Mostanában erősen foglalkoztat az egyik ismert ószövetségi történet, Jób sztorija. Talán azért, mert egy kicsit én magam is Jób vagyok. Talán azért is, mert egy kicsit mindannyian Jóbok vagyunk.

Aki nem ismerné a cselekményt: Jób jámbor, istenfélő ember, aki boldogan és gazdagon él. Ám egyszer a Sátán fogadást köt Istennel, melynek értelmében próbára teszik e jeles férfiút. Jób elveszíti vagyonát, gyermekeit, majd súlyos betegség tör rá. A kérdés nem csupán az, hogy mindezek után meddig tart ki hitében, de az is, hogy kiderül-e: egyáltalán mi értelme lehet a szenvedésnek, sőt végső soron az is, igazságos-e velünk a Teremtő. Az emberiség egyik legizgalmasabb kérdése ez: miért bánik velünk Isten úgy, ahogyan?

"Ki mint vet, úgy arat." - Jób barátai (Elifáz, Bildád és Cofár) azt állítják, hogy emberünk a vétkei miatt szenved, hiszen minden gyötrelem végső soron valamiféle bűn büntetése. Ez a gondolkodásmód egyébiránt általános a korabeli zsidó társadalomban. Bibliai történetünk legelemibb tanulsága, hogy ez hamis világlátás, hiszen tudjuk: Jób igazán rendes fickó, nem ezt érdemelné. Ami azt illeti, hétköznapi tapasztalataink meglehetősen vegyesek e téren. Pontosan tudjuk, hogy erőfeszítéseink, teljesítményeink szükségesek, de nem mindig elégségesek a szürethez. Aki darabbérben, vagy időbérben dolgozik, azt többnyire nem éri meglepetés: pontosan úgy fog aratni, amiként vetett. Ám aki saját vállalkozást indít, részvényt jegyez, rockzenekart alapít, vagy épp szerencsejátékot űz, annak már semmi sem garantálja a sikert, lehet bármilyen kiemelkedő is az adott szakterületen. A hosszú és egészséges életre sem kaptunk semmiféle biztosítékot. Persze sokat tehetünk magunkért mozgással, stresszmentes létezéssel, kielégítő mennyiségű alvással és helyes táplálkozással, ám sokszor ez is tragikusan kevés - egy élsportolónak is leállhat a szíve bármikor. Hasonló a helyzet emberi kapcsolatainkkal is. Ha tapló parasztok vagyunk, természetesen ugyanezt kapjuk majd vissza; míg ha rendesen bánunk másokkal, többnyire hozzánk is szeretetteljesen fognak viszonyulni. Ám arra már nem sok ráhatásunk lehet, hogy életünk során találkozunk-e azokkal a meghatározó emberekkel - barátokkal, szerelmekkel, mentorokkal és szponzorokkal - akik által létezésünk magasabb szintre emelkedhet; vagy ha találkozunk is, az nem lesz-e túl későn (vagy túl korán). Mindezekből az következik, hogy az ember tegyen meg mindent magáért, s amire nincs ráhatása, abban kérje a Teremtő, vagy épp Fortuna közbenjárását. A bibliai Jób pontosan így létezett; e téren aligha róhatunk fel neki bármit.

Amikor Jóbot méltatlan szenvedéscunami éri, innentől nyilvánvalóan az válik központi életfeladatává, hogy megfejtse a miérteket. Ilyen értelemben mindannyian örök Jóbok vagyunk. Kudarcainkat hosszasan elemezzük, hogy végül kihámozzuk, mi is volt a baj. Nekünk is megvannak a magunk barátai, akik váltig állítják: mindig bennünk a hiba. Én minden ilyen cimborámtól azt kérem: szóljanak, ha hibázni látnak. A felkérés elsősorban a pókerközösséghez szól, s ami azt illeti: az elmúlt 17 esztendő során nem sok jogos kritika érte játékomat. Ezzel együtt Jóbhoz hasonlóan magam is megkapom a lehető legméltatlanabb pofonokat, ahogyan sokan mások is. És keressük, kutatjuk, nyomozzuk az okokat - sokszor teljesen reménytelenül. És ez már a sztori második szintje: létezik-e magyarázat a semmiből érkező szenvedésre, szerencsétlenségre és tragédiára, illetve hogy van-e bármiféle eszközünk, hogy erre ráleljünk? A jó hír az, hogy Isten nem vitatja el Jób abbéli jogát, hogy válaszok után kutasson. A rossz hír az, hogy ő maga semmiféle segítséget nem nyújt ebben. Az ószövetségi történetben Jahve hosszú monológot ad elő a teremtés komplexitásáról, melyet az ember képtelen felfogni és átlátni. S ha még ezzel sem tudunk megbirkózni, hát mit is kezdhetnénk a szenvedés nagy misztériumával? Nincs tehát magyarázat; a szerző - ahogyan minden kreatív vallásformáló minden necces kérdés esetén - most is az autoriter érveléshez nyúl: a titok Istennél van és nála is marad. A gondom csak az, amikor a bölcs teológusok e tekintélyelvű megközelítést magasabb rendűnek ítélik, mint a humanista attitűdöt, amely a racionalitást és a megértést célozza.

Jahve voltaképpen azt magyarázza Jóbnak, hogy a teremtett világ összetettségébe és működési logikájába nem fér bele az, hogy az ember igazságosság iránti vágyát kielégítendő ő maga lépten-nyomon beavatkozzon, így aztán néha a bűnösök is megússzák és az ártatlanok is szenvedhetnek. Ez persze esetünkben pont hamisság, hiszen Isten a Sátán cinkostársa e sorozatos szívatásban, vagyis közvetlen formálója az eseményeknek. (Nem egyedülálló eset; amikor Ábrahámtól azt kéri, hogy áldozza fel a fiát, az talán még ennél is visszataszítóbb próbatétel.) Ám ha maradunk a monológban megfogalmazott isteni szempontnál, az általában megfelel hétköznapi tapasztalatainknak. A Teremtő nem mutatja meg magát sem csodák, sem egyéb megmagyarázhatatlan jelenségek formájában. Mintha csak elpöckölte volna az első dominót, s azóta hagyná, hogy az evolúció tegye a dolgát. Ez számomra oké, csakhogy a különböző vallások nem ezt tanítják, ráadásul ebből a megközelítésből teljességgel hiányzik Isten gondviselő funkciója. Prancz Zoltán, a Sola Scriptura Teológiai Főiskola rektorhelyettese odáig megy, hogy - Jahve hosszúra nyúlt beszéde alapján - a bűnt jelöli meg fő problémaként: „A bűn jelensége azonban ezt az áttekinthetetlen komplexitást is minőségileg új szintre emeli. Istennek a világfenntartói-gondviselői munkája során így már nemcsak a teremtmények és szükségleteik irdatlan számát és sokrétűségét kell figyelembe vennie, hanem azt is, hogy az örök rend megbolydulása folytán immár minden ember önmagát hiszi a világ közepének, szükségleteik pedig, kilépve eredeti medrükből, már nem egymás melletti harmóniában várnak betöltést, hanem kíméletlenül szembefeszülnek egymással.” Ez egy borzasztó fura és valóságidegen gondolat. Mintha az állatok világa - ahol a bűn fogalma értelmezhetetlen - maga lenne a tömény harmónia. Mintha tápláléklánc alsóbb régióiban ismeretlen volna a szenvedés és a halálfélelem... Holott pont fordított a helyzet: az erkölcs megjelenése - függetlenül annak emberi avagy isteni eredetétől - a dzsungeltörvények megszelídítését célozza. Ha minden ember önmagát hiszi a világ közepének, azzal nem bonyolítja, hanem egyszerűsíti; s nem erőszakosabbá, hanem kifejezetten békésebbé teszi a létezést.

Jób sztorija az önellentmondások tárháza. Az alapdilemmára - miként lehet Isten igazságos, ha engedi a jók szenvedését? - az egyes szereplők eltérő válaszokat adnak. Elifáz, Bildád és Cofár szerint nincs itt semmi látnivaló; mivel a Teremtő nem lehet más, csakis igazságos, ebből Jób bűnössége következhet csupán. Jób reakciója a tökéletes értetlenség, hiszen tudja, hogy ő maga példás életvitelű. Jahve rendkívül szimpatikus válasza pedig: én vagyok az Isten, azt teszek, amit akarok; nem tartozom senkinek semmivel, még magyarázattal sem... Van itt azonban egy másik önellentmondás is, amelyről nemigen esik szó. Amikor a vallás a feltétlen hitet és bizalmat magasabb polcra helyezi a világot megérteni kívánó értelemnél, annak hátterében egyetlen gondolat áll: Isten minden nehézséggel együtt is a gondunkat viseli, óv bennünket és nem enged ránk pakolni olyan terhet, amelyet ne bírnánk el. Mi több: minden szenvedésnek értelme van; tanít valamit, formál és megerősít bennünket. Csakhogy mindez brutálisan szembemegy Jahve nagy monológjával, melyben arról értekezik, hogy a teremtett világ rém összetett, abba már nem fér bele, hogy nap mint nap belepiszkáljon. Hogyan tud hát vigyázni ránk, ha közben teljesen elengedte a kezünket??

Bizonyosan velem van a baj, de Jób sztoriján elmélkedve nem lettem sokkal okosabb. Az olvasó joggal Jahve szavaitól várná a megoldást, de úgy tűnik, tömény mellébeszélésen túl nem sokat kapunk. Az emberi bűn felemlegetése is felesleges zsákutca-érvelés, hiszen Jób szenvedéséhez nem sok köze van; a totál szívásnak, melyet átél, sem a saját, sem embertársainak vétkei nem okozói. (Ha Isten megvédene minket mindenféle természeti és egyéb, az emberi működéshez nem köthető katasztrófától, úgy volna értelme erről elmélkedni. Így nem sok.) Valójában visszatérünk a Teremtés könyvéhez: a jó és a rossz tudásának fájáról nincs jogunk lakmározni. Ennyi. A főhős ebbe beletörődik, de bevallom: nekem az a Jób szimpatikusabb, amelyik perbe száll a Mindenhatóval és magyarázatokat követel. Ez volna mindannyiunk küldetése. 

A legtöbben hozzá vagyunk szokva, hogy az ellenzéki oldalon csupa idióta ténfereg. Amikor Szabó Tímea artikulálatlanul rikácsol a parlamentben; amikor Karácsony Gergely összevissza hablatyol; amikor Dobrev Klára a leglaposabb, legelcsépeltebb populista közhelyekkel fárasztja szűkülő közönségét; amikor Márki-Zay Péter az őrület egyértelmű jeleit mutatja - nyilvánvalóan üdítően hat, ha valaki józanul, higgadtan és hozzáértő módon kommunikál. A Magyar Hang stábja nemrégiben Rácz András Oroszország-szakértővel készített nagy interjút, s a videó alatti hozzászólásokból is tisztán érződik: sikerült mindenkit alaposan megvezetni.

