téveszmék

téveszmék

"Eszeveszett vármegyének bolond az ispánja"

2022. június 26. - G. Nagy László

ispan-varmegye.jpg

 

A Fidesz kedden alaptörvény-módosítást kezdeményezett. A történelmi hagyományokat szem előtt tartva a megyét ennek szellemében vármegyének; a kormánymegbízottat pedig főispánnak neveznénk. Nem meglepő, hogy napok óta ettől hangos a magyar sajtó. Alig három hónapja még az volt a mondás, hogy Magyarország előre megy, nem hátra...

 

Kezdjük mindjárt a lényeggel: amikor értékítéletet alkotunk bármiről, azt három, egymástól jól elkülöníthető síkon tehetjük. A legfelsőbb szféra a morálé. Példának okáért ide tartozik az, amikor egy adórendszert minősítünk. (Vajon szabad-e bárkit bármilyen mértékben megsarcolni azért, hogy a befolyó összegből másokat támogassunk?) A második szint a minőségi kérdéseké. (Vajon érdemes-e elnökké választani egy - mentális állapotát tekintve - nyilvánvalóan alkalmatlan jelöltet?) A harmadik polcon a tisztán ízlésbeli ügyek sorakoznak. Muszáj leszögezni: az egyes titulusok elnevezése ilyen, totálisan jelképes ügy. Sem morális, sem minőségi tekintetben nem állítható, hogy a kormánymegbízott elnevezés jobb, mint a főispán, avagy fordítva. Ez színtisztán ízlés dolga, semmi több. Európa számos országában találunk sok száz éves titulusokat, alapvetően nincs ebben semmi ördögtől való.

 

A baloldali vészmadarak persze kapásból azt károgják: ez már a királyság restaurációjának előszobája. Időutazás a múltba; az arisztokrácia feltámasztása és a nemesi előjogok visszaállítása a következő lépcsőfok... Természetesen szó sincs semmi ilyesmiről, mindazonáltal érdemes egy percre elmerengni e felvetéseken. Az egyetemes morál szemszögéből tekintve csupán egyetlen elfogadható álláspont létezik: törvény előtt minden ember egyenlő. A születéssel - az állampolgárságon túl - nem keletkezhetnek előjogok. A kékvérűeknek járó minden kiváltság épp oly erkölcstelen, mint amikor a progresszívek többletjogokat kívánnak biztosítani a feketéknek, a melegeknek, a transzneműeknek, vagy bármely kisebbségnek, áldozati csoportnak. Nem nehéz belátni, hogy mindazoknak, akik kiállnak a különböző kvóták, pozitív diszkriminációk mellett, nem sok morális alapjuk marad prüszkölni a sötét múltra. 

 

Amikor a Fidesz ehhez hasonló, jelképes .ügyeket dob be a köztudatba, annak mindig legalább négyféle célja lehet.

  • GUMICSONT - "Amíg háborogsz, hogy ispán és vármegye, addig sem inflációról, 400 forintos euróról, megszűnő kórházi osztályokról, felmondó tanárokról, leszerelő rendőröktől beszélsz. Ez a céljuk." - írja Gréczy Zsolt. Kétségtelenül van ebben igazság.
  • SZONDÁZÁS - Egy javaslatból még bármi lehet, érdemes kicsit megszellőztetni a dolgot. Ha még a saját táboron belül is kiveri a biztosítékot, úgy bizonyosan lekerül majd a napirendről.
  • ELVEK ÉS ÉRTÉKEK - Orbán Viktor abszolút pragmatikus politikus. Semmi olyat nem fog meglépni, amit nem muszáj és szavazatvesztéssel jár. A kormányoldal erősen megosztott a múltba révedés terén; létezik egy réteg, mely eszelősen vonzódik a történelmi gyökerekhez és jelképekhez, mások - például Lázár János - sokkal inkább a jövő irányába tekintenének. Kétségkívül az fogja eldönteni vitát, hogy melyik döntés erősíti és bővíti jobban a szavazótábort. 
  • TROLLKODÁS - "Ha csak annyi történik, hogy a baloldalt alaposan felbosszantjuk ezzel, már megérte..." - hallottuk több kormánypárti megmondóembertől is. Kétségkívül ez is egy szempont...

 

Ami engem illet, jómagam a modernizáció híve vagyok, a múltat a legkevésbé sem sírom vissza. Ezzel együtt is szívesen ízlelgetem a szóban forgó kifejezéseket. A VÁRMEGYE olyan fogalom, amely a tökéletesen neutrális MEGYE megnevezéssel szemben erőt mutat. A VÁR előtag a puszta nosztalgián túl emlékeztet a magyar történelem legfelemelőbb epizódjaira, a nándorfehérvári diadalra, a szigetvári hősökre, vagy épp az egri várvédőkre. Ma is gyakran érezzük azt a régmúltat idéző, kurucos, dacos, macsó attitűdöt, amellyel az ország gazdasági érdekeit, vagy épp a klasszikus európai értékeket igyekszik védelmezni a kormány. Erre a permanens harckészültségre jól rímel a VÁRMEGYE kifejezés, így nekem személy szerint tetszik is. Az ISPÁN megnevezés ugyanakkor nem több béna avíttságnál, ennél fogva aligha fogom a szívembe zárni.

 

Vármegye vagy megye? Főispán vagy kormánymegbízott? Nyilvánvalóan nem sok gyakorlati jelentőséggel bír, miként nevezzük közigazgatási egységeinket és a különböző állami funkciókat. Ettől még izgalmas lehet, hogy mi sül ki mindebből...

"A lányok, a lányok, a lányok angyalok"

johnny-depp-amber-heard-photo.jpg

Úgy tűnik, néha a bulvár is tartogat vaskos tanulságokat. Johnny Depp és Amber Heard pere a napokban zárult. A több mint öt éve tartó kálváriára Hollywood is ráharapott: a sztárpár válásáról és annak drámai fordulatairól exkluzív dokumentumfilm készül.

 

Röviden a tényekről: Heard családon belüli erőszakkal vádolta férjét, Depp pedig - erre válaszul - becsületsértésért perelte be nejét. Hetekig tartó tárgyalás és számos tanú meghallgatása után a bíróság végül Johnny Deppnek adott igazat. Felesége vádpontjainak jelentős részéről bebizonyosodott, hogy szemenszedett hazugságok. Kiderült, hogy a sminkkészlet, mellyel Amber Heard - állítása szerint - a férfiúi brutalitás nyomait rejtette, csak jóval a válásuk után került forgalomba. Hangfelvételek igazolták, hogy fizikai agresszióval nem a férj, hanem a feleség élt. A napvilágra került sztorik közül a legkínosabb azé az ürüléké, amelyet a gyönyörű Amber hagyott férje ágyában, annak bosszantására... No de lássuk, mit is tanulhatunk az esetből!

 

 NEM MINDIG A PÉNZ SZÁMÍT

 

Johnny Depp nagyon tele van. A legszerényebb becslések szerint is legalább 150 millió dolláros vagyonnal bír, s ha figyelembe vesszük életkorát, eddigi karrierjét és kiemelkedő sztárgázsiját, ez nem is tűnik soknak. Egy átlagos filmszerepért 15-20 millió dollárt kap, de léteznek ennél jócskán vastagabb projektjei is. A csúcstartó az Alice Csodaországban című mozi, mellyel 68 milliót kaszált. Mindezen összegek mellett eltörpül az az alig több mint 10 millió dolláros kártérítés, melyet a virginiai bíróság megítélt számára. Depp részéről egyedül az volt lényeges, hogy megőrizze, vagy még inkább visszaszerezze jó hírnevét. Egy feleségverőt nem szívesen alkalmaz senki, akármekkora sztár is legyen az illető. Már így is épp elég szerepet bukott el az elmúlt öt év során.

 

A LEGNAGYOBBAK IS HIBÁZHATNAK

 

Amikor a csapnivaló házasságokról; a brutális férjekről és a hisztis, házsártos feleségekről hallunk, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy csupán a társadalom perifériáin élők problémájáról van szó. Azokról, akik megfelelő vonzerő hiányában nemigen válogathattak. Nos, Johnny Depp esetében aligha beszélhetünk erről. A People Magazin kétszer is - 2003-ban és 2009-ben - őt választotta az év legszexibb férfiújának, s aligha véletlenül - a környezetemben élő nők is mind elalélnak tőle. Számos trófeája közt említést érdemel Kate Moss, Vanessa Paradis és Winona Ryder - gyakorlatilag bárkit megkaphatott. Ezzel együtt is azt látjuk: gazdagon, sármosan és éretten is képes volt összekötni az életét egy tökéletesen méltatlan partnerrel. Dr. Shannon Curry klinikai és igazságügyi pszichológus értékelése szerint Amber Heard kétféle súlyos terhet hord: borderline és hisztrionikus személyiségzavarral is küzd. Természetesen mélyen együttérzünk a hasonlókkal, de soha nem kezdünk viszonyt velük és még véletlenül sem vesszük el őket feleségül. Közhelyes igazság ugyanakkor, hogy a pszichológiai mintáink mennyire meghatározóak. Depp korábban sokszor beszélt arról, hogy anyja meglehetősen erőszakos asszony volt. Nem kérdés, hogy ösztönszinten vonzódott Amber Heard agresszív, konfliktuskereső természetéhez.

 

NEM MINDEGY, HOGY BÁNSZ AZ EMBEREKKEL

 

Számos nő kiállt Johnny Depp mellett, megerősítve, hogy a legkevésbé sem agresszív alkat. Vanessa Paradis már korábban megszólalt, Kate Moss pedig tanúskodott is a perben. Amber Heard korábbi személyi titkára ugyancsak Depp mellett vallott. Elmondta: a színész mindig tisztességesen bánt vele, szemben nejével, aki meglehetősen pokróc volt, egyszer még az arcába is köpött. Számomra tökéletesen érthetetlen, hogy a boldogtalan, magányos emberek miért nem veszik észre, hogy cudar természetük miatt nem barátkozik velük senki. Ha nincs kire számítanunk, az még a leggondtalanabb élethelyzetekben is elszomorító. Egy bírósági tárgyaláson pedig egyenesen katasztrofális, ha minden elkövetett gonoszkodás visszahull az ember fejére. 

