A világ már jó ideje két részre szakadt. Globalistákra és patriótákra. Ha úgy tetszik: ideológiák által fűtöttekre és pragmatikus gondolkodásúakra. Még egyszerűbben: komplett idiótákra és józanokra. Persze, mondhatnánk erre: ez mindig is így volt. Mindig is születtek és éltek köztünk őrültek, elmebetegek. Még az uralkodók és egyéb országvezetők között is akadtak tébolyodottak szép számmal. Csakhogy egészen a 21. század kezdetéig ők voltak a kivételek. Ma már nem ez a helyzet. A posztmodern kor trónra ültette az idiotizmust, mi több: számonkéri a józanságot, amiért nem hajlandó behódolni az őrületnek. Lássuk hát, miként teljesít a balliberális bolondokháza a világ legfényesesebb, nyugati felén!

EGYESÜLT ÁLLAMOK

Látjuk a képeket, olvassuk a híreket. Döbbenet, ami Kaliforniában zajlik. Tizenhat haláleset, több tízezer ember kitelepítése, sok ezer épület a lángok martaléka, a kár - az előzetes becslések szerint - akár a 150 milliárd dollárt is elérheti. (Csak hogy érzékeljük a nagyságrendet: ez jóval több, mint a három balti állam éves GDP-je együttesen.) Karen Bass, Los Angeles demokrata polgármestere csak széttárja a karját - a maga részéről tehetetlen. A katasztrófa kezdetén a ghánai elnök beiktatásán vett részt - nyilván afrikai gyökerei fontosabbak, mint a fehér amerikaiak élete, vagyona, biztonsága. A helyi tűzoltóságnál is már egy ideje a sokszínűségre került a hangsúly az alkalmasság helyett. A Pride rendezvényeken való részvétel alapkövetelménynek számít, de a különböző LMBTQ témájú és egyéb balos fejtágítókra is egymillió dollárt költöttek 2022 és 2023 között. Kalifornia és Los Angeles számára minden lényeges volt, amit a globalista elit képvisel: az ukránok, a feketék, a szexuális kisebbségek, a hajléktalanok és a drogosok támogatása - egyedül az nem, ami az állam és az önkormányzat valódi feladata: a polgárok védelme. Los Angeles 17,5  millió dollárral csökkentette tűzoltóságának éves költségkeretét, hiszen kellett a pénz a sokkal előrevalóbb, ideológikus célok megvalósítására. Érdemes felidéznük a tavalyi dunai árvizet; a kormány úgy menedzselte a katasztrófavédelmet, hogy öröm volt nézni. Orbán lemondta találkozóit, mert fontosabbnak ítélte a magyarok életét, vagyonát és biztonságát. Ez a különbség a két világlátás között: tűz és víz a kettő.

EGYESÜLT KIRÁLYSÁG

"A békeidőben elkövetett legnagyobb bűn és eltussolás a brit történelemben." - így fogalmaz Dominic Green, a Wall Street Journal publicistája, amikor a brit gyereklányok migránsok általi sorozatos megerőszakolásáról ír. Mindenki tudott róla. Az érintett önkormányzatok. A rendőrség. És persze a mindenkori brit kormány, legfőképp a jelenlegi miniszterelnők, a munkáspárti Keir Starmer. Ez a borzalom immáron hosszú évtizedek óta tart, az áldozatok száma sok százra tehető, de ez eleddig senkit sem zavart, mert fehér kislányokról volt szó; szegényekről, árvákról, gyermekotthonok lakóiról. A multikulturalizmus bukott modelljének védelme sokkal lényegesebb ideológikus szempont, mint néhány száz kislány élete. Ha ezeket az eseteket kivizsgálták volna - mondják -, az feszültséget keltett volna a különböző együttélő népcsoportok között... Megismétlem, mert ez a baloldali politika lényege: NEM AZ ERŐSZAK A ROSSZ, hanem a rasszizmus, vagy annak látszata. Nem az kelt feszültséget, ha a pakisztáni és bangladesi brutális bűnözők fiatalkorú lányokat erőszakolnak meg. Hanem az, ha többségi társadalom ezt szóvá teszi... Csak emlékeztetnék, mi történt tavaly idehaza, amiből a köztársasági elnök és az igazságügyi miniszter lemondásával járó óriási pedofilbotrány keveredett. Az is nagyon gáz, de micsoda ehhez képest? Óriási a különbség a két világlátás közt: tűz és víz a kettő.

NÉMETORSZÁG

Berlin, Hamburg, Magdeburg... annyit emlegettük már a migráns-hátterűek örült tombolását és barbár terror-attitűdjét, hogy szinte belefásul az ember. Már nincs karácsony, és nincs szilveszter erőszakhullám, késelés és tömeggyilkosság nélkül. De a német elitet ez sokkal kevésbé zavarja, mint Elon Musk, aki riportot készít az AfD társelnökével. Értjük ezt? Az ország egyik legnépszerűbb pártjával szóba állni, az maga a botrány, az maga a durva beavatkozás Németország belügyeibe. Az senkinek sem bökte a csőrét, hogy a német kormányok immáron hosszú évek óta úgy viselkedtek, úgy komminikáltak és olyan döntéseket hoztak, mintha az Egyesült Államok gyarmati helytartói volnának. De most, hogy új elnököt választottak a tengerentúlon, amelynek stábja - az előző gárdánál jóval szelídebben - kezdi betenni a lábát az ajtórésbe, a német vezetésben rögtön feléled a függetlenség iránt vágy... Átlátszó és beteg egy banda. Nem árt, ha tudjuk: Ma már a migráns-hátterű német választók aránya eléri a 12%-ot, s a kormány a gyorsított honosítás eszközét használja, hogy ezt az értéket minél nagyobbra hízlalja. (Nem mintha a jócskán magasabb szaporodási ráta önmagában nem lenne elég, hogy a közeljövőben kikiáltsák a német kalifátust...) Az elmúlt 10-15 évben Németország az égvilágon mindent megtett, hogy megsemmisítse polgárai kultúráját, jólétét, biztonságát. Őket sem kéne követnünk az önpusztítás szomorú ösvényén.

 AUSZTRIA

A sógorok tavaly ősszel választottak; az Osztrák Szabadságpárt végzett az élen. Alexander Van der Bellen államfő azonban nem a győztest, hanem a második helyezett Osztrák Néppárt elnökét bízta meg a kormányalakítással. Már ez önmagában világbotrány volna, ha a józanság uralkodna a bolygón. De lépjünk is túl ezen az apróságon, már csak azért is, mert pár hónap huzavona után, január 6-án Herbert Kickl, az FPÖ elnöke végül mégis csak megkapta a lehetőséget a kormánykoalíció felállítására. Több se kellett Brüsszelnek! Az Európai Bizottság azonnal büntetés kiszabását helyezte kilátásba. No nem a Szabadságpárt bevándorlásellenes attitűdje miatt. Mit képzelünk? Nem is békepártisága okán. Hová gondolunk? Még csak nem is a jobboldali adópolitikája miatt. Dehogy. Ausztria túlzott költekezése miatt. Eddig ez valahogy nem volt gond. Most, hogy Kickl alakíthat kormányt, rögtön szemet szúrt az éber brüsszelitáknak. Még kormány sincs, de máris kaptak egy szigorú határidőt: január 21-ig kell bemutatni azt a kidolgozott és szigorú tervet, amely a kiadások csökkentésével garantálja, hogy nem száll el a költségvetési hiány. Vicces ez a balos bűnbanda. Az elmúlt öt év során Franciaország és Olaszország hiánya mindvégig jócskán meghaladta az osztrák értéket. 2024-re vonatkozóan is ezt látjuk. De ez nem számít. Az ő költségvetési hiányuk tetszetős, EU-konform, de legalábbis elnézhető. Csakis a politikai bosszú mozgat mindent, már a látszatra sem adnak.

ROMÁNIA

Romániában az alkotmánybíróság december 6-án érvénytelenítette az elnökválasztás 2024. november 24-én lebonyolított első fordulóját, és elrendelte a teljes választási folyamat megismétlését, miután a Legfelsőbb Védelmi Tanács (CSAT) megállapította, hogy a legtöbb szavazatot összesítő, az egykori antiszemita és magyarellenes Vasgárdával nyíltan szimpatizáló Calin Georgescu független jelölt kizárólag közösségi platformokon kampányolt, s a TikTok videói terjedését külföldi beavatkozás segítette... Vicces. Mindenki kampányol közösségi platformokon. Az sosem volt titok, hogy a Facebook a globalista tábort tolja. A magyar baloldal kampányfinanszírozási botrányai sem zavarták soha az EU-adminisztrációt. Ez mind tök oké. Csak a TikTok a gáz. Beszarás az egész. Az Orbán-kormányt ezer apró hülyeséggel piszkálják, jogállami hiányosságokra hivatkozva. Mindent háromszor teljesítettünk, amit Brüsszel eleddig kért, de az nem számít. Bezzegrománia a jogállamiság fellegvára még úgy is, ha simán törlik a választási eredményt, csak mert a regnáló hatalomnak nem tetszik a népakarat. Brüsszel pedig egy büdös szót sem szól.

***

Bevallom, a legkevésbé sem értem a magyar balos szavazókat. A szemük előtt omlik össze, s porlad hamuvá az a világ, amit ők maguk képviselnek. A kommunizmushoz hasonlóan annak kishúga, a balos progresszió is megbukik mindenütt, ahol csak felüti a fejét. Miért gondolják, hogy ugyanezt a velejéig romlott ideológiát lehet jól is működtetni? Miért gondolják, hogy akik ezt a velejéig romlott ideológiát erőltetik és finanszírozzák, azok majd a magyar szponzoráltjaiknak megengedik, hogy kilógjanak a sorból, és ne hajtsák végre az őrület parancsait? Mi jelenleg még el vagyunk kényeztetve, mert az állam ellátja az alapvető feladatait, s a lehetőségeihez mérten megvédi polgárait a természeti katsztrófáktól, a bűnözéstől, az általános agressziótól. Könnyű osztanunk az észt a fotelből, miközben tudjuk, hogy kislányunk biztonságban hazaér az iskolából, sőt az esti edzésről is, hiszen odakint nem járnak szörnyek. Még. De az ég óvjon meg minket a tesze-tosza, nemtörődöm, ideológiáktól vezérelt politikusoktól! Karácsony Gergely jól mintázza a balos vezetőt, s ad is némi ízelítőt abból, mit jelent a totális felelőtlenség. Körülbelül erre a pusztító semmittevésre számíthatnánk egy esetleges kormányváltás esetén. Azután jöhet tűzvész, jöhet utcai erőszak, jöhet a demokrácia teljes felszámolása - aligha védené meg bárki a pórul járt magyar polgárt. Isteni szerencse, hogy a hazai lakosság döntő többsége még nem veszítette el a józan eszét.

Tíz napja röhögök ezen a hülyeségen. Valamelyik okostojásnak feltűnik, hogy a költségvetés tartalmaz egy 8,4 milliárdos tételt, amely a választások kapcsán kerülhet felhasználásra. Rögtön elindul a fantáziálás: a Fidesz megpróbálja kihasználni, hogy Magyar Péter még nem áll készen a kormányzásra, ezért még az idén előrehozott választásokat tervez... Teszi ezt suttyomban, fű alatt, csak hát az éles szemű ellenzékieket nem lehet ám megtéveszteni... A vicc az, hogy ezt nem egy borsodi kocsmában hallottam fogatlan hajléktalanoktól, hanem kifejezetten értelmes fickók találtak meg ezzel az ökörséggel. Valódi szellemi mélyrepülés, amit az Orbán-fóbiások körében látni. A gyűlölet lassan a szó szoros értelmében elhomályosítja az elméjüket.

A rend kedvéért fussuk meg a kötelező köröket: előrehozott választásokat kormányválság esetén szokás tartani. Ilyenről Magyarországon szó sincsen. A Kormányzati Tájékoztatási Központ le is rendezte annyival a kérdést, hogy a forrás jelentős részben informatikai fejlesztéseket szolgál. A Nemzeti Választási Iroda tételesen fel is sorolta, melyek ezek. Az egész ügy egy nagy, üres lufi, önmagában nem is érdemelne több szót.