Rácz Andrásnál profibb szélhámost ritkán látni. Szemmel láthatóan minden adottsága megvan hozzá. Kifejezetten intelligens. Remek előadó: tisztán, érthetően, magabiztosan beszél. Minden, amit tényként közöl, abszolút valós és megállja a helyét. S miután hitelesen felépíti az elfogulatlan szakértő imidzsét, a valóság színtiszta posztóját azonnal elkezdi teleszőni privát és erősen elfogult narratívájával, úgy téve, mintha továbbra is tényeket közölne. Rendkívül beszédes, hogy a riport első 17 perce abszolút beleköthetetlen. Mintha pontosan tudná, hogy ennyi idő bőven elég is a hitelesség megalapozásához - innentől már nyugodtan jöhetnek a csalárdságok... Rácz András attitűdje természetesen emberileg érthető. 2022. június 30-ig a Nemzeti Közszolgálati Egyetem munkatársa volt, azonban ezt követően nem hosszabbították meg szerződését. Nyilvánvaló, hogy a mai napig erősen sértve érzi magát.

A békemisszió kapcsán a következőképpen nyilatkozik: "Mit értünk el vele? Kinek jó? Mi abból a profit, hogy a magyar miniszterelnök - tényleg nem tudok rá jobb szót - egy ilyen ego trip keretében... A kijevi látogatásnak volt értelme. (...) De hogy a moszkvai tripnek mi volt az értelme, pláne a pekinginek?" Egészen döbbenetes ez komoly arccal előadott értetlenkedés. A nyár elején Orbán egy hét alatt végighaknizta a világot. Mindenütt fogadták. Minden profin le volt szervezve előre. Ha az egész tényleg nem szólt többről, mint a kormányfő ázsiójáról, már úgy is egy diplomáciai bravúr, már úgy is bőven megérte. Borzasztó kisstílű dolog, ha valaki ezt ellendrukkerként képtelen elismerni. Arról nem is beszélve, hogy egyedül a kijevi kirándulást méltatja: "Ott egy csomó dolog elindulhatott..." Persze, persze. Zelenszkij be is jelentette: leállítják az olajszállítást a Barátság vezetéken. Tényleg jobb és barátságosabb lett azóta az ukrán hozzáállás... No de nem is ez a lényeg. Sokkal érdekesebb, hogy miként látja ugyanezt egy olyan elemző, aki szintén nem Orbán embere, ennek ellenére igyekszik elfogulatlan maradni. Tölgyessy Péter a Partizán múlt heti adásában így fogalmaz: "A dolog lényege, hogy egy nagyon kis ország vezetője fölmutatta, hogy ő az egész világrend ellen lázad. És fogadták a világ vezetői (...) Orbán Viktor valójában kihívást intéz a régi elitek egészével szemben, és az egész magyar külpolitikát arra alapozza - szinte hihetetlennek tűnik egy kis országtól - hogy a régi elitek meg fognak bukni." Elképesztő a különbség a két elemzés közt. Rácz András feje mélyen Brüsszel fenekében, így mindent csak ebből a látószögből képes megközelíteni. Tölgyessy ugyanakkor valóban független; képes tárgyilagos maradni, képes megérteni a motivációkat és értékelni a tényleges teljesítményt (még akkor is, ha ő maga nem ért egyet az irányvonallal).

De ha már békemisszió, az Oroszország-szakértő határozottan állítja: "Jelenleg arra, hogy bármilyen közvetítő békét tudjon teremteni, gyakorlatilag nulla az esély. Azért, mert mindkét fél továbbra is elsősorban katonai erővel akarja elérni a saját céljait." Milyen érdekes: Orbán Viktor majdnem pontosan ugyanezt fogalmazta meg kijevi és moszkvai látogatását követően. Mindkét idióta háborúzni akar. Lehet, hogy a miniszterelnöknek nem is kellett volna júniusban repülőre ülnie, ez a nagyon okos Rácz András előre megmondta volna, mit fog hallani? Ami azonban az Egyesült Államok szerepét illeti: már a kezdetektől világos, hogy minden Washingtonon múlik. Az USA azonban aligha nevezhető kívülálló közvetítőnek - vastagon főszereplője e drámának.

S hogy miért nem született meg az isztambuli béke közvetlenül a háború kirobbanását követően? A szakértő ezzel magyarázza: "Az a kérdés, ha én mondjuk ukrán döntéshozó vagyok, akkor biztos lehetek-e abban, hogy ha aláírok egy ilyen megállapodást, akkor azt Oroszország be fogja-e tartani." Beszarás. Nincs hozzá köze a sietve Kijevbe látogató Boris Johnsonnak. Sem az Egyesült Államoknak. Csakis az ukránok általános bizalmatlansága az oka... Ez kész röhej. És a műsorvezető nem reagál, hogy ennyi erővel soha a történelem folyamán nem jöhetett volna létre egyetlen békemegállapodás sem. És nem jegyzi meg, hogy nem feltétlenül a jóhiszeműség, sokkal inkább a bábáskodó nagyhatalmak jelentik a garanciát. És nem kérdi meg, hogy az USA miért nem állt rögtön a béke mellé, erejével szavatolva a megállapodás betartását...

Szerető Szabolcs - bár végig alákérdez Rácz Andrásnak - néha azért adekvát témákat is felvet, még ha óvatosan is teszi, konteóként címkézve: "Egy háború a nemzetközi hadiiparnak komoly üzleti lehetőség, és ilyen értelemben ez a hadipari lobbi is szerepet játszik abban, hogy egy konfliktus elhúzódjon." A beszélgetőfelek mindegyike tudja, hogy triviális igazságról van szó; az érdek nyilvánvaló. A riportalany azonban nem kacsinthat ki a saját narratívájából: Oroszország az ördög, Ukrajna és Amerika angyalok - ebbe nem fér bele, hogy Putyinon kívül bárki bármilyen felelősséget viseljen: "Korábbi háborúk tapasztalatai alapján én erre azt tudnám mondani, hogy a háborúkat a hadiipar nagyon ritkán robbant ki." Esküszöm, szekunder szégyent érzek, amikor egy okos és felkészült szakember ilyen nyomorultul mellébeszél. Még a műsorvezető is a konfliktus elhúzódását, s nem a kirobbanását említi, de Rácz Andrást ez sem zavarja: szemrebbenés nélkül mentegeti a menthetetlent.

"Nem tudom megmondani, hogyan fog hatni az amerikai elnökválasztás Ukrajna támogatására, ami valószínűnek tűnik, hogy Európának a korábbinál többet kell költenie." Számomra döbbenetes: a műsorvezetőnek meg sem fordul a fejében, hogy feltegye a kérdést: miért is? Miért is kell Európának egyáltalán bármit is költenie Ukrajnára? Mitől olyan evidens ez? A beszélgetőtársak szemmel láthatóan egy zárt véleménybuborékban csücsülnek, úgy téve, mintha a tízparancsolatról lenne szó, miközben két éve még senki sem gondolta volna, hogy az öreg kontinens legfőbb célja önmagának lenullázása, s feláldozása Ukrajna oltárán.

Rácz András biztos abban, hogy nem kell tartani a háború térbeli eszkalációjától, sem pedig az atomfegyverek bevetésétől. Ezekben speciel jómagam is bízom, azonban ilyen öntelten biztosan nem nyilatkoznék a mindnyájunk előtt ismeretlen jövőt illetően. Ami viszont az ezzel kapcsolatos kormánykommunikációt illeti, kritikája egészen vérlázító: "Az EP választások után - nézzünk ki az utcára - látunk egy darab háborús plakátot? Hirtelen, egy csapásra elmúlt az eszkaláció veszélye. Na ugye, hogy ostobaság volt?" Esküszöm a bicska kinyílik a zsebemben, amikor ekkora demagógiát hallok. Hát nem azzal riogatott a baloldal hónapokon át, hogy Oroszország megindul, s letarolja fél Európát? Pont a kormányoldal képviselte azt az álláspontot, hogy ez egy helyi konfliktus és akár meg is maradhatna annak. És vajon miként kéne kommunikálni egy választási kampány során? Hogy építsen mindenki atombunkert? Teljesen adekvát volt az üzenet: aki békét szeretne, szavazzon olyan politikai erőre, amely a béke elősegítésén dolgozik. Vagy az a gond, hogy a plakátokat a kampány végeztével - annak rendje s módja szerint - leszedik? Egészen elszomorító, hogy egy ennyire értelmes ember úgy nyilatkozik a politikai marketing területéről, mintha négyéves óvodás volna és az égvilágon semmit sem értene. (Holott nem az, tökéletesen ért mindent, s azzal is tisztában van, milyen aljasságot művel.)

Napestig sorolhatnám még Rácz András további értelmiségi maszatolásait. Ahogyan a magyar külpolitikát ekézi, miközben egyetlen szót sem ejt annak kapcsán, mi volna a helyes. (Azt azért ő sem tudná rezzenéstelen arccal, szégyenkezés nélkül előadni, hogy mindenben Washington és Brüsszel döntéseihez kéne igazodni, kritika és ellenvetés nélkül.) Beszél arról, hogy micsoda károkat okoznak a magyar gazdaságban a kifizetetlen EU-s pénzek, de meg sem említi azt a százféle jogtalanságot, amelyet az Unió elkövet ennek kapcsán. (Itt is csak érezteti, hogy be kéne húznunk fülünk-farkunk, semmiben ellent nem mondva Brüsszelnek. Tölgyessy e téren is lényegesen korrektebb: felhívja a figyelmet a brüsszeli elit, azon belül is az EP mélyen antidemokratikus voltára.) Amikor az ukránok korábbi kegyetlenkedései kerülnek napirendre, rögtön arról kezd értekezni, hogy az ENSZ definíciója szerint nem történt népirtás. És persze igaza van: ha csupán 38 ember égetnek el elevenen, az kevés ahhoz, hogy népirtásról beszéljünk... Döbbenetes ez az ember. Döbbenetes a gátlástalansága. És döbbenetes az, ahogyan eljátssza a független, elfogulatlan szakértőt. Azon már meg sem lepődöm, hogy a balosok kérdés nélkül beszopnak mindent.

"Én azt szeretném, ha a gyerekemet nem, hogy a telefon, de a mesterséges intelligencia használatára tanítanák meg az iskolában. Tanulja meg eredményesen használni a Google-t és tanulja meg, hogyan szűrje ki a hamis információkat az interneten. Legyen ebben jobb, mint annyi felnőtt ma...." - írja Facebook-bejegyzésében Ágoston László. "Tanulja meg, mi mindenre jó még a játékon túl is a kezébe adott miniatűr csoda: szerkesszen rajta képeket, szerezzen vele zenét, tegye többé az életét ezzel a páratlan eszközzel, aminek nagyobb a számítókapacitása, mint annak a gépnek volt, amivel Holdra szállt az emberiség."

