Nagyon sok cimborám szurkol a Real Madridnak. A Barcelonának még többen. (Én sem voltam boldog a tegnap esti El Clásico után...) De mindegyikük egyetért abban, hogy a csillogóan szép, virtuóz támadófocit kedvelik. Sokan szeretik a nutellás palacsintát. Mások inkább a lekvárosra szavaznak. De az bizonyos, hogy mindannyian élvezetes ízvilágra vágynak. Sosem hallottam még olyat, hogy ezek a táborok egymást győzködték volna a maguk igazáról. Nem is lenne túl sok értelme, hiszen az alapvető érték kapcsán mindenki ugyanazt gondolja - a klubszimpátia, illetve a töltelék kiválasztása innentől már mellékes, ízlés diktálta részletkérdés. Olyanról sem hallottam még soha, hogy bárki a konkurensek betiltását követelte volna. Olyanról meg pláne nem, hogy bárki a bunkerfoci gyönyörűsége avagy az ehetetlen édességek mellett szállt volna síkra. Úgy tűnik: a Maslow-piramis alsóbb szintjein még rendben vagyunk - az emberiség itt még egészséges és (legmélyebb ösztönkésztetései szerint) a szépet, a finomat keresi.

Aztán ahogy elkezdünk egyre feljebb lépkedni szükségleteink piramisán, ahogy a dolgok elkezdenek bonyolultabb formát ölteni, úgy hagyjuk magunk mögött régi józanságunkat. Már a művészetek világa is nagyon beteg, a társadalomfilozófia és a politika pedig különösen. Egyeseket untatnak az évszázados hagyományok, mások defektes, traumákkal terhelt lelkük miatt képtelenek élvezni a szépet. Annyi bizonyos, hogy a forradalmárok megjelennek az élet minden területén, hogy a világot a sarkaiból kiforgassák. Ez tisztességes körülmények közt úgy zajlik, hogy a radikális lázadó bemutatja újítását, s a világ dünnyög rá valamit. Hogy egy konkrét példát említsünk: minden nagyobb autógyár komoly fejlesztői csapattal dolgozik, a műszaki tartalmon túl a dizájn területén is. Kár tagadni: néha nagyon melléfognak. A Ford, a Pontiac, a Fiat és a Toyota mellett szinte minden márka múltjában találunk olyan rövid életű típust, melynek külső megjelenését a vásárlóközönség riasztónak ítélte, így kereskedelmi kudarcként vonultak be az ipari formatervezés történelmébe. Leszámítva az adott cég veszteségét, semmi baj az ilyesmivel. Álmodtak valamit, amit a világ csúnyának talált és elutasított. Megyünk tovább - a piac megold mindent.    

Csakhogy nem mindent a piac szabályoz. A kultúrába például sok helyen az állam is beleszól, másutt karótnyelt szakmai ítészek, illetve szűk körű, zárt bizottságok mondanak bírálatot eltartott kisujjal. A múlt század első felében számos olyan mozifilm részesült Oscar-díjban, amelyet a közönség kifejezetten nézhetetlennek tartott. Az utóbbi időben már nem ekkora a szakadék, de még mindig igazán ritka az, hogy a néző és a szakma ugyanazt értékelné. Ha maradunk az Oscar-díjas alkotásoknál: a Forrest Gump, az Amerikai szépség, illetve a Zöld könyv igazi közönségsikerek, miközben a kritikusok közel sem lelkesedtek értük ennyire. Ugyanakkor az idegesítően zaklatott Birdman, a lassú és befelé forduló Holdfény, illetve rém bizarr A víz érintése című mozik láttán a szakma maga alá vizelt a gyönyörűségtől, rajtuk kívül azonban csak kevesen dicsérték a felsoroltakat. (És akkor még az etnikai kvótát nem is említettük, ami szintén felüről jövő diktátum.) Hasonló a helyzet az irodalom terén is. Hemingway, Steinbeck, Márquez, illetve Camus művei zseniálisak, miközben olvasmányosak, befogadhatóak is egyszerre. De a legtöbb Nobel-díjas nem ilyen. Faulkner, Kertész Imre, vagy épp Krasznahorkai nehezen emészthető az átlagos olvasó számára. A Nobel-díj persze nem a legnépszerűbb írókat jutalmazza. A Svéd Akadémia képviselői maguk is hangsúlyozták, hogy az irodalmi újítás és a hagyomány meghaladása a díj szempontjai között szerepel, a bestsellerstátusz viszont egyáltalán nem kritérium. Létezik egy olyan - sokat elemzett - kulturális törésvonal, amely mentén a magas presztízsű, kísérletező irodalmat a balliberális értelmiségi világhoz; míg a közérthetőbb, realista történetmesélést a konzervatív ízléshez kötik. Az előbbiek hangja jóval erősebb. A progresszív elit a konvenciókkal való szakítást olyan önálló erénnyé emelte, amelyet már nem is kell a művek tényleges teljesítményével igazolnia.

Látjuk tehát, hogy a világforradalmárok minden sarkon megjelennek, hogy a múltat végképp eltöröljék. Vagy azért, mert egyszerűen unják a banánt, vagy mert zaklatott lelkük a káoszt szomjazza. Piaci körülmények közt üdvös a jelenlétük, hiszen ami tetszik a fogyasztónak, az sikeressé válik és beépül az életünkbe - ami pedig népszerűtlen, annak villámgyorsan búcsút int a világ. A kultúra már veszélyesebb terület, hiszen - legyen szó filmről, regényről, zenéről, színházról -, számos esetben társadalmi üzenetet is hordoz. Nem véletlen, hogy itt már a piaci szereplőkön túl a szakma és az állam is markáns véleményformáló (oktatás, kultúrafinanszírozás). A legtöbb degenerált ötlet a művészek fejéből pattan ki, ám hamvában is halna, ha kizárólag a fizetőközönség mondana ítéletet, s nem karolná fel egyetlen káoszteremtő sem a fogyaszthatatlan, az aberrált, a pusztító műveket. Ám korántsem a kultúra hordozza a legnagyobb kockázatot. A politika még veszélyesebb terep. Itt ugyanis a degenerált ötletek akár törvényerőre is emelkedhetnek. Állami önkény, erőszak, magas adók, migráció, genderőrület, háború, zöldidiotizmus - számos elmebeteg intézkedéssel találkozunk, amelyek piaci körülmények közt másodpercek alatt lekerülnének a napirendről. A képviseleti demokráciában azonban a megbízatások hosszú évekre szólnak - ennyi idő alatt bármit tönkre lehet tenni. Nem véletlen, hogy a miniállamot tartom ideálisnak - döntsünk közvetlenül minden olyan kérdésben, ahol ez lehetséges!

"Mindenki a szépre vágyik" - e címet kapta a poszt, hiszen ez is egy nyilvánvaló téveszme. Ha igaz lenne, úgy mindannyian a földi mennyországban élnénk. Barátságosan mosolyognánk; minőségi, jóízű söröket, borokat és kultúrát fogyasztanánk és az égvilágon senki sem akarna mérgező ideológiákat lenyomni a torkunkon. Valójában ez lehetne az emberi minimum, a közös kiindulópont egy jobb világhoz. Ugyanakkor azt látjuk, hogy minél összetettebb egy kérdés (palacsinta - autó - mozi - társadalomfilozófia), annál magasabb polcra kerül (egyén - cégek - filmművészeti akadémia - állam), és annál több fogyaszthatatlan elem rakódik rá. Jómagam arra keresem a választ, melyik az a pont, ahol a normalitás vonata csúnyán kisiklik. Miért történik ez és miért engedjük egyáltalán? Miért fordul szembe a posztmodern társadalom azzal a renddel, szépséggel és harmóniával, amelyben a többség jól érzi magát? Hogyan jutnak e romboló nézetek társadalmi tekintélyhez, majd politikai hatalomhoz? Miért legitimálja a progresszív értelmiség, a kulturális elit a káoszt, a disszonanciát és a rombolást csak azért, mert a hagyomány meghaladását és a konvenciók felrúgását magasabb rendű értékként kezeli? A kulturális különcség - politikai hatalom nélkül - megmaradhatna annak, ami: múló szeszélynek, akár a Fiat Multipla groteszk emléke. Magas pozícióba kerülve - legyen az egyetemi katedra, városvezetés vagy kormányzat - minden esetben társadalmi rombolás a vége.

Sokáig azt gondoltam, csupán a nyomorultak bosszúja a káosz. Azon keveseké, akik képtelenek meglelni az örömöt és a kiegyensúlyozottságot a normalitás keretei közt, ezért égetnek fel mindent. Ha már ők maguk boldogtalanságra vannak kárhoztatva, hát pusztuljon az egész világ! De amikor azt látom, hogy a balos városvezetés mindenütt a világon szeméthegyeket, húgyszagot, hajléktalanok sátrait hozza magával, kezdem azt gondolni, hogy egyesek konkrétan örömüket lelik abban, ha mocsok és rendetlenség veszi körül őket. Egy 2021-ben publikált, négy angolszász országra (Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Kanada és Ausztrália) kiterjedő kutatás azt vizsgálta, hogy miért kívánják egyes emberek a fennálló társadalmi rend felforgatását. A kutatók különbséget találtak azok között, akik a rombolásra egy új társadalom felépítésének eszközeként tekintenek, illetve akiket önmagában is vonz a pusztítás. Need for Chaos, vagyis káosz iránti igény - ma már a pszichológia sűrűn alkalmazott fogalma. Jól dokumentált az az esztétikai és személyiségbeli vonás is, mely szerint egyesek a hagyományos szépség helyett az absztrakciót, a disszonanciát, a szokatlanságot keresik. Mindezeken túl bizonyított tény, hogy a politikai irányultság összefügghet a változáshoz, a bizonytalansághoz és a hagyományokhoz való viszonnyal.