Számomra sokkal érdekesebb az, ahogyan az Orbán-gyűlölők gondolkodnak. Illetve ahogyan nem teszik, csak hülyítik egymást totál következetlenül. Most játsszunk el a gondolattal, hogy a Fidesz valóban szeretné bebetonozni a hatalmát még az idén. A Karmelita egyik sötét, elfüggönyözött szobájában összeült Orbán, Rogán, Lázár, meg még néhány agytröszt, és meghozták a döntést. Tényleg annyira idióták lennének, hogy azonnal le is buktatják magukat? Tizenöt éve mást sem hallunk, csak azt, hogy ezek milyen rafináltan lopnak, csalnak, hazudnak. Tényleg nem tűnik fel senkinek, hogy a két állítás nem fér össze egymással? Továbbá: tizenöt éve mást sem hallunk, mint azt, hogy Magyarországon diktatúra van, a jogállamiságot felszámolták, a kormány azt tesz, amit akar. És ebbe az irdatlan nagy diktatúrába annyi azért nem fér bele, hogy év közben simán módosítják a költségvetést? Ehhez még kétharmad sem kell, elég egy egyszerű parlamenti többség... Azt már nem is feltételezem az O1G idióták többségéről, hogy a memóriájuk két hétnél tovább bármiféle információt képes volna tárolni, így csak félve emlékeztetek 2006 őszére. Ha volt pillanat a rendszervátás óta eltelt harmincöt évben, amikor indokolt lehetett volna előrehozott választásokat tartani, úgy az feltétlenül olyan volt. De mégsem tartottak, s a Fidesz türelmesen kiböjtölte a következő három és fél évet. Még egy ilyen válságokkal teli, elviselhetetlenül pocsék kormányzati időszakban sem ment szembe a jól bejáratott választási renddel. Miért tenné 2025-ben, amikor tizedannyi érdeke sem fűződik hozzá, mint annak idején? Úgy tűnik, a balosok elirigyelték a jobboldal összeesküvés-elméleteit, s elkezdték legyártani a sajátjaikat. Az viszont egész egyszerűen elszomorító, hogy ezt is milyen irgalmatlanul alacsony intellektuális szinten teszik.

Számos elemző megírta már, hogy jelenleg egyik politikai erőnek sem áll érdekében, hogy Magyarország előrehozott választásokat tartson. Magam is így látom. A TISZA Párt még nem áll készen a kormányzásra - ez elég nyilvánvaló. De lesz olyan pillanat, amikor majd kompetens országvezetőként tekinthetünk Magyar Péter csapatára? Már lassan egy éve, hogy ez a srác feltűnt a színen. Pillanatok alatt becsatornázta és elszipkázta az ellenzéki szavazatok oroszlánrészét, kimondva a halálos ítéletet a Momentumra, a Jobbikra, az MSZP-re, s az összes többi jelentéktelen kis pártra. És azóta nem történt az égvilágon semmi. Nemhogy nem látunk nagy formátumú egyéniségeket megjelenni MP oldalán, de a vezér hisztirohamot kap, ha bármelyik - a nagy közönség számára ismeretlen - párttársa önállóan nyilatkozni mer. Hogy lesz ebből valaha is hiteles kormányerő?

A nyolcvanas évek legvégén már látni lehetett, kik fogják formálni a közéletet az MSZMP bukása után. Ismertük Lakitelek húzóneveit, illetve a Demokratikus Ellenzék, a későbbi SZDSZ értelmiségi arcait. 1990 és 2024 között sem volt soha olyan pillanat, hogy zsákbamacskát játszottunk volna. Előre tudni lehetett, hogy kikkel veszi majd körbe magát Horn, Orbán, Medgyessy, vagy éppen Gyurcsány, ha hatalomra kerül. 2022 és 2024 között a DK odáig ment, hogy egy árnyékkormányt is felállított, megmutatva a regnáló vezetés alternatíváját. Hitem szerint ez egy tisztességes kezdeményezés, még akkor is, ha szavazatok tekintetében nem sokat hozott a konyhára. Ebben benne volt az is, hogy valami elképesztően inkompetens csapatot láthattunk: a 13 fős brigádból hatan totál ismeretlenek, heten pedig ezerszer megbukott politikusok voltak. Varju László, Gy. Németh Erzsébet, Vadai Ágnes, Molnár Csaba, Kálmán Olga... viccnek is rossz ez a névsor. De még így is ez a paródia-banda volt a csúcs, amit az ellenzék az elmúlt 15 évben felmutatni tudott. Most itt van a TISZA Párt, az elnökön kívül nulla, ismétlem nulla húzóarccal. Én elhiszem, hogy a végtelenül igénytelen O1G-tábort nem érdekli, ki lesz a jövő gazdasági minisztere, vagy hogy ki fog csodát tenni az egészségügyben, esetleg az oktatás terén. De senki mást sem?

Lassan egy éve Magyar Pétertől hallgatjuk a leghangosabb hisztit, hogy milyen pocsék idehaza minden. Nos, az volna a minimum, hogy alternatívát kínál. Én ennek a nyomát sem látom. Bár újévi beszédében ő maga követelte az előrehozott választásokat, tényleg jó nagy szarban volna, ha holnaptól neki kéne kormányoznia az országot. Vajon 2026-ig összeránt egy használható csapatot? Ha akkora elégedetlenség volna az országban, mint amekkoráról az Orbán-fóbiások álmodoznak, úgy a Széchenyi Istvánoknak, Kossuth Lajosoknak és Deák Ferenceknek sorba kéne állniuk Magyar Péternél, türelmetlenül várva a közelgő szerepvállalást. Csakhogy korunk Széchenyi Istvánjai, Kossuth Lajosai és Deák Ferencei mind a Fidesz padsoraiban ülnek. Szimpla prolihőbörgéssel pedig aligha lehet országot vezetni.

Sosem felejtem el a jelenetet. Még a múlt században járunk, a púpos tévék időszakában. A fotelben ülök, kezemben a távirányítóval. Apám belép a szobába, s beszélgetésbe elegyedünk. Villamosmérnök az öreg, s lelke mélyén fájlalja, hogy három fiúgyermeke közül egyik sem követi a pályán, egyik sem mutat affinitást a műszaki dolgok iránt. "Fiam, téged nem is érdekel, mi van a televízió belsejében?" - teszi fel a rá jellemző, valójában költői kérdést. "Hát rohadtul nem. Nézd ezt a távirányítót! Bőven elég nekem, ha ezen ismerem a gombokat, s megtalálom azt a néhány csatornát, melyre kíváncsi vagyok. A többi nem az én világom." - Nem is számíthatott más válaszra, mégis csalódottan távozik.

Kétségkívül nem vagyok egy műszaki beállítottságú figura. De nem ez az egyetlen magyarázat arra, hogy magasról teszek rá, mi történik az elektromos készülékeken belül. Az is lényeges, hogy nem késztet és nem kényszerít rá semmi, hogy bármiféle érdeklődést mutassak. Megbízhatóan működnek nélkülem is; örömteli, hogy nem kell törődnöm ezekkel. A legtöbb dologgal - érthető módon - csupán akkor kezdünk el foglalkozni, amikor muszáj; amikor baj van, amikor hibát, elakadást észlelünk. Hétköznapi üzemmódunkban természetesnek vesszük, hogy a teremtett világ jól funkcionál körülöttünk, s nem kell elvégeznünk a kertésziskolát ahhoz, hogy az édenkert gyümölcsöséből csemegézhessünk.

A legjellemzőbb terület, amelyben többségünk egyáltalán nem kíván elmélyedni - bár néha mégis muszáj -, az egészségügy. Legtöbbünk alapélménye az, hogy általában jól vagyunk, nincs szükségünk sem doktorra, sem gyógyszerre, sem mélyreható ismeretekre. Ha két évben egyszer megfázunk, másfél nap alatt kikúráljuk magunkat. Ha fáj valamink, bekapunk egy pirulát, s már el is felejtjük az egészet. A háziorvosunkat csupán akkor keressük fel, amikor meg kell hosszabbítani a jogsinkat. Aztán egyszer csak történik valami - és hirtelen 180 fokos fordulatot veszünk. Öt éve egyik napról a másikra váltunk mindannyian pandémia-szakértőkké, holott addig azt gondoltuk, világjárványok csak a történelemkönyvekben léteznek. Saját, egyedi betegségeinkkel is hasonló a helyzet: elég egy ijesztő lelet, máris a legrosszabbra készülünk, s megpróbálunk minden információt begyűjteni a tárgyban, amit a tudomány az elmúlt évszázadok során felhalmozott. Személyes problémám e téren ugyanakkor éppen az, hogy nincs semmiféle ijesztő leletem. Ötven éve fáj a fejem, de senki nem tudja, mitől. Számos vizsgálatot végeztek már - sehol semmi szervi elváltozás. A masszőröm szerint nem nyújtok eleget, s az edzéssel terhelt izmok a felelősek. (Mondjuk a gyerekkori panaszokat és a migrénes rohamokat ez aligha magyarázza.) A táplálkozástudósok természetesen minden baj okát a rosszul összeállított étrendben, a kerülendő élelmiszerekben látják. A pszichológusok és terapeuták mélyen egyetértenek abban, hogy feltáratlan lelki gondok állnak a háttérben, ám mivel soha semmiféle komolyabb trauma nem ért, fogalmuk sincs mit keressenek... A legjobbak a felfájás-specialisták. Ők a szakterület kapcsán valóban minden ismerettel rendelkeznek, ám így is csak találgatni tudnak, s különféle gyógyszerekkel próbálkoznak. Végül is, hosszú az élet, a halálos ágyamon már igazán egészséges leszek... Szóval: magasról tennék e témára, ha nem lennék érintett, vagy ha a birtokomban lenne végre valami csodaszer. De amíg a probléma fennáll, valamennyire muszáj elmélyednem benne.

Csaknem mindenkit érint a párválasztás és az együttélés problémaköre is, a legtöbben mégsem képzik szakértővé magukat. Van pár barátom, akik már a középiskolában megismerkedtek későbbi feleségükkel, s azóta is közösen tengetik napjaikat, így aztán sohasem kellett megtanulniuk a csajozás fortélyait. Illetve vannak a szerencsésen jóképűek, akiket egyenesen leszólítanak a csajok - őket sem kényszeríti semmi, hogy mesterré váljanak a vadászatban. Borítékolhatóan nem fogja érdekelni őket az evolúciós biológia, a nők hipergám ösztönvilágának és játszmáinak feltárása - egyszerűen repülnek virágról virágra, s mosolyogva élvezik a létezést. Muszáj bevallani, hogy minket, átlagos fickókat sem elsősorban a mérhetetlen tudásszomj, sokkal inkább a szükség késztetett rá, hogy elmerüljünk ebben az egyébiránt rém izgalmas témában. Az ismerkedés persze csak az első lépcső. Maga az együttélés is villámgyorsan pokollá válik, ha a felek nincsenek tisztában a pszichológiai alapokkal. (S hogyan is lennének, ha már a szüleiktől is pocsék mintákat láttak?) A legtöbben csupán az első válásuk után kezdik el forgatni a vonatkozó szakirodalmat. Épp most fut a Házasság első látásra című tévéműsor második évada, s döbbenetes látni, hogy felnőtt emberek, milyen tudatlanul, milyen éretlen lélekkel vágnak bele a nagy kalandba. Való igaz: nem tudunk előre felkészülni minden őrültre, minden lelki betegre, minden váratlan szituációra. De ahogy az egészségmegőrzés terén, az alapokkal itt sem árt tisztában lenni.

