésze igazságra vágyik, vagyis arra, hogy mindenki azt kapja, amit érdemel. A bosszú azonban sohasem az igazságról és a méltányosságról szól. A bosszú mindig forrófejű, önkényes, túlzó és egyetlen célja, hogy a másiknak szenvedést okozzunk. Kevés ennél betegebb jelenséget ismerünk; könyvtárakat lehetne megtölteni a pszichológiai cikkek sokaságával, melyeket e témában írtak. Már maga a BOSSZÚVÁGY is mélyen romboló; döbbenetesen alacsony tudati szintet mutat. A saját lelkét emészti, a saját életét teszi tönkre, aki elméjében bosszúvágyat táplál.

Természetesen a BOSSZÚ csupán egy azon fogalmak közül, melyeknek jelentéstartalmát veszély fenyegeti. A bábeli zűrzavart célzó káoszteremtők, a posztmodern kor relativistái nap mint nap újabb és újabb szavakat csempésznek át az újbeszélbe, tökéletesen kiforgatva azokat eredeti jelentéstartalmukból. A SZABADSÁG, a LIBERALIZMUS és a JOGÁLLAM kifejezések már régóta a felforgatók áldozataivá váltak, ahogyan a NÁCI is - mindenki az, aki másképp gondolkodik. Magyar Péter színre lépésével idehaza is szintet lépett az őrület. Ma már tudjuk, hogy a SUTTYÓ az ÁLLAMFÉRFI szinonimája; az ÁRULÓ egyet jelent a HŐS-sel; a primitív, gátlástalan HAZUDOZÁS maga a 21. századi, hatékony, PROFI KOMMUNIKÁCIÓ; a mindent elsöprő GYŰLÖLET valójában a SZERETETORSZÁG alapköve; a takonygerincű SEMMITMONDÁS igazából a se nem jobb, se nem bal KÖZÉPUTASSÁG-a; s hogy a korlátlan ÖNKÉNY sem egyéb, mint a DEMOKRÁCIA visszaállítása. Ami viszont a BOSSZÚ kifejezést illeti, az nem csupán modellként szolgál a totális agymosás bemutatásához, de konkrétan a Tisza Párt legfőbb hajtóereje is egyben. Nem azt látjuk, hogy a szektatagok hűvös tartózkodással várják, tegye a dolgát az ügyészség, ha szükséges. Szó sincs róla. Mint a napok óta száraz alkoholisták, úgy szomjazzák politikai ellenfeleik meghurcolását és kínját, függetlenül attól, hogy azok követtek-e el bármiféle jogszerűtlenséget. "Nem állítom, hogy minden tiszás rosszindulatú lenne, meg irigy. De azt állítom, hogy minden irigy és rosszindulatú ember a Tiszában van. Tehát nem feltétlenül mindenki az, de aki ilyen... egyszer gondolkoztam ezen, s csináltam a mikrokörnyezetemben egy tesztet. Végigpörgettem az agyamon, kik voltak azok, akikről pontosan tudtam, hogy irigyek, rosszindulatúak, belehalnak, ha valaki boldogul körülöttük, és ha úgy van, akkor nem köszönnek még az anyjuknak sem. Mind tiszás. Mind." Ezek Ábrahám Robi szavai - magam sem fogalmazhattam volna pontosabban. A Tisza Pártnak nem az a legnagyobb bűne, hogy a társadalom szemetének gyűjtőhelye, hiszen nekik is tartozniuk kell valahová. Sokkal inkább az, hogy tudatosan meghamisítja a szavak jelentését, és a legocsmányabb emberi vonásokat emeli piedesztálra. Mostanság éppen azt igyekszik elhitetni, hogy a BOSSZÚ elfogadható cselekedet. Nos, jómagam azért ragaszkodom a szavak eredeti jelentéséhez, hogy idáig azért ne jussunk el.

Számos cikk és tanulmány leírja, hogy idejétmúlt a jobb- és baloldali felosztás - ma már nem így működik a világ. Való igaz, ami a külső mázat illeti. Ha figyelembe vesszük, hogy a kommunista próbálkozások mindenütt katasztrófát okoztak; hogy a fejlett világból eltűnt a klasszikus munkászosztály, melyet képviselni lehetne; hogy a kapitalizmus császárai, a multinacionális nagyvállalatok váltak a baloldali ideológiák leghangosabb szószólóivá; hogy a balos intézkedések zömét jobbközép és centrumpártok hozzák; mi több: Magyarországon két és fél hónapja olyan párt ül a kormányrúdnál, melynek sem ideológiája, sem víziója, sem iránya nincsen, úgy azt kell mondani: jogos a felvetés. Viszont ha megnézzük, milyen hajtóerők dolgoznak a lelkek mélyén, úgy egyértelműen felfedezhetjük a baloldaliság mérgét, amely Káin óta minden emberi gonoszság és rémtett okozója.

Több évtizedes kutatások (például a Pew Research vagy a General Social Survey adatai) következetesen azt mutatják, hogy a magukat konzervatívnak vagy jobboldalinak valló emberek átlagosan magasabb szintű boldogságról, élettel való elégedettségről számolnak be, mint a baloldaliak. Különösen a fiatalok körében végzett friss kutatások (pl. Jonathan Haidt szociálpszichológus elemzései) kimutatták, hogy a magukat erősen progresszívnek/baloldalinak vallók körében magasabb a diagnosztizált szorongás és depresszió aránya. A baloldali érzelmű embereknél általában magasabb a neuroticizmus (érzelmi labilitás, aggodalmaskodás) szintje is. A konzervatív világnézet alapja a rend, a stabilitás, a hagyományok és a személyes felelősség. Ez ad egyfajta belső struktúrát és kontrollérzetet („a sorsom a saját kezemben van”), ami védőfaktort jelent a szorongással szemben. Ugyanakkor a baloldali/progresszív gondolkodás középpontjában a rendszerszintű problémák (egyenlőtlenség, klímaváltozás, társadalmi igazságtalanságok) állnak. Ha valaki úgy érzi, hogy a világ alapjaiban romlott és igazságtalan, az természetes módon növeli a tehetetlenség érzését, a klímaszorongást és a depresszióra való hajlamot. A jobbosok belső kontrollfókuszának legfőbb kritikája a közöny: nem vagyunk elég együttérzők a világ minden nyomorultjával, s elsősorban a családunk és a szűk környezetünk jólétére koncentrálunk. (Ez abszolút jogos, ám ettől még egészséges működést mutat.) A balosokat felháborítja ez a közöny; őket leginkább az áldozatszerep és bosszúvágy jellemzi. Örökös sértettségben élnek; a személyes felelősséget totálisan elhárítják és válogatás nélkül mindenkit elpusztítanának, akit az általuk gonosznak ítélt rendszer képviselőjének látnak. Mondani sem kell, mennyire gyermeteg, felelőtlen és ártalmas ez az attitűd.

Természetesen a progresszív oldalon sem mindenki totál elmeháborodott. A kaviárbaloldal képviselőit sokkal inkább a farizeusság jellemzi. A jómódú, városi értelmiség körében a progresszív eszmék hangoztatása egyfajta luxus-státuszszimbólummá vált. Régebben drága órák vagy autók jelezték, hogy az érintettek a felső réteghez tartoznak. Ma a nyugati világban ezt a funkciót az „erkölcsi felsőbbrendűség” vette át. Ha valaki BLM, LMBTQ vagy radikális klímavédelmi jelszavakat ismételget, azzal azt üzeni a környezetének: „Nézzétek, én elég intelligens, felvilágosult és gazdag vagyok ahhoz, hogy ilyen absztrakt problémákkal foglalkozzak.” Sok helyütt ez az attitűd az egyedüli, amely belépőjegyet biztosít a szalonokba (márpedig a kirekesztéstől való félelem az egyik legerősebb emberi ösztön). Gondoljunk bele annak a sikeres menedzsernek vagy értelmiséginek a helyzetébe, aki egy zárt, biztonságos, gazdag negyedben él, miközben tudja, hogy a társadalom jelentős része küszködik. Ez a kontraszt belső feszültséget (kognitív disszonanciát) szül benne: „Miért nekem megy jól, amikor másnak nem?” Hogy ezt a bűntudatot feloldja, a legolcsóbb megoldást választja: ideológiailag támogatja a progresszív ügyeket. Ez nem más, mint egy posztmodern búcsúcédula. Nem a saját vagyonát osztja szét, hanem hangosan követeli az állami újraelosztást és a kisebbségek jogait. Ezzel megnyugtatja a lelkiismeretét, hogy ő valójában a jó oldalon áll, miközben a mindennapi életében semmit sem kell feladnia a luxusából. E farizeusság orvosi értelemben nem betegség, mindenesetre végtelenül primitív pszichére vall. A képmutatás már önmagában is lélekromboló, hát még úgy, ha egy mérgező ideológiát emelünk piedesztálra. Az áldozati póz szánalmas. A bosszúvágy és az irigység önpusztító hatását pszichológiai tanulmányok százai taglalják. Márpedig a baloldali attitűd alappilléreiről beszélünk; a progesszió ezeket igyekszik elfogadhatóvá kozmetikázni.

