A napokban egy lakossági fórumon vettem részt, ahol Takács Péter egészségügyi államtitkár volt a meghívott vendég. A pali irgalmatlanul felkészült - minden létező adatot azonnal előránt elméje valamely rejtett zugából. Miközben hallgattam, azon kaptam magam, hogy az állami egészségügyi ellátás előnyein pörög az agyam. Libertárius vagyok, nehéz lesz letéríteni erről az útról - már az nagy dolog, hogy egyáltalán elgondolkodom rajta.

Ha történetesen a kultúráért felelős államtitkár ült volna a pódiumon, beszélhetett volna hajnalig, nehéz lett volna meggyőznie bármiről. Vegyük csak a színházak működését! Mi történne, ha holnaptól elapadna minden állami támogatás? A jegyárak megháromszorozódnának; ezután kizárólag a nézők finanszíroznák az előadásokat. Történne bármi katasztrófa? Aligha. És nem csupán azért nem, mert a kultúra - szemben az egészségügyi szolgáltatásokkal - sokak számára simán nélkülözhető. Hanem azért sem, mert a színházak nem alkotnak egymással vertikálisan és horizontálisan összefüggő, szerves rendszert, sokkal inkább különálló szigetekként működnek. (Még akkor is, ha a vendégjáték meglehetősen gyakori.) E téren az égvilágon semmi fennakadást nem okoz, ha néhány társulat megszűnik, illetve ha - immáron piaci alapon - újak jönnek létre. Az egészségügy ezzel össze sem hasonlítható. Itt egy olyan hatalmas, komplex rendszert látunk, ahol muszáj figyelembe vennünk a mérethatékonyság, a lépcsőzetesség és az erőforrás-megosztás szempontjait, illetve az ezekből fakadó lehetőségeket.

Hogy teljes legyen a kép, rögzítsük már az elején a piaci szolgáltatás előnyeit. A magánellátás fő vonzereje a gyorsaság, az azonnali hozzáférés - itt nincsenek várólisták. A hotel-szintű kórtermek, az udvarias bánásmód, az alapos és figyelmes vizit, valamint a pazar menü nagyságrendekkel jobb "betegélményt" eredményez. A modern műtéti eljárások is jellemzően a magánszektorban jelennek meg először. Tekintetünket makroszintre emelve: a piaci szférában mindenki olyan szintű szolgáltatást vesz igénybe amilyet csak hajlandó megfizetni, és mindenki kizárólag a saját ellátását finanszírozza. Az alkoholisták, drogosok, dohányosok és egyéb önsorsrontók kezelésének költségei nem hárulnak a felelősségteljesen élőkre. 

Gyermekeim anyja nemrég a háziorvosunknál járt, s meglepően gyorsan végzett. Már akkor egy nagyot nézett, amikor megérkezett, s a váróterem kongott az ürességtől. Azonnal sorra került, s hangot is adott csodálkozásának. A doktornő csak legyintett: "Ma piacnap van..." Számunkra ez értelmezhetetlen és megmosolyogtató, ám tény, hogy az öregek egy jelentős része hobbiból, unaloműzésként, magányának enyhítése céljából jár orvoshoz. A vérnyomását megmérhetné otthon is, a receptet felirathatná akár telefonon is. Mégis: sokaknak ez valódi életforma, a mindennapok szerves része. Nem csoda, hogy a magyar háziorvosi rendszer túlterhelt, és a vizitek száma nemzetközi szinten is magas. Hazánkban egy átlagos lakos évente többször találkozik orvossal, mint az EU-s átlag és a hatvanöt év felettiek teszik ki a háziorvosi forgalom oroszlánrészét. A magánellátásban természetesen e jelenség is teljességgel ismeretlen.

E rövid kitérő után vissza az állami egészségügyhöz! Mi szól mellette?

• ADATVAGYON - Az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Tér egy olyan központi informatikai rendszert takar, ahol minden orvos hozzáfér minden beteg minden leletéhez, kórtötrénetéhez, vizsgálati eredményéhez. Magyarországon ez profi módon működik, mi több: a magánegészségügyi szolgáltatók is részei és használói e rendszernek. Egy olyan világban, ahol a piaci szereplők egymástól elszigetelten működnek - hacsak nincs egy központi koordinátor -, nem jön létre ilyen adatbázis. Ez feleslegesen elvégzett vizsgálatokat, de minimum papír alapú leletek őrzését és állandó hordozását eredményezné. Meglepően kevés ország rendelkezik a hazaihoz hasonló rendszerrel: mindössze Dánia, Finnoország és Észtország érdemel említést.
• VÁRÓLISTÁK - Ami a beteg számára bosszúság, az az állami egészségügy számára a hatékonyság keresletoldali garanciája. Egy azonnali - vagy legalábbis igen gyors - ellátást ígérő magánklinikának minden időben megfelelő kapacitással kell rendelkezni orvosok és infrastruktúra terén egyaránt. Ez elkerülhetetlenül azzal jár, hogy lesznek üresjáratok, kihasználatlan erőforrások. Összességében jóval drágább rendszer jön létre, amit nyilvánvalóan a beteg fog megfizetni. 
• ERŐFORRÁS-MENEDZSMENT - Az orvosok és a betegek is átirányíthatók, ha közeli kórházak kihasználtsága eltérő. Számos műtéti várólista rövidült az elmúlt évek során egyszerű szervezéssel. Ráadásul az állami rendszerben a várólista nem merev: a sürgős esetek előre kerülnek. Ez biztosítja, hogy az orvosi kapacitás oda menjen, ahol a legnagyobb a szükség, s nem feltétlenül oda, ahol a legtöbb a pénz.
• PROGRESSZÍV ELLÁTÁS - Az állami rendszer kézenfekvő lehetősége, hogy lépcsőzetesen épüljön fel. A háziorvos szűri a betegeket, a járóbeteg-ellátás kezeli a többséget, és csak a legbonyolultabb esetek kerülnek a drága centrumkórházakba. Ez a betegút sokkal hatékonyabb, mintha mindenki egyből a professzorhoz menne egy náthával (ami a magánellátásban gyakran előfordul, ha valaki megfizeti).
• SÚLYOS ESETEK KEZELÉSE - A magánegészségügy hajlamos a "mazsolázásra", azaz a nyereséges, gyorsan gyógyítható, alacsony kockázatú esetek (pl. egynapos sebészet, járóbeteg-ellátás) ellátására. Sok esetben az állami rendszer végzi a "piszkos munkát": a költséges, bonyolult, életmentő beavatkozásokat (pl. politrauma, égési sérülések, szervátültetés, intenzív terápia), amelyek üzletileg nem lennének kifizetődőek egy magánklinika számára.
• BESZERZÉS - Ha az állam egyetlen központi megrendelőként lép fel (például vakcinák, drága rákgyógyszerek vagy MRI-készülékek beszerzésekor), hatalmas kedvezményeket tud kiharcolni a gyártóknál. 
• NÉPEGÉSZSÉGÜGYI KUTATÁS - Egy egységes, országos adatbázis aranybánya a kutatók számára. Elemezni lehet a betegségek terjedését, a terápiák hatékonyságát milliók adatain keresztül, ami segíti a prevenciót és a költséghatékony döntéshozatalt.
• EGYETEMES HOZZÁFÉRÉS - Libertáriusként semmi sem áll távolabb tőlem, mint hogy más emberek szépészeti beavatkozásait, nemátalakító műtéteit, avagy önpusztító életmódjukból fakadó orvosi kezelését kívánjam finanszírozni. Ezzel együtt is értéknek tekintem, ha egy alapellátást mindenki megkap. Az állami egészségügy olyan védőhálót jelent, amely biztosítja, hogy a társadalom legszegényebb rétegei, az idősek, a munkanélküliek illetve a krónikus betegek se maradjanak az út szélén.

Az immáron 16 éve kormányzó Fidesz a legnagyobb támadásokat az egészségügy frontján kapja, jelentős részüket joggal. Ám azt még a hivatásos károgók is kénytelenek elismerni, hogy számos területen történt látványos előrelépés 2010 óta, amikor a betegellátás - nyolc év szocialista ámokfutás után - valódi mélypontra került.

• DIGITALIZÁCIÓ - Fent már említésre került: az EESZT 2017-ben indult, majd folyamatosan bővült. Az orvosi dokumentációk, leletek és receptek felhőalapúvá váltak. Megszűnt a papíralapú receptkényszer. Az orvosok azonnal látják a beteg kórtörténetét, gyógyszerelését, függetlenül attól, hogy az ország mely pontján kezelték korábban. Az Ügyfélkapun (EgészségAblak applikáció) keresztül a betegek is azonnal hozzáférnek saját leleteikhez.
• ORVOSI BÉREK RENDEZÉSE - Az orvosi bértábla rendezése történelmi léptékű változást hozott. 2020-2023 között több lépcsőben jelentősen emelkedett az orvosok alapbére, amely így közelebb került az uniós átlaghoz, és látványosan csökkentette az elvándorlási kedvet.
• VÁRÓLISTÁK - A várólisták átláthatósága minden területen jelentősen javult; számos műtéttípusnál a hosszúságuk is látványosan csökkent. Ilyen a szürkehályog-műtét, ilyenek a szívsebészeti és kardiológiai beavatkozások, a laparoszkópiás (bélrendszeri) műtétetek, az urológiai és nőgyógyászati beavatkozások. Leggyengébben a térd- és csípőprotézis terén állunk. Összességében az EU középmezőnyét erősítjük, körülbelül a visegrádi országokkal állunk hasonló szinten (a négyesfogatból a lengyelek teljesítenek a leggyengébben). A nemzetközi összehasonlítást némiképp nehezíti a transzparencia hiánya más országoknál (Románia, Bulgária, Görögország), illetve a kapuőr rendszer (Hollandia), ami azt jelenti, hogy hónapokig tart, míg valaki eljut a szakrendelésre, és egyáltalán felkerül a listára. Ezáltal maga a műtéti lista ugyan rövidebb, ám a tényleges várakozók száma jócskán magasabb lehet.
• DIGITÁLIS IDŐPONTFOGLALÁS - 2010-ben az állami szektorban egyáltalán nem létezett online foglalás. Az EgészségAblak mobilalkalmazáson és az EESZT lakossági portálján keresztül a betegek ma már közvetlenül foglalhatnak időpontot bizonyos szakrendelésekre. Immáron mindenki számára láthatóak a szabad sávok, nem az asszisztens ajánl fel egyet. Ráadásul nem kell rendelési időben telefonálni; a hét 168 órájában bármikor használható. 2024-ben már több millió időpontfoglalás történt digitálisan (főleg laborvizsgálatokra és szakrendelésekre).
• MENTŐSZOLGÁLAT - Az Országos Mentőszolgálat gépjárműparkjának és felszerelésének állapota sokat javult a 2010 előtti időszakhoz képest. A mentőautók átlagéletkora jelentősen csökkent. A kormányzati programok keretében lecserélték a régi, elavult járműveket modern esetkocsikra és mentőgépkocsikra. Az autókban található életmentő eszközök (defibrillátorok, lélegeztetők) színvonala és egységessége is javult.
• INFRASTRUKTURÁLIS FEJLESZTÉSEK - A vidéki kórházak jelentős része - szám szerint 91 - energetikai korszerűsítésen, épületfelújításon és műszerbeszerzésen esett át. A főváros és Pest megye fejlesztésére indított program keretében számos szakrendelő újult meg és kapott új diagnosztikai eszközöket. 2010. óta jelentősen nőtt a diagnosztikai képalkotó berendezések (CT/MRI) száma.
• A CSECSEMŐHALANDÓSÁG CSÖKKENÉSE - Ez az egyik legfontosabb nemzetközi mutató egy ország egészségügyi fejlettségének mérésére. Magyarországon a csecsemőhalandóság (az ezer élveszületésre jutó, egyéves kor alatt elhunyt csecsemők száma) évtizedes távlatban csökkenő tendenciát mutat, és stabilan alacsony szinten, 3-4 ezrelék körül mozog, ami nemzetközi összehasonlításban is jó eredménynek számít. Ez a koraszülött-ellátás (PIC centrumok) fejlesztésének is köszönhető.
• MEDDŐSÉGKEZELÉS - Az állam átvette és finanszírozza a meddőségi kezeléseket. 2010-hez képest a kivizsgálások, a beavatkozások (IVF) és a kapcsolódó gyógyszerek 100%-os támogatást kaptak, így az anyagi akadályok elhárultak a gyermeket tervező párok elől.
• NEMDOHÁNYZÓK VÉDELME - A dohányzás teljes tiltása a zárt közösségi terekben (éttermek, munkahelyek, megállók) mérhetően csökkentette a passzív dohányzásnak való kitettséget.

