téveszmék

"Atomjaira bomlik a társadalom"

2019. december 02. - G. Nagy László

telefon.jpg

 

Elidegenedés. Közöny. Érzéketlenség. Magány. Mindenki csak a telefonját nyomkodja. Az emberek a falvakból a városokba költöznek. Az öregek magukra maradnak. A fiatalok alig várják, hogy elhúzhassanak az országból, s külföldön vállaljanak munkát. Családok hullanak szét. És közben mindenki csak a telefonját nyomkodja... Körülbelül ezeket a sirámokat halljuk hosszú esztendők óta.

 

Nem állítom, hogy a fenti jelenségek nem léteznek. Azt azonban kifejezetten téves következtetésnek gondolom, hogy a társadalmat a szétesés fenyegetné. Ha az új évezred valódi sikerágazatait tekintjük, elsősorban az okostelefonok és az internethasználat széles körű elterjedését, valamint a közösségi oldalak egyre növekvő népszerűségét kell megemlítenünk. Ezek mind olyan eszközök, csatornák, platformok, amelyek magukban hordozzák a lehetőséget, hogy az emberek közötti együttműködést támogassák, mi több, elképesztően hatékonnyá tegyék.

 

Pár évtizeddel ezelőtt, ha egy rokonunk, barátunk, ismerősünk külföldön vállalt munkát, vagy az ország túlsó felébe költözött, gyakorlatilag le is mondhattunk róla. Talán az első pár hétben még váltottunk pár levelet az illetővel, ám a kapcsolattartásnak ez a formája minden ízében azt az érzést erősítette, hogy a másik már nincs jelen az életünkben. Az üzenetváltások ilyenkor lassúak és tervezettek, nincs bennük semmi spontaneitás; a villámgyors reakciók lehetőségét - mely a szellemes és élő kommunikáció egyik alapeleme - a legkevésbé sem hordozzák magukban. Nem csoda, hogy ezek a klasszikus levelezések sok esetben egyre ritkultak, majd teljesen elhaltak. A jelenben - az új kommunikációs technikákból fakadóan - a levelezés nemhogy reneszánszát éli, de a társadalom sokkal szélesebb rétege kommunikál írott formában, mint a történelem során valaha. Manapság ritkán veszünk könnyes búcsút, ha egy jóbarát Londonban, vagy Madridban folytatja pályafutását, hiszen virtuális csoportjainkban ugyanolyan élő marad a kapcsolat, esetenként még aktívabb is, mint amikor két utcányira laktunk egymástól. S amikor egy év múlva hazalátogat, akkor sem érzünk sem eufóriát, sem áthidalhatatlan szakadékot, hiszen pár napja még együtt fikáztuk a magyar válogatott játékát a számos közös fórum egyikén. Mintha mindvégig itt lett volna velünk, csupán koccintani nem tudtunk. 

 

Amikor a kilencvenes évek első felében házibulikat szerveztünk - s akadt rá példa bőven -, rendszerint napokig telefonálgattunk, míg összejött a társaság. (Ez még a mobilkorszak előtti éra. Ha valakit nem találtunk otthon, s üzenetrögzítője sem volt, muszáj volt később újra próbálni, hiszen fogalma sem lehetett róla, hogy kerestük. Ma már megmosolyogtatóan ósdinak és gyenge hatékonyságú eljárásnak tűnik.) Manapság, ha kirándulást, focit, pókert, kerti partit szervezünk, két perc alatt létrehozunk egy Viber-csoportot a potenciális résztvevőkkel, s másfél órán belül össze is áll a mezőny. Ám ez csupán a technológia közvetlen közösségépítő hatása. Indirekt módon még többet profitálhatunk a 21. század informatikai vívmányai által. Életünk apró-cseprő ügyei - egy banki átutalás, egy dokumentum továbbítása, egy számla kiállítása, egy hivatali ügyintézés - ma már lényegesen kevesebb időt emészt fel, mint 15-20 esztendővel ezelőtt. (Hol van már a fax; a kézzel kitöltött, bankfiókban leadott átutalási megbízás, vagy az írógéppel kiállított, indigós számla...) Már ezek is rengeteg időt spórolnak meg az átlagember számára, s akkor még az automatizációban rejlő ezernyi lehetőségről nem is szóltunk. S mit is kezdhetnénk az ily módon nyert szabadidővel, ha nem emberi kapcsolatainkat építjük, ha nem közösségi élményeinket gyarapítjuk?