Mindezekkel szemben ott a másik oldal: egy sor nyugat-európai ország, ahol már korábban bevezették a tiltó rendelkezést; a Nemzeti Pedagógus Kar, amely egyetért az irányvonallal; valamint a magyar szülők, akik a felmérések szerint 85%-ban a korlátozás mellett állnak. "A törvény és a kormányrendelet-tervezet jelentős előrelépést jelent a gyermekek, kamaszok és fiatalok mentális egészségének védelmében, amelyet számos tudományos, szakmai és szakértői érv, kutatás, tanulmány támaszt alá." – állapította meg közös állásfoglalásában Hal Melinda klinikai szakpszichológus, illetve Pöltl Ákos családbiztonsági szakértő.

A vélemények tehát megoszlanak, s jómagam - liberálisként - aligha fogok lándzsát törni egyik vagy másik álláspont mellett. Már csak azért sem, mert ez nem politikai, vagy erkölcsi természetű kérdés, hanem szimplán szakmai. Ha diák volnék, engem személy szerint rettenetesen zavarna, ha a szabadságomban ilyen mértékben korlátoznának. "Csesszék meg! Szervezzék meg úgy az órát, hogy ne kelljen mobiltelefont használni!" - fakadt ki a minap Boros Bánk Levente, azonban a másik oldal is nyugodtan mondhatná: Csesszék meg! Ne menjen tanárnak az, aki képtelen fegyelmet tartani, továbbá előadásával képtelen nagyobb élményt okozni, mint amilyen a telefonnyomkodás... Nyilván nem gondolom, hogy a tanulók többségétől valami hatalmas érettséget lehetne remélni, de azért - elvben - az sem lehetetlen, hogy nem a készülék irányítja a diákot, hanem fordítva. Jómagam például pont olyan telefonfüggő vagyok, mint bárki más, de például amikor strandra megyek, a mobilomat minden esetben otthon (a nyaralóban, a szállodában) hagyom, hiszen úszás és napozás közben semmi szükségem rá. Ugyanezt a tudatosságot az iskolások is magukévá tehetnék: a fontos és izgalmas órákon az iPhone maradhatna a zsebben. "Az okoseszközök és okostelefonok iskolai jelenléte csökkenti a diákok közötti beszélgetéseket, interakciókat, személyes kapcsolatot, ami elengedhetetlen a megfelelő idegrendszeri fejlődésükhöz, ahogyan szociális készségeik és érzelmi intelligenciájuk hatékonyságában is negatív szerepet játszik." Kates, Wu, és Coryn, 2018-as kutatásának megállapításai lényeges érvekkel támogatják a korlátozni szándékozókat. Viszont ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a telefon alapfunkciója mégiscsak a kommunikáció, a személyes interakciók teremtése. Talán a tanterem végében ülő Ádám sosem vinné randizni az első padban unatkozó Évát, ha a világ legálmosítóbb kémiaóráján nem írna rá messengeren valami könnyed hülyeséget, s a lány nem fordulna hátra, megvillantva vadakat megszelídítő mosolyát... Emlékszem, mi még - a szép emlékű nyolcvanas években - kézzel írt leveleket utaztattunk végig az osztályon. Azért az nagyon nem ugyanaz... A felnőttek világában sem más a helyzet. Az unalmas értekezleteken ugyanúgy mindenki a telefonját nyomkodja. Aki jól figyel, ilyenkor még azt is kiszúrhatja, hogy a cégen belül kiknek van viszonya egymással... Szóval ne becsüljük alá az okostelefonok pozitív, kapcsolatépítő szerepét sem. És alig hiszem, hogy egy kamasz számára bármi is fontosabb lehet a szerelemnél.

Ennyit a szakmai és személyes preferenciákról, a lényeg valójában nem itt keresendő. Az iskolai telefonhasználat kérdése azért szuper téma, mert tökéletesen rávilágít, miként festene az ideális világ. Természetesen úgy, hogy nem volna centralizált, állami iskolarendszer. Ha az oktatás jellemzően a magánszektor kezében volna, s piaci alapon választhatnánk százféle tanítási módszer közül, úgy ez sem képezhetné központi rendelet tárgyát. Az egyes iskolák saját hatáskörükben eldöntenék - hasonlóan ahhoz, hogy milyen tankönyveket használnak, milyen idegen nyelveket oktatnak, s hogy alkalmaznak-e bármiféle dresszkódot -, hogy miként viszonyulnak a mobilhasználathoz. A szülők pedig (akár ez alapján) szabadon választhatnának, hogy hová íratják be srácaikat. Simán lehet, hogy győzne a tudományos korszellem; a teljes tiltás jobb tanulási eredményeket hozna, a megengedőbb iskolák diákjai leszakadnának, s előbb-utóbb minden valamirevaló suli a korlátozás útjára lépne. De az is lehet, hogy egy-két elitgimnázium olyan pazar oktatógárdát és tanulóállományt hozna össze, hogy a teljes szabadság sem okozna semmiféle gondot. Ismerjük a vonatkozó kutatási eredményeket: minél iskolázottabb a szülő, annál kevésbé igényli gyermeke bármiféle iskolai korlátozását. (Egy hazai, 2009-ben készített felmérés azt a nem meglepő eredményt hozta, hogy minél magasabb a szülők iskolai végzettsége, annál kevésbé igénylik gyermekük rendre és fegyelemre nevelését. A 8 általánossal, vagy annál kevesebbel rendelkezők 38, illetve 42,2%-ban; a felsőfokú végzettségűek mindössze 17,1%-ban ítélték lényegesnek a fegyelmezést. Érdekes módon megfordultak az arányok, amikor azt kérdezték, fontos-e, hogy a gyerek jól érezze magát a tanintézményben. A főiskolát, egyetemet végzett szülők 43,4 %-a ezt kifejezetten lényegesnek ítélte, szemben azokkal, akik még a 8 általánost sem fejezték be, utóbbiaknak csupán 11,1%-a (!!!) tartotta fontosnak gyerekük jó iskolai közérzetét.)

Nyilvánvaló, hogy telefon nélkül is van élet az iskolában. Nyilvánvaló az is, hogy a gyermekpszichológia szaktudását érdemes figyelembe venni. Mégis: csupán az oktatás szabadpiaci működése, e színtiszta utópia volna képes arra, hogy igazságot tegyen a kérdést illetően. Kár, hogy erre világszerte nem sok esélyt látni. 

"Ha Brüsszel migránsokat akar, megkapják őket" - jelentette ki Gulyás Gergely a csütörtöki kormányinfón. A magyar kormány egyirányú jegyet biztosít a belga fővárosba a bevándorlók számára.

Bevallom: imádom ezt a kurucos attitűdöt, s ezt várom a mindenkori magyar kabinettől. Brüsszel már ma is egy bevándorlókkal túlzsúfolt, koszos, szemetes, húgyszagú város - jártam ott nemrég, írtam is róla -, valódi szimbóluma a 21. századi Nyugat-Európának. Ha valahol, ott aztán jó helyen lesznek a migránstömegek. Érdekes módon a város főpolgármestere nem így reagált: "Az illegális bevándorlók odautaztatása kárára lenne a brüsszelieknek" - írja a hírtől megrettent Philippe Close. Hát nem érdekes ez? Ami a belgáknak totál szívás, azt nekünk szó nélkül és kötelezően le kéne nyelnünk? Mi folyik itt? El kéne lassan dönteni ezeknek az okos balos européereknek, hogy a migráció jó dolog-e, vagy sem. Ha jó, hát örüljenek neki, ha pedig nem az, úgy minket sem kéne szívatni vele. Természetesen ismerjük a szocialista lelkületet: mindig a más faszával vernék a csalánt, mindig a más pénzéből jótékonykodnának. Ha valakibe egy minimális erkölcsi érzék is szorult, úgy erre csak annyit mond: hányinger.

Évtizedek óta kész a terv: Európa váljon kevert népességű, kapucsínó embermasszává. De miért is? Több magyarázatot is tudunk, egyik jobb, mint a másik.

• ILLUZÓRIKUS - Talán van pár eszement idealista, aki azt gondolja, jobb hely lesz a világ, ha a rasszok egymással házasodva, keveredve, szaporodva létrehozzák az ÚJ EMBERISÉGET, amely békésebb és együttműködőbb lesz minden eddiginél, hiszen mindenki mindenki testvére...
• KÁOSZTEREMTŐ - Vannak olyanok is nem kevesen, akik pontosan tudják, hogy a különböző kultúrák és vallások egy akolba terelése robbanáshoz, polgárháborúkhoz vezet. Ocsmány egy szándék.
• POLITIKAI HASZONSZERZŐ - Az új bevándorlók ideig-óráig a migránspárti baloldalt támogatják, s ennyi elég is a pillanatemberkéknek. Utánuk az özönvíz.
• GAZDASÁGI HASZONSZERZŐ - A globális nagyvállalatok szemmel láthatóan azt az álláspontot képviselik, hogy a legjobb munkaerőt és a legjobb fogyasztót egyaránt a gyökértelen, a hagyományaitól, értékeitől, identitásától megfosztott ÚJ EMBERISÉG tagjai jelentik. Hosszútávú gazdasági cél lehet tehát a nemzetek, az etnikumok, a nemek, a kultúrák teljes összekeverése.

Mint látjuk, a négy motiváció közül egyedül az első nevezhető pozitívnak és elfogadhatónak, ám az is totális utópia. Érdemes volna kimondani végre: Ez a fajta erőltetett és gyors emberkísérlet semmi jót nem ígér. A kevert népességű, kapucsínó embermassza - ha létre is jönne - semmivel sem volna jobb, mint a homogén európai őslakosság.

Az elmélet után lássuk a gyakorlatot! Az egymással idegen népek és kultúrák keveredése alapvetően háromféle világot eredményezhet:

• ASSZIMILÁCIÓ - Az újonnan érkezők beolvadnak az őslakosságba, színesítve annak génállományát és szokásrendszerét.
• BÉKÉS, PÁRHUZAMOS TÁRSADALMAK - A bevándorlók az őslakosságtól elkülönülten élnek, kizárólag egymás közt szaporodnak, őrzik a magukkal hozott kultúrájukat, ugyanakkor betartják a befogadó ország törvényeit. (Ez jellemzi például a kínaiakat hazánkban.)
• AGRESSZÍV, PÁRHUZAMOS TÁRSADALMAK - Ez maga a Nyugat jelenkora. A migránsok érkezésével az erőszakos bűncselekmények száma erősen megnő, az őslakosok biztonságérzete meredeken csökken.

Azt látjuk, hogy a három lehetséges verzióból kettő semleges, egy pedig katasztrofális. Sehogy sem tűnik jó biznisznek. Érdemes volna kimondani végre: a gyakorlat szintjén sem látunk olyan forgatókönyvet, amely jobb világot eredményezne az eredetinél. A különböző etnikumok és kultúrák együttélése tehát önmagában nem áldás, sokkal inkább probléma, mely a legtöbb országban migráció nélkül is megtapasztalható: Magyarországon a cigányság; Az Egyesült Államokban a behurcolt, fekete rabszolgák leszármazottai; Nyugat-Európában az egykori gyarmatokról érkezett tömegek jelentik azt a problémahalmazt, melyet így is, úgy is kezelni kell. Három dolog biztosan leszögezhető:

• Messze az asszimiláció a legjobb út. (Kár, hogy nem működik, a rasszok közötti házasságok aránya mindenütt a világon elenyészően alacsony. Minden felmérés azt igazolja, hogy a túlnyomó többség a saját etnikumához vonzódik, akármennyire erőlteti is a nyugati média a fekete férfi - fehér nő idealizált párosát.)
• A probléma évtizedek, sőt évszázadok óta fennáll, s máig megoldatlan.
• Ha van valami, amit biztosan nem kéne erőltetni, az a gondok további dagasztása, a migráció további bátorítása és elősegítése által.