Engedd meg, kedves Olvasó, hogy egy rövid bekezdés erejéig személyes, speciális poklomra is kitérjek. Ez pedig a szerencsejáték, azon belül is a póker. Alig hiszem, hogy van még egy olyan idióta barom, aki annyit elmélkedik a szerencse természetén, mint jómagam. Az alapprobléma egyszerű: mindannyian azt az ígéretet kaptuk, hogy a szerencse forgandó; hogy hosszútávon a kártya mindenkit ugyanolyan mértékben jutalmaz. Tizennyolc év (több mint háromezer este, körülbelül húszezer óra) játék után már bizonyosan tudom, hogy ez nem igaz. Az ősi közmondással és a matematikával nem kívánok harcba szállni.  A magyarázat egyszerűen az lehet, hogy Fortuna áldásainak és átkainak kiegyenlítődéséhez - élő versenypóker esetén - kell háromszáz-négyszáz év, ugyanakkor sajnálatos körülmény, hogy egyikünk sem kap ilyen hosszú pályafutást. Néhány évtizedes kártyakarrierbe pedig simán belefér, hogy egyesek kifejezetten szerencsések, míg mások pechesek. Akik az élet napos oldalára születtek, azok aligha morfondíroznak ilyesmin. Számukra megszokott élmény, hogy kiváló indulólapokat kapnak; párjaik szettesednek; húzóik lejönnek; minden flopon találnak valamit; s ami a lényeg: az all in összecsapásokat rendre megnyerik. Bele sem gondolnak, hogy még egy olyan átlagos szituációban is, amelyben toronymagas favoritok, legalább négyféle módon szerencsésnek kell lenniük, hogy a kassza végül náluk landoljon. (Kell a jó lap; kell az ellenfélnél is a reményteli kártya; kell, hogy a másik hajlandó legyen harcba menni; s végül a jobb lapnak ki is kell tartania. Bármelyik tényező kiesik, vége a dalnak.) Egy könyvet tudnék megtölteni azzal, Fortuna hány helyen kopogtat a pókerjáték során; a született mázlisták erre teljesen vakok. Mi több, sokszor még az alapmatekot sem vágják. Számukra természetes az éden, s minden gyümölcs könnyedén elérhető - sohasem fognak filozofálni a szerencse természetén. Ahogyan azok sem, akik sosem találkoznak e misztikus világgal; akik napi nyolcórás munkával keresik fix munkabérüket. Én magam sem kutatnám az okokat, ha legalább annyit szüretelnék, mint amennyit a játéktudásom és a (nem túl jelentős) ráfordításaim indokolnak. Nyilvánvalóan azért lett vesszőparipám a kérdés, mert nem úgy halad szekér, ahogyan kéne.

És végül: egy ideális világban a közélet is egy olyan terület volna, amelyhez a legtöbbünk nem sokat konyítana. Ha kicsit igényesebbek vagyunk, nyilván mindig is lesz értékalapú társadalomfilozófiánk, s bizonyára fogjuk tudni a kormányfő és a köztársasági elnök nevét. De ennyi. Ahol valódi szabadság van, pazar közbiztonság, béke és jólét, ott szinte mindegy is, hogy konzervatív, vagy szociáldemokrata adminisztráció vezeti az országot. Egyiknek sem lesz túl nagy mozgástere, ha eleve profi a rendszer; komolyat hibázni, hatalommal visszaélni sem igazán lehet, ha az állam csak a legszükségesebb területeken van jelen. Nincs gáz, ha nem akarnak különböző ideológiákat beleverni a polgárok fejébe; ha nem áll szándékukban demokratikussá bombázni a különböző népeket; ha nem kívánják az adófizetők pénzét háborúkra és bevándorlókra költeni. Az a tény, hogy manapság minden a politikáról szól; hogy a gazdaságot, a kultúrát, de még a vallást is a politika járja át, azt jelzi, hogy elég beteg a világunk. Ha egészséges volna, úgy tojnánk az egészre, s csak mulatnánk felhőtlenül. S hogy ez mennyire nem légből kapott fantáziálás: emlékszünk még arra, hogy húsz évvel ezelőtt mennyit foglalkoztunk külpolitikával? Érdekelt bárkit is, ki az Európai Bizottság elnöke? Vagy hogy mi történik Washingtonban? Viszont szó szerint tudtuk idézni Medgyessy makogásait, Gyurcsány hazugságait és Lendvai Ildikó visítozásait. Minden figyelmünket a belpolitikára fókuszáltuk, hiszen nem volt háború a szomszédban, nem volt tömeges migráció, és nem volt hazánkra nehezedő, állandó nyugati nyomásgyakorlás sem. Minden gondunk belülről fakadt.

"Akkor kelünk át a hídon, amikor odaérünk." - Ez elég logikusnak tűnik. Mondhatnánk úgy is: mindent a maga idejében! Ami jelenleg nem probléma, azzal felesleges foglalkozni, arról nem is akarunk tudni, van épp elég gondunk-bajunk így is. És amikor már mindent elengedtünk; amikor már csak az marad érdeklődésünk középpontjában, ami valódi szenvedélyt jelent, akkor tudhatjuk, hogy megérkeztünk a földi mennyországba. Akik szenvedésre születtek, azoknak rém unalmas hely lesz, de annyi baj legyen! Apám valószínűleg nem így gondolkodott, de erről már sosem fogok beszélgetni vele. Ez lesz az első karácsonyunk nélküle. Ő sem kérdi meg soha többé, mi az, ami engem foglalkoztat. Ezért írom meg itt. Nektek. Mindenkinek.

A világért sem szeretnék olyan képet festeni, mely szerint a miniszterelnöktől, illetve a kormánypárttól messze áll a provokatív stílus. Orbán Viktor már 1989-ben világossá tette, hogy nem kenyere a langyos és lapos beszéd. Az elmúlt 35 évben végig ezt látjuk: "harc a kompromisszum helyett, támadás a védekezés helyett, lázadás a nyugalom helyett" - ahogyan a Frankfurter Allgemeine Zeitung újságírója találóan megfogalmazta. Az utóbbi időben egyre többen teszik fel a kérdést: valóban ez a legjobb út? Valóban ez a stílus ígéri a legjobb eredményt? Nem volna szerencsésebb, ha a kormányfő - legalább a nemzetközi csatatereken - inkább a békés együttműködést célozná?

A valóság az, hogy Orbán provokatív megnyilvánulásai sohasem öncélúak. Nem arról van szó, hogy a kormányfő képtelen másként kommunikálni. A múlt héten a pápánál járt. Pénteken vendégül látta az általa alapított Patrióták Európáért frakciót. Kiváló kapcsolatot ápol a világ minden jelentős vezető politikusával. Egyes-egyedül az EU bürokratáival áll állandó harcban a magyar kabinet, s a fő törésvonalak kapcsán - háború, migráció, gender - minden jóérzésű ember számára nyilvánvaló, ki képviseli az erkölcsileg helyes álláspontot. Még Orbán stílusának kritikusai is rendszerint elismerik, hogy céljai helyénvalóak, csupán simulékonyabb hangvételt és több kompromisszumot várnának. Csakhogy egyes kérdésekben nem lehet, másokban nem szabad, s megint másokban nem érdemes megalkuvó politikát folytatni. Minden egyéb esetben a magyar kormány messzemenően együttműködő. Erre a legjobb példa az Oroszország ellen bevezetett, tökéletesen értelmetlen szankciók sokasága: ami nem fájt különösebben, azokat - bár nem értettünk egyet - a közös fellépést támogatandó aláírtuk.

Nem véletlen, hogy Orbán Viktor 1989-es, történelmi beszédére utalok a poszt bevezetőjében és címlapfotójában. Innen indul minden. Negyven esztendőn keresztül éltünk egy olyan világban, amelyben az elvtelen bólogatás volt a túlélés záloga. Nem azért döntöttünk a rendszerváltás mellett, és nem azért csatlakoztunk az EU-hoz, hogy ugyanazt folytassuk. Sokan véljük úgy - köztük a kormányfő és jómagam is -, hogy egyenes gerinccel, tiszta beszéddel, az értékeinket és érdekeinket nyíltan felvállalva is lehet létezni, mi több: csakis így érdemes. Akik ma a görnyedt hátú, szervilis diplomatikusságot javasolják, azokat pár száz éve még labancoknak nevezte a köznyelv. A legtöbbünk ereiben azonban még ma is kurucvér folyik. Akár a Rákóczi-szabadságharcot tekintjük, akár az 1848-as forradalmat, akár a kommunista iga lerázására tett kísérleteket, akár napjainkat, mindegyik historikus helyzetet szemügyre véve elmondható, hogy a konfliktusok mélyén húsba vágó problémák húzódnak, amelyek kapcsán aligha jön szóba bármiféle kompromisszum. Manapság a béke, a biztonság, a szuverenitás, vagy épp az energiaellátás olyan lényeges sarokkövek, melyek esetén nemigen lehet mellébeszélni. Ugyanez a helyzet az EU-s források vonatkozásában is; a magyar kormányfő nem finomkodik, amikor kijelenti: megvétózzuk a költségvetést, ha a nekünk járó pénzeket továbbra is visszatartják. De léteznek mindezeken túl jelképes, erkölcsi kérdések is - ilyen például a Netanjahu melletti kiállás is - amelyekben nem szabad mismásolni. És ha mindezeket egyenes gerinccel tudjuk képviselni, úgy nincs miért titkolózni sem; az érintett ügyeket érdemes a kommunikációs térben is megjeleníteni. Egész egyszerűen azért, mert minden valamirevaló politikai erő a felvállalt értékei szerint pozicionálja magát, így keresve szavazókat, szövetségeseket, támogatókat. Ezek nagyságrendekkel fontosabb szempontok, mint hogy csendben belesimuljunk a politikai fősodorba, megúszva minden rosszindulatot, támadást, zsarolást és rablást.

Mindezek után lássunk néhány kormányzati lépést, melyeket a jó szándékú kritikusok is színtiszta provokációnak minősítenek!

PLAKÁTKAMPÁNYOK - Brüsszel, Soros, Juncker, Weber, Ursula von der Leyen... kétségkívül sokan vannak, akik sértődötten tekintenek a Fidesz politikai kommunikációjára. Az első, amit tisztázni érdemes: a plakát csupán eszköz. Nyilvánvalóan látványos és sok embert elérő eszköz, ám akkor sem több, mint szimpla reklámfelület. A sértődést a tartalom, az üzenet kelti, egész pontosan az, hogy a magyar kormány nyíltan megnevezi ellenfeleit. Az érintettek szeretik magukat jóságosnak, haladónak, a kicsinyes politikai csatározások felett állónak látni, e kampányok ezzel szemben azt hirdetik, mennyire aljas és romboló az, amit tesznek. E téren a másik oldal sem különb: Orbánt immáron 32 éve patás ördögként mutatják be, az utóbbi néhány évben pláne. Nemzetközi lejárató plakátokat ugyan nem látunk az arcképével, ám ez nyilvánvaló aránytévesztés is lenne (hiszen nem ő vezeti az Uniót), s csak még nagyobb hőst faragna belőle. Ismerjük a múltat: Sztálint, Brezsnyevet és az összes semmirekellő szovjet vezetőt rajongva kellett szeretni, nehogy bárkiben - aki kevésbé értette az akkori világot - kétségek támadjanak makulátlan szentségüket illetően. Én nem sírom vissza ezt a hazug világot és kifejezetten kívánatosnak gondolom, hogy nevén nevezzük mindazokat, akik ártó szándékkal viszonyulnak Magyarországhoz.

ILLIBERÁLIS DEMOKRÁCIA - Bár egyesek úgy látják, hogy egy politikusnak nem kéne filozofálnia, hitem szerint ez olyan, mintha egy kőművestől kizárólag a falazást várnánk, s letolnák azért, mert alapozást is végzett. Minden komolyan vehető kormányprogramnak van iránya, mely a társadalomfilozófiai alapjára épül. Ennek lefektetése egyszerűen nem megúszható. Ennek hiányában csupán a pillanatnyi hóbort, a szubjektív önkény dönti el, hogy egy országvezetés mit tűr, mit tilt és mit támogat. Az ILLIBERÁLIS DEMOKRÁCIA mindazonáltal egy rém szerencsétlen (ráadásul teljesen értelmetlen) kifejezés, melyet Orbán tíz éve mondott ki először, a posztmodern liberalizmussal, a woke-progresszióval szembehelyezkedve, annak kritikájaként. A magam részéről ezt nem provokációnak, hanem kommunikációs hibának tartom. Az illiberális demokrácia ugyanis - eredeti jelentését tekintve - a polgári szabadságjogok csorbítására utal, amely a legkevésbé sem tükrözi a kormány szándékait és működését. Orbán mindössze a nemzeti szuverenitás és a klasszikus családmodell fontosságát kívánta hangsúlyozni a birodalmi törekvések és a gender-őrület ellenpontozásaként. Azóta számos alkalommal megkísérelte lecserélni e rosszul csengő szóösszetételt; beszélt már kereszténydemokráciáról, bevezette a keresztény szabadság fogalmát, illetve a legutóbbi - és úgy tűnik, legsikeresebb - kifejezése a PATRIÓTA, amely minden tekintetben pozitív és a nemzetközi térben is hívószóként funkcionál.

