Sokan gondoljuk úgy, hogy az állam nem jó gazda. Elégedetten nyugtázzuk, hogy a tervgazdaság csúfos bukását követően a fogyasztási cikkeket ma már a magánszektor állítja elő. Örülünk annak is, ha minél kevesebb a központi, bürokratikus előírás. Ám odáig csak kevesen mennek el, hogy az anarcho-kapitalista társadalmat tekintenék ideálisnak. A legtöbben azért szükségesnek látjuk, hogy az állam valamilyen formában létezzen - a legtöbb intellektuális politikai vita épp azt feszegeti, milyen legyen ez a forma. Jómagam az éjjeliőr-típusú államot preferálnám, amely semmi mást nem tesz, csupán polgárai biztonságát és jogbiztonságát óvja, ezen túlmenően nem szól bele semmibe. Nyilvánvaló persze, hogy még egy ilyen minimalista projekt is számtalan kérdést felvet.

Rendőrségre, határvédelemre és igazságszolgáltatásra természetesen szükség van. Ezek a legelemibb állami funkciók, működtetésük ugyanakkor jelentős forrásokat igényel. Ayn Rand Az állam finanszírozása egy szabad társadalomban című esszéjében arra tesz kísérletet, hogy tippeket adjon az önkéntes alapon történő adózáshoz. "Szemléltetésként (és csakis szemléltetésként) nézzük meg az alábbi lehetőséget! Az egyik legalapvetőbb szükséges szolgáltatás, amit csak az állam nyújthat, az a polgárok közti szerződéses megállapodások védelme. Tegyük fel, hogy az állam csak azokat a szerződéseket biztosítaná - azaz ismerné el törvényesen jogosnak és érvényesíthetőnek -, amelyek egy államnak kifizetett díjjal lettek biztosítva, a díj pedig egy törvényesen rögzített százaléka lenne a szerződéses ügyletben foglalt összegeknek. Az ilyen biztosítás nem lenne kötelező; nem szabnának ki törvényes büntetést azokra, akik nem használták - ők szabadon köthetnének szóbeli megegyezéseket, vagy írhatnának alá biztosítással nem rendelkező szerződéseket, ha úgy kívánják. Az egyetlen következmény az lenne, hogy az ilyen megállapodásokat vagy szerződéseket nem lehetne törvényesen érvényesíteni, és ha megszegnék őket, a károsult fél nem követelhetne jóvátételt a bíróságon." Szeretem, ahogyan Ayn Rand gondolkodik, s a magam részéről megfontolásra érdemesnek látom elképzelését. Ám ha el is tekintünk az önkéntes finanszírozástól, illetve annak vázolt módjától, azt azért egészen magabiztosan rögzíthetjük, hogy a jogszerűség védőangyala, a szerződések betartásának őre az állam; s már ezen alapfunkciójánál fogva is a gazdaság meghatározó szereplőjévé lép elő. 

Ha van valami, amiben minden józan lélek egyetért, az az, hogy a tiszta verseny a piac minden szereplője számára áldásos. Alacsonyan tartja az árakat; az egekbe emeli a minőséget; bátorítja a fejlesztéseket, vagyis összességében a fogyasztói jólétet szolgálja. Nem kérdés tehát, hogy a lehető legszabadabb piaci működés elősegítése és megóvása evidens társadalmi érdek, a vita csupán az eszközök terén jelentkezik. Alapvető paradoxon a versenypolitika terén, hogy szabad-e beavatkozni a piaci játékszabályokba a szabad működés megóvása érdekében. A fejlett világ jelenkori válasza az, hogy igen, s ez kartell-ellenes törvényekben, versenyhivatalok felállításában ölt testet. Az osztrák iskola képviselői (a libertáriusok) szerint a szabad piacon nem jöhet létre tartós monopólium, csakis állami szerepvállalással. Így aztán teljesen értelmetlen már a felvetés is, mely szerint az államnak kéne megvédenie a piacot magától az államtól... Létezik még egy dilemma, amely a patrióta és a globalista tábor között feszül. Az előbbi nagy hangsúlyt fektet a hazai termelők/szolgáltatók védelmére, míg a globalista tábor szerint ez káros és felesleges. Ha ma kezdődne a történelem, így minden szereplő egyenlő eséllyel állna a startvonalhoz, úgy magam is a globalista álláspontot képviselném, mert így minden nemzet a számára legelőnyösebb gazdasági szerkezetet alakíthatná ki - mindenki azzal foglalkozhatna, amiben a legjobb. Tekintve azonban, hogy hazánk a Nyugathoz képest sok évtizedes hátrányból indul, nem tartom ördögtől valónak a magyar vállakozók előnyben részesítését a nemzetközi szereplőkkel szemben. Akárhogy is: a versenyszabályok kialakítása is egy olyan terület, amellyel az állam is résztvevővé válik - minimum játékvezetői szinten.

A legtöbben, akik az egyén szabadságát tartjuk a legnagyobb értéknek, azért mégsem érjük be az alapvető biztonsági szolgáltatásokkal és a piaci működés megóvásával. Lehet vitatkozni azon, hogy az állam milyen szintű egészségügyi szolgáltatást nyújtson, azonban a központi mentőszolgálatot és a sürgősségi ellátást aligha szüntetné meg bárki. De ugorjonk egy nagyot az igények palettáján: nem ismerek olyat, aki állami fogászatra járna. Azon meg csak mosolygunk, amikor európai balos kormányprogramok a nemváltó műtéteket is a TB-finanszírozás keretébe helyeznék. Hasonló a helyzet az oktatással is. Szinte mindenki egyetért abban, hogy érdemes a 6-10 éves gyerekeket megtanítani írni, olvasni, számolni, mégpedig egységes, általános iskolai rendszerben. De miért kéne, hogy a felsőoktatás is állami feladat legyen? Az meg végképp kérdés, hogy miért kell az államnak színházat, vallást, köztévét finanszíroznia. A legjobb az volna, ha mindenki feleannyi adót fizetne, s szabadon dönthentne afelől, hogy az így megtakarított pénzét miféle kultúrára, felekezetre, médiatermékre költi, ha költi egyáltalán. Ám akárhogy is: már a minimalista egészségügy és oktatás is piaci szereplővé teszi az államot.

A legfeleslegesebb és legkárosabb állami beavatkozások egyértelműen a baloldali intézkedések; az újraelosztás különböző formái. Ezek lényege minden esetben: megsarcolni a társadalmat, vagy annak egy szeletét és a bevételt egy kedvezményezett csoport számára átadni. Leszámítva a fogyatékossággal élőket és az alkalmas szülő nélkül felnövő gyermekeket, nincs egyetlen olyan szegmense sem a társadalomnak, amelyet valódi áldozati csoportnak tekinthetnénk. Aki egészségi állapotát tekintve képes arra, hogy dolgozzon és eltartsa magát, annak semmi szüksége támogatásra. Léteznek ugyanakkor olyan központi áldások, adományok, ingyenes, vagy kedvezményes díjszabású szolgáltatások, amelyek nem tesznek különbséget szegény és gazdag, iskolázott és tanulatlan, fekete és fehér, férfi és nő között, hanem mindenki számára egységesen elérhetők. Ezt erőforrás-alapú jóléti politikának nevezzük, s a nagyvilágon számos példáját ismerjük. Québec tartományban Észak-Amerika legalacsonyabb áramdíját fizetik, mely egy hatalmas állami vízerőmű-rendszernek köszönhető. Izlandon a gejzírek biztosítják a csaknem ingyenes fűtést. Szaúd-Arábiában és Kuvaitban fillérekért tankol bárki. Idehaza Paks jelentős részben hozzájárul a rezsicsökkentéshez. A felületes szemlélő mindezeket klasszikus baloldali intézkedésként könyvelné el, azonban tévedne. Mivel minden társadalmi csoportot egyetemesen érint, így nincs szó semmiféle újraelosztásról, csupán egyszerűsítésről. Az állam megtehetné azt is, hogy világpiaci áron szolgáltat, cserébe mindenkinek csökkenti az adóját. Körülbelül ugyanott tartanánk, talán csak a legalacsonyabb jövedelműek járnának rosszabbul. (Erre meg azt mondanánk, hogy jobboldali fordulat, miközben lényegében semmi sem változna.) Rögzítsük: ez is egy meghatározó eleme a piaci jelenlétnek, s nemigen prüszköl miatta sem jobbos, sem balos.

1969 volt az első év, amikor közgazdasági Nobel-díjat adtak át. Keneth Arrow az elsők közt, már 1972-ben megkapta, Gerard Debreu pedig 1983-ban. Kettőjükhöz fűződik az Arrow-Debreu tétel, amely azt igazolja, hogy a gazdaságnak létezik egyensúlyi állapota. Ennek feltételei (a teljesség igénye nélkül):

• A keresletek és kínálatok tökéletesen rugalmasak, beleértve a munkaerőét is.
• Nem jelennek meg a gazdaságon kívüli hatások (például természeti katasztrófák, háborúk vagy belső zavargások).
• A gazdasági tevékenységeknek nincsenek a gazdaságon túlmutató hatásai (például környezetszennyezés vagy nyílt visszaélések, csalások).
• Nincsenek monopóliumok, azaz többé-kevésbé szabad piaci versenyt látunk.

Ez a tétel Adam Smith nézeteinek teljes győzelmét bizonyítja. A láthatatlan kéz diadalmasan létre tud hozni egy stabilan fennmaradó gazdasági egyensúlyt, és ezt immár több mint fél évszázada a matematika kérlelhetetlen szigora garantálja. Az egyes kormányzatoknak nincs is más dolguk, mint ezt a nyugodt, káoszmentes állapotot fenntartani a folyton változó körülmények között. (Ha a jelenkort tekintjük, láthatjuk: ez nem is olyan egyszerű feladat.)

Van úgy, hogy nagy társaság vacsorázik együtt, s a végén a pincér közös számával érkezik. Az egyszerűség kedvéért osszuk el tízzel! - javasolja valaki, tekintve, hogy tízfős a csapat. Te persze pislogsz csak, mert egyetlen salátát fogyasztottál mindössze, ám olyan mélyen kell a tárcádba nyúlnod, mintha egy négyszemélyes csülöktálat rendeltél volna. Ha véletlenül a kezedbe kerül a pincér összesítője, látod majd, hogy a többiek méregdrága halkülönlegességeket, egzotikus desszerteket és koktélokat kértek; a kedvenc tételed az a negyvenezer forintos pezsgő, amit az asztal végén ülő, számodra totál ismeretlen lány hozatott. Kicsengeted a lét, ám egy életre meggyűlölöd a szocializmust - az ugyanis pontosan erről szól. Az egyik ember a másikkal fizetteti ki a fogyasztását, az állam pedig asszisztál ehhez. Ha van egy kis eszed, már a vacsoraasztalnál is közbeszólsz, mondván: semmi sem egyszerűbb, mintha mindenki fizeti a magáét. És ugyanígy: ha van egy kis eszed, nem támogatsz olyan politikai törekvést, amely újraelosztó államot hirdet. Közrendre, jogbiztonságra, fűtésre és világításra mindenkinek szüksége van. Ha az állam minden polgára számára biztosítja ezeket, abból nagy baj nem lehet. De innentől döntse el mindenki szabadon, hogy mit és mennyit fogyaszt, valamint hogy mennyit hajlandó dolgozni mindezekért. Nem kéne a takarékosokat, a szorgalmasokat és az egészségüket óvókat büntetni mások rossz szokásai miatt. Ezt az élősködő attitűdöt hagyjuk meg a szocialistáknak!

Úgy tűnik, jó fiú voltam 2025-ben, hiszen karácsonykor rengeteg ajándékot kaptam. Ott várt a fa alatt Plhál Tamás könyve is, amelyet egyetlen délután alatt fel is faltam. Nem volt nehéz azonosulnom a művel; a szerző hasonlóan látja a világot, ahogyan magam is - Magyar Péter jellemrajza kapcsán pedig egyetlen mondatával sem tudok vitatkozni. Szinte csak hab a tortán, hogy piszok jó a tolla; néhol hangosan felnyerítettem olvasás közben.