"A béka belement, hogy átviszi hátán a skorpiót a folyó túloldalára, azzal a feltétellel, hogy amaz nem fogja megszúrni. Mielőtt még a folyó közepéig értek volna, a skorpió belemélyesztette méregtövisét a béka hátába. A béka a hátára fordult, a skorpió szemébe nézett, s könnyeivel küzdve megkérdezte: Miért tetted ezt? A szavadat adtad és mégis megszúrtál... így most mindketten megfulladunk. A skorpió így felelt: Nem tehetek róla, ilyen a természetem." Így megy ez. Az ősi kínai tanmese pontosan leírja, mekkora hálát éreznek a barbár világokból érkező migránsok a befogadó országok felé. Napestig sorolhatnánk az utóbbi évek brutálisabbnál brutálisabb terrortámadásait, most legyen elég, ha megemlítjük a legutóbbi borzalmat, a pénteki solingeni mészárlást. Amikor egy iszlám fanatikus válogatás nélkül mélyeszti kését egy ünnepi rendezvény járókelőibe, annál aligha tudunk aljasabbat elképzelni. Talán csak azok embertelenebbek, akik ezt engedik, eltűrik, elősegítik és bátorítják. Sohase feledkezzünk el a naiv béka felelősségéről sem!

Ha nyár, akkor szerelem. Ha szerelem, akkor társkereső... Régi vesszőparipám, hogy aki netes társkeresésre adja a fejét, először is készítsen magáról bitang ütős profilt. Megdöbbentő, hogy még ma is mennyi igénytelen fotóval, amatőr beharangozó szöveggel találkozni. Ezúttal azonban nem ezekre, hanem kifejezetten a névválasztásra összpontosítanék.

A legtöbb partnervadász oldalon mindenki olyan nevet ad magának, amilyet csak szeretne. Hitem szerint nem itt kéne kiélni kreatív késztetéseinket, így a legjobb és legtisztességesebb megoldásnak az tűnik, ha az érintettek a saját, valódi és teljes nevükkel regisztrálnak. Palvin Barbara, Csobot Adél, Blaha Lujza... egyik sem olyan, hogy ezek csengése miatt azonnal továbblapoznánk, szemben egy sor idióta nicknévvel. Már eleve az is gáz, ha mi adunk magunknak becenevet, s nem a nagyvilág. Franz Beckenbauer sem maga találta ki, hogy Ferenc császárnak nevezzék, ahogyan a Száguldó Őrnagy sem Puskás agyszüleménye, továbbá Gennaro Gattusot is a közönség keresztelte el Rettenthetetlennek. Mindhárom becenév jogos és megalapozott; Beckenbauer valóban uralta a pályát, Puskás őrnagyi rangban teljesített szolgálatot, Gattuso elszántságára pedig még a fiatalabbak is jól emlékeznek. Amikor valaki önmagának választ fantázia szülte nevet, abban mindenesetre biztosak lehetünk, hogy az érintett valami jellemző dolgot kíván közölni önmagáról.

EGYSZERŰ, BECÉZŐ FORMULÁK

CSILLUSZ, MONCSI, HANNÁCSKA - A leggyakoribb és legkevésbé fantáziadús megoldás, amikor a párkereső nő a saját keresztnevét becézgeti. Ami engem illet: egyetlen randi-oldalon sem vagyok fent, de eszembe sem jutna magamat Lacikaként, avagy Lackóként bemutatni, mert annyira komolytalannak és gyermetegnek hatna. Érdekes, hogy ez a nők többségét - saját magukat tekintve - nemigen zavarja. Természetesen mi sem mérünk azonos mércével: ezt az éretlen gügyögést sokkal inkább elnézzük egy fiatal bombázónak, mint egy koros bányarémnek.

JÁZMIN BABA - Írja egy ötvenes asszonyság, akit már ránézésre is inkább Jázmin mamának szólítanék... Én értem azt, hogy a nőknek piszok nehéz megküzdeniük a múló idővel, különösen akkor, ha új szerelemre vágynak. De ennek akkor sem az a leghatékonyabb módja, hogy tinédzserként beszélnek magukról. Valahogy jobban hiszek a testedzésben, a diétában és a jól ápoltságban.

 CICAMICA, NAPOCSKA, PLÜSSNYUSZIKÁD - A gügyögés tárháza kifogyhatatlan.

ÖNJELLEMZÉS

MOSOLYGÓS LADY - Imigyen mutatja be magát az a nő, aki még a mellékelt fotón is híján van minden mosolynak... Pedig ez olyan alapvető volna! Én már azokat sem értem, akik alapvetően szomorúak. De még ők is megtehetnék, hogy legalább egyetlen fénykép erejéig némi jókedvet erőltetnek az arcukra. Az meg végképp rejtély előttem, hogy aki még erre az apróságra is képtelen, miért nevezi magát Mosolygós Ladynek...

TITOKZATOS LÁNY - Ilyet sem mond magáról senki. Főleg az nem, aki valóban titokzatos...

NEM SEMMI - Az önfényezés abszolút helyén való, de bizonyosan nem ebben a formában. Az elismerő csettintésnek mindig kívülről kell érkeznie.

DUCINGÓ, DUCI DÍVA, DIVATOS DUCI - Itt viszont előremenekülést látunk. A leányzók már névválasztásukkal is tisztázni kívánják alkatukat, hogy ne érje meglepetés az idelátogatókat... (Nem mindenki tesz így, számos kövér nő régi fotókat tölt fel, vagy pedig csakis olyanokat, amelyek jól rejtik idomaikat.) Az őszinteség tehát díjazandó, de az életmódváltás még inkább az volna. Arról nem is beszélve, hogy az önbecsapás csúcsa az, amikor egy nő elhiszi, hogy a duci alkat is lehet divatos, avagy dívához illő.

RITKA - Talán nem minden nő tudja, de mi, férfiak a legkevésbé sem vágyunk ritkaságokra. Sőt: a lehető legátlagosabb lányokat keressük, főként, ami a megjelenést illeti. (Pszichológiai tény: azt az arcot látjuk szépnek, amely a lehető legközelebb áll a szimmetrikushoz, a közönségeshez, az átlagoshoz.) Ami a nők természetrajzát illeti, ott sem vágyunk extremitásokra; a mosolygós, kedves, életvidám csajokat keressük. Aki "ritka", az - leszámítva a ritka kincseket - többnyire inkább ijesztő, mintsem vonzó.

KAPCSOLATFÜGGŐSÉG

ÁRVÁCSKA - Magáért beszélő név. Nem csinál titkot a magányából. Alapvető hiba társkeresésnél.

REMÉNY - Úgy cseng, mintha az érintett nők (többen is használják ezt a nicknevet) maguk kínálnák a reményt magányos lovagjaiknak. A valóság ezzel szemben az, hogy a kapcsolódó fotókat nézve inkább ők érezhetik úgy, hogy ez a platform az utolsó reményük...

VELED - Ez vicces. Még azt sem tudja, ki lesz a másik - talán egy házasságszédelgő, egy masszív alkoholista, vagy épp egy baltás gyilkos -, de már most intim üzemmódba vált.

ÖRÖKKÉ - Persze, persze. Ahogyan az előző tizenkét kudarcos kapcsolat is indult...

A SZEXUALITÁS KIDOMBORÍTÁSA

LESS MEG - Bevallom, nekem ez tetszik. Ilyet sem írtam még eddig e posztban...

MONCICI - A leányzó nem rejti véka alá, mire a legbüszkébb.

KEZESBÁRÁNY - Sokatmondó név. Valójában nem is hangzik rosszul.

KISÖRDÖG - Ez is ígéretes volna, ha nem égett volna be a retinámba az érintett fotója...

GINGER PUSSY - Finom utalás a prostituáltak attitűdjére.

SZÜRKE PROVINCIA - Sanszos, hogy az ötven árnyalatra illene asszociálnunk.

ALTERNATÍV UTAK

Amióta az eszemet tudom, logikai rejtvényeket fejtek. Eleddig hat világbajnokságot megjártam, értem a csíziót valamelyest. De azért mindennel én sem birkózom meg. A legelvetemültebb társkereső nicknevekhez nem is igen tudnék hozzáfűzni bármit:

KAROSSZÉRIALAKATOS

KÖSZCSI

BUMERÁNG LÉLEKKOKTÉL

CIPŐFŰZŐ VÉDŐ PÖCÖK

***

"Minden névnek egyénisége van, rejtett előjele, bűvköre, és az ilyesmi a hétköznapi életben is előbb-utóbb beleszól az ember sorsába. (...) Mindez fokozottan érvényes az irodalom stilizált világában, ahol minden fuvallatnak, árnyalatnak jelentősége van." - Így fogalmaz Bodor Ádám erdélyi magyar író. Ami az idézet második felét illeti, azzal maradéktalanul egyet lehet érteni. Egy profi alkotó karaktereit is professzionális, kifejező nevekkel ruházza fel. Csakhogy az emberiség nagyobbik része nem sok irodalmi vénával bír. S ha valaki önmagában is híján van minden egyéniségnek, az valószínűleg a névválasztás terén sem produkál maradandót. A Rómeó és a Júlia nevek még ma is beszédesen csengenek, holott Shakespeare már több mint 400 éve halott. A Cuncika89-re pedig már az a három kopaszodó férfiember sem fog emlékezni, akik végül így vagy úgy révbe értek a szóban forgó leányzónál.

Tipikus, ízig-vérig francia film. Van benne esetlen csetlés-boltlás, van benne szerelem, s itt-ott még némi szellemesség is. Van benne gondolat, s ami a legfontosabb: az alkotók a történet vázát adó zöld ideológiát józan távolságtartással és kellő szarkazmussal kezelik - ha nem is teszik egyértelműen nevetségessé, de semmiképpen sem köteleződnek el mellette. A Nakache-Toledano rendezőpáros 2011-ben piszok magasra tette a lécet az Életrevalók című mozival. Az Ennél csak jobb jöhet meg sem közelíti sem mélységében, sem humorában, de azért alig hiszem, hogy bárki is átkozni fog, ha a jelen poszt hatására rászánja azt a két órát.