SZUVERENITÁSVÉDELMI HIVATAL - Mivel e fiatal szervezetnek nincs valódi jogköre, s munkáját bármely meglévő, kevésbé transzparens hivatal elláthatná, a kritikusok már a létrehozását is nettó provokációnak tartják. Valójában hasonló a helyzet, mint a plakátok esetében: a kormány fontosnak tart egy üzenetet, s ezt látványosan meg is jeleníti. Az Európai Bizottság már februárban úgy döntött, hogy kötelezettségszegési eljárást indít Magyarországgal szemben az uniós jog megsértése miatt, amiért tavaly év végén megszületett és elfogadásra került a szuverenitásvédelmi törvény. Természetesen lehet jogászkodni, manőverezni a paragrafusok között, a lényeget tudjuk: az Európai Egyesült Államok nevű rémálmot kergetők érdeke az, hogy szabadon formálhassák az egyes tagállamok belügyeit, míg a szuverenisták pont ellentétesen gondolkodnak. Legyünk megengedőek, és fogadjuk el, hogy mindkét álláspont legitim! Ha a magyar kormány értéknek tekinti a nemzeti függetlenséget, úgy kifejezetten lényeges, hogy ezt fennhangon kommunikálja is. Nem vagyunk egyedül ezzel; a Patrióták Európáért frakción túl az Európai Konzervatívok és Reformerek, valamint a Szuverén Nemzetek Európája képviselőcsoport is pont ugyanígy gondolkodik. És mivel ez az alapítók szellemiségének megfelelő és mai napig érvényes felállás, igen sanszos, hogy a szuverenista álláspont lesz a végső győztes. De ezért tenni kell, akár olyan jelképes módon is, mint a Szuverenitásvédelmi Hivatal felállítása.

GYERMEKVÉDELMI TÖRVÉNY - A jó szándékú kritikusok - mivel maguk is abba a 96%-ba tartoznak, akik számára fontos a gyermekvédelem - azt állítják, hogy minden pozitív cél, amelyre a törvény irányul, alacsonyabb szintű, a nemzetközi politika számára láthatatlan jogszabályok, rendeletek útján is elérhető lett volna. Mindez akár nemzetközi példákkal is igazolható. Csupán két problémám akad ezzel. A kisebbik: az állandó botránykeltők, akiket semmi más nem foglalkoztat, mint Orbán megbuktatása, e radar alatti intézkedéseket is azonnal jelentették volna a birodalmi központ felé, így sanszos, hogy pontosan ugyanaz a dörgedelem lett volna a sztori vége. A nagyobbik gondom ezúttal is az, hogy miért a normalitásnak kell a szőnyeg szélén állnia? Amikor a szűk kisebbséget jelentő LMBTQ-közösség pride-ot szervez, amelynek semmi más értelme sincsen, mint a nyílt provokáció, a legtöbben egy szót nem szólunk - vonuljanak, ha ehhez van kedvük. Páran diszkréten utalunk rá, hogy talán nem ez a legjobb útja az elfogadtatásnak, de ennyi. "Nem biztos, hogy az a jó megoldás, ha az Andrássy úton egy konzervatív nagypapa ablakán belógatod a feszes heréidet..." - fogalmazza meg lényeglátóan Mogács Dániel. Viszont ha a provokáció a progresszív oldalról érkezik, az kívánatos és tiszteletreméltó. Ha a normalitás térfeléről, az szégyenletes és ártalmas, jobb lett volna fű alatt intézni az egészet...

Lehetne folytatni még a sort a CEU-ügytől kezdve egészen Kirill pátriárkáig, a lényeg mindenütt ugyanaz: a degeneráltság világvallása számonkéri a normalitást. Brüsszel nyíltan a szemünkbe hazudva azt állítja, hogy európai értéknek tekintendő a háború és az oroszellenesség; a saria és az antiszemitizmus; a pedofília és az LMBTQ-őrület. Mondhatja bárki, hogy taktikus volna lenyelni a békát és nekünk is el kéne színészkednünk, hogy mindezekkel egyetértünk. Azonban nem csupán morális kötelesség, hogy a józanság talaján maradjunk, de stratégiailag is ígéretesebbnek tűnik, ha az épelméjűséget képviseljük. Hosszútávon aligha győzedelmeskedhet más. Orbán Viktor még mindig magyar miniszterelnök és meghatározó európai politikus marad, amikor az Ursula von der Leyen és a Manfred Weber nevekre már csak egészen halványan emlékezünk majd...

Elkezdődött az advent, az ünnep előtti várakozás, a csend, a bűnbánat időszaka. Persze, bánni valója csak annak akad, akinek életében - így vagy úgy - megjelenik a bűntudat. Vajon ismeri-e mindenki ezt a nyomasztó érzést és van-e szükségünk rá egyáltalán?

Elisabeth Brinton kisiskolás cserkészlányként minden rekordot megdöntött, amikor szülővárosában - családi házakba becsöngetve - 11.200 doboz édességet adott el. Amikor megkérdezték, mi a titka, csak ennyit válaszolt: "Erősen az emberek szemébe kell nézni, és akkor bűntudatuk lesz..." Parádés, hogy már egy tizenéves kicsi lány is milyen professzionális manipulációra képes, ugyanakkor szavai remekül rávilágítanak arra, mi a valódi eredete, értelme és haszna a bűntudatnak. Pontosan az, amit látunk: többnyire a befolyásolás csalárd, ám annál hatékonyabb eszközéről van szó. Oké, akad pár ritka eset, amikor valódi vétkek nyomán ébred valódi lelkiismeret-furdalás. Ám sokkal gyakoribb az hogy mások igyekeznek bűntudatot kelteni bennük, hiszen tudják: ha sikerrel járnak, úgy puhábbá, engedékenyebbé válunk. Ennek három, egymással összefüggő pszichológiai oka van: részvét az áldozat iránt; a kárpótlás szándéka; valamint az önképen esett csorba kiküszöbölése. Nem árt hát óvatosnak lennünk. A bűntudat állapota az ember tudati skálájának egyik legmélyebb szintje, ahol elérhetetlen távolságba kerül az életöröm, a racionalitás és a valódi szeretet. Már önmagában is pokoli érzés, ha lelkünk itt vegetál. De ha még alapja sincs; ha mások játszmázása, manipulációja nyomán száműzzük tudatunkat az alvilág bugyraiba, az az önpusztítás legostobább formája.

A bűntudatból fakadó gyengeség és manipulálhatóság egyik legdurvább iskolapéldáját Pratkanis és Aronson mesélik el A rábeszélőgép című klasszikus művükben. Az egyetemista Brad Page 1984. november 4-én kocogni indult barátnőjével. Mivel a fiú gyorsabb tempót produkált, egy idő után elszakadtak egymástól. A célnál azonban hiába várta a lányt. Visszaindult, s tűvé tette érte az erdőt - eredménytelenül. A holttestet öt héttel később találták meg. Brad - teljesen érthető módon - olyan lelkifurdalást érzett, hogy kihallgatása során folyton azt ismételgette: "Életem legnagyobb hibáját követtem el." Mivel a nyomozóknak nem volt más kiindulópontjuk, őt kezdték gyanúsítani, s hogy mielőbbi beismerő vallomást csikarjanak ki tőle, szemtanúkról és árulkodó ujjlenyomatokról hazudtak neki. (Aronson szakértőként vett részt az ügyben, így hozzáfért a teljes joganyaghoz.) A fiút végül 1988-ban elítélték. Máig nem tudni, ki volt a valódi tettes, az viszont egészen bizonyos, hogy Brad Page erős bűntudata miatt keveredett bajba. Mindabban, amiket kihallgatása során mondott, s melyek alapján végül bűnösnek találták, jelentős szerepet játszott az az együttműködési és jóvátételi szándék, amelyet lelkiismeret-furdalása diktált, hiszen magára hagyta barátnőjét.

Hétköznapi létezésünk során rendre azt tapasztaljuk, hogy a bűntudat-keltés legprofibb mesterei a nők. Már anyánk is megmutatta: "Rátok áldoztam az egész életemet és ez a hála??" Húgaim immáron rég nem gyerekek, de a mai napig hordozzák e nyomasztó játszma lelki terheit. (Két öcsémet és engem nemigen tudott manipulálni, csak legyintettünk e permanens áldozati póz láttán.) Később az ember elköltözik a szülői házból, hogy egy másik nővel kösse össze az életét, akitől hasonlókat hall majd. Személyes kedvencem az, amikor a hetek óta várt Liverpool - Real Madrid rangadó közben csendül fel a menetrendszerű zsörtölődés egy rossz helyen hagyott ruhadarab, vagy egyéb jelentéktelen apróság miatt. Van pár barátom, akiknél ilyenkor azonnal hat a méreginjekció, s már ugranak is, teljesítve minden kérést és elvárást. Ismerek olyanokat is, akik a női szemvillanásokból igyekeznek kiolvasni, hogy az adott pillanatban épp meddig feszíthetik a húrt. Bevallom: én nem vagyok ilyen kifinomult. Egyenesen közlöm: engem ilyenkor kereshet Orbán Viktor, vagy akár Palvin Barbi is, egyiknek sem veszem fel a telefont. Ha bármi gond van, megbeszéljük a meccs után, addig nem vagyok kíváncsi senki gondjára-bajára... Egyszerű a recept: ha nincs bűnöm, úgy nincs bűntudatom sem, és az ebből fakadó végtelen nyugalmamból még a legrafináltabb manipulátorok sem képesek kibillenteni.

Túllépve a családon: a bűntudat-keltés a tekintélyelvű vallási és politikai vezetők igazi terepe. Valójában már akkor érdemes gyanút fognunk, amikor valaki kötelességekről kezd el papolni. Ennek semmi más célja sincs, mint megágyazni a lelkifurdalásnak. Századszor is leírom: a kötelesség olyan fogalom, mint a pokol, vagy az ördög. Tudjuk, mit jelent, ám ettől még messze nem valóságos. Nem létezik semmiféle kötelesség, amelyet a külvilág - szokás, hagyomány, ideológia, illem, nemzet vagy felekezet - aggathat ránk. Csupán önként vállalt felelősségekről beszélhetünk, melyek elhanyagolása esetén abszolút helyes az önvád. Mások értékrendjét ugyanakkor aligha lehet számonkérni rajtunk, így érdemes visszautasítani, ha bárki vakhitet, altruizmust, politikailag korrekt beszédmódot, vagy bármi más beteg dogma tiszteletét, betartását követeli. A politikusokról természetesen jól tudjuk, hogy egytől-egyig vérbeli manipulátorok, azonban attól mindig elkerekedik a szemünk, amikor azt látjuk, hogy ők maguk is a bűntudat-keltés áldozataivá válnak. Ez történt Angela Merkellel és számos európai vezetővel 2015-ben. Egy szíriai kurd család műanyag csónakba szállt a törökországi Bodrumban, remélve, hogy elérik a görög Kosz szigetét. Nem így történt; a lélekvesztő elsüllyedt, és a halottak közt volt egy hároméves kisfiú, Aylan Kurdi is. A testét partra vetette a tenger, arca a homokba fúródott, egy fotós így örökítette meg. A fotó körbejárta a világot, s az értelem és az érzelem vitáját az utóbbi javára döntötte el. Mindannyiunkat megráznak az ilyen történetek. Nézem a fényképet, és a saját kisfiam jut eszembe, aki háromévesen pontosan így feküdt az ágyán, a szőnyegen, s gyakorlatilag mindenütt - azzal a különbséggel, hogy ő lélegzett, többnyire kisautókat tologatott, s még ma is velünk van. A kérdés adja magát: érezhetünk-e bűntudatot Aylan Kurdi szívszorító halála miatt? S ha igen, következik-e ebből az, hogy Európából primitív, barbár, muszlim kalifátust kell formálnunk?