Magyar Péter kormányzati céljairól még nem sokat tudunk. Már a választások előtt is fura volt, hogy nem beszélnek semmiről, most pláne az, hogy egyáltalán nem kormányoznak. A programjuk, a terveik és a tetteik alapján aligha állíthatjuk, hogy bármiféle eszmeiséget képviselnének. Viszont a miniszterelnök és a szekta keménymagjának attitűdje nagyon is ismerős. Gyűlölködés, erőszak, lincshangulat, ostobaság, irigység, bosszúszomj, a másikra mutogatás, a felelősségvállalás teljes hiánya, az ellenfél totális megsemmisítésének kendőzetlen szándéka - ezek mind-mind a bolsevik mentalitás elemei, azokból is a legocsmányabbak. Vagyis lehet, hogy a Tisza Párt (egyelőre) nem hirdet baloldali programot, ám a lelkület letagadhatatlan. Igazán meg sem lepődünk, hiszen tudjuk: a szavazótábor kétharmada eddig is a globalista-balos pártokat támogatta.

CSAK A FIDESZ - Ahogyan Rétvári Bence felszólalásában kitért rá: Magyar Péter öt órányi parlamenti felszólalásából közel négy órán át a Fideszt szapulta. Ezt jelentené a kormányzás??

DEHUMANIZÁLÁS - Hónapokig ment a picsogás a "poloskázás" miatt, holott ez nem több, mint egyetlen szereplőt érintő, kiérdemelt, verbális froclizás. Mindeközben a Tisza Párt központi narratívája szerint minden fideszes bűnös és eltaposandó.

SULYOK TAMÁS - A megüresedett köztársasági elnöki intézményt tette tökéletesen illegitimmé a kormány Sulyok Tamás barbár eszközökkel történő elmozdításával.

SZAKÁCS ISTVÁN - Kádár óta példátlan, hogy valakit hajnalban rendőrök visznek el a puszta véleménye miatt.

KÉPVISELŐI CIKLUSKORLÁT - A demokrácia értelmetlen és felesleges csorbítása a 12 éves korlát bevezetése. Semmi másról nem szól, mint a politikai ellenfelek kiiktatásáról.

SZIJJÁRTÓ PÉTER - A volt külügyminiszter a BYD-hoz igazolt. Láttunk már hasonlót a világpolitikában. Magyar Péter még ebbe is belekötött, bár használható érvet ő sem tud megfogalmazni. Talán csak az fáj neki, hogy a Tisza egy újabb hazugsága lepleződött le: Szijjártó egy tehetséges ember, akit értékel a piaci szféra.

POLGÁR JUDIT - Az első értelmes döntés lehetett volna, de az izgága, fegyelmezetlen, öntörvényű és impulzív Magyar Péter ezt is elbénázta. A Tisza-szekta most kezdi megtanulni, hogy mindenben az egyszemélyű vezetés dönt, a tagságnak nincs sok szava. 

ÜGYÉSZSÉGI TÚLKAPÁS - A Gundalf-ügy kapcsán óriási volt a hiszti, hogy esetleg a Tisza Párt megfigyelése zajlik. Magyar Péter nem finomkodik: az ügyészséggel hozatja el a Fidesz teljes adatállományát tartalmazó szervereket. Csak a legdurvább diktatúrákban történik ilyesmi, de a szektatagokat ez nemigen zavarja.

Kormányzást tehát két és fél hónapja nem látunk, csupán bosszúhadjáratot, ahol a Tisza Párt semmilyen eszköztől nem riad vissza. A Fidesszel szemben a legfőbb kritika az volt, hogy sérült a jogállamiság. Ezt tényleg úgy kell orvosolni, hogy az újonnan érkezők is lábbal tiporhatják a jogot?? De hiába is faggatjuk Magyar Péter híveit, a kérdést sem értik. A vérbeli balosokat sosem érdekelte sem a törvény, sem az erkölcs, sem a sportszerűség. 

Ami a szolidaritást, az empátiát, a tisztességes üzleti magatartást és az emberhez méltó munka- és életkörülményeket illeti, ezek már régóta általános, politikai oldaltól független értékek. A klasszikus baloldaliság tökéletesen kiüresedett; sem az eszméiben, sem az attitűdjében nem találni olyat, ami bármi értéket is hordozna. (Ha valaki tud ilyet, ne habozzon közölni!) Ennek ellenére a magyar társadalmat is megfertőzte ez az ocsmány vírus - Európa legtöbb országához hasonlóan mi is beteg társadalommá züllöttünk, s hatalomra segítettük a csürhét, a gyűlölködő prolit.  Magyar Péter miatt nem fáj a fejem. Borzalmas vezető, tökéletesen alkalmatlan mindenfajta építő munkára. Hamarabb megbukik majd, mint a többség gondolná. Sokkal inkább az ország miatt aggódom. Szemmel láthatóan eluralkodott a tudatlanság, a primitívség, az eszelős indulat, és jelét sem látni, hogy a Tiszát támogató józanoknak bármi szavuk is is lenne. Csendben asszisztálnak a bolsevik ámokfutáshoz. Miként lesz ebből nemzeti egység, összetartozás és felemelkedés? Valószínűleg sehogy. Úgy tűnik, nekünk mindig Mohács kell, addig nem nyugszunk.

Szilvási Lajos elhíresült frázisa nem több, mint szimpla jópofaság, ráadásul ő is csak elcsente a gondolatot. "Minden, amit igazán szeretek, az vagy erkölcstelen, vagy illegális, vagy hizlal." - így hangzik az eredeti verzió, melyet egy amerikai újságíró, Alexander Woollcott jegyez. E mondás óriási karriert futott be, hiszen lényeges dologra tapint rá. Az emberiség egy része valóban abban utazik, hogy az egészséges lelkű többség szabadságát megnyirbálva tiltó táblákat helyezzen mindenhová. Lehetőleg a legcsábítóbb helyekre. A birka tömeg pedig elhiszi, hogy ezeknek az öncélú korlátozásoknak bármiféle haszna is lehet.

PÉNZ

A pénz jó dolog. A pénzt mindenki szereti. A biztonságra, az erőforrások ellenőrzésére és a státuszra való törekvést - vagyis a magántulajdon szükségletét - a génjeinkben hordozzuk. Mégis számtalan gondolkodót ismerünk, akik felszólaltak a pénzzel, a kapzsisággal szemben. Az ókori görögök - Szolón, Platón és Arisztotelész - nyitották a sort, majd Pál apostolon, Aquinói Szent Tamáson és Morus Tamáson át eljutunk egészen Marxig. A motiváció végtelenül szimpla. A pénz függetlenséget ad. Ha az egyén független és önellátó, kevésbé van rászorulva a vallási közösség vagy a felsőbb hatalom nyújtotta spirituális/szociális védőhálóra. A politikai vezetés ráadásul feljogosítva érzi magát, hogy a társadalmi egyenlőtlenségeken enyhítendő a javak újraosztására tegyen kísérleteket. Nem számít, hogy ez mennyire erkölcstelen. Az sem, hogy mennyire kontraproduktív. Csakis az elit hatalmának bebetonozásáról szól a történet, amely az irigyek elégedetlenségére épít. 

Nyilvánvaló, hogy akik a pénz megszállottjai, azok pszichológiai szempontból nem járnak jó úton, hiszen kizárják életükből a valódi örömforrásokat. Ám e néhány fantáziátlan idióta miatt a pénzt eleve bűnös dolognak kikiáltani - minimum aránytévesztés.

HÚSFOGYASZTÁS

Az emberi fogazat és emésztőrendszer a vegyes táplálkozásra, a mindenevő életmódra fejlődött ki. A homo sapiens igazán rugalmas lény: képesek vagyunk hús nélkül is egészségesen élni, azonban az állati eredetű táplálékok teljes elhagyásának azért megvannak a kockázatai. B12-vitamin-hiány, vashiány, alacsony cink és omega-3 szint, teljes értékű fehérjék hiánya - ezekre muszáj odafigyelni azoknak, aki vegetáriánus, vagy egyenesen vegán életmódot folytatnak. Természetesen a túlzott húsfogyasztás is hordoz veszélyeket (különösen a vörös húsok és a feldolgozott termékek) - szív- és érrendszeri problémák, daganatos megbetegedések, köszvény, vese- és májterhelés kísérheti a húsimádók életútját. A kulcs természetesen e téren is a mértékletesség. A klímaszorongásban szenvedő idióták és a radikális vegán aktivisták természetesen nem az egészséget, a középutasságot, az egyensúlyt célozzák. Ők egy újfajta szekuláris vallásosságot hirdetnek. Mivel a húsfogyasztás az emberi jólét szimbóluma, annak elhagyása - szerintük - morális felsőbbrendűséget biztosít, és a bűnbánat egy formája a bolygó kizsákmányolásáért.