Ha egyetlen mondatban kéne összegeznem a művet, az körülbelül így festene: Magyar Péter áruló, elmebeteg és megrögzött hazudozó. E posztban kizárólag a harmadik jellemvonásra fókuszálnék, a címnek is egy ennek megfelelő közmondást választottam. Ha valaki áruló - és MP az, hiszen mindent elárult, ami emberileg számít - az egyszerűen gerinctelen, gyökértelen és aljas. Aki elmebeteg, az szimplán sajnálatra méltó - nincs mit elemezni e kettőn. De ha valaki kényszeres hazudozó, az annál érdekesebb. Vajon miért teszi? A rajtakapott férj estét értjük: "Te a szemednek hiszel és nem nekem??" Aki komoly összeggel tartozik, annak is előbb-utóbb lételemévé válik a kamuzás: "Adós embernek sokat kell hazudni" - tartja a régi mondás. (Két cimborám is van, akik kóros hazudozók - mindkettő pókeres és nekem is komoly összeggel lógnak.) Igen ám, de ha valakinek semmi komoly oka nincs rá, ha nyugodtan és kockázatmentesen mondhatná akár az igazat is, az mégis miért kamuzik? A kérdés nem csupán az új messiás fura lelkivilágát érinti, de követőiét is. Esetükben ugyanis nem akad fel nyelvén a hazug. Pontosan tudják, hogy amit megváltó-jelöltjük mond, az nem igaz. Pontosan érzékelik, hogy a tegnapi mondatai tökéletesen szembemennek a maiakkal. Pontosan tudják azt is, hogy bármiféle programot hirdet, bármiféle jövőképet fest, arra a legkevésbé sem építhetnek, hiszen vagy úgy gondolja, vagy nem. Még a fifti-fifti is erős jóindalattal mért prognózis. De nem számít. Lelkes hívei a legkisebb elbizonytalanodás nélkül követik a szektavezért, a füllentők fejedelmét. "Fölteszem, ha Sztálin előmászna a kriptából, és Orbán bukását ígérné, a Magyar-hívek őt is éltetni kezdenék. Bárki, csak Orbán ne. Szállja meg az országot a NATO, csak Orbán bukjon. Ne legyen olimpia, hogy Orbán ne örüljön. És így tovább. Ez egy beszűkült, degenerált tudatállapot, amely orvosért, pszichiáterért kiált. Nem csoda, hogy odavannak Magyar Péterért." - írja a szerző, tökéletes diagnózist adva a fanatikus szektatagok kapcsán. A zsák megtalálja a foltját.

"Nem áll le. Mert nem bír leállni. Neki ezt dobta a gép - nekünk meg őt a hálózat. Mint az idült alkoholista, akinek nulla huszonnégyben innia kell, különben jön a remegés. Magyar Péternek folyton-folyvást, kényszeresen hazudoznia, rágalmaznia, hőbörögnie kell, különben megeszi az ideg. Amikor meg lebukik a hazudozásban - mindig lebukik, hisz nincs egy ép mondata -, folytatja tovább ugyanott, ahol abba sem hagyta. És egy hét múlva már nehéz visszaidézni, mit művelt, mert annyi idő alatt csomó újat hazudik. Elárasztásos módszerrel dolgozik." Eláraszt, mint a Tisza. Talán innen a névválasztás is... Pilhál Tamás pontos képet fest az övcsatos messiás munkastílusáról, s könyvében számos kamudumáját, álhírét, hazugságát kivesézi. Bassár el-Aszad Ferihegyen, internetblokkoló, kémtoll, bennfentes kereskedelem letagadása, EP-képviselőség, mentelmi jog, 4iG részvények... Nem sorolom, a művelt Olvasó már mindről hallhatott. Picit hiányoltam a nagy kedvencemet, melyre a kötet nem tér ki: 2025 június 17-én az Európai Parlamentben - egy spanyol képviselőnek adott válaszában - szemenszedett hazugságnak nevezte, hogy odahaza titokban hangfelvételt készített a feleségéről, Varga Juditról. Számomra ez a csúcs. Egy egész kontinens szeme láttára, füle hallatára is képes ekkorát kamuzni... Idehaza még az ötéves gyerekek is tudják, hogy ezzel indult a pályafutása két évvel ezelőtt. Mire gondolt? Hogy a nemzetközi térben majd nem néznek utána? Ez harminc évvel ezelőtt még reális elképzelés lehetett volna. Ha akkortájt valaki eleresztett egy ordas nagy hazugságot, joggal remélhette, hogy a hallgatóság majd lusta lesz könyvtárakat bújva nyomozni utána. De manapság? Képviselőtársai a telójukon három másodperc alatt visszakeresik a szóban forgó eseményt, s Péterünk még be sem fejezte válaszbeszédét, erkölcsileg máris megsemmisült. Pilhál Tamás alig kétszáz oldalas könyve persze vékonyka ahhoz, hogy MP minden mellébeszélésére rámutasson. Van azonban még nála is alaposabb. A szilveszteri Bayer Show vendége Kocsis Máté volt, aki elmondta: munkatársai listát vezetnek e lódításokról. A műsorban azt játszották, hogy véletlenszerű sorszámokat bedobva felidézik az adott hazugságot... Decemberben az Ellenpont is készített egy összeállítást MP 50 legnagyobb átverését bemutatandó. Bőven van miből válogatni.

A kényszeres hazudozók egyik legnagyobb problémája, hogy idővel maguk is hinni kezdik légből kapott állításaikat. Ráadásul a dolog irányíthatatlan reflexszé válik, már a legjelentéktelenebb témáknál is előkerül. Mindannyian ismerünk ilyen patológiás eseteket. Kiskamasz koromban voltak olyan iskolatársaim, akik autós üldözésekkel (persze a tizenkétéves Andriska ült a volánnál és lerázta a rendőröket), és hasonló fantázia szülte sztorikkal fárasztottak bennünket, de már akkor is csak legyintettünk. Remélem, azóta kinőtték e gyermeteg szokásukat. Ám ha valaki felnőtt létére teszi ezt, az már komoly kérdéseket ébreszt. Térjünk vissza a bevezetőben megfogalmazott dilemmára: vajon miért csinálják? A témának könyvtárnyi az irodalma, s a legtöbb szakcikk egyetért abban, hogy szégyenérzet, alacsony önértékelés, instabil énkép, szorongás és impulzivitás, esetleg narcisztikus, borderline, antiszociális vonások állhatnak a háttérben. Szerintem megérkeztünk. Ez a felsorolás olyan, mintha Magyar Pétert akartuk volna körülírni, megjeleníteni. Csaknem minden elem passzol rá. Történetét jól ismerjük: a sikeres feleség árnyékában élő, ambícióktól fűtött, de összeférhetetlensége miatt a háttérben rekedt, frusztrált, szürke, átlagos NER-yuppie. Jellemét ismerve igazából akkor kéne csodálkoznunk, ha nem vált volna kóros hazudozóvá. Az ilyen embert már e pszichés problémái is a politikai pálya felé terelik, az ugyanis közfigyelmet, hatalmat, továbbá küldetést is ígér - a beteg elme így próbálja gyógyítani magát. Úgy tűnik, a gerinctelen áruló, az elmebajos és a kényszeres hazudozó nem is három különböző probléma, hanem mind egyazon tőről fakad.

Legyünk persze megengedőek! Magyar Péter több száz ismert hazugsága közül nem mind értelmetlen és öncélú. Némelyiknek nagyon is van értelme. Amióta a nyíltan magyargyűlölő Manfred Weber nagyúrhoz dörgölőzik, azóta igyekszik elkerülni, hogy bármilyen fajsúlyos európai témáról - háborúról, Ukrajnáról, migrációról, zöld átállásról, energiapolitikáról, avagy genderügyekről - nyilatkoznia kelljen. Iszonyú nehéz ezzel a mismásolással meggyőzni a középen álló, bizonytalan szavazókat, választást nyerni meg egyenesen lehetetlen - anyapártjával azonban mégsem mehet szembe. G. Fodor Gábor is megfogalmaz egy érdekes szempontot: "Ő úgy közelít a politikához - és ebben szerintem nem téved nagyot -, hogy az olyan, mint egy duruzsolás. Hogy bekapcsolod a tévét, megy egész nap, néha odanézel és látsz valamit, de hogy - ő azt gondolja - nem kell igazat mondania. Mert hogy senki sem fogja számonkérni, hogy mit mondott délelőtt, ha délután mást mond. Ő megy előre gond nélkül a hazgságok rengetegébe." Ha ez praktikusan igaz; ha az átlagos választópolgár igénytelenebb és ostobább annál, mintsem hogy a primitív politikai hőbörgés mélyére nézzen, az üzenet valóságtartalmát ellenőrizze, illetve az összefüggéseket megértse, úgy MP hatékonyan kommunikál. Ha a bizonytalanok olyannyira idióták, hogy elhiszik: a hóesés és a kórházi csővezetékek vízkövesedése is a kormány bűne - akkor tényleg le a kalappal.

"A magyar emberek egy része már most tudni véli, hogy Magyar Pétert az ég - sőt: az Ég - küldte nekünk, hogy kiárassza ránk mindenható szeretetét, magvas bölcsasségeit, a rútakat pedig a kárhozatba taszajtsa. Ahóvá lép, ott fű nő, ahová pillant, virágba borulnak a fák, tapsikolnak a jázminok. Jelenlétében indokolatlan jókedv támad, dalra fakadnak a madarak, megmozdulnak a halottak, a leprások panaszai enyhülnek. Egy szebb, jobb, bőségesebb élet hírnöke ő. Sőt talán maga a fényhozó, a messiás és az örömhír ő egy személyben. Vagy valami ilyesmi." - Imádom, ahogyan az ifjabb Pilhál ír. Nem fukarkodik a szarkazmussal, de még így sem esik komolyabb túlzásba. Valójában remekül láttatja a szektatagok ismert attitűdjét. Márpedig akik ennyire elvakultak, azoknak mondhat bármit a vezér, gondolkodás nélkül benyalják. Egy messiás aligha tévedhet.

Az elmúlt évek során rengeteg cikket és néhány könyvet is elolvastam, amelyek nemhogy kritikusan, de kifejezetten ellenségesen viszonyultak Orbánhoz. Ott pihen a polcomon Kende Péter Viktor című kötete, illetve Szelényi Zsuzsanna Szétzilált ország c. alkotása is. Embert próbáló feladat végigrágni magunkat ezeken, de ha szeretnénk megismerni az ellentábor gondolkodásmódját, úgy muszáj. Pilhál Tamás műve könnyed és szórakoztató; kötelező olvasmány minden balliberális számára. Már aki komolyan veszi önmagát.

Számtalanszor megfogalmaztuk már: a feminista ígéret nem jött be. A Föld nem lett jobb hely azáltal, hogy a nőket vezető pozíciókba engedtük. Azelőtt naivan azt hittük, békésebbé, puhábbá, gondoskodóbbá válik az a világ, melyet lányok-asszonyok kormányoznak. Hogy a csajok majd azokat a tulajdonságaikat domborítják, amelyekért igazán szeretjük őket. Nem így lett. Mióta az eszemet tudom, azóta nem volt ilyen feszült az európai közélet. Recesszió, háborús pszichózis, migrációs válság, zöld idiotizmus és egyéb őrületek - ma már egyre kevésbé hiszünk a feminista csodában. A kérdés sokkal inkább az, miért nem sikerült. Talán azért, mert a nők a legrosszabb oldalukat - a hisztiset, a zsémbeset, a felelőtlent - mutatják meg vezetőként? Vagy azért, mert megpróbálnak férfiként viselkedni? Esetleg azért, mert eleve elvetélt ötlet volt az egész? A női energiák nem is erre valók?

Már az elején szeretném leszögezni: ezt a kérdést nem én fogom megválaszolni. Láttam már néhány igazán jó női vezetőt, ha nem is túl sokat. Ha a politika színterén maradunk, úgy egyértelműen Margaret Thatcher jut eszünkbe elsőként. Az ő titka nem is titok: vezetői stílusa a legelvetemültebb macsóknál is férfiasabb volt. Nőket szinte a kormány közelébe sem engedett; túlzott érzelmességük miatt eleve nem tartotta alkalmasnak őket a magasabb hivatalokra. Rajta kívül Giorgia Melonit, esetleg (a közéletből már távozott) Varga Juditot említeném. Mindketten férfiasan kódolt irányítók: határozottak, racionálisak, a konfliktusokat bátran felvállalók. Ha a teljes világtörténelmet vesszük górcső alá, még úgy is csak elvétve találunk sikeres és női módon működő vezetőt (talán I. Erzsébet brit királynő lehetett ilyen), a jelenkorban pedig egyáltalán nem látunk példát hasonlóra.

