Elidegenedés. Közöny. Érzéketlenség. Magány. Mindenki csak a telefonját nyomkodja. Az emberek a falvakból a városokba költöznek. Az öregek magukra maradnak. A fiatalok alig várják, hogy elhúzhassanak az országból, s külföldön vállaljanak munkát. Családok hullanak szét. És közben mindenki csak a telefonját nyomkodja... Körülbelül ezeket a sirámokat halljuk hosszú esztendők óta.

Nem állítom, hogy a fenti jelenségek nem léteznek. Azt azonban kifejezetten téves következtetésnek gondolom, hogy a társadalmat a szétesés fenyegetné. Ha az új évezred valódi sikerágazatait tekintjük, elsősorban az okostelefonok és az internethasználat széles körű elterjedését, valamint a közösségi oldalak egyre növekvő népszerűségét kell megemlítenünk. Ezek mind olyan eszközök, csatornák, platformok, amelyek magukban hordozzák a lehetőséget, hogy az emberek közötti együttműködést támogassák, mi több, elképesztően hatékonnyá tegyék.

Pár évtizeddel ezelőtt, ha egy rokonunk, barátunk, ismerősünk külföldön vállalt munkát, vagy az ország túlsó felébe költözött, gyakorlatilag le is mondhattunk róla. Talán az első pár hétben még váltottunk pár levelet az illetővel, ám a kapcsolattartásnak ez a formája minden ízében azt az érzést erősítette, hogy a másik már nincs jelen az életünkben. Az üzenetváltások ilyenkor lassúak és tervezettek, nincs bennük semmi spontaneitás; a villámgyors reakciók lehetőségét - mely a szellemes és élő kommunikáció egyik alapeleme - a legkevésbé sem hordozzák magukban. Nem csoda, hogy ezek a klasszikus levelezések sok esetben egyre ritkultak, majd teljesen elhaltak. A jelenben - az új kommunikációs technikákból fakadóan - a levelezés nemhogy reneszánszát éli, de a társadalom sokkal szélesebb rétege kommunikál írott formában, mint a történelem során valaha. Manapság ritkán veszünk könnyes búcsút, ha egy jóbarát Londonban, vagy Madridban folytatja pályafutását, hiszen virtuális csoportjainkban ugyanolyan élő marad a kapcsolat, esetenként még aktívabb is, mint amikor két utcányira laktunk egymástól. S amikor egy év múlva hazalátogat, akkor sem érzünk sem eufóriát, sem áthidalhatatlan szakadékot, hiszen pár napja még együtt fikáztuk a magyar válogatott játékát a számos közös fórum egyikén. Mintha mindvégig itt lett volna velünk, csupán koccintani nem tudtunk. 

Amikor a kilencvenes évek első felében házibulikat szerveztünk - s akadt rá példa bőven -, rendszerint napokig telefonálgattunk, míg összejött a társaság. (Ez még a mobilkorszak előtti éra. Ha valakit nem találtunk otthon, s üzenetrögzítője sem volt, muszáj volt később újra próbálni, hiszen fogalma sem lehetett róla, hogy kerestük. Ma már megmosolyogtatóan ósdinak és gyenge hatékonyságú eljárásnak tűnik.) Manapság, ha kirándulást, focit, pókert, kerti partit szervezünk, két perc alatt létrehozunk egy Viber-csoportot a potenciális résztvevőkkel, s másfél órán belül össze is áll a mezőny. Ám ez csupán a technológia közvetlen közösségépítő hatása. Indirekt módon még többet profitálhatunk a 21. század informatikai vívmányai által. Életünk apró-cseprő ügyei - egy banki átutalás, egy dokumentum továbbítása, egy számla kiállítása, egy hivatali ügyintézés - ma már lényegesen kevesebb időt emészt fel, mint 15-20 esztendővel ezelőtt. (Hol van már a fax; a kézzel kitöltött, bankfiókban leadott átutalási megbízás, vagy az írógéppel kiállított, indigós számla...) Már ezek is rengeteg időt spórolnak meg az átlagember számára, s akkor még az automatizációban rejlő ezernyi lehetőségről nem is szóltunk. S mit is kezdhetnénk az ily módon nyert szabadidővel, ha nem emberi kapcsolatainkat építjük, ha nem közösségi élményeinket gyarapítjuk?

