téveszmék

téveszmék

"Egyirányú utca a rasszizmus"

2021. május 10. - G. Nagy László

mlk.jpeg

 

'Van egy álmom" - tudatta történelmi beszédében Martin Luther King 1963. augusztus 28-án. Nem is egyetlen álomképet festett, hanem mindjárt hatot, ám mind ugyanazt járta körbe: a feketék és fehérek egyenlőségét és testvériségét. Vajon mi történt ezekkel az álomképekkel a mögöttünk hagyott évtizedek során?

 

A 20. század végén joggal gondolhattuk, hogy Martin Luther King álma megvalósult. Hogy végre elérkezett az a világ, amelyben az embereket a jelleme, és nem a bőrszíne alapján ítélik meg. (Vajon van-e józan és tisztességes földlakó, aki nem ilyen társadalmat szeretne?) Hogy végre elérkezett az a világ, amelyben feketék és fehérek kézen fogva járhatnak. (Vajon tényleg maradtak még beteg lelkű rasszisták az ezredfordulóra, aki rossz szemmel nézték e testvériséget? Sokan biztosan nem.) Néhány évvel ezelőtt nem csak azért lehettünk mérhetetlenül optimisták e téren, mert a fajgyűlölő mentalitás már csupán a társadalom igen vékonyka, alacsony iskolázottságú szeletét jellemezte, de azért is, mert használt fogalmaink viszonylag tiszták voltak. Amikor a RASSZIZMUS kifejezés előkerült, mindenki ugyanarra gondolt: a másik bőrszínére reflektáló gyűlöletre, megvetésre, hátrányos megkülönböztetésre. Egy évtizeddel ezelőtt még úgy véltük: bárki lehet rasszista és bárki lehet rasszizmus áldozata is. Hittük azt is, hogy ennek az alapja a rosszindulat, s minden egyéb, ami jámbor lélekből fakad, megengedhető. Szabadon gyártottuk a vicceket fehérek, feketék, sárgák kapcsán. ("Mi az, húsz centi és fehér?" - kérdezte vigyorogva afroamerikai nyelvtanárunk. Nem sokig titkolta a megfejtést: "Semmi..." Persze mi sem maradtunk adósai: "Mije fehér a feketének? A gazdája..." És képesek voltunk vinnyogva együtt röhögni a legdurvább rasszista poénokon.) Mára mindez megváltozni látszik. A béke, a testvériség és az ebből fakadó szabadszájú gátlástalanság már a múlté. A nyugati korszellemet formálók aligha érdekeltek a harmonikus együttélésben, így új kánont írtak, lesöpörve az asztalról Martin Luther King minden magasztos álmát. A mai, mainstream tanítás szerint a rasszizmus egyirányú utca: csakis a fehérek lehetnek az elnyomók, minden egyéb rassz pedig kizárólag az áldozat szerepét játszhatja. Manapság már gyűlöletre, sőt csipetnyi rosszindulatra sincs szükség ahhoz, hogy bárki rasszizmust kiálthasson, elég egy rosszul megválasztott kifejezés; egy nyilvános, ám valamely etnikumot hátrányosan érintő statisztikai adat felemlegetése, vagy bármi, amit valaki sértőnek ítél. A közelmúltban hallottunk már olyat is, hogy a matematika, a szabadság, vagy épp egy autópálya is lehet rasszista... Tényleg kezd az emberiség teljesen elhülyülni? Nyilvánvaló, hogy a mimóza-vallás első áldozata a humor - ember legyen a talpán, aki a továbbiakban a bőrszínnel viccelni mer.

 

ÉJSZAKA A FÖLDÖN, PÁRIZSI SZÍN (1991)

 

KULTIKUS JELENET A BAD BOYS 2 C. FILMBŐL (2003)

 

Douglas Murray A tömegek tébolya című könyvében egy komplett fejezetet szán a rasszizmus kérdésének, számos érdekes jelenségre rámutatva. Az egyik ilyen az egyetemi tananyagok kapcsán érhető tetten. A múlt század második felétől az amerikai felsőoktatási intézményekben megjelentek az afroamerikai tanulmányok; a történelem, a politika és az irodalom olyan színes bőrű képviselőit előtérbe helyezve, akik egyébként kimaradnak a kulturális fősodorból. Ez egy kétségkívül pozitív, identitáserősítő jelenség. A közelmúltban azonban a fehérség-tanulmányok is felbukkantak számos angolszász egyetemen, az Egyesült Államoktól kezdve Nagy-Britannián át egész Ausztráliáig. Ezek célja azonban pont ellentétes: nem titkoltan a fehér identitás gyengítését célozzák. A Syracuse Egyetemen tanító Barbara Applebaum a 2011-es Fehérnek lenni, jónak lenni: Fehér bűnrészesség, fehér morális felelősség és társadalmi igazságosság pedagógia (rövid és frappáns) címet viselő könyvében kifejti, hogy még a magukat elszánt antirasszistáknak tartó fehér emberek is lehetnek rasszisták. A fehér diákokat egyenesen arra szólítja fel, hogy ismerjék el bűnrészességüket...

 

A rasszizmus kérdése kapcsán megjelenő, nyíltan és következetesen alkalmazott kettős mérce arra enged következtetni, hogy a nyugati, meghatározó véleményformálók közt széles az egyetértés: e vétek hordozója csakis a fehér ember lehet. Az europid nagyrassz évszázadokon át dominálta a történelmet, civilizációt teremtett, gyakorlatilag minden róla szólt - épp itt az ideje, hogy fejére hamut szórjon és önkéntes száműzetésbe vonuljon. De legalábbis fogja be a száját és fogadja el, hogy az ellene irányuló, kendőzetlen rasszizmus teljesen oké, mi több: ez maga az antirasszizmus. 2015. januárjában az ismert színész, Benedict Cumberbatch egy televíziós showműsorban szerepelt. A beszélgetés során mindvégig nyilvánvaló volt, hogy a színész fekete kollégái pártját fogja, azonban elkövetett egy megbocsáthatatlan hibát. A COLOURED (színes bőrű) szót használta, s nem a legújabb protokoll szerinti PEOPLE OF COLOUR (ugyanúgy: színes bőrű) kifejezést. Cumberbatch természetesen óriási médiaössztűz alá került, s talán hátralévő élete során már sose mossa le magáról, hogy gyűlölködő és rasszista. Pedig még a nyilvános gyónást is felvállalta: "Vigasztalhatatlan vagyok, amiért embereket sértettem meg ezzel az elavult kifejezéssel. Őszintén elnézést kérek mindenkitől. Kétségkívül idióta voltam, és tudom, hogy ezzel kárt okoztam." Persze, értem én, hogy sok más fehér közéleti személyiséghez hasonlóan Benedict Chumberbatch is erősen félti a karrierjét. (Van is mit, tényleg zseniális színművész.) De ez az őrült téboly csakis akkor érhet véget, ha végre lesznek páran, akik az asztalra csapnak, ahelyett, hogy gyáva bocsánatkérésbe menekülnének. Akik kikérik maguknak, hogy formális hülyeségek miatt piszkálják őket, szemben azzal, hogy a tartalomra figyelnének. Természetesen fordított esetben nincs ilyen szigorúság, mi több, a fehérek szapulása esetén bármi belefér. A The New York Times napilap mindig is kényesen ügyelt arra, hogy újságíró gárdája - rasszizmus dolgában - feddhetetlen legyen. Akit ilyen vád ér, az nem sokáig maradhat a szerkesztőség tagja. Sarah Jeong esetén azonban mindez nem jelentett akadályt. A dél-koreai származású újságírónő leigazolását követően azonnal beindult a szokásos Twitter-gereblyézés, melynek során ilyen gyöngyszemek láttak napvilágot: "A fehér emberek genetikailag hajlamosabbak gyorsabban leégni a napon, így vajon nem lenne logikus, ha csak a föld alatti életre lennének alkalmasak?" Avagy: "A baromarcú fehérek úgy jelölik ki az internetet a véleményükkel, mint a tűzcsapokat levizelő kutyák." Illetve: "Már-már beteges, hogy mekkora örömmel tölt el, ha szemét lehetek egy öreg, fehér emberrel." Ezek valamiért simán elnézhetők. Ahogyan nem okozott nagy megütközést a Vice Magazin üdülésről szól videója sem, melyben színes bőrű nők mondják el, milyen fontos számukra a fehérektől távol eltöltött szabadidő, s hogy ebben semmi rossz sincs, és rosszindulatú rasszista, aki ezt kifogásolni meri...

 

A The Atlantic magazin egyik 2016-os száma újabb fejezetet nyitott az etnikai megszállottság jelenkori történetében. A liberális médium a következő kérdést fogalmazta meg: "A zsidók vajon fehérek?" A témát az Illinoisi Egyetem kampuszán 2017-ben terjesztett szórólapok vitték tovább, melyek egy hierarchikus piramist ábrázoltak, alul az elnyomottak 99%-ával, felül az elnyomó 1%-kal. A szerzők így kommentálták: "A fehér privilégium megszüntetése a zsidó privilégium megszüntetésével kezdődik." Úgy tűnik, megérkeztünk. A kezdetben antirasszistának indult mozgalom szép csendben rasszistává és antiszemitává formálódott. Tényleg ezt akarjuk? Tényleg nem tanulunk a történelmünkből?

 

Az a nyilvánvaló uszítás, ami a jelenben zajlik; az a kendőzetlen szándék, amely egymásnak ugrasztja a különböző etnikumokba tartozókat; az a mérgező, kritikai rasszelmélet, mely létrehozta a BLM mozgalmat és az amerikai társadalmat szinte a polgárháborús állapotokig hevítette, a napokban kis hazánkba is bekopogtatott. Kende Ágnes, a CEU szociológusa szerint a magyarországi romák alacsony iskolai végzettsége mögött is az intézményesített rasszizmus áll. A Szabad Európának adott interjújában elmondta: "ez a fajta előítéletes gondolkodás, ez a fajta normakövetés, a fehér felsőbbrendűség értéke mindent áthat." Néhány éve az Egyesült Államokban is valahogy így kezdődött: a baloldali sajtó tudatos aknamunkával készítette elő a "nagy felébredést". A The New York Times például 2012-ben még csupán 190 olyan cikket publikált, amely a feketék rabszolgamúltját vette elő, 2018-ban ez a szám már 805. Az 1955-ben fajgyűlölők által meggyilkolt afroamerikai kamasz, Emmett Till neve 1980-ban egyszer sem; 2004 és 2012 között átlagosan évente kilencszer, majd a következő négy esztendőben évente huszonnégyszer jelent meg a NYT hasábjain. 2017-ben már 72, 2018-ban pedig közel száz cikk foglalkozott az immáron hatvanhat esztendeje történt tragikus esettel. Ez a tendencia aligha a véletlen műve. Az 1992-es elnökválasztási kampányban Bill Clintonék még azt vetették a republikánusok szemére, hogy bűnöző illegális bevándorlók árasztják el az országot, mert nem védik kellően a határokat. Felesége 2016-ban már a bevándorlók legnagyobb támogatója, s az Egyesült Államokban tomboló rendszerszintű rasszizmusról beszél. S ahol vetnek, ott aratni is lehet: a demokrata szavazók ma már feketébbek a feketéknél. Egy évtizeddel ezelőtt még csupán az egyharmaduk gondolta úgy, hogy az afroamerikaiak nehéz helyzetének a faji diszkrimináció a fő oka. Mára ez az arány megfordult; háromból ketten így látják, miközben a feketék helyzete semmivel sem lett rosszabb a mögöttünk hagyott esztendők során. Vajon meddig fokozható még a neomarxista agymosás? Vajon meddig feszíthető még ez a gyilkos hecckampány?

 

"Legyünk elégedetlenek egészen addig a napig, amíg senki sem kiáltja az, hogy fehér hatalom, ahogyan az sem, hogy fekete hatalom, hanem mindenki Isten hatalmáról és az ember erejéről beszél." - ezek újfent Martin Luther King szavai, ezúttal már az 1967-es atlantai beszédéből. Nem vitás, hogy ehhez a szellemiséghez kellene visszatalálnunk. Egy értelmes, jó szándékú és józan fekete szellemiségéhez.

 

"A vallások ideje leáldozott"

terdeplo.jpg

 

A napokban a negyedik évadához ért A szolgálólány meséje című sorozat. A fanatikus hívek már tűkön ültek, hiszen az első hármat - akármilyen sokkoló is volt - valósággal zabálták. Valószínűleg az HBO-t sem piszkálják különösebben ezért az alkotásért, hiszen a képernyőn megjelenő ortodox, vallásos fasizmus - látszólag - távoli a jelenkortól, így társadalomkritikaként aligha értelmezhető. Pedig ha körbenézünk, azt fogjuk látni, hogy a nyugati civilizációból már-már kikopott vallásosság kezd visszaszivárogni hétköznapjainkba, mégpedig a legundorítóbb hagyományaival.

 

"Isten halott", jelentette ki Nietzsche a 19. század végén, s a világ azt érezte: a mögötte maradt űrt muszáj betölteni új istenségekkel. Kaptunk is jobbnál jobbakat: előbb a kommunista, majd az ebből formálódó fasiszta és náci vallást. Mindezeket magunk mögött hagyva, a 20. század végén reális esély látszott rá, hogy végre abba az irányba fordulunk, ami a spiritualitás lényege: a tudatosság és a megvilágosodás keresése felé. Mára tisztán látszik: erre alig-alig van még igény. A többség inkább a vallások formális, tekintélyelvű, erőszakos, ocsmány elemeit sírja vissza, s nem a lelkiséget, az emelkedettséget, a szeretetet, vagy épp az istenkeresést.

 

Közhelyes igazság, hogy már a 20. századi kommunizmus is a kereszténység groteszk, Istentől megszabadított parafrázisa volt. A KATOLIKUS szó valójában egyetemest jelent - ez köszön vissza a kommunizmus internacionalista jellegében. A Marx-Engels-Lenin triót - nem minden irónia nélkül - gyakran emlegetjük szentháromságként; és az sem mellékes körülmény, hogy mindkét utópisztikus világnézet megígérte az emberiség számára a mennyországot. Az eretnekeket egyik rendszer sem tűrte, így mindegyik kiépítette a maga inkvizícióját; s ahogy a pápák hatalma, úgy a pártfőtitkároké is jellemzően halálukig tartott. Mindkét vallásnak megvolt a saját szent könyve, a zarándokhelynek számító szent sírja, teológiája, ellenségképe, zsinata és nem utolsó sorban térítő tevékenysége. A tartalmi elemek között is találhatunk átfedéseket, ám ami a szervezeti felépítést és a rituálék rendszerét illeti - egészen döbbenetes a párhuzam.