Vajon mik azok a nőies vonások, amelyek komoly gátat szabnak annak, hogy valakiből kiváló vezető váljon? (A politikai korrektség jegyében muszáj leszögezni: ezek a jegyek férfiaknál is előfordulhatnak, csak lényegesen ritkábban.)

KONFLIKTUSKERÜLÉS - Minél magasabb pozíciót tölt be az ember, annál súlyosabb döntéseket kell meghoznia. Ezek sokszor érdekellentétekkel, vitákkal, sérelmekkel járhatnak. Vegyünk csak egy szimpla esetet; egy rosszul teljesítő alkalmazott elbocsátását. Jómagam úgy működöm, mint George Clooney az Egek ura című filmben: az évek alatt megedződve hamar képessé váltam rá, hogy akár futószalagon gyártsam és közöljem a felmondásokat. De nem mindenki ilyen. A konfliktuskerülők a lehető legtovább halogatják a kellemetlen döntéseket, még akkor is, ha ezzel az egész szervezetnek ártanak; még akkor is, ha mindenki mást demotiválnak ezáltal.

IMPLICIT KOMMUNIKÁCIÓ - "Találd ki gyorsan a gondolatom!" - Ez a hozzáállás már egy párkapcsolaton belül is őrjítő, azonban az üzleti és a közéleti szférában egyenesen működésképtelen. Nyilvánvaló, hogy egy nő szerelmi életétől semmi sem idegenebb, mint egy karót nyelt mérnök, aki mindig definíciókat használ, mindent pontosít, aprólékosan kijavít, okoskodva egyértelműsít. Aki csajozni akar, annak muszáj egy kicsit költővé válnia - színesen, burkoltan, homályosan, kétértelműen fogalmaznia. Elengedhetetlen fűszere ez a hétköznapoknak. Igen ám, csak hogy amikor egy projektet menedzselünk, olyankor nem az a cél, hogy lubickoljunk a művészi eszközökben, sokkal inkább az, hogy gyorsan, hatékonyan, óramű pontossággal működjünk együtt. A legtöbb esetben muszáj a legunalmasabb egyértelműséggel, száraz adatokat közölve kommunikálnunk; az értekezletek végén szájbarágós módon rögzíteni, ki milyen feladatot és határidőt visz magával. Ez az attitűd a nőktől elképesztően idegen. Ha egy menedzserasszonynak a magánéletben alapelvárása, hogy párja minden esetben találja ki vágyait, e rossz szokásának egyéb terepeken sem könnyen int búcsút. Márpedig az valóságos katasztrófa, amikor senki sem tudja, kinek mi a dolga; amikor mindenki a sötétben tapogatózva csak annyit mond: "azt hittem, hogy megcsinálod, hogy számodra ez egyértelmű..."

TÚLZOTT EMPÁTIA - Az együttérző képesség lényeges, szükséges és jó dolog, azonban nagy dózisban számos vezetői problémát okozhat. Konfliktuskerülés, elodázott döntések, tapintatból fakadó kétértelműség - csak hogy a legtipikusabbakat említsük. A túlságosan empatikus vezető hajlamos rá, hogy elnézze a súlyos hibákat, hogy kivételezzen a nehéz élethelyzetben lévőkkel, ám mindez joggal frusztrálja a többséget és érzékelhetően rontja az adott csoport hatékonyságát. A "wir schaffen das" gondolatát is a szélsőséges együttérzés szülte, ám ez sem menti a tényt: Európa sohasem lesz már olyan, mint azelőtt.

ERŐS MEGFELELÉSI VÁGY - Az igazán jó vezetők kizárólag a célt tartják szem előtt, s magasról tesznek rá, mit gondol róluk a külvilág, s mit gondolnak róluk a rábízottak. Mernek furcsák, különcök, nonkonformisták lenni, ha úgy kívánja a helyzet. A nők többsége azonban nem ilyen. Ők jellemzően szabálykövetők, s csak kivételes esetben térnek el a megszokott normáktól. Miközben tudjuk: a megfelelési kényszertől bénult vezető nem irányít, csupán reagál, sodródik. Az ilyen embert pedig előbb-utóbb szétmarcangolják, mégpedig a legkülönbözőbb irányokból. Egy középvezetőnek egyszerre kellene megfelelnie a főnökeinek, a beosztottainak és a külső ügyfeleknek is. Egy politikus igyekszik megőrizni jóember-arculatát a választók, az újságírók és néha még a politikai ellenfelek előtt is. Nem könnyű feladat. Főként ha nincs belső iránytű, csakis a szerethetőség vezérli az illetőt. Számos elemző ennek a megfelelési kényszernek tulajdonítja Theresa May, Kamala Harris és Sanna Marin kudarcát is. 

Az olvasás e pontján a woke-progresszív-feminista látogatót már bizonyára a tömény rosszullét kerülgeti. Magában azt dünnyögi: de hát nem is azzal van a gond, ha valaki nőnek született, hanem ha a fent felsorolt vonások jellemzik. Ezzel aligha lehetne vitázni. Persze haladár olvasónk - már ha mer őszinte lenni önmagához - azt azért el fogja ismerni, hogy az erőtlen vezető ismérveit gyakrabban fedezzük fel a gyengébbik nem képviselőin. Ám ő ezt kizárólag a neveléssel, a szocializációval fogja magyarázni, mondván: egy lánytól már egészen kicsi korától elvárják, hogy gondoskodó, kedves, kevésbé versengő, mások szükségleteire érzékeny legyen. Talán ebben is akad némi igazságmorzsa, még úgy is, hogy a posztmodern világunkban már egészen másként bánunk lánygyermekeinkkel, mint a száz, vagy kétszáz évvel ezelőtti elődeink tették. A progresszívek mindig csupán a lényegről feledkeznek el. Ez pedig a biológiai determináltság. Az alapvető női viselkedésminták az utódgondozás és a túlélés megkönnyítésére alakultak ki. A konfliktuskerülés, a jámborság, az agresszió-mentesség nagyban segítették az őskor asszonyait a társas kapcsolatok fenntartásában, a csoportdinamika finom irányításában. Az indirekt kommunikációs stratégiák pedig - már akkor is! - a férfipartner befolyásolását szolgálták. A modern neurobiológiai is rögzíti, hogy a nőknél bőségesebb az oxitocin-termelés és hangsúlyosabb az empatikus érzelmi feldolgozás, amelyből a tárgyalt fejezetek egyenesen következnek. 

Imádom a nőket. De pont azért a természetes szelídségükért és lágyságukért, amely alkalmatlanná teszi őket a vezetői szerepre. A posztmodern amazonok pechje, hogy férfitársaim 99%-a pontosan ugyanígy van ezzel.

Az amerikai polgárháború során megesett (1861 - első bull runi csata), hogy washingtoni politikusok, diplomaták, újságírók, fényképészek és családtagjaik piknikkosarakkal érkeztek az ütközet színhelyére; a domboldalról szerették volna végignézni az izgalmasnak ígérkező látványosságot. Kijózanítólag hatott, amikor az északi hadsereg vereséget szenvedett, és a menekülő katonák belefutottak a nézők kocsisorába. A kialakuló káosz és pánik érthetően sokkolta az egész társadalmat és gyorsan véget vetett az illúzióknak. A történelem azóta is piknikcsataként emlegeti az ütközetet és tankönyvi példájaként a naiv háborúképnek. Akár még mosolyoghatnánk is e sztorin, ha a jelenkor nem volna éppen ennyire felelőtlen.

Pedig ma pont ugyanezt látjuk. Politikusok, diplomaták, újságírók és különböző véleményvezérek úgy beszélnek a háborúról, mintha az valami könnyed testmozgás volna az ebédet követő, fincsi szieszta után. Mintha a jólétben elpuhult nyugati lakosságot már nem is lehetne felrázni semmi mással. Tényleg létezik a gondtalanságnak egy olyan szintje, amelyben az ember már önmagának gyárt problémákat, hogy életét értelmesnek és fajsúlyosnak láthassa? Ezért kell a háború és ezért van szükség a mesterségesen előidézett energiaválságra, valamint a migránserőszakra is? Magyarként ez elképzelhetetlen létállapot, hiszen e gondtalanságot még soha meg sem közelítettük. "Ha meg akarjuk védeni a nemzetet, el kell fogadnunk, hogy elveszíthetjük gyermekeinket" - így ijesztegeti népét Fabien Mandon, a francia vezérkari főnök, majd jön Mark Rutte, a NATO főtitkára is: "Európának fel kell készülnie egy nagyszabású konfliktusra, mint amit a nagyszüleink éltek át." Rajtuk kívül még számos elmebeteg nyugat-európai politikus beszél arról, hogy 2030 táján meg kell majd ütköznünk Oroszországgal... Itt nem is az a fő kérdés, hogy ugyan, miért is kéne, hanem az, hogy a választópolgárok miért nem zavarják el ezeket az idiótákat a büdös fenébe. Ugyanis nem arról van szó, hogy az ellenség itt kopogtat a városkapuknál, hanem arról, hogy létezik egy (valós vagy kitalált) félelem egy hosszú évek múltán bekövetkező összecsapástól. Ilyenkor nem az volna a magas rangú politikusok fő küldetése, hogy minden ilyen veszélyt elhárítsanak? Talán naiv vagyok, de hitem szerint a kormányok egyetlen feladata az, hogy polgáraik számára a lehető legnagyobb jólétet és szabadságot biztosítsák. A nyugati ember miért nem kéri számon mindezt a saját vezetőin? "Mindent megteszünk a békéért és az Önök biztonságáért. Folyamatosan tárgyalunk minden nagyhatalommal, és kompromisszumkészen figyelembe vesszük a legkülönbözőbb geopolitikai érdekeket. Így aztán nyugodtan hátradőlhetnek: amíg mi vezetjük az országot/kontinenst, addig Önöket baj nem érheti." Nem ez lenne a felelősségteljes attitűd? Nem ezt várná egy francia, német vagy svéd polgár?? Persze meglehet, hogy ez az egész kardcsörtetés csupán gyenge színjáték, mely Oroszországnak szól, ám ha így van, az annál rosszabb. Putyin aligha fogja összecsinálni magát; a francia, német vagy svéd polgár annál inkább. És ami a legszebb: pont azt az Orbánt vádolják háborús riogatással, aki a megfelelő mondatokkal operál. Érti ezt bárki?

Nem csupán a háború nem játék, de már a kötelező sorkatonai szolgálat sem az. Egyre több európai országban vezetik be újra (Litvánia, Svédország, Lettország, Horvátország), s számomra döbbenetes, hogy a társadalom ezen már fel sem háborodik, mi több: egyes országokban a megkérdezettek jelentős hányada még támogatja is ezt a mélységesen barbár eljárást. Sokadszorra is muszáj rögzíteni: egyetlen jogállam sem bánhat rabszolgaként a polgáraival, márpedig a kötelező katonásdi pontosan ezt jelenti. Nem véletlen, hogy a felmérések szerint mindenütt a fiatalok utasítják el és az idősek támogatják leginkább az általános besorozást. Ez valódi morális mélypont akkor is, ha a megkérdezett volt katona annak idején (ha ő szívott, szívjon más is!), és akkor is, ha csak a saját vén fenekét védené másvalaki élete árán. Az önkéntesség nem csupán az egyetlen erkölcsös eljárás, de  az elmúlt évtizedek azt igazolták, hogy az egyetlen működőképes is egyben. A legbestiálisabb nyilvánvalóan az ukrán módi, amikor - mint sintérek a kutyákat - az utcáról szedik össze a fiatalokat, furgonokba kényszerítve, elrabolva őket. Kétféle sors várhat rájuk: az egyik, hogy a frontra kerülés után napokon belül meghalnak. A másik, hogy egy 5.000-10.000 dollár összegű váltságdíj megfizetése ellenében szabadon engedik őket (amíg újra rájuk nem lel valamelyik sorozó bűnbanda). Akinél van elég készpénz, és ott helyben képes megkenni a sorozókat, az akár 500 dollárral is megúszhatja a kalandot, s még azelőtt kirakják a begyűjtő kocsiból, hogy a hadkiegészítő központba érnének. Mára az ukrán hadkiegészítő parncsnokság az ország vagyonos elitjének jelentős szeletét adja; kegyetlen módon fejve a katonakorú lakosságot, hogy kedvezményezettjeik - a Monte Carlo Hadtest szerencsés tagjai - minél gondtalanabbul mulatozhassanak a riviérán. Brutális embertelenségüket nem menti az sem, hogy az EU vezetése nagyban játssza ugyanezt a korrupció nevű játékot; utóbbiakat zsebét a fegyvergyártók tömik degeszre.