 

SZERETNI SOKFÉLEKÉPPEN LEHET

 

A pert követően Amber Heard elsőként az NBC News tévécsatornának adott interjút, ahol megismételte: még mindig szereti volt férjét. "Szeretem őt. Teljes szívemből szerettem őt. És megpróbáltam a tőlem telhető legtöbbet, hogy egy mélyen megromlott kapcsolatot működőképessé tegyek, de nem sikerült." Érdekes vallomás. Nyilván a többség csak legyint, hogy ez is csupán a színház része, mi azonban fogadjuk el, hogy szeretni sokféleképpen lehet. Láttunk már olyat, aki évekre a pincébe zárta szerelmét, mások burkába öltöztetik, esztelen féltékenységgel követik, meglesik, lehallgatják párjukat. Elképesztően széles a skála a mohó kisgyermek éretlen, birtokló szeretete és az érett, érzelmileg felnőtt és kiegyensúlyozott társ könnyű, jóleső, terhet és kalitkát nem jelentő viszonyulása között. Természetesen mindkettő önző, mindkettő a maga örömét keresi, a különbség csupán az, hogy az előbbi ostobán, az utóbbi intelligensen teszi. A magam részéről simán el tudom képzelni az eszelősség azon fokát, amikor Amber Heard éveken át mindent megtesz, hogy tönkretegye és ellehetetlenítse Johnny Depp karrierjét és jövőjét, mindezt infantilis, őrült érzelmektől vezérelve. A tanúvallomásokból kiderült: az égvilágon mindenkire féltékeny volt, aki Depp közelébe merészkedett. Lehet ezt is szerelemnek nevezni, ám az ilyen mindig egyoldalú marad, sosem talál viszonzásra.

 

BETEG VILÁGBAN ÉLÜNK

 

Természetesen semmi sem menti Amber Heard tettét. A legkevésbé sem szeretném a korszellemmel mentegetni. Egy azonban biztos: olyan időket élünk, amikor joggal hihette, hogy győztesen kerül ki e perpatvarból. Olyan időket élünk, amikor elhitetik a nőkkel, hogy ők minden esetben áldozatok, s nekik mindig igazuk van. A férfiak természetüknél fogva elnyomók és bűnösök. Egy kellően agymosott nő ilyen környezetben folyamatos bátorítást kap minden mocsoksághoz. Pedig muszáj volna látni: a családon belüli erőszak mélységesen elítélendő, ám az ezzel való visszaélés ugyanilyen aljasság. A #metoo mozgalom életre hívóit is bizonyára jó szándék vezette, hiszen a nemi erőszaknál kevés undorítóbb bűntett létezik, mégis mivé vált percek alatt? Egy elszabadult kivégzőosztaggá, mely tüzelt boldogra-boldogtalanra. Igazán beszédes az a dokumentumcsomag, amelyet Amber Heard adott át az NBC News forgatócsoportjának. A színészsztár erőszakosságát bizonyítandó többek között ilyen "vádpont" szerepel benne: "Depp leszaggatta a hálóingét és az ágyra vetette..." Atyaég, ez valami rémálom... Lassan ötven leszek, de még életemben nem találkoztam olyan nővel, aki nem ezt a fajta szenvedélyességet várná a párjától (pláne, ha Johnny Deppnek hívják az illetőt). Egészen beteg az a világ, ahol az ilyesmit egy nő nem dicsekedve, hanem áldozatként ad elő. Heard ráadásul még fiatal, ki fog ezek után ágyba bújni vele? A bulvárhírek szerint Depp egyszer egy teljes szállodát kibérelt, csak hogy annak mind a 65 szobájában szeretkezhessenek. Ez azért nem hangzik rosszul. Ahol két ember közt ilyen perzselő a túlfűtöttség, ott valóban komoly vádpont lehet egy hálóing leszaggatása? Tényleg beszarás. (Na nem úgy, ahogy Amber produkálta...) Kevés dolog árulkodik annyira az egészségtelen korszellemről, mint ami a per lezárta után történt. Az esküdtek névsorát titkosítani kellett a feminista népharag miatt. A Guardian pedig A per a nőgyűlölet orgiája volt című cikkével számolt be a történtekről...

 

VAN REMÉNY

 

"A Depp-Heard ügy mérföldekkel visszaveti a nök elleni erőszakkal szembeni küzdelmet." - írja a Mérce, idézve a PATENT (Patriarchátust Ellenzők Társasága) Egyesület álláspontját. Döbbenetes ez az attitűd: nyílt beismerése annak, hogy az ideológiát fontosabbnak ítélik, mint az igazságot. Nem is értem: ez a nyíltan feminista szervezet miért nem képes ünnepelni a nemek békés együttműködését? Miért csak az a győzelem, ha a férfi veszít? Ebben az ügyben csaknem minden szereplő nő. A fontos tanúk, a pszichológiai szakértő, Depp - azóta világhírességgé vált - ügyvédje, Camille Vasquez, de még a bíró, Penney Azcarate is. Vajon ők is nőgyűlölők? Vajon ők is pártolják a nők elleni erőszakot? Ha már a tényszerű valóság nem számít, legalább az ő tisztességüket elismerhetnék; legalább az ő személyüknek, karrierjüknek, sikerüknek tapsolhatnának... "Nem az igazság százada jött el, hanem befolyásos nők sorozatos visszaéléseinek hajnala, ahol a guillotine lezuhanó pengeéle az elit által kikényszerített szociális kiközösítés és egzisztenciális megsemmisítés mint a párkapcsolati erőszakot a nők strukturális elnyomatásából levezető wokeness neobarbár emberáldozati rítusa." - ezek már Puzsér Róbert szavai a Vadászat Johnny Deppre című cikkéből, három héttel az ítélet előtt.  És valóban: a színészt már kezdték teljesen leírni. Ha a neve bárhol felmerült az utóbbi években, az újságírók igyekeztek sietve hozzátenni, hogy a "feleségverő". Úgy tűnik azonban, hogy van remény: még egy ilyen elveszettnek tűnő mérkőzést is meg lehet fordítani. Ha beteg világban is élünk, arra azért még mindig van esély, hogy napfényre kerüljön és érvényt szerezzen az igazság.

 

VÉGEZETÜL

 

A per lezárása óta immár két hét telt el, Amber Heard hozzáállása azonban szemernyit sem változott, ugyanazt a hamis nótát fújja továbbra is. Valahol megértem: aki mindent egyetlen lapra tesz fel, aki feléget maga mögött mindent, annak lehetetlen megemésztenie a vereséget. Mintha Jakab Pétert vagy MZP-t látnám. Olyan elánnal hajtották szekereiket a szakadék felé, hogy a zuhanás után sincs új ötletük, mindent pontosan ugyanott folytatnak. Ha beismernék, hogy eddig rossz stratégiát követtek, azzal nem csupán a személyiségük törne apró darabokra, de talán praktikusan sem nyernének semmit. (Talán csak a lelküket sikerülne megmenteniük.) Legyen ez az utolsó tanulság: vannak, akik sohasem változnak.

"Nem létezik LMBTQ-lobbi"

barbie.jpg

 

Van egy álmom: egy napon olyan világra ébredünk, ahol mindent a piac dönt majd el. Ahol árulhatunk bármit. Biozöldséget és egészségtelen, cukros édességeket; autót a kis srácoknak, rózsaszín pónit a lányoknak, s transzgender Barbit bárkinek, aki hajlandó pénzt áldozni rá. És ugyanígy: hirdethetünk százféle vallást és ideológiát; amíg (fizikailag) nem bántunk senkit, addig szabad minden szó, mém és gondolat. Nevezhetnénk e távoli, futurisztikus, álombéli világot akár liberális demokráciának is.

 

Ha manapság szóba kerül az LMBTQ kérdéskör, a téma kapcsán alapvetően kétféle attitűdöt, két egészen ellentétes viszonyulást látunk. A konzervatívok szerint egy káros és erőszakos ideológia nyomulásáról van szó, melynek fő célja a káoszteremtés és a nemi identitás teljes felszámolása; a progresszívek ezzel szemben az elfogadás fontosságát mantrázzák, s akár a végsőkig tagadják, hogy bármiféle ártó, vagy agresszív volna abban, amit képviselnek. Bevallom: engem a leginkább az foglalkoztat, hogy e szivárványos ideológia mennyire vonzó, kajálható, befogadható az átlagfogyasztó számára. A legtöbb vallás a világi hatalom támogatásával létezett és maradt fenn. A kommunizmus, a fasizmus és a nácizmus is mindig, mindenütt a szuronyokra támaszkodott. Vajon az LMBTQ-őrület olyan, mint annak idején a Beatles-imádat, amikor a rajongók önként vásárolták a lemezek és koncertjegyek ezreit, s önfeledt extázisban élvezték-ünnepelték a kultúra forradalmát; avagy inkább a marxizmushoz hasonlít, amelyet tölcsérrel kellett leerőltetni a többség torkán?

 

A következőkben néhány olyan - nemzetközi és hazai - jelenséget sorolok fel, amelyek talán segítenek eldönteni, hogy egy alulról érkező, népi, fogyasztói igényről van szó, avagy egy felülről diktált, marxista-típusú dogmatizmust tapasztalunk, amely a legkevésbé sem találkozik a hétköznapi szükségleteinkkel és elvárásainkkal. (Előre szpojlerezem a megoldást: a valóság e két véglet közt keresendő, a kérdés csak az, melyikhez áll közelebb.)