 

A folyton károgók, az örök pesszimisták a történelmet permanens dekadenciának látják. Mintha valamikor réges-régen létezett volna egy valódi aranykor, amelyhez képest egyre mélyebbre csúszunk. A tradicionális közösségek felbomlanak, s jaj, atomjaira hullik szét a társadalom... Hitem szerint semmi sem áll ilyen messze a valóságtól. Mi több, határozott fejlődést látok, s csupán azon tűnődöm, hogy merrefelé haladunk tovább. A gazdasági-technológiai irányt - mely érzékelhetően minden mást meghatároz - jól látjuk. A legfontosabb mérföldköveket ezen az úton a mezőgazdasági, az ipari, majd a napjainkban is zajló informatikai forradalom jelentik. Az egyes korszakok társadalmi berendezkedése, kulturális és vallási szokási mindig megfelelően rímelnek az adott periódus gazdasági-technikai állapotára. A földművelő társadalmakban mindenütt találunk uralkodót, arisztokráciát és többé-kevésbé jogfosztott köznépet. A meghatározó vallás a tekintélyelvű monoteizmus. Az ipari társadalmat már a szekularizáció és a polgári demokrácia jellemzi. Most itt állunk a harmadik nagy forradalom közepén, s csak találgatni tudjuk, milyen társadalmi változásokat hoz majd az új világ. Hegel és Fukuyama a történelem végét a liberális államban, Marx a kommunista társadalomban látta. Ismerünk olyanokat, akik a szakrális királyságokhoz való visszatérést szorgalmazzák, mások anarcho-kapitalista, vagy anarcho-kommunista társadalmakat vizionálnak. Próféta legyen a talpán, aki pontosan látja a holnapot, azonban bizonyos tendenciák feltétlenül kitapinthatóak. A technológiai fejlődés legfőbb üzemanyaga a kreativitás, amely legjobban szabad környezetben tud szárnyra kapni. A folyamat azonban nem egyirányú, sokkal inkább oda-visszaható; a technikai fejlődésnek nem csupán feltétele, de következménye is a növekvő egyéni szabadság. Elég, ha csak a fentiekben már említett mobilkommunikációs eszközöket, az internetet, valamint az automatizációt említjük. Az emberiség teljes - igaz, szégyenteljes zsákutcákkal tarkított - történelme az egyén felszabadulásáról szól; a rabszolgaságtól és a kasztrendszertől indulva a középkori, röghöz kötött jobbágyságon át egészen a liberális demokráciák polgárságáig. Úgy tűnik tehát, hogy minden a szabadság irányába hat, így hosszútávon csakis olyan társadalmi berendezkedési formákat tudok elképzelni, melyeket széles néptömegek ítélnek támogathatónak. Alig hiszem, hogy a szabad akarat új uralkodókat emelne fel, avagy a kizárólag zsarnoki módon megvalósítható kommunizmus bármilyen formáját hívná életre. Arra is mérget vennék, hogy a növekvő egyéni szabadság nem fogja atomjaira bomlasztani a társadalmat. Ellenkezőleg: hitem szerint éppen az önkéntes emberi együttműködést emeli majd sosem látott magasságokba. Ha mindehhez hozzátesszük az információs technológiából fakadó lehetőségeket, számomra a legvalószínűbb forgatókönyvnek a közvetlen demokrácia széles körű elterjedése tűnik.