Talán elgondolkodtató, hogy a Donald Trump vezette Egyesült Államok közel sem így jár el. Nem riogatják a társadalmat azzal, hogy a gyermekeik meg fognak halni egy értelmetlen háborúban. A kötelező sorkatonai szolgálat visszaállítása sincs napirenden. Mégis övék a világ legütőképesebb hadserege. Iránt félóra alatt lerendezték. Venezuelát két és fél óra alatt. Az emberi áldozatok száma mindkét esetben minimális. Így jár el egy felelősségteljes nagyhatalom azokkal, akikkel képtelenség tárgyalni - minden más esetben a diplomácia eszközeivel él. A Core Five elnevezésű kezdeményezés például egy olyan nemzetközi fórum, amelyben az USA mellett Kína, India, Japán és Oroszország venne részt, globális problémákat, stratégiai kérdéseket megvitatandó. Nem véletlen, hogy az az Európai Unió, amely ahogyan veszít nemzetközi súlyából, olyan ütemben követ el egyre nagyobb őrültségeket, ma már egyre kevésbé kap helyet a nagyok asztalánál. Egészen nyilvánvaló, hogy Trump előzetesen egyeztetett Putyinnal Venezuela ügyében is, még úgy is, hogy Oroszország elítélően nyilatkozott a támadás kapcsán. (A diplomácia játékszabályai szerint aligha tehetne mást.) A nagyok minden valószínűség szerint leosztották egymás közt érdekszféráikat, miközben az öreg kontinens véleményére a kutya sem kíváncsi. Európában ugyanis immár négy éve az a mondás járja: minden kompromisszum árulást jelent. Pontosan ez az attitűd robbantotta ki a múlt században az első, majd a második világháborút is. Pedig tárgyalni muszáj, enélkül sosem lesz béke sehol. Nagyon nem lennék most az EU vezetőinek a helyében. A venezuelai akciót követően Ursula von der Leyen, Antonio Costa és Kaja Kallas is körülbelül ugyanazzal a semmitmondó reakcióval rukkolt elő - egyre inkább érzik, hogy nincs és nem is lesz beleszólásuk a világtörténelembe. Egyre valószínűbb, hogy Ukrajna sorsa is nélkülük dől majd el; miért is kérdezné bárki az alkalmatlan és felelőtlen idiótákat? 

Az Európai Unió jelenlegi vezetését látva egyre gyakrabban jut az eszembe a zseniális Ne nézz fel! című mozi zárójelenete. Néhány kiváltságos elitfigura - egy űrhajón menekülve - túléli a Föld pusztulását. "Nézzék meg ezt az elbűvölő állatot!" - szól az elnöknő, amikor egy idegen bolygóra érve az első furcsa élőlényt meglátja. Ezek az utolsó szavai... A tudatlanság, a felelőtlenség és a sérthetetlenség illúziója sokszor elbűvölő állatnak, simogatnivaló játékszernek láttatja azt, amiről az ember semmiféle ismerettel nem rendelkezik. Pont ugyanezt a felkészületlen, gyermeteg idiotizmust láttuk a zöld átállás, a genderőrületek, a migráció és legújabban a háborús megszállottság kapcsán. Az élet nem játék - mi kell még, hogy megtanulják?

Ülünk a pókerteremben, s pár óra játék után - mint mindig - előkerül a napi politika. Néhány gyűlölködő fikagép köpdösődését követően valaki így szól: "Én egyáltalán nem szeretem a Fideszt, de rájuk fogok szavazni. Miénk a legbiztonságosabb ország egész Európában, de talán világviszonylatban is. Egyedül ez számít, és én ezt nem kockáztatnám semmiért." - Nos, ezt hívom én józanságnak.

Amikor arra keressük a választ, hogy mit nevezünk normalitásnak, nyilvánvalóan nem hagyhatjuk figyelmen kívül ezt a józan önérdekűséget. Amikor az ember képes hideg fejjel végiggondolni, hogy mi az, ami árt, s mi az, ami használ; majd ennek mentén meghozni egy racionális döntést. Bár ugyanide fogunk kilyikadni, a normalitás mibenlétét kutathatjuk némiképp filozofikusabban is. Például úgy, hogy az arany középutat keressük, mely a legtöbb esetben jó kiindulópontként szolgál.

MIGRÁCIÓ

Létezik egy olyan megközelítés, amely kifejezetten lelkesedik a migráció minden formájáért. Ez egy igen szűk réteg álláspontja, mely többnyire politikusokból és ideológiai megszállottakból áll, de mégis létező, hiszen nélkülük Európa még ma is élhető és biztonságos volna. Őket nem zavarja a közbiztonság drámai romlása, sem az, hogy a dzsihadista bevándorlók az adófizetők pénzén luxusszállodákban élhetnek, miközben az őshonos lakosságban egyre több a hajléktalan. Fogalmam sincs, hogy ez a tudatos népességcsere kit lelkesít, de bevallom: azokat sem értem, akik tetováltatják az arcukat, kékre festik a hajukat, vagy Krúbit hallgatnak. Az őrület százféle módon kopogtathat. 

Azután ott van a másik szélsőség, amely senki idegent nem engedne az országba, még a legbékésebb vendégmunkásokat sem. A magyar jobboldal - benne a kormánnyal és jómagammal - e kettő között az arany középúton jár: nem rasszista, nem kirekesztő, de nem is akar kitolni a nemzettel. Bevándorláspolitikája egyszerű, logikus és érthető: az illegális migránsok feltartóztatása; a vendégmunkások beengedése szigorúan szabályzott mértékben és keretek között; és semmi segélyezés - mindenki dolgozzon meg a pénzéért! Ezzel a józan megközelítéssel mindenki jól jár, mindenki gyarapszik és szemmel látható módon a közbiztonság sem sínyli meg.

Bár mindkét szélsőség érthetetlen, a Tisza hívei még rajtuk is túltesznek. Ők ugyanis egyszerre, sokszor egyetlen mondaton belül támadják a kormányt a Brüsszellel való migrációs konfliktus (szerintük engedni kellene a zsarolásnak) és a vendégmunkások beengedése miatt (nem szabadna hagyni, hogy elvegyék a magyarok munkáját). És közben nem robban szét az agyuk, elméjüket nem feszíti szét a skizofrén összeférhetetlenség. Talán fel sem fogják, hogy valami nem lehet túl sok és túl kevés egyszerre. Csak papagájként ismételgetik szidalmaikat jobbról és balról támadva egyazon pillanatban. Bravúros.

HÁBORÚ

Pont ugyanezt a logikátlan, eszement érvelést hallgatjuk az ellenzék részéről a háború kapcsán is, akár a legmeghatározóbb véleményvezérek, katonai "szakértők" szájából, tollából is. Oroszország szerintük egy brutálisan veszélyes agresszor, amely egész Európa létét fenyegeti, és ezzel egyidőben egy olyan megroggyant, gyenge kismackó, amelyet még Ukrajna is képes legyőzni. (Az az Ukrajna, ahol már senki sem akar harcolni és ezerszámra dezertálnak katonáik.) Mindenki tudja, hogy e két állítás külön-külön is rettentő ostobaság, pláne egyszerre. Mindenki tudja, hogy a valóság e kettő közt keresendő. Oroszország sokkal gyengébb, mint a NATO (márpedig kontinensünk országainak nagy része az Észak-atlanti Szövetség tagja), ugyanakkor lényegesen erősebb Ukrajnánál. "Ki hiszi el igazán, hogy Oroszország veszíteni fog Ukrajnában? Ez egy mese, egy teljes illúzió." - jelentette ki Bart De Wever belga miniszterelnök néhány napja. Kap is érte rendesen, pláne, hogy Orbán Viktorral együtt ő is a jogállami működés mellett áll, már ami a befagyasztott orosz vagyonokat illeti. (Milyen érdekes, igaz? Rögtön kijózanodik az ember, ha a saját bőrére megy a játék... Ugye, kedves belga barátaink?) Szóval ez is egy olyan téma, ahol az igazság, a realitás aranyközépútja égeti a globalista ellenzék lábát, ezért egyszerre kerülik meg azt jobbról és balról - magasról téve rá, hogy e művelet csupán az agyműködés teljes kikapcsolása mellett lehetséges.

ADÓPOLITIKA

A Tisza Párt simán megteheti, hogy szakértői elkészítenek egy több száz oldalas konvergenciaprogramot a legcifrább megszorításokkal, miközben a szektavezér adócsökkentésről beszél. A következetesség egy percig nem volt elvárás a szavazóik részéről. Mi több: a tiszások jelentős része fel sem ismeri, ha bizonyos ígéretek és programpontok ütik egymást. Tipikus jelenség például, hogy számonkérik a kormányt az ország népét jellemző hatalmas vagyoni egyenlőtlenség miatt (ez egy baloldali kritika), majd egy mondattal később a magas adók miatt kárognak (ez pedig egy jobboldali kritika). Borzalmas tájékozatlanságuk még csak hagyján. Az a legkevesebb, hogy egyik vádpont sem igaz. Európa legalacsonyabb adói mellett is eltörpülnek a vagyoni különbségek; az ezt mérő Gini-index jócskán nagyobb egyenlőséget mutat, mint ami Svédországot, Németországot, vagy épp Csehországot jellemzi. A súlyosabb baj az, hogy a tiszás szavazó fejében nem áll össze: ezek a jelenségek egymás ellen hatnak. Ha balos vagyok és nagyobb társadalmi egyenlőséget szeretnék, akkor növelni kell az adókat, mert célomat csak az újraelosztás révén, annak fokozásával érhetem el. Ha jobbos vagyok és az adócsökkentésre szavazok (igen, igen igen!), akkor pedig el kell viselni azt, hogy a különbségek nőni fognak. "Ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint, s bent egeret." - tanít a költő, bár mi néha prózaibb módon fogalmazunk: nem lehet egyszerre baszni és szűznek is megmaradni...

 VALLÁSOSSÁG

A baloldal legendásan gyűlöli a vallást, kiváltképp a kereszténységet. Ha megkérdezzük, miért, rendszerint a következő válaszokat kapjuk: a vallás nem a valóság talaján áll; elképzelt fantáziavilágot hirdet; autoriter és dogmatikus. Ezek természetesen jogos vádak. A felvilágosult polgár válasza: a tények és a tudomány tisztelete, demokrácia, elfogadás, társadalmi párbeszéd. A proli azonban nem így reagál. Számára ezek idegenül csengenek. Ahogyan a spirituális hit és a józan morál is idegen tőle, holott ezek volnának a vallás pozitív vonásai. A proli megkövezésre, karóba húzásra és boszorkányégetésre vágyik. Állni a város főterén, bámulni az ártatlanok haláltusáját, magába szívva az égő emberi hús szagát. A prolinak ezek jelentik a vallás lényegét és valódi ünnepeit. Pont ezért segédkezett a kommunizmus megszületésénél is, amely a valaha volt legocsmányabb vallás: tekintélyelvű, dogmatikus, semmi köze a valósághoz, ugyanakkor kellően kegyetlen. A marxista őrület mindent átmentett a tradicionális felekezetekből, ami visszataszító, és semmit, ami érték. 1990 után a proli ismét vallás nélkül maradt. A polgári gondolkodásúaknak nincs ilyen gondjuk; egy részük rokonszenvet érez a megszelidült kereszténység iránt, más részük jól elvan mindenféle vallás nélkül. A proli nem ilyen, neki űr tátong a lelkében, ha nincs messiás, ha nincs tűz, ha nem láthatja mások kíméletlen meghurcolását. Ezért lelkesedik Európa iszlamizációjáért; ezért jött létre a woke-progresszió; és ez a hiányérzet hívta életre a Tisza-szektát is. Itt aztán tényleg csak egyetlen vezér van - másnak szólni nincs joga. A tanítás önellentmondásokkal teli - épp úgy, mint a kereszténység, az iszlám, avagy a kommunizmus esetében. A bírálat nem lehetséges - még a baráti újságírók is megnézhetik magukat, ha kényes kérdéseket feszegetnek. A csodák és fantáziák birodalma - Magyar Péter két nap alatt meggyógyítja az ország sebeit; villámléptekkel rendbeteszi az egészsségügyet, az oktatást és a tömegközlekedést. Kevesebb adót szed, de háromszor annyit költ majd közszolgáltatásokra. Jézus kenyérszaporítása gyenge bűvészmutatvány volt ezekhez képest.