 

Nem véletlen, hogy a térdeplő focisták nyitóképével indul a jelen poszt. Ez egy olyan testhelyzet, amelyet a vallástalan átlagember szinte soha nem vesz fel. Annál inkább ismerős a templomlátogatók számára. Akik részt vesznek ebben az új cirkuszban, többnyire azt mondják: csupán tiszteletadásról van szó. Pontosan érezzük, mekkora mellébeszélés mindez. A tiszteletadásnak ezer módja lehetséges (néma felállás, főhajtás, kalaplevétel, tisztelgés stb.), a térdeplés azonban nem tartozik ezek közé. Ez a testhelyzet minden esetben a megalázkodás szimbóluma. Számomra már az is rém kínos, ha bármiféle istenségek előtt térde ereszkedünk. Ha ugyanezt más emberek előtt tesszük, az valami egészen érthetetlen és groteszk gesztus. Ám ez csupán egyetlen - bár annál látványosabb - eleme az új vallásnak. Ha maradunk a formaiságoknál, a publikus gyónás intézményét feltétlenül említenünk kell. Az elmúlt évek során hírességek egész sora kért nyilvánosan bocsánatot olyan bagatell dolgokért, melyek egy józan világban nemhogy bűnnek nem minősülnek, de említést sem érdemelnek: politikailag nem korrekt szóhasználat, kulturális kisajátítás stb. 2018-ban a National Geographic egy teljes számot szentelt a faji/etnikai kérdésnek, mely egy szerkesztőségi bocsánatkéréssel indul: "Tudósításaink hosszú évtizedeken át rasszisták voltak. Annak érdekében, hogy meghaladhassuk a múltunkat, ezt el kell ismernünk." S mindezt miért? Mert a világ különböző, egzotikus részein élő halászó-vadászó törzseket egzotikus, halászó-vadászó törzsekként mutatták be magazinukban... A nyilvános gyónás perverz szokása persze sosem vert volna gyökeret, ha nincs a háttérben a kereszténység egyik legmérgezőbb dogmája: az áteredő bűn. Ádám és Éva - két fantázia szülte irodalmi karakter - elcsórnak egy szem gyümölcsöt a tiltott fáról, majd az emberiség érezredeken át hordozza terhét e szörnyű véteknek. Már eleve bűnösen jövünk a világra, hiszen örököljük mesebeli őseink tettének következményét... A józan morál gondolkodás nélkül elutasítja a kollektív felelősségvállalás minden formáját, s még véletlenül sem épít ideológiát ködös és alaptalan lelkiismeret-furdalásra. A jelen vadiúj vallása azonban - keresztény mintára - pontosan ugyanezt teszi. Elvárja a fehér amerikaiaktól, hogy szégyelljék magukat, sőt vezekeljenek generációkkal korábbi elődeik tetteikért, melyeket az indián őslakossággal és az Afrikából elhurcolt fekete rabszolgákkal szemben elkövettek. Ugyanígy: Nyugat-Európa népeinek a gyarmatosítás miatt, a németeknek a nácik rémtettei miatt kell permanens bűnbánatot gyakorolniuk. Senkit sem érdekel, hogy a valódi bűnösök közül szinte már senki sincs az élők sorában. Idehaza szerencsére (még) nagyon messze vagyunk az effajta beteg gondolkodásmódtól. Amikor Niedermüller Péter - öngyűlölő módon - rémisztő képződménynek nevezi a heteroszexuális, fehér embert, olyankor még a saját hívei is csak értetlenül pislognak, hogy mit akar ez az ember. Talán mindez azért oly idegen számunkra, mert a magyarság - történelmét tekintve - csaknem mindig az áldozat szerepét játszotta, s nem az elnyomóét. De talán az is közrejátszik értetlenségünkben, hogy még nem vesztettük el teljesen a józan eszünket.



A keresztény egyház nemhogy nem bátorította, de évszázadokon keresztül egyenesen üldözte a másként gondolkodókat. S ha az inkvizíció intézménye el is tűnt a történelem süllyesztőjében, az egyház továbbra is azt az álláspontot képviseli, hogy tilos válogatni a „hitigazságok” között. XI. Piusz pápa 1928-as „Mortalium animos” kezdetű enciklikájában így fogalmaz: "Semmiképpen nem szabad hit dolgában a tételeket alapvető és nem alapvető tanokra fölosztani abban az értelemben, hogy amazokat mindenki köteles elfogadni, míg az utóbbiakat a hívek szabad választására lehet bírni. A hit természetfeletti erényének szabályozó oka ugyanis a nyilatkozó Isten tekintélye, amely önkényes emberi válogatást nem tűr." Ha van igazán szomorú és lehangoló a vallásban, úgy ez a hozzáállás feltétlenül oda sorolható. A hívő kap egy dogmákból összepakolt egységcsomagot, melyet muszáj magáévá tennie kritikátlanul, kérdés nélkül. Az új vallás pontosan ugyanezt az utat követi. Kinyilatkoztatott hitigazságai - genderelmélet, politikai korrektség, fehér felsőbbrendűség, kulturális kisajátítás, bevándorlás és szexuális kisebbségek kapcsán - egyenesen megkérdőjelezhetetlenek. Ahogy egy tévedhetetlen egyházfő sem érdeklődik a népi álláspont iránt, midőn dogmákat gyárt, az új vallás apostolai sem vesztegetik az időt társadalmi vitára. Hitigazságaik annyira megalapozatlanok, kipróbálatlanok és törékenyek, hogy a kritikát, a kérdéseket, s pláne a tudományos analízist aligha élnék túl. Így aztán marad az egyházi cenzúra; a veszélyes művek tiltása, vagy akár elégetése; s természetesen a hitetlenek kiátkozása, mint a régi szép időkben...

 

Nézem a térdeplő focistákat, és amíg az egyik szemem sír, a másik közben határozottan nevet. Nevet, mert annyira képtelen ez az egész, hogy biztos vagyok benne: azok az elvetemült trollok, akik mindezt kitalálták, ugyanúgy vigyorognak. Olyan ez a jelenkor, mintha unatkozó, hollywoodi forgatókönyvírók erősen kokainos állapotban fogadást kötöttek volna, hogy ki tud nagyobb ökörséget elültetni a köztudatban. Mostanság úgy tűnik: nincs az az eszement őrültség, amit a korszellem ne bírna el, s a világ visszaöklendezne. Egész biztos vagyok abban, hogy Ózhoz, a nagy varázslóhoz hasonlóan páran igen jól szórakoznak a maguk rendezte előadáson, ezen az önmagából kifordult világon. Igazuk van: tényleg mulatságos. Valójában minden vallás rém vicces, amíg be nem kopogtat hozzánk az inkvizíció.

"A liberalizmus baloldali eszme"

new-york-szabadsagszobor.jpg

 

A jelenkor egyik fő perverzitása, hogy - beteljesítve George Orwell disztópikus jövendölését - új jelentést kölcsönzünk szavainknak. E törekvés többnyire sunyi, álcázó funkcióval bír, és jelentősen előmozdítja, hogy az embereket olyan cselekedetekre vegyük rá, melyeket egyébként soha el nem követnének. Ha például a SZENT, avagy az ERÉNYES jelzőkhöz azt a magatartásformát társítjuk, amely kardélre hányja a hitetleneket, úgy villámgyorsan szert tettünk egy regimentnyi fanatikus katonára. (Ők nem gyilkolni vágynak, csupán a szentségre törekednek.) Ugyanez a helyzet a LIBERÁLIS kifejezéssel is. Egészen elképesztő, hogy az utóbbi esztendőkben mennyi aljasságot elkövettek liberális szósszal tálalva, melyeket lazán és gyanútlanul benyelt a nép. Ha a 21. század nyugati korszellemét simán neomarxizmusnak neveznénk, úgy a józan többség talán visszahőkölne, s háromszor is meggondolná, hogy a felkínált ideológia követendő-e. A liberális jelző azonban egy bár hamis, ám némiképp megnyugtató címke, mely megtévesztő módon azt jelzi: még nem járunk messze a mérsékelt irányvonaltól. E szélhámos folyamat része az is, hogy megjelennek olyan kifejezések, mint a BALLIBERÁLIS, avagy a SZOCIÁLLIBERALIZMUS. Lassan muszáj lesz rendet vágni a szavak és fogalmak tengerében, mert ha nem tesszük, rövidesen az erkölcsi relativizmus sötét tengerén találjuk magunkat, s már senki nem lesz, aki megmondja, merre is kéne fordítani vitorlánkat.

 

Ha valóban szeretnénk megérteni, mit jelent a liberalizmus kifejezés, első körben képzeljünk el egy törvények nélkül működő társadalmat! Akár az állatvilágban: mindenki azt tesz amit akar, bárki szabadon kiélheti ösztönkésztetéseit. Kirabolhatjuk, lemészárolhatjuk, megerőszakolhatjuk a másikat, vagy épp elhurcolhatjuk rabszolgának, s természetesen ugyanezt velünk is megteheti bárki. Ez a fajta berendezkedés nem tűnik sem túl barátságosnak, sem igazán stabilnak, még akkor sem, ha a történelem jelentős részében ez a fajta dzsungeltörvény-mentalitás nagyon is jellemzőnek számított. A liberalizmus ettől csupán egyelten - ám annál lényegesebb - pontban tér el: megengedhetetlennek tartja az agressziót. Vagyis: mindenki azt tesz, amit akar, bárki szabadon kiélheti ösztönkésztetéseit - azzal az egyetlen kikötéssel, hogy nem kezdeményez fizikai erőszakot, csakis önkéntes interakciók lehetségesek. (Természetesen lehet, és adott esetben szükséges is finomítani ezt a megközelítést, mindazonáltal - társadalomfilozófiai tekintetben - ennyi a lényeg.) A liberalizmus tehát nem szól a szeretetről, nem szól a gondoskodásról, nem szól az egyenlőségről, de még az empátiáról, vagy a tapintatról sem. Egy liberális berendezkedésű világban bárki lehet gyűlölködő, végletesen önző, hideg szívű, előítéletes, udvariatlan, vagy épp kirekesztő. De lehet barátságos, irgalmas, adakozó, másokért élő ugyanúgy. A magántulajdon szent - hiszen a lopás, a rablás erőszakos cselekedet - azonban semmi sem tiltja, hogy önkéntes alapon csoporttulajdon, vagy akár köztulajdon jöjjön létre. Egy liberális világban nincs központi direktíva arra nézvést, hogy polgárainak pozitív jellemet és makulátlan viselkedést kellene felmutatnia. Ugyanakkor mindenki szabadon eldöntheti, hogy kíván-e barátságot, üzletet, vagy bármiféle kapcsolatot ápolni másokkal. Egy liberális világban bárki kirekeszthet bárkit, mi több: valójában a leggyakoribb büntetőeszközről van szó, amely - tökéletesen illeszkedve a liberalizmus alapszelleméhez - abszolút erőszakmentes. A liberalizmus valójában egy ideológiamentes ideológia, mely pontosan azért ilyen neutrális és közönyös, mert az erőszakmentességen túl minden egyéb társadalmi elvárás kikényszerítése csakis erőszakkal lehetséges. Ez nyilvánvaló önellentmondáshoz vezetne, amelyet egyetlen komolyan vehető filozófia sem bír el.

 

Tökéletesen megértem, hogy ez a rideg és érzéketlen világ nem fekszik mindenkinek. Nem mindenki felnőtt. Nem mindenki képes az öngondoskodásra és a tetteiért való felelősségvállalásra. Léteznek mimózák, vesztesek, élhetetlenek. Léteznek hitetlenek és fantáziátlanok, akik el sem tudják képzelni, hogy erőszak és kényszer nélkül is lehetünk mosolygósak, barátságosak, tisztességesek, figyelmesek és oltalmazók. Az ő társadalomformáló elképzeléseik ugyanúgy tekinthetők legitimnek, már csak azért is, mert a túlnyomó többséget ők alkotják. Csak legyünk tisztában azzal, hogy az önmaguknak (vagy épp másoknak) központi támogatást követelők sohasem a liberalizmus hangján szólnak. Bármiféle állami beavatkozás, amely az egyik embert felemeli, vagy extra védőburokkal látja el - akár anyagi, akár egyéb tekintetben -, az minden esetben valaki mást megkárosít, annak szabadságát csorbítja. Minden olyan hatalmi mozzanat, amely túlmutat a rend- és jogvédelmen, egyúttal túlmutat magán a liberalizmuson is. 

 

A leghétköznapibb terület, amely kapcsán csaknem minden társadalom túllép a liberális alapelveken, a gazdaság dimenziója. Minimálbér, adók, vámok, illetékek, árplafon alkalmazása, segélyek, dotációk, bürokratikus előírások végtelen sora - ez mind-mind idegen a liberalizmus szellemétől. Természetesen semmi baj azzal, ha sokan vonzónak tartják a skandináv típusú jóléti államot. A legtöbben szeretjük az "ingyenes", központi szolgáltatásokat, s azzal sincs különösebb bajunk, ha alaposan megadóztatják a MÁSIK embert. (Ha minket, akkor már szívjuk a fogunkat erősen.)  Mindig lesznek olyanok, akik elvárják az államtól, hogy finanszírozza a kultúrát, vagy épp a különböző egyházakat; mások inkább a sporttámogatás elkötelezett hívei. Lehet arról vitatkozni, hogy ezek helyes célok, vagy sem. Hogy megengedhetjük-e magunknak e költéseket, vagy sem. Még jobb, ha arról szól a diskurzus: kell-e az állam mindehhez, vagy célszerűbb, ha mindenki maga dönti el, milyen színházi előadásra, vallásra, sporteseményre költ - ha költ egyáltalán. Egy dologról azonban aligha nyithatunk vitát. Ez pedig az, hogy letértünk a tiszta liberalizmus útjáról és minden egyes állami szerepvállalással egyre távolabb sodródunk attól. Mindeközben lépésről lépésre közelebb kerülünk ahhoz a rémálomhoz, amit kommunista tervgazdaságbak hívnak. Teljesen legitim minden társadalmi vita, amely az optimális pozíciót kutatja a liberalizmus és a kommunizmus, mint két végpont által kijelölt tengelyen. Csupán érdemes tisztázni, hogy útkeresésünk során hol járunk, mit keresünk ott és mi az, amit feláldozunk. Érdemes tisztázni azt is, hogy amikor a szociálliberalizmus kifejezést használjuk, az pont olyan, mintha fogatlan oroszlánról, vagy impotens szeretőről beszélnénk. 

 

Ugyanígy réges-rég magunk mögött hagytuk a liberalizmus másik alapkövét, a szólás- és véleményszabadságot is. Büntethetővé tettük a holokauszt-tagadást (miközben a laposföld-hívőket, akik ugyanilyen eszementek, nem bántjuk), bevezettük a gyűlöletbeszéd fogalmát, s egyes európai országokban új életet leheltek a már a köztudatból is kikopott blaszfémia-törvényekbe. Gátoljuk az önkényuralmi szimbólumok használatát. Olyan ostoba és nehezen értelmezhető kifejezésekkel dobálózunk, mint a testszégyenítés, a verbális erőszak, vagy épp a mansplaining (amikor egy férfi fölényes modorban magyaráz egy nőnek). Egyre több a tiltott kifejezés, a Facebook nyíltan cenzúráz, és sok helyütt már a munkahelyek is gondolati átnevelő táborokként funkcionálnak. Természetesen ezerféle módon berendezhetjük az életünket. A magamfajta libertáriusnak is meg kell értenie, hogy a nyílt és gátlásoktól mentes kommunikáció sem szimpatikus mindenkinek. Bármely társadalom dönthet úgy, hogy elindul az orwelli úton, lassan közelítve a teljes cenzúrához, véleménydiktatúrához, gondolatrendőrséghez. Egyet viszont nem tehet: ezt az eltévelyedést nem nevezheti liberalizmusnak. Ez a fogalom csakis a teljes szólásszabadság világával kompatibilis.