ALKOHOL

"A szesz kis mértékben gyógyszer, nagy mértékben orvosság" - hallottuk oly sokszor családi rendezvényeken rém szellemes nagybácsiktól. Ma már tudjuk, hogy a mondás első fele sem igaz: nincs az alkoholfogyasztásban semmi egészséges. Rákkeltő, gyorsítja az agy öregedését, továbbá a szívnek, az érrendszernek, a vérnyomásnak sem tesz jót. Aki tehát egészségvédő szerként tekint rá, az bizonyosan tévúton jár, ugyanakkor alacsony kockázatú élvezeti cikknek nyugodtan nevezhetjük.

A huszadik század elején a szesztilalom hulláma söpört végig a világon: a Szovjetunióban, Izlandon, az Egyesült Államokban, Magyarországon, Norvégiában és Finnországban is józanságra kívánták kényszeríteni a lakosságot - e próbálkozás sehol sem járt tartós sikerrel. A politikusoknak népszerűtlenséget, a feketepiacnak brutális fellendülést hozott. A legtöbb helyen gyorsan le is vették a napirendről. Ma már csak néhány vallás mutat szigorúságot e téren, többek közt az iszlám, a buddhizmus és a mormon mozgalom. S hogy miért e merevség? Az alkohol évezredek óta a gátlások oldásának eszköze. Márpedig a tekintélyelvű, diktatórikus rendszerek tartanak az olyan szerekről, amelyek kikapcsolják a belső cenzúrát és a racionális félelmet.

KÁVÉ

Vicces, hogy még a kávé is a Sátán italának számított Európában a 16. század végén. Fekete volt, forró és keserű, ráadásul muszlim eredetű... minden adott volt, hogy a katolikus papság gyanakvással tekintsen rá. Felpörgette, ébren tartotta az embert, serkentette a gondolkodást. A bizalmatlan középkori elme úgy vélte, ez a természetellenes éberség csakis ördögi, boszorkányos praktika eredménye lehet. A főpapok mindezért jelentős nyomást gyakoroltak VIII. Kelemen pápára, hogy hivatalosan is bélyegezze meg és tiltsa be a keresztények számára ezt a „veszedelmes, pogány főzetet”. Az egyházfő azonban kíváncsi ember volt. Nem kívánt látatlanban betiltani olyasmit, amit nem is ismert, ezért elrendelte, hogy hozzanak számára egy csésze kóstolót. A legenda szerint a pápa ivott egy kortyot, elmosolyodott, és a következő - azóta elhíresült - mondatok hagyták el a száját: "Ez a Sátán itala olyan finom, hogy bűn lenne rábízni a hitetlenekre. Csapjuk be az ördögöt és kereszteljük meg, hogy igazi keresztény ital váljon belőle!" A pápa döntése mögött zseniális meglátás állt. Ráébredt, hogy a kávé valójában a keresztény életmódot is szolgálhatja. Hamarosan a szerzetesek kedvenc itala lett, mert segített nekik ébren maradni a hosszú, éjszakai vagy hajnali virrasztások és imádságok alatt. Emellett a böjti időszakokban is kiválóan csillapította az éhségérzetet anélkül, hogy megszegték volna a vallási előírásokat. 

SZERENCSEJÁTÉK

"A kártya az ördög bibliája" - hallottuk oly sokszor, ám aligha találnánk élő embert, aki szó szerint így is gondolja. Ennek ellenére a szerencsejátékot számos felekezet és ideológia tiltja: az iszlámban, a mormon vallásban és a kommunista társadalmakban sem engedélyezett. Az elvi magyarázat igázán megmosolyogtató: a szerencsejáték a könnyen jött pénz illúzióját kelti, ami sérti a puritán munkaetikát, mely szerint csakis a kemény, szenvedéssel teli robot jelent értéket... Ennél ostobább és rombolóbb gondolat aligha létezik. Egyrészt azért, mert a kulturális evolúció lényege és célja épp az volna, hogy egyre könnyebbé tegyük a létezést; egyre élvezetesebb elfoglaltságokkal keressük meg a betevőt. Másfelől azért, mert a szerencsejáték valójában igen nehéz kenyér. A csalódás és a kudarc sokkal gyakoribb, mint a kiugró siker, így igazán edzett lelket igényel. (Én már csak tudom.)

Amikor a különböző államok üldözik, korlátozzák, vagy szigorúan szabályozzák a szerencsejátékot, abban természetesen van némi ráció. Ez az üzletág ugyanis óriási profitot termel, és a hatalom nem különösebben szívleli, ha a polgárok pénze nem a központi költségvetést gyarapítja.

SZEX

A szex az egyik legerősebb emberi hajtóerő, nem véletlen, hogy az összes ábrahámi vallás korlátozni kívánja. Aki kontrollálja a szexualitást, az kontrollálja magát az embert is. A történelmi egyházaknak szükségük volt a reprodukció felügyeletére (házasság, utódlás, vagyonöröklés tisztasága), valamint a bűntudat keltésére. A bűntudat ugyanis a legjobb lojalitás-fokozó: ha az ember alapvető biológiai vágyai miatt bűnösnek érzi magát, folyamatosan szüksége lesz az intézményesített feloldozásra.

Ami igazán érdekes, az a hívők hozzáállása. Amíg a pénz, az alkohol, vagy épp a szerencsejáték esetén képesek józanul gondolkodva elfogadni azt, hogy ezek nem erkölcsi kérdések, addig a szexualitás terén továbbra is kötik az ebet a karóhoz. Nincs a világon semmiféle racionális magyarázat arra, hogy a legtermészetesebb vágyaink kielégítése mitől lehetne tisztátalan, azonban a különböző vallások már oly régóta mérgezik az ember lelkét a testiség kapcsán megfogalmazott ostobaságaikkal, hogy ezt a legnehezebb elengedniük. Egy mai keresztény csak mosolyog a muszlimok szesztilalmán, miközben tisztában van az alkolizmus minden veszélyével. Látott már olyat, hogy valaki elkártyázta a házat a család feje fölül, mégsem érvel amellett, hogy a póker bűnös dolog volna. Csupán mértékletességet, felelősségteljes hozzáállást hirdet. Nem kéne hasonlóképpen viszonyulni a szexhez is? 

ROCKZENE

A hetvenes és a nyolcvanas években az amerikai Biblia-övezet fundamentalista tévéprédikátorai (pl. Jimmy Swaggart, Bob Larson) rendszeresen tartottak olyan előadásokat, ahol rocklemezeket égettek. Azt állították, hogy a rockzene ritmusa önmagában démoni, és hogy a dalok visszafelé lejátszva sátáni üzeneteket tartalmaznak. A katolikus egyház hivatalos tisztviselői közül is többen megfogalmaztak éles kritikát. A leghíresebb köztük Gabriele Amorth atya, Róma egykori főördögűzője volt, aki nyilatkozataiban többször kijelentette, hogy a rockzene – különösen a heavy metal – köthető a sátánizmushoz és pokoli hatással van a fiatalok lelkére. Az 1979-es iszlám forradalom után Iránban minden nyugati zenét betiltottak, mivel az iszlám törvényekkel és erkölccsel ellentétesnek ítélték meg. De nem csupán vallási fanatikusok képviselték azt a megmosolyogtató álláspontot, hogy a rock az ördög műve. A szocialista blokkban ugyan nem sátánizmusnak, hanem burzsoá dekadenciának nevezték a rockzenét, mindenesetre a legtöbb országban keményen tiltották. S ha azt gondolnánk, hogy a szabadság hazájában mindent lehet, hát csalódnunk kell: 1985-ben Tipper Gore (Al Gore alelnök neje) vezetésével washingtoni feleségek egy csoportja indított hadjáratot a rock és metal ellen. Ők kényszerítették ki a hírhedt "szülői felügyelettel ajánlott" matricák bevezetését a lemezeken. Olyan zenészeket rángattak szenátusi meghallgatásokra, mint Dee Snider (Twisted Sister), Ozzy Osbourne vagy Frank Zappa. A hatalom persze mindig is félt attól, amit a fiatalság kontrollálhatatlanul, eksztatikus állapotban élvez. Minél diktatórikusabb egy rendszer, annál erősebben cenzúrázza a kultúra ezen szeletét is, lásd: kommunizmus és iszlám.