Mit látunk tehát? A társadalom túlnyomó többsége - hozzám hasonlóan - értékeli azt, ami biztonságos, ismerős, megszokott. Ami szép, szabályos, rendezett és közérthető. Ugyanakkor léteznek páran - újítók, úttörők, forradalmárok -, akik mindig külön utakon járnak. Az én szememben ez alapvetően tiszteletreméltó, hiszen minden haladást nekik köszönhetünk. Csakhogy óriási különbség van egy piaci termékfejlesztő és egy társadalommérnök között. Az előbbi a munkaadója kontójára dolgozik, az utóbbi pedig konkrétan emberkísérleteket végez. Az előbbivel semmi baj sincs, az utóbbi a lehető legszörnyűbb erkölcstelenség. Az egyéni őrület - az értelmiségi tekintély támogatásával - kisebbségi ízléssé, majd ideológiává, később társadalmi normává és politikai gyakorlattá növi ki magát - anélkül, hogy az ötletgazdáknak felelniük kéne a következményekért. Ezt látjuk minden téren. Életveszélyes mutatvány. Alapvető elvárás volna tehát minden kormányzattal és állammal szemben, hogy ideológiáktól mentesen végezzék dolgukat. Teljesen mindegy, mit mond az örökké frusztrált, áruló értelmiség.

Magam is azok közé tartozom, akik sokat beszélnek. Előfordul, hogy este hatkor leülök a pókerasztalhoz, s ha jó a társaság, hajnali háromig be sem áll a szánk. Az esetek többségében szimpla idétlenkedés zajlik; egymás cinkelése nagy röhögésekkel kísérve. Néha az egyes leosztásokat elemezzük. Nagy ritkán komolyabb témák is terítékre kerülnek. Ám olyan is megesik, hogy Fortuna egy unalmas, csendes asztalhoz száműz, ahol órákon át én sem szólalok meg. A randikat és az állásinterjúkat leszámítva nincs is semmi baj a némasággal, ha az embernek épp nincs semmi mondanivalója. Ez persze csupán a saját álláspontom, nem mindenki gondolkodik így. Magyarország manökenmessiása például képtelen elviselni, ha nem az ő szavait visszhangozzák a falak.

Magyar Péter tegnap több mint kétórás beszédet tartott a Parlamentben. A téma: a jövő évi költségvetés tervezete. Lehetne elemezni a szónoklat tartalmát is, kitérve annak megalapozatlanságára és önellentmondásaira. (Miből lesz 2,4%-os gazdasági növekedés, amikor a tiszás hatalomátvétel óta minden csak szűkül és zsugorodik?) Ki lehetne térni azokra a fejezetekre is, ahol MP átverte a szavazóit és esze ágában sincs teljesíteni választási ígéreteit. De minek? Egyrészt: ezt megteszik helyettem mások. Másfelől: mélyen egyetértek Orbán Viktorral abban a tekintetben, hogy semmi értelme a jelenlegi kormányfő mondatait komolyan venni. Ma ezt mondja, holnap az ellenkezőjét. Pontosan tudjuk, hogy szavainak nem sok súlya van. Mégis beszél, már-már Fidel Castrót megközelítő hosszúsággal. Engem legfőképpen az érdekel, miért teszi. 

Szögezzük le: nincs élő ember a Földön, aki képes lenne 126 percen keresztül figyelni egy szónoklatra. Pláne egy költségvetési tervezet boncolgatására. Úgy meg különösen, ha Magyar Péter az előadó. Nála lehetetlen eldönteni, hogy unalmas géphangja, avagy primitíven bántó stílusa az elviselhetetlenebb. Ami engem illet: még a legjobb sztorikat is igyekszem tömören előadni, hogy csillogó szemű közönségemből senkit el ne veszítsek. Megölne a szégyen, ha a hallgatóságom unatkozna, amíg nálam a szó. A miniszterelnök sem hülye; ő is pontosan tudja, hogy képtelenség ilyen hosszan birtokolni mások figyelmét. Már 2024 júniusában, a Hősök terén tartott bő egyórás beszéde során is megtapasztalhatta, milyen az, amikor tömegeknek lesz elege a szófosásból, s idő előtt elindulnak hazafelé. Mégsem bír leállni. Miért?

Ha megpróbálunk rációt keresni a végtelenbe nyúló szónoklatok mögött, úgy a következőket találhatjuk:

• A POLITIKAI KÖZBESZÉD URALÁSA - Aki két órán keresztül jártatja a száját, arra muszáj reagálnia a sajtónak, az ellenzéknek, mindenkinek. Lehet akármilyen elviselhetetlenül unalmas ez a 126 perc, akkor is tematizálni fogja a hazai közbeszédet.
• A SZAKÉRTELEM LÁTSZATA - MP azt az egyet biztosan megtanulta egyetemi vizsgái során, hogy ha sokat beszél, kettesnél rosszabbat biztosan nem kap. A saját szavazói pedig - nagy átlagban - jóval hülyébbek, mint annak idéjén a vizsgáztató professzorok voltak. Utóbbiak átláttak a szitán, az előbbiek aligha. A legtöbb szektatag simán elhiszi, hogy igazi hozzáértőt hallgat (ha már az ilyen hosszan beszél). A Tisza-kormánynak pedig semmire sincs akkora szüksége, mint erre a látszatra, ugyanis az eltelt csaknem fél esztendő minden apró momentuma a tökéletes alkalmatlanságról árulkodik.
• MUNKABÍRÁS - Becsülettel el kell ismerni: Magyar Péter munkabírása emberfeletti, simán felveszi a versenyt Orbán Viktoréval. A maratoni hosszúságú beszéd tovább erősíti ezt a benyomást.

E tudatos szempontokon túl egészen nyilvánvaló, hogy a kormányfő pszichikai karaktere is jelentős szerepet játszik abban, hogy Fidel Castro babérjaira tör. Számos olyan lelki alkat létezik, amelynek lételeme a folyamatos szóáradat. Ismerünk elviselhetetlenül lefetyelő nőket, akik a világ legérdektelenebb jelenségeiről is órákig tudnak fecsegni. Ismerünk szorongókat, akik számára kínos a csend, ezért locsognak folyton. Ismerünk rém körülményes embereket, akiknek tárgybéli tudásához nem párosul érzelmi intelligencia és verbális tehetség, így mindent Ádámtól és Évától kezdenek... Magyar Péter nem ilyen. Ő egyszerűen csak nárcisztikus és hatalommániás. Pszichés motivációi egyértelműek:

• SZERETI A SAJÁT HANGJÁT - Az egyik cégvezető cimborám pont ugyanilyen. Akármilyen lényegtelen apróságról is legyen szó, ő értekezletet trombitál össze és pódiumot ácsol magának, csak hogy minden szem rá szegeződjön. A szereplés, a beszéd nála önjutalmazás; elengedhetetlen szükséglete, hogy a társaság központi pozícióját birtokolja.
• A BESZÉD, MINT HATALMI ESZKÖZ - Mindenki más legfeljebb reagálhat, már ha szót kap egyáltalán. Az ilyen ember monológját félbeszakítani sem szabad, mert sértődést, ingerültséget és verbális erőszakot szül a szónok részéről.
• A BESZÉD, MINT ÖNIGAZOLÁS - Az állandó kisebbrendűséggel küzdők így győzik meg magukat arról, hogy valójában fontos emberek. Ha sokan figyelnek rájuk (még ha kötelezően is), akkor egészen biztos, hogy lényeges dolgokat közölnek, így ők maguk sem akárkik. Ha mindenhez hozzá tudnak szólni, úgy zseniálisan felkészült szakembernek érezhetik magukat. 

Fidel Castro több órás beszédeiben megjelenik egy politikai világkép és egy történelmi küldetéstudat. Érzékelhetően hitt a kommunizmusban. Magyar Péter ezzel szemben nem hisz az égvilágon semmiben, s ez önmagában nem is baj; egy többé-kevésbé józan társadalom aligha szeretne ostoba ideológiák foglyává válni. Így viszont megnyilvánulásai merőben öncélúak lehetnek - beszédeinek végeláthatatlansága is elsősorban személyiségéből fakad. Engem épp ezért nem Fidel Castróra, sokkal inkább az Amerikai pszichó című kultikus film őrült főszereplőjére, Patrick Batemanre (Christian Bale) emlékeztet, aki áldozataihoz rém szürreális monológokat intéz. Számára a másik ember nem igazán beszélgetőpartner, sokkal inkább tárgy (kólásdoboz), amely fölött hatalmat gyakorolhat. Ez az aszimmetria rendkívül lényeges: Bateman számára a másik reakciói nem feltétlenül érdekesek, nem kölcsönös kommunikációt akar, csupán uralni a helyzetet. Pont ugyanezt látjuk a kormányfő esetén is, leszámítva a láncfűrészt.

Hajós András mesélte, hogy egyszer egy szálloda bárjában fél órán keresztül fűzött egy nőt. A lány végül így szólt: "Ha tíz perccel ezelőtt abbahagytad volna a hülye dumát, már rég fent lennénk a szobámban. Na jó éjszakát..." - s már távozott is. Hiába, a kevesebb néha több. Én sem eresztem bő lére, mert a végén még Magyar Péterhez fognak hasonlítani, az pedig rém kínos volna.

Magyar Péter még a nyár folyamán a Parlamentben jelentette be a „Tisztítótűz műveletet”. A saját megfogalmazása szerint ez „átfogó politikai, gazdasági és jogi akció”, amelynek célja Magyarország megszabadítása az állami működést átható korrupciótól és az általa „politikai és gazdasági maffiának” nevezett rendszertől. Azóta sem telt el egyetlen nap sem, hogy ne tette volna világossá: a szemében a Fidesz egésze egy mocskos bűnbanda. Mindezekből logikusan következik, hogy hazánk legnagyobb múltal bíró parlamenti pártja szőröstül-bőröstül elpusztítandó, még ha ezt a kormányfő nem is mondja ki nyíltan. (Ezt ráhagyja elvakult fotelforradalmár híveire, akik sűrűn megteszik a kommentszekcióban a legocsmányabb hozzászólások útján.) Ez az elképzelés természetesen a megrendelők igényeivel is találkozik; ahogyan a német AfD, a francia Nemzeti Tömörülés és a lengyel PiS, úgy a Fidesz is olyan politikai ellenfele a brüsszeli elitnek, mellyel szemben bármiféle antidemokratikus és embertelen eszköz is bevethető.