 

Eddig a pontig a legtöbben még értik, mit jelent a liberalizmus. A korlátozásoktól mentes piac és a teljes szólásszabadság könnyen elképzelhető, ellentmondásmentes absztrakció. A zavarodottság ott kezdődik, amikor a társadalom tagjainak egymáshoz fűződő viszonya kerül terítékre. Hiszen tudjuk: a liberalizmus az erőszaktól való tartózkodáson túl egyéb követelményt nem támaszt, ami azt jelenti, hogy valamiféle ideológiai űrt hagy az emberben, melyet ki-ki a saját értékrendje, ízlésvilága szerint tölthet ki. Mindenki szabadon megválaszthatja a maga vallását, filozófiáját, politikai identitását, s ha ezeket képes békés keretek közt tartani, úgy akár a legszélsőségesebb nézetek is frankón megférnek egymás mellett. Valójában ez a nyílt társadalom eszméjének lényege is, melyet többnyire nem is ezért az alapvetésért támadnak sokan, sokkal inkább azért, amivé az eredeti elképzelés korcsosult napjainkra. Mindez azt jelenti - és ez okoz fejtörést sokaknak - hogy egy liberálisan berendezett társadalomban nem kell mindenkinek liberális attitűdöt kialakítania. Sőt, elvileg az sem jelentene gondot, ha senki nem vallaná magát liberálisnak. Ortodox zsidók, iszlám fundamentalisták, nácik és hithű kommunisták fura együttese is alkothatna liberális társadalmat - feltéve, hogy tettlegesen nem bántják egymást. Elég nyilvánvalónak tűnik, hogy szabadelvű szemléletű polgárokból könnyebb liberális társadalmat gyúrni, ugyanakkor az erőszakos tudatformálás nem csupán lehetetlen küldetés, de idegen is a liberalizmus szellemétől. Mindez azzal jár, hogy gyakran fura, groteszk, egyesek számára nehezen értelmezhető jelenségeket sodor elénk az élet. Egy hónappal ezelőtt minden a Petry-ügytől volt hangos, hosszú napokon át folyt a parttalan, igazságkereső vita. Nem árt visszatérni rá egy percig, mert mindent magában hordoz, amit a téma kapcsán tudni érdemes. Ha pusztán a liberalizmus szemszögéből vizsgáljuk az eseményeket, a következőkre fogunk jutni:

  1. Petry Zsolt semmilyen szempontból nem lépett ki e keretből. Élt a szólásszabadsággal, továbbá tartalmi tekintetben sem közölt olyat, amely a liberalizmus szellemétől idegen volna.
  2. A Hertha BSC attitűdje a legkevésbé sem liberális, hiszen nem tűri a különutas véleményt.
  3. Egy liberális társadalom tiszteletben tartja tagjai - tulajdonjogból fakadó - döntési szabadságát, még akkor is, ha azok távol állnak a szabadelvű attitűdtől. Vagyis: a klub azt tesz, amit akar, hiába viszolyog tőle liberális énünk.

A problémát sokszor nem is az intellektuális képességek hiánya okozza, sokkal inkább az emocionális túlfűtöttség, mely önmagában is lehetetlenné teszi a tisztánlátást. Ha képesek vagyunk az érzelmi semlegesség csendes vizeire visszaevezni, elég gyorsan belátható, hogy a liberalizmus nem tilthatja a gyűlöletet (önmagában is lehetetlen vállalkozás), sem a rasszizmust, sem a százféle fóbiát, sem pedig a kirekesztést. Ezek mind alapvető emberi jogok, s ha egyik-másik kártékony is - hasonlóan a droghoz, az alkoholhoz, vagy bármiféle önpusztító cselekedethez -, csupán önmagának árt vele az ember. Természetesen itt is elmondható, hogy társadalmainkat ezerféleképpen formálhatjuk. Megtilthatjuk a kirekesztés számtalan formáját. Törvényeket alkothatunk, melyek előírják, hogy munkaerő-toborzáskor nem tehetünk különbséget nemre, származásra, vagy szexuális identitásra való tekintettel. Már ez is komoly eltévelyedést jelent a liberalizmus alapeszméjéhez képest (egész pontosan az, hogy az egyenlő bánásmódot jogszabályban rögzítve erővel megköveteljük), ám ezt a többség még lenyeli és merő képmutatással hidalja át. A következő lépcső a kvóták bevezetése, s itt már nagyon közel járunk a szabadság teljes felszámolásához. Ami igazán figyelemreméltó, az az, hogy az önmagukat liberálisnak vallók idehaza még jellemzően képesek elismerni, hogy bármiféle kvóta alkalmazása messze túlmegy a liberalizmus határán; a nyugati világban azonban idővel sikerült annyira felhígítani e fogalmat, hogy számukra már ez is bőven belefér. Úgy tesznek, mintha a szabadság és a teljes egyenlőség nem egymást kizáró tényezők volnának, ráadásul ezt a képtelenséget még el is kívánják hitetni a széles tömegekkel. A radikális baloldaliakban legalább megvan az a tisztesség, hogy nyíltan kimondják: magasról tesznek a liberalizmusra és általában a szabadság minden elemére.

 

A fenti fejtegetésre persze lazán legyinthetnénk, mondván: marginális, teoretikus okoskodás. És ez így is lenne, ha nem volnánk mindannyian vastagon érintettek a témában. Napjainkban az összes nyugati kormányzat deklarált célja az egyenlőség. Természetesen nem a törvény előtti egyenlőség, hiszen az adottság, liberális minimum. Ennél sokkal ambiciózusabb fantáziaképek tárulnak elénk: egy olyan világ körvonalait látjuk, amelyet a teljes gazdasági egyenlőség jellemez; amelyben férfiak is szülhetnek gyereket; ahol bárkiből lehet atomfizikus akár hetvenes IQ-val is; ahol kövérek épp olyan egészségesek és szépek, mint a sportosan karcsúak. Ez a világ liberálisnak nevezi magát, holott semmitől sem irtózik annyira, mint a valódi liberalizmustól. A szabad piac ugyanis a legkevésbé sem törődik az egyenlőséggel, mi több: kifejezetten felnagyítja a különbséget ember és ember között. A szólásszabadság azonban még ennél is veszélyesebb, hiszen azonnal lerántja a leplet a következetlenségről, a hazugságról, az őrületről. Márpedig ezt senki sem kockáztathatja, aki utópiákat épít.  

 

"Mindig védd a gyengét!"

 

david.jpg

 

Ha szeretnénk végletesen leegyszerűsíteni a világot - márpedig a megértéshez ez többnyire elengedhetetlen - úgy alapvetően háromféle emberi értékrendszert fogunk találni. Az ortodox konzervatívokét, akik mindent a hagyományból kívánnak levezetni (legyen az bármilyen idiótaság); a klasszikus liberálisokét, akik az erőszakmentesség elkötelezett hívei; illetve a baloldaliakét, akik a gyengék védelmére esküdtek fel. Nem vitás, hogy e három közül kizárólag a liberális megközelítés az, amely morálisan kikezdhetetlen - feltéve persze, hogy a békét és a szabadságot célozzuk. (A másik kettő elfogadhatónak tartja az agressziót, amennyiben hivatkozhat az Írásra, vagy valamiféle elesettségre, hátrányos helyzetre.) Ez persze - ha még oly lényeges is -, csupán az egyik probléma. A másik neuralgikus pont a következetesség kérdése. Az ortodoxok e téren már egészen jól állnak, hiszen elég felemlegetniük az Ótestamentumot, az Újszövetséget, a Koránt, vagy bármely porlepte irományt - s nincs is más dolguk, mint szó szerint követni a szent könyv instrukcióit. A baloldal azonban ezen a harcmezőn is elbukik. A gyengék védelme ugyanis - legyen bármilyen nemes gondolat - a legkevésbé sem egzakt vezérlőelv. A valóság az, hogy ezerféle anyagból vagyunk összegyúrva, így aztán mindannyiunknak léteznek gyenge pontjai. Nem csupán sportszerűtlen, ha ezek közül önkényesen mazsolázgatunk, de folyamatosan azzal fogunk szembesülni, hogy a saját eszmeiségünkkel masírozunk szembe.

 

MUNKAVÁLLALÓK ÉS MUNKAADÓK

 

A 19. században, amikor a baloldali mozgalmak startoltak, mindez szinte egyet jelentett a szakszervezetiséggel. A szociáldemokrata pártok kiálltak a melósok mellett, számukra jobb élet- és munkakörülményeket követelve. Kétdimenziós univerzumukban a tőkés volt az erős; a munkás pedig a gyenge, aki minden helyzetben rászolgált a támogatásra. Ez még egy szimpla, ebből fakadóan szükségszerűen konzekvens felállás. A gondok ott kezdődtek, amikor a balos "logika" elkezdett újabb és újabb szempontokat becsempészni e világba. A nők, majd a feketék potenciális áldozati csoportokként való megjelölése már önmagában is sokat bonyolít a helyzeten, hiszen képzeljünk csak el egy olyan konfliktust, amely egy afroamerikai asszony és fehér, férfi alkalmazottja között robban ki! Kinek a pártjára áll egy vérbeli baloldali? Tekintve, hogy a 21. századra a hagyományos, gyári munkásság a Föld nyugati felén megszűnt létezni, illetve a proletariátus megmaradt képviselői - buszvezetők, pékek, fodrászok, villanyszerelők stb. -  már egészen tűrhető életszínvonalat mondhatnak magukénak, a szociáldemokraták eredeti célkitűzései jórészt kiüresedtek. Nem csoda hát, ha a baloldal egy ideje már lázasan kutatja azokat az újabb és újabb áldozati csoportokat, melyeket a szárnyai alá vehet. (Kenneth Minogue "nyugdíjas Szent György szindróma" néven emlegeti a jelenséget. A sárkány már rég kimúlt, de a harci kedv még a régi...)

 

Nem kevésbé problémás az is, hogy minél radikálisabb az eszme, annál kevésbé számít maga az ember. Vajon a létező szocializmusban - ahol az állam volt az egyetlen munkaadó, s szinte minden egyén munkavállalónak számított, vajon hányszor állt ki a párt az egyszerű melós mellett? Az ideológia mindent felülírt, márpedig az ideológiát a központ hatalom képviselte. Egy diktatúrában persze nem akadunk fenn az ilyen következetlenségeken, azonban demokratikus körülmények közt azért illene. Amikor a közelmúltban Petry Zsoltot - egyetlen riport miatt - elbocsátották állásából, vajon hallottunk-e olyan baloldali véleményt, amely a szegény, kiszolgáltatott munkavállalót védte volna a gaz, mindenható munkaadójával szemben? Eszébe nem jutott senkinek. A neomarxisták széles tábora, akik a bágyadt, eseménytelen hétköznapokon másról sem beszélnek, csak kizsákmányolásról és a tőkések elnyomó magatartásáról, ilyenkor egyetlen szót sem szólnak. Ha az "áldozat" nem a központi ideológia dogmáit képviseli, onnantól senki nem hullajt könnyet érte, nyugodtan a farkasok elé vethető. Hol itt a konzekvens baloldaliság, tessék mondani?

 

NŐK ÉS FÉRFIAK

 

A patriarchátus évezredei után a 19. század vége felé a baloldal végre felkarolta a nőket, hogy számukra védelmet és egyenlő jogokat harcoljon ki. Ez is olyan törekvés, amelyhez minden jó szándékú ember dalolva csatlakozik. Ám mi lesz ezekből a nemes szándékokból, amikor újabb és újabb pártfogolandó csoportok jelennek meg a színen? Joe Biden egyik első elnöki rendelete a szexuális diszkrimináció megelőzését célozza. Ennek meghatározó pontja, hogy férfinek született, ám önmagukat transzneműnek valló emberek a továbbiakban lazán indulhatnak női sportversenyeken. Vajon hány tehetséges sportolónő karrierje törik majd derékba az ilyen ideológiai ámokfutások miatt? A 2015-ös írországi gender törvény azt is lehetővé teszi, hogy az elítélteket megvallott identitásuk alapján helyezzék el férfi, avagy női börtönbe, függetlenül agresszív természetüktől. Tényleg ér annyit a transzneműek felkarolása, hogy ismét a nők kerüljenek kiszolgáltatott helyzetbe? És miért nem visítanak a feministák ilyenkor? Ugyanez a helyzet a bevándorlók által elkövetett erőszakos cselekedetek kapcsán. Mivel a bevándorlók támogatandó kisebbséget jelentenek, ezúttal is háttérbe szorul a nők alapvető joga a biztonságos létezéshez. Nem vagyok se nő, se balos, de mélyen elszomorítónak tartom azt a közönyösséget, amelyet a posztmodern baloldal mutat a nőkkel szemben, ha tényleg komoly a tét. Jelképes ügyekben persze sosem marad el a kiállás.

 

Ilyen jelképes ügy a #metoo mozgalom is. Az eredeti cél - az erőszak és a hatalommal való visszaélés megfékezése - természetesen üdvözlendő. A törekvés azonban már a kezdet kezdetén átbicsaklott valami álszent és képmutató bigottságba, azzal az alig titkolt küldetéssel, hogy a férfiakat - képletesen - kiherélje. A történelem valaha volt legszabadosabb celebvilága 2017-ben - nagyjából tíz perc alatt - átváltott az ortodox katolikusokat megszégyenítő prüdériába, olyan légből kapott dogmákat legyártva, mint hogy a másik ember tárgyiasítása főben járó bűntett. (Miközben ezen aligha sértődik meg józan ember, mi több, intim kapcsolatban kifejezetten vágykeltő is lehet.) Innentől kezdve egészen ártatlan szavakért hurcoltak meg színészóriásokat és más hírességeket - feltéve persze, hogy az érintettek nem tartoznak semelyik támogatandó kisebbséghez sem. A vállaltan leszbikus Elen DeGeneres például simán posztolhatott Katy Perryvel közös fotót, melyen nyitott szájjal stíröli a popsztár melleit, a következő szöveggel kísérve: "Itt az ideje megmutatni a nagy lufikat!" Természetesen senki nem piszkálta érte, hiszen a leszbikus kártya üti a #metoo-t. Amikor Avita Ronell feminista filozófust vádolták szexuális zaklatás miatt, a baloldal ezúttal is összezárt, hiszen - természetesen - a feminista kártya is erősebb a #metoo-nál.