  • BARBIE - A Laverne Cox színész előtt tisztelegni kívánó transzgender Barbie még csak a napokban került a bolti polcokra, piaci megmérettetése kapcsán egyelőre aligha nyilatkozhat bárki bármit. Viszont nagyszerű kordokumentum, kíváncsi leszek, mit mond majd róla harminc év múlva a tárlatvezető a Barbie-múzeumban.
  • NICKELODEON - A mesecsatorna nézettsége négy év alatt a harmadára esett vissza. Az utóbbi időben szivárványcsaládok, pánszexuálisok és transzneműek is megjelentek a csatorna kisfilmjeiben, mi több, egy transznemű hóddal is találkozhatunk, amelynek mellén még látszanak a műtéti hegek... A Rugrats című sorozatban az édesanya karakteréből leszbikust formáltak, s még az is kiderült, hogy személyes kedvencem, Spongyabob maga is homoszexuális... Mi jöhet még? Egy biztos: a csatornára, melyet 2017 nyarán még átlagosan 1,3 millióan néztek, tavaly már csupán 372 ezren voltak kíváncsiak.
  • DISNEY- Karey Burke, a Disney vállalat elnöknője meghirdette: a társaság produkcióiban legalább a szereplők felének LMBTQ, vagy valamely etnikai kisebbség képviselőjének kell lennie. A cég részvényeinek árfolyama 14 hónap alatt csaknem a felére zuhant.
  • ERSTE - A bank a közelmúltban bevezetett netes felületét George névre keresztelte, s egy rózsaszín hajú, nemi identitászavarról árulkodó, fiús kislánnyal reklámozta. Úgy tűnik, a kislány karaktere kezd kikopni a vizuális rendszerből, a netbank felületéről mindenesetre eltűnt. Lehet, hogy a pénzintézet magyar ügyfelei nem fogadták kitörő lelkesedéssel?
  • BIDEN - Az egyesült Államok elnöke a beiktatását követő egyik első rendeletével a férfinek született transzneműeket rászabadította a nő sportra. Joe Biden globális LMBTQ-politikáját azóta is az ideológiai elkötelezettség jellemzi. Támogatja, finanszírozza az olyan kezdeményezések elhallgattatását, amelyek megpróbálják megvédeni a kiskorúakat az LMBTQ-szervezetek befolyásolásától.
  • MULTINACIONÁLIS MUNKAVÁLLALÓI KÖRNYEZET - Gyakorlatilag minden multinál folyamatosan tolják az érzékenyítést. A számos woke-idiotizmuson belül az LMBTQ-téma az, amelyre rendszerint a legnagyobb hangsúlyt fektetik.
  • MATIC-JELENTÉS - Az Eutópai Parlamentben elfogadott Matic-jelentés kimondja: "transznemű férfiak is teherbe eshetnek".
  • UEFA - Az Európai Labdarúgó-szövetség sokáig azt a nézetet vallotta: a focipályától távol kell tartani a politikai és ideológiai üzeneteket. Emlékszünk: egy évvel ezelőtt még megtiltották, hogy a müncheni stadiont a német-magyar EB-meccs idején szivárványszínben világítsák ki. A közönség soraiban megjelenő szivárvány-zászlókkal azonban már semmi gondjuk sem volt, ezzel szemben Magyarországot megbüntették egy "LMBTQ? Danke, nein!" felirat miatt. Minden ilyen jellegű döntésük rém következetlen - nagyon úgy fest, mintha folyamatos nyomás alatt lennének.
  • NÉPSZAVAZÁS - Magyarország az egyetlen hely a világon, ahol megkérdezték a választókat az LMBTQ-téma kapcsán. A szavazópolgárok meglehetősen egyértelmű válaszokat adtak.
  • PSZICHOLÓGIA - A Magyar Pszichiátriai Társaság és a Magyar Pszichológiai Társaság annak idején megfogalmazta véleményét a gyermekvédelmi törvényt illetően, mely szakmai állásfoglalás helyett ideológiai kinyilatkoztatásban öltött testet, szóhasználatában a transzmozgalom által erőltetett kifejezéseket alkalmazva.
  • ÁKOS - Kovács Ákos nyíltan vállalja konzervatív attitűdjét. A T-com annak idején szerződést bontott vele ezért, a rajongók azonban szemlátomást kitartanak mellette.
  • CARSON COMA - Ákoson és Majkán kívül nem sokan képesek telt házat összehozni a Budapest Parkban. Pénteken a Carson Coma koncertjén egy gombostűt sem lehetett leejteni. A közönség átlagéletkora 16-18 év; megdöbbentően sokan szivárványos zászlókkal. Létezik tehát olyan közeg, ahol az LMBTQ-program nem kényszer, hanem piaci alapon is működik.

 

Ha a magyarországi állapotokra fókuszálunk, érdekes kép tárul elénk. Úgy tűnik, hogy a felnőtt lakosság oroszlánrészétől elképesztően messze áll a szivárványos ideológia. Az áprilisi népszavazás mind a négy - igaz, profin megformált, mondhatni: irányított - kérdésére 92% felett volt a NEM válaszok aránya az IGEN-ekkel szemben. Még ennél is beszédesebb az, hogy az ellenzéki politikusok - akiknek pedig az egész világképük arra épül, hogy szembemennek Orbán Viktorral - sem mertek az IGEN-ekre buzdítani, hiszen pontosan tudják: még az ő szavazóik között is kisebbségben vannak a woke-ideológiát vallók. Ha létezik olyan társadalmi réteg, amely igazán fogékonynak mutatkozik az LMBTQ-üzenetek befogadására, úgy azok egyértelműen a kamaszok, s valójában nincs is ebben semmi meglepő. Minden egészséges tinédzser forradalmár, ez ennek az életszakasznak a sajátja. Tombolnak a hormonok, a tékozló fiú lelép otthonról, vagy épp rockbandát alakít. Csakhogy amíg a történelem folyamán egészen eleddig mindig volt miért lázadni - az előttem járó generációknak például 1956-ban és 1968-ban, az én nemzedékemnek a rendszerváltás idején -, addig a mai fiataloknak már nemigen maradt semmi, amiért forronghatnának. Ez a szivárványos ideológia amolyan forradalom-pótlék lehet némelyek számára. Kockázatmentes, kipárnázott fotelzendülés, de azért mégiscsak valami. (Amikor a hatvanas évek szexuális forradalma berobbant, még egész más volt a világ. Csak Nagy-Britanniában közel ötvenezer embert ítéltek el homoszexualitásért a 20. század során, s még a rendkívül progresszív Norvégiában is csak 1972-ben törölték el a melegek bebörtönzését előíró törvényt. A Föld civilizált felében manapság egyetlen LMBTQ arcnak sincs mitől tartania: Los Angelestől Bukarestig mindenki szabadon megélheti szexualitását, akár fel is vonulhat, ha akar.) A hormonváltozásból fakadó forradalmi hevületen túl akad még két lényeges szempont, ami miatt a fiatalok elméje kiváló termőföldet jelent bármiféle új eszmeiség számára. Az egyik a tapasztalatlanság. A különböző mérgező ideológiákról csupán a dögunalmas történelemórákon hallottak - valószínűleg a legkevésbé sem áll össze bennük, hogy ugyanazt a lejárt szavatosságú, százszor a kukába hajított, romlott vackot kapják újracsomagolva. S ami legalább ilyen lényeges: a tizenévesek zöme abszolút kütyü-függő. Instagram, TikTok, Snapchat - egy valamirevaló marketinges manapság abba az irányba orientálja a gyerekeinket, amerre csak akarja, s ez természetesen az ideológiák terén sincs másképp.

 

Végezetül, visszakanyarodva a címben, illetve a bevezetőben felvetett kérdésre, számomra - a fent leírt jelenségeket átfogóan tekintve - határozottan úgy tűnik, hogy az LMBTQ-ideológia nem egy alulról érkező, széles néprétegek igényét kielégíteni igyekvő kezdeményezés, de még csak nem is egy sikeres piaci termék, mint amilyen a kóla, a britpop zene, vagy épp a Big Mac. (Még akkor sem, ha akadnak kivételek: az LMBTQ-vonatra felülő Carson Coma együttes kifejezetten népszerű; szövegei pedig tagadhatatlanul intelligensek.) Sokkal inkább egy felülről erőltetett, agresszíven terjeszkedő dogmavilágot látok, amely az ELFOGADÁS-ra hivatkozva semmiféle kikacsintást sem fogad el; s a SOKSZÍNŰSÉG-et hirdetve megpróbál mindent egyformára, szivárványszínűre mázolni. S ha létezik ilyen ideologikus szándék, úgy értelemszerűen LMBTQ-lobbi is létezik.

"Ha mindenki szembejön az autópályán, te mész rossz irányba"

kissinger.jpg

 

Két hete mindenki a 99 esztendős Henry Kissingerről beszél, miközben évek óta alig hallani róla. Most megszólalt Davosban, a Világgazdasági Fórumon, és nagyon úgy tűnik, hogy meglátásai a háború kapcsán erősen szembemennek a mainsteam gondolkodásmóddal.

 

Az egykori legendás külügyminiszter szerint Oroszország fontos tényező Európában - évszázadok óta kiegyensúlyozó hatalomként funkcionál -, ezért a nyugati országok nem engedhetik meg maguknak, hogy a pillanat heve elragadja őket. "A tárgyalásokat a következő két hónapban meg kell kezdeni, mielőtt ez olyan felfordulást és feszültséget okoz, amelyet nem lesz könnyű leküzdeni" - fogalmazott Kissinger, leszögezve: az Egyesült Államoknak és a nyugati országoknak nem szabadna Oroszország szégyenteljes vereségére törekedniük Ukrajnában, mert ez ronthatja Európa hosszú távú stabilitását. "Remélem, az ukránok a hősiességükhöz fogható bölcsességről tesznek majd tanúbizonyságot” - mondta. Ami pedig leginkább kiverte a biztosítékot sokaknál, az az a gondolata, mely szerint Ukrajnának területet kellene átengednie Oroszországnak a háború befejezése érdekében.

 

A reakciók mindenesetre érdekesek. Henry Kissinger valódi szaktekintély, Nixon és Ford elnökök idején nemzetbiztonsági főtanácsadóként, illetve külügyminiszterként is tevékenykedett. Életműve - a tető alá hozott számos békemegállapodás, tucatnyi külpolitikai témájú könyve - egyértelműen bizonyítja, hogy mindent tud a diplomáciáról, amit ember csak tudhat. Azt a kijelentést, mely szerint inkompetens volna a témában, még a jelen szürreális világában sem meri megkockáztatni senki. Idehaza a meghatározó balos hírportálok épp ezért úgy tettek, mintha Kissinger meg sem jelent volna Davosban. Az egyik leglátogatottabb oldal nyolc különböző cikkben számolt be Zelenszkij videóüzenetben elhangzott beszédéről, ezzel szemben egyetlen árva mondatot sem fecséreltek Kissinger gondolataira. Kijevben persze komoly felháborodással fogadták az egykori külügyminiszter szavait. A Mitroverec nevű, szélsőjobbos ukrán honlap például egyenesen a halállistájára tette Kissingert. Érdekes világ ez. Adott egy józan, Nobel-békedíjas szaktekintély, akit a demokratikus mintaállam fasisztái fasizmussal vádolnak...

 

Úgy tűnik, jelenleg kétféle, egymással tökéletesen ellentétes narratíva tartja magát. A többségi álláspont szerint - melyet Soros Györgyön kívül csaknem minden európai vezető is képvisel - Oroszország területi-hatalmi étvágya határtalan, Ukrajnán túlra is kacsintgat, számára semmiféle engedmény nem tehető; a békét az szolgálja a legjobban, ha Ukrajna a végsőkig kitart, ha minél több fegyverszállítmányt kap és Putyinék minél több és minél súlyosabb szankcióban részesülnek. "Oroszország ukrajnai inváziója a harmadik világháború kezdete lehet, ezért a szabad világ megőrzésének legjobb útja a Nyugat számára, ha vereséget mér Vlagyimir Putyin orosz elnök erőire" - jelentette ki Soros a davosi Fórumon. Egészen döbbenetes az a szektás fanatizmus, amellyel e nézetet képviselik oly sokan. Mintha a legkevésbé sem zavarná őket,

  • hogy semmiféle jelet nem látunk, mely szerint Oroszországnak más európai országok elleni agresszív szándékai volnának;
  • hogy az eddigi szankciók érzékelhetően hatástalanok maradtak;
  • hogy az oroszok az újabb és újabb fegyverszállítmányokat jellemzően már jóval a lehetséges bevetésük előtt megsemmisítik;
  • hogy minél tovább húzódik a háború, annál több a pusztítás, és elsősorban az emberáldozat;
  • hogy minél tovább húzódik a háború, annál valószínűbb, hogy világháborúvá, vagy atomháborúvá terebélyesedik;
  • hogy Oroszország a jövőben, a háborút követően is létezni fog (vagy ha nem, úgy senki más sem).