Takács Péter szerint a magyar egészségügy ma 70%-os állapotban van - már ami a kormány által vállalt és elvégzett munkát illeti. Egy ciklus még bizonyasan kell hozzá, hogy dicsérni lehessen. Persze ne legyenek illúzióink. Nincs egyetlen olyan ország sem e bolygón, amelynek polgárai maradéktalanul elégedettek lennének ellátásukkal. A magyar persze különleges fajtája az emberiségnek. Mi valamiért azt gondoljuk, hogy kubai áron kéne svájci szintű szolgáltatást kapnunk... Ha kellően tudatosak vagyunk, úgy elsősorban arra fogunk fókuszálni, hogy mi magunk mennyit költünk egészségügyi hozzájárulásra (jellemzően a munkáltatónkon keresztül), valamint hogy a központi költségvetés ebből mennyit fordít ténylegesen az adott területre. Ha nagy a differencia, lehet reklamálni. (A valóság az, hogy a tényleges ráfordítások háromnegyedét sem dobjuk össze ily módon, a kormány más forrásokból pótolja a hiányzó részt.) Én mindenesetre azt mondom: a világért sem szeretnék svájci szintű egészségügyi ellátást. A gatyánkat is ráköltenénk. 

Két éve másról sem írok, mint hogy csupa agyhalott ad egymásnak találkozót a Tisza Párt nevű bolondokházában. Ez eddig tökéletesen igaznak is bizonyult. A kezelhetetlen, fékezhetetlen és beszámíthatatlan Tarr Zoltán mellett láttuk a rém ellenszenves Tokahontas tábornokot, a teljesen alkalmatlan Kulja Andrást, illetve azt a Kollár Kingát, akinek megnyilvánulásain még az MSZP megmaradt tagjai is erősen pironkodtak. Csupa komolytalan, használhatatlan figura. Ám a napokban valami megváltozott.

A Tisza Párt első, és eddig egyetlen figyelemre méltó igazolása Kapitány István. Végre egy szimpatikus arc! Végre valaki, aki nem teljesen ütődött, de nem is pszichopata. Bizonyára naiv vagyok, de számomra megnyugtatóan hat, hogy két esztendő elteltével végre megjelent az ellenzéki térfélen is egy vállalható, alkalmasnak tűnő fickó. Nem mintha komoly esélyeket adnék egy Tisza-győzelemnek. (Mi több: jelentős összegekben fogadtam, hogy Orbán marad a miniszterelnök.) Azt sem gondolom, hogy elég egyetlen rátermett vezető ahhoz, hogy a néppárti frakció részét képező, a brüsszeli elit teljes bizalmát élvező politikai erő szuverénné váljon, s a nemzeti érdeknek megfelelő döntéseket hozzon. Ezzel együtt is örülök Kapitány István színre lépésének. És közben fogalmam sincs, hogy az átlagos Tisza-szavazó ezt miként látja. Eddig Magyar Péter féktelen gyűlölete vonzotta. Most itt egy joviális, mosolygós ember, aki karakterében a teljes ellentéte a szektavezérnek. Nem szorong. Nem indulatos. Nem a zsigeri bosszúvágy hajtja, ugyanis nincs miért bosszút állnia. Sikeres. Ha nem lesz soha miniszter, akkor is egy fantasztikus életpályát hagy maga mögött. Habitusát tekintve sokkal közelebb áll Orbán Viktorhoz, Lázár Jánoshoz vagy Kocsis Mátéhoz, mint a szektavezérhez. Hogyan lesznek képesek befogadni és megkedvelni azok a szavazók, akiknél alapfeltétel a habzó száj? Hogyan lesznek képesek megbarátkozni egy befutott emberrel azok, akik évtizedek óta a legnagyobb lúzereket istenítik, s lelki ősatyjukat, Káint követve minden idegszálukkal gyűlölik a sikereseket?

Egy évvel ezelőtt Rónai Egon vendégül látta Kapitány Istvánt egy hosszabb beszélgetésre. Emberünk már ekkor elmesélte karrierje indulását, mely nem csupán jó sztori, de komoly tanulságokkal is szolgál. Még a nyolcvanas években járunk - a Vasedénynél dolgozott üzletvezető-helyettesként. Egy problémás, reklamáló ügyfelet kellett leszerelnie. Leültette, kávéval kínálta, majd a visszahozott, hibás terméket - a blokk hiányától eltekintve - kicserélte. Fogalma sem volt róla, hogy az illető egy nagykutya a Shellnél, aki nem maradt hálátlan a tisztességes bánásmód után. Megkínálta Kapitányt egy kihívásokkal teli álláslehetőséggel - a többi innen már történelem: 37 éves pályafutás az olajcégnél a világ számos országában, egészen a globális alelnöki pozícióig. (A kormányoldal megmondóemberei szerint e véletlen találkozás története színtiszta mese csupán, ám én hadd legyek hiszékeny. Velem is történtek már hasonló csodák, még ha nemzetközi topmenedzser nem is vált belőlem.) A sztori nem csak a primer és nagyon szimpla üzenete miatt érdekes. Azzal, hogy embertársainkkal érdemes barátságosan bánnunk, minden értelmes földlakó tisztában van, hiszen pont ugyanazt kapjuk vissza a világtól, amit mi magunk nyújtunk. A dolog attól válik igazán pikánssá, ha összevetjük Magyar Péter politikai pályájának indulásával. Mindannyian tudjuk: titokban hangfelvételt készített a lelki terrorban tartott feleségével, majd ezzel kezdett házalni. Hitem szerint ahogyan Kapitány István alapattitűdjébe és indulásába bele volt kódolva a siker, pont ugyanígy borítékolható Magyar Péter csúfos bukása is. Hogy ez mikor és milyen körülmények közt következik be, arról nem sok sejtésünk lehet. De ezzel a romlott, beteg lélekkel egészen biztosan kudarcra van ítélve. "Úgy általában az életben és az üzleti élet is ugyanilyen; ha az ember jóban van az embertársaival mindenütt a világban, az kifizetődik." Mintha Orbán Viktort hallgatnánk, pedig ezek Kapitány István szavai. Én elhiszem neki, hogy tele van barátokkal, akik valóban kedvelik. A szektavezérnek van mit tanulnia tőle. Látjuk, halljuk, miként bánik a munkatársaival, követőivel, miket mond róluk. El sem tudom képzelni, hogy Magyar Péternek akár csak egyetlen valódi barátja is volna, akiben bízhatna, akivel őszintén beszélhetne, aki minden hátsó szándék nélkül bármikor meginna vele egy korsó sört.

A szektavezér egy bő héttel ezelőtt - közel kétórás beszélgetés keretén belül - mutatta be új igazolását. A diskurzus tartalmi részére aligha érdemes kitérni, hiszen szinte kizárólag közhelyeket pufogtattak (haza kell hozni az EU-s pénzeket), a szokásos sirámokat vették elő (több százezer magyar nyugaton próbál szerencsét) és felvázolt világmegváltásuk kimerült a legüresebb általánosságokban (javítani kell a versenyképességünkön). Ami merőben új és említésre feltétlenül érdemes, az Kapitány István békés, higgadt stílusa, konstruktív attitűdje. "Az, hogy egy ország összefogjon, hogy kiegyezzünk, az egy nagyon-nagyon fontos dolog, és én azt gondolom, hogy Magyarországon ez az, amit el kell érnünk. Elsősorban magyarok vagyunk, ez a mi országunk, egymást tisztelnünk, szeretnünk kell. Lehet, hogy politikailag nem értünk egyet; lehet, hogy vannak dolgok, amiben nem egyezik meg a véleményünk, de én azt szeretném, hogyha ez az az ország sokkal, de sokkal egységesebb lenne, és én a magam részéről nyilvánvalóan nyitott vagyok mindenki felé." Mennyire más hang ez, mint az elmúlt két év permanens gyűlölködése, börtönnel és egyéb nyalánkságokkal való fenyegetőzése, kérlelhetetlen árokásása! Hosszú hónapok óta hiányoltam ezt a komoly, érett, indulatoktól mentes hangnemet. Ugyanezt képviseli a külpolitika terén is: "Oroszországban a szakmai részen egy nagyon jó munkakapcsolat alakult ki, egy nagyon erős csapatunk volt. Tehát nagyon kell vigyázni a sztereotípiákra, és nagyon kell vigyázni az üzleti életben, de én azt gondolom, a politikában is; a hidakat nem szabad teljes mértékben felégetni sose." Nyomát sem látni a gyermeteg toporzékolásnak és hisztinek, amely egy életre temetné az oroszokkal való együttműködést. A kínai BYD-val való megállapodás kapcsán így fogalmaz: "Első részben meg kell néznünk ezt a szerződést, nem tudjuk, hogy mi van benne, és addig, amíg amíg nem tudjuk, hogy mi van benne, addig feltételezem, hogy az megfelelő." Ilyen egy kiegyensúlyozott, tisztességes és kellően diplomatikus ember hozzáállása. 180 fokos fordulat Magyar Péter alapattitűdjéhez képest, aki mindig mindenütt csalást, korrupciót, nemzetárulást feltételez, s lassan már annyira sem lehet komolyan venni, mint a futóbolond Hadházy Ákost. "Az ember megtanulja azt, hogy ha a stratégiai célok tiszták, és egészen világos, hogy kinek mit kell csinálni, akkor (...) ragyogóan működnek a dolgok." E gondolat önmagában gyenge közhelynek hatna, ha Kapitány István nem a Tisza Párt új reménységeként jelentkezne be. Ugyanis eddig semmi sem állt távolabb az ellenzék vezető erejétől, mint hogy tiszta stratégiai célokat fessen fel. Mi több: két esztendeje mereven elzárkóznak mindenféle értékválasztástól, minden társadalomfilozófiai állásfoglalástól, s politikájuk pár héttel a választások előtt  sem mutat túl a késő vonatok és a kórházi vakolathibák miatti béna hápogásnál. Talán Kapitány érkezésével ez is megváltozik, s végre megtudhatjuk, mi is történne az országgal egy esetleges kormányváltást követően.

Kapitány István megjelenése mindenesetre számos kérdést felvet az átlagos politikafogyasztóban. Miért e hirtelen és látványos stílusváltás? Eddig mindenki, aki az elmúlt két év során megszólalt a Tisza Párt részéről, ragaszkodott a károgáshoz, a fikázáshoz, a fenyegetőzéshez, a mindenszarizmushoz. Talán látják a valódi közvéleménykutatási adatokat, s rájöttek, hogy ez a hangnem a középen álló bizonytalanokat kifejezetten taszítja? Lehet, hogy az új, immár szimpatikus és szerethető karaktert Brüsszel küldte, menteni a menthetőt? Miként lehetséges, hogy Magyar Péteren kívül ő az egyetlen személy a párt részéről, aki szabadon nyilatkozhat, akin nincs szájkosár? Vajon ki lesz a főnök a továbbiakban? Kapitány István, aki évtizedeken át sok ezer embert irányított, képes lenne felettesének elfogadni egy nyegle, narcisztikus pojácát? Életének bármely állomáshelyén az ilyeneket zavarta el leghamarabb a környezetéből... Talán nem is kell sokat várni, hogy e kérdésekre kielégítő válaszokat kapjunk.

Létezik egy elég általános hiedelem, mely szerint aki vallásos, az automatikusan konzervatív szavazó is egyben. Ez az elképzelés természetesen nem nélkülöz minden alapot. A baloldali politika mindig is lenézte a történelmi felekezeteket, híveiket pedig ostobának, babonásnak tartotta. A szocializmus évtizedeiben maga a vallásgyakorlás sem számított veszélytelen hóbortnak; logikus, hogy a templomlátogatók a mai napig idegenkednek a baloldaltól. Ám ezzel együtt is ennél jóval összetettebb a kérdés - mind spirituális, mind ideológiai, mind gyakorlati tekintetben.

Ha az Egyesült Államokat nézzük, ott elég világos a helyzet. A téma kapcsán végzett felmérések egyértelműen azt igazolják, hogy a vallásgyakorlók jóval nagyobb arányban szavaznak a republikánusokra. Nyugat-Európában a felekezeti identitás sokkal kevésbé határozza meg a pártpreferenciát, ami nem is csoda; az öreg kontinens templomai ma már inkább csak múzeumokként funkcionálnak. Ráadásul a bevándorló hátterűek - akik jellemzően vallásosak - sokkal inkább húznak a baloldal felé. Hazánk e téren valahol e két világ közt található. A vallásosság Magyarországon is pozitív korrelációt mutat a jobboldali pártpreferenciával, ám az összefüggés közel sem olyan erős, mint Amerikában. 

Muszáj látni, hogy a vallások meglehetősen összetett mémkomplexek. Bizonyos elemei - például az évezredes rituálék érintetlen megőrzése - közel állhatnak a konzervatívokhoz, míg más összetevők - merev, dogmatikus ideológia; az önsorsrontásig menő altruizmus - sokkal inkább a baloldaliak világában köszönnek vissza. Ami pedig a lényeget: a spiritualitást, az istenhitet illeti - ez mindkét tábort érintheti, ám elsősorban az alapattitűddel, az érettséggel mutat szoros összefüggést. Egy jobboldali képes lehet erőt és önbizalmat meríteni a teremtő energiákból; míg egy szerencsétlen lúzer pont ugyanolyan passzivitással reménykedhet az isteni csodában, mint ahogy a balos várja az állami beavatkozást. Csak még véletlenül se kelljen felnőnie semmiféle életfeladathoz. 

A vallásosság és a pártpreferencia egymást metsző tengelyei négyféle karaktert jelölnek ki. Mind a négy valós, létező, bár kétségkívül nem azonos gyakorisággal fordulnak elő:

HAGYOMÁNYŐRZŐ - Jellemzően vidéki, templomba járó. A kilenncvenes években a kisgazdákra szavazott, azóta a Fideszt támogatja. Rosszul van a pride-tól és az összes devianciától, amelyet a baloldal felkarol.