 

Sportszerűtlen volna, ha a technológiai fejlődés árnyoldalairól egyetlen szó sem esne. A magam részéről nem ismerek olyan mai gyereket, aki nem totálisan kütyüfüggő. A legtöbben emiatt kongatják a vészharangot, s nyilván nem teljesen alaptalanul. Csak hogy a kép valamivel árnyaltabb legyen, emlékeztetnék arra, hogy annak idején az én generációmat is beszippantotta a számítástechnika ébredő csodája, s hosszú órákon át írtunk primitív programokat a ZX81-en, vagy épp a Commodore64-en. A ma már megmosolyogtató kvarcjátékokat napokig le sem tettük. A többségünkből mégsem vált virtuális világban ragadt zombi. Azt kell látni, hogy az internetalapú technológia is csupán egy eszköz, melyet mi magunk ruházunk fel tényleges funkcióval. Ahogy egy gyógyszerrel lehet gyógyítani és ölni is; ahogy repülővel lehet álomnyaralásra utazni, vagy épp ikertornyokat ledönteni, úgy az okostelefonokat is számtalan cél szolgálatába állíthatjuk. Ha van egy csöpp eszünk, úgy pont arra fogjuk használni, amire kell: kapcsolódni egymáshoz. Üzletileg, barátilag, vagy akár szerelmi indíttatással. S ha elég értelmesek vagyunk, az automata technológiák nyomán keletkező szabadidőnket is képesek leszünk oly módon hasznosítani, ahogyan azt érdemes: kapcsolódni egymáshoz. Kiszakadni a virtuális térből, s találkozni egymással hús-vér valónkban. Mozogni, élni mulatni, vagy csak épp végigdőlni pár kényelmes pamlagon, ahogyan azt az ókor nagyjai tették, s néhány palack cabernet franc társaságában megvitatni a világ dolgait. Valami ilyesmiért hoztuk létre a civilizációt, nemdebár?

 

A bejegyzés trackback címe:

https://teveszmek.blog.hu/api/trackback/id/tr3315332600

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

stoic79 · http://liberatorium.blog.hu 2019.12.02. 11:50:28

Jó írás. Ezt a részt

"A magam részéről nem ismerek olyan mai gyereket, aki nem totálisan kütyüfüggő. A legtöbben emiatt kongatják a vészharangot, s nyilván nem teljesen alaptalanul."

picit kiegészíteném. A korábbi időszakokban lényegében a szerencsén múlt, hogy milyen környezetben töltötted a gyerekkorodat és azon csak kivételes esetben lehetett változtatni (ha proli környéken nőttél fel, akkor így jártál). Az internet és a mobiltechnika lehetővé teszi, hogy ezen valamilyen szinten változtassál. Azaz ha valaki állandóan a kütyüt nyomkodja annak lehet az az oka, hogy olyan környezetben van jelenleg, amit a háta közepére sem kíván és a kütyü lehetőséget biztosít arra, hogy ebből - ha csak részben is - egy picit kitörjön.

G. Nagy László 2019.12.02. 12:00:47

@stoic79: Abszolút egyetértek. Sőt. Szerintem az internet és a mobiltechnika nem pici, hanem sosem látott kitörési lehetőséget jelent a legszélesebb rétegek számára, vagyis a sokak által oly áhított esélyegyenlőséget is jól szolgálja.