Nyilvánvaló, hogy a bűntudat nem egy kívánatos lelki állapot, már csak a manipulálhatóság miatt sem. Az egészségesen működő ember mindent megtesz azért, hogy ne legyen része benne. Ehhez mindössze négy instrukciót kell betartani:

1. KERÜLNI A BŰNT - Ez a legegyszerűbb. Ha nincs bennünk gyűlölet és rossz szándék; ha indulatainkat kézben tartjuk és nem élünk az erőszak eszközeivel, már eleget is tettünk ezen alapelvárásnak.
2. KERÜLNI A GONDATLANSÁGOT - Ha pici gyerekünkkel szerencsétlenség történik, mert nem figyeltünk rá; ha mi magunk okozunk balesetet; ha felelőtlenek, elővigyázatlanok vagyunk - számtalan tragédia történhet a hibánkból minden szándékosság nélkül is. Megfelelő fókuszáltság mellett e téren is megúszható a baj, s az azzal járó - abszolút jogos - bűntudat.
3. MEGBOCSÁTANI MAGUNKNAK - Minden bizonnyal ez a legnehezebb. Ha mégis megtörténik a gond, s mi magunk is hibáztunk... a fő kérdés ilyenkor az, hogy mekkora a tragédia, valamint hogy jóvátehető-e.
4. FELVÉRTEZNI MAGUNKAT A MANIPULÁTOROKKAL SZEMBEN - Amint láttuk: a fél világ abban utazik, hogy bűntudatot keltsen másokban, akár bennünk is. Ilyenkor muszáj kiállni magunkért és világossá tenni: nem vagyunk bűnösök, nem vagyunk hibásak, s nem vagyunk hajlandók beteg játszmákat játszani senkivel.

Az advent sokféle módon telhet. Csendesen, avagy pörgősen. Koncentrálhatunk a családra, avagy az év végi céges teendőkre. Takaríthatunk, süthetünk, főzhetünk, szaladgálhatunk ajándékok után... a bűnbánat a lehető legritkábban kerül előtérbe. Ahhoz ugyanis valódi bűnök is kellenek.

Évszázadok óta morfondírozunk azon, miképpen festene az ideális társadalom. Marx azt állította, hogy ha mindenki a képességei szerint pakol a közös svédasztalra, továbbá a szükségletei szerint fogyaszt onnan, úgy a teljes népesség jóllakhat. Csupán két apróság szükséges ahhoz, hogy ez az íróasztal mellett megálmodott vágymatek működjön. Az első az, hogy az alapszámítás helyes legyen. A második pedig, hogy az érintettek a gyakorlatban be is tartsák a felvázolt instrukciót. Az utóbbiról a történelem már százszor igazolta, hogy képtelenség. A szocialista tervgazdaságok mind csúfosan megbuktak, hiszen csillogó talentumait miért is kamatoztatná bárki, ha munkája gyümölcsét úgysem tarthatja meg? Ám ami azt illeti, jómagam már az alapkalkulációt, mi több, a kalkulálhatóságot is megkérdőjelezem. Már csak azért is, mert az emberi szükségletek folyamatosan változnak, bővülnek. A termékfejlesztők és a marketingesek éjt nappallá téve dolgoznak azon, hogy holnapra olyan vágyakat ébresszenek bennünk, melyekről tegnap még halvány sejtelmünk sem lehetett.

Marxnak abban azért feltétlenül igazat kell adnunk, hogy nem vagyunk egyformák. Most felejtsük el azt az erkölcsi szálat, amely azt firtatja, jogos-e kirabolni a jobb képességűeket azért, hogy tápláljuk a szerényebben vértezetteket. (Nyilvánvalóan az emberiség morális mélypontja e gondolat.) Koncentráljuk kizárólag a pszichikai síkra, feltéve a kérdést: mire is vágyunk valójában? Mit kívánunk adni a világnak, s mit várunk ezért cserébe? E két változó értelemszerűen négyféle emberi karaktert szül.

SZENT - Minden bizonnyal a legritkább archetípus. Ha ezer emberből egy ilyen, szerintem sokat mondok.

ODAADÓ - A második legritkább. Ő az, aki mindig mindenkiről gondoskodik; figyelmes, áldozatkész, ugyanakkor be is nyújtja a számlát. Környezetétől kifejezetten elvárja, hogy ugyanígy körülugrálják, de minimum istenítsék. Ő annyira sokat nyújt a világnak, hogy a rossz napjait, a hisztijeit, a játszmázásait is mindenki köteles elviselni. Előre kifizette az árát...

ÉLŐSKÖDŐ - Oly mértékben pozitívan látom a világot, hogy nem a piócákat tartom a leggyakoribb karakternek. De azért nem kell nagyon messzire mennünk, ha ilyennel kívánunk találkozni. Elég, ha a legközvetlenebb környezetünkben szétnézünk.

PURITÁN - Nyilvánvalóan a legegészségesebb archetípus. Ő az amerikai álom megtestesítője, a self-made man. Csakis akkor kér segítséget, ha egyedül nem boldogul. Alapvetően saját magára támaszkodik, s szüretelni sem hívja meg a fél bolygót.

Mit látunk tehát, ha csupán a vázolt karakterjegyekre koncentrálunk? Az odaadók és a puritánok egyenlege külön-külön is nullszaldós, mondhatjuk: egyensúlyban vannak a világgal. Pont annyit adnak, amennyit ellentételezésként elvárnak. De mi a helyzet a másik két csoporttal? Érzékelhető, hogy a kevés számú szent önfeláldozása sosem fogja tudni kiegyenlíteni az élősködők sokaságának éhségét. A rendszer összességében tehát mínuszos, fenntarthatatlan. A svédasztalt gyorsan lerabolják, s szép számmal lesznek, akik éhen maradnak. A problémát csak dagasztja, hogy a felrajzolt archetípusok egyben szavazópolgárok is, így politikai értékválasztásaik nyomán különböző kormányzatok jöhetnek létre. Amennyiben a puritán szemlélet kerül abszolút többségbe, úgy nincs nagy baj, hiszen jobboldali országvezetést és takarékos államot eredményez. A másik három csoport azonban nem így gondolkodik. Ők a baloldaliságot, a központi szolgáltatások sokaságát, a jóléti államot éltetik. (Az élősködők és odaadók eleve elvárják a törődést, a szentek pedig naivan csatlakoznak e táborhoz, abban a hitben, hogy másokkal jót cselekszenek.) Sok lúd pedig disznót győz - a puritánok könnyen kisebbségbe szorulhatnak. Ekkor jöhetnek a felelőtlen szociáldemokrata kormányok, a nyakló nélküli költekezések, pénzosztások, segélyezések, hogy a rendszer immáron az állami költségvetés szintjén is átcsússzon a negatív tartományba.

Mit tehetünk tehát, hogy egészségesebb, kiegyensúlyozottabb, fenntarthatóbb világot hozzunk létre? A válasz nyilvánvaló: érdemes volna mindannyiunknak a SZENT karaktere felé mozdulni. Többet adni és főként jóval kevesebbet elvárni másoktól. Az ODAADÓ és az ÉLŐSKÖDŐ mindig kiszolgáltatott marad, hiszen világukat a másik emberre, pszichikai síkon a külső törődésre építik. Márpedig ez nyilvánvaló zsákutca. Csakis önmagunkra támaszkodhatunk, csakis a saját döntéseinkért felelünk, csakis önmagunkon tudunk változtatni - a másik ember motivációkészlete és jellemfejlődése kívül esik a hatókörünkön. Amit másoktól kapunk, az csupán hab lehet a tortán, bónusz, előre nem kalkulálható ajándék. "Legyetek ti is szentek bármilyen körülmények között!" - írja Péter apostol első levelében. Talán valami ilyesmire gondolhatott.

Nincs nagyobb érték a szabadságnál. S aligha lehet szabadságról beszélni ott, ahol tiltják, korlátozzák, büntetik a véleménynyilvánítást. A magam részéről a teljes szólásszabadság híve vagyok, mindazonáltal muszáj világossá tenni: az uszítás, az agresszióra való felbujtás, a terrorcselekmények kapcsán megfogalmazott biztatás, bátorítás, helyeslés ennek nem képezi, nem képezheti részét.

Az igazságügyi bizottság keddi ülésén napirendre került az internetes agresszió visszaszorításáról szóló törvényjavaslat is. A jogszabály-tervezet szerint egy év börtön járhat annak, "aki nagy nyilvánosság előtt kommentben olyan kifejezést, ábrázolást vagy kép- és hangfelvételt használ vagy tesz közzé, ami beazonosítható személlyel vagy személyekkel szembeni erőszakos, halált okozó vagy különös kegyetlenséggel elkövetett büntetendő cselekményre irányuló szándékot vagy kívánságot fejez ki”. A javaslat komoly vitákat váltott ki, mégpedig joggal. Az erőszakra való uszítás nyilvánvalóan megengedhetetlen, míg a gyűlöletbeszédnek titulált megnyilvánulások egyes elemei - a másik megalázása, megszégyenítése, negatív érzelmeink megfogalmazása - minden további nélkül a szólásszabadság részét képezhetik. Valakinek nyíltan a halálát kívánni - ez igazi határeset. Persze nem biztos, hogy a morálfilozófia szigorú logikájával kell keresnünk a megfelelő választ, ha a büntethetőség a kérdés.

Amikor Pratkanis és Aronson 1992-ben kiadták ma már kultikusnak számító könyvüket, A rábeszélőgép című remekművet, a Donald Trump és a Vlagyimir Putyin neveket még hírből sem ismertük. Orbán Viktorét már igen, de akkortájt ő még angyalarcú reménységnek számított a baloldali médiagépezet szemében (hogy aztán egyik napról a másikra belőle is ördögöt formáljanak). A szerzők már 32 esztendővel ezelőtt precízen leírták, miként működik a politikai kommunikáció, a széles körű agymosás, a karaktergyilkosság, a fősodor számára nem tetszők tudatos befeketítése. Azóta semmi más nem történik, mint a könyvből tanultak folyamatos alkalmazása, gyakorlatilag minden változtatás, minden kreativitás nélkül. A különbség csak az, hogy az internet és a közösségi média megjelenésével a cirkusz végképp nagyüzemivé vált; ma már nyolcmilliárdan fújhatjuk sípjainkat, egymás hangját felerősítve, vagy épp elnyomva. Egy biztos: aki önmagát véleménybuborékba zárja és kirekeszti a másképp gondolkodók hangját, azt villámgyorsan meg lehet győzni bármiről, akár a legpusztítóbb hazugságokról és aljasságokról is.

"Egy kísérlet során politológia szakos egyetemistákat arra kértek, oldjanak meg egy föltételezett nemzetközi válságot: egy kis demokratikus országot egy agresszív diktatórikus szomszédja lerohanással fenyegette, csapatokat vonultatott fel a közös határon, valamint heves fölforgató és kémtevékenységet végzett a demokratikus országban. A válság (kétféle) leírásában szerepeltek olyasfajta irreleváns mondatok is, amelyek a helyzetet vagy a náci Németország, vagy pedig az Észak-Vietnam ellen vívott háborúhoz hasonlították. A tájékoztatóból kiderült, hogy a demokratikus országból az etnikai kisebbségek tagjai marhavagonokban, vagy csónakokon menekülnek el; a várható inváziót következetesen Blitzkrieg-nek vagy villámháborúnak hívták. (...) Befolyásolták ezek a tárgyhoz nem szorosan tartozó mondatok a válság megoldására tett javaslatokat? Meglepően nagy mértékben. Azok a diákok, akik azt a tájékoztatót kapták, amelyben a náci Németországot idéző kifejezések és célzások voltak, sokkal inkább ajánlották az USA fegyveres beavatkozását, mint azok, akik a Vietnamra utaló mondatokat olvasták."  Ezt a kísérletet a nyolcvanas évek elején publikálták, de nem sokat kellett várni rá, hogy a hatalom profitáljon belőle. Amikor az 1991-es Öböl-háború előtt a Kongresszus a beavatkozás pozitív és negatív következményeiről tárgyalt, a háborúpártiaknak elég volt Szaddam Huszeint Hitlerhez hasonlóként beállítaniuk, hogy álláspontjuk diadalmaskodjon. Hitlernek ugyanis - a közgondolkodás szerint - nem jár kegyelem; kilőhető, megsemmisíthető, elpusztítható. George Bushnak bejött e narratívagyártás - népszerűsége a háború után magasabbra szökött, mint valaha. A recept azóta is működik. Ha a fősodratú média azt szeretné, hogy valakit gyűlöljenek, egyszerűen egyenlőségjelet kell tenni Hitler és az érintett közé. Miközben mindenki tudja, mennyire veszélyes hazugság az ilyen. Ezt tették Trumppal is, hosszú hónapokon át. És láttuk az eredményt: Trumpot több elvakult őrült is kilőhetőnek, megsemmisíthetőnek, elpusztíthatónak találta.