Az egyik szálat Albert és Bruno képviseli; ők a felelőtlen bohémek. Túlköltekeztek, adósságspirálba keveredtek, s most próbálnak túlélni, kikecmeregni. Ingyen sörre, ingyen ebédekre, ingyen szállásra hajtanak, s napjaikat simlis ügyletek jellemzik. "Szükségem van erre? Tényleg szükségem van rá? És tényleg most van rá szükségem?" - oktatja őket segítő tanácsadójuk, aki maga is szerencsejáték-függő... A hármas mantra mindenesetre megszívlelendő, a film ezen üzenete abszolút pozitív. Nincs annál ostobább dolog, mint megnehezíteni, megnyomorítani, tönkretenni az életünket totál felesleges költekezések miatt.

A másik szál Cactus vonala, aki egy zöld aktivista csoportot vezet. (Ehhez csatlakozik Albert és Bruno, persze csupa szélhámos motivációtól vezérelve.) Itt aztán minden megmosolyogtató, sztereotip elem megjelenik. A lány természetesen klímaszorongó. Olyan világról álmodik, ahol nincs környezetszennyező közlekedés, ahol a boltokat bezárják... ez nagyon beteg. Az én szememben az üzletek, vásárcsarnokok és plázák az emberi kooperáció legszebb szimbólumai. A legelemibb emberi szükségletek kielégítését szolgálják - irgalmatlanul perverznek gondolom, ha valaki ezek bezárásában leli örömét. Persze sanszos, hogy a civilizáció átlagembere jócskán többet vásárol a feltétlenül szükségesnél. Az is igaz, hogy a legtöbb luxusköltekezés nem teremt valódi és tartós boldogságot. És nyilvánvaló, hogy a filmben is megjelenő black friday őrült tülekedése is abszolút infantilis. De attól, hogy egyesek irracionális módon szórják a pénzt, a boltok még szent helyek, a békés együttműködés templomai maradnak.

Vicces az a kimódolt puritánság is, ahogyan Cactus él. Egy hatalmas, tágas lakásban lakik, amelyben egyáltalán nincsenek bútorok... Vajon mitől lenne rosszabb a Föld különböző ökoszisztémáinak, ha beszerezne pár alig használt fotelt? Aszketizmusa jelképes és totál értelmetlen mindenféle szempontból. Legfőképp azért, mert e téren aligha lesznek követői. A legváltozatosabb szerzetesi létformák is sok száz éve léteznek, mégsem lettek soha népszerűek a széles tömegek szemében. A legtöbben úgy gondoljuk: nem arra születtünk, hogy egy életen át szenvedjünk. Ha kialakítjuk a magunk jóleső kényelmét, azzal nem ártunk sem másoknak, sem pedig a Föld klímájának. Ha pedig bolygónk mégiscsak pont azon Söderhamn kanapé legyártásába reccsen bele, amelyet a nappalinkba szeretnénk, úgy tényleg meg voltak számlálva a napjaink...

A filmben szereplő zöld aktivisták rendre visszatérő kommunikációs fordulata, melyet jellemzően a rendőri fellépéskor kezdenek szajkózni: "erőszakmentesek vagyunk..." Mondanám, hogy ez is vicces, azonban az erkölcsi relativizmuson már jó ideje nem tudok röhögni. Amikor egy csoport megállítja a városi forgalmat, nem enged felszállni egy repülőt, avagy kordont képez egy üzlet előtt, az maga a színtiszta erőszak. Egyszerűen azért, mert a másik embert FIZIKAILAG gátolja a szabad mozgásban. Tiltakozni, a figyelmet magunkra irányítani sokféleképpen lehet agressziómentesen is. Lehet békés demonstrációt szervezni. Újságcikket írni. Szórólapozni. Előadásokat tartani. Értem én, hogy ezek hatékonysága jócskán gyengébb, mint a valódi botránykeltés. Csak ne nevezzük erőszakmentesnek azt, ami nyilvánvalóan nem az! Amikor nagyszüleink 1956-ban forradalmat robbantottak ki, aligha volt egyéb reményük a változásra. Amikor napjainkban Anglia-szerte komoly zavargásokat látunk, szintén az az érzésünk, hogy az utcára vonulóknak nemigen maradt más eszközük önmaguk megvédésére; a brit rendőrség és a kormány ugyanis - függetlenül attól, hogy melyik párt van hatalmon - teljes mellszélességgel a bevándorlók oldalán áll, az őshonos angol polgárok abszolút magukra maradtak. A zöldmozgalom azonban nem ilyen. Itt nincs azonnali és közvetlen veszélyben senki, így az erőszak a legkevésbé sem önvédelem, csupán öncélú marketingeszköz.

"Ennél csak jobb jöhet..." Már a (magyar) címadás is maga a tiszta szarkazmus - ezt a nyitó képsorok is egyértelművé teszik. Francia politikusokat látunk egymás után az elmúlt ötven esztendőből, s mind arról beszél, milyen nehéz év volt az előző. Az államférfiaknak persze az a dolguk, hogy mindig reményt adjanak, ám mi pontosan tudjuk: nincs az az élethelyzet, ahonnan ne lehetne még mélyebbre zuhanni. Nem is elsősorban a gazdasági problémák jelentik a legfőbb veszélyt, de még csak nem is a klímaváltozás. Amitől a legjobban tartanunk kell, azok az őrült ideológiák. A komplett 20. század ráment ezekre, a jelenkort már igazán nem kéne feláldozni beteg eszmék oltárán. Ha ezekből sikerül kigyógyulnunk, józan fejjel majd az ökológiai problémáinkon is úrrá leszünk. Fordítva biztosan nem fog menni.

Ha az önmagunkba vetett hit alapján kívánjuk két csoportra osztani az emberiséget, úgy az egyik térfélre azok kerülnek, akik bíznak a maguk tehetségében és szorgalmában. Mélyen hiszik, hogy ennyi elég is az érvényesüléshez. A pálya másik oldalán azokat látjuk, akik pusztán ezt kevésnek ítélik, s meggyőződésük, hogy valamiféle segédeszközre, háttértámogatásra lesz szükségük, ennek hiányában elveszettek. Jelen poszt az utóbbiakra fókuszál.

TUDATMÓDOSÍTÓ SZEREK

Se szeri, se száma azon pop-rock sztároknak, akiket a drog és az alkohol vitt el. Brian Jones, Janis Joplin, Jimi Hendrix, Jim Morrison, Elvis Presley, Whitney Houston, Amy Winehouse... Vajon mi az oka, hogy a művészek - és különösen a zenészek - oly gyakran nyúlnak tudatmódosító szerekhez? Segítené az alkotás folyamatát? Enélkül nem megy? Ady Endre számos versét írta csatak részegen. Weöres Sándor azonban úgy látja: "Az alkohol nem serkenti a költészetet; saját tapasztalatomból tudom, hogy részegen nem tudok verset írni, csak firkálni s a részeg firkálmányok lélektanilag érdekesek és önfelfedezőek, de művészileg vacakok.“ Vissza a zenéhez: a hatvanas-hetvenes évek rengeteg ismert nótáját alkották a legkülönbözőbb szerek hatása alatt. Az Aerosmith tagjai például - saját bevallásuk szerint - kamionnyi anyagot szippantottak fel. Mégis: a legnagyobb sikereket és az igazi világhírnevet a nyolcvanas évek második fele hozta el számukra, amikor másfél évtized önpusztítás után józanul és tisztán kezdtek zenét szerezni és játszani, megalkotva a rocktörténelem három kimagaslóan fergeteges albumát. (A NASA pókokon vizsgálta a különböző drogok hatását. Az eredmény: kivétel nélkül deformált, szabálytalan, használhatatlan hálók.) S ha nem az alkotófolyamatot megtámogatandó, úgy mégis miért vonzódnak ennyire a tudatmódosító szerekhez a művészvilág különböző képviselői? Talán az angol pszichológus Carol Topolski jár a legközelebb az igazsághoz: „A drogok és az alkohol valahol teljesen megbízható dolgok – mert azt kapod tőlük, amit vársz. Szúrsz egy löket heroint, a következőnek ugyanaz lesz a hatása. Kicsit perverz módon stabilitást adnak egy olyan instabil világban, ahol sosem tudhatod, az új lemezt megveszik-e az emberek, eljön-e valaki a következő koncertre.”

VALLÁS

Se szeri, se száma azoknak az áldásoknak és átkoknak, amelyekre a legkisebb ráhatásunk sincsen. Genetikai adottságok, betegségek, halál, szerelem, baleset, mázli és balszerencse... Amikor a Teremtőt gondviselőnek is nevezzük, olyankor arra számítunk, hogy Isten rafinált részrehajlással pörgeti sorsunk rulettkerekét, s a golyó a lehető legtöbbször landol jó helyen. A kérdés adja magát: ha választhatnák, hogy meghagyjuk-e a Mindenható hatáskörében e döntéseket, avagy áthelyeznénk inkább a sajátunkba, miként rendelkeznénk? A magam részéről azt gondolom: nem sokan vannak, akik az eredeti verzió mellett maradnának. Ez egy olyan végtelen ősbizalmat jelentene, amely megléte esetén már az imádság is totál felesleges, hiszen Isten bárhogy dönt, azt számunkra előnyösnek, a lehető legelőnyösebbnek látnánk. Ez már a megvilágosodott buddhista bölcsek szintje. Mi többiek, közönséges földi halandók többnyire azt gondoljuk: sokkal jobban ismerjük személyes szükségleteinket, mint bárki, a Teremtőt is beleértve. Amikor rosszul alakulnak a dolgaink, többnyire azzal vigasztaljuk magunkat, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek; idővel biztosan találunk valami építőt kisebb-nagyobb tragédiáinkban is. De vajon mennyit ér az ilyen, utólagos magyarázatokkal előrukkoló hit? Vajon mennyire építhetünk egy totálisan kiszámíthatatlan Jóistenre - és nevezhetjük-e egyáltalán jónak - ha úgy érezzük, hogy egyedül nem megy?