A másik álláspont Kissingeré és a józanoké: naiv és életveszélyes az az elképzelés, mely szerint a világ egyik legnagyobb nukleáris szuperhatalma térdre kényszeríthető. A szavak szintjén mindkét álláspont a békét hirdeti, azonban az előbbi nyilvánvalóan a káoszt; az elhúzódó háborút, az általános gazdasági krízist és a lehető legnagyobb felfordulást szolgálja.

 

Kissinger reálpolitikus, mindig is az volt. Nem kerget lila ideológiákat - a békét tekinti elsődleges értéknek és mindent ennek rendel alá. Ez a megközelítés természetesen megkérdőjelezhető: létezik az az élethelyzet, amikor harcolni kell, nincs egyéb alternatíva. 1956-ban például - amikor a felkelők egy embertelen és élhetetlen rendszerrel szálltak szembe, és esély sem volt a békés rendezésre - fegyvert fogni valódi hőstettnek számított. Egy percig nem volt kérdés, hogy az erkölcs melyik oldalon áll. Vajon az orosz-ukrán konfliktus esetén is ugyanez a helyzet? Amikor állást foglalunk, érdemes egy perc erejéig a morális aspektusokra is kitérni.

  • Nem kérdés: Oroszország az agresszor, Ukrajna honvédő háborút folytat.
  • Oroszország követelései évek óta ismertek, azonban diplomáciai úton képtelen volt érvényesíteni azokat.
  • Az Egyesült Államok bárhol, bármikor eljátszhatja az agresszor szerepét, számára ez mindig megengedett.
  • Az országhatárok tiszteletben tartása alapvető erkölcsi kérdés, ezt azonban a nagyhatalmak sohasem vették komolyan. Magyarországtól 102 éve területének kétharmadát csatolták el, brutálisan, érthetetlenül és mélységesen igazságtalanul. Az a tény, hogy a második világháború óta soha nem fogalmaztunk meg revíziós törekvéseket, mondhatni: beletörődtünk a történelem kegyetlenségébe, az a magyar józanságról és realitásérzékről árulkodik. Ettől még más országok esetében e területi kérdések nagyon is újratárgyalhatóak. Ukrajna egy része lengyel, magyar, illetve orosz föld volt korábban.
  • „Mára Kína és Oroszország jelenti a legnagyobb fenyegetést a nyílt társadalmakra" - állítja Soros György. Erre egyetlen adekvát válasz lehetséges: ki a fenét érdekel??? Ez egyszerűen egy agyrém: mintha egy brutális áradás idején, amikor derékig áll a víz a házban, azon filóznánk, hogy miként fogjuk összegereblyézni a kertben az elhullott leveleket... Tényleg Soros lázálma miatt kell tízezreknek meghalniuk?
  • Frans Timmermans, az Európai Bizottság holland alelnöke szerint nem csak egy háborúról van szó, hanem az európai értékek védelméről is. Vicces fiú ő is. Tényleg Ukrajna képviselné ezeket a nemes és védendő értékeket? Az az ország lenne az etalon, ahol elfogadhatatlan nyelvtörvényt léptettek életbe, betiltották az ellenzéki pártokat, náci alakulatokat vonultatnak fel és a kőolajvezeték megrongálásával fenyegetőznek?
  • Húsba vágó erkölcsi kérdés az is, szabad-e megkockáztatni egy esetleges atomháborút.
  • És végül, de nem utolsósorban: vajon morálisan indokolható-e, hogy a szankciók miatt az európai polgárok fizetik meg az orosz-ukrán konfliktus árát, miközben számos lobbicsoport elképesztő nyereséget realizál általa?

Egészen világos, hogy az erkölcsi szempontok erősen összetettek; semmiképpen sem igazolják egyértelműen a mainstream álláspontot, a háború pártolását.

 

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ha valaki szembemegy a többiekkel, az bizonyosan téved. Az autópályán ez többnyire igaz lesz, a világpolitikában aligha. Láttunk már olyat nem egyszer, hogy józanból volt kevesebb. Jelen helyzetben Kissinger ráadásul nincs is egyedül, álláspontját többen osztják, azonban kizárólag az ő hangja oly erős, hogy képes áthatolni az egy szólamban bégetők szürke kórusán.

"A jó életnek nincs Szent Grálja"

 jordan-peterson-12-szabaly.jpg

 

Sokan osztják Rolf Dobelli, a svájci író gondolatát, aki szerint nem érdemes általános elveket és alapigazságokat keresni a létezéshez. A magam részéről sokkal inkább Jordan B. Petersonhoz csatlakozom, aki a 12 szabály az élethez - így kerüld el a káoszt! című művében meggyőzően igazolja, hogy igenis léteznek ilyen törvényszerűségek. Lássuk, mi is ez a tizenkettő!

 

1. HASAT BE, MELLET KI! - "Van egy kimondhatatlanul ősi számológép mélyen legbelül, az agyunk alapjában, a gondolataink és az érzéseink alatt. Azt figyeli, hogy pontosan hol helyezkedünk el a társadalomban - mondjuk egy egytől tízig terjedő skálán." A testtartás - fizikai és lelki értelemben is - azért lényeges, hogy ezen a skálán a lehetőségeinkhez mérten a lehető legmagasabbra hágjunk. Nem véletlen, hogy ez az első számú szabály Peterson listáján. "Talán vesztesek vagyunk, talán nem - de ha mégis, akkor sem kell vesztesként folytatnunk. (...) Ezért ügyeljünk testtartásunkra: ne görnyedezzünk! Mondjuk ki, amire gondolunk! Vegyük előre a vágyainkat, mintha jogunk lenne rá - legalább annyi jogunk, mint másoknak! Egyenesedjünk ki és nézzünk előre! Merjünk veszélyesek lenni! Hadd áradjon a szerotonin az idegpályáinkba, amelyek ki vannak éhezve megnyugtató hatására!"

2. SEGÍTSÜNK ÖNMAGUNKON! - A szerző azzal kezdi a fejezetet, hogy bemutatja az emberek általános gyógyszerszedési szokásait. Az orvos felír valamit, a betegek egyharmada ki sem váltja, a többiek pedig jellemzően hanyagul és rendszertelenül szedik. Ez még akkor is igaz, ha a szó legszorosabb értelmében ezen múlik az életük. Magától értetődő, hogy az önmagunkért vállalt felelősség azzal kezdődik: mindent megteszünk a testi-lelki egészségünkért. Ha mégsem így járunk el, abban komoly szerepet játszhat az erényes önfeláldozás elképesztően ostoba gondolata is, mely egyértelműen keresztény hagyomány. (S talán még sosem volt ennyire aktuális, hogy végképp szakítsunk vele, mint manapság.)

3. BARÁTKOZZUNK AZZAL, AKI A JAVUNKAT AKARJA! - Mindannyian tudjuk, hogy rossz társaságba keveredni valóságos katasztrófa. De nem csupán a bűnöző, a kábítószeres és az alkoholfüggő cimborák képesek magukkal rántani a mélybe. Az önfeláldozás hasonlóan pokoli zsákutcának bizonyulhat. "Nem vagyunk morálisan kötelesek olyan embert támogatni, aki rosszabb hellyé teszi a világot. Épp ellenkezőleg. Olyan barátokat kéne választanunk, akik jót tesznek velünk. (...) Használjuk az ítélőképességünket és tartózkodjunk a válogatás nélküli együttérzéstől és szánalomtól!"

4. A SAJÁT MÚLTUNKHOZ HASONLÍTSUK MAGUNKAT, NE MÁSOK JELENÉHEZ! - "Bármennyire jók vagyunk valamiben, bárhogyan értékeljük a saját eredményeinket, valaki máshoz képest mindig inkompetensnek tűnünk. Jól tudunk gitározni, de nem vagyunk egy Jimmy Page vagy Jack White. Szinte biztos, hogy még a helyi kocsmában sem fogunk fellépni." A szerző a klasszikus pszichológiai problémát boncolja: érdemes a lécet arra az optimális szintre helyezni, amely már motiváló, de még megugorható. Peterson szerint üdvös, ha nap mint nap feltesszük magunknak a kérdést: "Mit tehetnék, amit megtennék, hogy egy kicsit jobb legyen az Élet?"

5. NE HAGYJUK, HOGY A GYEREKEINK MEGUTÁLTASSÁK MAGUKAT VELÜNK! - "Annak a gyereknek, aki odafigyel ahelyett, hogy elbambulna, és játszik, nem nyafog, vicces, de nem bosszantó, és megbízható - annak a gyereknek mindig lesznek barátai. Kedvelni fogják a tanárai, akárcsak a szülei." Igen ám, de ehhez nevelni is kell a gyerkőcöt, amire az elpuhult, posztmodern szülők nagy része alkalmatlan. "Egy rendesen szocializált hároméves udvarias és rokonszenves. Ugyanakkor nem ostoba. Érdeklődnek iránta a gyerekek és méltányolják őt a felnőttek. Olyan világban él, ahol a többi gyerek verseng a figyelméért, és ahol a felnőttek örülnek, ha látják, ahelyett, hogy csak kényszerből mosolyognának. Olyanok vezetik be a világba, akik örömmel látják el ezt a feladatot. Ez sokkal többet tesz későbbi individualitásáért, mint a napi konfliktusokat és a fegyelmezést kerülni igyekvő gyáva szülei."

6. TEGYÜNK RENDET A MAGUNK HÁZA TÁJÁN, MIELŐTT A VILÁGOT KRITIZÁLJUK! - A felelősségteljes létezés azzal kezdődik, hogy kigyomláljuk életünkből a kártékony és felesleges vadhajtásokat. "Talán romlatlan lelkünk ekkor az igazi jót valami ünnepelendőnek fogja tartani, még saját sebezhetőségének tudatában is. Talán egyre erősebben fogunk dolgozni a békén és a jóságon. Talán ekkor rájövünk, hogy ha mindenki így cselekedne a saját életében, a világ többé nem lenne gonosz hely."