 Három jelenséget azonosíthatunk:

1. A homo sapiens egyre fejlettebb kommunikációt folytat, mely nem csupán a technológia szintjén mutat komoly előrehaladást (nyomtatott sajtó, rádió, tévé, internet), hanem meggyőzőerő tekintetében is. Valójában ettől és ezért váltunk emberré; hogy egyre hatékonyabban udvaroljunk, egyre szebb verseket írjunk, egyre ütősebb reklámokkal népszerűsítsük termékeinket. Ha a kommunikációnkat megnyirbáljuk, valójában emberi minőségünkből metszünk le komoly darabokat.
2. Kommunikációnk meggyőző ereje negatív irányban is hat. Amint láttuk: már az sem kell, hogy nyílt uszítás történjen. Sőt: még odáig sem szükséges elmenni, amit a jelen törvényjavaslat tiltana, hogy kifejezzük, mennyire vágyunk a másik mielőbbi likvidálására. Elég valakit következetesen diktátornak nevezni, s azzal szinte meg is adtuk a kilövési engedélyt.
3. Nem mindegy, hogy egy adott társadalom milyen tudati szinten áll. Az a tény, hogy az idén több patrióta vezető ellen is komoly merényletet követtek el, miközben ilyesmi már évtizedek óta nem történt, azt jelzi, hogy zuhanunk vissza a barbarizmus szakadékába. Szégyen, hogy ide jutottunk, s ezt a mélyrepülést muszáj megállítani. Minél primitívebb egy társadalom, annál több korlátot és visszatartó intézkedést kíván, s a jelenkor egyértelműen arról árulkodik, hogy lehullt rólunk a civilizáltság.

Hitem szerint egyetlen útja van annak, hogy megőrizzük a teljes szólásszabadságunkat, miközben biztosak maradhatunk abban is, hogy szavainkat nem követi fegyverropogás. Ez pedig a tisztesség. Tudom, ódivatú kifejezés, és sokan egyáltalán nem ebben utaznak. De ha leírom azt, hogy nem szeretem Magyar Pétert; hogy sótlannak és minden karizmatikusságtól mentesnek gondolom; hogy alkalmatlannak látom a vezetésre, ám mindezeken túl a legkevésbé sem kívánom a halálát, mi több: egy boldog, a politikától távoli, nyugodt és kielégítő életet kívánok neki - ez biztosan nem sarkall senkit erőszakra és szelíd szavaim nem is büntethetők. (Márki-Zay Pétert, vagy Karácsony Gergelyt sem kíméltük annak idején, ha alkalmatlanságukat szóvá kellett tenni, de fel sem merült senkiben, hogy fizikailag bántalmazza őket.) A magam részéről nem érzem elviselhetetlen béklyónak az új törvényjavaslatban foglaltakat; eddig sem gyűlöltem senkit, eddig sem kívántam senki elpusztítását. S bár nem hiszek abban, hogy a tiltások és büntetések jobb embert faragnának belőlünk, ha ez kell ahhoz, hogy megelőzzük a vérontást, hát nem tűnik megfizethetetlen árnak. Ha viszont fejlődni is kívánunk valamicskét, ha elkötelezettek vagyunk társadalmunk tudati szintjének emelése iránt, ha továbbra is nyugati típusú civilizációban kívánunk élni, úgy érdemes megfontolnunk Pratkanis és Aronson útmutatását: "Meggyőződésünk, hogy a demokrácia túlélésének egyetlen esélye, ha az alábbi két feltétel egyszerre teljesül: 1. A rábeszélők megtanulják eljuttatni az üzenetüket az embereknek anélkül, hogy megsértenék az esélyegyenlőség és tisztesség szabályait. 2. A választópolgárok eléggé felkészültek lesznek ahhoz, hogy biztonsággal megkülönböztessék az egyenes beszédet a csűrés-csavarástól, a becsületes versenyt a csalástól." Ennyi az egész.

Grégor Puppinck francia jogász, aki Embertelen jogok c. könyvével kísérletet tesz rá, hogy bemutassa, miként válik egy kezdetben nemes törekvés - a lopakodó jogalkotás által - mérgező ideológiák eszközévé. Bevallom: nem könnyű olvasmány. Sokkal több benne az elvont filozófia, mint amennyit az átlagolvasó elbír és még szórakoztatónak talál, úgyhogy a kötet megvásárlását és kézbevételét nem mindenkinek ajánlanám jó szívvel. Ugyanakkor piszok nagy mázli, hogy én már végigküzdöttem magam rajta, s röviden össze is foglalom a lényegét :)

Ami rém tanulságos: 1948-ban azért született meg az EMBERI JOGOK EGYETEMES NYILATKOZATA, hogy ne jöhessen létre többé a náci Németországhoz hasonló, elnyomó rendszer, vagyis az egyes polgárok - éljenek bárhol a világban - általános védelmet kapjanak mindenféle totalitárius nemzeti elmebajjal szemben. Hogy többé egyetlen kegyetlenkedő se bújhasson el saját országának perverz jogrendszere mögé. Akkortájt talán még senki sem látta előre, hogy e jó szándékú dokumentum tartalma folyamatosan változik majd, s már nem a józan erkölcs lesz az, amelyet megszövegezve jogszabályt nyerünk, hanem épp fordítva; az emberi jogok fogalomkörének egyre durvább torzulása lesz majd, amelyre erkölcsi alapként hivatkozni lehet. Így aztán csöbörből vödörbe kerültünk: ismét egy elnyomó hatalom születik, csak már nem a nemzetállamok, hanem a nemzetek feletti szervezetek szintjén; továbbá immáron nem az egyetemes emberi jogokkal szemben, hanem pontosan azokra hivatkozva. Innentől három szinten folyik a szabadságharc, a kérdés már csak az: ki véd meg kit kitől... A magyar modellt látjuk: a kormány ragaszkodik az EU-hoz való csatlakozás idején rögzített állapotokhoz, s igyekszik megvédeni polgárainak emberi jogait az Unióval szemben. De nem minden ország ezt az utat járja. Írországban például, melynek abortusztörvényét az Emberi Jogok Európai Bírósága túlságosan szigorúnak ítélte, a kabinet "a saját elmarasztalását szerette volna elérni azért, hogy Strasbourg nevében végrehajthasson egy olyan reformot, amelyet önállóan nem mert volna felvállalni." Nos, láttunk már olyat, hogy egy kormányzat nem a saját nemzetét képviselte, csupán birodalmi helytartóként működött. Mi több: olyat is, amikor egy miniszter nyíltan megfogalmazta: nem érdekli, mit gondolnak a választói. De annál nagyobb cinizmust ritkán látni, mint amikor a nemzetállam a birodalmi vezetéssel összekacsintva úgy szívatja a saját népét, hogy közben mindenki az egyetemes emberi jogokra hivatkozhat.

A szemünk előtt zajló lopakodó jogalkotás táptalaja az, hogy fogalmaink nem egzakt módon definiáltak. Esetünkben az emberi MÉLTÓSÁG az a kifejezés, amelyre az egész kártyavár épül; konkrét jelentése kapcsán teljes a bizonytalanság. "Olyannyira, hogy egyesek szerint ez csak egy szlogen, az emberi jogok objektív megalapozottságának hiányát elrejteni hivatott homályos elképzelés, sőt végső soron hasztalan fogalom, amelyet a jog érthetősége érdekében szerencsésebb lenne elhagyni." Jómagam is ugyanezt vallom. Ez egy gyönyörű szó, melyet kár volna mellőznünk köznyelvi kommunikációnk során, azonban jogi dokumentumokban semmi helye sincsen. Gondoljunk csak bele: egy békeszerződésben például - amely esetén ugyancsak kiemelten fontos, hogy minden érintett megőrizhesse méltóságát - a felek azt fogják precízen rögzíteni, hogy hol húzzák meg az új földrajzi határokat, mindenféle fölösleges maszatolás nélkül. Ha egy ügyet kellően komolyan vesznek, ott aligha fognak homályos kifejezésekkel dobálózni.

Ugyanez a helyzet a KÖZJÓ kapcsán is. Ki fogja definiálni, hogy mit jelent? "Az egyének elsőbbsége melletti döntést a kellő óvatosság is indokolhatja, tekintettel arra, hogy csekélyebb következményekkel jár, ha a személyek tévesen határozzák meg saját egyéni javukat, mintha a modern állam téved a közjó meghatározása során." És ha még egyet lépünk felfelé: amennyiben az államokat tömörítő szervezetek döntik el önkényesen, hogy mit neveznek közjónak - márpedig napjainkban ez történik - abból erednek csak az igazi katasztrófák.

Hasonlóan képlékeny fogalom a CSALÁD is. Korábban a köztudat és a jog vér szerinti köteléket értett rajta: apát, anyát és kettejük közös gyermekeit. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának döntései nyomán azonban a nyolcvanas évektől kezdve e fogalom elkezdett felhígulni; ma már nem kell hozzá se biológiai, se jogi kötelék, de még együttélés sem, hogy egy kapcsolatot családnak nevezhessünk, az érintettek nemi összetételétől függetlenül. "Ha két (vagy több) személy kijelenti, hogy érzelmi, vagy szexuális kapcsolatban állnak egymással, az elegendő ahhoz, hogy a családok számára biztosított társadalmi elismerést és védelmet rájuk is kiterjesszék." Ezzel önmagában még nem is volna gond, tőlem mindenki úgy él, ahogy akar, és azt nevez családnak, amit csak a fantáziája elbír. Ami e téren a legfontosabb: a gyerekek sorsa, biztonsága, védelme. Annak idején evidens volt, hogy "a szülőket elsőbbségi jog illeti meg abban a vonatkozásban, hogy hogyan neveljék gyermekeiket. Ez az elsőbbség azt fejezi ki, hogy a szülői jog és felelősség előbbre való és magasabb rendű a társadaloménál; elsőbbsége az állammal és minden olyan társadalmi csoporttal szemben érvényesül, amelynek szerepe másodlagos kell hogy maradjon." Mondani sem kell: e téren is sokat változott a világ. A központi ideológiagyár mindent megtesz azért, hogy a gyermekek elméjét - a szülők megkerülésével - az iskolai oktatás és a média által fertőzze. Ez viszont már egy minden tekintetben fajsúlyos kérdés, itt muszáj ragaszkodni ahhoz, hogy a szülő az első és hogy a háta mögött semmi sem történhet a gyerekével.

A gumifogalmak persze csupán lehetőséget kínálnak a lopakodó jogalkotásra. A labdát le is kell csapnia valakinek, s ebben játszik kulcsszerepet az Emberi Jogok Európai Bírósága, illetve az Európai Bíróság. E két szervezet ítélkezési gyakorlatával már önmagában magyarázható a kontinens látványos balra tolódása, különös tekintettel arra, hogy a korábbi (sok esetben erősen megkérdőjelezhető) döntések azonnal hivatkozási alapot teremtenek. Többek között erre gondol Orbán Viktor is, amikor mostanság előszeretettel beszél bírói aktivitásról. Gyakorlatilag azok formálják a törvényeinket, akiknek erre semmiféle felhatalmazásuk sincsen; az ő feladatuk a jogszabályok betartatása volna. Ők nem így látják: küldetésüknek nem az emberi jogok megóvását, hanem annak "további fejlesztését" tekintik. Önkényes túlkapásaikat azzal a kamu dumával magyarázzák, hogy az 1948-as egyezményt nem kőbe vésett szerződésnek, hanem ÉLŐ JOGNAK tekintik. Így működik az orwelli progresszió: mindig találnak valami tetszetős kifejezést a zsarnokságra. "Haladáspárti nézőpontból az igazságosságnak már nem a jog, hanem egy feltételezett történelmi haladás tisztelete a fő ismérve, amely megköveteli, hogy egy társadalmi kérdésnek a leginkább haladó szellemű megoldása legyen egyben a legjobb is. Így egy dialektikus folyamat során az igazságszolgáltatás viszonylagossá válik, önellentmondásokba keveredik, és folyamatosan meghaladja saját magát."