A fél országot persze nem lehet börtönbe zárni. Orbán pártja elpusztíthatatlan, s ezt a lelke mélyén érzi is mindenki. Azok különösen, akik a kormánypárti képviselők Facebook-oldalait látogatják és a kommentekbe is beleolvasnak... A Tisza rövidke országlása mindenesetre nem lesz nyomtalan. Tisztítótűz lesz, nem is akármekkora. Természetesen a Fideszt is érinti majd, ám a legkevésbé sem úgy, ahogyan ezt a miniszterelnök elképzelte. Orbán és csapata megerősödve tér vissza; a lángnyelvek csupán azokat ragadják el, akikre semmi szükség sincs: a luxizókat, az árulókat, az elvtelen karrieristákat. Sokkal nagyobb pusztítást visz majd végbe a másik oldalon. Magyar Péter bukását követően a Tisza kártyavárként dől majd össze, hiszen továbbra is egyszemélyes a színház; a társulat minden más tagja szánalmas statiszta csupán. De tisztítótűz fut majd végig az ország egészén is. Valahogy soha nem kívánunk tanulni a történelmünkből - minden generáció a saját bőrén is érezni szeretné, milyen az, amikor lelketlen és alkalmatlan internacionalisták ülnek a trónon. A Tanácsköztársaság vörösterrorját két józan évtized követte, a kutya sem akart többé kommunistát látni. Közben felnőtt egy nemzedék és a második világháború után a komcsik ismét visszaszivárogtak a hatalomba, hogy ott folytassák, ahol 1919-ben abbahagyták. A rendszárváltást követő időszak erkölcsi és politikai mélypontja egyértelműen 2006. Gyurcsány is elkúrta, nem kicsit, nagyon. Jött is utána húsz józan év. És megint felnőtt egy generáció, amelyet ugyanúgy nem érdekel a történelem, ahogyan az elődöket sem érdekelte. S ha nekik ez kell, hát jöjjön, aminek jönnie kell! Jöjjön az újabb tisztítótűz, amely újabb húsz évre kijózanítja a társadalmat! És nem is csak az lényeg, hogy - sokadszorra is a saját kárán tanulva - a szavazópolgár kukázza végre a globalista pártokat. Az igázán fontos az a felébredés volna, amely világossá teszi a többség számára, hogy a mérgező-bántalmazó személyiségeket egyszerűen ki kell zárnunk az életünkből. Nem elpusztítani, csak kizárni. Márpedig Magyar Péter csaknem minden jellemvonást felvonultat, amely egy egészséges lelkű emberben hányingert kelt. Elgondolkodtató, hogy százezrek ezzel szemben vonzónak, de legalábbis elfogadhatónak látnak egy ennyire beteg karaktert. Van baj idehaza rendesen. 

Lássuk hát, mik a legfőbb problémák a kormányfővel! A következő tíz pontból egy is elég lenne, hogy bárkit azonnal kirakjak a pénteki focicsapatból. Három pedig ahhoz is, hogy egyszer s mindenkorra megszakítsam a kapcsolatot az illetővel.

1. AUTORITER VEZETÉS - Magyar Pétert közeli munkatársai is diktatórikus, szigorú vezetőként írják le. Erősen hierarchikus, központosító vezetési kultúrát képvisel, magyarul: mindenhol ő szerepel, minden kérdésben ő nyilatkozik, gyakorlatilag nulla teret enged a többi kormánytagnak, államtitkárnak, pláne a semmire se jó országgyűlési képviselőknek. A vitákban élesen odaszúr, ellentmondást nem tűr, mindent egyszemélyben dönt el. A konstruktív együttműködésre képtelen - nem csupán az ellenzékkel szemben, de még a sajátjaival sem tud valódi csapatmunkát végezni. Ha mindezt a pszichológia - politikailag korrekt - nyelvén kívánjuk megfogalmazni, azt mondhatjuk: erős dominanciaigény jellemzi és alacsony tolerancia a kontroll megosztására. Akárhogy is: az ilyen személyiség ezernyi vezetési kockázatot rejt. Senki sem ért mindenhez, senki sem tévedhetetlen és senkinek sem áll 48 órából a munkanapja. Ezt a (meglehetősen visszataszító) onemanshowt még rövid távon sem könnyű produkálni - éveken át egyenesen lehetetlen. Meg is látszik a kormányzati teljesítményen: fél év alatt nulla sikersztori.

2. KONFLIKTUSKERESÉS - Elvileg egy diktátor is lehetne csendes, udvarias, a felesleges surlódásokat kerülő. Magyar Péternél szó sincs ilyesmiről. Szinte sportot űz abból, hogy mindenkivel összerúgja a port. Ez már a leghétköznapibb emberi kapcsolatokat is erősen megterheli, ám egy politikai csúcsvezető esetén különösen veszélyes: a konfliktusok gyors eszkalációjához vezethet. Arról nem is beszélve, hogy e konfrontatív kommunikáció a legritkább esetben üde és szellemes; az esetek többségében a városszéli kocsmák színvonalát sem éri el. Gyűlölködő, ellenséges, útszéli stílust képviselő, mindezt a Parlament falai közt... A miniszterelnök egyik legnagyobb bűne, hogy elhitette a magyarsággal: ez a norma. Tömegesen panaszkodnak, hogy két évnyi permanens acsarkodás után már a legfiatalabbak is eltanulták a módit; mára az iskolákban is ez vált a jellemző kommunikációvá a diákok között.

3. BÁNTALMAZÁS - Magyar Péter egy mérgező, bántalmazó személyiség, ezt még a józanabb Tisza-szavazók se tagadják. Tudjuk, miket művelt a családjával, és sokan döbbenten néztük végig, hogy mindezek ellenére miként szerelmesedett bele a nép. Ám ha körbetekintünk a szűkebb környezetünkben, azt fogjuk látni, hogy a szektavezér legszenvedélyesebb hívei pontosan ilyen bántalmazó kapcsolatokban élnek. Számos olyan nőt ismerek, akiknek már az apjuk is elviselhetetlenül erőszakos volt, majd ezt a mintát továbbörökítve azóta is - kivétel nélkül - mindig agresszív, összeférhetetlen figurákkal bútoroznak össze. Mindannyian szerelmesek Magyar Péterbe. Számomra döbbenetes, hogy az ország fele - ezek szerint - ennyire abuzív családi háttérrel bír. De nem csupán a bántalmazottak tudattalan mintakövetését látjuk. A bosszúvágy, a vérszomj mostanra kimondott és társadalmi szintre emelt attitűddé vált. E téren nem is az iskolázatlan tömegek barbár ösztönössége a bántó, sokkal inkább az értelmiség árulása. Akár a közéletben, akár a személyes szféránkban hosszú-hosszú listát tudnánk összeállítani azokról, akik az elmúlt 16 évben eltartott kisujjal szólaltak fel, ha csak egy rossz mondat elhangzott valahol. Most sunyín lapítanak, mintha semmi közük sem lenne hozzá, hogy kiengedték a rossz szellemet a palackból.

4. SÉRTŐDÉKENYSÉG - Már az elmúlt két év során is azt láttuk, hogy Magyar Péter szabályosan megsértődik, ha egy riportertől nem simogatóan puha kérdéseket kap. S nem csupán kiakad, de ki is billen; e ponton rendszerint el is veszti minden higgadtságát. Mióta miniszterelnökké választották, egyszerű a dolga: sajtótájékoztatóiról simán kitiltja a Hír TV és a Magyar Nemzet munkatársait. De nem csupán a külső kritikát nem bírja, vele szemben a párton belül sincs helye semmiféle különvéleménynek. Már csupán az Országgyűlést kéne bezáratnia, hogy az ellenzék se feszegethessen kínos témákat. Ez a gyerekes és vezetőhöz teljesen méltatlan hozzáállás az előző pontok fényében különösen visszatetsző; ő maga acsarkodhat, bántalmazhat, kommunikálhat a lehető legsuttyóbb módon is akár, azonban másoktól ennek a tizedét sem tűri el. Ritka férfiatlan.

5. SZERVILIS KÖRNYEZET TEREMTÉSE - Mivel a kormányfő egyszemélyes előadást tart és a kritikát a legkevésbé sem viseli, ezért meg sem lepődünk azon, hogy csupa súlytalan figurával veszi körbe magát. A lojalitás itt előnyt élvez az önálló gondolkodás képességével szemben. A kormánytagok és különösen a képviselők sokkal inkább emlékeztetnek szolgalelkű udvartartásra, mint valódi munkatársakra. Ennél a használhatatlan, bólogató, parancsra vastapsoló brigádnál semmi sem jelzi pontosabban MP vezetői alkalmatlanságát. Nyilván az is igaz, hogy magukra valamit is adó, autonóm emberek aligha vállalkoznának arra, hogy a miniszterelnökkel huzamosan egy levegőt szívjanak. 

6. KÉNYSZERES IGAZSÁGTORZÍTÁS - Magyar Péter hamar rájött, hogy a valóság egyáltalán nem számít. Szavazóinak jelentős része egyszerűen lusta utánanézni a tényeknek, a másik felét pedig egyáltalán nem is érdekli az igazság. A leginkább az aggasztó, hogy a ki nem kényszerített hazugságaival is tele a padlás - mintha mániákus füllentő volna. Már a Tisza Párt hivatalos programja is valótlanságok egész erdejét tartalmazza; az ország akkori állapotát bemutató fejezetekbe nem sok igaz mondat került. A kormányfő gátlástalanul hazudik élő tévéadásban is. Az Egyenes Beszéd szeptember 17-i adásában azzal kezdi, hogy évek óta nem volt bérfejlesztés a szociális szférában, majd két perc múlva hivatkozik a 2026. januári, 15%-os emelésre... Mentelmi jogának felfüggesztésekor is olyan videót tett közzé, melyben minden egyes állítását azonnal cáfolták. Az eltulajdonított, Dunába hajított telefont nem sötétben, nem áradás idején és nem extrém veszélyt vállalva kutatták a búvárok. Döbbenetes ez a tökéletes gátlástalanság. Csak remélni merem, hogy Magyar Péter bukását követően visszaáll majd az igazmondás kultúrája. Nem vagyok menthetetlenül naív, csupán annyit kívánok, hogy legalább ne ez legyen az etalon.    

7. SZÉLSŐSÉGES IMPULZIVITÁS - Magyar Péter politikájának egyik feltűnő vonása a kiszámíthatatlanság: döntések, bejelentések és álláspontok változnak meg olykor az utolsó pillanatban. A gyors reagálás lehetne politikai erény, de a következetesen késői irányváltás már azt a benyomást kelti, hogy a döntést nem előzi meg kellő mérlegelés. Egy vezetőnél pedig különösen nagy jelentősége van annak, hogy a környezete tudja-e: a kimondott döntés valóban döntés, vagy csak a következő impulzusig érvényes. Ez már a nyugati sajtó számára is feltűnt: a Guardiantől a Bloombergig számos helyen írnak arról, hogy MP kapkodó, kiszámíthatatlan, döntései átgondolatlanok.