NAPOZÁS

Még az 1920-as években is előfordult az amerikai és európai strandokon, hogy a parti rendőrség vonalzóval mérte a nők fürdőruhájának hosszát a combjuknál, és ha az túl sokat mutatott meg a testükből, közerkölcssértésért letartóztatták őket. Ma már e prűd attitűd - szerencsére - kizárólag az iszlám világot érinti, de továbbra is állandó viták forrása, hogy a napozás egészséges-e, avagy kártékony. Az igazság ezúttal is a mértékletesség mellett áll: a napfény kis adagban áldás, hiszen egészséges bőrszínt, D-vitamint és jó közérzetet biztosít; nagy dózisban ugyanakkor ártalmas, hiszen leégést, idő előtti ráncosodást, extrém esetben akár bőrrákot is okozhat. Napjainkban elsősorban ez utóbbiakról hallunk, s már rég nem az erkölcscsőszök ágálnak a sütkérezés ellen, sokkal inkább a szépségipar és a gyógyszeripar érdekelt a túlzott félelemkeltésben. Logikus: a szűrővizsgálatok és a kozmetikumok piacát pörgetni kell.

***

Valójában minden az Édenben kezdődött: "A kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz.” Ádám nem kérdi meg, mi értelme e bugyuta próbatételnek. Nem hívja fel a Teremtő figyelmét a kibékíthetetlen ellentétre, amely az ember - Istentől kapott - felfedező természete és e parancs közt feszül. Nem firtatja, mitől jóságos a Mennyei Atya, ha közben mérgező gyümölcsfát telepít. Ha ragaszkodunk hozzá, hogy az Édenkert az ősbűn helyszíne, velem lehet beszélni, de bizonyosan nem a gyömölcslopásra kell gondolnunk. Sokkal inkább a tekintélyelvű vallások alapvető működési logikájára, amely már e ponton őszinte feltárásra kerül: Isten szájába adjuk azokat a mondatokat, amelyeknek semmi más céljuk sincs, mint a puszta hatalomgyakorlás más emberek felett. Ugyanezt látjuk a pénz, a szexualitás és szinte minden örömforrás kapcsán. Tudjuk: ami élvezetet okoz, felszabadít vagy egyéni autonómiát ad, potenciális veszélyt jelent azokra a struktúrákra, amelyek a függőségre, a fegyelemre és a kollektív kontrollra épülnek. Így a bűnössé nyilvánítás a legősibb és leghatékonyabb fegyver a tömegek irányítására. Már csak birkákra van szükség, akik a legértelmetlenebb tiltásokat is simán elfogadják.

Gyakorlatilag az egész életünk másból sem áll: szükségleteket elégítünk ki, problémákat oldunk meg. A természet gondoskodik róla, hogy egyetlen percig se unatkozzunk: betegségek, balesetek, öregedés, szeretteink elvesztése - még azoknak is bőven kijut a gondból, akiket Isten egyébként a tenyerén hordoz. Pedig mindannyian a felhőtlen létezésre vágyunk. A legtöbb, amit ennek érdekében tehetünk, talán csak annyi, hogy mindezekhez nem gyártunk újabb, simán elkerülhető problémákat.

"Okosabban kéne élni" - hirdette annak idején az Apostol együttes. Tök igaz. A legtöbben még csak nem is sejtik, hány fronton indítanak támadást saját elégedettségükkel szemben.

ÖNÉRTÉKELÉSI ÉS BELSŐ MENTÁLIS PROBLÉMÁK

A legtöbb feszültséget és szorongást az önmagunkhoz való viszony torzulásai okozzák.

ÖNBIZALOMHIÁNY - A belső hang azt súgja: semmire sem vagyunk elég jók.

IRIGYSÉG - Amikor gyűlöljük, ha a másik sikeres. Igazi önpusztítás, hiszen elménk ettől kezdve negatívan viszonyul a sikerhez, ami egy életre elvág bennünket minden diadaltól. Az eredményes létezés azzal kezdődik, hogy képesek vagyunk örülni mások sikereinek is.

ÁLDOZATSZEREP - Mikor minden kudarcért a körülményeket vagy másokat hibáztatunk. Ezzel feladjuk a kontrollt, hiszen ha semmi sem a mi hibánk, tenni sem tudunk ellene semmit.

ÁLLANDÓ RÁGÓDÁS - A múltbeli hibák végtelen újra játszása a fejünkben, vagy a jövőbeli, meg sem történt katasztrófák miatti előre aggódás.

KRÓNIKUS HALOGATÁS - A nehéz feladatok eltolása a pillanatnyi komfort érdekében, ami cserébe állandó bűntudatot és határidő-pánikot generál.

BETEGES MEGFELELÉSI KÉNYSZER - Mintha mindig mindenki minket figyelne... mintha folyamatosan vizsgáznánk. Mintha tilos lenne hibáznunk. Mintha a világ elvárásai szerint kéne berendeznünk az életünket, s nem a saját szükségleteink szerint.

PERFEKCIONIZMUS - Amikor irreálisan magas mércét állítunk magunk elé. Mivel a tökéletesség elérhetetlen, ezzel állandó kudarcélményre ítéljük magunkat.

GŐG - Szánalmasan keserű lesz az életünk, ha képtelenek vagyunk nevetni önmagunkon.

EMBERI KAPCSOLATOK ÉS KOMMUNIKÁCIÓ

Magányhoz vagy konfliktusokhoz vezet, ha képtelenek vagyunk intelligensen kötődni másokhoz.

MÉRGEZŐ KAPCSOLATOK FENNTARTÁSA - Megszokásból, félelemből vagy a magánytól való rettegésből néha kitartunk olyan emberek mellett is, akik érzelmileg kiszipolyoznak bennünket.

JÁTSZMÁZÁS - Amikor emberi kapcsolatainkban vakon, tudattalanul követünk rossz, de mélyen bévésődött mintákat.

FÉLTÉKENYSÉG - Minden esetben bizonytalanságból, a kisebbrendűség érzetéből fakad.

HARAGTARTÁS, BOSSZÚVÁGY - Kizárólag a saját lelkünket mérgezi.

KONFLIKTUSKERÜLÉS - Amikor nem merünk nemet mondati. Amikor engedjük, hogy mások átlépjék a privát szféránk határát s rendelkezzenek az életünkkel.

NAIVITÁS - Ha bedőlünk a szélhámosoknak.

KÓROS BIZALMATLANSÁG - Ha a múltbéli csalódások miatt már senkinek sem hiszünk, senkit sem engedünk közel.

ÉRTELMETLEN ÁLDOZATVÁLLALÁS - Amikor aránytalanul nagy terhet veszünk át másoktól.

ANYAGI ÉS EGZISZTENCIÁLIS GONDOK

Magunk alatt vágjuk a fát, ha a pénzhez, a munkához, vagy épp a jövőhöz való hozzáállásunk felelőtlen, esetleg szorongó.

AZ ANYAGI TUDATOSSÁG HIÁNYA - Ha nem tartjuk számon a költségeinket, nem képezünk tartalékot, csak élünk a mának, úgy a legkisebb váratlan kiadás is boríthat mindent. 

STÁTUSZVÁSÁRLÁSOK, TÚLKÖLTEKEZÉS - A felesleges dolgok kényszeres vásárlásánál már csak az rosszabb, ha hitelre történik.

IMPULZÍV DÖNTÉSEK - Kiugróan kockázatos befektetések, átgondolatlan munkahelyváltások - százféle módon elfogyhat a levegő körülöttünk.

MUNKAALKOHOLIZMUS - Az egészségünk és a magánéletünk is rámehet, ha bennragadunk a mókuskerékben.

ÉLETMÓD ÉS MENTÁLIS HIGIÉNIA

Mindennapi szokásaink egy része közvetlenül teszi tönkre fizikai és mentális állapotunkat.

EGÉSZSÉGROMBOLÓ ÉLETMÓD - Mozgásszegénység, rossz alvási szokások, igénytelen táplálkozás, elhízás - egyik sem igér sok jót. A betegségeink oroszlánrésze ezekből fakad.

FÜGGŐSÉGEK - Alkohol, dohányzás, drogok, pótcselekvések - sok esetben csupán menekülőutak a valódi nehézségek leküzdése elől.

KRÓNIKUS STRESSZ - Nem is maga a stressz a probléma, sokkal inkább az, ha állandósul, és nincsenek eszközeink a levezetésére (pl. meditáció, terápia, természetjárás). A felgyülemlett feszültség végül pszichoszomatikus betegségekben (gyomorfekély, magas vérnyomás) tör utat magának.