 

A férfiak baloldal általi felkarolásához az kell, hogy valamilyen szempontból elesett, áldozati helyzetbe kerüljenek. Egy hajléktalan például már megfelelő alapanyag lehet az istápolásra, és ebben az állapotában már az sem számít, ha azért került az utcára, mert hosszú évek óta masszív alkoholista, aki számtalanszor agyba-főbe verte az asszonyt. A támogatandó férfiak igen szűk csoportjához tartoznak az ún incel (involuntarily celibate: nem önkénes cölibátusban élő) srácok, akikkel egy lány sem kíván ágyba bújni. Robin Hanson, a George Mason University közgazdász professzora szerint a szex újraelosztására lenne szükség, tekintve, hogy a férfiak kevésbé volnának frusztráltak, ha a testiség alanyi jogon járna mindenkinek. Hogy ez konkrétan mit jelent, azt még e bölcs, amerikai tanárember sem tudja, ám ez aligha meglepő, ha baloldali álmodozásról van szó. (Ugyanilyen réveteg tekintettel beszélnek az alapjövedelemről és az önkéntes alapon megvalósuló kommunizmusról is... Mintha hároméves gyerekek fantáziavilágát hallgatnánk.) Az mindenesetre fura, hogy a nőket ő sem kérdezné. Pedig e téma sportszerű lejátszása végtelenül egyszerű: az jut szexhez, akire a másik igent mond. Nem létezik olyan áldozati pozíció, amely elnézővé tehetné a közvéleményt a nőkkel szembeni erőszak kapcsán.

 

BIOLÓGIAI ÉS TÁRSADALMI NEMEK

 

A leszbikusok, melegek, biszexuálisok, transzneműek, queerek, illetve a további (jelenleg) 84 szexuális kisebbség felkarolása sem tűnik problémamentes mutatványnak. Praktikusan azért, mert nem létezik olyan, hogy LMBTQ közösség. A melegek jellemzően nem járnak össze a leszbikusokkal, ugyanakkor mindkét tábor gyanúsan méregeti a biszexuálisokat, a queereket, a transzneműeket meg pláne. A baj azonban jóval nagyobb. A posztmodern baloldal genderideológiája komolyabb kihívással küld, mint a rajtakapott férj, aki a "most nekem hiszel, vagy a szemednek?" felvetéssel igyekszik elbizonytalanítani haragos nejét. Míg a felsorolt kisebbségek sokszor igen képlékeny szexuális irányultságát megkísérli bebetonozottnak, genetikailag determináltnak láttatni (holott ezt hosszú évtizedek kiterjedt kutatásai sem támasztják alá); mindeközben a férfiak és nők közti szervi és hormonális különbségek kapcsán (melyek, láthatók, tapinthatók, mérhetők) úgy tesz, mintha nem is léteznének. Tényleg érdemes még a valósággal is szembeszállni egy erősen megkérdőjelezhető ideológia kedvéért?

 

KÖZ- ÉS MAGÁNTULAJDON

 

A marxizmus egyik alapvető célkitűzése a magántulajdon megszüntetése. Egy hithű kommunista tapsol minden olyan mozzanatnak, amikor a mindenki által hozzáférhető köztulajdon bővül. A magamfajta libertárius nincs elragadtatva az effajta gondolkodásmódtól, de legalább érti a logikáját. A KULTURÁLIS KISAJÁTÍTÁS fogalma és az ehhez kapcsolódó szemlélet azonban fenekestül forgatja fel e korábbi, jól ismert világot. Miről is van szó? Ha egy fehér ember indiánnak öltözik egy farsangi mulatságon, azzal megengedhetetlen udvariatlanságot követ el - legalábbis a mai, maistream baloldal szerint. Mit látunk? Létezett egy évezredes, íratlan törvény, mely szerint a kultúra hétköznapi elemei - ruházkodás, gasztronómia, népszokások - közös kincset jelentenek, melyből szabadon mazsolázhat bárki. Manapság, ha egy fehér amerikai étteremtulajdonos kínál ázsiai jellegű fogásokat, úgy rögtön kitör a népharag. A legszebb az egészben a jelenség orwelli elnevezése: kisajátításnak hívja azt, amikor a közös tálba nyúlunk (a legkevésbé sem zavar senkit, hogy ez pont a szöges ellentéte annak), s követendő magatartásként jeleníti meg a valódi kisajátítást, amikor bizonyos szokásokat csak bizonyos népcsoportok gyakoroltatnak. Érti ezt bárki?

 

ÉRZÉKENYSÉG ÉS SZABADSÁG

 

Richard Dawkins az Isteni téveszme című, zseniális művében elmesél egy történetet egy amerikai egyetemistáról, aki egy nap "a homoszexualitás bűn" feliratú pólóban jelent meg egy előadáson. A helyi meleg közösség azonnal feljelentést tett a dékáni hivatalnál, ahol alaposan kivizsgálták az ügyet. Ugye érezzük, hogy egy józan világban senki sem foglalkozna ilyen semmiségekkel? Szabadelvű környezetben mindenki azt hord, amit akar; ez a véleményszabadságának elidegeníthetetlen része. Igen ám, de a sztori a 21. századi Amerikában játszódik, ahol a különböző kisebbségi csoportok érzékenysége übereli a liberális szellemiséget. Az érintett úgy nyilatkozott, hogy ő csupán a Biblia üzenetét, s hitbéli meggyőződését hirdeti. Így aztán kétféle érzékenység is megjelent a színen, s a vallási kártya végül erősebbnek bizonyult a meleg identitás ütőlapjánál: a fiút nem marasztalták el. Semmi sem mutatja jobban a baloldali gondolkodás pokoli zavarodottságát, mint ez az eset; már egyáltalán az, hogy dilemmát okoz a döntés. Arról nem is beszélve, hogy ez egy 15 évvel ezelőtti történet. Joggal gondoljuk, hogy manapság már nem ilyen ítélet születne. (Valójában mindegy is, hogy a dékáni hivatal miként dönt. Az a tény, hogy egyáltalán foglalkoznak az üggyel, már arról tanúskodik, hogy beteg világban járunk. Az pedig, hogy nem egyértelmű a döntés, tökéletes jelzése az érzékenységpolitika tarthatatlanságának.)

 

Ismerjük azt a világot, amelyben az abszurditások és az önellentmondások szinte senkit sem zavarnak. Ez a dogmatikus vallások szférája. A fenti felsorolást nyilván a végtelenségig lehetne folytatni. Ugyanaz a baloldal, mely tegnap még a jólét növelését tűzte ki célul, ma már az ökológiai lábnyomunk miatt aggódik, miközben támogatja a korlátlan bevándorlást, s az ezzel járó fogyasztásbővülést. Ugyanaz a baloldal, mely évtizedeken át kiállt a zsidóság mellett, egyik pillanatról a másikra képes elfordítani a fejét, ha az antiszemita megnyilvánulások bevándorlókhoz köthetők... Persze, ember legyen a talpán, aki képes egyszerre minden felkarolandó társadalmi csoport kedvére tenni. Elképzelhető, hogy az önmagukat baloldalinak vallók jelentős hányada magasról tesz a munkavállalókra, a nőkre, a melegekre és minden kisebbségre; s harsányan képviselt attitűdjük csupán politikai marketingcélokat szolgál - miképpen cinikus karrierpapokat is láttunk már a történelmi évszázadok során. Mindazonáltal higgyük el, hogy léteznek valódi szociáldemokraták, akik őszintén hisznek a gyengék védelmében. Számukra a jelenkor maga a tömény kognitív disszonancia. Alig hiszem, hogy lenne más útjuk józanságuk megőrzésére, mint megbarátkozni a liberális alapelvekkel: bűn ott van, ahol valódi, fizikai agresszió történik. Ilyenkor nem kérdés, hogy ki az elkövető és ki az áldozat. Ilyenkor nem kérdés, hogy ki mellé érdemes odaállni. Nem is értem, miért kell folyton agyonbonyolítani az életet.

"A szerelem vak"

meszaros-lorinc-varkonyi-andrea.jpg

 

"A szerelem vak" - tartja a régi mondás, nem is teljesen alaptalanul. Ha a rózsaszín hormonködben bolyongó hetekre, hónapokra gondolunk, pontosan tudjuk: ilyenkor megszűnik az éleslátás, észre sem vesszük a másik legnyilvánvalóbb hibáit és magasról teszünk a világ véleményére. Vagyis igaz lehet a frázis abban a módozatban, mely szerint "a szerelem elvakít". Az eredeti verzió azonban nem igazán állja meg a helyét. Valójában a legkevésbé sem véletlen, hogy miért pont az adott emberbe szeretünk bele. Az meg pláne nem, hogy miért választunk mindig egymáshoz oly hasonlókat.

 

A Netflix The Love is Blind című valóságshowja érdekes kísérletre vállalkozott: a potenciális párkeresők oly módon randevúznak egymással, hogy ki-ki külön kapszulában tartózkodik - nem látják, csak hallják egymást. A műsor készítői azt próbálják igazolni, hogy a közös hullámhossz elég is ahhoz, hogy szerelem ébredjen, még csak azt sem kell megtapasztalni, miként fest a másik. Hogy a valóságshow mennyire manipulált, valószínűleg sosem derül ki, viszont láttunk már hasonlót. Léteznek olyan párkereső szolgáltatók, amelyek kifejezetten a testszagra fókuszálnak. A lányokkal tucatnyi pólót megszagoltatnak, amelyeket tulajdonosaik előzetesen legalább két napon át viseltek. Randevúra már csak azokkal kerül sor, akik verejtékének illatát kellemesnek, vagy legalábbis elfogadhatónak ítélik. A dolog egész jó hatásfokkal működik, a nők szimata ritkán csal... Az igazság az, hogy ezeket nevezhetjük ugyan vakteszteknek, ám ezzel együtt is a kompatibilitás lényeges összetevőit szondázzák. Kizárólag olyan tekintetben "vakok", hogy nem a vizualitásra építenek. Amennyiben a címbéli közmondást szeretnénk igazolni, úgy sorshúzással kéne párt választanunk, vagy pedig elrendezett házasságok sorsát kellene nyomon követnünk. Szerencsére ezek egyike sem gyakori jelenség - még ha az utóbbi évszázadokon át jellemezőnek is számított.

 

Harville Hendrix, a Pár-bajok című bestseller szerzője szerint párválasztásunk a legkevésbé sem a véletlen műve, mi több, nagyon is kitapintható séma szerint történik. "Kivétel nélkül valamennyien kényszeresen olyan társat keresünk magunknak, aki bizonyos igen jól körülhatárolható pozitív és negatív személyiségjegyekkel rendelkezik." Amikor egy bántalmazó apa leánygyermeke következetesen agresszív férfiakkal kezd; avagy egy frigid nő fia folyamatosan jégkirálynők mellett köt ki, annak okát kár lenne valamiféle furcsa mazochizmusban keresni. A sebzett lélek gyógyulni vágyik, s ehhez ösztönösen olyan partnert keresünk, akivel gyermekkori sérüléseink atmoszférája újrateremthető - és létezik-e olyan, aki ifjúkori traumáktól mentes? Nem mindegy persze, hogy képesek vagyunk-e párkapcsolatunkat tudatosan kezelve és formálva gyógyulásunk szolgálatába állítani; avagy tudatlanul bukdácsolunk végig az életen, azt érezve, hogy újra és újra ugyanabba folyóba lépünk.

 

A kérdés innentől kezdve adott: ha már ösztöneinktől vezérelve - vagyis a legkevésbé sem véletlenszerűen, vakon - társat választottunk magunknak, miért nem használjuk e kapcsolatot arra, amire hivatott? Miért vagyunk képtelenek létrehozni a vágyott harmóniát és meggyógyítani egymást? (Hiszen a dolog nem egyoldalú, jellemzően mindkét fél hasonlóan sérült; épp azért kompatibilisek, mert egymás sebeinek potenciális bekötözői.) Harville Hendrix megadja a választ: egyszerűen azért, mert a környezetünk és a kultúránk azt sugallja, hogy ez egy automatikus folyamat. Megtaláltuk az igazit, innentől hátra lehet dőlni, megérkeztünk... Ráadásul - ahogy arra már a bevezetőben kitértünk - a szerelem tejfehér ködében ez valós ígéretnek tűnik. Ilyenkor valóban azt érezzük, hogy otthonra leltünk, hogy biztonságban vagyunk, hogy a másik - akárcsak anyánk csecsemőkorunkban - szavak nélkül is tudja mire van szükségünk. Ősagyunk valósággal lubickol ebben a regresszív állapotban. Úgy érezzük: most igazán részesülünk a feltétlen szeretetből, melyet talán még szüleinktől sem kaptunk meg. Nem vitás, hogy ezek azok a hónapok, amelyek mámoráért érdemes volt megszületnünk, s kár volna siettetni a kijózanodást. Ám az óhatatlanul bekövetkezik, másfél évnél tovább kevesen húzzák a mézesheteket. S ahogy kezd felnyílni a tekintetünk, meglátva a másik - a kívülálló szemével eddig is nyilvánvaló - jellemhibáit, a korábbi szerelemvakság miatti kontraszt még mellbevágóbb. Tényleg ilyen lovat akartunk? Pedig ha tudnánk, hogy pont ezekért a konfliktusforrásokért választottuk az illetőt, nem kezdenénk azonnal a szakításban gondolkodni, hanem kifejezetten gyógyforrásként tekintenénk társunk zárkózottságára, mohóságára, sértődékenységére, vagy épp zsémbes mivoltára. Tudatosan azt kutatnánk: miként tudunk egymás segítségére lenni lelki békénk megteremtésének frontján. Ez pedig - érezzük - közel sem automatikus folyamat. Ehhez egy kicsit felnőtté kell válni. Legalább az egyik félnek mindenféleképpen.

 

Nem vitás, hogy az összetartozás érzése akkor ér a plafonig, ha a felek közös elhatározással, csapatmunkában dolgoznak azon, hogy egymás perfekt társai - és egyúttal gyógyítói - legyenek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az egyéni aktivitás - ha a másik nem elég elkötelezett - mit sem érne. Emlékezzünk csak Eric Berne tranzakcióanalízisére! Ha egy házaspár beleragad valamiféle klasszikus játszmázásba, nem muszáj mindkettőjük egyidejű megvilágosodása ahhoz, hogy a hosszú évek óta űzött beteg tragikomédiából kilábaljanak. Ha bármelyikük kilép a megszokott szerepéből, azzal dől az egész előadás, és a előbb-utóbb a másik is kénytelen lesz felébredni. (Ha meg nem, az talán tényleg elégséges ok a szakításra.) Felnőttnek, józannak, tudatosnak lenni azt is jelenti, hogy búcsút veszünk a "nélküled semmi vagyok", a "te vagy a másik felem" és az ezekhez hasonló gyermetegségektől. Komplex életet csak az élhet, aki elég érett, s nem érzi magát kiszolgáltatottnak, teljes egészében a másiktól függőnek. Változtatni kizárólag magunkon tudunk. Ha a társunk velünk tart az úton, az csodás. Ha nem, az sem katasztrófa. (Még mindig jobb egyedül, mint egy mérgező kapcsolatban.) A Pár-bajok című alapmű zárófejezetében párterápiás gyakorlatok egész sorát találjuk. Igen beszédes, hogy ezek jelentős része önállóan, társunktól tökéletesen függetlenül végzendő.