***

Napestig lehetne sorolni még mindazt a logikátlanságot, őrületet és önellentmondást, amelyet a Tisza Párt és európai főnökeik képviselnek, terjesztenek. Mi lesz például a szólásszabadsággal, ha gyűlöletbeszéd címén bármit cenzúrázni lehet? Mivé silányul a demokrácia, ha az elit által irányított szakértők és bíróságok mindent jobban tudnak? Miként valósul meg a közös normákon alapuló európai integráció, ha mindig minden kérdésben kettős mércével mérnek? Hogyan lesz egyenlőség a kvóták és pozitív diszkriminációk világában? Miként lehet síkra szállni a civil fegyvertartás ellen, miközben mindenütt a rendőrség leépítése zajlik? Hogyan fér össze a multikulturalizmus és a kisebbségek védelme? Mi lesz az ökológiai lábnyomunkkal, ha a globalizáció mind a szállítás, mind a fogyasztás terén nagyobb környezeti terhelést okoz?  Hogyan egyeztethető össze az urbanizáció támogatása és a városi zöldpolitika? Hogy nem szakad rá a mennyezet az antikapitalista retorikát folytatókra, amikor valamennyi döntésük a globalista nagyvállalatokat hozza helyzetbe? A Fidesznek könnyű a dolga, mert minden esetben a valóságból indul ki, valós problémákra adva egyenes, valós válaszokat. A Tisza Párt ugyanakkor beült a káoszteremtők boszorkánykonyhájába, az Európai Néppárt frakciójába, s hogy el ne süllyedjen az önellentmondások rettentő mocsarában, inkább a teljes hallgatásba menekül. Ezek után mégis, ki képviseli a normatitást?

Ha már nyakunkon a karácsony, jusson eszünkbe: a szeretet-gyűlölet tengelyen is az előbbi végpont jelenti a normalitást. A szombat estét az Arénában töltöttük, ahol Ákos ezúttal is parádés koncertet adott. Végszóként álljanak itt az énekes szavai, melyek két szám közt hangzottak el: "Kapok olyan üzeneteket, hogy mikor tűntök már el végre. Testvérek, határozottan és szelíden mondjuk ki: nem fogunk eltűnni! Mi itt leszünk, egy hazában fogunk élni. Ez a kis haza elég tágas kell legyen ahhoz, hogy sokféle vélemény, sokféle világlátás, sokféle nézet elférjen benne. Teljesen fölösleges örökké hadakozni ez ellen. Ez mindig így volt, most is így van és soha nem lesz másképp. Sokfélék vagyunk, próbáljuk meg szeretni egymást, nem lesz könnyű." - Én speciel ezt nevezem normalitásnak.

Lassan negyven éve foglalkoztat egy kérdés. Sokáig azt hittem, rajtam kívül senkit sem érdekel. Most, hogy egy kicsit utánajártam, azt látom, hogy a szóban forgó jelenség még nevet is kapott: "harmadik album szindróma" - így emlegetik. Arról van szó, hogy a legtöbb együttes életében a harmadik nagylemez igazi vízválasztó. Vagy azért, mert kiemelkedően sikeres és végérvényesen a csúcsra repíti a zenekart; vagy azért, mert komoly stílusválást érzékelünk. Esetleg egyidejűleg mindkettő igaz.

Ha már a címet és a címlapfotót is az LGT-től kölcsönöztük, kezdjük Presserékkel a sort! Az első magyar supergroup nagy várakozások mellett indult, azonban bemutatkozó albumuk elvont progresszív rockja nem aratott különösebb sikert. A második nekifutás már emészthetőbb - a Kotta nélkül és A szerelem börtönében kifejezetten ütős slágerek -, mindazonáltal az igazi áttörést harmadik LP hozta el, köszönhetően elsősorban Barta Tamás zseniális szerzeményeinek. Gyere, gyere ki a hegyoldalba, Ő még csak most tizennégy, Szabadíts meg, Vallomás, illetve Pressertől: Ringasd el magad, Kék asszony, Miénk itt a tér. Az egész lemez komplett slágergyűjtemény, s már a címadás is azt jelzi: pontosan tudták, hogy ez nagyot fog szólni. 

A Beatles esetén nem látunk ekkora szakadákot a harmadik és a korábbi albumok között, ám itt is igaz, hogy az 1964-es A Hard Day's Night messze felülmúlta az első kettőt. Ezt mutatják az eladott darabszámok és a slágerlistákat vezető nóták is. Az azonos című film természetesen nagyban segítette az LP népszerűségét, és az sem utolsó szempont, hogy - ellentétben a korábbiakkal - itt már minden szám Lennon-McCartney szerzemény. A lemezen található mind a 13 felvétel igazi sláger, számomra az I'll Cry Instead, az I Should Have Known Better és az I'll Be Back a legkedvesebb.

A U2 a hetvenes évek végén indul. Az első két album ígéretes, de semmi extra; egyiket sem hallgattuk rongyosra. Azután jött az 1983-as év, s vele a War című nagylemez, mely végre elhozta az igazi áttörést. Ebből jóval többet adtak el, mint az előzőekből összesen, s végre az angol slágerlista élét is sikerült meghódítaniuk (eddig a TOP10-be sem jutottak). A New Year's Day brutális sláger, de a Sunday Bloody Sunday is meghatározó jelentőségű. A Like a Song és a Two Hearts Beat As One is olyan húzós nóták, melyek szintén remekül hozzák a semmihez sem hasonlító U2-hangzást. Ez a kulcsa annak, hogy a világ valaha volt egyik legkiemelkedőbb bandájává váltak.

S hogy miért ilyen fontos mérföldkő a harmadik nagylemez? Az első LP sokszor évekig készül; a srácok ráérősen alkothatnak, gyűlhetnek a nóták, s mire szerződést kötnek végre egy kiadóval, már csak válogatni kell a számok közül. Azután menetrendszerűen érkezik a "második albumos zuhanás", ami a legkevésbé sem a véletlen műve; az együttes itt már időnyomás alatt dolgozik, a legtöbbször szerődés köti, hogy egy éven belül összeálljon az új anyag. Az elmúlt évtizedek során számos zenekar életútját követtem végig, s legtöbbjüknél a második nagylemez jelenti pályafutásuk mélypontját. Ezt ők is érzik, valószínűleg már a megjelenés előtt is tisztában vannak azzal, hogy a következőnek - ha lesz egyáltalán - igazán nagyot kell szólnia. A harmadik album idején a legtöbb együttesnek már van kiforrott stílusa, hangzása, stúdiótapasztalata, továbbá a koncertek és a slágerlisták immár elegendő visszajelzést adnak annak kapcsán, mit díjaz a közönség. Ekkorra rendszerint a kiadó is nagyobb kreatív szabadságot enged. Minden adott hozzá, hogy összerakjanak egy igazán ütős LP-t. A "harmadik album szindróma" ugyanakkor többnyire azoknál is jelentkezik, akiket kiegyensúlyozott teljesítmény jellemez, így nem kerültek semmiféle válságba a kapkodósra sikerült második nagylemez idején, s töretlen sikerességgel vágnak bele a folytatásba. Náluk a diemmát az jelenti, hogy haladjanak-e tovább a megkezdett, s azóta jól kitaposott úton, vállalva azt a veszélyt, hogy unalmassá válnak, avagy megkockáztassanak-e inkább egy meredek stílusváltást, amellyel akár rajongóik egy részének is búcsút inthetnek. Több oka is van tehát annak, mitől válik a harmadik album igazi ínyencséggé számos esetben.

1986 volt az az év, amikor - kiskamaszként - magnózni kezdtem. Az Edda visszatérő koncertalbuma volt az első műsoros kazettánk, melyet természetesen rongyosra hallgattunk, s azóta is imádom. Egy vérbeli magnós persze minden használhatót rögzít, ami a rádióban szól, illetve amit a barátainál fellel - magam is így tettem. Ez az az esztendő, amikor a Bon Jovi kiadja harmadik nagylemezét, rajta a halhatatlan nótákkal: Livin' on a Prayer, You Give Love a Bad Name (mindkettő vezette az amerikai slágerlistát), Wanted Dead or Alive, I'd Die for You, Never Say Goodbye... parádés az egész album. Ha csak egy évvel korábban elmerülök ebben a kultúrában, úgy biztosan nem váltam volna kigyógyíthatatlan Bon Jovi rajongóvá. A második LP ugyanis csapnivaló, még az együttes tagjai sem szeretik, nem is játszottak róla szinte semmit az elmúl 35 év koncertjei során. "Jobbnak kellett volna lennie" - nyilatkozta a frontember annak idején. Egyet kell értenem vele, de szerencsére azóta számtalan kárpótlást kaptunk már e kisiklásért. 

Maradjunk a nagy kedveceknél! A Guns 'N Roses bemutatkozó nagylemeze brutálisan jó és hatalmas siker, a második album ugyanakkor mindössze nyolc számot tartalmaz, alig több mint félórás terjedelemben. „Tekintettel arra, hogy a Guns N’ Roses valószínűleg kiadhatna egy baptista himnuszokból álló albumot, és platinalemezzé válhatna, túl könnyű lenne a G’n’R Lies-t a zenekar sunyi kísérleteként elutasítani, hogy összedobjanak néhány számot, és pénzt keressenek a forgalmas ünnepi vásárlási szezonban..." - írta annak idején a Rolling Stone magazin az 1988. november végén megjelenő korongról. De ha már ez ilyen megúszósan rövidre sikerült, annál hosszabb a harmadik - dupla-dupla - album, a Use Your Illusion I, II. A világon mindenütt slágerré vált a November Rain, a Don't Cry, a Could You Mine, a Civil War és a Yesterdays is, ezeken kívül tucatnyi briliáns nótát sorolhatnék még, de ezúttal beérem személyes kedvencemmel, mely az Estranged címet viseli. 

Az új évezred már nem bővelkedik igazi rock-óriásokkal, de azért a Muse mellett ne menjünk el szó nélkül! Matthew Bellamy csapatát ugyancsak a harmadik nagylemez, a 2003-ban megjelent Absolution repítette a fellegekbe. Ez volt az első olyan korongjuk, amely vezette a brit listát, s amely egy sor meghatározó, a következő húsz év során is sokat játszott slágert tartalmazott. Ezen az albumon található a Hysteria című felvétel is, mely mind a mai napig az egyik legismertebb Muse-dal, személyes kedvencem.

Nem ragozom tovább. Nazareth, Bee Gees, Creedence Clearwater Revival, Queen, The Ramones, Blondie, Iron Maiden, Metallica, Europe, Faith No More, Green Day, Blur, Jamiroquai, Radiohead, Foo Fighters, Smashing Pumpkins, Morcheeba; illetve idehaza: KFT, R-GO, Első Emelet, Quimby, Carbonfools... Csupa olyan társaság, ahol a harmadik LP meghatározó jelentőséggel bír; ikonikus nótákat, felejthetetlen videoklipeket, slágerlistás helyeket, fontos díjakat és magas eladott példányszámot eredményeztek. Nyilván még hosszasan lehetne sorolni az érintett együtteseket. Tudjuk: a pop-rock az a terület, ahol boldog-boldogtalan szerencsét próbál, ám a legtöbben még az első nagylemezükig sem jutnak el. Ám azok, akik kitartóak - s legfőképpen a kiadójuk is az -, így harmadszorra is stúdióba vonulhatnak, azoknak legkésőbb ott és akkor már muszáj valami nagy varázslatot produkálniuk. Ha ez sikerül, a közönség sosem felejti el őket.  

Én már semmin sem lepődöm meg. Annyi hülyeséggel találkozom, hogy csak kapkodom a fejem. 