Oké, fogadjuk el, hogy a világ változik! Akár az egyetemes emberi jogok terén is. (Bár hitem szerint elég gáz, hogy hosszú évszázadok együttgondolkodása után még mindig nem tettük le az asztalra a fix, mindenki számára elfogadható alapcsomagot, ám előbb-utóbb csak eljutunk ide is.) 1948-ban - hosszú tárgyalások után, komoly kompromisszumok árán - megszületett az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata. A konzervatív Grégor Puppinck ezen már nemigen változtatna. Ő maga úgy véli: emberi méltóságunkat Istentől kaptuk, s törvényeinket a természet valóságából érdemes levezetni. A mai progresszív fősodor ennek szöges ellentétét képviseli; tagadja Isten létezését, továbbá tagadja a természet, a biológia, s valójában az összes tudomány igazságát, számára minden relatív, s csak az számít, amit elképzelünk - akár egy négyéves kisgyerek. E két világ közt találjuk a józanokat, a klasszikus liberalizmus képviselőit, akik komolyan veszik a természet törvényeit, ám Isten létezésével e téma kapcsán nem foglalkoznak - nincs is rá semmi szükség, ha az emberi méltóság eredetéről elmélkedünk. ("Ha Isten nem létezik, akkor az ember nem felülről kapott halhatatlan lelket, hanem olyan szellemmel bír, amelyet az evolúció során alulról, az anyagból nyert ki." - álltja a szerző, ám ez üres duma csupán. A teremtés ugyanis egészen bizonyosan az evolúció útján történt; csupán játék a szavakkal, hogy lelkünket, szellemünket, méltóságunkat honnan eredeztetjük. Mind ugyanazt jelenti.) A konzervatívok tehát még azon sem változtatnának, amin ténylegesen lehetne, a woke-progresszívek pedig teljes álomvilágban élnek, s szívük szerint minden tradícióval szakítanának. Grégor Puppinck kifogásolja a prostitúció, a pornográfia, a mesterséges megtermékenyítés, a béranyaság és az eutanázia szabadságát, sőt a vegetarianizmust, a tetoválást és a halottak elhamvasztását is sanda szemmel nézi (holott ez utóbbiak igazán ősi hagyományokkal bírnak). "A valódi emberi jogok mindig pozitívak, konstruktívak, amennyiben a kibontakozás lehetőségét védelmezik, és nem az önpusztítás, vagy a lealacsonyodás lehetőségét teremtik meg." A szerző e ponton nagyot téved: az önpusztítás és a lealacsonyodás abszolút emberi jog, csupán a másikkal szembeni erőszak az, amely megengedhetetlen. A posztmodern progresszió még inkább tévúton jár, hiszen az új, nihilista jogok bevezetésével párhuzamosan a számára kényelmetlen szabadságjogokat - elsősorban a véleményformálás szabadságát - egyszerűen megszünteti. Teszi ezt azért, mert a világért sem kívánja elismerni - és engedni sem azt, hogy más felhívja rá a figyelmet -, hogy amiért küzd, az valójában csak MEGTŰRT ROSSZ. Egy józan, hagyományos értelemben vett liberális sosem fogja azt hazudni, hogy a nemváltó műtét milyen frankó dolog, s hogy a homoszexualitás az emberi létforma csúcsa. Azért viszont harcolni fog, hogy mindenki úgy rendelkezzen a testével, ahogyan csak szeretne, másfelől pedig hogy ennek kapcsán bárki szabadon véleményt formálhasson.

Szóval, imigyen zajlik a történelem:

• "1979-ben az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében a képviselők többsége még megszavazta, hogy minden egyes gyermeknek joga van az élethez a fogantatástól kezdve, amit a közgyűlés néhány évvel később megerősített azzal, hogy a petesejt megtermékenyítésétől kezdve folyamatosan fejlődik ki az emberi élet." Ma hol vagyunk ettől?
• Sokáig tartotta magát az az általános meggyőződés is, hogy az orvosi tevékenység kizárólagos feladata a gyógyítás. Ma már ettől is messze járunk. Franciaországban ezt egyszerű jogi lépéssel pecsételték meg. 1999-ben a Code Civil 16-3 cikkében egyetlen szót módosítottak: a "terápiás" jelző helyébe csendben a semmitmondó "orvosi" lépett, szabad kezet adva a területnek szinte bármire.
• "Az emberi jogok politika fölött gyakorolt hatalmának a legszélsőségesebb példája az volt, amikor az Emberi Jogok Európai Bírósága elfogadta a törökországi parlamenti választásokon győztes politikai párt feloszlatását. Ítélete indoklásában arra hivatkozott, hogy a szóban forgó párt által képviselt szélsőséges iszlamizmus összeegyeztethetetlen a demokráciával." Ami azt illeti, a legkevésbé sem rajongok az iszlámért. De azért az vicc, amikor a jogtudomány felkent apostolai egy demokratikus döntés eredményét antidemokratikusnak titulálnak... Sokkal tisztességesebb volna kimondani, hogy már nem tekintjük értéknek a népakaratot. Az legalább tiszta beszéd.
• "Az Emberi Jogok Európai Bírósága egyben a nemzeti jogalkotó által kinyilvánított szándék őszinteségének is bírája. Egy Görögország ellen indított ügyben egyenesen úgy vélte, hogy jobban tudja az érintett jogalkotónál, mi volt a valódi szándéka a bejegyzett élettársi kapcsolatot bevezető törvény elfogadásakor." Már 2008-ban járunk, az orwelli világ egyre nyíltabban fedi fel önmagát. (Az EJEB szerint a homoszexuálisokat érte hátrányos megkülönböztetés. Elmarasztaló döntésüket mindössze egy feltételezett szándékra építették...)

Napestig sorolhatnánk a tragikomikus ügyeket, a hazánk ellen folyó, közel másfél évtizede tartó boszorkányüldözés is köteteket töltene meg. De már így is hosszúra nyúlt e poszt. Zárásképpen álljanak itt a szerző mondatai, melyekkel tökéletesen összefoglalja a lényeget: "A demokrácia a mennyiség, a tömegek uralma. A kormányzás egyre posztdemokratikusabbá válik, olyannyira, hogy lassan szakértőkre, vagy bölcsekre bízhatjuk. Szépen visszatérünk a klerikalizmushoz, csak egy másik tan szolgálatában. A mai klérus, akárcsak a régi, két dologhoz ért: a módszertanhoz és az elméletalkotáshoz. A progresszivista ideológia egyszerűen átvette a teológia szerepét. Más változás nem történt."

"Az eugenika tudománya mindazokkal a hatásokkal foglalkozik, amelyek egy faj veleszületett kvalitásait javítják, és amelyek ezen kvalitások lehető legelőnyösebb kifejlődését elősegíthetik." - Ez az angol Francis Galton fogalmi definíciója; magát az eugenetikai irányzatot kifejezetten az ő nevéhez társítjuk. Célja: az intelligencia növelése, az emberi szenvedés csökkentése, az öröklődő testi és szellemi tulajdonságaink javítása. Rögtön az elején szögezzük le: ez önmagában vonzó és kívánatos. Probléma csupán azzal lehet, hogy e nemes cél érdekében miféle beavatkozások kerülnek napirendre.

"A társadalomnak nem érdeke, hogy degeneráltakat hagyjon szaporodni." Sosem találná ki a széplelkű Olvasó, hogy kitől származik az idézet. Theodore Roosevelt szavai ezek, melyeket 1913-ban vetett papírra. Így folytatja: "Egyszer majd megértjük: a jó fajtából való jó polgár elsődleges, megkerülhetetlen kötelessége, hogy saját vérét továbbörökítse a világban; azt viszont nem áll érdekünkben megengedni, hogy a rossz polgárok fajtája fennmaradjon." Ez a szemléletmód és nyelvezet igen távolinak tűnik manapság, pedig annak idején - egészen a második világháború kitöréséig - az eugenika a társadalmi progresszizmus egyik vezéreszméjének számított. Ez a haladáspárti irányzat a kötelességének tekintette, hogy az emberi faj tökéletesítésén munkálkodjék. Az eugenika egyik legfontosabb bázisa akkortájt az Amerikai Egyesült Államok volt, a tengerentúlon a humángenetika szerves részének tekintették. Az első „tudományos” intézet, az Eugenics Records Office 1910-ben alakult, és munkatársai rögtön meg is szövegezték azt a törvényt, amely a társadalomba - megítélésük szerint - beilleszkedni képtelen emberek, azaz a gyengeelméjűek, őrültek, gyilkos hajlamúak, epilepsziások, iszákosok, krónikus betegek, vakok, süketek, torz testben élők, árvák, csavargók, hajléktalanok és a koldusok sterilizációját engedélyezte. E beavatkozáson hatvanezren estek át, s nem győzöm hangsúlyozni: száz éve ezt nevezték progressziónak. Természetesen Európa is csatlakozott: Svédország már 1921-ben megalapította a „faji tisztaságot védő intézetet”, de nem sokkal később Svájcban, Finnországban, Dániában és Norvégiában is született sterilizációs törvény –elsősorban értelmi fogyatékossággal élőknél vetették be. Kanada, Ausztrália és Japán is ugyanezt az utat járta, utóbbiban 1996-ig érvényben maradtak a kényszer-sterilizálásról szóló jogszabályok...

Nem véletlen tehát, hogy az emberi faj nemesítésének ügye kifejezetten kényes téma. Baloldalról azonnal fasizmust kiáltanak, ha napirendre kerül. Megnyugtatásukra először is azt érdemes tisztázni, hogy nem csupán negatív eugenika létezik, amely hatalmi erőszakot gyakorol bármiféle, számára nem tetsző társadalmi csoporton, így értelemszerűen erkölcstelen és elvetendő. Hanem beszélhetünk pozitív eugenikáról is, amely nem bánt senkit, amely minden tekintetben önkéntes, amely nem pusztít, csupán szelektál, vagy javít. A konzervatív térfélről ugyanígy behúznák a kéziféket, mondván: a Teremtő elleni vétek minden változtatás. Isten tökéletes világot alkotott, hogy jövünk ahhoz, hogy javítani akarunk rajta?? Az ortodoxok aggályait eloszlatandó: A Mennyei Atya közel sem teremtett tökéleteset. Mindannyian látjuk a hibákat, a betegségeket, a korlátokat, az elnagyolt megoldásokat - elég csak egymásra néznünk. A homo sapiens ugyanakkor nem véletlenül lett értelmes és kreatív faj. Meghívást kaptunk a társteremtői pozícióba, így inkább az volna a vétek, ha nem élnénk ezzel az invitálással. A harmadik nagy szegmens, amely az eugenika kifejezést hallván azonnal megálljt parancsol, a globalista üzleti szféra. A multinacionális nagyvállalatok számára ugyanis elemi érdek, hogy az átlagpolgár a lehető legostobább, legbetegebb, a legkönnyebben befolyásolható legyen. Nekik bamba fogyasztók kellenek, gondolatok és önkontroll nélkül. Jól is néznének ki, ha mindenki egészségessé, fitté és takarékossá válna... Ezt a tábort aligha tudnám, de nem is kívánnám meggyőzni semmivel. Bekaphatja minden cinikus seggfej, aki puszta üzleti érdekből az emberi faj testi-szellemi leépülésén munkálkodik.