KÖZÖSSÉG, TÁRSADALOM

Se szeri, se száma azon ideológiáknak, vallásoknak és politikai mozgalmaknak, amelyek azt harsogják: egyedül nem megy, így a közösség oltárán (amely magasabb rendű) az egyénnek (amely alacsonyabb rendű) áldozatokat kell hoznia. Valószínűleg ez a legmérgezőbb gondolat mindhárom közül. A drogokra és a vallásra ugyanis simán lehet nemet mondani - a többi emberre nemigen. Az individualista sem remete; nem elvonultan él egy világvégi barlangban, hanem nagyon is sűrű szövésű emberi kapcsolathálót ápol. Csakhogy amíg az individualista hívószavai az egyenjogúság, az együttműködés, az önkéntesség, és az üzlet, addig a kollektivista többség a hierarchiában, a tekintélyben, a diszkriminációban és az erőszakban utazik. Lássuk csak: mi történik, ha egy afroamerikai számára túl nehéz az egyetemi felvételi? Ha egyedül nem megy, kap némi adminisztratív segítséget, s számára csökkentik a követelményszintet. Mi a helyzet a női karrierálmokkal? Természetesen nekik is jár a kvóta. A Nyugat-Európába tömegesen érkező bevándorlók pedig annyiféle ellátmányt kapnak, hogy dolgozniuk sem igazán kell. Németországban a segélyben részesülő családok több mint hatvan százaléka nem német... sosem derül ki, mire jutnának önerőből. Érdemes volna vigyázó tekintetünket egy percre a párválasztás kérdésére irányítanunk. Most felejtsük el a régi időket és a félbarbár társadalmakat jellemző, előre letárgyalt s elrendezett házasságokat, s koncentráljunk kizárólag a modern civilizációra! A napnál világosabb, hogy ez a legtisztább üzlet. Bárki próbálkozhat bárkinél. Mindenki mondhat nemet, de igent is, ha ahhoz van kedve. Vagy teljesítjük a küldetést önerőből, vagy sehogy. Itt nincs helye az erőszaknak, s nincsenek kőbe vésett szabályok, illemek, elvárások. Talán életünk legnehezebb megmérettetése, mégis - pár elmebeteg társadalommérnökön kívül - mindannyian egyetértünk abban, hogy ez így helyes. Vajon miért nem ugyanígy formáljuk életünk egyéb fejezeteit is? Ha egy ilyen meghatározó jelentőségű kihívás esetén képesek vagyunk sportszerűen viselni akár a teljes kudarcot is, úgy a továbbtanulás, a karrier és a pénzügyek világában miért nem ragaszkodunk a tiszta játékhoz, a torzításmentes versenyhez?

***

Nyilván beleeshetünk a másik végletbe is. Van, aki soha nem kér és nem fogad el segítséget senkitől. Nem vesz be gyógyszert, nem vesz igénybe orvosi kezelést sem. Mindent egyedül kíván megoldani. Ismertem ilyen fazont - aligha ez az attitűd a követendő. Az öngondoskodó ember sokkal inkább olyan, mint aki elutazás előtt listát készít, majd annak alapján tölti meg bőröndjét. Nem mindenki így jár el. Van, akinek a felesége csomagol össze. Van, aki mindig otthon felejt valamit. S van, aki bohém módon csak egy bankkártyát visz magával, mondván: mindent megkap a szállodában, s amit mégsem, azt majd menet közben beszerzi... Százféle módon létezhetünk, ám jómagam abban hiszek, hogy elsősorban önmagunkra érdemes támaszkodnunk.

A valóság az, hogy mindannyian a csodát várjuk nap mint nap. Van, aki a kokaintól, mások az LSD-től. Van, aki Jahvétól, mások Allahtól. És vagyunk páran, akik azt gondoljuk: semmi szükségünk a tudatmódosító szerekre, sem pedig a letűnt korok barbár isteneire. A Teremtő ugyanis bennünk él, a csodákat általunk viszi véghez. A sandán figyelők nagyképűségnek, egoizmusnak, vagy épp nárcizmusnak címkézik e hozzáállást. Pedig egyszerűbb volna simán csak hitnek nevezni.

Bő félszáz évvel ezelőtt - olyan 1968 táján - a szexualitás általános megítélése nagyjából a helyére került. Azóta sok minden változott. A progresszív oldalon egyfelől túltolták a biciklit, s ma már minden ünnepelendőnek számít, amit valaha is perverzitásként tartottak számon, mindeközben a hagyományos, férfi és nő közötti testiség kapcsán a metoo a legprűdebb korokba repítette vissza a világot. Hasonló zavart látni a másik térfélen is. Egy vérbeli konzervatívnak muszáj jó viszonyt ápolnia a vallással, így a Borkai-féle elhajlások aligha férnek bele egy jobbos politikus imidzsébe, ugyanakkor igény azért volna rá... Szerencsére az íróknak nem kell képmutató szerepeket eljátszaniuk; ők őszintén megvallhatják, mit is gondolnak a téma kapcsán. 

Rod Dreher, a Magyarországon élő amerikai újságíró meggyőződéssel hisz az ortodox keresztény megközelítésben, mely szerint a testiség csakis egy férfi és egy nő házasságon belüli érintkezése lehet, minden egyéb eset súlyos bűnnek számít. Természetesen tisztában van azzal, hogy ez a világlátás ma már csupán egy nagyon szűk kisebbségé, a Szent Benedek válaszútján című könyvében mindazonáltal igyekszik pár (meglehetősen erőtlennek tűnő) érvet felhozni álláspontja védelmében.

• MÉLTÓSÁG - Rod Dreher szerint a korlátok nélküli testiség emberhez méltatlan. "A kereszténység azt tanította, hogy a test szent; s hogy mivel Isten saját képmására teremtett minden embert, az általuk birtokolt méltóság megköveteli, hogy a testtel ennek megfelelően bánjunk." Mint minden hithű kereszténynek, természetesen a szerzőnek is joga van ahhoz, hogy így lássa. A kérdés csak az, hogy ebből miként következik a tiltás. Ha egy 21 éves Chivas Regal Royal Salute kerül a kezembe, egészen biztosan nem fogom kólával keverni, hiszen méltatlan volna e kitűnő és méregdrága itallal szemben. De ha valaki mégis megteszi - láttam már hasonlót - azt inkább szánalmasnak tartjuk, nem pedig bűnösnek. Soha senki nem fog olyan törvényt alkotni, amely előírná, hogy e nemes whiskyt kizárólag tisztán szabad fogyasztani. Ugyanígy: ha valaki közönségesnek és lealacsonyítónak tartja a szabad szexualitást, annak adekvát reakciója lehet a fejcsóválás, a fintorgás vagy épp a sajnálat. A tiltás aligha.
• GYERMEKÁLDÁS - A szerző arról panaszkodik, hogy a többség a szexualitást "elsősorban olyasvalaminek látja, aminek célja a személyes gyönyör és az önkifejezés, s csak másodsorban az utódok létrehozása." Bevallom, nem is értem, miért kell fontossági sorrendet felállítani. Ez két különböző, és egyaránt lényeges funkció. A legtöbben sok ezerszer szexelünk életünk során, miközben legfeljebb néhány gyermeket nemzünk. Rod Dreher felvetése olyan, mintha azon siránkoznánk, hogy az egyetemi épületekben oktatás is folyik, nem csak diplomakiosztó...
• A MÚLT ÁRNYAI - "Mélységes tudatlanságról tanúskodik gondtalan boldogságban élő pogány hippik közé csöppenő őspuritánként gondolni Pál apostolra, aki azt parancsolja nekik, hogy ezután már ne szórakozzanak többet. Valójában a kor pornografikus, szexuálisan kizsákmányoló görög-római kultúrájában felszabadító erejű volt elfogadni Pál tanítását a szexuális tisztaságról és a házasságról. E kultúra mindenekelőtt a rabszolgákat és a nőket használta ki, akiknek értéke a pogány férfiak számára abban állott, hogy képesek voltak gyereket szülni és szexuális gyönyört adni." Ismét egy rettenetes érv. Természetesen egyet kell érteni azzal, hogy a nők kiszolgáltatottsága és jogfosztottsága megengedhetetlen. Azonban a megoldás nem az, hogy a férfiakra is láncot teszünk. (Pont ugyanazt látjuk, mint amikor a vadkapitalizmust kommunizmussal próbálják gyógyítani - legyen mindenkinek ugyanolyan pocsék az élete...) Ha a problémát az erőszak jelenti, úgy azt kell megszüntetni, nem pedig a kölcsönös önkéntesség szabadságát korlátozni.
• VÁLÁS - "Ha rendezetlen módon élünk vele, a szex az egyik legrombolóbb erő lehet a világon." - állítja a szerző, ám a csonka családok problémáján túl nemigen tud egyéb példát említeni e pusztító hatásra. Szándékosan elfeledkezik arról is, hogy még soha a modern világtörténelem folyamán egyetlen válás sem következett közvetlenül a testi hűtlenségből, hiszen létezik nyitott kapcsolat és létezik nagyvonalúság, megbocsátás is. Ha egy félrelépés után a házasság tönkremegy, annak vagy a mérhetetlen gőg az oka, vagy valami mélyebb probléma, amely esetén már a megcsalás is csupán tünete volt a bajnak.
• SPIRITUALITÁS - A bencés szerzeteseket hozza példaként, akiknél "a testi tisztaság átalakítja a nemi ösztönt spirituális szenvedéllyé". Ez is egy olyan érv, amely ezer sebből vérzik. Egyrészt semmi sem garantálja, hogy a cölibátusból nem frusztráltság fakad, hanem valami ködös emelkedettség. Másrészt: a spirituális szenvedély imádsággal, meditációval, illetve ezerféle flow-val megtapasztalható aktív szexuális élet mellett is. Harmadszor: a szex maga is lehet spirituális élmény. Összességében tehát borzalmas üzletet köt, aki ilyen megfontolással választja a testi tisztaságot.
• PORNOGRÁFIA, PROSTITÚCIÓ - "A pornó megfoszt emberségünktől. Eltörli Isten képmását a szereplők arcáról." És jön a klasszikus keresztény sirám: a másik fél a szexuális gyönyör személytelen tárgyává válik... Érdekes módon a feministák pont ugyanezt kifogásolják. Van persze igazság ebben, és akkor? Ez továbbra is egy minőségi kérdés, semmi köze az erkölcshöz. Létezik olcsó, igénytelen pornó és láttunk már igényes, erotikus alkotást is. Találunk fogatlan prostit a szemétégető mellett, s szerződtethetünk minőségi escortlányt is. Az utóbbi arcán talán Isten képmását is felfedezhetjük... Nyilvánvaló, hogy a többség nem keveri össze e műfajokat - romantikus randevúinkat aligha egy negyedórás pornójelenet mintájára építjük fel. Az is nyilvánvaló, hogy néha-néha találni fantáziát és élvezetet abban is, amikor puszta szextárgyként tekintünk egymásra.