POLGÁR - Városi, diplomás, de minimum érettségizett. Ismeri a történelmet, ebből fakadóan mélyen antikommunista. Sohasem fog balos-globalista pártokra szavazni. A felmenői közt még voltak vallásgyakorlók, de ő maga már elszakadt a miselátogatók világától.

PROLI - Ő a tipikus O1G-szavazó. Nem hisz semmiben, s csak nagyon felszínes ismeretekkel bír mind a jelenkor, mind a múlt kapcsán. Alapvető jellemvonása az irigység: gyűlöl mindenkit, aki kiválóbb, gazdagabb, műveltebb vagy tehetségesebb nála - márpedig a világ nagyobbik fele ilyen.

IDEOLÓGIAI MEGSZÁLLOTT - Ő a legérdekesebb karakter mind közül. A vallásból és a politikából is az áldozathozatalt, az önfeladást, az altruizmust tartja a legfontontosabbnak. Ízig-vérig baloldali, küldetéstudatos és hajszolja az életszentséget. Minden migránst és hajléktalant befogadna; minden bűnösnek megbocsátana; mindenét odaadná az ukránoknak, vagy bárkinek. 

Természetesen nem állítom, hogy minden vallásos kormánypártinak szóródik a vetőmag a zsebéből, ahogyan azt sem, hogy minden vallástalan ellenzéki suttyó volna. A fenti karakterleírások csupán sztereotíp vázlatok, melyek pontatlanok ugyan, de a lényeget jól mutatják. Sokkal fontosabb azonban az, hogy magából a vallási tanításból mi következik leginkább. Mivel magyarok vagyunk, Szent István népe, így értelemszerűen a kereszténységre fókuszálunk. Jézus szavait százféle módon értelmezhetjük. Jómagam igyekszem mindig a buddhista-liberális tanításelemeit kihangsúlyozni, bár ezzel egyik szekértáborban sem leszek népszerű. (Még akkor sem, ha a szabad akaratnál aligha találunk lényegesebb keresztény tanítást.) A 19-20. századi baloldali értelmezések, illetve a felszabadítás-teológiai irányzatok nagy előszeretettel hirdették, hogy "Jézus volt az első kommunista". Ez nyilván nettó ökörség, ám ettől még igaz: a Názáretinek voltak radikális mondatai (a Hegyibeszéd különösen meredek), és az őskeresztények életmódja sem volt hétköznapi. "Mindenük közös volt" - olvashatjuk az Apostolok Cselekedeteiben. Lehet tehát némi halvány alapja annak, ha valaki vallásos és baloldali értékrendű is egyben.

A vallásos baloldaliakat sokan láthatatlan csoportként tartják számon, azonban tény, hogy léteznek. Mindannyian hallottunk már keresztény-szocialista és zöld-keresztény elgondolásokról, a legtöbben ismertük a tavaly elhunyt Ferenc pápa világlátását is. Létező fogalom a keresztény anarchizmus is, bár valóban ritkán beszélünk róla. Az sem véletlen, hogy a baloldali kormányok sem nyirbálják radikálisan az egyházaknak juttatott állami támogatásokat - márpedig ha minden hívő a nemzeti oldalra szavazna, úgy ez volna a logikus lépés. A magam részéről rengeteg következetlenséget látok a keresztény tanításban, a baloldali gondolkodásmód pedig maga az önellentmondások tárháza. Ha e kettő néhány ponton kapcsolódik, abban semmi meglepő sincsen. Talán épp a vallás legvitatottabb elemei adják egy pusztítóan beteg politikai ideológia legnemesebb részét. Talán épp a szeretetre, a könyörületre, a szolidaritásra való hivatkozás legitimálja mindazt a borzalmat, amit egy baloldali lelkület hordoz.

"Minden politikai szerveződés, amely egyenlő távolságot tart Gyurcsánytól és Orbántól, harmadik pólust képez." - így ír Puzsér Róbert 2022-ben. "Amikor 2019-ben meghirdettem az ellenzékváltást, ezt annak tudatában tettem, hogy az előválasztást előkészítő tárgyalásokon megtapasztaltam: az ellenzék pártjai annyira inkorrektek, annyira romlottak és annyira megveszekedettek, hogy erre az előválasztásra engem nem szalámit vacsorázni hívtak, hanem szalámiba." Látjuk, hogy Puzsér miként működik: borzasztó nehezen viseli, ha mellőzik. Ilyenkor megsértődik és keres új barátokat. De mindegy is, hogy az ország kritikusának mik a mozgatórugói, abban mindig is igaza volt, hogy az óellenzék szánalmas, impotens, semmire se jó. Helyes volt a meglátása, hogy egy harmadik pólust képezve először az ellenzéket kell leváltani, s csak utána jöhet szóba az esetleges kormányváltás.

Valójában már az LMP is azért jött létre 2009-ben, hogy Gyurcsány és Orbán között bemutasson egy harmadik utat. Célként határozták meg a társadalom és a politikai elit közti távolság csökkentését. Úgy tartották: a jobboldali-baloldali felosztás idejétmúlt és értelmetlen. Tisztaságuk és újszerűségük kedvező fogadtatásra lelt: a 2010-es választás során 7,48%-ot értek el, így bekerültek az Országgyűlésbe. A naiv álmodozók öröme azonban nem sokáig tartott. A harmadik pólus épp hogy megképződött; a Lehet Más a Politika parlamenti frakciója alighogy megalakult, szinte azonnal bomlásnak is indult. Karácsony Gergelyről, Szabó Tímeáról és Jávor Benedekről - a párt meghatározó arcairól - hamar kiderült, hogy lényegében az óellenzékhez húznak, s ez 2012-ben pártszakadáshoz vezetett. "Az a történelmi tapasztalat, hogy ha ezeket befogadod, kivernek a házadból. Ezekkel nem lehet megalkudni, mert vagy ők dominálnak, vagy ők gyakorolnak hegemóniát, vagy az ellenségük vagy." - így látja Schiffer András 14 év távlatából. Az LMP a következő két országgyűlési választáson is a bejutási küszöb felett teljesített, azonban folyamatosan önmagát szalámizva 2024-re gyakorlatilag választói támogatottság nélkül maradt. Utólag lehet filozofálni azon, hogy a folyamatos belső felszültségek emésztették-e fel a nagy reményekkel induló formációt; avagy eleve nem is volt több bennük a kezdeti hét és fél százaléknál - immár sosem fogjuk megtudni. Az viszont bizonyos, hogy a harmadik pólus megképzésére tett első kísérlet sikertelen maradt. "Mondtam Orbánnak: az a helyzet, hogy a Soros-network nem nektek teszi a legrosszabbat, hanem a baloldalnak." - Schiffer András már akkortájt érzékelte, hogy a globalista tábor minden ellenzéki kezdeményezést megszáll vagy bedarál. Ezt látjuk majd a későbbiekben is; talán ez a fő magyarázata annak, hogy az a bizonyos harmadik pólus miért nem tud létrejönni Magyarországon.

A Jobbik is megpróbálkozott valami hasonlóval. Ők a szélsőjobbról érkeztek, nagyjából három és fél percet töltöttek középen, majd villámgyorsan Gyurcsány Ferenc hóna alatt találták magukat. Elvek, értékek és hitelesség híján esélyük sem volt a harmadik út lekövezésére. 2017-ben megalakult a Momentum Mozgalom. Még emlékszem az első vizuális anyagaikra és egyéb megnyilvánulásaikra: piros-fehér-zöld színek, nemzeti elkötelezettség... nos, náluk sem kellett sokat várni, hogy lehulljon az álarc. Egy színtiszta balos-globalista csapat állt előttünk. Sajnáltam nagyon: fiatal, jó arcú emberek - sokkal többre vihették volna. 2022-ben, közvetlenül a választások után Puzsér így látja: "A harmadik pólus jobboldala jelenleg a Mindenki Magyarországa Mozgalom, a Polgári Válasz és az Új Világ Néppárt, baloldala a Magyar Kétfarkú Kutya Párt." Megmosolyogtatóan karcsúnak tűnt ez már akkor is, manapság pláne.

A 2022-es választásokon az ellenzék összefogás-kísérlete csúfos bukást szenvedett, s szabad szemmel is jól látható módon kialakult egy 30%-os választói tömeg (a Fidesz, a Mi Hazánk és a DK támogatóin túli maradék), amelyért bárki bejelentkezhet. Akkor még nem sejtettük, hogy belülről érkezik-e ez a mindenre elszánt, új erő (például a Momentum megújulásával), avagy kívülről. Ám az biztos volt, hogy valaminek történnie kell; aki itt gyorsan és hatékonyan lép, az lesz az ellenzék jövőbeli vezére. Ma már tudjuk, hogy a második verzió valósult meg: Magyar Péter - a megfelelő pillanatban - jött, látott és letarolta a teljes baloldalt. A Tisza Párt épp csak megalakult, máris betöltötte e 30%-os űrt - a 2024-es EP-választáson pont ennyi szavazatot gyűjtöttek. De itt még nem volt megállás: mára gyakorlatilag bedarálták a DK-t is - támogatottságukat tekintve legalább 40%-kal számolhatunk, ennél még a Nézőpont Intézet sem mért kevesebbet 2026. január közepén. A kérdés már csak az, hogy a Tisza Pártot tekinthetjük e harmadik pólusnak, avagy csupán egy átmaszkírozott baloldalt látunk. Érdemes egy percre elmerengnünk az e téren szerzett tapasztalatainkon.

• PÁRTCSALÁD - Magyar Péter csapata másfél éve bejutott az Európai Parlamentbe. Senki sem tartott pisztolyt a fejükhöz, hogy a régi elithez csatlakozzanak, ők mégis megtették, önként és dalolva. Beültek az Európai Néppárt frakciójába. Abba a pártcsaládba, amelynek az utóbbi évek során a fő profiljává a szemfényvesztés vált. Tele van olyan politikai formációkkal, amelyek odahaza nemzeti-konzervatív arculatot mutatnak, miközben internacionalista-baloldali politikát folytatnak. Kivétel nélkül az összes ilyen párt népszerűsége zuhanórepülésbe került saját országában - érthető okból. A szélhámosokat sehol sem szívlelik. A leglátványosabb átverés-show Németországban és Lengyelországban zajlik; MP érzékelhetően ezt a mintát követi.
• KÉPVISELŐK - "Leírom neki magyarul. Én értem, hogy Soros-ügynök és nem tud magyarul... Egyik se szimpi. Olyan tehetségtelen mindegyik." Ezek Magyar Péter szavai brüsszeli képviselőtársai kapcsán. Ha már ő is így látja... Úgy tűnik, van abban valami, amiről Schiffer András beszél. Számomra a (merőben teoretikus) kérdés itt is az, hogy a globalista baloldal csak ekkortájt szállta meg a Tiszát, vagy a párt már eleve így indult? Magyar Péter kezdeti nyilatkozatai egész mások voltak, mint az EP-be jutást követően. Lehet, hogy volt remény a harmadik pólus létrehozására, csak menet közben siklott félre a projekt?
• EP DÖNTÉSEK - A Tisza Párt képviselői megszavazták a migrációs paktumot; az orosz olajimport betiltását; Ilaria Salis mentelmi jogának fenntartását, Ukrajna EU-csatlakozásának elősegítését, továbbá európai forrásokból történő fegyvervásárlásait is. Világos, hogy milyen érdekeket képviselnek. A legtöbb necces kérdésnél távol maradnak, ám olyan még sosem volt, hogy szembementek volna a fősodorral, függetlenül attól, hogy mit kíván a magyar nemzet.
• SZAKÉRTŐK, TÁMOGATÓK - Simonovits András, Kéri László, Petschnig Mária Zita, Surányi György, Bokros Lajos, Lengyel László, Király Júlia, Bódis Kriszta - csupa balos arcot látunk a Tisza Párt körül, többségében politikai dinoszauruszokat. Kissé árnyalná a képet, ha Magyar Péter mellett megszólana néha egy-egy vállalható figura is - de erre két éve hiába várunk. Botka László, Jámbor András, Márki-Zay Péter, Bajnai Gordon és lényegében a Momemtum Mozgalom is beállt a Tisza Párt mögé - sehol senki, akinek vállalható múltja lenne.
• HÍVEK, SZAVAZÓK - Se szeri se száma azoknak a helyszíni riportoknak, amelyek a Tisza-rendezvények helyszínein készülnek. A megkérdezettek többsége támogat mindenféle balos elképzelést, különösen ami az adórendszert illeti. A többség azonnal bevenné Ukrajnát az EU-ba, de még a NATO-ba is, és természetesen korlátlan anyagi támogatásban részesítené észak-keleti szomszédunkat. (Azért kell a NATO-tagság, mert az védelmet jelentene Ukrajnának - mondják. A szemük sem rebben, amikor a következő mondatukban már arról beszélnek, hogy a balti államok mekkora veszélyben vannak - miközben részei e katonai szövetségnek...) De ami a lényeg: soha még olyan megszólalót nem láttam, aki arról számolt volna be, hogy korábban a Fideszt támogatta. A saját - meglehetősen széles - szociális körömben sem ismerek senkit, aki kiábrándult volna a kormánypártból, s rögtön Magyar Péter feltétlen hívévé vált volna. Az ilyenek - kivétel nélkül - a Mi Hazánkat választják. Szóval: akár a Tisza-szimpatizánsok számát, akár a bázisuk földrajzi szerkezetét (Budapest-vidék olló) tekintjük, úgy tűnik: ez körülbelül ugyanaz a tömeg, amely négy éve még MZP-ért lelkesedett. 
• PROGRAM - Január végére ígérik a kormányprogramot, ám azon sem lepődnék meg különösebben, ha sosem derülne ki, mi lett volna a Tisza Párt tényleges terve. Simán lehet, hogy végül mégis elsunnyogják a választásokig, utána meg már a kutyát se fogja érdekelni. Mindenesetre néhány elképzelést maga Magyar Péter tárt elénk - őt talán tekinthetjük hiteles forrásnak... Ilyen a vagyonadó és ilyen a családi pótlék megduplázása is. A progresszív jövedelemadó kapcsán nem tudhatjuk, hogy a szektavezér miként viszonyul hozzá, ám a Tisza-szigetek rendezvényein visszatérő téma - a holdudvarhoz tartozó összes megszólaló támogatja. Csupa-csupa baloldali elemet látunk. Tarr Zoltán pedig a napokban ismét elszabadult - úgy tűnik, ő viseli a legnehezebben a teljes tagságra rákényszerített szájkosarat -, és Facebook-oldalán arról ír, mennyire fontosnak tartja Ukrajna anyagi támogatását... Persze, persze, valójában mindegy, mit nyilatkozik Tarr Zoltán, vagy hogy mit mondanak a holdudvar szakértői. Sőt még az sem számít, Magyar Péter mit ígér, hiszen már másnap letagadhatja, ha éppen úgy ébred. Ám az alapvető attitűd ezekből a morzsákból azért egyértelműen kirajzolódik.
• STÍLUS, KOMMUNIKÁCIÓ - A szektavezér és hívei az O1G féktelen indulatában találnak egymásra. A stílus alapja a kérlelhetetlen Fidesz-ellenesség. A diktatúra a legfinomabb kifejezés, amellyel a rendszert illetik. Fröcsög a gyűlölet, gyűlik az agresszió és fokozódik a rettenetes bosszúvágy. Hogy mindez személyes érintettségből, primitív, proli lelkületből, avagy az évtizedek óta sulykolt balos propagandából fakad, szinte mindegy is. A lényeg az, hogy Magyar Péter a konstruktív és mértéktartó államférfi szerepe helyett a gyűlölethadsereg vezérét alakítja, mégpedig olyan meggyőzően, hogy még a DK legelvetemültebb, véresszájú kommunistái is elszégyellik magukat mellette. Nos: ez sem az az elem, amely arról árulkodna, hogy sikerült megképezni a harmadik pólust.