Mindezek után lássuk, hogy is néz ki a pozitív eugenika! Ritkán beszélünk róla, de már a terhesség alatt megejtett Down-szindróma szűrés is ennek a része. Senki sem szeretne nyilvánvaló genetikai rendellenességgel bíró gyermeket, így józan ember - vallási, vagy politikai beállítottságtól függetlenül - nem is kritizálja az erre vonatkozó vizsgálatokat. A mesterséges megtermékenyítés esetén már gyakrabban halljuk az etikai aggodalmaskodók hangját, rendszerint a vaskalapos hívők felől. A probléma abban áll, hogy az eljárást végző klinika - a terhesség létrejöttének esélyét növelendő - több embriót is létrehoz, ám ezek nem mindegyike kerül beültetésre. Rendszeres időközökben elvégzett mikroszkópos vizsgálatok segítenek kiválasztani a legnagyobb életképességet mutató embriókat - ebben az evolúciós versenyben az orvos játssza Isten szerepét. Van hogy 1-2, néha 3-4 embrió is esélyt kap, ám minden esetben lesznek megsemmisítésre ítélt életkezdemények is. Az erkölcsi dilemma elsősorban miattuk jelentkezik. Bevallom: e téren nem értem a merev valláskövetők fenntartásait. A mérleg egyik serpenyőjében egy gyermektelenségre ítélt párt látunk, a másikban egy boldog családot, néhány fel nem használt embrióval. Az élet tisztelete - megítélésem szerint - az utóbbi mellé teszi le szavazatát. De akárhogy is: itt is a pozitív eugenika gyakorlatban létező megnyilvánulási formáját látjuk. Ebbe a felsorolásba kívánkozik a génsebészet területe is, melynek szakemberei immáron ötven éve folytatják ígéretes kutatásikat. A gyógyító célú beavatkozásokat génterápiának nevezzük, s a lényege, hogy molekuláris biológiai módszerekkel új gént juttatunk a sejtmagba, a hibás gén szerkezetét átalakítva. Az elvi lehetőségek száma végtelen, ám az orvostudomány e téren jelenleg elsősorban a rosszindulatú daganatokra, az autoimmun betegségekre, illetve a cukorbetegségre fókuszál. De ne is álljunk meg itt! Képzeljünk el egy olyan világot, amelyben a génsebészet már napi rutin, s mindenféle mellékhatás nélkül formálhatjuk jobbá, egészségesebbé, tökéletesebbé önmagunkat! Képzeljük magunk elé a huszonéves Annácskát, akinek mindkét szülője 120 kiló feletti, s akin már kislány korában is látszott, hogy jó eséllyel pufi lesz egész életében. Kamaszkorától kezdve végigcsinált tucatnyi diétát és edzéstervet, de még mindig nagyon távol jár az áhított formától. Játsszunk el a gondolattal, hogy egy gyors génsebészeti beavatkozást követően a teste immáron új tervrajz szerint építi fel önmagát, s pár hónap alatt sikerül elérnie az álomalakot. Mi rosszat látunk e (ma még) fantázia szülte világban? Mi a baj azzal, ha felnőtt emberek - szabad akaratukból - döntenek a saját testük sorsa felett? Mi a baj azzal, ha ilyen mélységben is Isten társaivá szegődünk a teremtés folyamatában? Ha végignézünk a történelmünkön, azt látjuk, hogy az Égi Gondviselő szinte mindent megenged az embernek, s hogy újabb és újabb felfedezéseinket, találmányainkat ugyanúgy használhatjuk jóra és rosszra egyaránt. Egy repülővel kényelmesen és gyorsan eljuthatunk sok ezer kilométer távolságra, de bombákat is szórhatunk róla. Az atomenergiával a fél világot elláthatjuk árammal, de el is pusztíthatjuk az egészet. Miért pont a génsebészet volna Istennek nem tetsző mutatvány? Hiszen akárhogy is erőltetjük a fantáziánkat; akármilyen sötét thrillereket is szállít a filmipar - azért e téren sokkal több áldást vizionálhatunk, mintsem átkot.

Túl a technológiai lehetőségeken, a téma jelentős társadalomfilozófiai kérdéseket is felvet. Az eugenika atyja, Francis Galton úgy vélte, nem kell bátorítani a legelesettebbek istápolását célzó társadalmi intézkedéseket, mert azok ellentétesek a természetes kiválasztódás erőivel és fékezik az evolúció természetes menetét. Éppen ellenkezőleg, szerinte a népesség elitjét, a legkedvezőbb helyzetű, legkiválóbb egyéneket kell támogatni. Ha erre bárki azt mondja, hogy sportszerűtlen álláspont, jómagam aligha fogok tiltakozni. A liberális eugenetika ugyanakkor a közöny, a be nem avatkozás pártján áll, s azt hirdeti: ha a kontraszelektív, gondviselő államot visszaszorítjuk, úgy a természet simán elvégzi a dolgát, s a természetes szelekció a legmodernebb társadalmakban is folytatódik. A reformista eugenika pedig a környezet korrigálásában látja a népesség feljavításának zálogát. Akárhogy is: a társadalompolitika is jelentős szerepet játszik abban, mivé formálódik fajunk a jövőben. A jobboldal világszintű előretörése a lehető legjobb lakmuszpapír, s egyértelműen jelzi: túlbabusgattuk az alkalmatlanokat.

Jó lenne, ha végre rákapnánk az analitikus, mindent szétszálazó gondolkodásmódra. Ha nem ítélkeznénk puszta szavak alapján. Rögtön belátnánk, hogy a marxizmus esetén sincs gond az alapvető céllal, mely szerint mindenki a szükségletei szerint jusson mindenféle földi jóhoz. Az eszköz azonban, hogy ennek érdekében véres proletárdiktatúrát hozzunk létre, már nem tűnik túl vonzónak. Ugyanígy: a kereszténység is megfogalmaz egy csomó dogmát és tanítást, ám ezek közül is csak azok bírnak erővel és hitelességgel, amelyek kényszer nélkül is fennmaradnak. Érdemes volna az eugenikát is ilyen szemüvegen át vizsgálni. Ami erőszakos és kegyetlen, azt értelemszerűen kukázni kell. De miért kéne nemet mondani a jó dolgokra is, csak mert maga a fogalom - a rárakódott történelmi guanó miatt - immáron rosszul cseng? Éberség, elvtársak, éberség!

Trump kapitány ismét a fedélzeten, s igazán szórakoztató végignézni azt a hiszticunamit, amely végigsöpör Amerikán, Európán, s természetesen hazánkat is eléri. Nem vagyok érzéketlen; empátiával tekintek mindazokra, akik ténylegesen szenvednek. Ugyanakkor az alaptalan, infantilis nyivákolást inkább csak megmosolyogtatónak tartom. Már a kétéves kisfiamat is kiröhögtem, amikor ilyesmivel próbálkozott. (Ma tizenhét esztendős, igazán kiegyensúlyozott kamasz. Kizárt, hogy valaha is bármiféle traumát okoztam volna számára.)

"Konkrétan félek." - így kezdte szerdai Facebook posztját egyik (volt) ismerősöm. Pesti, középkorú, bölcsész srácról van szó, aki azonnal törölt az ismerősei közül, miután jeleztem számára, hogy nincs mitől félnie. Bejegyzésében természetesen nem részletezte, mitől is tart igazán (hiszen mit is írhatna?), beérte annyival, hogy felsorolta az összes, százszor elkoptatott negatív jelzőt a bűnözőtől a rasszistáig. Ez utóbbi kapcsán nyilvánvalóan az sem zavarta, hogy Trump támogatottsága a spanyol ajkúak, az ázsiaiak, sőt még az afroamerikai származású szavazók közt is jelentősen nőtt. Az új elnök fasiszta és punktum, hiszen megírta az újság, s megmondta Kamala Harris is... Ugyanez a srác nyáron még arról posztolt, milyen kár, hogy célt tévesztett az a bizonyos lövedék, s csupán Trump fülét találta el. Értjük ezt? Valakit lelőni, mint egy vadállatot, csak mert másként gondolkodik, az tök oké. De mégsem az ilyen balos szörnyetegektől kell óvni a világot, hanem ő maga az, aki fél... Hová jutottunk? Nézem az amerikai demokrata-szavazók hol pityergő, hol dühöngő TikTok videóit, akik úgy viselkednek, mintha Adolf Hitler nyerte volna a választásokat. S miközben jókat röhögök rajtuk, azon tűnődöm: ezek miféle buborékban élhetnek? Velük tényleg el lehet hitetni, hogy az új elnök maga az ördög? Hogy holnaptól máglyára vetik a melegeket, a transzokat, az összes bevándorlóval együtt? Tényleg ilyen brutális agymosásra képes a baloldali média? Tényleg a kétéves gyerek érzelmi szintjén vegetálnak a demokraták toporzékoló hópihe-szavazói? És tényleg ők kívánnak dönteni a világ sorsa felett?

Lássuk csak, mi történt az elmúlt években! Háború Ukrajnában és a Közel-Keleten. Féktelen migráció, megszámlálhatatlan iszlám terrorakcióval kísérve. Kereskedelmi elszigetelődés, gazdasági lejtmenet. És közben brutális agymosás: a háború jobb, mint a béke; a fekete értékesebb, mint a fehér; a cenzúra kívánatosabb, mint a szólásszabadság; a perverz és groteszk világ előbbre való, mint a hagyományos értékek; a transzok és melegek elsőbbséget élveznek a többségi társadalommal szemben... Gyakorlatilag a nyugati civilizáció haláltusáját láthattuk, két lépésre a teljes összeomlástól, ám mindezen jelenségektől nem tart a balos szavazó. Trumptól igen. Miért? Mert fasiszta. Megmondták róla.

Létezik a balos idiotizmusnak más megnyilvánulási formája is, mint a toporzékolás. Egyesek még mélyebbre dugják a fejüket a homokban, s kitartva szektás őrületük mellett, még hangosabban darálják ostoba mantráikat. Ilyen Tompos Márton is, a Momentum aktuális elnöke. Miután posztolt arról, hogy ők maguk ragaszkodnának David Pressman maradásához, rögtön a fenti bölcsességet is sikerült megfogalmaznia. Apáti Bence - saját oldalán - a következőképpen reagált: "Jól van Marcedli, aranyos vagy, hogy így próbálod feldolgozni, hogy vesztett a donorotok, de a nagy lóf@szt fogunk fegyvereket küldeni egy idegen országnak. Tessék szépen férfiasan elfogadni, hogy vége lesz a háborúnak!" A magam részéről csak annyit jeleztem Marci fiúnak, hogy pont ezen attitűdjük miatt párolognak el a maradék szavazóik is - természetesen itt is kitiltás lett szavaim hozadéka. És ez az, ami rengeteget elárul e beteg baloldaliságról: nem tűrik a kritikát, nem engednek teret semmiféle ellenvéleménynek, hiszen akkor érvelniük kéne, nem csupán kinyilatkoztatni. Ha bármiféle kommunikációba bonyolódnának a másként gondolkodókkal, villámgyorsan kiderülne, hogy eszköztelenek, s talán a saját világuk hullana darabokra. Milyen érdekes, hogy a  nemzeti oldalon sehol sem tapasztalom e direkt cenzúrát; az általam ismert közéleti szereplők oldalain szabadon kommentelhet bárki. De azt a hisztiparádét is hiába keresnénk baloldali győzelem esetén, amit jelenleg látunk. A rinyagépek mintha mind egy akolba költöztek volna. Számomra nagyon úgy fest, hogy itt nem csupán a bal és a jobb; a globalisták és a patrióták ellentéte feszül, de mintha csupa éretlen, hisztis kölyköt látnék az egyik oldalon, s jellemzően érett felnőtteket a másikon.

A toprzékolókon és a fanatikusokon túl létezik egy harmadik csoportja a balos szavazótábornak: ők az állandó fintorgók és károgók. Ők azok, akik mindig megpróbálják eljátszani, hogy semlegesek, függetlenek, objektívek, miközben rendre leszavaznak a baloldal jelöltjeire. Bár belül fortyognak, igyekeznek nyugalmat erőltetni magukra, és már most, előre fikázzák az új elnök jövőbeli teljesítményét. Trump nem ér el semmit, nem lesz képes békét teremteni, pláne nem 24 óra alatt. Programpontjai üres ígéretek maradnak, nem fog jobb világot teremteni, sőt... Rajtuk is csak mosolyogni tudok. Évek telnek el úgy, hogy az ő kedvenceik kezében az irányítás, azonban az égvilágon semmit sem várnak tőlük. Biden a saját kertjében eltévedt, de nem érdekes. Harris két mondatot nem tud elmondani súgógép nélkül, de annyi baj legyen. Gyurcsány a legrosszabb kormányfői teljesítményt produkálta a rendszerváltás óta, de nem számít. Karácsony nevéhez sem tapad más, csak pár szaftos korrupciós ügy, meg néhány biciklisáv - és akkor? Az Egyesült Államok új elnökét még be sem iktatták, ám az okos balosok - itthon, Európában és a tengerentúlon egyaránt - már most tudják, milyen pocsék munkát végez majd. Valaki magyarázza el nekem már egyszer, hogy lehet az, hogy a saját jelöltem kapcsán semmiféle elvárást nem fogalmazok meg, az ellenféllel szemben ugyanakkor maximalista vagyok? Nem fordítva volna logikus??

Bizonyára nem én vagyok a legalkalmasabb személy arra, hogy bárkit is megnyugtassak, de azért teszek rá egy félénk kísérletet. A magam részéről azt érzem: Trump visszatérésével maradt némi esély rá, hogy megmentsük a nyugati civilizációt. A kijózanodás szemmel láthatóan elkezdődött. Igazán beszédes, hogy kampánya során már Kamala Harris is mellőzte a woke-idiótaságokat; jól látszik, hogy Amerikában egyre kevésbé vevő rá az átlagpolgár. Legalább ilyen sokatmondó, hogy a demokraták csúfos vereségét követően a német kormány is azonnal bukott. Eltelik még egy nap, s Macron Budapesten már egy új, kevésbé bürokratikus Európáról beszél. Elképzelni sem tudom, mitől ne lenne szebb a holnap.