 

Sokan vannak, akik szeretnek az önzetlenségről papolni, különösen ami a segítségnyújtást és a gyógyítást illeti. Bevallom: a magam részéről az altruizmus semmilyen formájában sem hiszek. Önzésünkből fakad az is, hogy legelemibb vágyainkra, ösztöneinkre hallgatva, szerelemből házasodunk. Ugyanennek az önzésnek már egy intelligens, kifinomult megnyilvánulása az, amikor - megismerve társunk hibáit, traumáit és az ezekben rejlő lehetőséget - elköteleződünk a másik sérüléseinek orvoslása mellett. Hiszen pontosan tudjuk: három legyet ütünk egy csapásra; egyúttal önmagunkat és magát a kapcsolatot is a gyógyulás felé tereljük. Hálás vagyok Harville Hendrixnek, hogy könyvével egyértelművé tette: a szerelem nem vak, a legkevésbé sem az. Azt hiszem, jó hír ez mindenkinek, aki hozzám hasonlóan javíthatatlanul romantikus lelkű.

 

"A foci mindenkié"

foci.jpg

Kísértet járta be Európát - a Szuperliga kísértete. Mindössze két napig volt köztünk, ám az alatt másról sem lehetett hallani. A futballklubok székházai előtt tüntetők százai jelentek meg; a hírek tele voltak felháborodott sportdiplomaták fenyegetőzéseivel, s híres focisztárok tiltakozásával. Mi több: Boris Johnson, Emmanuel Macron és Orbán Viktor is azonnal szót emelt a vasárnap éjjel megszületett döntés ellen. Mi ez a botrány, amely még ezt a három embert is egy csónakba ültette?

 

super-league.jpeg
 

Alig hiszem, hogy találnánk olyan férfiembert az országban, aki ne ismerné a részleteket, azonban a rend kedvéért rögzítsük, mi is történt! Tizenkét elit klub - hat angol, három olasz és három spanyol - létrehozott egy új, tiszavirág életű szövetséget, s felvázolt egy új versenysorozat-tervet a Bajnokok Ligája alternatívájaként. Az elképzelés szerint a kontinens 20 topcsapata - 15 örökbérletes és 5 változó - két tízes csoportban; majd a legjobb nyolc egyenes kieséses szakaszban mérkőzött volna egymással. Nem lényegtelen az sem, hogy az új társulás megjelenésével kikerült volna a képből az UEFA. Az ellenállás persze óriásivá dagadt: az UEFA és a FIFA azonnal a legkeményebb szankciókat helyezte kilátásba, többek között azt, hogy a Szuperligában pályára lépő játékosok nem szerepelhetnek hazájuk válogatottjában. (Ez azért elég ütős érv, hogy egy ambiciózus sztár háromszor is meggondolja, kíván-e ekkora áldozatot hozni.)

liverpool.jpg

 

Nem kérdés, hogy e hamvában holt projekt kapcsán - melynek hátterében a JP Morgan áll - minden a pénz körül forog. A foci bitang nagy üzlet, s a közös tortából mindenki a lehető legnagyobb szeletre pályázik. Egy Real Madrid, egy Juventus, vagy épp egy Liverpool tökéletesen tisztában lehet azzal, hogy a bolygó sok millió szurkolója elsősorban miattuk ül a tévé elé a kupanapokon; nincs abban semmi, ha keveslik a számlájukra érkező összeget a közvetítések után. Az UEFA felmarkolja a bevételek egynegyedét - ez már önmagában is bántóan sok -, illetve a BL-sorozatban szereplő kis csapatok is részesülnek a fennmaradó 75%-ból. Ami ezek után a topkluboknál marad, az - álláspontjuk szerint - méltánytalanul karcsú, különösen mostanság, amikor lassan egy éve üres stadionokban, nulla jegybevétel mellett játszanak. Kétségtelen hogy a pandémia okozta súlyos cash-flow problémák robbantották ki a jelen futballháborút, azonban pontosan tudható, hogy kisebb csaták már évtizedek óta zajlanak. 1993 és 2003 között öt alkalommal is jelentősen módosítottak a Bajnokok Ligája lebonyolítási szabályain, elsősorban a legerősebb bajnokságokban szereplő csapatok érdekeit szem előtt tartva.

 

fans.jpg

 

Társadalomfilozófiai szinten a kérdés elsősorban attól válik izgalmassá, hogy a futballszurkolók oroszlánrésze számára a legkevésbé sem világos, mi is a profi labdarúgás valójában. Csupán egyetlen termék a sok közül, amelyet a piac elemi szabályai formálnak, avagy jócskán több annál? Alapszükséglet? Kultúránk meghatározó sarokköve? Közjószág? Mindenkit megillető cirkusz a kenyér mellé? Jómagam - bármekkora rajongója is vagyok e sportnak - azt az álláspontot képviselem, hogy ez is csak egy a számtalan árucikk között, s akként is kell viszonyulni hozzá. Különösen azért, mert a döntő szó itt is egyértelműen a fogyasztóké. Talán még soha a világtörténelem során nem láttunk ilyen hangos, ilyen transzparens, ilyen széles körű és nem utolsó sorban ilyen olcsón lebonyolított piackutatást. A szurkolók azonnal hallatták a hangjukat, döntő többségük határozottan elutasítva az új kezdeményezést. (Alig-alig találkoztam olyan véleménnyel, amely támogatta volna a Szuperliga megvalósítását, eltekintve persze az ötletgazdáktól.)

 

esl.jpg

 

A magam részéről a projekt meghiúsulását a piaci működés pazar példájának látom, s csak kapkodom a fejem, hogy az elmúlt három nap során micsoda szempontok és fogalmak repkedtek, melyeknek - lássuk be - nem sok közük van a témához.

  • HAGYOMÁNY - Talán a legbugyutább érv, amely az ellenzők részéről elhangzott, a labdarúgás évszázados tradícióira való hivatkozás. Nyilvánvalóan tökéletesen üres frázisról van szó. Nem csupán azért, mert a különböző kupasorozatok lebonyolítási szabályai folyamatosan változnak, de az sem mellékes szempont, hogy a hagyományos utak is lehetnek rosszak, elavultak, károsak. Érdekes, hogy ezt a blődséget hogy benyalja mindenki. Még Joel Glazer, a Manchester United társelnöke is e szavakkal kért bocsánatot a szurkolóktól: "Nem tanúsítottunk megfelelő tiszteletet a mélyen gyökerező hagyományok iránt."
  • KAPZSISÁG - "Oly ritkán győz a Jó a szívtelen kapzsiság felett, hogy ma focimezben dolgozom" - írta Szily László szerdán reggel, csatlakozva a demagógok javíthatatlan táborához. Egészen döbbenetes, hogy még a 21. században is élnek e középkori dörgedelmek. Még ennél is döbbenetesebb, hogy e demagógok tényleg elhiszik, hogy a befektetői szempontok képesek egy jól működő, népszerű és piacképes struktúrát valami borzalommá formálni. Mintha a kapzsiságnak lenne más választása, mint tökéletes szolgáltatást nyújtani.
  • IGAZSÁGOSSÁG - "Felépíteni - a szegények műve. Ellopni - a gazdagoké." A Manchester United szurkolók elhíresült plakátja sokkal többet elárul e srácok lelkéről és tudatáról, mint magáról a Szuperligáról. Színtiszta balos bullshit, semmi köze a lényeghez. 
  • KISAJÁTÍTÁS - "Magyarország meggyőződése, hogy a világ legnagyszerűbb játékának szépségét és emelkedettségét éppen az adja, hogy ez a sportág mindenkié, és nem sajátíthatják ki maguk számára a leggazdagabbak." - ezek már Orbán Viktor szavai, szintén színtiszta demagógiából gyúrva. A Szuperliga csapatai nyilvánvalóan nem tiltották volna senkinek, hogy ezt a szép sportágat gyakorolják. Csupán éltek volna azzal a jogukkal, hogy azzal játszanak, akivel akarnak. Nem a focit sajátították volna ki, csupán saját magukat.
  • ESÉLYEGYENLŐSÉG - Manapság nem csupán divat, de szinte mindenütt megkövetelt szempont a hátrányos helyzetűekkel szemben tanúsított szívjóság. Ezzel két lényeges probléma is adódik. Az első morális természetű: aligha kényszerítheti bárki a topklubokat arra, hogy idejüket, energiájukat és bevételeiket a kis csapatok felzárkóztatásának szolgálatába állítsák. A másik praktikus felvetés: szakmai szemmel tekintve talán nem is az szolgálja a leginkább a Fradi érdekeit, ha a Juventus-szal, vagy a Barcelonával játszhat.
  • FELELŐSSÉG - A kluboknak felelősséget kell vállalniuk a szurkolóik iránt - hallottuk ezt is többször. Azt kéne megérteni, hogy minden piaci szereplő maximálisan érdekelt abban, hogy fogyasztói (szurkolói) a lehető legelégedettebbek legyenek a nyújtott szolgáltatással (a focimeccsekkel). Ezen túlmenően az égvilágon semmi felelősségük sincs. Ha holnap bezár a sörgyár, amelynek termékeit harminc éve fogyasztjuk, úgy mit tehetünk? És mit kéne tennie a tulajdonosnak? Ha Forrest Gump - akit hosszú kilométerek óta követünk - egyszer csak megáll és azt mondja: "kicsit fáradt vagyok, azt hiszem, most hazamegyek", neki milyen felelőssége van irányunkban?
  • MINŐSÉG - Valamivel racionálisabb szempont az eddigiekhez képest. A gond csupán az, hogy a Szuperliga életre hívói is a minőségi labdarúgásra hivatkoztak, ahogyan az ellenzői is. Sosem tudjuk meg, kinél volt az igazság.
  • INTERVENCIÓ - Ez már a Szuperligát pártolók vesszőparipája, mely nem kevésbé alaptalan, mint az ellentábor érvei. Libertáriusként kevés dolgot tartok annyira visszataszítónak, mint a piaci viszonyokba való erőszakos beavatkozást. Itt azonban nemigen láttunk ilyesmit. Az UEFA nem fegyveres erőszakszervezet, csupán egy piaci szereplő, amely foggal-körömmel védi a pozícióját. Muszáj neki, mert a nemzetközi kupasorozat nem olyan termék, amelyből több is elfér a piacon. Vagy Bajnokok Ligája, vagy Szuperliga - a kettő együtt nem elképzelhető. Itt most még csak nem is arról a hétköznapi jelenségről van szó, hogy a nagyhal megeszi a kishalat, sokkal inkább a két kecske - egy palló dilemmát látjuk. Ezúttal az öreg kecske bizonyult erősebbnek - van ilyen.

 

esl2.jpg
 

S hogy mi volt ez az egész? Szánalmasan amatőr próbálkozás? Avagy puszta farokméregetés egy permanens alkufolyamat részeként? A fene se tudja. A magam részéről a legkevésbé sem bánom, hogy nincs szakadás, nem lesz elitliga, s nem lesznek sztárok nélküli bajnokságok és válogatott találkozók. Ami viszont újra és újra megdöbbent, az az elképesztő forrófejűség. Rengetegen vagyunk, akik imádjuk a focit, s képesek vagyunk teljes önkívületben végigüvölteni egy-egy meccset. Ám ezt a szenvedélyt érdemes a lelátókon felejteni. Azzal senki sem jár jól, csak önmagunkat tévesztjük meg, ha a biznisz egyszerű, tükörsima tárgyalóasztalára vastag, ideológiai guanóréteget terítünk.

 

"Minden munka értéket teremt"

bullshit.jpg

 

Ilyen sem volt még. A metróból fölfelé tartva egyszerűen megszólított az egyik plakát a mozgólépcső mentén. Bullshit munkák - hirdette a könyvet, melyről sosem hallottam, s e címen túl az égvilágon semmit sem tudtam. Ám ennyi is elég volt, hogy azonnal megvásároljam. A legkevésbé sem bántam meg: szinte képtelen voltam letenni. David Graeber ugyanis nem kevesebbet állít, mint hogy - számos korábbi prognózisnak megfelelően - ma már simán kikiálthatnánk magunkat szabadidős társadalomnak, s bevezethetnénk a 15 órás munkahetet, ha az emberek jelentős része nem végezne oly sok - vastagon honorált - bullshit tevékenységet. Már a felütés is olyan, hogy ezt követően egyszerűen muszáj végigolvasni a további háromszáz oldalt.

 

Amit tisztázni érdemes: a szerző e címbéli kifejezés alatt nem a lenézett, nemszeretem, ótvar munkákat érti, hanem azokat, melyek totál feleslegesek. Definíciót is ad: "A bullshit munka olyan fizetett munkakör, amely annyira értelmetlen, szükségtelen, vagy káros, hogy még az azt betöltők is képtelenek létezését indokolni, miközben a munkakör betöltésének egyik feltétele kötelességüknek érezni, hogy ezt ne mutassák ki." A könyvben szereplő felmérések szerint a britek 37%-a, illetve a hollandok 40%-a végez totálisan bullshit munkát. Libertárius világlátásom szerint egy-egy alkalmazotti tevékenység értékességét egyedül az dönti el, hogy a piac hajlandó-e bérrel honorálni, vagy sem. Sokan szeretnek társadalmi hasznosságról beszélni, és kívülről, önkényesen megítélni, hogy egy-egy munka bír-e létjogosultsággal, vagy sem. Kenyeret sütsz? Ez oké. Nyomtatványokat töltesz ki? Bullshit... Ez a szemléletmód nyilvánvaló zsákutca. Minden bagettnek és cipónak, amely nem talál gazdára, s a polcon szárad meg, a társadalmi hasznossága nulla. A nyomtatványok pedig akár életmentő szervtranszplantációhoz is kapcsolódhatnak. E gondolatokból talán úgy tűnik, mintha David Graeber-rel tökéletesen ellentétes álláspontot képviselnék. Valójában szó sincs ilyesmiről. Megítélésem szerint mindaz, amit leír, nem csupán valós, de súlyos társadalmi problémát is jelent. Teljes mértékben osztom gondolatait a bullshit munkák létezését, kialakulásuk történelmi gyökereit, előfordulási helyeit, és lélekromboló hatásait illetően; ezekre a továbbiakban még visszatérünk. Az antropológus szerzővel mindössze két ponton akad vitám; egyfelől a jelenség értelmezése kapcsán, másrészt ebből fakadóan a megoldási javaslataink is eltérőek. Graeber baloldali anarchista, így mindent a kapitalizmus bűneként kíván látni és láttatni. Még akkor is, ha ehhez ő maga kínálja a legadekvátabb cáfolatokat.