Hétfői hír: egy angol özvegyasszony elhitte, hogy Jason Momoa szerelmes belé, és közös otthonukat építi Hawaiin. A nő 50 évig tartó házasság után özvegyült meg, majd követni kezdte a színész rajongói oldalát. Csodálkozott is, amikor a nagy bálvány ráírt; később levelezésbe kezdtek. Olvasóként már a felütésből tudjuk, hogy gyenge szélhámoskodásról van szó, az érintettben viszont fel sem merült, hogy nem Momoával csetel. A színész nevében írogató csaló azt állította, hogy vagyonát filmprojektekbe fektette, ezért most anyagilag megszorult (és ez a közös otthon elkészültét is hátráltatja). A vénasszony erre eladta házát, és 500 ezer fontot utalt át szerelmének. Kapcsolatuk eddig tartott - az udvarlóról ezután már nem hallott többé... Az első gondolotunk általában az együttérzésé: felfogni sem vagyunk képesek, hogy lehet valaki ennyire magányos. Empátiánk azonban csupán eddig tart; ezt a végtelen ostobaságot a legtöbben megbocsáthatatlannak tartjuk. Pedig a jelenség korántsem elszigetelt. Egy közeli ismerősöm olyan cégnél dolgozik, amely többek közt pénzküldő szolgáltatást is nyújt. Ő testközelből tapasztalja mindezt; szinte hetente találkozik egy-egy megvezetett öregasszonnyal. Óriási sztorijai vannak. A kedvencem az a nő, aki Gianni Morandival levelezett. A nyolcvanéves olasz ikonról kiderült, hogy ügynökei szigorú terrorban tartják; még a bankszámlájához sem fér hozzá. Hiszen jönne ő Budapestre, hajtja a vágy, de még egy repülőjegyre sincs pénze... Egy másik megtévesztett szerencsétlen Elon Musknak küldött komoly összeget. Talán ez az igazi csúcsteljesítmény: 500 milliárd dolláros vagyonnal, a világ leggazdagabb embereként mi lehet az a mese, ami pénzt csal ki bárkiből? Nem ritka, hogy a becsapottak egyenesen hitelt vesznek fel, csak hogy kielégíthessék levelezőpartnerük anyagi igényeit. És ezt még el is fecsegik... Ismerősöm jutalékot kap e tranzakciók után, mégis munkaidejének jelentős részében önmaga ellen dolgozik, igyekezve kijózanítani a szerelem démonától megszállottakat. Reménytelen küldetés.

Korántsem ennyire drámai, számomra mégis rém tanulságos, amit a pókerteremben tapasztalok. Lényegében matematikai alapú játéknak hódolunk, melyben nem csupán a zsetonkészletek, a közös kasszák, a nyeremények mértéke, illetve a nyerési esélyek számszerűsíthetők, de még az ellenfeleink reakcióit is kalkulálni lehet. A vasárnapi versenyen volt egy csúnya partim, melyben ellenfelem lehetetlen helyzetből vert meg. Az asztalon: 4, 8, 10 és A, nálam top két pár (ász és tízes), nála harmadik pár (király és nyolcas). A flopon hívok, ezután ketten maradunk, mindenki más dob. A következő utcán minketten passzolunk. Ő azért, mert nagyon gyenge, én azért, mert nagyon erős a kezem, s a világért sem szeretném elijeszteni. Az utolsó licitkörben így talán kiszedek belőle néhány ezret. A riveren megtörténik a katasztrófa: a maradék két nyolcasból előkerül egy - mi is jöhetne más, hiszen minden egyéb lap nekem volna jó... Ilyenkor nem is az a legbosszantóbb, hogy elveszítek egy 96%-os partit, sokkal inkább amatőr játékostársaim kommentárjai, akik szerint rosszul játszottam... Kicsit veszekszem velük, de túl sok idő nincs az elemzésre, így csak másnap küldöm el számításomat az asztalnál helyet foglaló - játékomat a többiekkel kórusban kritizáló - barátomnak, nevezzük most Petinek. A matek egyszerű: ha hívok a törnön, ellenfelem bizonyosan dob. Várható nyereményem a kasszában lévő tízezer zseton. Ha passzolok (ahogy helyesen tettem), úgy három kimenetel lehetséges. Ha nyerek - aminek 96% az esélye - talán kifizet a végén még egy hatezres tétet, talán nem. Az egyszerűség kedvéért adjunk ugyanakkora esélyt mindkét verziónak. (Ha jön a királya, úgy biztosan adakozó lesz. Ha nem, akkor is gondolhatja, hogy blöffölök, hiszen előző utcán passzoltam.) Ha fizet, úgy várható nyereményem: 16.000 * 48% = 7.680. Ha nem, úgy csak a már korábban bentlévő összeget viszem: 10.000 * 48% = 4.800. Ha beüt a baj, úgy bukom a plusz tétemet: -6.000 * 4% = -240. Összesen: 7.680 + 4.800 - 240 = 12.240. Jól látszik, hogy lassú játékom nagyobb várható nyereményt ígér. Amikor este megkérdem Petit, mit szól ehhez, ő csak annyit mond: "Megértettem, hogy a matek téged igazol, nincs is vitám ezzel, de én akkor sem így csinálom." Ez legalább tiszta beszéd. Nem is kíván okosan játszani. Nem is erőltetem tovább az okítását. Reménytelen küldetés.

Mindannyiunknak vannak problémái. Ezek egy része saját felelőtlenségünkből, rossz döntéseinkből fakad. Másik részét mások felelőtlensége, vagy ártó szándéka okozza. És léteznek olyanok is, melyek emberi tényezőtől függetlenek: balesetek, betegségek, természeti katasztrófák és egyéb szerencsétlenségek. Az elmúlt hetek során több tucat ismerősömet megkértem, hogy a saját életére tekintve képezzen három kosarat, s összes gondját-baját - százalékos arányban - rendezze e kosarakba! Számos érdekes választ kaptam; Téged is, kedves Olvasóm, arra bíztatlak, végezd el ugyanezt a műveletet itt és most! Ismerőseim közül a legtöbb válaszadó az ÖNOSTOROZÓ kategóriába tartozik, bőven 50% feletti önhibáztatással. Ebben a belátás dicséretes, a kérdés csak az, miért lépünk újra és újra ugyanabba a folyóba. Hitem szerint az értelmes ember tanul a hibáiból és elsőre megbocsát magának (hiszen a legjobb tudása szerint cselekedett), másodszorra pedig nem követi el ugyanazt. Pókeres barátom, Peti is önostorozó. Vajon miért? Ennél is sokkal rosszabb a BŰNBAKKERESŐ attitűd, amely gondjaiért elsősorban másokat hibáztat. Nagyon ritkán, nagyon extrém élethelyzetekben ez is lehet jogos, például a hangszigetelt pincébe zárt, leláncolt feleség joggal haragszik az őt hónapokig fogvatartó férjére. Megkérdezett ismerőseim közül csak kevés olyan akadt, aki ebbe a kategóriába tartozik; tartok tőle, hogy a nagyvilágban a felelősséghárítók ennél azért nagyobb részarányt képviselnek (csak én vagyok ilyen szerencsés a barátaimmal). Ami engem illet, az első két kosaram üres. Bátran állítom, hogy zömében megfelelő döntéseket hozok, az emberek pedig jók hozzám, barátságosak velem, s ha valaki ártani akarna - ez hihetetlenül ritka jelenség - ő sem igazán tudna. (Leszámítva persze a hangszigetelt pincét...) Érdekes, hogy a sok-sok megkérdezett közül mindössze ketten - az öcsém és a fiam - adtak hasonló választ, holott egy racionálisan működő, szabad ember nemigen mondhatna egyebet.

Kétezer év telt el azóta, hogy Jézus köztünk járt. Tanítását - nagy vonalakban - minden élő ember ismeri. A kereszténység Isten fiaként tartja számon, de a többi vallás is prófétaként, morális vezetőként vagy megvilágosodott, magas szintű spirituális mesterként tekint rá. Még az ateista humanisták is nagy előszeretettel hivatkoznak szavaira. Jézus valójában semmi mást nem tesz, csupán megfogalmazza a legfontosabb erkölcsi és pszichológiai igazságokat. Egy racionális ember számára semmi sem természetesebb, mint e tanítás követése. Valójában nem is értem, miért nem így cselekszik a világ. Mindenki csak jól járna vele. De én már semmin nem lepődöm meg. Még a Tisza Párt fanatikusain sem. Alig tudnék irracionálisabb elköteleződést elképzelni. Elég sok szektáról hallottam már, de olyanról, amelyet a féktelen gyűlölet tart egybe, még soha. Többségük azt sem tudja, kit, mit és főleg hogy miért gyűlöl. Egyszerűen csak ilyen a lelkük: szomjazzák a haragot. Még akkor is, ha ennél önpusztítóbb attitűd nem is igen létezik. Pont olyanok, mint a szerelmes, vagyonokat küldő öregasszonyok, vagy mint Peti barátom. A lelkük mélyén tudják, hogy őrültséget tesznek, hogy borzasztó rosszul járnak, de még ez sem érdekli őket. Akár a világ is elpusztulhat körülöttük. Meggyőzni őket bármiről: reménytelen küldetés.

Számlalan érzelmet ismerünk, amelyek eltéríthetnek bennünket a racionális cselekvéstől. A szélhámosok által megvezetett vénasszonyokat a szerelem hamis ígérete zökkenti ki. Peti barátomat a félelem, hogy végül nem neki tolják ki a kasszát. Az O1G tábor zömét a gyűlölet irányítja. Egyikük sem meggyőzhető, hiszen döntéseiket nem a tiszta értelem szüli. Lassan muszáj elfogadnom, hogy a magamfajta józan fickók vannak kisebbségben. Lehangoló felismerés.

Hogy mi a baloldal? Mindenki tudja: balfácánok és balfékek gyülekezete, akik - ha tragikus balszerencse folytán hatalomra kerülnek - balfogást balfogásra halmoznak, így hozva balsorsot az adott nemzetre. És ami a legrosszabb: a memórájuk pont olyan, mint az aranyhalaké. Másnap - miután egy jobboldali kormányzat rendet rakott utánuk - már el is felejtik az egészet, és kezdik ugyanazt elölről...

Érdemes néhány nemzetközi példán keresztül megnézni, hová vezetnek a klasszikus baloldali intézkedések!

SVÉDORSZÁG, 70-ES ÉVEK - Skandináv barátaink beleszerelmesedtek a progresszív jövedelemadóba, mely egyszerre igazságtalan és kontraproduktív - valójában hatványozott rablást jelent. A hetvenes évek szociáldemokrata kormányzati időszakában ott tartottak, hogy a legmagasabb kulcs megközelítette a 90%-ot... Ezt már az egyébként birkatürelmű, agyhalott svédek sem hagyták szó nélkül. Számos nagyvállalkozó és cég külföldre helyezte át székhelyét, az IKEA páldául Dániába, majd később Hollandiába. Azóta sem tértek haza, és teljesen igazuk is van; egy multinacionális nagyvállalat ott fog adózni, ahol számára a legkedvezőbb. A kilencvenes évek végén Svédország adóreformot hajtott végre, drasztikusan csökkentve a legfelső kulcsot - bár az még így is 50% felett maradt.

ARGENTÍNA, 80-AS ÉVEK - A baloldali Raúl Alfonsín kormánya 1988-ban árkontrollt vezetett be. Az eredmény: élelmiszerhiány, bolti fosztogatások, zavargások. Teljesen logikus folyamat: ha a hatósági ár nem fedezi a költségeket, úgy a termelők villámgyorsan leállnak a gyártással. A piac árplafonokkal történő megzabolázása mindig mindenütt csak bajt okoz.

ÍRORSZÁG, 80-AS ÉVEK - Megadóztatták a befektetési célú ingatlanokat, hogy a lakhatást segítsék, ám ennek hatására több projekt el sem indult, ami jelentősen hozzájárult a lakáshiányhoz.

FRANCIAORSZÁG, 1988 - A szocialista Mitterrand idején vezetik be a vagyonadót (ISF), melynek célja: a társadalmi egyenlőtlenség mérséklése a leggazdagabb francia állampolgárok adóterhének növelése által. Az 1990-es években, és különösen a 2000-es évek elején sok nagyon tehetős francia polgár, üzletember és befektető – köztük egy sor híres személyiség – Svájcba vagy más adóparadicsomokba költözött, hogy megússza a vagyonadót. Ez a jelenség a francia sajtóban és politikai vitákban az „adóelkerülés miatti emigráció” (exil fiscal) néven vált ismertté. A szokásos önpusztító magatartást látjuk: bár a kitűzött cél jó szándékú, az eredmény siralmas - az adóbevételek nemhogy nem nőnek, de egyenesen csökkennek.