Amennyiben tekintetünket a teljes nyugati civilizációra vetjük, azt fogjuk tapasztalni, hogy a harmadik pólus koncepciója gyakorlatilag sehol sem működik. Az angolszász világot - az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát - vizsgálva nem leszünk sokkal okosabbak, már ami a szavazói attitűdöket illeti. Ezekben az országokban a választási rendszer kikényszeríti a kétpólusú pártstruktúrát - álmodozzanak bármiről is a széplelkű szavazópolgárok. Németországban más a helyzet: ott évtizedeken át a Szabaddemokrata Párt jelentette a harmadik utat, illetve a mérleg nyelvét, mindazonáltal nagy tömegeket soha nem tudott megmozgatni; még a legjobb időszakaiban sem érte el a 15%-os támogatottságot. Franciaországban, Hollandiában és Belgiumban is valami hasonlót látunk: mindenütt léteznek centrista pártok, ám sehol sem válnak meghatározó erővé; mindenütt 10-15% körüli üvegplafonba ütköznek. 

A Tisza Párt megjelenése és felemelkedése számos tanulságot hordoz, számomra azonban mind közül a legérdekesebb az, hogy a magyarságnak nincs valódi igénye a harmadik pólusra. Bár a választási rendszerünk megengedné, a nép nem kér belőle. Boldog lettem volna, ha felépül egy mérsékelt, középutas, a brüsszeli elittől független politikai erő Vona Gábor, Schiffer András, Puzsér Róbert, vagy akár Magyar Péter vezetésével. Nem ez történt. Hiába mesél a politikai szociológia kommunistákról, szociáldemokratákról, progresszívekről és mérsékelt konzervatívokról, mindezzel szemben úgy tűnik: Magyarországon a nemzeti oldalnak csupán egyetlen ellenzéke van. Mégpedig olyan ellenzéke, mely végtelenül igénytelen. Nincsenek elvei, nincsenek értékei és nincsenek elvárásai sem. Csak dühe van. Löttyös indulata. Számukra Kun Béla épp olyan megfelelő, mint Rákosi Mátyás, Kádár János, Gyurcsány Ferenc vagy épp Magyar Péter. Csak ne Orbán. Ide tényleg nem kell harmadik pólus. 

Sokan gondoljuk úgy, hogy az állam nem jó gazda. Elégedetten nyugtázzuk, hogy a tervgazdaság csúfos bukását követően a fogyasztási cikkeket ma már a magánszektor állítja elő. Örülünk annak is, ha minél kevesebb a központi, bürokratikus előírás. Ám odáig csak kevesen mennek el, hogy az anarcho-kapitalista társadalmat tekintenék ideálisnak. A legtöbben azért szükségesnek látjuk, hogy az állam valamilyen formában létezzen - a legtöbb intellektuális politikai vita épp azt feszegeti, milyen legyen ez a forma. Jómagam az éjjeliőr-típusú államot preferálnám, amely semmi mást nem tesz, csupán polgárai biztonságát és jogbiztonságát óvja, ezen túlmenően nem szól bele semmibe. Nyilvánvaló persze, hogy még egy ilyen minimalista projekt is számtalan kérdést felvet.

Rendőrségre, határvédelemre és igazságszolgáltatásra természetesen szükség van. Ezek a legelemibb állami funkciók, működtetésük ugyanakkor jelentős forrásokat igényel. Ayn Rand Az állam finanszírozása egy szabad társadalomban című esszéjében arra tesz kísérletet, hogy tippeket adjon az önkéntes alapon történő adózáshoz. "Szemléltetésként (és csakis szemléltetésként) nézzük meg az alábbi lehetőséget! Az egyik legalapvetőbb szükséges szolgáltatás, amit csak az állam nyújthat, az a polgárok közti szerződéses megállapodások védelme. Tegyük fel, hogy az állam csak azokat a szerződéseket biztosítaná - azaz ismerné el törvényesen jogosnak és érvényesíthetőnek -, amelyek egy államnak kifizetett díjjal lettek biztosítva, a díj pedig egy törvényesen rögzített százaléka lenne a szerződéses ügyletben foglalt összegeknek. Az ilyen biztosítás nem lenne kötelező; nem szabnának ki törvényes büntetést azokra, akik nem használták - ők szabadon köthetnének szóbeli megegyezéseket, vagy írhatnának alá biztosítással nem rendelkező szerződéseket, ha úgy kívánják. Az egyetlen következmény az lenne, hogy az ilyen megállapodásokat vagy szerződéseket nem lehetne törvényesen érvényesíteni, és ha megszegnék őket, a károsult fél nem követelhetne jóvátételt a bíróságon." Szeretem, ahogyan Ayn Rand gondolkodik, s a magam részéről megfontolásra érdemesnek látom elképzelését. Ám ha el is tekintünk az önkéntes finanszírozástól, illetve annak vázolt módjától, azt azért egészen magabiztosan rögzíthetjük, hogy a jogszerűség védőangyala, a szerződések betartásának őre az állam; s már ezen alapfunkciójánál fogva is a gazdaság meghatározó szereplőjévé lép elő. 

Ha van valami, amiben minden józan lélek egyetért, az az, hogy a tiszta verseny a piac minden szereplője számára áldásos. Alacsonyan tartja az árakat; az egekbe emeli a minőséget; bátorítja a fejlesztéseket, vagyis összességében a fogyasztói jólétet szolgálja. Nem kérdés tehát, hogy a lehető legszabadabb piaci működés elősegítése és megóvása evidens társadalmi érdek, a vita csupán az eszközök terén jelentkezik. Alapvető paradoxon a versenypolitika terén, hogy szabad-e beavatkozni a piaci játékszabályokba a szabad működés megóvása érdekében. A fejlett világ jelenkori válasza az, hogy igen, s ez kartell-ellenes törvényekben, versenyhivatalok felállításában ölt testet. Az osztrák iskola képviselői (a libertáriusok) szerint a szabad piacon nem jöhet létre tartós monopólium, csakis állami szerepvállalással. Így aztán teljesen értelmetlen már a felvetés is, mely szerint az államnak kéne megvédenie a piacot magától az államtól... Létezik még egy dilemma, amely a patrióta és a globalista tábor között feszül. Az előbbi nagy hangsúlyt fektet a hazai termelők/szolgáltatók védelmére, míg a globalista tábor szerint ez káros és felesleges. Ha ma kezdődne a történelem, így minden szereplő egyenlő eséllyel állna a startvonalhoz, úgy magam is a globalista álláspontot képviselném, mert így minden nemzet a számára legelőnyösebb gazdasági szerkezetet alakíthatná ki - mindenki azzal foglalkozhatna, amiben a legjobb. Tekintve azonban, hogy hazánk a Nyugathoz képest sok évtizedes hátrányból indul, nem tartom ördögtől valónak a magyar vállakozók előnyben részesítését a nemzetközi szereplőkkel szemben. Akárhogy is: a versenyszabályok kialakítása is egy olyan terület, amellyel az állam is résztvevővé válik - minimum játékvezetői szinten.

A legtöbben, akik az egyén szabadságát tartjuk a legnagyobb értéknek, azért mégsem érjük be az alapvető biztonsági szolgáltatásokkal és a piaci működés megóvásával. Lehet vitatkozni azon, hogy az állam milyen szintű egészségügyi szolgáltatást nyújtson, azonban a központi mentőszolgálatot és a sürgősségi ellátást aligha szüntetné meg bárki. De ugorjonk egy nagyot az igények palettáján: nem ismerek olyat, aki állami fogászatra járna. Azon meg csak mosolygunk, amikor európai balos kormányprogramok a nemváltó műtéteket is a TB-finanszírozás keretébe helyeznék. Hasonló a helyzet az oktatással is. Szinte mindenki egyetért abban, hogy érdemes a 6-10 éves gyerekeket megtanítani írni, olvasni, számolni, mégpedig egységes, általános iskolai rendszerben. De miért kéne, hogy a felsőoktatás is állami feladat legyen? Az meg végképp kérdés, hogy miért kell az államnak színházat, vallást, köztévét finanszíroznia. A legjobb az volna, ha mindenki feleannyi adót fizetne, s szabadon dönthentne afelől, hogy az így megtakarított pénzét miféle kultúrára, felekezetre, médiatermékre költi, ha költi egyáltalán. Ám akárhogy is: már a minimalista egészségügy és oktatás is piaci szereplővé teszi az államot.

A legfeleslegesebb és legkárosabb állami beavatkozások egyértelműen a baloldali intézkedések; az újraelosztás különböző formái. Ezek lényege minden esetben: megsarcolni a társadalmat, vagy annak egy szeletét és a bevételt egy kedvezményezett csoport számára átadni. Leszámítva a fogyatékossággal élőket és az alkalmas szülő nélkül felnövő gyermekeket, nincs egyetlen olyan szegmense sem a társadalomnak, amelyet valódi áldozati csoportnak tekinthetnénk. Aki egészségi állapotát tekintve képes arra, hogy dolgozzon és eltartsa magát, annak semmi szüksége támogatásra. Léteznek ugyanakkor olyan központi áldások, adományok, ingyenes, vagy kedvezményes díjszabású szolgáltatások, amelyek nem tesznek különbséget szegény és gazdag, iskolázott és tanulatlan, fekete és fehér, férfi és nő között, hanem mindenki számára egységesen elérhetők. Ezt erőforrás-alapú jóléti politikának nevezzük, s a nagyvilágon számos példáját ismerjük. Québec tartományban Észak-Amerika legalacsonyabb áramdíját fizetik, mely egy hatalmas állami vízerőmű-rendszernek köszönhető. Izlandon a gejzírek biztosítják a csaknem ingyenes fűtést. Szaúd-Arábiában és Kuvaitban fillérekért tankol bárki. Idehaza Paks jelentős részben hozzájárul a rezsicsökkentéshez. A felületes szemlélő mindezeket klasszikus baloldali intézkedésként könyvelné el, azonban tévedne. Mivel minden társadalmi csoportot egyetemesen érint, így nincs szó semmiféle újraelosztásról, csupán egyszerűsítésről. Az állam megtehetné azt is, hogy világpiaci áron szolgáltat, cserébe mindenkinek csökkenti az adóját. Körülbelül ugyanott tartanánk, talán csak a legalacsonyabb jövedelműek járnának rosszabbul. (Erre meg azt mondanánk, hogy jobboldali fordulat, miközben lényegében semmi sem változna.) Rögzítsük: ez is egy meghatározó eleme a piaci jelenlétnek, s nemigen prüszköl miatta sem jobbos, sem balos.