DIGITÁLIS ÖNMÉRGEZÉS - Nem hagyunk időt a csendre, folyamatosan digitális tartalmakkal tömjük a fejünket, ami teljesen lemeríti az agy fókuszálási képességét. A rossz hírek és a politikai viták kényszeres görgetésével mesterségesen és folyamatosan riadókészültségben tartjuk idegrendszerünket. Ráadásul a közösségi média óhatatlanul eléri, hogy a saját, valódi életünket folyamatosan összevessük mások filterezett, tökéletesre dizájnolt online kirakatával.

***

Miként lehet az, hogy ennyi felesleges hátizsákot cipelünk? Miért nem szabadulunk meg ettől a rengeteg önpusztító, önsorsrontó szokástól és jellemvonástól? A magyarázatot - mint oly sok esetben - ezúttal is az evolúciós biológia szállítja. Akármilyen fura is, de a felsorolt őrületek mindegyike hordoz magában ősi, evolúciós előnyöket. Tudjuk: önző génjeink kizárólag a túlélésre és a szaprodásra játszanak; magasról tesznek rá, hogy a hordozó test - ezek ugye mi volnánk - boldog-e, vagy sem. Hogy néhány példát is említsünk: a féltékenységnek valaha nyilván volt haszna - egészen az apasági tesztek feltalálásáig. Mivel a kőkorszakban nem léteztek bíróságok, így a bosszúvágy és a haragtartás is praktikus válaszreakciónak számított minden aljassággal szemben. A gőg és a tévedhetetlenség látszata a dominancia fenntartását szolgálta. A falkavezér aligha engedhette meg magának, hogy beismerje, ha melléfogott. A hierarchia alján állók számára ugyanakkor az aránytalan kockázatvállalások jelentették az egyetlen esélyt a kitörésre, ezáltal génjeik továbbörökítésére. A szerecsenmosdatás, a rossz kapcsolatokhoz való ragaszkodás és a törzsi logika minden - ma már ostobának tűnő - megnyilvánulása a közösséghez tartozást erősítette, ezáltal a túlélést szolgálta. 

Végigmehetnénk az összes felsorolt önpusztító őrültségen, mindre találnánk evolúciós magyarázatot. Mindazonáltal érdemes volna azt is észrevennünk, hogy időközben a szavannákról beköltöztünk a nagyvárosokba, s immáron semmi szükségünk az ősi, törzsi szokásokra és attitűdökre. Az ösztönvilágunk persze még mindig a régi, de fejlett elménk elsősorban arra szolgál, hogy ebből kitörve - önző génjeink helyenként elavult programozását felülírva - életünket megpróbáljuk a lehető legtudatosabban berendezni. Feltaláltuk az erkölcsöt, az igazságszolgáltatást, a jogállamot és a demokráciát. Mi más szükség volna ezekre, ha nem az egyén boldogságának szolgálata? Mondhatják a konzervatívok, hogy tűzzel-vassal ragaszkodnak a hagyományokhoz. Mondhatják a balosok, hogy van értelme feláldozni magunkat másokért, vagy idióta eszmékért. Jöhetnek populista politikusok, akik a legprimitívebb ösztönöket korbácsolják az egekig. A fatalistáknak akor sem lesz igazuk: a sorsát mindenki maga választja. A problémáinak oroszlánrészét legalábbis bizonyosan.

A magam részéről imádom a kapitalizmust. Számomra ez a szó egyet jelent a szabadsággal - egy olyan világot jelöl, amelyben mindenki szabadon használhatja a pénzét. A problémák mindig ott kezdődnek, amikor a tőke bevásárolja magát a politikai hatalomba, hogy ezáltal még nagyobbra hízzon - magasról téve az adott ország polgárainak érdekeire. Nyugaton ezt lobbitevékenységnek hívják és nem sokakat zavar; idehaza korrupciónak és mindenki epét hány tőle. Mindenesetre látni kell: ez nem egy új keletű jelenség. Már ötszáz esztendővel ezelőtt is határozottan létezett.

A Fuggerek hatalma a 16. század elején már akkora volt, hogy túlzás nélkül nevezhetjük őket a korszak királycsinálóinak. Befolyásuk a legmagasabb világi és egyházi pozíciókat is elérte; pénzükkel közvetlenül alakították Európa politikai és vallási térképét. Alapvetően nem a finom diplomácia eszközeivel operáltak, sokkal inkább gigantikus méretű hitelezésekkel. A legfényesebb példa erre az 1519-es német-római császárválasztás, melyet a világtörténelem egyik legnagyobb korrupciós és politikai üzleteként tartunk számon. Amikor I. Miksa császár meghalt, a trónért ketten indultak harcba: I. Ferenc, francia király és Habsburg Károly. A döntés a hét német választófejedelem kezében volt, akik gátlástalanul a több pénzt kínálónak ígérték szavazatukat. Ferenc hatalmas összegekkel kezdte megvesztegetni őket, Habsburg Károlynak ugyanakkor nem volt jelentős mobilizálható forrása, ezért Fugger Jakabhoz fordult. A bankár összetrombitált egy konzorciumot, amely több mint 850 ezer rajnai aranyforintot teremtett elő. Ebből a pénzből szó szerint megvásárolták a választófejedelmeket, így létrejött a történelem legnagyobb birodalma, „amelyben sohasem nyugodott le a Nap”. Cserébe a Fuggerek birodalmi bányamonopóliumokat, adószedési jogokat kaptak, és gyakorlatilag sérthetetlenné váltak. Ha egy uralkodó nem az ő érdekeiket szolgálta, egyszerűen elzárták a hitelcsapokat, ami az adott állam azonnali csődjéhez és katonai összeomlásához vezetett. Ugyanígy adták-vették az egyházi pozíciókat is, mi több: a búcsúcédulák árusítását is azért engedélyezte a pápa, hogy a Fugger-bankháztól származó hiteleket legyen miből visszafizetni.

Az utolsó szuverén magyar uralkodó, Mátyás még úgy viszonyult az európai pénzvilághoz, ahogy az egy felelős országvezetőtől elvárható. Kapcsolata a cseh, osztrák és dél-német kereskedői-pénzügyi körökkel alapvetően pragmatikus volt: együttműködött velük, amikor az állam érdeke ezt kívánta, de keményen fellépett ellenük, ha úgy látta, hogy sértik politikai céljait vagy az udvar bevételeit. A Magyar Királyság gazdasága erősen kapcsolódott a közép-európai kereskedelmi hálózatokhoz. A hazai arany, ezüst, réz, marha és bor jelentős részben német nyelvterületek felé áramlott. Mátyásnak szüksége volt a kereskedőkre és a pénzügyi közvetítőkre. A dél-német kereskedők és bankárok gyakran kaptak bérleti, bányászati vagy kereskedelmi jogokat, de ezek nem jelentettek korlátlan szabadságot. Mátyás erős királyi hatalmat épített, így nem engedte, hogy a gazdasági szereplők az állam fölé nőjenek. 1485-től, Bécs elfoglalását követően a Habsburgokhoz kötődő pénzügyi körök fokozódó aggodalommal figyelték a magyar uralkodó sikerét, hiszen az jelentős politikai bizonytalanságot, ezáltal üzleti kockázatot is jelentett számukra.

Mátyás halála után minden megváltozott. Bécs újra osztrák kézre került, a nemzetközi pénzvilág előtt pedig szabaddá vált az út, hogy bekebelezzék hazánkat is. A gyengekezű Jagelló uralkodók - II. Ulászló és II. Lajos - alatt a Fuggerek gyakorlatilag államként működtek az államban. Kezükben tartották a felvidéki réz- és ezüstbányákat, a pénzverést, és a profitot lazán kivitték az országból. Ez akkora társadalmi felháborodást szült, hogy 1525-ben a magyar köznemesség fellázadt a nemzetközi bankárok ellen: a rákosi országgyűlésen követelték a Fuggerek – vagy ahogy a nép gúnyosan hívta őket: a fukarok - kiűzését. A budai tömeg megrohanta és kifosztotta a Fugger-raktárakat. II. Lajos király ekkor - rövid időre - államosította a bányákat, és felmondta a szerződéseket a bankárcsaláddal. A pénzvilág válasza brutális volt: Fugger Jakab nemzetközi pénzügyi és hitelblokádot hirdetett a Magyar Királyság ellen. Elérte, hogy Velence, a pápa és a német hercegek ne adjanak kölcsönt vagy segélyt a török ellen készülő országnak, emellett megbénította a magyar rézexportot is. Semmi sem hiányzott kevésbé Mohács előestéjén. 