Rod Dreher tisztában van a felmérések eredményeivel. Pontosan tudja, hogy jellemzően az önmagukat hívő kereszténynek nevezők sem csupán a házasság keretein belül szexelnek, hogy nem tartják bűnnek a homoszexualitást és a pornográfiát sem. Mégis ragaszkodik az ortodox megközelítéshez. Kitart amellett, hogy a testiség kozmikus jelentőséggel bír - ezzel speciel nekem sincs vitám -, csakhogy számára ebből a korlátozás és a tiltás következik. "Nem vagytok a magatokéi" - idézi Pált, s a szexualitással kapcsolatos minden téveszméje ebből fakad. A valóság az, hogy nagyon is a magunkéi vagyunk, Isten teljes döntési szabadsággal ruházta fel az embert. A Rod Dreher által képviselt ortodox megközelítés legnagyobb bűne - akárhogy is próbál kibújni e vád alól -, hogy a szexet mocskos, kerülendő, illetlen és vétkes dolognak láttatja, nem pedig annak, ami: Isten pazar ajándékának. S hogy hová vezetett ez a történelmi megközelítés? A The Sun című napilap érdekes cikket jelentetett meg, részleteket közölve egy angol lelkészfeleség, Ruth Smythers 1894-ben kiadott művéből. A szerző feleségek számára ad tippeket, miként lehet elkerülni a szex tortúráját. Csupán ízelítőül pár ínyencség:

• "Keveset adj, ritkán adj, és azt is kelletlenül. Ha nem így teszel, a házasság könnyen orgiává fajulhat.
• Ne csak arra figyeljünk, hogy minél kevesebbet szeretkezzünk, hanem arra is, hogy az aktusnak minél rosszabb legyen a minősége.
• Sok férfi abban leli a legnagyobb örömét, ha szex után békésen elnyúlhat az ágyon. Ezért a feleség ne engedje a pihenőt, beszéljen hozzá, zavarja fel. Ha nem így teszünk, a férfi könnyen újra követelni fogja a jussát.
• A bölcs asszony soha nem vetkőzik meztelenre a férje előtt, és soha nem engedi meg a férfinak, hogy ruha nélkül mutatkozzon.
• Hasznos, ha magunknak és férjünknek is vastag pamut hálóruhát varrunk, amit nem kell levenni szex közben.
• Lefekvés után az asszony kapcsoljon le minden lámpát, és semmilyen hangot ne adjon ki, nehogy a férfi ezt biztatásnak vegye.
• Ha a férfiban mégis felébred a vágy, a nő feküdjön olyan mereven, amennyire csak lehetséges. Ellenkező esetben az optimista férj azt hiheti, hogy felesége élvezi az együttlétet. Ha már elkerülni nem tudjuk, a szexet mindig teljes sötétségben űzzük.
• Az aktus alatt, a nő soha, semmilyen esetben ne adjon ki hangot, és ne nyögjön.
• Amint a férfi befejezte, a nő rögtön kezdje el a másnapi házimunkával nyaggatni. A bosszankodás hasznos lefekvés előtt is, mert eltereli a férfiakat házastársi kötelességük teljesítésétől."

Nyilván mindez ma már csupán megmosolyogtató bulvár, mindazonáltal pontosan tudjuk, miből fakadt e viktoriánus prűdség. Abból az évszázados agymosásból, amellyel a keresztény tanítás elidegenítette az embert az egyik legtermészetesebb szükségletétől, a szexualitástól. Ha alig több mint száz évvel ezelőtt is még mindig az volt a társadalmi elvárás, hogy egy nő ne élvezze a testiséget, az elég jól jelzi, hogy e kultúra komoly problémákkal terhelt. Ezt látva nem vitás, hogy égető szükség mutatkozott a 20. századi szexuális forradalomra.

A jó hír az, hogy nem minden konzervatív szerző totális idióta. Wass Albert valóságos ikonnak számít idehaza, s nem véletlenül: erkölcsisége tökéletesen a helyén van, még a szexuális kérdések mentén sem találni benne kifogásolnivalót. A kastély árnyékában című regényének egyik szereplője egy magányos lelkész, aki még hosszú évek elteltével sem képes feldolgozni családja elvesztését. "Ha ő akkor azt mondja Annának: nem baj, Anna, maradjon minden úgy, ahogy volt, a dolgot elfeledjük... akkor ott élnének most is, Pistike már nagy fiú volna, komoly, érettségiző ember, s Anna... Anna olyan volna még mindig, mint húsz évvel ezelőtt, vidám, nevető szemű, s ha kell, komoly, ha kell, igénytelen, ha kell, körömszakadtáig dolgozó, s ha kell: szerető pajtás. De nem azt mondotta. Mást mondott, csúnyát, förtelmeset, amilyent csak egy hiú gőgjében megsértett hím állat mondhat, aki nem tud különbséget tenni hiba és bűn között, szeretet és vak szenvedély között, és egyetlen pillanat diadaláért odalöki az egész életet." Világos, hogy léteznek olyanok - én is ismerek ilyet -, akik képtelenek túllépni a szexuális hűtlenségen. Egyetlen másodperc alatt megváltozik bennük minden; már képtelenek pozitív érzelmeket táplálni a másik iránt, s azonnal új életet kezdenének. A regény lelkésze nem ilyen. Ő még hosszú esztendők múltán is maró hiányt érez, amiért csakis önmagát okolhatja. Elméjét, döntését, szavait az egyházi attitűd formálja, s a legkevésbé a saját (és családja) jóléte. Valódi, ideológia-vezérelt önsorsrontást látunk. "Mert Istenem, mit vétett Anna, szegény? Az emberek azt mondják, erkölcs, és bólogatnak hozzá ostoba képpel. Mi az erkölcs? Az élet tisztasága, mondják. Hát nem volt tiszta az Anna élete? Van annál tisztább élet? Kert, háztartás, gyermek, beteg parasztasszonyok: van annál tisztább élet, mint az övé volt? S mégis ez történt vele. Nem, ennek az erkölcshöz semmi köze." Sokadszorra is megemelem a kalapom Wass Albert előtt. E művét 1943-ban, 35 esztendősen, jóval a szexuális forradalom előtt alkotta. Abszolút érett gondolkodásmódról tesz tanúbizonyságot, miközben aligha ez jellemezte az adott korszellemet.

A szexualitás teljes világa kitűnően példázza, milyen pusztító az, ha valamely vallás, vagy egyéb ideológia rátelepszik egy kérdésre, s foglyul ejti azt, fittyet hányva az egyén szabadságára. Jöhet jobbról, jöhet balról; hivatkozhat az isteni tekintélyre, avagy ellenkezőleg: akár tagadhat is mindet természetfelettit - ha nem az ember békés szükségletei állnak a legfölső polcon; ha engedjük, hogy bármiféle ködös eszmény ezekre súlyos béklyót aggasson, úgy meg is érdemeljük örök boldogtalanságunkat.

Orbán Viktor - ahogy minden évben - idén is megtartotta tusványosi előadását. A másfél órás monológot követően szokás szerint őrjöng a nyugati sajtó és a hazai ellenzék. Nem is értem miért; nem is olyan régen ez még egy kifejezetten liberális beszédnek számított volna. (Természetesen 2024-ben is az, csupán a szélsőbalról tekintve torzul minden fasizmussá.)

"Ami nekünk megtébolyodásnak tűnik, vagyis hogy irracionálisan viselkednek a nyugat-európaiak, az valójában nem megtébolyodás és nem irracionális viselkedés, hanem a világnak egy teljesen másik értelmezése. Nagyon nehéz elgondolni, mert az embernek csak egy feje van és egy módon tudja leírni a maga számára a világot. De azért van az a képessége az embernek, egy olyan empatikus képessége, hogy megpróbálja megérteni, hogy ami abszurdnak tűnik, az a másik számára lehet, hogy mégiscsak valamilyen logikai ágyazatba illeszkedik. Hogy az nem hülye, nem megtébolyodott, hanem oka van annak, amit gondol." Ez az a vezérgondolat, amely végigkíséri a miniszterelnök teljes előadását. Akárhogy is: ez maga a színtiszta liberális attitűd. Gondolok valamit a világról, s tudomásul veszem, hogy mások mást gondolnak. S nemhogy nem nézem hülyének vagy megvetendőnek őket emiatt, hanem kifejezetten igyekszem megérteni, hogy a másikat mi motiválja erre. Érdemes ezt a végtelenül szabadelvű, megengedő hozzáállást összevetni a másik oldal magatartásával. Ami azt illeti, ott nyomokban sem látjuk ezt a fajta érdeklődő nyitottságot. Elhallgattatás, karanténba zárás, eltaposás, megsemmisítés - ez a globalisták eszközkészlete. Amikor már ott tartunk, hogy az Európai Parlament a demokráciát, a jogállamiságot és a saját szabályait is semmibe veszi, csak hogy kizárhassa a jobboldali politikusokat a fontosabb pozíciókból, olyankor tényleg érdemes volna mindenkinek eltűnődni azon, vajon melyik oldal képviseli hitelesebben a valódi, nemes értelemben vett liberalizmust.

"Szerintem a sokszínűség mellett a lényeg, a közös lényeg, amit meg kell ragadnunk, és amire építenünk kell a magyar nagy stratégiát, az a szabadság, amit befelé is építeni kell. Nem csak a nemzet szabadságát kell építeni, hanem a magyar ember személyes szabadságát is céloznunk kell. Ugyanis mi nem vagyunk militarizált ország, mint az oroszok, vagy az ukránok. Nem vagyunk hiperfegyelmezettek sem, mint a kínaiak. Nem élvezzük a hierarchiát úgy, mint a németek. Nem élvezzük a felfordulást, a forradalmat, meg a blaszfémiát sem úgy, ahogy a franciák élvezik. És azt sem hisszük, hogy a saját államunk nélkül is fennmaradhatunk, mint ahogy egyébként ezt az olaszok szokták gondolni. A magyarnak a rend nem önérték, hanem a szabadsághoz szükséges állapot, amiben háboríthatatlanul élhet. A magyar szabadságérzethez és szóhoz legközelebb a háborítatlan élet kifejezés áll; az én házam, az én váram, az én életem, és majd én eldöntöm, hogy mitől érzem jól magam a saját bőrömben." Orbán minden mondata úgy cseng, mintha magam írtam volna azokat. Tűpontosan lefesti a hétköznapi liberalizmust. Érdemes külön kiemelni, amit a rend kapcsán megfogalmaz. A baloldal ezt a fogalmat szereti az elnyomás eszközeként feltüntetni, abszolút álságosan és hamisan. A REND ugyanis nem azt jelenti, hogy szigorú tekintetű csendőrök állnak minden sarkon, akik megpofozzák az utca embereit, ha azok nem lépnek egyszerre, vagy ha nem elég kackiás a bajszuk. A rend elsősorban közbiztonságot és köztisztaságot jelent - hogy nem erőszakolják meg a kamasz lányunkat, ha este kilenc után tér haza; hogy nem sátraznak hajléktalanok a köztereken stb. -, ezeket valójában minden józan honpolgár értéknek ismeri el. Világos persze, hogy a kormányfő általánosít - nem minden német parancsra cselekszik, s nem minden francia forradalmár. És ugyanígy: a felvázolt liberális attitűd hasonlóképpen jellemzi az amerikaiak, csehek, vagy épp portugálok többségét, ahogyan minket is - ez aligha magyar sajátosság. De a szívemnek ettől még kedves, annyi szent.

A párizsi olimpia megnyitója kapcsán ugyancsak liberális módon nyilatkozik: "Minden nemzetnek joga van ahhoz, hogy megmutassa saját magát. Hát... ezt láttuk!" Jómagam napok óta mást sem hallok, mást sem olvasok, mint felháborodást, kiakadást, legjobb esetben is gúnyos, megvető kritikát a franciák - sporteseményhez sehogy sem passzoló - parádéja kapcsán. Talán a Francia Püspöki Konferencia reagált a leghevesebben a kereszténységet nyíltan gúnyoló jelenetek miatt, de Európa számos konzervatív politikusa ugyancsak elítélően nyilatkozott. Ehhez képest Orbán Viktor hozzáállása - ezúttal is - abszolút liberálisnak mondható.