SEATTLE (USA), 2014 - Ed Murray, a város baloldali-progresszív polgármestere (természetesen a Demokrata Párt tagja) 2014-ben bevezette a 15 dollár/óra minimálbért. A jogszabály 2015. április 1-én, bolondok napján lépett érvénybe, és pont úgy működött, mintha komplett idióták álmodták volna meg. A cégek többségénél azonnal elindult a trükközés: formálisan (vagy ténylegesen) részmunkaidőre váltottak. Igazán vicces, hogy még az okoz kevesebb kárt a gazdaságnak, ha a vállalkozó ilyenkor kijátssza a rendszert, mert úgy legalább a termelés nem csökken. Ha az adott cég mereven jogszabálykövető, úgy jóval nagyobb a baj, mert a balos őrület ekkor akár a munkaórák tényleges csökkenését eredményezheti, vagyis mindenki rosszabbul jár. A minimálbér alapvetően értelmetlen kategória, hiszen ha a piaci egyensúlyi szinten, vagy az alatt húzzák meg, úgy jelképes csupán; ha jóval fölötte - mint ahogy Seattle bolondjai tették - úgy egyenesen romboló.

BARCELONA, 2018 - A baloldali-progresszív városvezetés 2018 szeptemberében elfogadta azt a jogszabályt, melynek értelmében szociális lakásként (nyomott áron) kell értékesíteni az új építési projektek legalább 30%-át. A rendelkezés 2019-ben lépett hatályba, s hatására drámaian visszaesett az új ingatlanfejlesztések száma, már rögtön a kihirdetés utáni hónapokban. A fejlesztők jelentős része elhalasztotta vagy leállította a projekteket, mert a 30%-os kötelező szociális lakás arány pénzügyileg nem volt kivitelezhető. A kínálat visszaesése miatt a piaci lakbérek tovább emelkedtek, vagyis épp az ellenkezője történt annak, amit a balos társadalommérnökök megálmodtak.  

BERLIN, 2020 - Berlin tartomány baloldali vezetése 2020. február 23-án vezette be a (Mietendeckel néven ismert) lakbérek befagyasztását és felső korlátját. A jogszabály lényege: a lakbéreket a 2019-es szinten rögzítették; az új bérleti szerződéseknél szigorú felső határokat vezettek be, továbbá a túl magas bérleti díjakat kötelezően csökkenteni kellett. Az új kiadó lakások kínálata ennek hatására 40-60%-kal visszaesett, mert sok bérbeadó inkább eladta az ingatlant vagy felfüggesztette a kiadást. A nem szabályozott szegmens lakbérei - a visszaszorult kínálat miatt - meredeken emelkedni kezdtek. Összességében a lakáskeresők helyzete romlott: a hirdetett lakások száma drasztikusan csökkent. 2021. április 15-én a német Szövetségi Alkotmánybíróság megsemmisítette a Mietendeckelt, mivel tartományi szinten nem volt jogalapja ilyen típusú árplafonok bevezetésére. Számomra döbbenetes, hogy az ilyen intézkedéseknél már a bevezetés pillanatában borítékolni lehet az eredményt, ám a baloldalon az ideológia mindig felülírja a józanságot és a közgazdaságtani ismereteket. Csak azért is belevágnak - ha mindenki tönkremegy is.

Lehetne még hosszasan sorolni a történelmi példákat, de felesleges. Jobb, ha hazatérünk, s rögzítjük: Magyarországon sem működött még SOHA sikeres baloldali kormányzat. A jelenlegi országvezetés egyetlen alternatívája a Tisza Párt, amely egy abszolút zsákbamacska; nincs élő ember, aki megmondaná, milyen irányvonalat képviselnének kormányon, s hogy mekkora pusztításra képesek. Amit tudunk: nincs múltjuk, nincs tagságuk, nincs szalonképes képviselőjük, s akik vannak, azoknak sem szabad nyilatkozniuk. Magyar Pétertől igaz állítást még nem nagyon hallottunk, így arra nemigen hagyatkozhatunk, amit ő maga mond. A párt szakértői háttere levitézlett baloldaliakból áll, így minden megnyilvánulásuk, tervük, tanulmányuk is csupa-csupa baloldali elemet hordoz. Őszintén remélem, hogy ezek mindegyike rossz álom marad csupán, de azért játsszunk el a beteg gondolattal, hogy kormányra kerülnek s - kiszivárgott tervük értelmében - megadóztatják az államkötvényekből származó bevételeket. Felmérte bárki, milyen következményekkel járna mindez?

Mindannyian tudjuk, milyen elképesztő előnyt jelent, ha egy ország működtetését elsősorban az adott nemzet polgárai finanszírozzák. Ha az államadósság nagy része hazai kézben van, akkor kevésbé függ az ország a külföldi befektetők hangulatától, akik gyorsan ki- vagy beléphetnek a piacra. Ez stabilizálja a finanszírozást, mert a lakosság jellemzően lassabban és kiszámíthatóbban mozgatja a megtakarításait - ez még válságok idején is szilárdabb keresletet jelent. Kisebb az árfolyamkockázat, hiszen mi forintban vásárolunk. A kamatok idehaza landolnak, vagyis a magyarság gazdagodik az államkötvényekből. És nem utolsósorban: erősíti az ország pénzügyi önrendelkezését - ilyenkor a hitelminősítők mondhatnak, amit csak akarnak. Márpedig ma Magyarországon ez a helyzet: több mint nyolszázezren vezetnek állampapír-számlát, átlagosan nyolcmillió feletti megtakarítással - a belföldi állomány jócskán meghaladja a külföldiekét. Amikor felmerül az a baloldali ötlet, hogy az állam adóztassa meg a kötvényeiből származó kamatbevételeket, olyankor egy sikeres és jól működő konstrukció kerülhet veszélybe. Itt még csak arról sincs szó, mint általában a balos intézkedéseknél, melyek egy valós problémára reagálnak helytelen eszközökkel. Ez egy szimpla támadás az államháztartás és a középosztály ellen - csak olyan ember talál ki ilyet, aki kifejezetten ártani akar az országnak.

A progresszív jövedelemadóra, az ingatlanadóra, a vagyonadóra és a Tisza Párt többi őrült ötletére nem is szeretnék külön kitérni - pontosan látjuk, hogy más országokban mindezek hová vezettek. Jómagam csak remélni tudom, hogy egyiket sem fogjuk soha megtapasztalni. Ha marad a Fidesz, úgy ilyen szempontból is nyugodtan alhatunk. Ha nem, úgy a Jóisten legyen kegyes hozzánk, hogy Magyar Péter végre elzavarja maga mellől az összes idióta balos közgazdászt.

„Ha hazánk megfutamodik, mert nem tartja elviselhetőnek, hogy elveszítsük a gyermekeinket, hogy gazdasági áldozatokat hozzunk – akkor veszélyben vagyunk.” - ezek Fabien Mandon francia vezérkari főnök szavai, melyek a párizsi polgármesteri konferencián hangzottak el. Nem csoda, hogy hatalmas port kavartak.

Oké, felejtsük el, hogy az Európára leselkedő orosz háborús fenyegetés egy LSD-s hallucináció csupán, mely valamely globalista félőrült lázálmaiból ered. Ne foglalkozzunk a valóság azon szeletével sem, hogy Putyin még Ukrajnával is csak nehezen bír, nemhogy a NATO egészével. Fogadjuk el azt a teoretikus lehetőséget, hogy Oroszország a közeli jövőben katonai támadást indít az Észak-atlanti Szövetség bármely állama ellen. Még úgy is, ha erre józan fejjel fél százalék esélyt sem látunk. Mit kell tennünk, hogy erre a veszélyre felkészüljünk?

Az első, és legfontosabb, amit minden felelős politikusnak és egyéb véleményformálónak ki kellene mondania, beleharsogva a világ fülébe, hogy A HÁBORÚ ROSSZ DOLOG, A HÁBORÚ ELKERÜLENDŐ. Ezzel a premisszával minden józan ember egyetért, valamiért mégsem ezt az üzenetet halljuk. A közhangulat sokkal inkább abba az irányba mozdul el, amelybe az első világégés előtt is terelődött: a háborús romantika felé. Akkortájt sokan elhitték, hogy a fegyveres harc felrázza a társadalmi pangást; hősiességet hoz és megtisztítja a nemzeteket. Óriási bullshit mind, de ettől még az egyszerű nép simán bekajálta annak idején; sokan valósággal szomjazták a puskapor szagát. Több mint egy évszázad elteltével ismételten erre orientálódik az európai vezetés - nagyon nem kéne.

Az emberiség élete nem fenékig tejfel; van problémánk bőven. Természeti katsztrófák, járványok, pénzügyi válságok - nincs vita afelől, hogy ezek negatív dolgok, elkerülendők, vagy ha ez lehetetlen, úgy legalább a veszteségek minimalizálandók. Mindez felkészültséget igényel az adott társadalom vezetői részéről. Emlékezzünk például a tavalyi dunai árhullámra! A magyar kormány profi módon menedzselte a felkészülési munkálatokat, melyekben a vízügyi szerveken kívül az érintett önkormányzatok, a katasztrófavédelem, a honvédség és néhány büntetés-végrehajtási intézet is részt vett, továbbá számos önkéntes is csatlakozott. Orbán nem verette félre a harangokat és nem mondta be főműsoridőben, hogy mind meg fogunk halni. A honpolgárok oroszlánrésze pont ugyanúgy végezte a napi rutintevékenységeit, mint máskor, legfeljebb az esti híradóból tájékozódott a fejleményekről. Pontosan ugyanígy kell felkészülni a háborús veszélyekre is. Lehet csendben fokozni a honvédelmi kiadásokat; lehet diszkréten növelni a hadállományt, ám semmi szükség arra, hogy az ország vezetői a lakosságot hergeljék, tüzeljék. Márpedig ma ez zajlik; a francia vezérkari főnök minden szava nettó háborús uszítás.

A honvédelem egy speciális szakma, amelyet ideális esetben profi szakemberek (hivatásos katonák) látnak el. Pont úgy, akár a tűzoltást, a szoftverfejlesztést, az idősgondozást, vagy épp a hidegburkolást. Boldog békeidőkben a derűs honpolgárok többsége nem is mutat különösebb érdeklődést e szakma iránt, márpedig a politikusok fő küldetése az, hogy e boldog békeidőket megőrizzék. Sem a honvédelem hatékonyságát, sem a morált nem szolgálja az, ha mindenkit folyamatosan a fegyverkezéssel traktálunk, pláne, ha a hatalom az aktív közreműködést is kötelezővé teszi. Amikor egy ország vagy egy szövetség vezetői nem száraz államigazgatási és katonai feladatként tekintenek a honvédelemre, hanem tudatosan úgy kommunikálnak, mintha ez mindannyiunk legégetőbb napi problémája volna (miközben békés jólétben élünk, s valószínűleg ez így marad a jövőben is), olyankor cél egyértelműen a tudatmódosítás, az agymosás, a hergelés. Elültetni az egyszerű lelkekben a félelmet, s felhatalmazást nyerni a legszélsőségesebb őrültségekre. Az idióta Fabien Mandon arról beszél, hogy a franciák fogadják el: gyermekeik meghalhatnak a fronton... Mennyi esze van egy ilyen embernek? Természetesen sokan űznek veszélyes szakmát. Egy építőipari munkás bármikor a mélybe zuhanhat. Egy tengeri halásszal pillanatokon belül végezhet egy hirtelen érkező vihar. A bányászok, tűzoltók és rendőrök is állandó életveszélyben dolgoznak. A saját választásuk, hogy miféle foglalkozást, hivatást űznek. A háború és a béke ezzel szemben az országvezetők választása. Semmi sem erkölcstelenebb, mint hatalmi célok oltárán ártatlan fiatalokat feláldozni. Ha a franciák még nem hülyültek el teljesen, úgy sosem fogják természetesnek tekinteni, hogy fiaikat háborúban mészárolják le - épp elég baj az, ha a hivatásos katonák életüket veszíthetik értelmetlen összecsapásokban.