 

Két lenyűgöző esettel indít a kötet. "Egy spanyol közszolga hat éven át anélkül vette fel a fizetését, hogy bement volna dolgozni, idejét inkább a zsidó filozófus, Baruch Spinoza munkáinak tanulmányozásával töltötte. (...) Először 2010-ben vették észre, hogy hiányzik, amikor a hivatalában töltött hosszú évek után kitüntetésben akarták részesíteni. Jorge Blas Fernandez polgármester-helyettes kiderítette, hogy a hivatalban már nagyjából hat éve nem látta senki." E ponton hangosan felröhögtem. Kishont Ferenc egyik humoreszkje ugrott be, amelyben egy cirkuszból elszökött oroszlán egy állami hivatalban húzza meg magát. Minden nap megeszik egy ügyintézőt, ám mindez a kutyának sem tűnik fel. Csupán három héttel később kezdik észrevenni a bajt, amikor nyoma vész a takarítónőnek...  Joaquin Garcia - így hívták a spanyol közszolgát - hosszú esztendőkön keresztül kötelességtudóan ellenőrizte Cadiz víztisztító telepét, amíg egy felettes hatóság át nem vette a felügyeletet. Munkaköre kiüresedett, így a vízügyi hatóság felé azt jelentette, hogy a polgármesteri hivatalban tölti napjait; a városvezetésnek pedig azt, hogy a vízügyi hatóságnál. Ügyes... A másik sztorit Kurt, a német hadseregnek dolgozó informatikus meséli el: "Jön egy e-mail: legyen B épületnél C időben. Ezek az épületek átlagosan 100-500 kilométerre vannak a lakhelyemtől, így autót bérelek. A bérelt autóval a megjelölt épülethez hajtok, értesítem a diszpécserközpontot, hogy megérkeztem, kitöltöm a megfelelő űrlapot, kihúzom a számítógép csatlakozóját a konnektorból, a számítógépet beteszem egy dobozba, lepecsételem, a logisztikától odaküldött emberrel átszállíttatom a szomszédos szobába, ahol leveszem a dobozról a pecsétet, kitöltök egy másik űrlapot, bedugom a csatlakozót a konnektorba, tájékoztatom a diszpécsert, hogy éppen hol tartok, aláírásokat gyűjtök be, hazamegyek a bérelt kocsival, majd küldök egy levelet a diszpécsernek az összes dokumentációval egyetemben. Ezért kapom a fizetésemet. Szóval ahelyett, hogy X katona maga vinné arrébb 5 méterrel a számítógépét, két ember utazik nagyjából 5-10 órát, kitölt nagyjából 15 űrlapot, és elpocsékol nagyjából négyszáz eurót az adófizetők pénzéből." Mintha Joseph Heller írta volna, pedig ez maga a tömény valóság. És jól látjuk: a költségviselő egyik nyitó példában sem piaci szereplő, hanem önkormányzati, illetve állami. A szerző a kötet során mindvégig amellett kardoskodik, hogy a bullshit munkák a profitorientált cégeket ugyanúgy jellemzik, és hoz is pár meggyőző esetet. Példáinak döntő többsége azonban mégiscsak valamely a költségvetési szervhez kötődik.

 

Azt fogjuk látni, hogy a szerző szíve és ideológiai meggyőződése szerint a kapitalizmusnak üzenne hadat, a szavak és az értelem szintjén azonban alapvetően a tekintélyelvűséggel harcol, s e küzdelemben nyugodtan lehetünk fegyverhordozói. Menedzserfeudalizmusról beszél, abszolút joggal; középvezetők egész regimentje vall arról, hogy munkájuk tökéletesen értelmetlen. Mintha csak arra lennének szerződtetve, hogy a felsővezetők udvartartását - és ezáltal virtuális hatalmát - bővítsék. Ugyanezt láthattuk a középkori uralkodóknál és nemeseknél is - muszáj volt nagy sleppet tartani, különben nem vették komolyan az illetőt. Amikor a pénzügyi és kommunikációs szektor komplett irodaházakat megtöltő aktatologatóit tekintjük, már a titulusaik is arról árulkodnak, hogy full kamu az egész pozíció. (Sales Development Manager, IT Business Analyst, Chief Inspiration Officer, Action and Repercussions Adviser és egyéb fincsiségek. Minél kacifántosabb egy munkakör elnevezése, annál valószínűbb, hogy nincs mögötte semmi érdemi tevékenység.) Ám ez még csupán a tekintélyturbózás gyakorlati oldala. Az elvi, "morális" háttér ugyancsak a letűnt korokból ered. Az a fajta hamis és ostoba erkölcsi tézis, mely szerint a munkavégzés önmagában értéket képvisel, minimum Pál apostolig visszavezethető. "Aki nem dolgozik, ne is egyék!" - hirdette a kereszténység nagy úttörője, hogy aztán attitűdje évezredeken át köztünk éljen. "A henyélés az ördög párnája" - tartja magát a közmondás még ma is, holott ennek aligha van bármi értelme. Az elsősorban az angolszász világra jellemző protestáns munkaerkölcsöt nyilvánvalóan nem a kapitalizmus hívta életre, de még csak nem is a reformáció. Gyökerei sokkal régebbre nyúlnak vissza. A középkori Angliában általános gyakorlatnak számított, hogy a fiatalok - társadalmi rangtól függetlenül - éveken át szolgáltak más családoknál. Munkájukért fizetséget kaptak, de legalább ilyen fontos volt a jómodor és az önfegyelem elsajátítása is. Ahogy Thomas Carlyle filozófus írja: "Minden munka, még a kender tilolása is nemes; a munka önmagában nemes, ezt nem lehet elég sokszor hangoztatni. És a jó modorhoz hasonlóan a méltóság elérésének is fájdalmas ára van. Az ember nem könnyű életre rendeltetett... Legmagasztosabb vallásunk a bánat magasztalása. Az emberfia fejére nem nemes korona illik, bármennyire szeretné is hordani, hanem töviskoszorú." Akármilyen groteszk, a multinacionális nagyvállalatok működése a mai napig ebből a szemléletmódból táplálkozik. Holott praktikusan mindenki akkor járna jól, ha élvezetes tevékenységet végezne, és csak annyi időt töltene a munkahelyén, amennyit feltétlenül muszáj. A megnövekedett szabadidőt pihenésre, kreatív hobbikra, sportra, vagy egyéb hasznos tevékenységekre lehetne fordítani, ahelyett, hogy munkát mímelve a monitort bámulná az ember. Ez se nem produktív, se nem pihentető, se nem lélekemelő. Számos főnök mégis irgalmatlanul letolja a beosztottját, ha az tíz percet késik, vagy fél órával korábban távozik a semmittevésből. Amint a vallási vezetők birtokolják az ember lelkiismeretét, elhitetve velük, hogy mindenki bűnös, ugyanezt az attitűdöt látjuk a munka modern világában is. A vállalat megvásárolta az alkalmazott napi nyolc óráját, s egyébként is: minden munkavállalónak van valami vaj a fején... Ugye érezzük, hogy nem a piaci mentalitással van a baj? Sokkal ősibb beidegződések továbbélését látjuk.

 

 David Graeber a bullshit munkákat ötféle kategóriába sorolja:

  • BIODÍSZLETEK - Portások, liftkezelők, recepciósok, hostessek stb. Az a fajta slepp, melyről fent már esett szó. Elsődleges, vagy sokszor kizárólagos céljuk, hogy a munkaadó cég komolyabbnak, fontosabbnak tűnjön. Jóllehet munkájuk valóban üres és értelmetlen, alkalmazásuk mégsem idegen a piaci szemlélettől. Ha az ügyfelek adnak a tartalmatlan külsőségekre, e biodíszletek bőven kitermelik a költségüket.
  • HIÉNÁK - Telemarketingesek, lobbisták. Bármilyen idegesítő népség is, és bármekkora is a társadalmi konszenzus annak kapcsán, hogy kellemesebb hely lenne a Föld nélkülük, teljesítményük sok esetben jól mérhető, s nem valószínű hogy alkalmaznák őket, ha többet vinnének, mint amennyit hoznak.
  • KÁRMENTŐK - Ők azért léteznek, mert az adott szervezet működése alapvetően hibás. Tipikusan ilyen alkalmazottak azok, akiknek fő feladata, hogy trehány, vagy inkompetens főnökük baklövéseit helyrehozzák, illetve azok is, akiknek a kifelé történő mentegetőzés a fő küldetésük. Alig hihető, hogy ezek az életképtelen struktúrák hosszútávon fenntarthatóak.
  • ALIBIMUNKÁSOK - Őket azért alkalmazza a vállalat, hogy bemutathassa: dolgozik azon a nagyon lényeges, nem ritkán társadalmi fontosságú ügyön, melyen valójában a legkevésbé sem. A PR-osok jelentős hányada ide sorolható. Puszta képmutatás, ám szinte bizonyos, hogy megtérülő ráfordításról van szó.
  • HAJCSÁROK - Csoport és osztályvezetők, akiknek az égvilágon semmi dolguk, mert beosztottjaik önállóan is tudják, mi a dolguk. Akár a biodíszletek közé is sorolhatók.

 

Természetesen léteznek olyanok, akik kifejezetten élvezik a fizetett semmittevést, vagy képesek kreatívan kihasználni az oly sűrűn jelentkező üresjáratokat. A felmérések szerint azonban a többség piszkosul szenved a bullshit munkakörökben, ami egyáltalán nem csoda. Már a haszontalanság érzése is rém frusztráló, különösen, ha nagyívű álmokkal vettük át a diplománkat. Ezt a pusztító tudatállapotot az teszi igazán mérgezővé, hogy mindeközben muszáj elszínészkedni a lázas munkavégzést, még akkor is, ha az egész szervezet tisztában van azzal, hogy semmi szükség ránk. További pszichológiai terhet jelent, hogy egy jól jövedelmező, nyakkendős állás birtokában a cégen kívüli világ fontos és értékes emberként tekint ránk, miközben majd meg bolondulunk a nyilvánvaló feleslegesség tudatától. Töredelmesen bevallom, hogy a magam részéről sosem voltam ennyire érzékeny. Vagy mondhatjuk úgy is: már a pályám kezdetén is voltam annyira romlott, hogy nem zavart különösebben, ha olvasással, vizsgára készüléssel, vagy épp házibulik szervezésével töltöttem a munkaidőmet, feltéve, hogy nem piszkáltak ezekért. Talán túlságosan hamar belenyugodtam abba, hogy a világmegváltáshoz kevés vagyok, az önmegváltást pedig felesleges a munkahelyi keretek közt keresni. Egyet azonban biztosan megtanultam: a rossz mintákat vétek továbbörökíteni. Ha szülőként még emlékszünk a kamaszkor nyomorára és nem szeretnénk felmenőink velünk szemben elkövetett hibáit lemásolni, úgy munkaadóként is illik emlékezni, milyen érzés volt valódi bullshit tevékenységeket végezni. Manapság, ha bárkit is alkalmazok, már a felvételi beszélgetés során világossá teszem: a munkaidő legfeljebb addig tart, amíg a feladatok, utána nyugodtan le lehet lépni. Ha engem a legkevésbé is frusztrált az értelmetlen monitorbámulás, úgy az a minimum, hogy az utánam jövőket már megkímélem ettől. Mélyen egyetértek tehát a szerzővel a bullshit munkák negatív pszichikai hatásait illetően, azonban a kérdés közgazdaságtani továbbgondolását illetően már komoly fenntartásaim vannak. David Graeber szerint ugyanis megdőlni látszik az az axióma, mely szerint az ember alaptermészete, hogy a lehető legkisebb energiabefektetéssel szeretne a lehető legnagyobb profithoz jutni. Ugyanis ha elfogadjuk ezt az ökonómiai alapigazságot, úgy semmi sem magyarázza, hogy miért menekülnek oly sokan a jól fizető láblógatásból. Számomra fura, hogy egy ennyire értelmes, felkészült és a manipuláció szándékától érezhetően mentes író - ideológiai vakságában - miként tud papírra vetni ekkora ökörséget. Hiszen nyilvánvaló, hogy az axióma egyik eleme sem áll meg. Bejárni egy munkahelyre, és nyolc órán keresztül képmutatóan színészkedni - ez minden, csak nem energiatakarékos üzemmód. És persze maximális nyereségről sem beszélhetünk, tekintve, hogy az örömmel és eredménnyel végzett munka mámora - ami itt teljességgel hiányzik - legalább olyan meghatározó profitelem, mint a számlára érkező összeg.

 

Meetingek, értekezletek, teljesítményértékelések, tréningek, felesleges űrlapok, senki által nem olvasott hírlevelek, belső magazinok... ezeregy nagyvállalati szokás, melyek zöme valódi bullshitot termel, semmi egyebet. Ahogy a szerző írja az egyetemi életről, nem minden irónia nélkül: "Arra kérnek bennünket, hogy töltsünk ki egy időgazdálkodási kérdőívet, és tüntessük fel benne pontosan, hogy mennyi időnket veszi igénybe a heti adminisztráció..." A legtöbbünk számára világos, hogy valódi és a nyugati civilizációban általánosnak mondható problémáról van szó. Ha arra gondolunk, hogy a technológia mai szintjén heti 15 óra munkával előállíthatnánk ugyanezt a jólétet, miközben a többség 40 óránál is többet robotol, jórészt igazi bullshit tevékenységeket végezve, azt kell mondanunk: nem vagyunk normálisak. Volt idő, amikor egy ilyen jövőkép még félelmetesnek tűnt a hatalom szemében. A Kádár-rendszer közveszélyes munkakerülőnek hívta azokat, akiknek nem volt alkalmazotti státusza, s joggal tartott a lézengő, sok szabadidővel bíró alattvalóktól. Ugyanígy: az amerikai ültetvényesek is sportot űztek a mondvacsinált feladatok kieszeléséből, hogy rabszolgáiknak még véletlenül se legyen idejük a szökésen, vagy lázadáson tűnődni. Ma már - elvileg - egészen más a helyzet. Ma már nyugodtan kimondhatnánk, sőt akár társadalmi programmá is emelhetnénk, hogy nem kívánunk ostoba, felesleges, lélekromboló munkákat végezni, ehelyett inkább a több szabadidőt részesítenénk előnyben. Alig hiszem, hogy e célhoz nem csatlakozna a többség, a kérdés csupán az, hogy mi az az út, ami idáig elvezet. Ha bármely kormány erővel kívánná bevezetni a három vagy négy órás munkaidőplafont, az nem csupán a piaci működésbe való durva beavatkozás volna, de beláthatatlan következményekkel is járna. Lehetne adó- és járulékkedvezményekkel segíteni a csökkentett munkaidő bevezetését, ám ez számos visszaélésre adna lehetőséget. David Graeber az alapjövedelem bevezetésének a híve, s a magam részéről elismerem, hogy ez megfelelő eszköz volna a bullshit munkák visszaszorítására. Igen ám, de a szerző is azon baloldali álmodozók közé sorolható, akik a hajlamosak a forrásoldalról tökéletesen elfeledkezni. (Még csak azt sem mondom, hogy egy norvég, vagy egy dán gazdaságban ördögtől való felvetés volna. Magyarország azonban - sok más európai országgal együtt - bizonyosan beleroppanna.) Bár Graeber könyvében mindvégig a kapitalizmust ekézi, maga is elismeri, hogy a jelen valósága igen messze áll a tisztán piaci működéstől: "Amennyiben a bullshit munkák látszólag nem egyeztethetőek össze a kapitalizmus logikájával, az azért lehet, mert a ma létező rendszer nem kapitalizmus - legalábbis nem az a kapitalizmus, amelyre Adam Smith, Karl Marx vagy éppen Ludwig von Mises és Milton Friedman munkáiból ráismernénk." Tökéletesen igaza van. És a megoldás is ebben rejlik: szabadabb piac, jóval kisebb állam, nagyságrendekkel karcsúbb adminisztrációs követelmények. Ha a valódi verseny nem is old meg minden problémát, a bullshit munkák oroszlánrészét bizonyosan felszámolná. A lelkemet teszem rá.