7. ADJUNK ÉRTELMET AZ ÉLETÜNKNEK (MEGALKUVÁS HELYETT)! - "A megalkuvás - csontvázak rejtegetése a szekrényünkben. A szőnyegre kiontott vér eltakarása. A felelősség elhárítása. Gyáva, sekélyes és helytelen dolog." Peterson e fejezetben bibliai történeteket vonultat fel, szemléltetendő, hogy milyen emberi válaszokat adhatunk az ősi felismerésre, mely szerint az élet szenvedéssel jár. Elárulja azt is, mit jelent az igazi válasz, az értelem: "Az értelem gyönyörűen és mélységesen jelenik meg, amikor egy új rózsabimbó a semmiből bontja ki szirmait a nap és Isten fényében sütkérezve. Az értelem a lótusz, mely felfelé törekszik a sötét tó mélyéről az egyre tisztább vízben, és virágba borul a felszínén, felfedve önmagában az arany Buddhát, aki tökéletesen jelen van benne, s valamennyi szava és gesztusa az isteni akaratot hirdeti."

8. MONDJUNK IGAZAT - VAGY LEGALÁBBIS NE HAZUDJUNK! - "A szavak segítségével úgy manipulálhatjuk a világot, hogy megkapjuk, amit akarunk. Ezt jelenti a politikai manőverezés. Pálfordulások sorozata. A gátlástalan marketingesek, árusok, hirdetők, nőcsábászok, szlogenes utópiák és pszichopaták specialitása. Így beszélünk, ha befolyásolni és manipulálni akarunk másokat. Ezt csinálják az egyetemisták, amikor olyan esszét írnak, mely tetszeni fog a professzoruknak, ahelyett, hogy a saját gondolatukat fejeznék ki. Mindenki ezt csinálja, ha akar valamit, és úgy dönt, meghamisítja magát, hogy mások kedvére tegyen."  Természetesen igaza van a szerzőnek: a minőségi élet alapeleme, hogy léteznek intim közösségeink, amelyekben megengedhetjük magunknak a teljes őszinteség luxusát. A jézusi magasság természetesen az, amikor minden élethelyzetben így járunk el.

9. GONDOLJUK AZT, HOGY A MÁSIK EMBER TUD VALAMIT, AMIT MI NEM! - A jó beszélgetés elsősorban figyelmes hallgatást jelent. "A pszichoterápia nem tanácsadás." - szögezi le Jordan Peterson, saját szakterületére utalva. Nekünk, férfiaknak különösen érdemes megszívlelnünk gondolatát. Klasszikus nemek közötti probléma, hogy mi - alkatunknál fogva - folyamatosan a megoldásokat keressük, míg a nők csupán arra vágynak, hogy meghallgassák őket.

10. FOGALMAZZUNK PONTOSAN! - "Ne rejtsünk szörnybébiket a szőnyeg alá! Gyarapodni fognak. Nagyra nőnek a sötétben. Majd amikor a legkevésbé számítunk rá, ránk törnek és felfalnak minket. (...) Ha gondos figyelemmel és beszéddel határozzuk meg a dolgokat, életképes, engedelmes tárgyként fognak megjelenni, az alapvető, szinte egyetemes összefüggésektől elkülönítve. Leegyszerűsítjük őket. Meghatározott és hasznos dolgokat csinálunk belőlük, és csökkentjük a bonyolultságukat." Jordan Peterson fontos problémára világít rá: az összes párkapcsolati és egyéb játszmázásnak csakis ott van terepe, ahol az érintettek nem mernek, vagy nem tudnak pontosan és precízen kommunikálni; ahol képtelenek szétszálazni a problémákat, így hagyják, hogy elnyelje őket a káosz.

11. HAGYJUK GÖRDESZKÁZNI A GYEREKEKET! - "Az egészséges nők nem fiúkra vágynak, hanem férfiakra. Olyasvalakire, akivel vitatkozhatnak, akivel megküzdhetnek. Ha szívósak, még szívósabb embert akarnak. Ha okosak, még okosabbat. Arra vágynak, aki olyat tud letenni az asztalra, amit ők nem." Kifejezetten fontos fejezet az elnőiesedett férfiakról, annak pszichológiai és társadalmi hátteréről és következményeiről. "Amikor a puhányság és ártalmatlanság az egyetlen tudatosan elfogadható erény, a szívósság és a dominancia tudat alatt lenyűgözi az embereket. A jövőre nézve ez részben azt jelenti, hogy minél erőszakosabban próbáljuk elnőiesíteni a férfiakat, annál jobban fognak érdeklődni a kegyetlen, fasiszta ideológia iránt."

12. SIMOGASSUK MEG AZ UTUNKBA KERÜLŐ MACSKÁKAT! - "Ha sétálunk és zúg a fejünk, talán megjelenik egy macska, és ha odafigyelünk rá, talán tizenöt másodpercre eszünkbe juttatja, hogy a Lét csodája kárpótolhat minket az élettel járó elkerülhetetlen szenvedésért." A zárófejezet fő témája a szenvedés, illetve az az emberi attitűd, amely rálel a természetes fájdalomcsillapítás módjaira.

 

A könyv alcíme: "Így kerüld el a káoszt!" A mű azonban nem erről szól. Jordan Peterson négyszáz oldalon keresztül taglalja, mit ért rend és mit káosz alatt: "Ha a jég, amelyen korcsolyázunk, szilárd, akkor rend van. Ha beszakad alattunk és belezuhanunk a jeges vízbe, az káosz." Mindazonáltal egyetlen szóval sem állítja, hogy bármelyik véglet üdvös volna. Mint a jelentős gondolkodók többsége, akik a komplex létezés receptjét kívánják megfogalmazni, rend és káosz dolgában ő maga is a helyes egyensúlyt, az arany középutat hirdeti: "A rend nem elég. Nem lehetünk egyszerűen állandóságban, biztonságban, változatlanságban, mert mindig vannak létfontosságú, jelentőségteljes új dolgok, amiket meg kell tanulnunk. Ugyanakkor a káosz is lehet túl sok. Nem bírjuk hosszú ideig elviselni a túlterheltséget, amikor azt tanuljuk, amit még meg kell értenünk. Így az egyik lábunkat meg kell vetnünk abban, amit már elsajátítottunk és megértettünk, a másikat pedig abban, amit jelenleg felfedezünk és tanulunk. Ilyenkor olyan ponton helyezkedünk el, ahol a létezés rémülete ellenőrzés alatt van, és biztonságban érezzük magunkat, ugyanakkor éberek és elfoglaltak vagyunk. Itt találunk új tennivalót és lehetőséget a fejlődésre. Itt lelünk értelemre."

"A progresszió minden falat áttör"

medvedev.jpg

 

Évek óta azt látjuk, hogy a nyugati világ - a sokszínűség jegyében - kezd nyomasztóan egyszínűvé válni. Washingtontól Berlinig minden kormányzat, minden jelentős sajtóorgánum és csaknem minden nemzetközi szervezet pontosan ugyanazt az őrületet tolja. Csak nagy ritkán futunk bele üdítő kivételekbe, ezek ugyanakkor komoly galibát képesek okozni.

 

Ezúttal a tenisz világa az, ahol erősen áll a bál. A politika - mint mindenhová - ide is betette a lábát, holott számos történelmi tapasztalat igazolja, hogy ez sohasem vezet jóra. Lássuk, mi is történt!

 

Az orosz ukrán háború kitörését követően a nyugati világ azonnal szankciókat követelt és jelentett be, ennek részeként számos orosz állampolgárságú sportolót tiltottak ki a világ sporteseményeiről. Senki előtt nem vitás, hogy a kollektív bűnösség elvének alkalmazásáról van szó; származási alapú negatív diszkriminációt látunk. Ezek azok a jelenségek, amelyek ellen a civilizált világ 1945 után hetven éven át kitartóan és következetesen küzdött; ezek azok, amelyek totálisan szembemennek a humanizmus, de még a posztmodern liberalizmus alapelveivel is. (Különösen annak fényében, hogy a progresszív ideológia nyílt társadalmat hirdet, amelyben nincs és nem is lehet jelentősége a származásnak, sőt a nemzeti hovatartozásnak sem. Ennyire impulzív a jelenkor: bármilyen szent elv bármikor simán a szőnyeg alá söpörhető.)

 

A tenisz világa igencsak megosztott e téren. A Nagy-Britanniában rendezett versenyeken - többek közt Wimbledonban - nem indulhatnak orosz és fehérorosz sportolók, másutt - például a jelenleg is zajló Roland Garroson - igen. Eddig még mondhatjuk azt: hurrá, megvalósult a sokszínűség! A diszkrimináció ugyanis klasszikus liberális alapjog: minden szervező azt enged be a saját rendezvényére, akit akar. (Az más kérdés, hogy micsoda felháborodás törne ki, ha bárhonnan zsidó származásút, vagy afroamerikait tiltanának ki. Oroszt azt lehet...) A Roland Garros tornaigazgatója igazán tiszteletreméltó morális kötéltáncot folytat: Putyin agressziójának bármiféle támogatását szankcióval sújtja, magát a származást azonban nem bünteti.

 

Igen ám, de a különböző tenisztornák nem teljesen függetlenek egymástól. Az ATP nevű szervezet immáron ötven éve vezeti a profi teniszjátékosok világranglistáját, oly módon, hogy az egyes versenyeken elért helyezésekért pontszámokat oszt, s a mögöttünk hagyott 52 hét szerzett pontjait összesíti. A Grand Slam tornák különösen sokat nyomnak a latban: a győzelem 2000 pontot ér, ami jellemzően már önmagában a TOP20-ba emeli az érintettet. Egy precíz világranglistával szemben minimumelvárás, hogy reális és igazságos legyen, ez pedig aligha valósulhat meg, ha a brit versenyekről származási alapon sportolókat zárnak ki. Az ATP többek között ezért sem ért egyet a wimbledoni döntéssel, így a szankciót pontelvonással szankcionálja - Wimbledonért az idén nem jár ranglistapont senkinek. Mivel két független szervezetről van szó, látni kell: az ATP-nek nemigen akad más eszköze, amivel a jelen helyzetben élhet.

 

A káosz itt kezdődik. A teniszjátékosok döntő többsége ugyanis ellenzi, hogy bárkit származása miatt negatív diszkrimináció érjen, s ennek páran hangot is adtak - Novak Djokovic egyenesen őrültségnek nevezte az angolok döntését. Ugyanakkor azt sem tartják jó megoldásnak, ha az ATP megvonja a pontokat Wimbledontól, mivel ezzel a játékosokkal is jelentősen kitol. A legszürreálisabb az egészben az, hogy pont az igazán tisztességes álláspontot képviselő tavalyi bajnok, Djokovic veszíti el ranglista elsőségét ezáltal (hiszen bármilyen jól is szerepel Londonban, nem tudja pótolni a kieső 2000 pontot), mely borítékolhatóan az orosz Medvedev ölébe hull majd. Totális téboly.