2010-ben Orbán ott folytatta, ahol Mátyás annak idején abbahagyta. Tanult a magyar történelemből, látta, hová vezet a szuverenitás feladása. Látta azt is, hogy elődeit, a szocialista kormányokat ez soha, egyetlen percig sem érdekelte. A nemzeti szuverenitás egyik alappillére, hogy egy ország maga rendelkezzen az energiaellátása felett. Horn Gyuláék azonban a regionális gáz- és áramszolgáltatókat, valamint az erőművek jelentős részét nagy nyugat-európai konszerneknek játszották át, a szerződésekben még a megfelelő profitot is garantálták számukra. Ez azt jelentette, hogy ha a cég nem termelt elég hasznot, a magyar államnak (a magyar adófizetők pénzéből) kellett azt kiegészítenie... A lakossági energiaárak ezután drasztikusan emelkedni kezdtek, a nyereség pedig külföldre áramlott. Ami még megmaradt az állami vagyonból, azt később a Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai trió értékesítette. Többek között a ferihegyi repülőteret is, márpedig azt méltán tartjuk az ország stratégiai és nemzetbiztonsági kapujának. Természetesen minden szocialista kormány együttműködött a Nemzetközi Valutaalappal. Ez nem csupán megszorító csomagokat hozott magával minden alkalommal, de azt is, hogy a döntések központja de facto Washingtonba és Brüsszelbe helyeződött át, a magyar parlament a továbbiakban már csupán asszisztált a kívülről diktált feltételekhez. Orbán szakított mindezekkel és Mátyás szuverenista útjára lépett. Megszüntette az IMF-függőséget; egyes szektorokra különadókat vezetett be; szigorú migrációs politikát folytatott; s ha az ország érdeke úgy kívánta, simán megvétózta az EU-s döntéseket. 

Most, 2026 júniusának végén szerintem nincs élő ember, aki tudná, mi lesz Magyarország sorsa. A Tisza Párt kormánya immár másfél hónapja felállt, ám érdemi döntéseket eleddig még nem hoztak. A kampányban azt az elvet követték, hogy nem beszélnek semmiről, mert akkor megbuknának. "Válsztást kell nyerni, utána mindent lehet" - így szólt az elhíresült mondat. A fene se tudja, meddig lehet elsumákolni a komolyabb döntéseket. Ha Magyar Péter Orbán útján kíván maradni, úgy villámgyorsan meg fog gyűlni a baja globalista támogatóival. Ha viszont a nemzeti szuverenitás feladását választja, úgy az ország népe fogja megutálni. No persze nem mindenki. A Tisza Párt leghangosabb híveit az a PROLI réteg adja, amelyet az ilyesmi sosem zavarta. Sem a Fuggerek, sem az IMF, sem a BlackRock, sem a gyarmati sors, melybe az elmúlt ötszáz évben minden megszállónk kényszerített bennünket. Ez nem csupán azzal magyarázható, hogy a PROLI végtelenül műveletlen, és halvány fogalma sincs a történelemről. A PROLI akkor sem háborodik fel a nemzet kifosztásán, ha az adott korban él és a szeme előtt zajlik minden. Az aránytalanul gazdagodó külföldiek ugyanis távoliak számára. Neki csupán egy számít: a közvetlen szomszédjai maradjanak épp olyan nyomorultak, mint ő maga. Mivel tehetségtelen, ostoba és akaratgyenge, nincs a világon olyan hatalom, amely őt magát felemelhetné. Így aztán nincs számára kellemetlenebb forgatókönyv, mint hogy a magyarság elinduljon a gazdagodás útján. Még a végén kiderülne, hogy mások többre hivatottak...

Másfél hónapja várom, hogy elkezdődjön végre az előadás. Lassan elfogy a betárazott popcorn, ám szánalmas parlamenti bohóckodáson és jakobinus kardcsörtetésen kívül egyebet még nem láttunk. Magyar Péter az elmúlt két év során mindvégig azzal hülyítette a népet, hogy kizárólag a belföldi problémák számítanak, a szuverenitás kérdése mellékes. Tudjuk, hogy ez ostobaság: a magyar történelem másról sem szól, csakis a permanens szuverenitásvédelemről - illetve nemzettragédiáinkról annak hiányában. Előbb-utóbb ki kell derülnie, hogy a Tisza-kormány miként viszonyul a 21. század Fuggereihez.

Az én világom roppant egyszerű. Szeretem a szépet. Szeretem azt, aki életvidám. Szeretem azt, aki kedves és szeretetteljes. Mindig is az ilyen emberek társaságát kerestem és mindig meg is találtam. És mindig is kerültem a hisztiseket, a zsörtölődőket, a gonoszokat, az agresszíveket, az irigyeket, a bosszúállókat, a mindenszaristákat. Meglehetősen naiv is vagyok, mert azt gondolom: mindenkinek így kellene tenni. Amennyiben mindig mindenki a jókat választaná a gonoszok helyett - szerelemben, barátságban és közéletben egyaránt -, úgy a kártékonyak hamar kiszorulnának a társadalomból. Mindenféle erőszak nélkül villámgyorsan kialakulna egy igazán élhető világ, ha mindannyian a jó szándékú embereket tartanánk vonzónak. A szívtelenek nem lelnének társra, barátra, de még munkát se könnyen találnának. Előbb-utóbb muszáj volna változtatniuk attitűdjükön. A homo sapiens pedig beteljesítené ősi küldetését, létrehozva a földi mennyországot.

Valamiért mégsem ez történik. A nők egy része vonzódik az erőszakos gengszterekhez. A férfiak egy jelentős hányada összeköti az életét egy borzalmas házisárkánnyal. S ha a választóurnákhoz járulunk, milliók képesek pszichopatákra adni szavazatukat. Hogy sikerül ilyen katasztrofális döntéseket hoznunk? Miért nem a szelídek, a jók, az arra érdemesek mellé tesszük le voksunkat? Sajnálatos módon számos oka lehet annak, hogy ostobán kizökkenünk társteremtői feladatkörünkből.

AZ ERŐ KULCSSZEREPE

Robin Hood, Zorro, Indiana Jones, Superman, James Bond... hosszú a sora a hősöknek, viszont mind ugyanazt az archetípust jeleníti meg: az erős embert, aki adottságait, képességeit kizárólag jóra használja. Evolúciós múltunkból fakadóan szinte kivétel nélkül minden nő ehhez a karakterhez vonzódik, ezért minden értelmes férfi igyekszik is a hősökhöz hasonulni. Politikai vezetőként is a domináns személyiségeket részesítjük előnyben. Igen ám, de az erő nem mindig párosul eleganciával, nemes lélekkel, jó szándékkal. Ekkor születik meg az agresszív bűnöző archetípusa. És mivel a gyenge férfiak senkinek sem kellenek, akinek nem jut hős, az sokszor beéri az agresszív bűnözővel is. Én mondjuk sosem értettem azokat a nőket, akik látják erőszakos pasijaikat akció közben; felismerik a kegyetlenséget a tekintetükben, a mozdulataikban, s perverz módon mindezt még szexinek is tartják. Talán ekkor még meg sem fordul a fejükben, hogy adott esetben ők is belekóstolhatnak a pofonokba. 

AZ ISMERŐS ROSSZ BIZTONSÁGA

Az agyunk már a gyermekkorban behuzalozza, mit is jelent a szeretet és a normalitás. Ha valaki elhanyagoló vagy bántalmazó családban nő fel, akkor idegrendszere ezt a dinamikát fogja otthonosnak érezni. Felnőttként a tiszta, békés, stabil partner unalmasnak, sőt, idegennek hat, mert nem indítja be a megszokott érzelmi receptorokat. Az alkoholista vagy narcisztikus szülő gyermeke tudat alatt azért választ függő vagy manipulatív partnert, mert a gyerekkori drámát akarja újraforgatni – azzal a titkos, infantilis reménnyel, hogy „hátha most jól végződik a történet, hátha most meg tudom menteni, és akkor végre megkapom a szeretetet.” Ez a séma a nagypolitikában is működik. Azok a társadalmak, amelyek generációkon át tekintélyelvű, elnyomó, büntető, ugyanakkor gondoskodó  rendszerekben éltek (mint a feudalizmus vagy egyes diktatúrák), hajlamosak demokratikus körülmények közt is olyan politikai „atyát” választani, aki ugyanezt a mintát hozza. A szabadság és az önrendelkezés ijesztő, mert nincs hozzá belső kognitív térképük. Vagyis a tudattalan játszmák, ismétlési kényszerek minden vonalon jelentősen hozzájárulhatnak rossz döntéseinkhez. 