Almandin 2019.12.02. 22:11:53

@stoic79: A folyamatos kütyülés mögött inkább az van, hogy a kütyü olyan ingergazdagságot ad, amit korábban semmi más se tudott. Önmagában az internet megjelenése is ezt adta. Sokan ezért is válnak függővé. Nem vagyok technika-ellenes, én is sokat netezek.
A társadalom atomizálódása a fejlett országokban tény, a modern technika csak részben az oka ennek (de kétségtelenül az egyik). Az atomizálódás egyik fő oka szerintem az, hogy régen az egyén életképtelen volt család, közösség nélkül, ma jobban meg lehet élni egyedül is. Az emberek nem kénytelenek olyan megalkuvásokba belemenni, hogy pl. maradj együtt a téged verő házastársaddal.
A technika úgy segíti elő az atomizálódást, hogy egyrészt a mai ember megszokta, hogy ha valamit meg akar tudni, csak párat kattintania kell. Ha meg akar venni valamit és nincs rá pénze, gyorsan felvesz egy hitelt. A mai ember egy instant világhoz szokott. A késleltetés, türelem kiveszőben van az emberi tulajdonságok közül. A tanárok is egyre kevésbé tudják a gyerekek figyelmét lekötni. A virtuális világ egyre inkább előtérbe kerül a valóság ingereivel szemben. Sokszor látok olyat, hogy két fiatal pl. egy gyorsétteremben egymás mellett ül, szemmel láthatóan egymáshoz tartoznak, de negyedórákig fel se néznek a kütyüjükből, addig nem is szólnak egymáshoz. Tömegközlekedés dettó. Az emberek többsége zombiként bámulja a mobilját, ki se néz az ablakon. A problémamegoldó képesség is csökken. Pl. ha nem tudja megnézni a mobilján, hogy mikor jön a busz, fél attól, hogy (micsoda borzalom) majd várakozni kell a buszmegállóban (olyan helyen, ahol maximum 10 percenként jár busz). Mindenhova GPS-t használ, még ismerős helyeken is azzal tájékozódik.
Az atomizálódás másik oka a fogyasztói szemlélet. A párkapcsolatok úgy funkcionálnak, mint a tartós fogyasztási cikkek. Egy mai átlagos kapcsolat valóban addig tart, mint egy ma gyártott mosógép vagy hűtőszekrény. Sokszor még addig se, mert ma az emberek többsége az első problémánál kidobja a párját, mert a lelke mélyén álompartnert akar. Aztán vénségére egyedül marad.
Ennek következményei beláthatatlanok, mert az ember evolúciósan társas lény, másrészt szeretetre is vágyik. Az jó, hogy ma már nem kötelező kényszerűen benne maradni egy rosszul működő családban a túlélésért, de a mai ember átesett a ló túloldalára.

Almandin 2019.12.02. 22:20:19

@stoic79: Aki érdeklődő volt, az régen is ki tudott törni a munkáskörnyezetből. Pl. volt régen könyvtár, művelődési ház, kórus a munkásnegyedekben is. Pont a huszadik században sok munkásszármazású művész, értelmiségi volt. Ez inkább egyéniség kérdése. Van, akit nem érdekel a munkán, evésen és egyszerű szórakozásokon kívül semmi. Ennyi a horizontja. Ha egy ilyen embernek felkínálod a művelődés lehetőségét, nem fog élni vele.

Zabalint 2019.12.03. 10:17:24

@Almandin:
Nem értek egyet ezzel a kategorikus kijelentéssel. A 19. és a 20. század során egyre nagyobb aránya tudott kitörni az embereknek, de ez nagyon alacsonyról indult, nem gondolom, hogy 100 évvel ezelőtt kevesebb érdeklődő ember született volna, mint 50 éve, 20 éve vagy ma. Nagyszüleimnek sokkal rosszabbak voltak a kitörési lehetőségei, mint szüleimnek. Mert eleve anno a munkás családokban 14 éves koruktól dolgozniuk kellett, nem az volt, hogy a szülők fizették a továbbtanulást, a Horthy rendszerben mellesleg még a gimnáziumért is fizetni kellett, illetve nagyszüleimnél a háború is közbeszólt. Meg persze a nevelés is más egy értelmiségi és egy munkás családban.

És még ma is nagy eltérések vannak, nemrég számolgatta feleségem, hogy a 20 ezres volt bányászvárosban, ahol felnőtt, az általános iskolai osztálytársai közül vele együtt 3 ember szerzett diplomát, mind a 3-nak a szülei is diplomások voltak (és mind máshová bejártak utána gimibe). Ez teljesen más volt a megyei jogú városban, ahol én nőttem fel, ott sokkal többen tanultak tovább, a nem diplomás szülőkkel rendelkezők közül is. Ezt nem tudom nem a környezet hatásának betudni, még ha egyet is értek, hogy aki nagyon akar, az ki tud törni, na de a környezet azt is befolyásolja, hogy mennyien akarnak.