1969 volt az első év, amikor közgazdasági Nobel-díjat adtak át. Keneth Arrow az elsők közt, már 1972-ben megkapta, Gerard Debreu pedig 1983-ban. Kettőjükhöz fűződik az Arrow-Debreu tétel, amely azt igazolja, hogy a gazdaságnak létezik egyensúlyi állapota. Ennek feltételei (a teljesség igénye nélkül):

• A keresletek és kínálatok tökéletesen rugalmasak, beleértve a munkaerőét is.
• Nem jelennek meg a gazdaságon kívüli hatások (például természeti katasztrófák, háborúk vagy belső zavargások).
• A gazdasági tevékenységeknek nincsenek a gazdaságon túlmutató hatásai (például környezetszennyezés vagy nyílt visszaélések, csalások).
• Nincsenek monopóliumok, azaz többé-kevésbé szabad piaci versenyt látunk.

Ez a tétel Adam Smith nézeteinek teljes győzelmét bizonyítja. A láthatatlan kéz diadalmasan létre tud hozni egy stabilan fennmaradó gazdasági egyensúlyt, és ezt immár több mint fél évszázada a matematika kérlelhetetlen szigora garantálja. Az egyes kormányzatoknak nincs is más dolguk, mint ezt a nyugodt, káoszmentes állapotot fenntartani a folyton változó körülmények között. (Ha a jelenkort tekintjük, láthatjuk: ez nem is olyan egyszerű feladat.)

Van úgy, hogy nagy társaság vacsorázik együtt, s a végén a pincér közös számával érkezik. Az egyszerűség kedvéért osszuk el tízzel! - javasolja valaki, tekintve, hogy tízfős a csapat. Te persze pislogsz csak, mert egyetlen salátát fogyasztottál mindössze, ám olyan mélyen kell a tárcádba nyúlnod, mintha egy négyszemélyes csülöktálat rendeltél volna. Ha véletlenül a kezedbe kerül a pincér összesítője, látod majd, hogy a többiek méregdrága halkülönlegességeket, egzotikus desszerteket és koktélokat kértek; a kedvenc tételed az a negyvenezer forintos pezsgő, amit az asztal végén ülő, számodra totál ismeretlen lány hozatott. Kicsengeted a lét, ám egy életre meggyűlölöd a szocializmust - az ugyanis pontosan erről szól. Az egyik ember a másikkal fizetteti ki a fogyasztását, az állam pedig asszisztál ehhez. Ha van egy kis eszed, már a vacsoraasztalnál is közbeszólsz, mondván: semmi sem egyszerűbb, mintha mindenki fizeti a magáét. És ugyanígy: ha van egy kis eszed, nem támogatsz olyan politikai törekvést, amely újraelosztó államot hirdet. Közrendre, jogbiztonságra, fűtésre és világításra mindenkinek szüksége van. Ha az állam minden polgára számára biztosítja ezeket, abból nagy baj nem lehet. De innentől döntse el mindenki szabadon, hogy mit és mennyit fogyaszt, valamint hogy mennyit hajlandó dolgozni mindezekért. Nem kéne a takarékosokat, a szorgalmasokat és az egészségüket óvókat büntetni mások rossz szokásai miatt. Ezt az élősködő attitűdöt hagyjuk meg a szocialistáknak!

Úgy tűnik, jó fiú voltam 2025-ben, hiszen karácsonykor rengeteg ajándékot kaptam. Ott várt a fa alatt Plhál Tamás könyve is, amelyet egyetlen délután alatt fel is faltam. Nem volt nehéz azonosulnom a művel; a szerző hasonlóan látja a világot, ahogyan magam is - Magyar Péter jellemrajza kapcsán pedig egyetlen mondatával sem tudok vitatkozni. Szinte csak hab a tortán, hogy piszok jó a tolla; néhol hangosan felnyerítettem olvasás közben.

Ha egyetlen mondatban kéne összegeznem a művet, az körülbelül így festene: Magyar Péter áruló, elmebeteg és megrögzött hazudozó. E posztban kizárólag a harmadik jellemvonásra fókuszálnék, a címnek is egy ennek megfelelő közmondást választottam. Ha valaki áruló - és MP az, hiszen mindent elárult, ami emberileg számít - az egyszerűen gerinctelen, gyökértelen és aljas. Aki elmebeteg, az szimplán sajnálatra méltó - nincs mit elemezni e kettőn. De ha valaki kényszeres hazudozó, az annál érdekesebb. Vajon miért teszi? A rajtakapott férj estét értjük: "Te a szemednek hiszel és nem nekem??" Aki komoly összeggel tartozik, annak is előbb-utóbb lételemévé válik a kamuzás: "Adós embernek sokat kell hazudni" - tartja a régi mondás. (Két cimborám is van, akik kóros hazudozók - mindkettő pókeres és nekem is komoly összeggel lógnak.) Igen ám, de ha valakinek semmi komoly oka nincs rá, ha nyugodtan és kockázatmentesen mondhatná akár az igazat is, az mégis miért kamuzik? A kérdés nem csupán az új messiás fura lelkivilágát érinti, de követőiét is. Esetükben ugyanis nem akad fel nyelvén a hazug. Pontosan tudják, hogy amit megváltó-jelöltjük mond, az nem igaz. Pontosan érzékelik, hogy a tegnapi mondatai tökéletesen szembemennek a maiakkal. Pontosan tudják azt is, hogy bármiféle programot hirdet, bármiféle jövőképet fest, arra a legkevésbé sem építhetnek, hiszen vagy úgy gondolja, vagy nem. Még a fifti-fifti is erős jóindalattal mért prognózis. De nem számít. Lelkes hívei a legkisebb elbizonytalanodás nélkül követik a szektavezért, a füllentők fejedelmét. "Fölteszem, ha Sztálin előmászna a kriptából, és Orbán bukását ígérné, a Magyar-hívek őt is éltetni kezdenék. Bárki, csak Orbán ne. Szállja meg az országot a NATO, csak Orbán bukjon. Ne legyen olimpia, hogy Orbán ne örüljön. És így tovább. Ez egy beszűkült, degenerált tudatállapot, amely orvosért, pszichiáterért kiált. Nem csoda, hogy odavannak Magyar Péterért." - írja a szerző, tökéletes diagnózist adva a fanatikus szektatagok kapcsán. A zsák megtalálja a foltját.

"Nem áll le. Mert nem bír leállni. Neki ezt dobta a gép - nekünk meg őt a hálózat. Mint az idült alkoholista, akinek nulla huszonnégyben innia kell, különben jön a remegés. Magyar Péternek folyton-folyvást, kényszeresen hazudoznia, rágalmaznia, hőbörögnie kell, különben megeszi az ideg. Amikor meg lebukik a hazudozásban - mindig lebukik, hisz nincs egy ép mondata -, folytatja tovább ugyanott, ahol abba sem hagyta. És egy hét múlva már nehéz visszaidézni, mit művelt, mert annyi idő alatt csomó újat hazudik. Elárasztásos módszerrel dolgozik." Eláraszt, mint a Tisza. Talán innen a névválasztás is... Pilhál Tamás pontos képet fest az övcsatos messiás munkastílusáról, s könyvében számos kamudumáját, álhírét, hazugságát kivesézi. Bassár el-Aszad Ferihegyen, internetblokkoló, kémtoll, bennfentes kereskedelem letagadása, EP-képviselőség, mentelmi jog, 4iG részvények... Nem sorolom, a művelt Olvasó már mindről hallhatott. Picit hiányoltam a nagy kedvencemet, melyre a kötet nem tér ki: 2025 június 17-én az Európai Parlamentben - egy spanyol képviselőnek adott válaszában - szemenszedett hazugságnak nevezte, hogy odahaza titokban hangfelvételt készített a feleségéről, Varga Juditról. Számomra ez a csúcs. Egy egész kontinens szeme láttára, füle hallatára is képes ekkorát kamuzni... Idehaza még az ötéves gyerekek is tudják, hogy ezzel indult a pályafutása két évvel ezelőtt. Mire gondolt? Hogy a nemzetközi térben majd nem néznek utána? Ez harminc évvel ezelőtt még reális elképzelés lehetett volna. Ha akkortájt valaki eleresztett egy ordas nagy hazugságot, joggal remélhette, hogy a hallgatóság majd lusta lesz könyvtárakat bújva nyomozni utána. De manapság? Képviselőtársai a telójukon három másodperc alatt visszakeresik a szóban forgó eseményt, s Péterünk még be sem fejezte válaszbeszédét, erkölcsileg máris megsemmisült. Pilhál Tamás alig kétszáz oldalas könyve persze vékonyka ahhoz, hogy MP minden mellébeszélésére rámutasson. Van azonban még nála is alaposabb. A szilveszteri Bayer Show vendége Kocsis Máté volt, aki elmondta: munkatársai listát vezetnek e lódításokról. A műsorban azt játszották, hogy véletlenszerű sorszámokat bedobva felidézik az adott hazugságot... Decemberben az Ellenpont is készített egy összeállítást MP 50 legnagyobb átverését bemutatandó. Bőven van miből válogatni.

A kényszeres hazudozók egyik legnagyobb problémája, hogy idővel maguk is hinni kezdik légből kapott állításaikat. Ráadásul a dolog irányíthatatlan reflexszé válik, már a legjelentéktelenebb témáknál is előkerül. Mindannyian ismerünk ilyen patológiás eseteket. Kiskamasz koromban voltak olyan iskolatársaim, akik autós üldözésekkel (persze a tizenkétéves Andriska ült a volánnál és lerázta a rendőröket), és hasonló fantázia szülte sztorikkal fárasztottak bennünket, de már akkor is csak legyintettünk. Remélem, azóta kinőtték e gyermeteg szokásukat. Ám ha valaki felnőtt létére teszi ezt, az már komoly kérdéseket ébreszt. Térjünk vissza a bevezetőben megfogalmazott dilemmára: vajon miért csinálják? A témának könyvtárnyi az irodalma, s a legtöbb szakcikk egyetért abban, hogy szégyenérzet, alacsony önértékelés, instabil énkép, szorongás és impulzivitás, esetleg narcisztikus, borderline, antiszociális vonások állhatnak a háttérben. Szerintem megérkeztünk. Ez a felsorolás olyan, mintha Magyar Pétert akartuk volna körülírni, megjeleníteni. Csaknem minden elem passzol rá. Történetét jól ismerjük: a sikeres feleség árnyékában élő, ambícióktól fűtött, de összeférhetetlensége miatt a háttérben rekedt, frusztrált, szürke, átlagos NER-yuppie. Jellemét ismerve igazából akkor kéne csodálkoznunk, ha nem vált volna kóros hazudozóvá. Az ilyen embert már e pszichés problémái is a politikai pálya felé terelik, az ugyanis közfigyelmet, hatalmat, továbbá küldetést is ígér - a beteg elme így próbálja gyógyítani magát. Úgy tűnik, a gerinctelen áruló, az elmebajos és a kényszeres hazudozó nem is három különböző probléma, hanem mind egyazon tőről fakad.

Legyünk persze megengedőek! Magyar Péter több száz ismert hazugsága közül nem mind értelmetlen és öncélú. Némelyiknek nagyon is van értelme. Amióta a nyíltan magyargyűlölő Manfred Weber nagyúrhoz dörgölőzik, azóta igyekszik elkerülni, hogy bármilyen fajsúlyos európai témáról - háborúról, Ukrajnáról, migrációról, zöld átállásról, energiapolitikáról, avagy genderügyekről - nyilatkoznia kelljen. Iszonyú nehéz ezzel a mismásolással meggyőzni a középen álló, bizonytalan szavazókat, választást nyerni meg egyenesen lehetetlen - anyapártjával azonban mégsem mehet szembe. G. Fodor Gábor is megfogalmaz egy érdekes szempontot: "Ő úgy közelít a politikához - és ebben szerintem nem téved nagyot -, hogy az olyan, mint egy duruzsolás. Hogy bekapcsolod a tévét, megy egész nap, néha odanézel és látsz valamit, de hogy - ő azt gondolja - nem kell igazat mondania. Mert hogy senki sem fogja számonkérni, hogy mit mondott délelőtt, ha délután mást mond. Ő megy előre gond nélkül a hazgságok rengetegébe." Ha ez praktikusan igaz; ha az átlagos választópolgár igénytelenebb és ostobább annál, mintsem hogy a primitív politikai hőbörgés mélyére nézzen, az üzenet valóságtartalmát ellenőrizze, illetve az összefüggéseket megértse, úgy MP hatékonyan kommunikál. Ha a bizonytalanok olyannyira idióták, hogy elhiszik: a hóesés és a kórházi csővezetékek vízkövesedése is a kormány bűne - akkor tényleg le a kalappal.