8. AZ ÖNFEGYELEM TELJES HIÁNYA - Az Országgyűlésben egy négyéves kisgyerek viselkedési szintjén rekedt miniszterelnököt látunk. Egy kétperces ellenzéki felszólalást sem bír ki bekiabálás nélkül. Egészen döbbenetes ez a fegyelmezetlenség és teljesen méltatlan egy államférfihez. Hasonló a helyzet az állandó kommentelgetéssel is. Egy sas nem vadászik legyekre - neki sem kéne minden barátságtalan hangvételű posztra reagálnia. Mégis megteszi, néha az éjszaka közepén - az ember csak találgat, miért képtelen aludni. Ha úgy tartja kedve, az ukrán külügyminiszternek is beszól az X-en. (Orbán Anita talán arra az egyre alkalmas, hogy magyarázkodjon utána.)

9. ÁRULÁS - Magyar Péter mindent és mindenkit elárult, akit lehetett, ám a legszörnyűbb az, amit a családjával tett. A sors fintora, hogy minden fideszes, akit megállás nélkül támad, szerető és kiegyensúlyozott családi háttérrel bír - szemben vele, akinek a magánélete állandó káosz. Letartóztatása előtt még Hankó Balázst is elkísérték hozzátartozói. Mi több: 2022-ben Márki-Zay Péter mellett is ott állt a családja az elveszített választás után, mikor már szinte mindenki más kihátrált mögüle. Bukása után Magyar Péter egyedül marad majd, mint a kisujjam, hiszen az árulóknak ez a sorsa. Szinte jelképes, hogy a brüsszeli megrendelők a hagyományos családmodell szétverésén dolgoznak - a kormányfő remek mintául szolgál e téren is. Visszatérve magához az áruláshoz: a gyerekeinknek - amikor az iskolás élekorba léptek - elsőként azt tanítottuk meg, hogy sose váljanak spiclivé. Erkölcsi alap. Most pedig jön Magyar Péter és pont olyan besúgó-országot kíván formálni hazánkból, mint amilyen az államszocialista időkben volt. Egészen pusztító.

10. MESSIÁSTUDAT - Szó sincs arról, hogy csupán az ellenzék gúnyolódik ezzel. A kormányfő ad rá alapot rendesen. Piarista diák volt, van némi fogalma a vallásról és nem véletlenül használ gyakran bibliai képeket, fogalmakat. Szeptember 26-án így kezdi Facebook-bejegyzését: "Vagyok, aki vagyok." Mózes második könyvéből tudjuk: ez Isten önmeghatározása...

A tegnapra beharangozott ügyészségi meghallgatás elmaradt; Magyar Péter személye kapcsán a tisztítótűz még jócskán várat magára. De elkerülhetetlenül érkezni fog. Az ugyanis csupán rossz álom, mely nem tarthat sokáig, hogy hazánkból a gyűlölködők, a bántalmazók, a hazudozók, a suttyók, az árulók, az együttműködésre képtelenek és a vérszomjas prolik országa lett.

Sok furcsaságot hozott már a 21. század, ám mind közül talán a legbizarrabb az a szenvedélyes násztánc, amelyet a nagytőke lejt a baloldallal. Az ember csak pislog, hiszen semmi sem logikusabb annál, hogy ellentét feszüljön az iparmágnás és a munkás; a nagytőke és a baloldal közt. A különböző vállalkozásoknak egyetlen célja lehet: a profitmaximalizálás. Ez egy piacbarát, alacsony adókkal operáló, jobboldali társadalomfilozófiát feltételez. Ezzel szemben azt látjuk, hogy a multinacionális nagyvállalatok - szinte kivétel nélkül - a progresszív igét hirdetik. Nem brutális ellentmondás ez?

A frusztrált, meg nem értett értelmiségiek örökös hisztijét értjük. A művészvilág permanens lázadása is megszokott jelenség. Az egyetemi szféra neomarxista légköre elszomorító ugyan, de mindenütt a világon ezt tapasztaljuk. Ez a szellemiség uralja a politikát is, ami olyan önpusztító döntésekhez vezet, mint az atomenergia elutasítása; a teljesen eszetlen zöld-átállás; a korlátlan migráció támogatása és bátorítása; a genderőrület központi dogmává emelése és hasonlók. Azonban a nagyvállalatok szintjén, ahol muszáj nyereséget termelni, ott a józan racionalitásnak kellene uralkodnia, semmi teret nem engedve a progresszív vallás hóbortjainak. Én értem azt, hogy a képmutatás nagy úr, s hogy sokan igyekeznek megfelelni az idióta korszellemnek. Mindazonáltal a farizeus jóemberkedés önmagában aligha magyarázat e perverz összeborulásra. Kell találnunk olyan közös pontokat, melyek ésszerűvé teszik, hogy a multik otthont adnak e beteg, újbalos ideológiának.

KAVIÁRBALOLDAL

Pontosan tudjuk: a mai progresszíveknek már nem sok közük van a klasszikus baloldalhoz, még akkor sem, ha pont ugyantazokat a pártneveket és jelképeket viselik, mint száz évvel ezelőtt. Ami a legfontosabb változás: a mai szociáldemokrata pártok mögül egyszerűen elfogyott a hajdani támogatói bázis. A hagyományos, gyári munkásosztály ma már nem létezik. Ennek legfőbb oka a technológiai fejlődés, az automatizáció. Persze a gépek nem tudtak mindenkit kiváltani, azonban a mai melósok jó része piszok jól keres és már rég nem a politikában látja a boldogulás esélyét. Aki meg csóró maradt, az is rájött az évtizedek során, hogy a konzervatívok kormányzása során nekik is mindig jobban megy. Így aztán a baloldali pártoknak új "áldozati" csoportokat kellett keresniük és kreálniuk: feketék, bevándorlók, nők, szexuális kisebbségek. Az új irányvonalak pedig már a legkevésbé sem ütköznek a nagytőke érdekeivel. Kivonulni a Pride-ra, jóemberkedő társasági küldetést megfogalmazni - semmibe sem kerül. S még mindig olcsóbb felvenni a HR-osztályra egy diverzitás-felelőst, mint több száz embernek bért emelni.

GLOBALIZÁCIÓ

A multinacionális nagyvállalatok természetes működési közege a nemzetközi, mobil és kulturálisan kevésbé zárt társadalom. Nagy, integrált piac; mobil munkaerő, széles fogyasztói bázis - ezt látják ideálisnak. Minél kevertebb, minél gyökértelenebb a lakosság, annál jobb számukra. Minél kevésbé ragaszkodik a szülőhelyéhez az ember, annál mobilabb (így a multi számára hasznosabb) munkaerő. De fogyasztóként is a globalista a legjobb, hiszen ha mindenütt ugyanazok az igények, úgy még a terméken sem kell változtatni semmit, csak teríteni Tokiótól Dublinig. A tömeges migráció minden fronton a nagyvállalatokat segíti. Az őslakosoknál olcsóbb munkaerőt biztosít, továbbá ideális fogyasztót, akit a jóléti állam segélyekkel töm tele. Mindez teljes érdekazonosságot teremt a nemzetközi kapitalizmus és a kozmopolita progresszivizmus között. A baloldali pártok szavazókat, híveket gyűjtenek, s tisztában vannak azzal, hogy a gyökértelen jöttmenteket könnyebb maguk mellé állítaniuk, mint a szülőföldjükhöz ragaszkodó patriótákat.

A HAGYOMÁNY ELUTASÍTÁSA

A lakásomat, ahol a családommal élek, 23 éve vásároltam. A legtöbb bútor még mindig ugyanaz, mint amikor beköltöztünk. A HIFI-tornyom még régebbi. Az autóm hétéves és eszem ágában sincs lecserélni. (Ráadásul mindenhová biciklivel járok, szinte kizárólag a fiam használja.) A telefonom hatéves és a laptopom billentyűit is - melyeken e sorokat gépelem - immár hét éve koptatom. Valószínűleg én vagyok a világ egyik legrosszabb fogyasztója. Nem emlékszem olyanra, hogy bármiféle reklám hatott volna rám; csakis olyan dolgokat vásárolok, melyeket előre eltervezek, melyekről előzetesen megállapítom, hogy szükségesek. Valószínűleg összedőlne a posztmodern gazdaság, ha mindenki így élne, ám ettől aligha kell tartanunk; az emberek többsége közel sem ilyen. Van olyan nőismerősöm, akinek a szekrénye olyan ruhákkal van tele, melyeken még ott lóg a függőcímke - megtetszett neki, megvásárolta, de még sosem viselte ezeket... A multinacionális nagyvállalatok számára az a legkedvezőbb, ha térben ugyanazt a terméket teríthetik, de idővel újabb és újabb modelleket dobhatnak piacra. Néhány nagy múltú sörmárka hirdetésén kívül nemigen találkoztam még olyan reklámmal, amely a hagyományt éltette volna. A piac logikája a legtöbb termék esetén az állandó változást élteti, hiszen a cél a forgalom folyamatos növelése. Ez is olyan attitűd, ahol a nagyvállalati kultúra és a balos világlátás egymásra talál. A konzervatívoknak egyszerű a dolguk: ugyanazokat az alapértékeket vallják évszázadok óta - tulajdon, szabadság, Isten, haza, család. Egy egészséges lelkű ember számára mindig is ezek voltak és ezek lesznek a fontosak - miért is változtatnánk ezeken? A baloldal ugyanakkor visszatérően azt tapasztalja, hogy meghirdet egy célt, eléri, majd újat és újat kell keresnie. Kezdődött a munkásság érdekképviseletével - nyolc órás munkaidő, nyugdíj, betegszabadság, sztrájkjog stb. -, majd jött a nők, illetve a feketék egyenjogúságának kérdése. Mára mindent megvalósítottak, nincs többé pozitív céljuk, sem létjogosultságuk. De az öncélú változtatás rögeszméje, a permanens forradalom továbbra is hevíti lelküket, s a legkevésbé sem zavarja őket, ha a hagyomány elpusztításán túl egyébre már nem futja tőlük. (Az áprilisi választási eredmények is ezt a lelkületet tükrözik: legyen változás, tök mindegy, mi jön ezután...)