G. Nagy László 2019.12.03. 10:42:50

@Zabalint:

"Nagyszüleimnek sokkal rosszabbak voltak a kitörési lehetőségei, mint szüleimnek."

A 20. század elmebeteg háborúi és diktatúrái markánsan formálták az egyéni életpályákat is, ezzel együtt is úgy látom, hogy az idő előrehaladtával a felemelkedés lehetősége határozottan nő. Ha csupán a technológia és a gazdaság oldaláról közelítünk, azt fogjuk látni, hogy háromszáz évvel ezelőtt a népesség túlnyomó többsége a földet művelte, pont ugyanúgy, ahogyan azt az apja, a nagyapja és a dédapja tette. 150 éve már jóval több potenciális életpálya adódott; a mezőgazdaság mellett felnőtt a gyáripar, s a növekvő lélekszámú városok új szükségleteket és ezáltal új munkahelyeket generáltak. Manapság ezerféle szakmából válogathatunk kedvünkre. A kitörés nem feltétlenül jelent értelmiségi pályát. Egy komlói fiatalnak az is brutális előrelépés, ha nem hal meg ötvenévesen tüdőbajban, mint ahogy a bányász nagyapja, hanem kitanul pár építőipari szakmát és indít egy egyszerű vállalkozást.

Almandin 2019.12.03. 14:21:52

@Zabalint: Valóban, a kulturális háttér is sokban meghatározó az érdeklődést illetőleg. Én inkább arra gondoltam, hogy régen pl. sok paraszt szeretett verseket, regényeket olvasni (az egyik dédapám is egy olvasott paraszt volt), a munkásoknak is voltak olyan kulturális intézményeik, amikkel, ha valaki nem is szerzett magasabb végzettséget, de kulturális életet attól még élt. Manapság sok fiatal csak az igénytelen valóságsókat meg hasonló dolgokat igényli kulturálisan. Természetesen nem mindenki, nem akarok általánosítani és régen is sok szellemileg igénytelen ember volt.

Almandin 2019.12.03. 14:30:04

@G. Nagy László: Szerintem a 20. sz. második felében volt a legmobilisabb a társadalom, akkor ment sok paraszt-és munkásszármazású fiatal értelmiségi pályákra, ez korábban és később már kevésbé igaz. Manapság a magyar társadalom újra kasztosodik. Egy főorvos gyereke már más óvodába jár, jobb iskolákba kerül, és ami a legfontosabb, jobb kapcsolati tőkét épít. Ma már az egyetemek között is rangsor van, eleve a népesség nagy százaléka szerez diplomát, ez régen sose volt így, de nagy a rangsor az egyetemek között, sokból csak diplomás munkanélküliek kerülnek ki. A felsőbb kasztoknak ma már teljesen más szabadidő-eltöltési szokásai vannak, a munkásosztály ma is kezd elkülönülni, feljebb jutni egyre nehezebb. A parasztságra ugyanez áll. Eleve a falusi alacsony ingatlanárak és a szerényebb munkalehetőségek miatt már elköltözni faluról is sokkal nehezebb, mint akár 25 éve, pedig az már a rendszerváltás után volt.

Zabalint 2019.12.04. 13:17:07

@Almandin:
Szerintem ezzel nagyon tévútra mész. Most sem fogyasztanak arányaiban kevesebb értékes kultúrát, mint egykor, csak anno nem volt annyira feltűnő a tömegízlés, mert helyben maradt. A szocializmusban pedig egy illúzió volt a tömegek magasabb kulturális színvonala, nem véletlen, hogy amint megjelentek a kereskedelmi TV csatornák a trash műsoraikkal, sokkal népszerűbbek lettek, mint az akkor még nem nonstop propagandát és nem is trasht kínáló közszolgálati TV-k.