"Márki-Zay Péter ideális miniszterelnök-jelölt"

 marki_1.jpg

 

Hétfőn került fel a Partizán YouTube csatornájára Gulyás Marci és Márki-Zay Péter közel hatvanperces beszélgetése. A videó alatti kommenteket böngészve érdekes világ tárul elénk: a hozzászólók oroszlánrésze ideális miniszterelnök-jelöltnek látja Hódmezővásárhely polgármesterét. "Rendkívül szimpatikus ember"; "Megvan az emberem"; "Márki-Zay az egyetlen igazi remény Magyarország számára" - szinte kizárólag ilyen szellemű véleményeket olvasni. Ami engem illet: a magam részéről nem látom sem esélyesnek, sem alkalmasnak arra, hogy kormányfő váljon belőle. Egy egész órás riport épp elég ahhoz, hogy képet kapjunk bárkiről, a pozitív és a negatív oldaláról egyaránt. Érdemes ezeket némiképp szétszálazni.

 

Kezdjük azokkal az ismérvekkel, amelyek Márky-Zay mellett szólnak.

  • FÜGGETLEN - Nem köthető az összefogás egyik pártjához sem, ez óriási mértékben csökkenti az elutasítottságát. (Egy belpesti értelmiségi aligha szavaz jó szívvel Jakab Péterre, míg egy vidéki konzervatív sosem fog lelkesedni Karácsonyért, vagy Dobrev Kláráért.)
  • ŐSZINTE - A hozzászólók többségét ez fogta meg, s bevallom, számomra is nyíltnak és egyenesnek tűnt. Ez ritka kincs a politikában, nem csoda, ha értékeli a választópolgár.
  • ELFOGADHATÓ MEGJELENÉSŰ - Bár a politikai korrektség szószólói tagadják, hogy a külső bármilyen jelentőséggel bírna (és az ellenzék magja ilyen ideológiát képvisel), ezt nyilvánvalóan ők maguk sem hiszik. Márky-Zay nem egy Brad Pitt, de a fizimiskáján azért nem fog múlni.

 

Hódmezővásárhely polgármestere előrukkolt pár olyan értékpreferenciával, melyek választói megítélése minimum kérdéses. A magam részéről azt gondolom, ezek hozhatnak is, vihetnek is szavazatokat.

  • KONZERVATÍV - A gyermeknevelés és az abortusz kapcsán kifejezetten konzervatív megközelítést képvisel. Utóbbit határozottan gyilkosságnak nevezte. Egy tipikus Momentum, vagy DK szavazó aligha így látja a világot.
  • PIACPÁRTI - Nekem ez nagyon bejön, de a választópolgárok többsége - életkortól és politikai szimpátiától függetlenül - inkább a gondoskodó és mindenható államban hisz. (Szegény Gulyás Marcit sajnálom, ahogyan magára marad radikálisan balos elképzeléseivel. Kifogástalan riportokat készít, ám Vágó István, Bige László és Lakatos Márk után most Márki-Zaytól is megkapja, hogy a kapitalizmus igazságosabb világot épít, mint a szocializmus...)

 

Mindezek után muszáj rátérni azokra az elemekre is, amelyek egyértelműen az alkalmatlanságát mutatják.

  • SZÜRKESÉG - Márky-Zay nem igazán karizmatikus figura. Orbánhoz és Gyurcsányhoz képest a fasorban sincs. Ha maradunk a korábbi miniszterelnököknél: Bajnaival, vagy Medgyessyvel szemben jó eséllyel szállna ringbe, de Antall Józseffel, vagy épp Horn Gyulával szemben - ha még élnének - sanszos, hogy alulmaradna.
  • KOMMUNIKÁCIÓS HIBÁK - Bizonytalanságból, túlságosan hosszúra nyúlt szótlan csendből, s pláne hebegés-habogásból egy is elég, hogy tönkretegye egy riportalany ázsióját. A felsoroltak végigkísérték a teljes beszélgetést. Hitem szerint ez nagyon nem fér bele egy államférfi - kötelezően magabiztos - kommunikációjába.
  • FELKÉSZÜLETLENSÉG - Az interjú egyik kulcsszakasza az, amikor a jövőbeli elszámoltatás kerül a terítékre. Márki-Zay kifejti, hogy számos kétes gazdasági ügylet létezik, amely a jelen jogszabályi környezetben legitimnek minősül, ezért nehezen megfogható. Gulyás Marci - abszolút barátságosan - négyszer is rákérdez arra, hogy visszamenőleges hatállyal kíván-e törvényeket hozni. Kínos dadogás a vége és az "én nem vagyok jogász" menekülőpálya választása. Egy ilyen fajsúlyú kérdésre azért illik tisztességesen felkészülni. Ha már Orbánt a jogállamiság ilyen-olyan hiátusaira hivatkozva igyekeznek megbuktatni, a helyére pályázó miniszterelnök-jelöltnek egyszerűen muszáj tisztában lennie azzal, hogy ő maga miként viszonyul a jogrendhez.
  • TÚLZOTT ŐSZINTESÉG - A nevelésről folyó diskurzus során nem rejti véka alá, hogy gyermekeivel szemben - akár az egészen kicsikkel is - néha eljár a keze. Mi több: azt is nyíltan felvállalja, hogy ebben jellemzően indulatai vezérlik. Az őszinteség - ahogy már fent kitértünk rá - dicséretes. A jellemhibák felvállalása abszolút emberi. Ám a feltárt, igen impulzív mentalitás nagyon messze esik attól az elvárástól, amelyet az átlagpolgár egy megfontolt kormányfővel szemben támaszt.

 

Lehet, hogy sokak szerint Márki-Zay Péter személye a legnagyobb ígéret az ellenzék számára. Ha ez igaz, úgy komoly bajban vannak. A többi jelölthöz képest ugyan rokonszenvesnek mondható, azonban amatőrsége letagadhatatlan. Feltétlen nyíltsága olyan luxus, melyet aligha engedhet meg magának; ehhez személyisége nem elég perfekt. Pontosan ugyanaz a naivitás, mely egyik oldalról szimpátiát kelt, egyúttal alkalmatlanná is teszi arra, hogy Orbán Viktor méltó kihívója legyen.

 

"Nem értünk a szép szóból"

jakab-gyurcsany.jpg

 

A Rubicon legutóbb közzétett közvélemény-kutatása szerint mindössze egyetlen hazai párt létezik, amely az elmúlt hónapok során számottevően növelni tudta támogatottságát. Ez pedig a Jobbik, mely március végére beérte a DK-t és a Momentumot, s jelenleg hármas holtversenyben állnak az ellenzéki népszerűségi verseny élén, egyaránt 9%-kal. Ha minden más politikai erő hosszú ideje egy helyben topog, miközben Jakabék folyamatosan jönnek fel, annak érdemes kinyomozni a mögöttes okait.

 

Aki olyan perverz, hogy parlamenti összefoglalókat néz, az mostanság újra és újra ugyanazt a jelenetet látja: Jakab Péter - abszolút uralva az ellenzéki térfelet - napirend előtt Orbán fejéhez vág valami vaskos pimaszságot, melyet a miniszterelnök rendre visszaver, helyenként egészen szellemesen. Tekintve, hogy a Jobbik részéről nem látunk sem más nyilatkozó politikust, sem egyéb említésre méltó aktivitást, így muszáj arra következtetni, hogy a választópolgárok egy része kifejezetten kajálja e pofátlanul provokatív attitűdöt.

 

Minden bizonnyal ezt ismerte fel Gyurcsány Ferenc is, aki e szerepet mindeddig átengedte Jakabnak, míg ő maga igyekezett a mérsékelt, szelíd bölcs karakterét eljátszani, helyenként akkora beleéléssel, hogy Coelho is megkönnyezné. Hogy ez a stílus mennyire hiteles a részéről, abba nem mennék bele, egy azonban biztos: a múlt héten irányt váltott, visszatérve a keményebb kommunikációs vonalra. Olyan fenyegetőzést adott elő, amilyet még a magyar baloldaltól is ritkán látni. "Maguknak nem lesz kegyelem!" - közölte az egykori kormányfő, hozzátéve: "Magukat is el fogják vinni. Nem is olyan soká. Egy év múlva, másfél év múlva, mert maguk nem megvédték a magyarokat, hanem hozzájárultak ahhoz, hogy százak haljanak meg," 

 

Számomra a legfurább az, ahogyan Puzsér Róbert nyilatkozott a Jobbik pártelnökének stílusa kapcsán: "Nekem nagyon imponál az, ahogyan Jakab Péter beszél Orbán Viktorral. (...) Amikor a Momentum politikusait látom, azt látom, hogy remegő térddel állnak a nagy formátumú miniszterelnök úrral szemben, aki föléjük magasodik. A DK meg egyenesen démonizálja Orbán Viktort, ami a tiszteletnek egy igen magas foka. Én azt hiszem, hogy ahogyan Jakab Péter beszél Orbán Viktorral, ez az a beszédmód, amit Orbán Viktor érdemel." Muszáj ezt a beszédmódot legalább három oldalról megvizsgálni ahhoz, hogy Puzsér álláspontját némiképp megértsük.

  • POLITIKAI REKLÁM - Ahogy a Rubicon felmérése mutatta, a gátlástalan pimaszság - népszerűség dolgában - hozhat a konyhára. Jakab magatartását már önmagában ez a szempont legitimálja, azonban Puzsér véleményét - aki semmit sem gyűlöl annyira, mint az öncélú marketinget - a legkevésbé sem magyarázza.
  • ELEGANCIA - Amikor a Jobbik vezérszónoka Orbán fizikai megjelenését minősíti vagy épp lókupecnek nevezi; a nemzeti konzultációt bohóckodásként említi, avagy beszédét a "ne röhögjön államtitkár úr, ne röhögjön!" kiszólásokkal tarkítja, ezekre mindent lehet mondani, ám azt semmiképpen, hogy elegáns megnyilvánulások volnának. Simán lehet, hogy a választópolgárok egy részét mindezek a legkevésbé sem zavarják, azonban kultúra tekintetében Puzsér önmagát kifejezetten konzervatívnak tartja. Meglepő, hogy Jakab csiszolatlan stílusán egyáltalán nem akad fenn.
  • TEKINTÉLYTISZTELET - 1990. őszén a világ botránya volt, amikor Orbán Viktor így fogalmazott: "A kormány hazudott!" (Micsoda idők, amikor még ez volt a pimaszság netovábbja...) A Fidesz frakciója persze nem csupán Antall József előtt nem állt remegő térdekkel. Az őszödi beszéd után Gyurcsány minden egyes felszólalásakor kivonultak az ülésteremből. Magam is egyetértek azzal, hogy nincs az a pozíció, amelynek automatikusan járna a tiszteletadás. Ez csakis az embernek szólhat, már ha az illető kiérdemli. Azt gondolom, Puzsér szimpátiája Jakab viselkedésmódja iránt kizárólag ebből az aspektusból táplálkozhat.

 

Természetesen nem állná ki a valóság próbáját, ha azt mondanánk, hogy a Jobbik és a DK vezérszónokán kívül mindenki elegáns, szeretetteljes és az árkok betemetésén munkálkodik. Ők ketten csupán harsány paradicsommadarak az össznépi gyűlölködés sötét dzsungelében. Nap mint nap tapasztaljuk: az ellenzék a járvány minden halottjáért a kormányt teszi felelőssé; míg a kabinet erre rímelve a baloldal oltásellenességét jelöli meg fő veszélyforrásként. Amikor az ellenzék pár napja közös videóban állt ki az oltakozás mellett, Orbán erre sem tudta azt mondani, hogy, nagyon helyes, végre megjött az eszük. "Én nem hiszek nekik. A baloldal oltásellenes. Ez nem hiszem, hogy vita tárgyát képezhetné." Persze az ellenzék sem úgy kommunikálja e váltást, mint ahogyan ez felnőtt emberekhez illene. A DK honlapjáról például minden kommentár nélkül eltüntették azt az aláírásgyűjtő felhívást, mely a kínai vakcinát támadta, mintha sosem lett volna ott. A fene se érti, hogy miért nem lehet elismerni azt, ha valakinek - idővel - változik az álláspontja. Talán mert emberibbé válna tőle? Mintha manapság már senki sem kívánná a szelídség és az együttműködés útját járni. Fekete-Győr András a Hír TV-ben nyilatkozik, ahol a riporter - Kovács Andrea - folyamatosan a szavába vág, egy árva mondatot nem hagy végigmondani. A kommentelők 90%-a konkrétan elélvez ettől. (A maradék 10% szerint még túlságosan barátságos is volt interjúalanyával...) A Hertha - egyetlen riport miatt - kirúgja Petry Zsoltot, s az ellenzéki térfélen nincs egy olyan kósza hang, amely elismerné, hogy ez minden, csak nem liberális hozzáállás. Meghal a DK koronavírussal fertőzött tatai képviselője, s az Origo rögtön Dobrev Klára nyakába varrná, összefüggésbe hozva korábbi látogatásával. Ez annyira ízléstelen, hogy már nálam is kiveri a biztosítékot. (Lehet, hogy Fletó is ezen pöccent be igazán?)

 

Valójában minden ellenem szól. Azt már nagyon régen tudjuk, hogy a politikai üzenetet egyszerűvé és közérthetővé kell butítani, hogy még a legiskolázatlanabb rétegek is értsék. Az azonban némiképp talán új, hogy gyűlölködőnek is kell lennie. Jelen állás szerint úgy tűnik: tényleg nem értünk a szép szóból. Ezt viszont valamiért képtelen vagyok elfogadni. Talán csak az idealizmusom az oka. Talán az, hogy tegnap volt a költészet napja, s ez automatikusan emelkedetté teszi a lelket. Valamiért rendületlenül hiszek az együttműködésben, a barátságban és egymás tiszteletében. Lehet, hogy a közéletben ez ma még nem működik, de talán majd holnap. Vagy holnapután. Tényleg naivitás?

 

"A kapitalizmus gonosz - meg kell semmisíteni"

kapitalizmus.jpg

 

A jó filmek egyik ismérve, hogy odaszegezi a nézőt a képernyőhöz. Michael Moore alkotása, a Kapitalizmus: Szeretem című agymosási kísérlet olyan brutálisan ostoba, szájbarágós és hatásvadász, hogy egyszerűen képtelen voltam együltemben végignézni. A rendező tökéletesen hülyének nézi a befogadót. Semmi mást nem éreztem, csak hogy képkockáról képkockára megy fel bennem a pumpa. Oly sűrűn kellett megszakítanom a lejátszást - az asszonyra zúdítva legcifrább káromkodásaimat, aki szerencsétlenségére szintén a nappaliban tartózkodott -, hogy végül két napba telt, mire a végére értem. Az elmúlt húsz évben számos ehhez hasonló, széles néptömegeket elérő, mélyen kommunista szemléletű dokumentumfilm készült az Egyesült Államokban (The Corporation, Bennfentesek stb.). Michael Moore munkája még ezen borzalmak között is az igazi mélypontot jelenti.