KÖZÖS ELLENSÉG

A multinacionális nagytőke és a progresszív baloldal közös ellensége a konzervatív nemzetállam. Az egyik számára a gazdasági, a másik számára a kulturális nacionalizmus jelent problémát. A konzervatív nemzetállam saját szabályokat alkothat, különadókat vezethet be, s előnyben részesítheti a hazai vállalkozásokat. Ez értelemszerűen érdeksérelmet okoz a globalista pénzvilág számára. A progresszívek csőrét pedig a határvédelem, a nemzeti hagyományok védelme és a tradicionális családmodell előnyben részesítése böki. Ebből az következik, hogy két teljesen különböző okból ugyanahhoz a politikai irányvonalhoz jutunk el. A globalista nagytőke összefog a globalista politikusokkal, s együttes erővel igyekszenek megtörni a konzervatív nemzetállamokat - mindenütt Euurópa-szerte. Ezt láttuk Lengyelorszárban, Romániában és legutóbb Magyarországon is. Semmilyen eszköztől sem riadnak vissza; a legradikálisabb, mélyen antidemokratikus lépésekre is elszántak - ahogyan a német AfD-vel és a francia Nemzeti Tömörüléssel bánnak, az semmi jót nem ígér.

***

"Mi a fenéért népszerűsíti az amerikai vállalati szféra ezt a kapitalizmusellenes, radikális, kvázi marxista, posztmodern aktivista mozgalmat? Hiszen ez abszurd.” Jordan Peterson sem érti a jelenséget. „Miért finanszírozza a kapitalizmus a saját ideológiai ellenfelét?" - teszi fel a logikus kérdést. A valóság azononban az, hogy a progresszív világ csupán az ideológia könnyű mezején megy szembe a globális kapitalizmussal. A praktikus célok terén - gyökértelen, kevert társadalmak létrehozása; történelmi hagyományok kukázása; konzervatív nemzetállamok megtörése és kiiktatása - egy az utuk. Az már csak hab a tortán, hogy mindeközben még a "társadalmi felelősségvállalás" című, erősen farizeus színdarabot is előadhatják.  

"Én a szegénységet tulajdonképpen bevezetném Magyarországon legalább tíz évre.” Ezt a végtelenül bölcs gondolatot Krasznahorkai Lászlótól hallhattuk a Partizán által készített, pár napja közzétett interjúban. Nobel-díjas írónk Gulyás Marci kérdésére megerősíti: "Kötelezően. Hát, naná!" Igazi őrült, de ma már semmin sem lepődünk meg. Tömegével járnak köztünk a hasonló elmebetegek.

"Azok a szegények, akiket én megismertem – és állandóan vándoroltam Magyarországon, tehát elég sokféle szegény embert ismertem meg – egyben nagyon hasonlítottak. Elképesztő volt az egymás iránti szolidaritás. Én ott olyasmit ismertem meg, ami ugyanúgy magyarok között történt. Tehát hogyha a magyarok arra is képesek, mint azok a szegény emberek, akkor még más dolgokat is el lehetne várni tőlük." - így érvel Krasznahorkai, majd folytatja: "A keserűségem, és a dühöm mindig abból fakadt, hogy azt láttam, hogy ugyanezek az emberek más élethelyzetbe kerülve elkezdenek erkölcsileg romlani. Elég az első gyáva kompromisszum. A Trabantért mindent, vagy mit tudom én." Vagyis arra a következtetésre jut, hogy a szegénység egy morálisan magas pozíciót biztosít, melyet a jólét minden apró lépcsőfoka elkoptat. Mintha a megfelelő anyagi körülmények lennének azok, amelyek megrontják az embert... Egy irodalmi Nobel-díjastól azért több bölcsességet várna az ember. Hajmeresztő állítása könnyen cáfolható; bárhonnan is közelítjük a kérdést, a szegénység magasztalása mindenképpen őrültségnek hat.

Krasznahorkai világával az a legnagyobb baj, hogy csupán a saját fejében létezik. Ő maga - az Isten tudja, miért - szeretné azt hinni, hogy az emberiség így működik, de ettől elképzelt világa még nem válik valósággá. Biztos vagyok benne, hogy személyes tapasztalatai kapcsán nem beszél félre; miért is ne találkozhatott volna hosszú élete során emberek tucatjaival, akik szerényen éltek, miközben segítették egymást? Ám ez ekkor is csupán egy szűk buborék marad - irgalmatlanul kevés ahhoz, hogy általános igazságot formáljunk belőle. Egy bölcs íróember igazán utánanézhetne a tárgybéli kutatásoknak, melyek egészen más képet mutatnak. 2015-ben egy nyolc vizsgálatból álló kutatássorozat több tízezer résztvevővel éppen ellenkező eredményre jutott: a magasabb társadalmi osztályba tartozók többet adományoztak, nagyobb arányban önkénteskedtek, segítőkészebbek és bizalomtelibbek voltak. Ugyanezt találta egy 2019-es, több mint 27 ezer amerikai háztartást, 1334 német résztvevőt és további 30 országból származó 30 985 ember adatait vizsgáló kutatás: semmi jelét nem lelte annak,  hogy a magasabb jövedelműek kevésbé lennének nagylelkűek. Ráadásul 2025-ben megjelent egy óriási metaelemzés, amely 471 független vizsgálatot, 1106 hatástanulmányt és 60 különböző társadalomból származó, összesen 2,3 millió ember adatait vette górcső alá. Az eredmény: a magasabb társadalmi osztályhoz tartozás enyhén pozitív kapcsolatban állt a proszociális viselkedéssel. A tények makacs dolgok, ám én már az alaplogikát sem értem. Az iskolázottság, a komplexebb ismeretek elsajátítása egyszerre ígér fincsi fizetést és magasabb szintű tudatosságot, civilizáltságot, erkölcsi minőséget. Tévedés ne essék: az egyetemi diplomától nem válik nemesebbé a lélek, de az érintettnek legalább lesz némi fogalma a morálról. Ám miként várhatnánk többet attól az iskolázatlan embertől, aki még a jó és a rossz között sem képes különbséget tenni? Elég, ha megnézzük a fedél nélküliek világát. Krasznahorkai elmélete szerint itt kéne megtapasztalni a lehető legnagyobb empátiát, bajtársiasságot és segítőkészséget. Ezzel szemben örökös probléma, hogy sokan azért nem mernek beköltözni a hajléktalan-szállóba, mert félnek, hogy a többiek gátlástalanul ellopják a cuccaikat.

Képzeljünk magunk elé egy szenvedő, fájdalmakkal küdző beteg embert! Mi lesz a célja, ha a lelke egészséges? Nyilvánvalóan az, hogy szabaduljon a kórtól, s orvosai, ápolói és hozzátartozói is ezen fognak dolgozni. Vagy képzeljünk el egy brutális tűzesetet, ahol a lakóház a lángnyelvek martalékává válik! Mindenki oltani igyekszik majd, egymást segítve. Senki nem lesz olyan idióta, hogy áldásként tekintsen a tűzvészre, csak mert összefogást szült. Senki nem lesz olyan idióta, hogy istenítse a betegséget, csak mert együttműködést teremtett! Ha valamitől ösztönösen szabadulni kívánunk, mert fájdalmat, veszélyt, boldogtalanságot hordoz, az már önmagában kizárja, hogy ez a valami egy erkölcsileg kívánatos dolog legyen. Pontosan ez a helyzet a szegénységgel is. Lehetséges, hogy adódnak olyan kényszerhelyzetek, hogy két nincstelen kisegíti egymást, de mindketten boldogabbak lennének, ha erre semmi szükség nem lenne, s mindketten jómódban élnének. Olyan egyszerűen nem létezik, hogy valaki morálisan magas szinten áll, s szeretne változtatni ezen. Rendszeresen adakozik, majd veri a fejét a falba minden jótékonykodása után. Mindenkin segít, majd este úgy bújik ágyba, hogy átkozza önmagát és a túlságosan lágy szívét. Ez egyszerűen nonszensz. Ha bármi jót és nemeset találunk magunkban, ahhoz foggal-körömmel ragaszkodni fogunk. És amitől menekülnénk, az sosem lesz erkölcsi magaslat. Márpedig a szegénység olyan teher, amelyet minden egészséges lelkű ember maga mögött hagyna. A szegénységgel egyetlen dolgunk lehet csupán, hogy küzdjük le és váljunk tehetőssé.

"Elég az első gyáva kompromisszum." - mondja az író, de mintha összekeverné a pszichés folyamatokat a morállal. Azt helyesen látja, hogy a Kádár-rendszer a magyarok kompromisszum-készségére épített: kapsz Trabantot, cserébe ne kívánj demokráciát és szabad piacgazdaságot. Alig hiszem, hogy a gulyáskommunizmus kisembere kárhoztatható azért, hogy némi jólétért cserébe lemondott forradalmi ábrándjairól. Sokaknak elég volt, hogy a hatóságok békén hagyták, hogy került hús az asztalra, s hogy a céges furgont használva felépíthették szerény víkendházukat. Ebben semmi gyávaságot nem látok, csupán életösztönt; az adott társadalmi-politikai helyzetre adott adekvát reakciót. A bűnös értelemszerűen az elnyomó hatalom volt, nem az átlagember. Aki senkit sem bántott és senkiről sem jelentett semmi terhelőt, azt aligha gyötörhette bármiféle lelkifurdalás.

És ami a legrosszabb: Krasznahorkai elköveti azt a hibát, amit minden kommunista. Erőszakot hirdet, még akkor is, ha csupán a filozofálás szintjén teszi. Erőnek erejével mindenkit szegénnyé tenne, csak hogy nemesedjék a lélek... Még ha igaz is lenne a teóriája (tudjuk, hogy nem az), akkor is beteg dolog kényszert alkalmazni. Egy kisebb erkölcsi jó érdekében egy brutális morális vétséget elkövetni - nálam sehogyan sem jön ki a matek. Ha egy erkölcsi tulajdonságot csak úgy tudunk létrehozni, hogy előbb emberek millióit szenvedésnek tesszük ki, akkor talán nem a szenvedést kellene idealizálnunk, hanem azt kellene megkeresnünk, hogyan lehet ugyanazt az erkölcsi tulajdonságot szenvedés nélkül életre hívni. De ezt valahogy sosem értik meg a kommunisták - százmillió halott sem volt elég tanulópénz számukra.