Zabalint 2019.12.04. 13:30:33

@Almandin:
A szocializmusban is fennmaradt fű alatt a kasztosodás, már amely felső-közép vagy középosztálybeli családok túlélték a háborút és a Rákosi rendszert. Az én szüleim például nagyont ugrottak, munkás családból lettek mérnökök, majd gazdasági területre átnyergelve sikeresek, de megismerve Budapestet megállapítottam, sokan vannak akiknél az értelmiségi folytonosság legalább 80-100 éves, és a Kádár rendszerben sem tört meg, akkor is megvoltak az iskolák, ahová az ő gyerekeik jártak (nem az egyetem, de az most sem kasztosodott, hanem a gimik elsősorban), akkor is teljesen mások voltak a lehetőségeik, és akkor is vezetői pozíciókba jutottak a saját szakmai területeiken, ahogy leszámítva néhány rövidebb vészkorszakot, előtte és utána is. Aztán most a kormány új arisztokráciát és erősen állam függő "középosztályt" épít, de nekem az a gyanúm, hogy közülük akik lentről jöttek, többségüknél ez nem marad fenn generációkon át.

Almandin 2019.12.04. 14:40:23

@Zabalint: Pedig pont a szocializmus évtizedeiben fordult elő tömegesen, hogy pl. a hagyományos polgári rétegek és a parasztok, munkások gyerekei jobban keveredtek egymással. Több vegyes házasság is volt, mint régen. Az én családom is vegyes. Van polgári vonal és paraszti is. A huszadik század első felében a társadalom nagyon kasztos volt, a polgárok és a parasztok szinte sose keveredtek egymással. Akkor még az életforma is más volt. A parasztok pl. népviseletben jártak, egy parasztház berendezése is teljesen más volt, mint akár csak egy kispolgár lakása. Ez nemcsak magyar sajátosság, Nyugaton is közelebb került a parasztság és a kispolgárság életstílusa a múlt század második felében.
Manapság meg a pénz az elkülönítő tényező főleg. A polgárság is kettészakad, vannak akik felemelkednek, mások lecsúsznak vagy stagnálnak. Egy jól kereső multis menedzser már manapság se szívesen vesz feleségül kispénzű tanárnőt, pedig polgár mind a kettő.
Akikről te beszélsz, az az értelmiségi polgári réteg, akik már a 2. világháború előtt is azok voltak, nos ők általában valóban hajlamosak elkülönülni, bár az ismeretségi körömben van köztük olyan, aki felemelkedett, tanultabb munkásosztálybelivel házasodott (ráadásul már a 21. században).

Glokta 2019.12.04. 22:22:59

@Zabalint: A nem zsidó származású értelmiség jó része túlélte a világháborút és a Kádár-rendszert, viszont az értékteremtő vállalkozók egy része zsidóként a lágerekbe került, másik része pedig kulákként vagy gyártulajdonosként a társadalom aljára lett száműzve.

A Kádár-korban valóban mobilisabb volt a társadalom a mainál, ez volt körülbelül az egyetlen jelentősebb előnye, amit elmondhatott magáról.

Almandin 2019.12.05. 22:04:31

@Glokta: Épp ma olvastam a következő cikket:
index.hu/techtud/2019/12/05/hatosztalyos_nyolcosztalyos_gimnaziumi_felveteli_oktatas_szegregacio/
20-25 éve ez még nem volt ilyen erős folyamat. Ma már egyre kisebb az esélye annak, hogy pl. egy falusi parasztgyerek bejusson egy jobb egyetemre élete folyamán.

Almandin 2019.12.08. 13:50:55

A "mindenki a telefonját nyomkodja" jelenséghez találtam egy érdekes blogbejegyzést. Ez az oktatásról és a mai fiatalokról szól, és nagyon riasztó dolgokat állít. Az okostelefon annyira átformálta a fiatalok idegrendszerét, hogy motiválhatatlanok a tanórán, nem tudnak és nem akarnak figyelni. Ebből szerintem katasztrófa lesz, mert nem fognak tudni megtanulni magasabb szinten semmilyen tudományt, 20-30 év múlva nem lesznek jó mérnökök vagy orvosok.
Bár erről nemcsak a technika tehet, hanem a nem nevelő szülők is. A tanárok emiatt már tehetetlenek.