 

Ha magát a progresszív ideológiát tekintjük, annak teljes következetlenségét érhetjük tetten. A progresszió ugyanis minden esetben az áldozatokra fókuszál. Mivel Putyin megtámadta Ukrajnát, így az ukránok áldozatok, megérdemlik a szolidaritást. Ugyanakkor a brit versenyekről - származási alapon - kitiltott versenyzők ezáltal ugyancsak áldozatokká válnak, így aztán nekik is jár az együttérzés. Ha létezik a világon olyan idióta, aki a progresszív világforradalmat komolyan gondolja, annak illő volna megsüvegelnie minden szereplőt: Wimbledon szervezőit épp úgy, ahogy az ATP-t is, holott ezek egymással szögesen ellentétes álláspontot képviselnek. (Erre mondják, hogy a forradalom felfalja saját gyermekeit...) Talán e tenisz-káosz is jól példázza, hogy szerencsésebb volna, ha a politikai ideológia távol maradna a sporttól (s lehetőleg minden mástól is). Békésebb és kiszámíthatóbb lenne a világ.

"Az Eurovíziós Dalfesztivál a popkultúra bölcsője"

kalush_orchestra.jpg

 

Én sem érthetek mindent. Létezik egy sor olyan jelenség, amely előtt totál bambán állok, s el sem tudom képzelni, hogy mire jó, kinek tetszik, mitől van egyáltalán létjogosultsága. Ilyen a szájfeltöltés, a rajzolt szemöldök, a műköröm, a musical, a balett és a marxizmus. Továbbá ilyen az Eurovíziós Dalfesztivál is. Léte egyidős a popzenével; 1956 óta évente megrendezik, hatalmas felhajtással és költségvetéssel - ugyanakkor egészen csapnivaló muzsikákkal.

 

A magam részéről hatalmas poprajongó vagyok. Az elmúlt hatvan-hetven év zenei termése - némi túlzással - a kisujjamban van. Ha valaki megállítana az utcán, hogy a Beatles, a Duran Duran, Eric Clapton, vagy bármely jelentős előadó bármely felvételét azonosítsam, még az évszámot és a lemezborítót is nagy biztonsággal felidézném. Úgy tűnik azonban, hogy ehhez az A-ligához képest az Eurovíziós Dalfesztivál mezőnye néhány osztállyal alacsonyabb szinten muzsikál. Amikor még magyar versenyzők is szerepeltek - csillagos ötös annak, aki eldöntötte, hogy kiszállunk ebből a szánalmas bohóckodásból -, volt pár olyan év, hogy végigszenvedtem a tévéközvetítést. Valami egészen szürreális élmény volt nézni és hallgatni a pocsékabbnál pocsékabb produkciókat - mintha nem is ugyanazt a piacot célozták volna, mint a U2 vagy a Depeche Mode. Mintha létezne egy olyan zenefogyasztó közönség, amely odahaza, lakása nappalijában, esős őszi délutánokon önszántából ilyen muzsikákat hallgat. Minden alkalommal pontosan ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint amikor egy musical dalait hallom: úgy tűnik, léteznek B-kategóriás szerzők, akik képtelenek valódi slágereket írni - őket foglalkoztatják a popcirkusz ezen porondjain. Ha végignézünk az eddigi 66 fesztivál győztes előadóin és dalain, alig-alig találunk átfedést a slágerlisták sztárjaival és örökzöld nótáival. Az ABBA 1974-es győzelme egyértelmű kivétel; az együttes is, és a Waterloo című nyertes dal is visszavonhatatlanul beírta magát a poptörténelembe. Ezen kívül emlékezhetünk még a Save Your Kisses for Me és a Ding-A-Dong című számokra (bár meglehet, hogy utóbbira is csak Csonka Pici miatt, aki évtizedekkel később lehelt új életet e meglehetősen csacska dalba). A győztes előadók közül ismerős lehet France Gall és Toto Cutugno neve, de szinte ez minden. (Jó-jó, Conchita Wurstra is emlékszünk, de a legkevésbé sem zenei nagysága okán...) Jelentéktelen formációk hallgathatatlan muzsikái, méltatlanul csillogó körítéssel - nagyjából így lehetne összegezni az Eurovíziós Dalfesztivált, mint jelenséget.

 

Ebben a másodosztályú cirkuszban még csak nem is a zenei produkciók alacsony színvonala jelenti a mélypontot; az értékelésük - ha lehet - még gyalázatosabb. Előre tudni lehet: a skandinávok egymást támogatják, ahogyan a balkáni országok is; Románia Moldovára, Moldova Romániára szavaz - teljesítménytől totálisan függetlenül. Idén valamelyest egyszerűsítette a képet az az elvárás, hogy muszáj Ukrajnának végeznie az első helyen. Hogy miért? Mert áldozatok. És mert a 21. század progresszív ideológiája így működik: minden a politikáról szól, és aki áldozat, az már csak ezért is megérdemli, hogy szentté avassák. (Lásd George Floyd esetét: csak az áldozati státusz számít, semmi egyéb.) A szervezők nem bízták a véletlenre a végeredményt, s még a csalástól sem rettentek vissza. Hat ország - Azerbajdzsán, Grúzia, Montenegró, Lengyelország, Románia és San Marino - szavazatait egyszerűen kicserélték, ezzel is Ukrajna győzelmét támogatva. Az indoklás: technikai hiba, megszakadt a kapcsolat az érintettekkel... A Napnál is világosabb, hogy színtiszta kamu az egész, már csak azért is, mert az egyes országok zsűritagjai már a pénteki napon megtekintik a produkciókat és le is adják szavazataikat. A szombati döntő során az effajta - példátlan - technikai malőr már valójában nem oszt, nem szoroz...

 

Őszintén bevallom: úgy érzem magam a ebben a mesés 21. században, mintha nagyra nőtt óvodások közt járnék-kelnék. Miféle gyermeteg hülyeség ez? Mégis: hogyan függ össze egy popzenei produkció minősége azzal, hogy az adott országot megtámadták? De tényleg? Viszont ha már lúd, legyen kövér: Ukrajna labdarúgó válogatottja tíz nap múlva Skóciával mérkőzik a világbajnokságra való kijutásért. Ezen logika alapján simán hozniuk kéne a meccset, majd Wales ellen is fújhatna nekik a bíró. Valójában az se lenne túlzás, ha az egész VB-t megnyernék, hiszen Putyin agressziót követett el ellenük... Ha holnap megerőszakolnak egy kislányt Düsseldorfban, úgy holnapután meg kéne választani német szépségkirálynőnek, esetleg első helyre kellene sorolni a nemzetközi matematikai diákolimpián, csak mert ő is áldozat? Komolytalan világ ez, nem is értem, miért van erre szükség. Az orosz agressziót az egész civilizált világ elítéli. Szankciók egész sorát hozzuk Putyinékkal szemben - az sem számít, ha ezek totál értelmetlenek és hatástalanok; az sem, ha igazságtalanok; és még az sem riasztja el a nagyokosokat, ha nekünk fájnak jobban. Ám a Dalfesztivál mindezeken túltesz, ez már valóban az ostoba fanatizmus csúcsa. Tényleg az ukrán nóta győzelme segíti elő a békét? Vajon hogy érezhette magát a többi versenyző, tudva, hogy előre megírt forgatókönyv szerint készül a mozi, s esélyük sincs a diadalra? S vajon hogy érezhették magukat a győztes Kalush Orchestra tagjai? Az ukrán csapat történetesen egy egészen tűrhető produkcióval állt színpadra, ám valójában halvány fogalmuk sem lehet róla, hogy azt a világ mennyire találta elismerésre méltónak, hiszen ezúttal a legkevésbé sem ezen múlt a siker.

 

Világos, hogy az Eurovíziós Dalfesztivál eddig sem volt a valódi popkultúra része, csak amolyan párhuzamos, lenézett valóság. Könnyek nélkül el tudjuk engedni, ahogyan az agyonpolitizált Oscar-díjat, a Netflixet, a Nickelodeont, vagy épp a Disneyt is elengedtük. Különösebben nem kár érte, egyszerűen csak ijesztő látni, hogy nap mint nap egyre több céget és kulturális intézményt gyűr maga alá a posztmodern őrület. Vajon mi lesz a következő?

"Az erkölcs Istentől való"

tora.jpg

 

Hosszú évszázadok óta folyik a vita akörül, hogy erkölcsi törvényeink isteni eredetűek, avagy nagyon is emberi kreálmányok. Igazságot aligha tehet bárki is ez ügyben, eltűnődni ettől még nem árt a kérdés felett.

 

A vallásos konzervatívok a felvilágosodás óta méltatlankodnak már a felvetésen is, hogy világi etika egyáltalán létezhet. Álláspontjuk szerint hatalmas a baj, ha kivesszük a képletből a transzcendens bázist, hiszen ha egyedül az ember formál mindent, az egyenes utat jelent a totális erkölcsi relativizmus felé. (Látva a 20. század történelmét és pláne a jelenkort, muszáj elismerni, hogy ez az aggály egyáltalán nem alaptalan.) Az ellentábor ugyanakkor arra hívja fel a figyelmet, hogy elképesztően sok visszaélésre ad lehetőséget az a dogmatikus merevség, amellyel minden apró előírást Istentől származtatunk. Ebben is bőven van igazság: az elnyomás mindig megtalálja azt az "isteni" ideológiát, amelyre embertelen világát alapozhatja.

 

A legkülönbözőbb ideológiák élharcosai abban az egyben bizonyosan hasonlók egymáshoz, hogy lételemük a káoszteremtés. Enélkül ugyanis egyetlen álságos eszmeiség sem létezhet - egy letisztult struktúrában a jól látható önellentmondások hamar lebuktatják a hamisságot. Éppen ezért lényeges, hogy e transzparenciára törekedve minden lehetséges esetben szétszálazzuk a zűrzavart; külön kosarakba rendezve az egymástól oly idegen, önkényesen összekevert alkotórészeket.

KÖTELEZŐ ELEMEK - A büntetőjog felségterületén járunk. Nincs a világon egyetlen olyan komolyan vehető vallási etika, vagy világi törvénygyűjtemény sem, amely ne tartalmazná a "ne ölj!" és a "ne lopj!" - általánosan megfogalmazva: "ne kezdeményezz erőszakot!" - parancsolatokat. Számtalan kutatás és néprajzi megfigyelés igazolja, hogy ősi, génjeinkbe kódolt normáról van szó, még akkor is, ha a történelem során ezerszer fordultunk szembe békés alaptermészetünkkel. Az agressziómentesség alapelvét akár nevezhetnénk Istentől származó erkölcsnek is, azonban praktikusan ennek nem sok jelentősége volna, hiszen a civilizált világ - vallástól és hittől függetlenül - egységesen ezt vallja. 