„Ha potenciális riválisaink úgy érzik, hogy nem vagyunk készek megvédeni magunkat – ha bizonytalanságot látnak –, akkor semmi sem állíthatja meg őket”- állítja a francia vezérkari főnök. Nyilvánvaló, hogy a NATO nem mutathat semmiféle bizonytalanságot. De ehhez a polgári lakosságnak semmi köze sincsen. Teljesen jogos az a felismerés, hogy Európa népe elkényelmesedett a nagy jólétben. Ám ez alapvetően jól is van így, semmi szükség arra, hogy mindenki katonásdit kezdjen játszani. Ráadásul a képmutatás csúcsa, hogy a valódi veszélytől, a nagyvárosokban garázdálkodó migránsbűnözőktől egyetlen nyugati ország erőszakszervezetei sem védik meg a polgárokat, sőt szigorúan büntetnek mindenkit, akiben még maradt spiritusz és hajlandó kiállni magáért. Viszont ha képzelt ellenségről van szó, akkor rögtön problémává válik az az elpuhultság, amely minden egyéb esetben elvárás. Ki érti ezt?

Az európai lakosság tudatos hergelése immáron évek óta tart. Svédországban és Norvégiában háború idejére vonatkozó tájékoztató füzeteket és brossúrákat gyártanak, melyeket minden háztartásba eljuttatnak. Németországban és Hollandiában azt javasolják, hogy minden háztartásban legyen 72 órás élelmiszerkészlet egy esetleges háború esetére. A kontinens számos politikusa beszél arról, hogy "Európa harcban áll", miközben a valóságban - hála az Égnek - ilyenről szó sincsen. Litvánia és Svédország után Lettország és Horvátország is visszaállította a kötelező sorkatonai szolgálatot, s már Németország is erősen fontolgatja. Fabien Mandon szavait is hallottuk már, legutóbb Dmitro Kuleba, Ukrajna volt külügyminisztere üzente a brit anyáknak: "El kell fogadni, hogy a fiaik meghalnak". Neki aztán tényleg semmi nem drága, az angol fiatalok élete bizonyosan nem az. Ha a nyugati polgároknak csak egy csöppnyi esze is maradt még, úgy messzire elzavarják az összes idióta háborús uszítót, s olyanokat választanak országaik és az EU élére, akik képesek és főként hajlandók is békét teremteni. 

Hetek óta pörög a Házasság első látásra című tévéműsor harmadik évada. Jómagam - mivel legalább öt estémet egy héten a foci vagy a póker ejti rabul - nemigen nézek tévét. Viszont családom nőtagjai rákattantak, így egyszer-egyszer nekem is megadatik, hogy belepillantsak. Gaál Viktor és Tóth Melinda - a műsor pszichológus házigazdái - egészen kiválóak. Értelmesek, remekül kommunikálnak és végtelenül jó lelkek - mindez persze el is várható mindazoktól, akik ilyen pályát választanak. Ők ezen felül még helyesek is - abszolút képernyőre valók.

Mióta világ a világ, azóta elmélkedünk rajta, mi is a párválasztás legalkalmasabb módja. Léteztek idők és kultúrák, melyekben az előre elrendezett házasság dívott. Ezekben a vagyonok, a rangok, a társadalmi kapcsolatok, a legfelsőbb szinteken akár a politikai érdekek voltak az irányadók - a két fiatal személyes boldogsága nem sokakat érdekelt (vagy legalábbis nem a házasság keretein belül gondolták megvalósítandónak). A modern idők szerelmi alapú kapcsolatai már jobb táptalajt jelentenek az idilli létezéshez. Ám még ennél is ígéretesebb az, amikor képzett és tapasztalt pszichológusok boronálják össze a feleket, nagy mintából, tudatosan válogatva. Már csak azért is, mert az előzetes beszélgetésekből tökéletesen feltérképezhető a párkeresők ízlése, igénye, elvárásrendszere. E műsor legnagyobb ígérete számomra az volna, hogy pillanatokon belül rózsaszín ködbe borul mindenki, és addig a pár hétig, amíg a felvételek zajlanak, még minden érintett a mézeshetek mámorában lubickol. Ehhez képest a legkevésbé sem így alakulnak a dolgok. 

Világos, hogy az elsődleges cél a nézőt a képernyő elé szegezni, vagyis fogyasztható műsort kell kreálni. Ha mind a hat pár habcsókos boldogságban turbékol, az előbb-utóbb unalmassá válik - kellenek a drámák, a feszültségek, kellenek a pszichológia tanulságok is. No de hogy minden csak ezekről szóljon? Számomra úgy tűnik, mintha a harmadik évad szereplői közt csupa lelki sérültet látnánk, akik tökéletesen alkalmatlanok a felhőtlen létezésre. Vajon arról van szó, hogy Gaál Viktor és Tóth Melinda szándékosan válogatták össze a traumatizált párkeresőket, hogy minél több munkájuk legyen velük a forgatás során? Mert abból nem lesz műsor, ha mindenki csak szerelmesen vigyorog a kanapén és az égvilágon semmi gondja sincsen... Vagy pedig az van, hogy a jelentkezők oroszlánrésze lelki sérült, és nem is nagyon volt esély olyan párokat összeállítani, melyekben mindkét fél érzelmileg érett és ép. Ha a saját életemet veszem alapul: 25 éves voltam, mire megtaláltam azt a nőt, akivel ma is együtt élek. Akkorra már több tucat randin túl voltam, s néhány kivételtől eltekintve (akikkel hónapokig bírtam), mindenkiben találtam valami idegesítőt, valami elviselhetetlent. Akkortájt úgy éreztem, hogy elképesztően későn állapodtam meg. Amikor a Házasság első látásra szereplőit nézem, azt látom: mindegyikük elmúlt már 25 esztendős, a többségük a harmincat is rég betöltötte. Ha valakinek úgy szalad el a teljes fiatalsága, hogy képtelen méltó párt találni magának (miközben nem bányarém), ott eleve borítékolható, hogy akad némi gond a fejében. 

A 26 esztendős Rebeka még a könnyebb esetek közé tartozik. Ő csupán játssza a hercegkisasszonyt - pont úgy ahogy ezt sok milliónyi fiatal lány teszi. Amikor egy közös beszélgetés során valamely rossz szokásával szembesítik, reakciója éretlen, gyermeteg attitűdről árulkodik: őt úgy kell szeretni és elfogadni, amilyen... A fene se tudja, mikor került be a közgondolkodásba ez az ostobaság, de már a popdalok egy része is azt hirdeti: senkinek a kedvéért nem érdemes megváltozni. "Szeress úgy is, ha rossz vagyok" - hallottuk Zámbó Jimmy előadásában, illetve Vörös Istvántól: "Olyannak szeress, amilyen vagyok". Vajon miért gondolja bárki, hogy a negatív vonásai is értékesek? A szóban forgó beszélgetésen, melyet volt szerencsém elcsípni, a lány ösztönössége került terítékre: minden rosszallása azonnal kiül az arcára. A két pszichológusnak percekbe telt, míg elmagyarázta: minden felnőtt ember felelős a saját gesztusaiért. Nem könnyű szakma ez: úgy kell fényt gyújtaniuk a másik fejében, hogy közben nem sértik meg az illetőt. A durván bántó kommunikáció mellett a finomkodás sem vezetne eredményre, hiszen a páciens fel sem fogná, mi a baj egyáltalán. Én biztos nem lennék alkalmas erre a funkcióra, mert két perc után már üvöltenék: nőj már fel, te szerencsétlen!! Tóth Melinda ugyanakkor profi módon fogalmaz: néha váltanunk kell, kikapcsolva a robotpilóta üzemmódot... Legalább én is tanulok valamit - a megfelelő nyelvezetet mindenképp.

Azután ott van a 32 éves Ricsi, aki minden megszólalásakor arról beszél, hogy korábbi kapcsolataiból fakadóan mennyire fél a sérüléstől... Ez valami rossz vicc. Elmegy egy párkereső műsorba azzal a céllal, hogy társra leljen, ám ő tart a csalódástól. Felfogni sem tudom. Évezredek óta azért keressük a szerelmet, hogy a martalékává váljunk, hogy belepusztuljunk, hogy felemésszen bennünket. Enélkül nem sok értelme van az egésznek. Bevallom: a magam részéről el sem tudok képzelni Ricsiéhez hasonló élethelyzetet. Ugyanis az ember vagy lángol valakiért, és akkor hiába kopogtat bárki más; vagy pedig érzelmileg csendes szakaszban jár, ekkor pedig vadul szomjazza az új szenvedélyt. De még ha létezik is ez az önmagát féltő lelki állapot, aligha férfias dolog hivatkozni rá. 

Miló Viki, a világbajnok ökölvívó is szerepel a műsorban - ő az egyik legbetegebb karakter. Úgy tűnik, 47 év is kevés volt számára, hogy megtanulja, miként kell megélni az intimitást. Láthatóan irtózik minden érintéstől, testi közelségtől. Egy kamaszkorában történt esetre hivatkozik, melyet a műsorban is elmesélt: 14-15 éves lehetett, amikor egy ismerős, idősebb férfi - akarata ellenére - szorosan megölelte, s ő tisztán érezte, ahogy a fickóban felágaskodik a vonzalom... Az ilyenek nyilván nem kellemes élmények, de azért nem túlélhetetlenek. A legtöbb kamaszlánnyal történik hasonló - buszon, villamoson, bárhol -, és viszonylag hamar túl is lépnek rajta, anélkül, hogy egy életre meggyűlölnék a világ összes férfiját. Miló Viki más műsorokban is beszélt már arról, hogy egész életében magányos volt - az ő attitűdjével ez nem is alakulhatott volna másképp. Nyolc kutyát tart - ez már önmagában is árulkodó. A napokban még az az álhír is elterjedt, hogy egyenesen elmegyógyintézetbe került... A való világban, amikor egy ilyen sérült lánnyal hoz össze minket az élet, pár perc elteltével már el is köszönünk tőle. Irgalmatlan bombázónak kell lennie ahhoz, hogy ennél több időt és energiát szánjunk rá. Szegény Attila - aki első látásra feleségül vette -, most jókora hátizsákot cipel. Nyilván a szerződése sem engedte, hogy villámgyorsan lelépjen. 

Anna legalább ilyen problémás eset. Már 29 éves, ám ő sem nyitott a testi közelségre - pedig ennek hiányában már tinédzserkorban sem épül semmi. Ráadásul nem is korábbi traumára, csupán konzervatív neveltetésére hivatkozik... Egyszer elcsíptem egy egészen szürreális jelenetet: egy közös beszélgetés során, a többiek előtt arról vitatkoztak párjával, az egyébként végtelenül szimpatikus Petivel, hogy csókolóztak-e már, vagy csupán a pusziig jutottak... Ez még az általános iskolában talán elmegy, de felnőtt emberek közt, főműsoridőben... Egészen megmosolyogtató.

Döbbenetes, hogy a műsorba beválogatott szereplők többsége mennyire sérült, mennyire képtelen bánni a másikkal, s főként hogy milyen hangnemben beszélnek egymással. Jómagam csaknem 29 éve élek gyermekeim anyjával, s bennünk sincs semmiféle gát a kommunikáció terén. Lazán cinkeljük a másikat bármivel, s legalább kéthetente egy szenvedélyes veszekedést is összehozunk. De soha nem beszéltünk egymással gyűlölködve. Soha nem vágtuk a másik fejéhez, hogy undorodunk tőle. Ezek olyan mérgek, melyektől - hitem szerint - sosem lehet már megtisztítani egy kapcsolatot. A Házasság első látásra harmadik évadában néha csak kapkodom a fejem, hogy a nők milyen acsarkodva beszélnek férjeikkel. Ez a műsor alapvetően a terápiáról szól. Van benne egy kifejezetten nemes szándék: megtanítani az érintetteket - és ezáltal a nézőket is -, miként érdemes bánnunk egymással. Mindannyiunknak van fejlődnivalója e téren, ám nem biztos, hogy a vakházasságok a legjobb terepei e nevelő munkának. Elképzelem magam, ahogy összeboronálnak egy tök ismeretlen nővel. A dolog abszolút kétesélyes. Vagy vonzódom hozzá, és akkor az égvilágon semmi szükségem pszichológusok segítségére, vagy nem, akkor viszont a kapcsolat alapja hiányzik, így aztán a világ legjobb terapeutái sem tudnának működő párost faragni belőlünk. Ez a legfőbb gondom az egyébként szórakoztató és tanulságos valóságshow-val.