Ami pedig a magyar külpolitikát és a világpiacon elfoglalt pozíciónkat illeti: "Barátokat és partnereket gyűjtünk, nem pedig gazdasági vagy ideológiai ellenségeket." Évek óta hallgatjuk azt az ostobaságot, hogy választanunk kell kelet és nyugat között. Miért is kéne? Ha van valami, ami a liberalizmus legjobb lakmuszpapírja, az pont az ideológiai semlegesség. Nem kell kommunistává válnunk ahhoz, hogy üzleteljünk Kínával. Nem kell feladnunk a nemzetállami kereteket ahhoz, hogy az EU tagjai maradhassunk. Nem kell elfogadnunk a Korán előírásait, ha muszlim vallású országoktól importálunk. Nem kell szeretnünk Putyint sem, amiért orosz gázzal fűtünk. És nem kell behódolnunk a szivárványos őrületnek sem, csak azért, mert a világ fejlett régióiban épp ez a divat. Mindenki lehet úgy hülye, ahogyan akar, Magyarország nem erőszakos térítő, hanem békés elfogadó. Mutasson nekem valaki még egy ilyen liberális nemzetet!

A múlt héten Vásárhelyi Mária adott interjút a Klikk TV számára. A szokásos, brutális hazugságok mellett ezúttal néhány használható gondolatot is kaptunk a baloldali szociológustól.

A beszélgetés első témája - ki is lehetne más - Magyar Péter. „Rémülten és csodálkozva figyelem, hogy a baloldali és liberális szavazók egy része egy olyan embert támogat – majdnem fenntartások nélkül –, akinek alig van olyan mondata, amivel amúgy egyetért egy baloldali-liberális ember." A felvetés abszolút helyénvaló, jómagam csupán azon álmélkodom, hogy Vásárhelyi Mária miféle képet ápol magában a magyar választópolgárok kapcsán. Talán elvárható volna egy szociológustól, hogy reálisan lássa a társadalmat... Ezzel szemben úgy kommunikál, mintha a progresszív-balliberális irányzat valami hihetetlen tömegeket vonzana hazánkban. Mintha Magyar Pétert a woke vallás elkötelezett hívei emelték volna magasba. Emlékezzünk csak: 2016-ban a migráció kapcsán tartott népszavazást az ország, melyen az érvényesen voksolók 98%-a bevándorlásellenes választ adott. 2022-ben a gyermekvédelem került terítékre, ezúttal 93-95% utasította el a progresszív álláspontot. Vásárhelyi Máriának tudnia kéne, hogy a magyar társadalom - szinte párthovatartozástól függetlenül - meglehetősen józan és konzervatív e kérdések tekintetében. Nem véletlen, hogy a Momentum lenullázta magát, s hogy a DK-MSZP-Párbeszéd hármas fogat összesen 8%-kal büszkélkedhet az EP-választások után. Nagyságrendileg ez az a bázis, amely ténylegesen baloldalinak, avagy balliberálisnak mondható. Az ország 90%-a semmilyen formában nem kér a Nyugaton oly divatos woke-őrületből.

Ahogyan téves volt az a vágyvezérelt mantra is, hogy a TISZA Párt szavazói elsősorban kiábrándult fideszesek lesznek, ugyanúgy ostobaság az is, hogy Magyar Pétert olyanok támogatják, akiket elvi baloldaliság jellemez. Mivel a 30%-ot learató szektavezér a lényeges kérdések kapcsán - háború, migráció, gender, szuverenitás - gyakorlatilag ugyanazt képviseli, mint a kormány, így arra kell következtetnünk, hogy Orbán politikai irányvonala kifogástalan, csupán személye megosztó. Ha ehhez hozzátesszük, hogy immáron több mint harminc éve folyik ellene a szisztematikus karaktergyilkolás itthon és nemzetközi szinten egyaránt, úgy azon kell csodálkoznunk, hogy ekkora ellenszélben miként tudott minden választást fölényesen megnyerni az elmúlt 18 esztendőben. "Nem hiszem, hogy ezzel a koncepciótlan, ide-oda kapkodó, igazából tartalmatlan politikával hosszú távon felszínen lehet maradni, őt egy politikai divatjelenségnek gondolom. A kilátástalanság és reménytelenség termékének látom őt" Egy percig sem vitatkozom Vásárhelyi Máriával, de a megfelelő következtetéseket azért nem árt levonni. A TISZA Párt hívei elsősorban protest-szavazók, akik nem valami mellett, hanem kifejezetten Orbánnal szemben foglalnak állást. Nem feltétlenül igényelnek tartalmas, elvi politizálást, de ha mégis, az a legkevésbé se a woke-progreszió jegyében foganjon.

A beszélgetés végén a baloldali ellenzékre terelődött a szó: "Általában helyesnek tartom a múlt tisztázását, hogy elmondjuk, szerintünk mi történt mondjuk 2006-ban, vagy mi történt 2010-ben, hogy ki a felelős azért, hogy így alakultak a dolgok." Ezzel csak egy a baj. Bárki, aki eddig ezt megtette, politikai értékválasztástól függetlenül minden esetben ugyanarra jutott: Gyurcsánynak - aki annak idején hajlandó volt a rendőrterror eszközéhez nyúlni a tüntetőkkel szemben - távoznia kell a közéletből. Ezzel viszont a baloldaliság utolsó helyőrsége is megszűnne hazánkban, amit személy szerint abszolút üdítőnek tartanék, ám alig hiszem, hogy Vásárhelyi Mária egy ilyen világról álmodna. Egyébként is, sokszor, sok helyen elmondta már - és ezzel sem igazán lehet vitába szállni -, hogy a DK egyet jelent Gyurcsánnyal, hogy Fletó nélkül nincs Demokratikus Koalíció. Sőt mondott olyat is idén tavasszal, még a Friderikusz Podcast vendégeként, amit rajta kívül csak kevesen tudnának rezzenéstelen arccal előadni: "Én azt gondolom, hogy Gyurcsány Ferenc egy demokrata, Orbán Viktor meg abszolút nem egy demokrata, és aki nem érzi ezt a különbséget, abban nincs érzékenység." Vicces. A kérdés innentől már csak az, hogy ezzel a végtelenül elfogult, önbecsapó attitűddel miféle szembenézést vár 2006 kapcsán.

Ha már a bevezetőben brutális hazugságokat említettem a múlt heti riportot illetően, úgy ne menjünk el szótlanul ezek mellett sem. "Föl sem fogjuk, hogy milyen iszonyatos seb a magyar társadalom testén, hogy innen elment egymillió ember, ebből az országból." Vásárhelyi Mária persze - a baloldali gondolkodókra jellemző módon - csupán dobálózik a légből kapott számokkal, nem tesz mellé időintervallumot. Így aztán legfeljebb csúsztatásról beszélhetünk, hiszen lehet, hogy a Rákóczi-szabadságharctól kezdi a számlálást... Mi azért maradjunk a tényeknél: 2010 óta összesen 326 ezer nemzettársunk vándorolt ki Magyarországról. A népességfogyás ugyanebben az időszakban ennél valamivel kisebb: 249 ezer fő. Én nem állítom, hogy az idegen földön szerencsét próbáló, évi 23 ezer fő jelentéktelen embertömeg volna. De azt sem gondolnám, hogy az érintettek elsősorban politikai okból távoznak; hogy a társadalom legképzettebb rétegét jelentenék; hogy sosem térnek vissza; vagy hogy egyáltalán bármi gond lenne azzal, ha valaki a világlátás és a magasabb bér reményében néhány évet külföldön tölt.

"A média 90%-a az ő kezükben van."  - állítja Vásárhelyi Mária a kormányoldalra célozva. A valóság ezzel szemben az, hogy folyamatosan nő a kormánykritikus médiumok száma. Míg 2010-ben mindössze 36 - politikailag releváns - ellenzéki hangvételű felület működött Magyarországon, mára ez a szám 61-re hízott. A felmérések szerint 5,6 millió hírfogyasztóhoz jutnak el a baloldali sajtóhírek, míg a kormánypárti üzenetek csupán 5,1 millióhoz. Telex, HVG, 24.HU, 444, RTL Klub, Népszava, Partizán, Klubrádió... miről beszélünk?? (A konzervatív médiatúlsúlyról szóló hiszti különösen megmosolyogtató mostanság, amikor Brüsszel már nyíltan zsarolja Elon Muskot, hogy vezessen be cenzúrát, s billentse a hírfolyamot a progresszívek javára. „Az Európai Bizottság törvénytelen alkut ajánlott az X-nek: ha hajlandó vagyok szép csendben cenzúrázni a bejegyzéseket és ezt senkinek sem árulom el, nem fognak megbírságolni” - írja a közösségi oldal tulajdonosa.)

Természetesen menetrendszerűen érkezik az elmaradhatatlan vádpont: a Fidesz goebbelsi kommunikációt folytat... A gond csak az, hogy amikor két kommunista beszélget, ők sosem fogják megkérdezni egymástól, hogy mi is a baj ezzel. A goebbelsi propaganda ugyanis nem több, mint marketingtechnika, melyet mindkét térfélen nagy előszeretettel használnak. Átkeretezés (túlóratörvény helyett rabszolgatörvény, a Fidesz a pedofilok pártján áll stb.), majd a lebutított üzenet sűrű ismételgetése. Ennyi az egész. Világos, hogy egy értelmiséginek, aki elsőre is megérti a szót, igen fárasztó ez az óvodás beszédmód. De kár fintorogni, ha a választópolgárok többségénél ez a módszer az, amely a leghatékonyabb. Ha már valódi problémát keresünk, érdemes inkább a tartalomra koncentrálni: valós-e az üzenet, avagy tömény hazugság? Amikor az ellenzék rabszolgatörvényre keresztelte át a túlóratörvényt, rendkívül messze járt a valóságtól, ám az ötlet igazán kreatív volt és egy kicsit sem bántó. Amikor azonban az "Isten? Haza? Pedofília!" kampány indult, ez már olyan szinten volt hazug és gyomorforgató, hogy még az ellenzék soraiban is megbotránkozást keltett. Amikor a baloldal a Fideszt vádolja goebbelsi propaganda folytatásával, az első, amit vizsgálniuk kéne, hogy maga a tartalom igaz-e. Jómagam készséggel elismerem, hogy a kormánykommunikáció jellemzően lebutított és primitív, de egyetlen esetre sem emlékszem, amikor hamis állítást vertek volna nagydobra. 

A mögöttünk álló 14 esztendőt százféle módon elemezhetjük és méltathatjuk. Egy fontos aspektusról azonban ritkán esik szó. Amíg a fényességes Nyugaton a woke-progresszív narratíva lassan mindent átfest és bekebelez, addig Magyarországon egyre szűkül az igény a balliberális gondolatra. (Hol van már az MSZP-SZDSZ kétharmad...) Ma már az Orbán-gyűlölők sem kérnek belőle. Szószólója, képviselője több is akad a kelleténél; szavazóbázisa, reménye és jövője azonban alig-alig van már e világlátásnak. Nem véletlen Vásárhelyi Mária pesszimizmusa: lassan egymaga marad.