SZÉLHÁMOSSÁG

A szélhámosság az az aszimmetrikus pszichológiai játszma, amikor az egyik fél tudatosan alakít egy szerepet, míg a másik tudattalanul sétál bele a csapdába. A jó szándékú embert köti a valóság és az igazság; a gátlástalan azonban bármit megígérhet, mert nem érdekli szavának hitele. Egy párkapcsolati szélhámos pontosan azt mondja, amit a másik hallani akar; egy populista politikus olyan egyszerű, utópisztikus megoldásokat kínál komplex problémákra, melyek a valóságban nem is létezhetnek. A hazugság megalkotása másodpercek kérdése, a cáfolata és a valóság megértése viszont komoly kognitív energiát igényel, amire sokszor lusták vagyunk. A jóság és a stabilitás unalmas, ezzel szemben a manipulatív emberek igazi érzelmi hullámvasútra ültetik a partnert. A valóban bölcsek és jó szándékúak árnyaltan látják a világot, ismerik saját korlátaikat, ezért gyakran hezitálnak, alázatosak és nem tolakodnak a hatalomért. A gátlástalan, pszichopata karakterekből viszont hiányzik az önkritika és a szorongás. Ők pofátlanul törnek előre. Mivel a tömeg a határozottságot követi, a gátlástalan törtetők kapják meg a vezető pozíciókat. A nárcisztikusok ráadásul magabiztosnak, sármosnak és karizmatikusnak tűnnek - kiváló szélhámos válhat belőlük.

A SZŰKÖSSÉG ELVE

Van olyan barátom, akinek a párja minden jelentéktelen apróság miatt féltékenységi rohamot kap. Ha bármilyen használható nő pár másodpercre a közelébe kerül, máris robban a bomba. Ismerek olyan lányt is, akinél a hiszti alaptartozék. Ha elutazunk egy hosszú hétvégére, jó esetben szombat reggelig képes kibírni komolyabb jelenet nélkül. Olyan cimborám is van, akit nem is érdemes megcsörgetni, hogy jön-e pénteken focizni - gyorsabb, ha egyből az asszonyt hívom... A legrosszabbak a válófélben lévő feleségek. Az egyik felnyomja a férjét a NAV-nál. Meg sem fordul a fejében, hogy ő maga és az egész család is szegényebb lesz minden kiszabott bírsággal. A másik azon ügyködik, hogy a közös gyerek soha többé ne találkozhasson az apjával... Ezektől a srácoktól mindig csak egyet kérdezek: hogy a fenébe tudtak összebútorozni ilyen borzalmas csajokkal?? Az ember azért válogat, nemde? Nekem is kijutott a bolondokból, mint mindenkinek. Két-három randi bőven elég ahhoz, hogy egy lányról minden lényeges kiderüljön. Ha az őrület vagy a rosszindulat legkisebb jelét is meglátom egy nőn, elköszönök és vissza se nézek. Én értem azt, hogy a kínálat nem végtelen széles. Értem azt is, hogy a társfüggőség és reprodukció dörömbölő kényszere sokszor felülírja a hosszú távú harmóniát. És pontosan tudom, hogy csajok is pont ugyanígy panaszkodnak, amikor csupa idiótával hozza össze őket a sorsuk, ráadásul náluk még a biológiai óra is ketyeg. És akkor még a politikai választásainkat nem is említettük, ahol annyira szűkös a szortiment, hogy kénytelenek vagyunk mindig a legkisebb rossz mellett dönteni. De azért egy bizonyos szint alá nem érdemes menni. Akkor már jobb, ha egyedül él az ember. Akkor már jobb, ha senkire sem szavazunk.

PROGRESSZÍV JÓEMBERKEDÉS

A sötétben tapogatózó, tudattalan játszmázást folytatókról már esett szó. Ez a beteg elköteleződés akár a Stockholm-szindrómáig is fejlődhet, amikor az áldozat már olyannyira kötődik a bántalmazójához, hogy akár ki is áll mellette. A progresszív jóemberkedés pontosan ugyanez a jelenség, csak immáron a tudatosság szintjén, tisztán ideológiai okokból. A jó szándékú emberek egyik legnagyobb csapdája, hogy a saját empátiájukat vetítik ki a ragadozókra. Azt gondolják: „Ha elég kedves leszek hozzá, megváltozik”, vagy „Csak azért ilyen durva, mert nehéz gyerekkora volt.” Társadalmi szinten ugyanezt láttuk tíz évvel ezelőtt Nyugat-Európában, amikor a tömeges migráció kopogtatott. A kertvárosi jólétben élő svéd, német és brit családanya meghatódott a saját jóságától, amikor a barbár hordák érkezésének tapsikolt. Már csak akkor kapott észbe, amikor az ő lányát is hatan elkapták és megerőszakolták - vagy még akkor se. Oké, lehet az ember küldetéstudatos. Törekedhet életszentségre. Akár még az önpusztításig is elmehet, ha kellően elmebeteg. De másokat veszélyeztetni aligha van joga, csak mert idióta hóbortokat kerget.

CSOPORTIDENTITÁS

Az ember törzsi lény. Számunkra a lojalitás sokszor előbbre való, mint az igazság vagy az erkölcs. Ha egy politikai vezető a mi csoportunkat (nemzetünket, osztályunkat, ideológiánkat) képviseli, hajlamosak vagyunk elnézni a morális bűneit, sőt, a gonoszságát szükséges keménységnek látjuk a bűnös (és elpusztítandó) kívülállókkal szemben. Ha egy közösség (vagy egy egyén a magánéletben) sértettnek, megalázottnak érzi magát múltbeli kudarcai miatt, nem békés kompromisszumra vágyik. Ilyenkor olyan vezetőt keres, aki a kollektív egót simogatja, és bosszút ígér. A gátlástalan karakterek kiválóan alkalmasak a megtorlásra: a tömeg azért választja őket, mert tudja, hogy nekik nem fog megremegni a kezük, ha vissza kell vágni az ellenségnek. Ráadásul a komplex problémák (gazdasági válságok, magánéleti kudarcok) belső, önreflektív munkát igényelnének: szembe kellene néznünk a saját hibáinkkal. A gátlástalan vezetők és manipulatív partnerek ugyanakkor felmentést adnak ez alól. Rámutatnak egy bűnbakra (a zsidókra, az oroszokra, a filippínókra, bárkire) és azt mondják: „Nem te vagy a hibás, hanem ő. Én majd elintézem.” Ez a morális felmentés rendkívül kényelmes és csábító. Csupán kellő szellemi-lelki igénytelenség kell hozzá. De akiben a csoportidentitás erősebb, mint az erkölcsi jóhoz való ragaszkodás, az éppen eléggé igénytelen. 

KOGNITÍV DISSZONANCIA

Ha már bizalmat szavaztunk valakinek (akár a szívünket adtuk neki, akár a szavazatunkat), rendkívül fájdalmas beismerni, hogy átvertek minket. Amikor a gonosz elkezd ártani, agyunk rögtön védekezik a kognitív disszonancia ellen: igyekszünk mentegetni a tetteit, alternatív magyarázatokat gyártunk, mert a tévedésünk beismerése összetörné az egónkat. Talán ez a legbetegebb jelenség mind közül. Elindultunk egy úton. Rájöttünk, hogy rossz irányba visz. Megyünk tovább csak azért, hogy megőrizzük a tévedhetetlenség látszatát? Miért?? Egy épeszű ember abban a pillanatban visszafordul, s hálát ad a felismerésért. Igyekszem megértéssel fordulni a becsapottak, az áldozatok, az ostobák, a tömeggel együtt bégetők és általában a világtalanok felé. De amikor már felgyúlnak a fények és tisztán látunk, onnantól miért nem azt tesszük, ami a helyes? Miért nem zavarjuk el az ártó szándékúakat és miért nem fordulunk az arra méltók felé? Könyvtárnyi irodalommal bír e jelenség, ám jómagam képtelen vagyok felfogni. Mintha a matek érettségin rájönnénk, hogy helytelenül számoltunk, de inkább beadjuk úgy, hibásan, hiszen egyszer már leírtuk az eredményt, s ahhoz illő volna ragaszkodnunk... Tesz ilyet bárki? Érti ezt bárki? 

***

Ami engem illet: szeretnék megmaradni a naivitásomnál. Ha a kedvesség, az együttműködés és a békesség boldogabb életet biztosít, úgy a szexuális és társadalmi szelekciónak előbb-utóbb ki kell gyomlálnia a gonoszságot az emberiségből. Tudjuk: az evolúció nem a hosszú távú morális boldogságra optimalizál, hanem a túlélésre és a szaporodásra egy jellemzően szűkös, kompetitív környezetben. Mindazonáltal a jólét, a műveltség és a tudatosság terén elérhető fejlődés egyszer talán elrepít bennünket arra a szintre, ahol végre helyes döntéseket hozhatunk, s kizárólag az arra érdemeseket fogjuk kitüntetni figyelmünkkel. Igazi idióták vagyunk, ha nem ezt célozzuk.