"A magyar emberek egy része már most tudni véli, hogy Magyar Pétert az ég - sőt: az Ég - küldte nekünk, hogy kiárassza ránk mindenható szeretetét, magvas bölcsasségeit, a rútakat pedig a kárhozatba taszajtsa. Ahóvá lép, ott fű nő, ahová pillant, virágba borulnak a fák, tapsikolnak a jázminok. Jelenlétében indokolatlan jókedv támad, dalra fakadnak a madarak, megmozdulnak a halottak, a leprások panaszai enyhülnek. Egy szebb, jobb, bőségesebb élet hírnöke ő. Sőt talán maga a fényhozó, a messiás és az örömhír ő egy személyben. Vagy valami ilyesmi." - Imádom, ahogyan az ifjabb Pilhál ír. Nem fukarkodik a szarkazmussal, de még így sem esik komolyabb túlzásba. Valójában remekül láttatja a szektatagok ismert attitűdjét. Márpedig akik ennyire elvakultak, azoknak mondhat bármit a vezér, gondolkodás nélkül benyalják. Egy messiás aligha tévedhet.

Az elmúlt évek során rengeteg cikket és néhány könyvet is elolvastam, amelyek nemhogy kritikusan, de kifejezetten ellenségesen viszonyultak Orbánhoz. Ott pihen a polcomon Kende Péter Viktor című kötete, illetve Szelényi Zsuzsanna Szétzilált ország c. alkotása is. Embert próbáló feladat végigrágni magunkat ezeken, de ha szeretnénk megismerni az ellentábor gondolkodásmódját, úgy muszáj. Pilhál Tamás műve könnyed és szórakoztató; kötelező olvasmány minden balliberális számára. Már aki komolyan veszi önmagát.

Számtalanszor megfogalmaztuk már: a feminista ígéret nem jött be. A Föld nem lett jobb hely azáltal, hogy a nőket vezető pozíciókba engedtük. Azelőtt naivan azt hittük, békésebbé, puhábbá, gondoskodóbbá válik az a világ, melyet lányok-asszonyok kormányoznak. Hogy a csajok majd azokat a tulajdonságaikat domborítják, amelyekért igazán szeretjük őket. Nem így lett. Mióta az eszemet tudom, azóta nem volt ilyen feszült az európai közélet. Recesszió, háborús pszichózis, migrációs válság, zöld idiotizmus és egyéb őrületek - ma már egyre kevésbé hiszünk a feminista csodában. A kérdés sokkal inkább az, miért nem sikerült. Talán azért, mert a nők a legrosszabb oldalukat - a hisztiset, a zsémbeset, a felelőtlent - mutatják meg vezetőként? Vagy azért, mert megpróbálnak férfiként viselkedni? Esetleg azért, mert eleve elvetélt ötlet volt az egész? A női energiák nem is erre valók?

Már az elején szeretném leszögezni: ezt a kérdést nem én fogom megválaszolni. Láttam már néhány igazán jó női vezetőt, ha nem is túl sokat. Ha a politika színterén maradunk, úgy egyértelműen Margaret Thatcher jut eszünkbe elsőként. Az ő titka nem is titok: vezetői stílusa a legelvetemültebb macsóknál is férfiasabb volt. Nőket szinte a kormány közelébe sem engedett; túlzott érzelmességük miatt eleve nem tartotta alkalmasnak őket a magasabb hivatalokra. Rajta kívül Giorgia Melonit, esetleg (a közéletből már távozott) Varga Juditot említeném. Mindketten férfiasan kódolt irányítók: határozottak, racionálisak, a konfliktusokat bátran felvállalók. Ha a teljes világtörténelmet vesszük górcső alá, még úgy is csak elvétve találunk sikeres és női módon működő vezetőt (talán I. Erzsébet brit királynő lehetett ilyen), a jelenkorban pedig egyáltalán nem látunk példát hasonlóra.

Vajon mik azok a nőies vonások, amelyek komoly gátat szabnak annak, hogy valakiből kiváló vezető váljon? (A politikai korrektség jegyében muszáj leszögezni: ezek a jegyek férfiaknál is előfordulhatnak, csak lényegesen ritkábban.)

KONFLIKTUSKERÜLÉS - Minél magasabb pozíciót tölt be az ember, annál súlyosabb döntéseket kell meghoznia. Ezek sokszor érdekellentétekkel, vitákkal, sérelmekkel járhatnak. Vegyünk csak egy szimpla esetet; egy rosszul teljesítő alkalmazott elbocsátását. Jómagam úgy működöm, mint George Clooney az Egek ura című filmben: az évek alatt megedződve hamar képessé váltam rá, hogy akár futószalagon gyártsam és közöljem a felmondásokat. De nem mindenki ilyen. A konfliktuskerülők a lehető legtovább halogatják a kellemetlen döntéseket, még akkor is, ha ezzel az egész szervezetnek ártanak; még akkor is, ha mindenki mást demotiválnak ezáltal.

IMPLICIT KOMMUNIKÁCIÓ - "Találd ki gyorsan a gondolatom!" - Ez a hozzáállás már egy párkapcsolaton belül is őrjítő, azonban az üzleti és a közéleti szférában egyenesen működésképtelen. Nyilvánvaló, hogy egy nő szerelmi életétől semmi sem idegenebb, mint egy karót nyelt mérnök, aki mindig definíciókat használ, mindent pontosít, aprólékosan kijavít, okoskodva egyértelműsít. Aki csajozni akar, annak muszáj egy kicsit költővé válnia - színesen, burkoltan, homályosan, kétértelműen fogalmaznia. Elengedhetetlen fűszere ez a hétköznapoknak. Igen ám, csak hogy amikor egy projektet menedzselünk, olyankor nem az a cél, hogy lubickoljunk a művészi eszközökben, sokkal inkább az, hogy gyorsan, hatékonyan, óramű pontossággal működjünk együtt. A legtöbb esetben muszáj a legunalmasabb egyértelműséggel, száraz adatokat közölve kommunikálnunk; az értekezletek végén szájbarágós módon rögzíteni, ki milyen feladatot és határidőt visz magával. Ez az attitűd a nőktől elképesztően idegen. Ha egy menedzserasszonynak a magánéletben alapelvárása, hogy párja minden esetben találja ki vágyait, e rossz szokásának egyéb terepeken sem könnyen int búcsút. Márpedig az valóságos katasztrófa, amikor senki sem tudja, kinek mi a dolga; amikor mindenki a sötétben tapogatózva csak annyit mond: "azt hittem, hogy megcsinálod, hogy számodra ez egyértelmű..."

TÚLZOTT EMPÁTIA - Az együttérző képesség lényeges, szükséges és jó dolog, azonban nagy dózisban számos vezetői problémát okozhat. Konfliktuskerülés, elodázott döntések, tapintatból fakadó kétértelműség - csak hogy a legtipikusabbakat említsük. A túlságosan empatikus vezető hajlamos rá, hogy elnézze a súlyos hibákat, hogy kivételezzen a nehéz élethelyzetben lévőkkel, ám mindez joggal frusztrálja a többséget és érzékelhetően rontja az adott csoport hatékonyságát. A "wir schaffen das" gondolatát is a szélsőséges együttérzés szülte, ám ez sem menti a tényt: Európa sohasem lesz már olyan, mint azelőtt.

ERŐS MEGFELELÉSI VÁGY - Az igazán jó vezetők kizárólag a célt tartják szem előtt, s magasról tesznek rá, mit gondol róluk a külvilág, s mit gondolnak róluk a rábízottak. Mernek furcsák, különcök, nonkonformisták lenni, ha úgy kívánja a helyzet. A nők többsége azonban nem ilyen. Ők jellemzően szabálykövetők, s csak kivételes esetben térnek el a megszokott normáktól. Miközben tudjuk: a megfelelési kényszertől bénult vezető nem irányít, csupán reagál, sodródik. Az ilyen embert pedig előbb-utóbb szétmarcangolják, mégpedig a legkülönbözőbb irányokból. Egy középvezetőnek egyszerre kellene megfelelnie a főnökeinek, a beosztottainak és a külső ügyfeleknek is. Egy politikus igyekszik megőrizni jóember-arculatát a választók, az újságírók és néha még a politikai ellenfelek előtt is. Nem könnyű feladat. Főként ha nincs belső iránytű, csakis a szerethetőség vezérli az illetőt. Számos elemző ennek a megfelelési kényszernek tulajdonítja Theresa May, Kamala Harris és Sanna Marin kudarcát is. 

Az olvasás e pontján a woke-progresszív-feminista látogatót már bizonyára a tömény rosszullét kerülgeti. Magában azt dünnyögi: de hát nem is azzal van a gond, ha valaki nőnek született, hanem ha a fent felsorolt vonások jellemzik. Ezzel aligha lehetne vitázni. Persze haladár olvasónk - már ha mer őszinte lenni önmagához - azt azért el fogja ismerni, hogy az erőtlen vezető ismérveit gyakrabban fedezzük fel a gyengébbik nem képviselőin. Ám ő ezt kizárólag a neveléssel, a szocializációval fogja magyarázni, mondván: egy lánytól már egészen kicsi korától elvárják, hogy gondoskodó, kedves, kevésbé versengő, mások szükségleteire érzékeny legyen. Talán ebben is akad némi igazságmorzsa, még úgy is, hogy a posztmodern világunkban már egészen másként bánunk lánygyermekeinkkel, mint a száz, vagy kétszáz évvel ezelőtti elődeink tették. A progresszívek mindig csupán a lényegről feledkeznek el. Ez pedig a biológiai determináltság. Az alapvető női viselkedésminták az utódgondozás és a túlélés megkönnyítésére alakultak ki. A konfliktuskerülés, a jámborság, az agresszió-mentesség nagyban segítették az őskor asszonyait a társas kapcsolatok fenntartásában, a csoportdinamika finom irányításában. Az indirekt kommunikációs stratégiák pedig - már akkor is! - a férfipartner befolyásolását szolgálták. A modern neurobiológiai is rögzíti, hogy a nőknél bőségesebb az oxitocin-termelés és hangsúlyosabb az empatikus érzelmi feldolgozás, amelyből a tárgyalt fejezetek egyenesen következnek. 

Imádom a nőket. De pont azért a természetes szelídségükért és lágyságukért, amely alkalmatlanná teszi őket a vezetői szerepre. A posztmodern amazonok pechje, hogy férfitársaim 99%-a pontosan ugyanígy van ezzel.

Az amerikai polgárháború során megesett (1861 - első bull runi csata), hogy washingtoni politikusok, diplomaták, újságírók, fényképészek és családtagjaik piknikkosarakkal érkeztek az ütközet színhelyére; a domboldalról szerették volna végignézni az izgalmasnak ígérkező látványosságot. Kijózanítólag hatott, amikor az északi hadsereg vereséget szenvedett, és a menekülő katonák belefutottak a nézők kocsisorába. A kialakuló káosz és pánik érthetően sokkolta az egész társadalmat és gyorsan véget vetett az illúzióknak. A történelem azóta is piknikcsataként emlegeti az ütközetet és tankönyvi példájaként a naiv háborúképnek. Akár még mosolyoghatnánk is e sztorin, ha a jelenkor nem volna éppen ennyire felelőtlen.

Pedig ma pont ugyanezt látjuk. Politikusok, diplomaták, újságírók és különböző véleményvezérek úgy beszélnek a háborúról, mintha az valami könnyed testmozgás volna az ebédet követő, fincsi szieszta után. Mintha a jólétben elpuhult nyugati lakosságot már nem is lehetne felrázni semmi mással. Tényleg létezik a gondtalanságnak egy olyan szintje, amelyben az ember már önmagának gyárt problémákat, hogy életét értelmesnek és fajsúlyosnak láthassa? Ezért kell a háború és ezért van szükség a mesterségesen előidézett energiaválságra, valamint a migránserőszakra is? Magyarként ez elképzelhetetlen létállapot, hiszen e gondtalanságot még soha meg sem közelítettük. "Ha meg akarjuk védeni a nemzetet, el kell fogadnunk, hogy elveszíthetjük gyermekeinket" - így ijesztegeti népét Fabien Mandon, a francia vezérkari főnök, majd jön Mark Rutte, a NATO főtitkára is: "Európának fel kell készülnie egy nagyszabású konfliktusra, mint amit a nagyszüleink éltek át." Rajtuk kívül még számos elmebeteg nyugat-európai politikus beszél arról, hogy 2030 táján meg kell majd ütköznünk Oroszországgal... Itt nem is az a fő kérdés, hogy ugyan, miért is kéne, hanem az, hogy a választópolgárok miért nem zavarják el ezeket az idiótákat a büdös fenébe. Ugyanis nem arról van szó, hogy az ellenség itt kopogtat a városkapuknál, hanem arról, hogy létezik egy (valós vagy kitalált) félelem egy hosszú évek múltán bekövetkező összecsapástól. Ilyenkor nem az volna a magas rangú politikusok fő küldetése, hogy minden ilyen veszélyt elhárítsanak? Talán naiv vagyok, de hitem szerint a kormányok egyetlen feladata az, hogy polgáraik számára a lehető legnagyobb jólétet és szabadságot biztosítsák. A nyugati ember miért nem kéri számon mindezt a saját vezetőin? "Mindent megteszünk a békéért és az Önök biztonságáért. Folyamatosan tárgyalunk minden nagyhatalommal, és kompromisszumkészen figyelembe vesszük a legkülönbözőbb geopolitikai érdekeket. Így aztán nyugodtan hátradőlhetnek: amíg mi vezetjük az országot/kontinenst, addig Önöket baj nem érheti." Nem ez lenne a felelősségteljes attitűd? Nem ezt várná egy francia, német vagy svéd polgár?? Persze meglehet, hogy ez az egész kardcsörtetés csupán gyenge színjáték, mely Oroszországnak szól, ám ha így van, az annál rosszabb. Putyin aligha fogja összecsinálni magát; a francia, német vagy svéd polgár annál inkább. És ami a legszebb: pont azt az Orbánt vádolják háborús riogatással, aki a megfelelő mondatokkal operál. Érti ezt bárki?