A folyton károgók, az örök pesszimisták a történelmet permanens dekadenciának látják. Mintha valamikor réges-régen létezett volna egy valódi aranykor, amelyhez képest egyre mélyebbre csúszunk. A tradicionális közösségek felbomlanak, s jaj, atomjaira hullik szét a társadalom... Hitem szerint semmi sem áll ilyen messze a valóságtól. Mi több, határozott fejlődést látok, s csupán azon tűnődöm, hogy merrefelé haladunk tovább. A gazdasági-technológiai irányt - mely érzékelhetően minden mást meghatároz - jól látjuk. A legfontosabb mérföldköveket ezen az úton a mezőgazdasági, az ipari, majd a napjainkban is zajló informatikai forradalom jelentik. Az egyes korszakok társadalmi berendezkedése, kulturális és vallási szokási mindig megfelelően rímelnek az adott periódus gazdasági-technikai állapotára. A földművelő társadalmakban mindenütt találunk uralkodót, arisztokráciát és többé-kevésbé jogfosztott köznépet. A meghatározó vallás a tekintélyelvű monoteizmus. Az ipari társadalmat már a szekularizáció és a polgári demokrácia jellemzi. Most itt állunk a harmadik nagy forradalom közepén, s csak találgatni tudjuk, milyen társadalmi változásokat hoz majd az új világ. Hegel és Fukuyama a történelem végét a liberális államban, Marx a kommunista társadalomban látta. Ismerünk olyanokat, akik a szakrális királyságokhoz való visszatérést szorgalmazzák, mások anarcho-kapitalista, vagy anarcho-kommunista társadalmakat vizionálnak. Próféta legyen a talpán, aki pontosan látja a holnapot, azonban bizonyos tendenciák feltétlenül kitapinthatóak. A technológiai fejlődés legfőbb üzemanyaga a kreativitás, amely legjobban szabad környezetben tud szárnyra kapni. A folyamat azonban nem egyirányú, sokkal inkább oda-visszaható; a technikai fejlődésnek nem csupán feltétele, de következménye is a növekvő egyéni szabadság. Elég, ha csak a fentiekben már említett mobilkommunikációs eszközöket, az internetet, valamint az automatizációt említjük. Az emberiség teljes - igaz, szégyenteljes zsákutcákkal tarkított - történelme az egyén felszabadulásáról szól; a rabszolgaságtól és a kasztrendszertől indulva a középkori, röghöz kötött jobbágyságon át egészen a liberális demokráciák polgárságáig. Úgy tűnik tehát, hogy minden a szabadság irányába hat, így hosszútávon csakis olyan társadalmi berendezkedési formákat tudok elképzelni, melyeket széles néptömegek ítélnek támogathatónak. Alig hiszem, hogy a szabad akarat új uralkodókat emelne fel, avagy a kizárólag zsarnoki módon megvalósítható kommunizmus bármilyen formáját hívná életre. Arra is mérget vennék, hogy a növekvő egyéni szabadság nem fogja atomjaira bomlasztani a társadalmat. Ellenkezőleg: hitem szerint éppen az önkéntes emberi együttműködést emeli majd sosem látott magasságokba. Ha mindehhez hozzátesszük az információs technológiából fakadó lehetőségeket, számomra a legvalószínűbb forgatókönyvnek a közvetlen demokrácia széles körű elterjedése tűnik.

Sportszerűtlen volna, ha a technológiai fejlődés árnyoldalairól egyetlen szó sem esne. A magam részéről nem ismerek olyan mai gyereket, aki nem totálisan kütyüfüggő. A legtöbben emiatt kongatják a vészharangot, s nyilván nem teljesen alaptalanul. Csak hogy a kép valamivel árnyaltabb legyen, emlékeztetnék arra, hogy annak idején az én generációmat is beszippantotta a számítástechnika ébredő csodája, s hosszú órákon át írtunk primitív programokat a ZX81-en, vagy épp a Commodore64-en. A ma már megmosolyogtató kvarcjátékokat napokig le sem tettük. A többségünkből mégsem vált virtuális világban ragadt zombi. Azt kell látni, hogy az internetalapú technológia is csupán egy eszköz, melyet mi magunk ruházunk fel tényleges funkcióval. Ahogy egy gyógyszerrel lehet gyógyítani és ölni is; ahogy repülővel lehet álomnyaralásra utazni, vagy épp ikertornyokat ledönteni, úgy az okostelefonokat is számtalan cél szolgálatába állíthatjuk. Ha van egy csöpp eszünk, úgy pont arra fogjuk használni, amire kell: kapcsolódni egymáshoz. Üzletileg, barátilag, vagy akár szerelmi indíttatással. S ha elég értelmesek vagyunk, az automata technológiák nyomán keletkező szabadidőnket is képesek leszünk oly módon hasznosítani, ahogyan azt érdemes: kapcsolódni egymáshoz. Kiszakadni a virtuális térből, s találkozni egymással hús-vér valónkban. Mozogni, élni mulatni, vagy csak épp végigdőlni pár kényelmes pamlagon, ahogyan azt az ókor nagyjai tették, s néhány palack cabernet franc társaságában megvitatni a világ dolgait. Valami ilyesmiért hoztuk létre a civilizációt, nemdebár?