Létezünk néhányan, akik képesek hosszú órákig, napokig, hetekig pepecselni mindenfélével. Ilyen a Dilisek vacsorája című film legendás hőse is, akinek élete főműve egy 346.411 db gyufaszálból felépített Eiffel-torony makett... Az öncélú alkotómunka természetesen nem csupán a bolondok sajátja. Gustave Flaubert öt éven át tökéletesítgette Bovaryné c. regényét, néha nyolc-tíz órán keresztül egyetlen mondaton rágódva. (Kényszeres stiliszta volt, a "pontosan odaillő szó" elmélete is a nevéhez kötődik.) Ha kiszámolnánk az órabérét, műve a gazdasági csőd iskolapéldája lenne.

A cégek piaci logikáját tekintve csakis a pénzügyi megtérülés számít. A művészlelkű egyén azonban nem így működik. Az alkotás szentsége, a végeredmény tökéletessége felülír minden racionális, gazdasági és időbeli korlátot. Számos híres festőt, költőt, zeneszerzőt ismerünk, akik még akkor is művük csiszolgatásával foglalkoztak, amikor már napok óta éheztek, fáztak, vagy a környezetük őrült meg tőlük. De nem is szükségesek a drámai körülmények; laikus szemmel nézve a jólétben élő alkotó öncélú pepecselése is tökéletesen érthetetlen. A pszichológia mindazonáltal számos izgalmas magyarázattal szolgál. A legfontosabb a Csíkszentmihályi Mihály által bevezetett FLOW fogalma. Amikor egy tevékenységet önmagáért, az abból fakadó örömért végzünk, s nem külső jutalomért - a művész számára ez a fókuszált állapot a létezés legmagasabb foka. A külvilág (pénz, határidő) ilyenkor teljességgel megszűnik létezni. Említést érdemel az IKEA-EFFEKTUS elnevezésű kognitív torzítás is, amelynek lényege, hogy aránytalanul nagyra értékeljük azokat a dolgokat, amiknek a létrehozásában (vagy összeszerelésében) magunk is részt vettünk. A hatás kizárólag akkor működik, ha az ember sikeresen be is fejezi a munkát. Minél több energiát, vért és verejtéket fektetünk egy adott projektbe, annál értékesebbnek fogjuk látni, és annál kevésbé leszünk hajlandók kompromisszumot kötni a minőségben. Ha Flaubert tíz órát kínlódott egyetlen mondattal, nem fogja a következő bekezdést elnagyolni, mert azzal leértékelné saját korábbi szenvedését. A belső mérce zsarnoksága, vagy ahogy a pszichológia szakemberei mondják: a MALADAPTÍV PERFEKCIONIZMUS is ott él a legtöbb művész lelkében. Tökéleteset kívánnak alkotni, és valódi kínt okoz számukra, ha a mű elmarad ettől. Ezért javítgatják a végtelenségig, saját belső démonaikat lecsendesítendő.

Számomra - mivel magam is az őrült pepecselők táborába tartozom - sokkal érthetetlenebb a posztmodern világ igénytelensége, amikor úgy küldünk el levelet, kommentet, vagy bármiféle írott üzenetet, hogy az hemzseg a helyesírási és gépelési hibáktól. Sokszor egyetlen perc is elég volna az ellenőrzésre, de még annyit sem szán rá az érintett. Én ezt tiszteletlenségnek és kerülendő hanyagságnak látom, de elfogadom, ha valaki a hatékonysággal érvel. Az átlagember számára a nyelv pusztán egy eszköz. Az irók, költők számára ugyanakkor sokkal több annál: maga a cél. Tudjuk: gazdasági értelemben a tökéletesre csiszolás nem ígér megtérülést; a hétköznapokban a gyorsaság győzelmet arat a minőség felett. Így megy ez az üzleti szférában is: ha egy szoftver, egy épület, vagy bármely más beruházás 80-90%-os állapotában már működőképes, biztonságos és profitot termel, simán piacra dobják.

Ott tartunk tehát, hogy létezik két külön dimenzió. A pénzügyi világ hűvös logikája - szemben a művészet tökéletességet kergető megszállottságával. E kettő akár békében meg is férhetne egymás mellett, ha olykor nem találkoznának. Márpedig ilyenkor borítékolható a konfliktus; a megrendelő és az alkotó szempontjai rendszerint nem esnek egybe. A maximalista Michelangelo négy éven át dolgozott a Sixtus-kápolna mennyezeti freskóján, többnyire kitekert nyakkal, állványokon fekve. A festék a szemébe hullott, a teste teljesen eltorzult a munkától. Amikor a pápa sürgette, Michelangelo dühösen visszautasította, mondván: "Akkor lesz kész, amikor kielégíti a művészi igényeimet.” Stanley Kubrick híres volt arról, hogy a legegyszerűbb jeleneteket is számtalanszor megismételtette. A Ragyogás forgatásán Shelley Duvall-lal 127-szer vetette fel azt a jelenetet, ahol a baseballütővel hátrál a lépcsőn. Duvall haja hullani kezdett a stressztől. Kubrick nemcsak a színészeket, de a stúdió büdzséjét is kifektette: a film forgatása az eredetileg tervezett 14 hét helyett több mint egy évig tartott, mert megszállottan kereste a tökéletes kompozíciót és a színészekből áradó őszinte, hisztérikus kimerültséget. És hogy a zene se maradjon ki: a rocktörtélelem leghosszabb és legdrágább pepecselése a Guns N’ Roses Chinese Democracy című albuma. Agyonhangszerelt, ezerszer újravett lemez, amely 13 évig készült (1995-2008). Axl Rose addig nem nyugodott, amíg meg nem született a tökéletes hangzás. Gitárosok tucatjait kérte fel, majd rúgta ki őket. Számtalanszor újrakeverte a sávokat, digitálisan javítgatta a legkisebb frekvenciákat is. A Geffen Records becslések szerint több mint 13 millió dollárt költött a lemezre, mire megjelent – a végére szinte esélytelenné vált, hogy a stúdióköltségek megtérüljenek. (Totális pénzügyi bukás a kiadónak: messze ez az együttes legkisebb példányszámban eladott albuma.)

Nem csoda, hogy manapság felhőkarcoló irodaházak épülnek, s nem gótikus katedrálisok. Még ha lenne is olyan elborult megrendelő, aki hatalmas templomot vagy piramist építtetne, aligha tudná tető alá hozni a projektet. Ezekhez - az adott kor technológiai szintjén - korlátlan és jogfosztott munkaerő szükségeltetett. Gondoljunk csak az évszázadokon át épülő Kínai Nagy Falra: emberek milliói dolgoztak rajta, százezrek lelték itt halálukat a munka során. Az ókorban és a középkorban az idő és az emberi élet nem képviselt különösen nagy értéket - aki rendelkezett a rabszolgák, később a jobbágyok ingyenmunkájával, az momumentális alkotásokat hozhatott létre. De nem csupán a rendelkezésre álló humánerőforrás nagyságrendje jelentene gondot manapság. Amikor turistaként Európa különböző templomtornyaiból csodáljuk az adott város panorámáját, nem csak a környező utcákat fürkészhetjük, de magát az épületet is, melyben tartózkodunk, szokatlan perspektívából figyelhetjük meg. Az lesz a benyomásunk, hogy még a rejtett zugokba faragott szobrok is tökéletesek. Nem érdekes, hogy az emberek odalentről ezeket észre sem veszik, Isten szeme azonban mindent lát... Ezt a fajta lelkiismeretességet ma már nehéz volna előcsalni az építőipar munkásaiból.

A Mona Lisa 16 éven át utazott Leonardo da Vincivel, aki mindenhová magával vitte és élete végéig javítgatott rajta. Ha kiszámolnánk az órabérét, filléreket kapnánk. Vincent van Gogh életében egyetlen képét sikerült eladni - figyelembe véve a festékek és vásznak költségét, a teljes életműve masszívan veszteséges akkortájt. A maximalista művész azonban mindig az örökkévalóságnak dolgozik. Talán indokolatlanul sok munkát fordít egy-egy alkotásra. Talán az adott kor fel sem figyel a tehetségére. Talán a befektetés csak évszázadokkal később térül meg, amikor a mű már egy múzeum falát díszíti, és felbecsülhetetlen értéket képvisel. Talán még akkor sem. A legtöbb műalkotás sosem válik ismertté, bármennyit is tökéletesítgette a művész. De ez sem katasztrófa. Sokan vagyunk, akik egyszerűen csak szeretünk pepecselni.