Nem csupán a háború nem játék, de már a kötelező sorkatonai szolgálat sem az. Egyre több európai országban vezetik be újra (Litvánia, Svédország, Lettország, Horvátország), s számomra döbbenetes, hogy a társadalom ezen már fel sem háborodik, mi több: egyes országokban a megkérdezettek jelentős hányada még támogatja is ezt a mélységesen barbár eljárást. Sokadszorra is muszáj rögzíteni: egyetlen jogállam sem bánhat rabszolgaként a polgáraival, márpedig a kötelező katonásdi pontosan ezt jelenti. Nem véletlen, hogy a felmérések szerint mindenütt a fiatalok utasítják el és az idősek támogatják leginkább az általános besorozást. Ez valódi morális mélypont akkor is, ha a megkérdezett volt katona annak idején (ha ő szívott, szívjon más is!), és akkor is, ha csak a saját vén fenekét védené másvalaki élete árán. Az önkéntesség nem csupán az egyetlen erkölcsös eljárás, de  az elmúlt évtizedek azt igazolták, hogy az egyetlen működőképes is egyben. A legbestiálisabb nyilvánvalóan az ukrán módi, amikor - mint sintérek a kutyákat - az utcáról szedik össze a fiatalokat, furgonokba kényszerítve, elrabolva őket. Kétféle sors várhat rájuk: az egyik, hogy a frontra kerülés után napokon belül meghalnak. A másik, hogy egy 5.000-10.000 dollár összegű váltságdíj megfizetése ellenében szabadon engedik őket (amíg újra rájuk nem lel valamelyik sorozó bűnbanda). Akinél van elég készpénz, és ott helyben képes megkenni a sorozókat, az akár 500 dollárral is megúszhatja a kalandot, s még azelőtt kirakják a begyűjtő kocsiból, hogy a hadkiegészítő központba érnének. Mára az ukrán hadkiegészítő parncsnokság az ország vagyonos elitjének jelentős szeletét adja; kegyetlen módon fejve a katonakorú lakosságot, hogy kedvezményezettjeik - a Monte Carlo Hadtest szerencsés tagjai - minél gondtalanabbul mulatozhassanak a riviérán. Brutális embertelenségüket nem menti az sem, hogy az EU vezetése nagyban játssza ugyanezt a korrupció nevű játékot; utóbbiakat zsebét a fegyvergyártók tömik degeszre.

Talán elgondolkodtató, hogy a Donald Trump vezette Egyesült Államok közel sem így jár el. Nem riogatják a társadalmat azzal, hogy a gyermekeik meg fognak halni egy értelmetlen háborúban. A kötelező sorkatonai szolgálat visszaállítása sincs napirenden. Mégis övék a világ legütőképesebb hadserege. Iránt félóra alatt lerendezték. Venezuelát két és fél óra alatt. Az emberi áldozatok száma mindkét esetben minimális. Így jár el egy felelősségteljes nagyhatalom azokkal, akikkel képtelenség tárgyalni - minden más esetben a diplomácia eszközeivel él. A Core Five elnevezésű kezdeményezés például egy olyan nemzetközi fórum, amelyben az USA mellett Kína, India, Japán és Oroszország venne részt, globális problémákat, stratégiai kérdéseket megvitatandó. Nem véletlen, hogy az az Európai Unió, amely ahogyan veszít nemzetközi súlyából, olyan ütemben követ el egyre nagyobb őrültségeket, ma már egyre kevésbé kap helyet a nagyok asztalánál. Egészen nyilvánvaló, hogy Trump előzetesen egyeztetett Putyinnal Venezuela ügyében is, még úgy is, hogy Oroszország elítélően nyilatkozott a támadás kapcsán. (A diplomácia játékszabályai szerint aligha tehetne mást.) A nagyok minden valószínűség szerint leosztották egymás közt érdekszféráikat, miközben az öreg kontinens véleményére a kutya sem kíváncsi. Európában ugyanis immár négy éve az a mondás járja: minden kompromisszum árulást jelent. Pontosan ez az attitűd robbantotta ki a múlt században az első, majd a második világháborút is. Pedig tárgyalni muszáj, enélkül sosem lesz béke sehol. Nagyon nem lennék most az EU vezetőinek a helyében. A venezuelai akciót követően Ursula von der Leyen, Antonio Costa és Kaja Kallas is körülbelül ugyanazzal a semmitmondó reakcióval rukkolt elő - egyre inkább érzik, hogy nincs és nem is lesz beleszólásuk a világtörténelembe. Egyre valószínűbb, hogy Ukrajna sorsa is nélkülük dől majd el; miért is kérdezné bárki az alkalmatlan és felelőtlen idiótákat? 

Az Európai Unió jelenlegi vezetését látva egyre gyakrabban jut az eszembe a zseniális Ne nézz fel! című mozi zárójelenete. Néhány kiváltságos elitfigura - egy űrhajón menekülve - túléli a Föld pusztulását. "Nézzék meg ezt az elbűvölő állatot!" - szól az elnöknő, amikor egy idegen bolygóra érve az első furcsa élőlényt meglátja. Ezek az utolsó szavai... A tudatlanság, a felelőtlenség és a sérthetetlenség illúziója sokszor elbűvölő állatnak, simogatnivaló játékszernek láttatja azt, amiről az ember semmiféle ismerettel nem rendelkezik. Pont ugyanezt a felkészületlen, gyermeteg idiotizmust láttuk a zöld átállás, a genderőrületek, a migráció és legújabban a háborús megszállottság kapcsán. Az élet nem játék - mi kell még, hogy megtanulják?

Ülünk a pókerteremben, s pár óra játék után - mint mindig - előkerül a napi politika. Néhány gyűlölködő fikagép köpdösődését követően valaki így szól: "Én egyáltalán nem szeretem a Fideszt, de rájuk fogok szavazni. Miénk a legbiztonságosabb ország egész Európában, de talán világviszonylatban is. Egyedül ez számít, és én ezt nem kockáztatnám semmiért." - Nos, ezt hívom én józanságnak.

Amikor arra keressük a választ, hogy mit nevezünk normalitásnak, nyilvánvalóan nem hagyhatjuk figyelmen kívül ezt a józan önérdekűséget. Amikor az ember képes hideg fejjel végiggondolni, hogy mi az, ami árt, s mi az, ami használ; majd ennek mentén meghozni egy racionális döntést. Bár ugyanide fogunk kilyikadni, a normalitás mibenlétét kutathatjuk némiképp filozofikusabban is. Például úgy, hogy az arany középutat keressük, mely a legtöbb esetben jó kiindulópontként szolgál.

MIGRÁCIÓ

Létezik egy olyan megközelítés, amely kifejezetten lelkesedik a migráció minden formájáért. Ez egy igen szűk réteg álláspontja, mely többnyire politikusokból és ideológiai megszállottakból áll, de mégis létező, hiszen nélkülük Európa még ma is élhető és biztonságos volna. Őket nem zavarja a közbiztonság drámai romlása, sem az, hogy a dzsihadista bevándorlók az adófizetők pénzén luxusszállodákban élhetnek, miközben az őshonos lakosságban egyre több a hajléktalan. Fogalmam sincs, hogy ez a tudatos népességcsere kit lelkesít, de bevallom: azokat sem értem, akik tetováltatják az arcukat, kékre festik a hajukat, vagy Krúbit hallgatnak. Az őrület százféle módon kopogtathat. 

Azután ott van a másik szélsőség, amely senki idegent nem engedne az országba, még a legbékésebb vendégmunkásokat sem. A magyar jobboldal - benne a kormánnyal és jómagammal - e kettő között az arany középúton jár: nem rasszista, nem kirekesztő, de nem is akar kitolni a nemzettel. Bevándorláspolitikája egyszerű, logikus és érthető: az illegális migránsok feltartóztatása; a vendégmunkások beengedése szigorúan szabályzott mértékben és keretek között; és semmi segélyezés - mindenki dolgozzon meg a pénzéért! Ezzel a józan megközelítéssel mindenki jól jár, mindenki gyarapszik és szemmel látható módon a közbiztonság sem sínyli meg.

Bár mindkét szélsőség érthetetlen, a Tisza hívei még rajtuk is túltesznek. Ők ugyanis egyszerre, sokszor egyetlen mondaton belül támadják a kormányt a Brüsszellel való migrációs konfliktus (szerintük engedni kellene a zsarolásnak) és a vendégmunkások beengedése miatt (nem szabadna hagyni, hogy elvegyék a magyarok munkáját). És közben nem robban szét az agyuk, elméjüket nem feszíti szét a skizofrén összeférhetetlenség. Talán fel sem fogják, hogy valami nem lehet túl sok és túl kevés egyszerre. Csak papagájként ismételgetik szidalmaikat jobbról és balról támadva egyazon pillanatban. Bravúros.

HÁBORÚ

Pont ugyanezt a logikátlan, eszement érvelést hallgatjuk az ellenzék részéről a háború kapcsán is, akár a legmeghatározóbb véleményvezérek, katonai "szakértők" szájából, tollából is. Oroszország szerintük egy brutálisan veszélyes agresszor, amely egész Európa létét fenyegeti, és ezzel egyidőben egy olyan megroggyant, gyenge kismackó, amelyet még Ukrajna is képes legyőzni. (Az az Ukrajna, ahol már senki sem akar harcolni és ezerszámra dezertálnak katonáik.) Mindenki tudja, hogy e két állítás külön-külön is rettentő ostobaság, pláne egyszerre. Mindenki tudja, hogy a valóság e kettő közt keresendő. Oroszország sokkal gyengébb, mint a NATO (márpedig kontinensünk országainak nagy része az Észak-atlanti Szövetség tagja), ugyanakkor lényegesen erősebb Ukrajnánál. "Ki hiszi el igazán, hogy Oroszország veszíteni fog Ukrajnában? Ez egy mese, egy teljes illúzió." - jelentette ki Bart De Wever belga miniszterelnök néhány napja. Kap is érte rendesen, pláne, hogy Orbán Viktorral együtt ő is a jogállami működés mellett áll, már ami a befagyasztott orosz vagyonokat illeti. (Milyen érdekes, igaz? Rögtön kijózanodik az ember, ha a saját bőrére megy a játék... Ugye, kedves belga barátaink?) Szóval ez is egy olyan téma, ahol az igazság, a realitás aranyközépútja égeti a globalista ellenzék lábát, ezért egyszerre kerülik meg azt jobbról és balról - magasról téve rá, hogy e művelet csupán az agyműködés teljes kikapcsolása mellett lehetséges.

ADÓPOLITIKA

A Tisza Párt simán megteheti, hogy szakértői elkészítenek egy több száz oldalas konvergenciaprogramot a legcifrább megszorításokkal, miközben a szektavezér adócsökkentésről beszél. A következetesség egy percig nem volt elvárás a szavazóik részéről. Mi több: a tiszások jelentős része fel sem ismeri, ha bizonyos ígéretek és programpontok ütik egymást. Tipikus jelenség például, hogy számonkérik a kormányt az ország népét jellemző hatalmas vagyoni egyenlőtlenség miatt (ez egy baloldali kritika), majd egy mondattal később a magas adók miatt kárognak (ez pedig egy jobboldali kritika). Borzalmas tájékozatlanságuk még csak hagyján. Az a legkevesebb, hogy egyik vádpont sem igaz. Európa legalacsonyabb adói mellett is eltörpülnek a vagyoni különbségek; az ezt mérő Gini-index jócskán nagyobb egyenlőséget mutat, mint ami Svédországot, Németországot, vagy épp Csehországot jellemzi. A súlyosabb baj az, hogy a tiszás szavazó fejében nem áll össze: ezek a jelenségek egymás ellen hatnak. Ha balos vagyok és nagyobb társadalmi egyenlőséget szeretnék, akkor növelni kell az adókat, mert célomat csak az újraelosztás révén, annak fokozásával érhetem el. Ha jobbos vagyok és az adócsökkentésre szavazok (igen, igen igen!), akkor pedig el kell viselni azt, hogy a különbségek nőni fognak. "Ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint, s bent egeret." - tanít a költő, bár mi néha prózaibb módon fogalmazunk: nem lehet egyszerre baszni és szűznek is megmaradni...