 

Hogy megértsük, miként készülnek a valódi propagandafilmek, egy pillanatra játsszunk el a gondolattal, hogy a szabadság esküdt ellenségei vagyunk! Vajon milyen eszközökkel kívánnánk rávenni nézőinket, hogy csatlakozzanak végtelenül perverz álláspontunkhoz? Nem nagy ügy, mindössze két lépcsőfokra vagyunk e céltól. Az első teendő, hogy bemutassunk egy sor olyan egyéni drámát, amely a világtörténelem során párszor már megtörtént olyanokkal, akik a szabadság útját járták: közlekedési balesetek, drogproblémák, alkoholizmus, elhízás, tüdőrák, válás stb. Ezek mindegyikéből százszámra találunk sorstragédiákat, s hozzá könnyes szemű családtagokat. Innentől már csak egy lépés, hogy a néző helyett kimondjuk: ez a pokol maga a szabadság. (Természetesen egyetlen szót se szóljunk azokról az alapvető áldásokról, amelyeket a szabadság nyújt, csakis arra az 1%-ra koncentráljunk, amiből baj lehet!) Sulykoljuk megkérdőjelezhetetlen dogmaként: az egyéni szabadság életveszélyes, ezért nagy mértékben korlátozni szükséges. Vagy akár Michael Moore szavaival: a szabadság gonosz, meg kell semmisíteni! Nos, pontosan így készült a Kapitalizmus: Szeretem című film is. 

 

Egészen arcpirító az az attitűd, amely e propagandamozit jellemzi. "Könnyebb letudni a diákhitelt, ha a friss diplomások a bankoknak dolgoznak és nem a közjóért." Ilyen és ehhez hasonló mondatok százával hangzanak el a riportalanyok szájából. Aki tanult marketinget, vagy politikai kommunikációt, azonnal levágja a csalárd trükköt: a beszélő úgy fogalmaz, mintha az egyetem utáni elhelyezkedés kérdése volna a fő közlendő, miközben evidenciaként sugallja, hogy a bankszektor nem a közjót szolgálja. A kevésbé éberek tudattalanjában akadálytalanul rögzül a valódi üzenet: a bankok a társadalom ellenségei. (Nyíltan megfogalmazva talán az elme ellenállásába ütközne, így azonban simán átcsúszik az ingerküszöb alatt.) Ugyanezt a mocsok csalárdságot alkalmazta annak idején Gulyás Zoltán is Aradszky Lászlóval szemben, amikor a Kész Átverés álriportjában a következő kérdést fogalmazta meg: "Nem villant-e át az agyadon az, hogy az új zenei irányzatokkal lépést kéne tartani: hiphop, dance, house? Tehát olyan zenei világot felvenni magad köré, amivel vissza tudnál kerülni a zenei életbe." (A pimaszkodás nyilvánvaló céljával, azonban rejtett premisszaként tálalta, hogy az énekes már rég eltűnt a süllyesztőben. Aradszky persze berágott, ahogyan kell, mi pedig vinnyogva röhögtünk a képernyő előtt.)

 

moore2.jpg

MICHAEL MOORE - AZ OSCAR-DÍJAS, SZÉLSŐBALOS RENDEZŐ

 

Michael Moore eszköztára egészen botrányos. Az még hagyján, hogy látunk kilakoltatást, síró gyerekeket és munkájuk elvesztésén pityergő alkalmazottakat. Ezek az érzelmi manipuláció legolcsóbb, ám garantáltan működő eszközei. Eggyel durvább, hogy az egyház embereit és a vallást is segítségül hívja. Három papot is megszólaltat, akik mind egyetértenek abban, hogy a kapitalizmus erkölcstelen, obszcén, gyalázatos és ellentétes Krisztus igéjével. Az csupán apróság, hogy ez a nyíltan kommunista tempó Ferenc pápa megjelenéséig nem igazán jellemezte az egyházat. A mélyebb probléma az, hogy az evangéliumok szellemiségét sem tükrözi. Nyilván nem lepődünk meg: az elmúlt kétezer év során csupán elvétve találkoztunk olyanokkal, akik értették volna a jézusi tanítást. A rendező részéről mindenesetre rafinált húzás, hogy ideológiai tekintetben képes maga mellé állítani azokat, akiket valószínűleg az első körben végeznének ki bármilyen kommunista rendszerben. Mindezeknél is arcpirítóbb, amikor a bolsevikok legősibb trükkjét veszi elő: a saját vétkével vádolja meg ellenfelét. Az a dermesztő jelenet, amelyben amerikai kisdiákok kórusban mantrázzák a kapitalista alapdogmákat, a valóságban a legkevésbé sem jellemző a szabad társadalmakra, annál inkább a Moore által favorizált kommunista világra. Két nappal ezelőtt április negyedikét mutatott a naptár. Emlékszünk még, miket énekeltettek velünk ilyentájt kisdobosként, meg úttörőként? "Érctorkok harsogva zúgják a szélnek felszabadítónk hősi nevét!" Már tizenévesen is rém kínos volt részt venni e nyomorult képmutatásban, felszabadítónak hazudva a megszállókat. És akkor jön Michael Moore, és úgy tesz, mintha a gyerekek agymosása a kapitalista világ sajátja lenne... Egészen döbbenetes, hogy minden aljasságot bedob, semmitől sem riad vissza.

 

PROFITORIENTÁLT BÖRTÖN

 

A film bemutat pár igazán csúnya történetet, a legvisszataszítóbbat mindjárt az elején. A sztori Pennsylvaniában játszódik, ahol Wilkes-Barre önkormányzata egy magántulajdonban lévő börtönt bíz meg a fiatalkorúakat érintő büntetés-végrehajtási feladatok ellátásával. Tekintve, hogy az üzemeltetők az elítéltek után fejpénzt kapnak, érdekeltek a magas kihasználtságban. Ez úgy valósul meg, hogy a helyi igazságszolgáltatás mindenfajta piszlicsáré ügy miatt elzárásra ítéli a környék tinédzsereit (füves cigi, családi veszekedés, szemtelenség a tanárral stb.), ráadásul a büntetés mértékét önkényesen alakítják, sokszor hónapokkal megnyújtva az eredeti ítéletben szereplő időtartamot. A narráció pedig: "Tulajdonképpen érthető. Ha egy állami intézményből profitorientált vállalat lesz, mégis mit várunk? Mi fogja vezérelni őket?" A bicska kinyílik az ember zsebében, hogy ilyen megtörténhet a 21. században, de bevallom, majdnem ennyire felzaklat az is, hogy a film e mocsokságot igyekszik a kapitalizmus nyakába varrni. Holott teljesen világos: a piaci működés itt csupán eszközként szolgál. A bűnt a gátlástalanul aljas és korrupt bírók, illetve városi vezetők követik el, akik - puszta anyagi érdekből - képesek gyerekek életével játszani. Maga a börtön csupán kifizetőhely, semmi egyéb. De Michael Moore erről nyilván nem beszél, hiszen az igazság - mely szerint a visszaélés a hatalom és nem a piac részéről történik -, pont az ő kommunista narratíváját gyengítené.

 

A 2008-2009-ES VILÁGVÁLSÁG

 

Ugyanazzal az érveléssel találkozunk itt is, mint a fiatalkorúak börtönsztorijában. Az ingatlanlufi kipukkad, s pénzintézetek egész sora kezd bedőlni. A piaci logika tiszta és világos: "A Wall Street takarítsa el a saját piszkát!" - ahogyan ezt az egyik kongresszusi képviselő meg is fogalmazza. Nem így történik: Bush 700 milliárd dolláros mentőcsomagját - ha második nekifutásra is - végül sikerül elfogadtatni. A kabinet - két hónappal az elnökválasztás előtt - mindent elkövet a földcsuszamlás megakadályozására, s az adófizetők pénzéből vastagon kitömi a felelőtlenül gazdálkodó hitelintézeteket. Nyilván visszatetsző, amikor e mentőövet - többek közt - bankvezérek prémiumkifizetéseire fordítják, mindazonáltal szögezzük le: ez a legkevésbé a kapitalizmus bűne. Amikor a központi hatalom kontroll nélkül herdálja a polgárok pénzét, s a válságot előidéző "szakembereket" kormányzati pozícióba emeli, olyankor nem csupán sportszerűtlen a piaci működést kritizálni, de nélkülöz minden józan logikát is.

 

PILÓTÁK, INGATLANTULAJDONOSOK, MUNKAVÁLLALÓK

 

A film számos egyéni sorstragédiát bemutat. Külön foglalkozik az alacsony fizetésű pilótákkal, megemlítve, hogy sokan közülük másodállást is vállalnak. Eléggé el nem ítélhető módon igyekszik olyan hatást kelteni, mintha mindez alapjaiban veszélyeztetné a repülés biztonságát. Mi több, a 2009. februárban történt buffalói katasztrófát is megpróbálja összefüggésbe hozni az alulfizetettséggel. Kevés ennél szemérmetlenebb kommunikációs fogással találkozni. A világ számos pontján az állami egészségügyben dolgozók is éppen eléggé túlhajszoltak, ám még sosem hallottam olyat, hogy bárki a kormányt hibáztatta volna egy-egy műhiba miatt. Michael Moore meg sem említi, hogy a bér kérdése tipikusan olyan probléma, amelyet a piac gyorsan és hatékonyan kezelni képes. Ha a pilóták keveslik a javadalmazásukat, egy részük új munka után fog nézni. Ez szakemberhiányt teremt és automatikusan emeli a fizetéseket. Semmi sem ilyen egyszerű. "Ön egy valóságos aranybányán ül. Van egy saját bankja. Az ön bankja. Ezzel a bankkal még több pénzhez juthat. Csak vegyen fel hitelt a házára! Mindenki ezt teszi..." - ez már az ingatlantulajdonosokat szédítő propaganda, melynek hatására - a film narratívája szerint - tömegek veszítették el a fedelet a fejük felől, főképp az idősebb korosztályból. Nos, aki olyan felelőtlen, hogy - vakmerő tőzsdei szerencsejátékot űzve, vagy épp luxusutazásra költve - kockára teszi a saját otthonát, az jócskán meg is érdemli. Döbbenetes, hogy a baloldali ideológia megszállottjai mindenkit komplett idiótának tekintenek. Mintha elég lenne, hogy elhangzik: "mindenki ezt teszi", s a többség már ugrana is a kútba. Tényleg ennyire bofolyásolható lenne az átlagamerikai? Mint minden kommunista ihletettségű alkotásban, itt is bőséggel megjelenik a bezáró üzem és a munkájának búcsút intő alkalmazott karaktere. Akármilyen szomorú is, de ez is az élet természetes velejárója. A kapitalizmus valóban nem garantál sem kiemelkedő béreket, sem biztos lakhatást, sem pedig élethosszig tartó munkahelyet. De vajon ismerünk olyan berendezkedési formát, amelyik igen? Jómagam még csak nem is hallottam ilyenről.

 

EGY IGAZI NYALÁNKSÁG

 

Könnyek, özvegyek, árvák - illetve halottakon nyerészkedő gaz kapitalisták... A film egyik legdrámaibbnak szánt része konkrétan a nagy semmin lovagol. A gyászolók fájdalma mindig empátiát kelt, felháborodásuk ugyanakkor aligha racionális. Történt ugyanis, hogy az elhunytak kapcsán munkaadójuk - az érintetteket még csak nem is tájékoztatva - életbiztosítást kötött, magát a céget nevezve meg kedvezményezettként. S most, hogy a család a könnyeit nyeli, a multi nagyvállalat mindeközben dollármilliókat kaszál. Természetesen minden józanul gondolkodó néző gyorsan belátja, hogy egyazon esemény egymástól tökéletesen független fejezeteiről van szó. A munkaadó a saját pénzét kockáztatva fogadást kötött alkalmazottja életére. Ez körülbelül olyan, mintha a Tippmixen a magyar válogatott vereségére tennénk. Nem egy szívderítő várakozás, de néha ez a realitás. A filmben bemutatott gyászoló hozzátartozók felindultsága elnézhető, hiszen a fajdalom bármelyikünk elméjét tompítani képes. Mi a helyzet ugyanakkor velünk, érzelmileg semleges nézőkkel? Számunkra talán világos, hogy a veszteségérzet önmagában még nem senkit sem tesz jogosulttá a másik profitjából való részesedésre. A munkáltató nagyvállalat ugyanígy kaszálhatott volna a részvénypiacon is, az árváknak ahhoz is éppen ennyi közük lenne.

 

PÁR POZITÍV PÉLDA

 

Az igazán vicces az, hogy amikor végre minden tekintetben pozitív - még Michael Moore-nak is tetsző - példákat látunk, a film mindet úgy tálalja, mintha a kapitalizmuson túli világba merészkedtünk volna. Erről természetesen szó sincs. Bemutatásra kerül egy ipari robotokat gyártó cég, majd egy kenyérüzem. Közös vonásuk, hogy a dolgozók mindkét esetben tulajdonosok is egyúttal, akik részt vesznek a társaság - demokratikusan megszülető - döntéseiben. Mit lehetne ehhez hozzáfűzni? Hajrá! Legyen minél több ilyen cég! Bárki előtt nyitott a pálya, hogy ilyen példaértékű vállalkozást építsen, a kapitalizmus legnagyobb dicsőségére. Kapunk némi ízelítőt egy chicagói gyárfoglalásról is, melynek során elbocsátott alkalmazottak követelik jogos, elmaradt bérüket és egyéb juttatásaikat - kitartásukat végül siker koronázza. Számomra egészen döbbenetes, hogy a munkások érdekérvényesítő akcióit, illetve a szakszervezeti megmozdulásokat még a 21. században is úgy lehet tálalni, mintha idegenek volnának a piaci működés szellemétől. A valóság az, hogy ezek épp oly szervesen hozzátartoznak a kapitalizmushoz, mint a termékek és szolgáltatások folyamatos versenye és a befektetők profitmotiváltsága.

 

moore3.jpg

 

Úgy tűnik, az elvetett mag lassacskán szárba szökken. Az Egyesült Államokban, mely valaha maga volt a szabadság, a demokrácia és a kapitalizmus hazája, mára jelentősen megváltozott a közhangulat. A millenniumi generáció (24-39 évesek) egyre nagyobb szegmense támogatja a kommunizmust. A vörös lelkűek 2018-as, 28%-os részaránya - mindössze egyetlen esztendő alatt!! - 2019-re elérte a 36%-ot. Ez valami egészen tragikus. Még akkor is, ha annyira sem ismerik a világtörténelmet, mint európai kortársaik. Michael Moore és a többi mélybalos, tengerentúli megmondóember valami nagyon sötét jövő felé terelik a Föld egykoron legfejlettebb országát. Jó lenne, ha legalább mi, itt Közép-Európában észnél lennénk. Én szóltam.

süti beállítások módosítása