AJÁNLOTT ELEMEK - Léteznek olyan eszményi kívánalmak, melyek bizonyosan jobb hellyé formálnák e bolygót - mértékletesség, szeretet, előzékenység, tolerancia, jó modor, tapintat, adakozás stb. - azonban ezek aligha megkövetelhetők. Még sosem volt példa rá a világtörténelem évezredei során, hogy bárkiből erővel préselték volna ki a jóságot, a megértést, vagy az őszinte elfogadást. Mindez sokkal inkább a pszichológia terepe; a rosszindulat, a gyűlölködés és a frusztráltság mindenkinek alapjoga, az ember csupán önmagának árt mindezekkel.

FORMÁLIS ELEMEK - Elérkeztünk a vallások dimenziójába. Az ortodox zsidóság öltözködési előírásai; a muszlimok napi ötszöri imája; a keresztények vasárnapi miselátogatása; a focisták térdepeltetése - mind-mind abszolút formális elem; nem jók, nem rosszak, csupán tökéletesen értelmetlenek és megmosolyogtatóak a kívülálló szemével nézve.

KÁROS, AGRESSZÍV ELEMEK - Inkvizíció, térítő háborúk, eretneküldözés, boszorkányégetés, becsületgyilkosság, terrorcselekmények, cenzúra, a szexuális elhajlások büntetése, a blaszfémia tiltása stb. - igen hosszú az embertelenségek listája, melyet a különböző felekezetek - köztük a kommunizmus, a nácizmus és a progresszív vallás - nevében napjainkig elkövettek.

A valódi, általános érvényű - védhető, filozófiai alappal bíró, megkérdőjelezhetetlen érvekkel alátámasztható - morál ott kezdődik, ahol a kötelező elemeket mindenkitől megkövetelik; az agresszív elemeket elvetik; az ajánlott és a formális elemeket ugyanakkor teljes egészében az egyén belátására bízzák.

 

Nem kérdés, hogy Istenre hivatkozni frankó dolog: számos mocsokságot lehet legitimálni e módon. A Teremtő akarata, hogy adót fizessünk, hogy életünket és vérünket adjuk a hazáért, hogy permanens bűntudatban éljünk, hogy számos esetben érdekeinkkel és meggyőződéseinkkel szemben cselekedjünk. (Látjuk: az isteni törvények tárháza korlátlanul bővíthető.) Az ókor és a középkor uralkodói mind az Úr kegyelméből foglalták el pozícióikat, mi több, némelyikük kifejezetten isteni származást és minőséget tulajdonított önmagának. Ilyen háttérrel egy népvezér azt tesz, amit csak akar - e motivációt nagyon is értjük. Mit mondhatunk ugyanakkor az önkényes - néhol elnyomó, néhol csupán értelmetlen - törvényeket szervilisen elfogadó, mi több, egymást sandán leső és számonkérő kisemberek kapcsán? Honnan e képmutató mentalitás, mely a szuronyoknál és kínzókamráknál is erősebb támasza minden diktatórikus rendszernek? Honnan e gyűlöletes farizeusság, melyet Jézus számos példabeszédében ostoroz? Ha létezik egyértelmű jel, amely egy adott társadalom súlyos betegségéről árulkodik, úgy az egymást árgus tekintettel figyelők duzzadó létszáma bizonyosan ilyen. Ha ugyanis egy törvény tisztességes, illeszkedik az egyetemes morálhoz, ezáltal könnyű bensőségesíteni, úgy aligha fogja bárki is arra fecsérelni az energiáját, hogy önkéntes rendőrt játsszon. Akár egy jó edzésen: magasról teszünk rá, hogy a többiek milyen elánnal végzik a munkát, legyen ez az ő gondjuk, legfeljebb nem kerülnek be a kezdőcsapatba - mi biztosan beleadunk apait-anyait.  Az egymást méregetők, besúgók, feljelentők világa azt jelzi, hogy egy kellően korrupt vezetés rátalált a maga kellően aljas köznépére. Ez az a közeg, amelyben a jelentéktelen kisember lubickolhat az egyenlőség illúziójában, hiszen a súlyos béklyót jelentő előírások mindenkire vonatkoznak, kitörni lehetetlen. Aki szorgalma vagy tehetsége híján eleve esélytelennek számított, azt az ilyen világ a vaskos kárörömmel jutalmazza, arról nem is beszélve, hogy életfogytig játszhatja a mások életében vájkáló csendőr szánalmasan szomorú szerepét.

 

Erkölcs, morál, etika... a kedvencem az, amikor e három fogalmat - melyeket nyugodt szívvel használhatunk egymás szinonimájaként - elkezdik különböző jelentéstartalmakkal feltölteni, mintha a belső, az ember szívébe írt, génjeibe kódolt, lelkiismereti alapú norma, illetve a külső, koronként és kultúránként változó szabályrendszerek egyaránt erkölcsi bázisként funkcionálhatnának. A szavakkal való ilyetén játszadozás is csupán arra jó, hogy dagassza a káoszt. A valóság ezzel szemben az, hogy az egyetemes etika egyszerűen és precízen definiálható, ráadásul időn, földrajzi helyeken átívelő, objektív, konstans igazság. A pszichopaták és a barbár környezetben szocializáltak belső világa ugyanúgy mutathat beteg torzulásokat, mint a külső - katolikus, muszlim, náci, kommunista, vagy progresszív - elvárásrendszerek. Amikor azzal a gondolattal találkozunk, hogy a moralitás Istentől származik, az vagy nem jelent semmit (ha a szóban forgó vallás etikai kódexe megegyezik az egyetemes erkölccsel), vagy pedig kifejezetten káros, hiszen ártalmas, vagy felesleges tételekkel terheli a társadalmat. Morális kérdések terén az isteni tekintélyt érvként felhozni épp oly önkényes és semmitmondó, mint amikor a "kommunista erkölcs" szószólói a forradalom eszmeiségére; vagy a progresszió megszállottjai a jogállamisági elvárásokra hivatkoznak. Üresen kongó, tartalmatlan szavak csupán, fényévekre minden valódi morális megfontolástól.

"Az erkölcsi törvényeket a férfiak írják"

okor_2.jpg

 

A közelmúltban alaposan a fejünkbe verték, hogy az emberi társadalom milyen elnyomó módon működött évezredeken át. A patriarchális közösségekben az erkölcsi szabályokat a férfiak írták, s a vad feministák szerint ma sincs ez másképp. A nők továbbra is kisebbségben vannak a törvényhozásban és a kormányzatokban, s amíg ez így van, nem is lehet jó világ...

 

A valóság ezzel szemben az, hogy a 21. század korszellemét igen erőteljesen a női energiák formálják:

blog_hipergam_2.png

Csak hogy érzékeljük, mennyire a női attitűd uralja morális szféránkat, tegyünk egy rövid kalandozást a párkapcsolatok világában! A férfi ösztönküldetése világos: poligám csapongás a minél nagyobb számú utódnemzés érdekében. (Nyilván nem akarunk minden kaland során gyermeket nemzeni, azonban az alapvető drive adott.) A nőkét is ismerjük: megtalálni az elérhető legjobb hímet - aki nem csupán genetikáját tekintve kiváló, de az utódok felnevelésében is hajlandó tevékeny részt vállalni -, s vele monogám viszonyt folytatni. Ez két igen különböző ösztönvilág, melyekről egyik nem sem tehet - muszáj kihangsúlyozni: eleddig semmiféle tudatosságról nem beszélünk, csupán a bennünk élő állati részünkről tettünk említést -, mégis, melyikre építjük a párkapcsolati erkölcsöt? Több mint fél évszázaddal a szexuális forradalom után még mindig úgy tartja a korszellem, hogy a természetes férfiösztön bűnös és elfojtandó, míg a nőkre jellemző működési struktúra maga az erkölcsösség. Immáron szó sincs arról, hogy az ásó, kapa, nagyharang szellemében életre szóló hűséget várnánk bárkitől - s jó is ez így. Ma már Indiában sem jellemző, hogy az özvegyeket máglyahalálra ítélnék, vagy más módon rendelkeznének a sorsuk felett, ahogy számos barbár kultúrában dívott. A civilizált világban a nők a maguk urai; annyiszor válnak el és mennek újra férjhez (vagy kezdenek új kapcsolatba), ahányszor csak akarnak. E sorozatos monogámiát - mely a történelem legnagyobb részében elképzelhetetlennek számított - manapság tökételesen erkölcsösnek ítéljük, aligha botránkozik meg rajta bárki. De muszáj látni: ez a fajta új erkölcsösség a nők ösztönvilágára formálódott, a férfiak poligám habitusa továbbra is bűnös és megvetendő. (Még mielőtt arra kezdenénk gyanakodni, hogy a hűségre való hajlam is csupán társadalmi konstrukció és nincs köze a biológiai nemekhez, érdemes megvizsgálni a leszbikus nők és a meleg férfiak jellemző szexuális attitűdjét. A vonatkozó felmérések azt fogják mutatni, hogy az utóbbiak lényegesen lazábbak és kalandozóbbak.)

 

Lépjünk eggyel tovább, kifejezetten a flörtölés területére fókuszálva! Képzeljük el, hogy Ádám és Éva - összetartozó párként - egy partin vesznek részt! Nem fogják végig egymás kezét; az est folyamán mindketten új ismeretségeket kötnek vonzó, ellenkező nemű fiatalokkal. Kellően magas tudati szinten ez nem okoz semmiféle problémát, a világ legtermészetesebb dolga; az átlagember nívóján azonban már a taxi hátsó ülésén, a hazaúton egymás fejére olvassák e kellően kacér interakciókat. Éva - hiszen a párkapcsolati erkölcs az ő pozíciójából íródott - természetesen maga az ártatlanság. Hiszen ő csak egy kis színes virág, mit tehet arról, ha körülzsongják a méhek?? És igaza is van: még manapság is tartja magát a régi rutin: a férfi a kezdeményező, a nő a befogadó. Így aztán Ádám értelemszerűen minden egyes flörtjében elmarasztalható, tudniillik ő az aktív fél, ő a méhecske, amely virágról virágra száll. Ő az, aki maximálisan felelős azért, merre jár, szemben a kis virággal, mely aligha tehet arról, hol nőtt ki a földből.