Arról nem is beszélve, hogy a patrióta-globalista tengelyen mekkora öngól ez az egész. Krasznahorkai feketeöves internacionalista - semmi sem áll távolabb tőle, mint a nemzeti hagyományok tisztelete. Márpedig a társadalomtudományban régóta külön kezelik a bonding (saját csoporton belüli) és bridging (csoportok közötti) társadalmi tőkét. Ez - némiképp leegyszerűsítve - azt jelenti, hogy a mieinkre számíthatunk, az idegenekben ugyanakkor nem igazán bízunk. Az összetartozás sokkal inkább kiscsoportos élmény, mintsem általános bizalom. Vagyis a nagyobb szükség aligha szolgálná a különböző etnikumok és nemzetiségek közti együttműködést, sokkal inkább az ellenérzést, az ellenségeskedést fokozná.

És egyáltalán: mint jelent az, hogy szegénység? Ahogyan például jómagam élek, az Afrikából nézve luxusszintű, egy svájci szemével ugyanakkor megmosolyogtatóan kispolgári. Krasznahorkai mennyire szegényítené el a magyarokat? És mit tenne az elkobzott vagyonokkal? Miként garantálná, hogy a kirabolt, s tíz évig a felemelkedés reménye nélkül élő honfitársaink majd hajlandóak lesznek dolgozni, mégpedig magas színvonalon? Nem a véletlen műve, hogy a szocializmus mindenütt a világon megbukott, s hogy csupán a vasfüggüny tartotta a polgárok zömét az adott országban. Ezer sebből vérzik Nobel-díjasunk beteg gondolata. 

Krasznahorkai a Nobel-díj mellé 11 millió svéd koronát kapott, ez 390 millió forintnak megfelelő összeg, melyet SZJA-mentesen tehetett zsebre. Tegyük hozzá: már ezelőtt is kényelmes jómódban élt. Viszont nincs hír semmi komolyabb adományozásról, felajánlásról, jótékonykodásról, amely az író mesés gazdagságából bármit is faragna. Beszélhet tehát bármit, prófétának végtelenül hiteltelen. A középkor főpapjai semmivel sem voltak képmutatóbbak.

Jézus idejében nem csupán diktafon nem létezett, de fényképezőgép sem. Így aztán nem kizárólag azon lehet vitatkozni, hogy pontosan miket mondott, s szavait hogyan értette, de arról sincs biztos tudásunk, milyen fizimiskával bírt. A történelem nagy uralkodói kapcsán könnyű a dolgunk; mindig akadt egy-egy udvari festő a közelben, hogy összedobjon egy csinos kis portrét az illetőről. Jézust azonban - megfeszítése előtt a rómaiak - csak merő gúnyból nevezték a zsidók királyának. Az ő vonásait nem őrzi egyetlen korabeli vászon vagy freskó sem. Későbbi annál több - az utókor fantáziája egy nagyon jellegzetes Krisztus-arcot alkotott, mely hosszú évszázadok óta az emberi kultúra egyik meghatározó és velünk élő eleme.

S hogy milyen is ez a Krisztus-arc? Hosszú, hullámos haj; bajusz és szakáll; hosszúkás, szabályos arc; nagy, szomorú szemek; méltóságteljes, de a legkevésbé sem brutális férfiasság. Jézus valójában a tökéletes férfiideál: autonóm és erkölcsileg sziklaszilárd; érzelmileg hozzáférhető, de szexuálisan elérhetetlen; férfias, de nem fenyegető. Kívül áll minden társadalmi normán, ugyanakkor karizmatikus; képes rendkívül intenzíven kapcsolódni másokhoz. Egy olyan hibátlan alfihím, aki mentes minden rosszízű macsóságtól; az erő és a gyengédség nála nem ellentétei egymásnak. Nagyon értették a női vágy természetét azok, akik e karaktert kitalálták és évszázadokon keresztül formálták; s azok is, akik saját magukat tudatosan ilyenné alakítják. Nem csoda, hogy Jézus arca sohasem megy ki a divatból; a legnagyobb sztárok - különösen a rockvilág csillagai - újra és újra divatba hozzák ezt a kulturálisan igen erős, világos asszociációt keltő karaktert.

Ez a mélyen szeretetteljes, sebezhető, szép arcú férfikarakter tehát nem csupán vallási archetípus, hanem a modern populáris kultúrában a romantikus férfi archetípusa is egyben. Lehet azon vitázni, a tyúk volt-e előbb, vagy a tojás; vagyis a rocksztárok igyekeznek-e Jézushoz hasonlítani, avagy Jézus fantázia szülte fizikai képét is eleve azért formálták ilyenné a történelem során, hogy már a megjelenése is vonzó, karizmát sugárzó és szerethető (összességében: sztárságra alkalmas) legyen - de aligha ez az érdekes. A lényeg, hogy az imidzs működik - már ha az illető jóképű, ápolt és sűrű hajzattal bír. (Ellenkező esetben béna lúzernek, vagy rosszabb esetben egyenesen csövesnek tűnhet.) Ez a Názáretire emlékeztető megjelenés egy sor rejtett pszichológiai üzenetet is hordoz. Empátiát, őszinteséget, s némi sebzettséget mutat. A macsó karakter erős, nem igényel törődést, babusgatást; rajta nem fog még a fegyver sem. A krisztusi vonal másmilyen: itt megjelenik az áldozati szerep, a szenvedés, a kiszolgáltatottság. A nőben felébreszti a gondoskodó anyai ösztönöket is. A szemek kiváltképp lényegesek. A klasszikus férfi-portré jellemzően a tekintetet mint hatalmat használja. Jézusnál viszont a szemek játéka intim és ártalmatlan. Mintha azt mondaná: nem akarlak birtokolni. A krisztusi karakter szexuális értelemben meglehetősen passzív; nem flörtöl, nem udvarol, nem kíván imponálni - egyszerűen azért, mert nincs szüksége rá. A legkevésbé sem kell tepernie azért, hogy vágyjanak rá. Ez a fajta közömbösség elértetlennek láttatja, így még vonzóbbá teszi. (Egyetlen fickó sem kap annyi kihívó pillantást és nyílt felajánlkozást, mint egy fiatal, jó arcú pap.) Természetesen szó sincs arról, hogy minden szépfiú, aki fizimiskájában, frizurájában és arcszőrzetét tekintve Jézusra emlékeztet, egyszersmind őszinte, visszafogott és sebezhető is lenne, de arról feltétlenül, hogy ilyen hatást kelt majd. Michelangelo Pietája (szoborcsoport: Mária a keresztről levett, halott fiát tartja az ölében) olyan képmotívum, olyan meghatározó kulturális örökség, amely a festészetben és a filmvásznon is rengetegszer visszaköszön, így a nyugati ember elméjébe immáron erősen beleégett. A Jézus-arcú, szomorú szemű, érzékeny férfiakat a nőknek szeretni, ölelni, babusgatni kell - ezt diktálja az ösztön.

 TED NEELEY - JÉZUS KRISZTUS SZUPERSZTÁR

És milyen legyen egy vérbeli rocksztár? Nyilvánvalóan pont ugyanilyen. Vonzó, de nem ijesztően fenyegető. Férfias, de közben érzékeny, hiszen művészről van szó. Őszinte, nyitott, karizmatikus, a közönséggel kapcsolódni tudó - Jézus karaktere minden igényt kielégít e téren. A Flavorwire webmagazin egyik 2011-es cikke egyenesen listát közöl arról, melyik zenész hasonlít leginkább a Názáretire, mi több, még egy mérőszámot is kitaláltak hozzá, a Jézus-kvócienst... A lista második helyén John Lennon áll, megítélésem szerint azonban egykori zenésztársa, George Harrison minden tekintetben - külsőre és lelki habitusát tekintve is - tökéletesebb Jézus-karakter. Ráadásul nála a spirituális vonal is hangsúlyosan megjelenik, igaz, a hindu vallásra és a meditációra fókuszálva. Jim Morrison e lista hatodik helyezettje. A cikk konkrétan megemlíti a híres Young Lion című fotót, melyen a Doors frontembere jellegzetes, keresztrefeszítésre emlékeztető pózban áll. A róla kialakult misztikus, prófétaszerű, rockisten kép is ezt a hatást erősíti. Barry Gibb (bár nem szerepel e tízes listán) szintén olyan híresség, akinél rendre előkerül az isteni jelző, különösen, ha a megjelenéséről esik szó. "Ezt a srácot a Bee Geesből ismerem" - hangzott el egy floridai ajándékboltban, egy Krisztus-képek közt válogató vevő szájából... És ne feledkezzünk el Jared Letóról sem! Amikor a turini lepel alapján megkísérelték mesterséges intelligenciával rekonstruálni Jézus arcát, az internet népe egyszerre hördült fel: "Ez Jared Leto!!" Persze, hosszú még a sor, különösen, ha a zenészek mellett a filmcsillagokat is említjük: Robert Plant, David Coverdale, Michael Hutchence, Keanu Reeves, Orlando Bloom, Robert Powell, Willem Dafoe, Christian Bale... estig sorolhatnánk.

Sztárokat mindenesetre nem csupán a színpadon, de a futballarénákban is láthatunk. A számos őrült focistafrizura közt az utóbbi időben a jézusi vonal is kezdi felütni a fejét. Alisson Becker, a Liverpool brazil kapusa nem csupán fizimiskáját tekintve Krisztus-követő, de hitét is nyíltan vállaló keresztény. (2020-ban Roberto Firminót is ő maga keresztelte meg a saját úszómedencéjében.) Szoboszlai Dominik esetében ilyesmiről nem beszélhetünk, ő inkább kísérletező típus, különösön ami a megjelenését illeti. Egy biztos: a rövid haj és a jól borotvált arc hosszú évei után mostanság ő is egyre inkább Jézusra kezd hasonlítani. A drámai pillanatokban ez különösen szembeötlő: tavaly novemberben, az írek ellen elszenvedett, a VB-reményeket szertefoszlató vereség után - a helyzetnek tökéletesen megfelelő módon - fájdalmasan szűkszavó interjút adott. A tévénézők a meggyötört Krisztust láthatták maguk előtt. Ami engem illet, jobban szeretem, amikor Szobó arcán az elégedettséget érzékelem, mint ahogy kedden este is, a Tottenham kapujába küldött bombagólja után. Az kétségkívül isteni volt.