 VALLÁSOSSÁG

A baloldal legendásan gyűlöli a vallást, kiváltképp a kereszténységet. Ha megkérdezzük, miért, rendszerint a következő válaszokat kapjuk: a vallás nem a valóság talaján áll; elképzelt fantáziavilágot hirdet; autoriter és dogmatikus. Ezek természetesen jogos vádak. A felvilágosult polgár válasza: a tények és a tudomány tisztelete, demokrácia, elfogadás, társadalmi párbeszéd. A proli azonban nem így reagál. Számára ezek idegenül csengenek. Ahogyan a spirituális hit és a józan morál is idegen tőle, holott ezek volnának a vallás pozitív vonásai. A proli megkövezésre, karóba húzásra és boszorkányégetésre vágyik. Állni a város főterén, bámulni az ártatlanok haláltusáját, magába szívva az égő emberi hús szagát. A prolinak ezek jelentik a vallás lényegét és valódi ünnepeit. Pont ezért segédkezett a kommunizmus megszületésénél is, amely a valaha volt legocsmányabb vallás: tekintélyelvű, dogmatikus, semmi köze a valósághoz, ugyanakkor kellően kegyetlen. A marxista őrület mindent átmentett a tradicionális felekezetekből, ami visszataszító, és semmit, ami érték. 1990 után a proli ismét vallás nélkül maradt. A polgári gondolkodásúaknak nincs ilyen gondjuk; egy részük rokonszenvet érez a megszelidült kereszténység iránt, más részük jól elvan mindenféle vallás nélkül. A proli nem ilyen, neki űr tátong a lelkében, ha nincs messiás, ha nincs tűz, ha nem láthatja mások kíméletlen meghurcolását. Ezért lelkesedik Európa iszlamizációjáért; ezért jött létre a woke-progresszió; és ez a hiányérzet hívta életre a Tisza-szektát is. Itt aztán tényleg csak egyetlen vezér van - másnak szólni nincs joga. A tanítás önellentmondásokkal teli - épp úgy, mint a kereszténység, az iszlám, avagy a kommunizmus esetében. A bírálat nem lehetséges - még a baráti újságírók is megnézhetik magukat, ha kényes kérdéseket feszegetnek. A csodák és fantáziák birodalma - Magyar Péter két nap alatt meggyógyítja az ország sebeit; villámléptekkel rendbeteszi az egészsségügyet, az oktatást és a tömegközlekedést. Kevesebb adót szed, de háromszor annyit költ majd közszolgáltatásokra. Jézus kenyérszaporítása gyenge bűvészmutatvány volt ezekhez képest.

***

Napestig lehetne sorolni még mindazt a logikátlanságot, őrületet és önellentmondást, amelyet a Tisza Párt és európai főnökeik képviselnek, terjesztenek. Mi lesz például a szólásszabadsággal, ha gyűlöletbeszéd címén bármit cenzúrázni lehet? Mivé silányul a demokrácia, ha az elit által irányított szakértők és bíróságok mindent jobban tudnak? Miként valósul meg a közös normákon alapuló európai integráció, ha mindig minden kérdésben kettős mércével mérnek? Hogyan lesz egyenlőség a kvóták és pozitív diszkriminációk világában? Miként lehet síkra szállni a civil fegyvertartás ellen, miközben mindenütt a rendőrség leépítése zajlik? Hogyan fér össze a multikulturalizmus és a kisebbségek védelme? Mi lesz az ökológiai lábnyomunkkal, ha a globalizáció mind a szállítás, mind a fogyasztás terén nagyobb környezeti terhelést okoz?  Hogyan egyeztethető össze az urbanizáció támogatása és a városi zöldpolitika? Hogy nem szakad rá a mennyezet az antikapitalista retorikát folytatókra, amikor valamennyi döntésük a globalista nagyvállalatokat hozza helyzetbe? A Fidesznek könnyű a dolga, mert minden esetben a valóságból indul ki, valós problémákra adva egyenes, valós válaszokat. A Tisza Párt ugyanakkor beült a káoszteremtők boszorkánykonyhájába, az Európai Néppárt frakciójába, s hogy el ne süllyedjen az önellentmondások rettentő mocsarában, inkább a teljes hallgatásba menekül. Ezek után mégis, ki képviseli a normatitást?

Ha már nyakunkon a karácsony, jusson eszünkbe: a szeretet-gyűlölet tengelyen is az előbbi végpont jelenti a normalitást. A szombat estét az Arénában töltöttük, ahol Ákos ezúttal is parádés koncertet adott. Végszóként álljanak itt az énekes szavai, melyek két szám közt hangzottak el: "Kapok olyan üzeneteket, hogy mikor tűntök már el végre. Testvérek, határozottan és szelíden mondjuk ki: nem fogunk eltűnni! Mi itt leszünk, egy hazában fogunk élni. Ez a kis haza elég tágas kell legyen ahhoz, hogy sokféle vélemény, sokféle világlátás, sokféle nézet elférjen benne. Teljesen fölösleges örökké hadakozni ez ellen. Ez mindig így volt, most is így van és soha nem lesz másképp. Sokfélék vagyunk, próbáljuk meg szeretni egymást, nem lesz könnyű." - Én speciel ezt nevezem normalitásnak.

Lassan negyven éve foglalkoztat egy kérdés. Sokáig azt hittem, rajtam kívül senkit sem érdekel. Most, hogy egy kicsit utánajártam, azt látom, hogy a szóban forgó jelenség még nevet is kapott: "harmadik album szindróma" - így emlegetik. Arról van szó, hogy a legtöbb együttes életében a harmadik nagylemez igazi vízválasztó. Vagy azért, mert kiemelkedően sikeres és végérvényesen a csúcsra repíti a zenekart; vagy azért, mert komoly stílusválást érzékelünk. Esetleg egyidejűleg mindkettő igaz.

Ha már a címet és a címlapfotót is az LGT-től kölcsönöztük, kezdjük Presserékkel a sort! Az első magyar supergroup nagy várakozások mellett indult, azonban bemutatkozó albumuk elvont progresszív rockja nem aratott különösebb sikert. A második nekifutás már emészthetőbb - a Kotta nélkül és A szerelem börtönében kifejezetten ütős slágerek -, mindazonáltal az igazi áttörést harmadik LP hozta el, köszönhetően elsősorban Barta Tamás zseniális szerzeményeinek. Gyere, gyere ki a hegyoldalba, Ő még csak most tizennégy, Szabadíts meg, Vallomás, illetve Pressertől: Ringasd el magad, Kék asszony, Miénk itt a tér. Az egész lemez komplett slágergyűjtemény, s már a címadás is azt jelzi: pontosan tudták, hogy ez nagyot fog szólni. 

A Beatles esetén nem látunk ekkora szakadákot a harmadik és a korábbi albumok között, ám itt is igaz, hogy az 1964-es A Hard Day's Night messze felülmúlta az első kettőt. Ezt mutatják az eladott darabszámok és a slágerlistákat vezető nóták is. Az azonos című film természetesen nagyban segítette az LP népszerűségét, és az sem utolsó szempont, hogy - ellentétben a korábbiakkal - itt már minden szám Lennon-McCartney szerzemény. A lemezen található mind a 13 felvétel igazi sláger, számomra az I'll Cry Instead, az I Should Have Known Better és az I'll Be Back a legkedvesebb.

A U2 a hetvenes évek végén indul. Az első két album ígéretes, de semmi extra; egyiket sem hallgattuk rongyosra. Azután jött az 1983-as év, s vele a War című nagylemez, mely végre elhozta az igazi áttörést. Ebből jóval többet adtak el, mint az előzőekből összesen, s végre az angol slágerlista élét is sikerült meghódítaniuk (eddig a TOP10-be sem jutottak). A New Year's Day brutális sláger, de a Sunday Bloody Sunday is meghatározó jelentőségű. A Like a Song és a Two Hearts Beat As One is olyan húzós nóták, melyek szintén remekül hozzák a semmihez sem hasonlító U2-hangzást. Ez a kulcsa annak, hogy a világ valaha volt egyik legkiemelkedőbb bandájává váltak.

S hogy miért ilyen fontos mérföldkő a harmadik nagylemez? Az első LP sokszor évekig készül; a srácok ráérősen alkothatnak, gyűlhetnek a nóták, s mire szerződést kötnek végre egy kiadóval, már csak válogatni kell a számok közül. Azután menetrendszerűen érkezik a "második albumos zuhanás", ami a legkevésbé sem a véletlen műve; az együttes itt már időnyomás alatt dolgozik, a legtöbbször szerődés köti, hogy egy éven belül összeálljon az új anyag. Az elmúlt évtizedek során számos zenekar életútját követtem végig, s legtöbbjüknél a második nagylemez jelenti pályafutásuk mélypontját. Ezt ők is érzik, valószínűleg már a megjelenés előtt is tisztában vannak azzal, hogy a következőnek - ha lesz egyáltalán - igazán nagyot kell szólnia. A harmadik album idején a legtöbb együttesnek már van kiforrott stílusa, hangzása, stúdiótapasztalata, továbbá a koncertek és a slágerlisták immár elegendő visszajelzést adnak annak kapcsán, mit díjaz a közönség. Ekkorra rendszerint a kiadó is nagyobb kreatív szabadságot enged. Minden adott hozzá, hogy összerakjanak egy igazán ütős LP-t. A "harmadik album szindróma" ugyanakkor többnyire azoknál is jelentkezik, akiket kiegyensúlyozott teljesítmény jellemez, így nem kerültek semmiféle válságba a kapkodósra sikerült második nagylemez idején, s töretlen sikerességgel vágnak bele a folytatásba. Náluk a diemmát az jelenti, hogy haladjanak-e tovább a megkezdett, s azóta jól kitaposott úton, vállalva azt a veszélyt, hogy unalmassá válnak, avagy megkockáztassanak-e inkább egy meredek stílusváltást, amellyel akár rajongóik egy részének is búcsút inthetnek. Több oka is van tehát annak, mitől válik a harmadik album igazi ínyencséggé számos esetben.

1986 volt az az év, amikor - kiskamaszként - magnózni kezdtem. Az Edda visszatérő koncertalbuma volt az első műsoros kazettánk, melyet természetesen rongyosra hallgattunk, s azóta is imádom. Egy vérbeli magnós persze minden használhatót rögzít, ami a rádióban szól, illetve amit a barátainál fellel - magam is így tettem. Ez az az esztendő, amikor a Bon Jovi kiadja harmadik nagylemezét, rajta a halhatatlan nótákkal: Livin' on a Prayer, You Give Love a Bad Name (mindkettő vezette az amerikai slágerlistát), Wanted Dead or Alive, I'd Die for You, Never Say Goodbye... parádés az egész album. Ha csak egy évvel korábban elmerülök ebben a kultúrában, úgy biztosan nem váltam volna kigyógyíthatatlan Bon Jovi rajongóvá. A második LP ugyanis csapnivaló, még az együttes tagjai sem szeretik, nem is játszottak róla szinte semmit az elmúl 35 év koncertjei során. "Jobbnak kellett volna lennie" - nyilatkozta a frontember annak idején. Egyet kell értenem vele, de szerencsére azóta számtalan kárpótlást kaptunk már e kisiklásért. 

Maradjunk a nagy kedveceknél! A Guns 'N Roses bemutatkozó nagylemeze brutálisan jó és hatalmas siker, a második album ugyanakkor mindössze nyolc számot tartalmaz, alig több mint félórás terjedelemben. „Tekintettel arra, hogy a Guns N’ Roses valószínűleg kiadhatna egy baptista himnuszokból álló albumot, és platinalemezzé válhatna, túl könnyű lenne a G’n’R Lies-t a zenekar sunyi kísérleteként elutasítani, hogy összedobjanak néhány számot, és pénzt keressenek a forgalmas ünnepi vásárlási szezonban..." - írta annak idején a Rolling Stone magazin az 1988. november végén megjelenő korongról. De ha már ez ilyen megúszósan rövidre sikerült, annál hosszabb a harmadik - dupla-dupla - album, a Use Your Illusion I, II. A világon mindenütt slágerré vált a November Rain, a Don't Cry, a Could You Mine, a Civil War és a Yesterdays is, ezeken kívül tucatnyi briliáns nótát sorolhatnék még, de ezúttal beérem személyes kedvencemmel, mely az Estranged címet viseli. 

Az új évezred már nem bővelkedik igazi rock-óriásokkal, de azért a Muse mellett ne menjünk el szó nélkül! Matthew Bellamy csapatát ugyancsak a harmadik nagylemez, a 2003-ban megjelent Absolution repítette a fellegekbe. Ez volt az első olyan korongjuk, amely vezette a brit listát, s amely egy sor meghatározó, a következő húsz év során is sokat játszott slágert tartalmazott. Ezen az albumon található a Hysteria című felvétel is, mely mind a mai napig az egyik legismertebb Muse-dal, személyes kedvencem.

Nem ragozom tovább. Nazareth, Bee Gees, Creedence Clearwater Revival, Queen, The Ramones, Blondie, Iron Maiden, Metallica, Europe, Faith No More, Green Day, Blur, Jamiroquai, Radiohead, Foo Fighters, Smashing Pumpkins, Morcheeba; illetve idehaza: KFT, R-GO, Első Emelet, Quimby, Carbonfools... Csupa olyan társaság, ahol a harmadik LP meghatározó jelentőséggel bír; ikonikus nótákat, felejthetetlen videoklipeket, slágerlistás helyeket, fontos díjakat és magas eladott példányszámot eredményeztek. Nyilván még hosszasan lehetne sorolni az érintett együtteseket. Tudjuk: a pop-rock az a terület, ahol boldog-boldogtalan szerencsét próbál, ám a legtöbben még az első nagylemezükig sem jutnak el. Ám azok, akik kitartóak - s legfőképpen a kiadójuk is az -, így harmadszorra is stúdióba vonulhatnak, azoknak legkésőbb ott és akkor már muszáj valami nagy varázslatot produkálniuk. Ha ez sikerül, a közönség sosem felejti el őket.