 

Most merengjünk el egy percre azon, miként szeret a férfi és miként a nő! Az erős férfienergiákkal bíró Ádám egyszerű, letisztult lény. Nem bonyolítja túl a dolgokat és főként nem kezd beteg játszmákba. Miért is tenné? A kapcsolatát stabilnak érzi, a szükségletei (az a nagyon kevés, ami van) kielégülést nyernek - mit akarhatna mindezeken túl? Évát, a tipikus nőt azonban nem ilyen fából faragták. Őt a természet arra programozta, hogy folyamatosan tesztelje a párját. (Ez ugyanabból a hipergám ösztönből fakad, amely annak idején hozzásegítette, hogy a lehető legjobb partnert válassza. A számos férjjelöltet a legdurvább verbális tesztekkel vizsgáztatta, s mindaz, aki zavarba jött, elvörösödött, hebegni-habogni kezdett, vagy egyenesen eloldalgott, természetesen azonnal kihullott a versenyből. A génekbe kódolt mechanizmus azonban a papi áldással nem áll le automatikusan, a kegyetlenkedés a mézesheteket követően üzemi hőfokon működik tovább.) Mindez azt eredményezi, hogy ha minden álomba illően harmonikus, ha egyetlen szürke felhő sincs az égen, Éva bizonyosan kitalál valamit. Ha Ádám tizenöt éve minden szerdán a barátaival pókerezik, szinte biztos, hogy ő is szerdán akar majd színházba vagy moziba menni, esetleg szüleit meglátogatni. "Hozz áldozatot értem!" - követeli a nőben lakó kisördög. Ha Éva történetesen elaludt és késésben van reggel, borítékolható a kérlelő szempár, amellyel Ádámra mered: "Nem vinnél el?" Tudja ő jól, hogy Ádámot is várja a munkahelye, ráadásul a város ellentétes szegletében. Látja azt is, hogy Ádám még alig ébredt fel, a kávéja is érintetlenül gőzölög a csészében. Mindezeken túl tökéletesen tisztában van azzal, hogy metróval feleannyi ideig tart az út, mintha Ádám kocsijával céloznák meg a bedugult belvárost. Ám ezek egyike sem igazán zavarja, hiszen ez is egy remek pillanat a kisördögnek: "Hozz áldozatot értem!" Minél drágább és értelmetlenebb az áldozat, annál jobb. (Érdekes, hogy az Ószövetség istenét, Jahvét mindig férfikarakterként látjuk, holott szeszélyessége, féltékenysége és értelmetlen ragaszkodása az ostoba és aránytalan áldozatokhoz nagyon is nőies vonások.) Muszáj látni: Éva nem veszíthet. Ha Ádám tapló módon reagál, úgy ő azonnal áldozattá válik, amely kiváló befektetés: hosszú ideig kamatoztatható. Ha a férfi beadja a derekát, úgy is jó: bizonyítást nyert, hogy őt mennyire szeretik. És végül: ha Ádám ismeri az asszertív kommunikáció alapjait, és úgy képes a sarkára állni, hogy ezzel nem bántja meg Évát, az a legnagyobb ajándék. Ez a legbiztosabb jele annak, hogy egy valódi férfivel, méltó társsal él. Érdemes kihangsúlyozni: a női tesztelés, a nők eszelős vonzódása az értelmetlen áldozatok iránt egyáltalán nem gonosz, vagy elítélendő dolog. Mi több: mint minden, ami az evolúció során kialakult és fennmaradt, rendkívül hasznos - formában tart minket, Ádámokat.

 

Ha egy párkapcsolaton belül felborul az egyensúly a férfi és a női energiák közt, annak jellemzően háborúskodás, vagy ellaposodás lesz a következménye. Ugyanezt az egyensúlyt igénylik a jól működő társadalmak is. Kende Anna szociálpszichológus szerda este lemondott az MTA Pszichológiai Tudományos Bizottságban betöltött tagságáról, így fejezve ki felháborodását, amiért az Akadémia 26 újonnan megválasztott tagja között egyetlen nő sem szerepel. (A levelező tagok közé mindeközben nyolc új nő is bekerült.) Ember legyen a talpán, aki megmondja, mi az egészséges, megfelelő egyensúlyt teremtő nemi arány az MTA-ban, a parlamentben, vagy épp az igazgatói tanácsokban. Ám egy valami biztos: még véletlenül sem az 50-50%-ot meghirdető kvótagondolkodás fogja megalapozni az ideális társadalmi állapotokat. Elég, ha csak az Európai Parlamentre tekintünk, amelyben csaknem 40% a nők aránya, (mi több, Finnország és Svédország esetén a delegált képviselők közt kisebbségben vannak a férfiak). Vajon beváltotta ez a jelenség a hozzá fűzött reményeket? Vajon élhetőbb és barátságosabb lett a világ, mióta a nők is hangsúlyosan beleszólnak a nagypolitikába? A magam részéről sokkal inkább azt látom, hogy csupán a káosz növekedett meg a rend ellenében. A passzív-agresszív viselkedési formák, melyek eleddig csupán a párkapcsolatokat mérgezték, immáron a társadalmi folyamatok szintjén is megjelennek. Teret kapnak és számonkérésre kerülnek az abszolút impulzív módon születő, lehető legönkényesebb erkölcsi szabályok. Az értelmetlen áldozatvállalás kultusza ugyancsak kitapintható, elég ha csupán a zöldek túlkapásaira, az atomenergiával szembeni német attitűdre, avagy az Oroszországgal szembeni - sokszor tökéletesen kontraproduktív - szankciókra gondolunk. A magam részéről élek-halok a nőkért, imádom őket minden szenvedélyükkel, hisztijükkel és meggondolatlanságukkal együtt. De jaj a világnak, ha a női szeszélyre bízzuk a sorsát :)

"A demokrácia a csőcselék uralma"

cnn2_2.jpg

 

Egészen bicskanyitogató, ahogyan a nyugati nagyokosok kioktatnak bennünket demokráciából. A jelenség egyáltalán nem új; évtizedek óta lenézően osztogatják az észt, hogy miképp is kéne élnünk. Ami megváltozott: ma már a formára sem adnak. Ma már úgy dirigálnak és úgy kérnek számon, hogy a demokráciát, mint hajdanvolt nemes eszmét is látványosan a sutba hajítják. Ma már semmi sem számít.

 

Aki látta a CNN e heti, Szíjjártó Péterrel készített interjúját, bizonyára hozzám hasonlóan csak kapkodta a fejét. Amikor a külügyminiszter arra hivatkozott, hogy a kormányoldal újfent kétharmados többséget szerzett, s ez a tény politikai irányvonaluknak komoly és elvitathatatlan legitimitást ad, a riporter ekképp reagált: "Nem, nem, nem! Minden tiszteletem mellett, Miniszter úr, ez az érvelés olyan, mint amikor megkérdezzük a gyerekeket, hogy kérnek-e fagyit..." Mit jelent ez? A magyar nép éretlen taknyosokból áll, akiknek fogalmuk sincs, hogy mi a jó nekik. Muszáj kívülről megmondani ennek a tízmilliós csőcseléknek, hogy merre menjenek. A liberális attitűd a magyar választópolgárokkal szemben nem alkalmazható, mert annyira idióták vagyunk, hogy a végén még kárt teszünk magunkban...

 

Ugyanebben a riportban - mindössze pár perc eltéréssel - Szíjjártó letolást kap, amiért nem szállítunk fegyvert Ukrajnának. Hogy miért kéne ezt tennünk? Mert Zelenszkij ezt kérte. Tetszik érteni? Zelenszkij az az übermensch, akinek akarata, elképzelése, vágya megkérdőjelezhetetlen. Orbáné viszont nagyon is megkérdőjelezhető. Miért? Csak. Nyilván nem a demokratikus felhatalmazásuk miatt, hiszen amíg a magyar miniszterelnököt immár ötödször ültette székébe a nép, addig Zelenszkij egyetlen tollvonással betiltotta az összes ukrán ellenzéki pártot. Olyan elképesztő ez a kontraszt, hogy csak egyre lehet gondolni: a nyugat - az Isten, a haza, a család, a biológia és az egyéb tudományok után - már a demokráciában sem hisz. Sőt épp ellenkezőleg: minél antidemokratikusabb egy állam, annál közelebb áll Brüsszel és Washington szívéhez. Természetesen joguk van így érezni, így gondolkodni, csak akkor nem kéne olcsó színházat játszani jogállami eljárással és hasonló bohóckodásokkal. Sokkal tisztább lenne annyit mondani: Az EU és az USA immáron nem hisz a népfelség elvében, csakis az olyan vezetőkben, akiket ők maguk neveznek ki, vagy hagynak jóvá. Ez legalább egyenes beszéd volna.

 

A művelt Olvasó pontosan tudja, hogy a címbéli téveszme Platóntól való. Az ókori görög bölcs mélyen hitt abban, hogy tökéletes társadalmi berendezkedés esetén egy jó, filozófus király áll a nép élén. Tudta ugyanakkor azt is, hogy nincs borzalmasabb, mint egy rosszakaratú diktátor. És persze úgyszintén tisztában volt azzal - és a történelem vastagon igazolta utólag is -, hogy elképesztően nagy lutri, hogy egy teljhatalmú, avagy közel teljhatalmú vezető miként funkcionál, ha pozícióba kerül. Láthatjuk: évezredek óta folyik a vita arról, milyen az optimális hatalom. Legyen-e egyáltalán állam, avagy éljünk inkább valamiféle anarchiában? Ha létezik állam, legyen-e demokrácia, vagy inkább az önkényben hiszünk? Ha létezik demokrácia, az milyen legyen? Teljes? Cenzushoz kötött? Iskolai végzettségen alapuló? Csak a férfiak szavazhatnak? Esetleg csakis a nők? Legyen közvetlen demokrácia, s minden lényeges kérdésben - akár az ügyfélkapunkon keresztül - együttesen döntsünk? Ezek mind legitim kérdések és napokon keresztül vitatkozhatunk felettük - ahogy jó társaságban, némi vörösborral kísérve esetenként ezt meg is tesszük. Egyet viszont minden jóérzésű ember visszautasít, ez pedig a képmutató játszmázás. Ha a demokrácia tiszteletét hirdetjük, akkor cselekedjünk és beszéljünk is akként.

 

A választásokat követően Orbán Viktor első nemzetközi útja a pápához vezetett. Sokan elmondták már, mennyire jelképértékű volt ez a látogatás - tökéletesen így látom magam is. Ferenc pápa kapcsán sok rosszat el tudok mondani - és mindezeket számtalanszor meg is írtam már -, azonban a háborús konfliktus dolgában abszolút a jó oldalon áll: a békét szorgalmazza. A magyar nép egyértelműen ugyanezt az álláspontot képviseli, ám mintha egyedül maradtunk volna ezzel a természetes vágyunkkal. Mintha a Vatikánon és rajtunk kívül Európa többi vezetője inkább a háborút éltetné. Tényleg mi vagyunk az idióták? Tényleg igaza volna Platónnak, s a demokrácia valóban a csőcselék uralmát jelenti? Engem speciel nehéz lesz meggyőzni efelől. Jelenleg nagyon is úgy tűnik, hogy a magyar átlagszavazó jócskán bölcsebb és tisztességesebb, mint a nyugat politikateremtő átlagbürokratái és sajtómunkásai.

süti beállítások módosítása