Magyar Péter sok száz ígérettel kábította a népet két éven át - ezek oroszlánrésze kapcsán még a legelvakultabb Tisza-szektások is tudják, hogy totál kamu csupán. Ám ami a befagyasztott EU-s forrásokat illeti, ezek hazahozatalát mindegyikünk komolyan vette. Most, hogy a kormány szerint már teljesítettük a kifizetéshez szükséges mérföldköveket (miközben semmi érdemi nem történt április óta); most, hogy az EU vezetése szerint már tombol a jogállamiság idehaza (miközben sosem tiporták ilyen durván); most, hogy már Manfred Weber is odaszól az Európai Bíróságnak a napi egymillió eurós büntetésünk eltörlését kérendő (miközben Magyar Péter ugyanazt a migrációs politikát viszi tovább, mint Orbán Viktor), a vak is láthatja, hogy színtiszta politikai zsarolás volt minden gáncsoskodás, amit a Fidesz-kormány idején alkalmaztak. Szóval: sanszos, hogy lesz némi pénzmozgás, de mikor?

Manapság a fél ország azon röhög, hogy a kormány minden egyes nap hazahozza a visszatartott tételeket. (De ki viszi mindig vissza? - kérdezik a nemzeti oldal vigyorgó trolljai.) Vitézy Dávid egyenesen azt közölte, hogy a pénz a számlánkon van, miközben egyetlen árva cent sem érkezett még, mióta az új kabinet megalakult. Bevallom: nem is értem, hogy lehet ez. A választásokat követően Magyar Péter elképesztően jó pozícióba került. Én a helyében már április 13-án megcsörgettem volna Ursula von der Leyent, hogy pillanatokon belül legyen a számlánkon a pénz, különben kitálalok mindent, lemondok és jöhet vissza Orbán Viktor. Fogalmam sincs, miért nem tette. Sok rosszat el lehet mondani a magyar miniszterelnökről, de az biztos, hogy nem konfliktuskerülő. Teljesen kézenfekvő lett volna a részéről a követelés, hogy ha már - minden lehetséges finanszírozási és titkosszolgálati eszközzel, valamint sosem látott médiatámogatással - hatalomba segítették, úgy az országnak járó EU-s forrásokat is azonnal, vagy legalábbis sürgősen szabadítsák fel, munkáját megkönnyítendő. Magyar Péter valamiért nem élt ezzel a tárgyalási potenciállal, ami számomra csupán egyet jelenthet: fogják valamivel.

Érdekes az is, hogy a nemzetinek maszkírozott golobalista helytartók prototípusánál, Donald Tusknál sokkal gyorsabban megnyíltak a pénzcsapok. Brüsszel már pár nappal a kormányalakítást követően jelezte, hogy tetszik neki, amit lát, s hamarosan az utalások is elindultak. Vajon Magyar Pétert miért szívatják? Természetesen ezernyi magyarázatot találhatunk, amely a lengyel és a magyar helyzet eltérő mivoltából fakad. Lengyelországgal kapcsolatban elsősorban a bírói rendszert kifogásolták - nálunk sokkal hosszabb a bűnlajstrom. Tusk öt évig volt az Európai Tanács elnöke, így nyilván jelentős lobbierővel bír - Magyar Péter ezzel szemben zöldfülű kezdő. Érvelhetünk azzal is, hogy Lengyelország esetén az Európai Bizottságot is számos kritika érte, annyira kilógott a lóláb - most sokkal óvatosabbak, s az időhúzással megpróbálják elbábozni, hogy nem szimpla politikai döntésről van szó. Aki igazán laikus, az talán beveszi, hogy léteznek olyan jogállamisági mérföldkövek, amelyeket az Orbán-kormány nem teljesített, ellenben a mostaniak serényen dolgoztak, dolgoznak rajtuk... na persze. Az viszont biztosan igaz, hogy Ukrajna támogatása, a migráció finanszírozása és a haderő fejlesztése ma már jócskán nagyobb összegeket emészt fel és sokkal nagyobb költségvetési prioritás, mint Tusk hatalomra kerülésekor, vagyis fogy a pénz... Akármi is a valódi ok, Magyar Péternek főhet a feje rendesen.

Az sem lényegtelen, hogy jelenleg már a 2028-2034 időszak EU-költségvetésének vitája zajlik: az egyeztetések, háttéralkuk, csendes megállapodások időszaka ez. Antonio Costa, az Európai Tanács elnöke éppen a tagállami fővárosokat járja a kompromisszum előkészítése érdekében. Brüsszel kimondott célja, hogy év végéig összeálljon az a tervezet, amely minden tagállam számára elfogadható. Mivel egyhangú döntés szükséges, így egyetlen ország vétója is elég ahhoz, hogy az EU működésképtelenné váljon. Orbán Viktor be is lengette, hogy addig nem hajlandó jóváhagyni a következő hétéves ciklus költségvetését, amíg a nekünk járó pénzeket ki nem fizetik. Ez az eszköz Magyar Péter számára is adott, s minden jóérzésű honfitársunk biztatja is: éljen ezzel, ha másképp nem megy. A miniszterelnök természetesen úgy járna a legjobban, ha e konfliktus felvállalása nélkül is maradéktalanul hazahozná a befagyasztott forrásokat. De kétségkívül akkor jár a legrosszabbul, ha hülyére veszik, s ő még csak meg sem próbál élni a kezében lévő legerősebb ütőkártyával.

Magyar Péter egyik leghatározottabb és leghihetőbb vállalása az volt, hogy hazahozza a beragadt EU-s pénzeket. Nem csekély azoknak a száma, akik kifejezetten ezért szavaztak a Tiszára. Múlt héten jót vigyorogtunk Tompler Ildikó országgyűlési képviselő levelén, aki elmagyarázza szavazóinak: "A Magyar Péter által említett, egy főre jutó  800.000 forintos uniós támogatás nem olyan összeg, amelyet a magyar állampolgárok közvetlenül, készpénzben vagy bankszámlára megkapnak..." Nyilvánvaló, hogy a Tisza-szavazók többsége azért ennél értelmesebb, mindazonáltal ezt a vállalást mindenki alapvetőnek tekinti. Ha Magyar Péter még e téren is nehézségekbe ütközik, úgy tényleg nem sok marad, ami mellette szólna.

Augusztus végére eldőlt, hogy Unger Anna lesz majd, aki az új ÁVH élére áll. A hajrában két jelölt maradt még rajta kívül. Az egyik Sárvári Nicholas, akit elsősorban a Tisza parlamenti frakciója támogatott. Nem sok minden szólt mellette: kanadai-magyar kettős állampolgár; egy brit kockázatkezelési cég vezetője; a Magyar-Kanadai Kereskedelmi Kamara elnöke; vagyis számos összeférhetetlenségi és nemzetbiztonsági aggály merült fel jelölése kapcsán. Ráadásul sokan a szakmai alkalmasságát is megkérdőjelezték. A másik Ligeti Miklós, akit a legerősebb és legalkalmasabb jelöltnek tartottak. A magam részéről nem bánom, hogy nem ő lett a befutó, hiszen jó érzésű magyar honpolgár nem ad ekkora hatalmat egy Soros-figura kezébe. Magyar Péternek meg az nem tetszett, hogy Ligeti korábban olyan ügyekben is vizsgálta, kritizálta a Diákhitel Központ működését, amelyek a miniszterelnök korábbi vezetői tevékenységéhez kapcsolódtak... Kínos, amikor az embernek vaj van a fején.

A Tisza-szekta keménymagja mindenesetre rendesen kiakadt. A Polgár Judit körüli balhé után ez volt a második, immár igen erős repedés a szektavezér és a hívek közti feltétlen bizalom betonfalán; néhányan még tüntetést is szerveztek. Unger Anna kapcsán nem is az volt a legfőbb gondjuk, hogy nem rendelkezik jogi diplomával (ami azért nem ártana, ha valaki olyan szervezet vezetésére készül, amely ügyészségi, bírósági, rendőrségi és adóhatosági területekre is merészkedik), sokkal inkább az, hogy nem ígért gyors sikereket. Azt ugyan kilátásba helyezte, hogy megbizatásának hat éve alatt hivatala feltár minden szóba jövő ügyet, ám arra nem vállalt - nem is vállalhat - garanciát, hogy ezek mindegyike jogerős ítélettel is végződik ennyi idő alatt. Unger kihangsúlyozta: hisz a jogállamban. A vért szomjazó tiszás jakobinusokat persze hidegen hagyja a jog. Ők csak egyetlen egyre vágynak: kéjesen vigyorogni a bilincsbe vert nagykutyák láttán. Magasról tesznek a törvényességre, a tisztességre, a civilizált eljárásrendre. Még véletlenül sem azt a kérdést tették fel, hogy miként lehetne felgyorsítani a bíróságok munkáját. Dehogy. Hanem hogy miért nem olyan ember került a hivatal élére, aki - hozzájuk, a legsuttyóbb prolikhoz hasonlóan - tojik a jogállamiságra. Még Puzsér Róbert is úgy fogalmazott, hogy ennyi türelme neki sincsen, s a Tisza-kormány bele fog bukni, ha nem mutat fel gyors eredményeket e téren. Radnai Márk már augusztus közepén közzétett egy Bilincs-bilincs, rács-rács, de mikor? című Facebook-posztot, melyben türelemre intette a híveket, kihangsúlyozva, hogy jogállami eljárások várhatók és nem bosszúhadjárat. Kommentelői úgy reagáltak, mint akik el sem olvasták sorait: "Személy szerint rosszul vagyok már, ha meglátom Orbánt, a parlamentben a pökhendi ellenzéket! Meddig, meddig kell még mindig nézni??!!" - írja egy szombathelyi nő, tökéletesen bemutatva a tipikus Tisza-szavazó lelkületét. Ha neki nem tetszik valaki, azt a hatalom távolítsa el! Döbbenetes, hiszen ez a civilizáció előtti, barbár népek logikája. Az ország másik fele nem volt rosszul Szabó Tímea visításától és Hadházy Ákos őrültségeitől? De sosem hallottunk olyat egyetlen fideszestől sem, hogy ki kéne rakni ezeknek az elviselhetetlen ellenzékieknek a szűrét. "És nem csak a kis halakat szeretnénk börtönben látni, hanem Orbánt, Rogánt, Mészárost, Lázárt, Tiborczot, Matolcsyt, Szijjártót, Rákayt." Szegény Philip... hát ő is megy a böribe? Eszküszöm, mint az óvodában. Rámutatunk arra, aki szerintünk rossz ember, s elvárjuk az óvónénitől, hogy a sarokba állítsa mindet... Ide vezet az a szisztematikus gyűlöletkeltés, amelyet Magyar Péter két esztendőn át folytatott. "Nincs helye finomkodásnak, és hagyni, hogy magyarázkodjanak, tovább hazudozzanak!!!!" - írja egy harmadik bolsevik. Hát persze, hogy is jönne ahhoz egy megvádolt fideszes, hogy bármiféle magyarázattal rukkoljon elő? Főbe lőni mindet, kérdés nélkül! Lehetne szépíteni a dolgot, hogy van azért visszafogott, kulturált, a jogot tisztelő tiszás is, és nagy ritkán valóban találkozunk is ilyenekkel. Ám az biztos, hogy a kommentszekciót a tömény bosszúvágy hajtja, semmi egyéb. Magyar Péter hozta létre ezt a szörny-társadalmat, s most ennek kénytelen megfelelni.

Érdekes az is, ahogyan Unger Anna a visszaszerzendő vagyonról nyilatkozik. 20 és 60 ezer milliárd forint közé saccolja az eltűnt közvagyont, de elzárkózik attól, hogy célösszeget jelöljön ki. Ez alapvetően két dolgot jelent: egyfelől halvány fogalma sincs, hogy mennyi pénzt keresnek; másrészt a legkevésbé sem hisz benne, hogy jelentős tételek kerülnek majd elő. Már az is érdekes, hogy honnan jönnek e rendkívül megalapozott számok. A 20 ezer milliárd Magyar Péter hasraütésszerű becslése. Ezzel kampányolt, ez az összeg került be a Tisza Párt programjába is. A 60 ezer milliárdos érték pedig Biró Ferenctől (Integritás Hatóság) származik, aki ugyan előrukkolt egy homályos kalkulációval, azonban abba még olyan tételeket is beleszőtt, mint a hosszabb távú gazdasági, növekedési kár; elmaradt GDP. Ez nem csupán azért komolytalan, mert nem több, mint közgazdasági fikció, de azért is, mert ami nem képződött meg, az nem is visszaszerezhető, így a gyakorlat szintjén teljes mértékben figyelmen kívül hagyható. Mit tudunk tehát? Egyedül annyit, hogy a nemzetközi (EU) tapasztalatok szerint 2% az az arány, amit a bizonyítottan korrupt módon szerzett vagyonból vissza lehet szerezni. Csak fogalma sincs senkinek, hogy ezt a 2%-ot milyen összegre vetítse. A kormányváltás után felálló minisztériumok legfontosabb feladata az volt, hogy sarasnak tűnő ügyeket találjanak, s azonnal feljelentéseket tegyenek. Kilenc minisztérium összesen 22 feljelentést tett, összesen 2.128 milliárd forint közpénzt érintően. A szóban forgó ügyek: Észak-macedón államhitel, egyiptomi vasúti projekt, afrikai útépítés, Sofitel-hitel, lélegeztetőgép-beszerzés a covid idején, M6-os autópálya-koncesszió, gondosóra program, mentőautó beszerzések, Fradiváros, nyuszimotorok...

Pontosan tudjuk, hogy a politikai kommunikáció szinte minden esetben a legprimitívebb szavazót célozza. Lopás, rablás, maffia - ezeket a kifejezéseket még a legiskolázatlanabbak is értik; a korrupció fogalma kapcsán pedig ködös sejtéseik lehetnek. Csakhogy a közpénzek sorsa ennél sokkal bonyolultabb; az új ÁVH legalább tucatnyi, egymáshoz a legkevésbé sem hasonló ügytípust vizsgál majd - ezek aligha írhatók le ugyanazzal a kifejezéssel. A gyűlölködő kisembernek minden egyszerűen csak lopás, hiszen ezt verték a fejébe, így hergelték éveken keresztül. Ám ha minden jól megy, idővel kapunk egy valós, átfogó képet a NER működéséről - Unger Anna legalábbis ezt ígérte. Azt ugyanakkor már most is pontosan tudhatjuk, hogy léteznek visszaszerezhetetlen, nehezen visszaszerezhető és viszonylag könnyen viszaszerezhető vagyonelemek. 

Az elköltött közpénzek jelentős hányada valamiféle építőipari beruházáshoz köthető. Utak, hidak, középületek jönnek létre. Ha van is bármiféle túlárazás, politikai mutyi, összejátszás, az akkor sem a teljes projektet, csupán annak töredékét érinti. A források oroszlánrésze megvan: betonba öntve áll. Vegyük például a Lánchíd felújításának esetét! Tarlós 21,8 milliárd forintos ajánlatot kapott és fogadott el. Majd jött Karácsony és a megismételt tenderen ugyanaz a vállalkozó már 5 milliárddal drágább ajánlatot tett; a megvalósítás is ennek megfelelően történt. Gyanús? Felettébb. Látjuk majd Karigerit bilincsben? Visszaszerzi majd az új ÁVH az 5 millárdos túlfizetést? Aligha. A büntetőügyhöz bizonyítani kellene az összejátszást és a visszacsorgó pénzeket. Vizsgálni kellene a pontos műszaki tartalmakat, az esetleges eltéréseket, valamint az építőipari inflációt a két ajánlat közt eltelt rövid időintervallum során. De mindenek előtt elő kéne venni magát az ügyet, ami pedig politikai öngyilkosság volna, hiszen a Tisza szavazótáborának kétharmada szerelmes Karigeribe, akár korrupt a főpolgármester, akár nem.

Elvileg a legkönnyebben visszaszerezhető források a fiktív számlázásból, fiktív tevékenységből eredő tételek. Karácsony Gergely például tucatnál is több külső tanácsadót pénzel. Városdiplomáciai főtanácsadó, szociális és lakásügyi főtanácsadó, stratégiai tanácsadó és egyéb fincsi pozíciók egész sorát látjuk. Az új ÁVH - elvileg - ezeket is megkapargathatja, bár ezek csupán milliós tételek havonta. Az egyösszegű, százmillió feletti tanácsadói dijak az igazán pikánsak - ilyen is akad Karigeri közelmúltjában. Ezeknél nem könnyű igazolni, hogy történt-e valós teljesítés, s ha igen, az arányban áll-e a kifizetett ellenértékkel. Természetesen telefonhívásokat, e-maileket, dokomuntált megbeszéléseket elő lehet keresni, ráadásul eléggé nyilvánvaló, hogy egy meghallgatáson minden érintett ugyanazt fogja vallani. Mindez azt vetíti előre, hogy még a legegyszerűbbnek látszó ügyek, a legkönnyebben visszaszerezhető pénzek is elképesztő nyomozati munkát és csaknem lehetetlen bizonyítási terhet jelentenek.

Minden jel arra mutat, hogy a KEKVA-vagyon visszaállamosítása lesz a legnagyobb szelet az új ÁVH tortájában. Egyetemi és egyéb ingatlanvagyon, intézményi infrastruktúra. Ez önmagában a költségvetés számára sem jelent likvid pénzt, továbbá - amennyiben nincs jelentős vagyonvesztés - büntetőügyeket sem feltétlenül von maga után. Ügyes kormányzati kommunikációval lehet majd ezt is sikersztoriként tálalni, de a vérszomjas szektát az ilyen ügyletek aligha elégítik ki. A NER-cégeket és magánszemélyeket érintő vagyonelkobzások várhatóan alig-alig hoznak majd a konyhára - már néhány száz milliárd forint is túlzott várakozásnak tűnik. 

Sokan azt mondják: az új ÁVH lényege nem is a múlt feltárása és a köddé vált közvagyon visszaszerzése, hiszen ez önmagában is csupán illúzió. (Vagy azért, mert nagyrészt mese, hogy köddé vált, hiszen kitapintható módon ott van az elkészült projektekben; vagy pedig azért, mert ami tényleg eltűnt, annak csak bottal üthetik a nyomát.) Szerintük Unger Anna hivatala sokkal inkább a jövőről szól és tisztán a megfélemlítést szolgálja. A hazai vállalkozóknak látniuk kell, miféle meghurcolás vár mindazokra, akik EU-s források és állami megrendelések közelébe merészkednek. A legjobb, ha el is felejtik ezeket, s hagyják, hogy a kormány minden vonalon a nyugat-európai - elsősorban német - cégeket preferálja. Ez pont a szöges ellentéte az eddigi orbáni politikának, és a fene se érti, hogy a Tisza szavazóit ez miért fogja boldoggá tenni. Ugyanis a világ nem úgy fest, hogy léteznek a gonosz NER-es vállalkozások, akik most eltűnnek, s mellettük ott sorakoznak a további tőkeerős magyar cégek, akiket a Fidesz nem szeretett, de most eljő számukra is a kánaán. Muszáj látni, hogy a megfélemlítés a teljes magyar - üzleti és civil - társadalmat érinti. Ha lesz is olyan bátor hazai társaság, amely a továbbiakban közpénzre pályázik majd, az egészen biztosan beépíti majd a vállalkozói díjába az esetleges jövőbeli vegzálás kockázati prémiumát. Mert semmi sem olyan drága egy cégvezető számára, mint amikor hosszú évekkel az adott projekt lezárását követően kihallgatásokra kell járnia, rég elfeledett iratokat kell visszakeresnie, arról nem is beszélve, hogy kérdés nélkül feldúlhatják az irodáját, befagyaszthatják a bankszámláit. A vicc az, hogy a Tisza egy tisztábban, gazdaságosabban és emberségesen működő magyar államot ígért. Az igen széles jogkörrel bíró új ÁVH felállítása már önmagában is azt vetíti előre, hogy erősen szűkülni fog a piac, az ajánlati árak pedig határozottan emelkednek majd. Pontosan az ellenkezőjét érik el, mint amit meghirdettek.

Az az igazság, hogy nem irigylem Magyar Pétert. Már jó ideje virtuóz kötéltáncra kényszerül kormányzás és influenszerkedés, költségvetési realitás és választási ígéretek, jogállami működés és totális önkény, hazai és brüsszeli érdekek továbbá a legkülönbözőbb választói elvárások között. És mindezeken túl itt van még az elszámoltatás kérdése is, amiből sehogyan sem tud jól kijönni. Ha puha lesz és egyetlen fideszes nagykutya sem akad horogra (én ezt tippelem), az a biztos bukását jelenti, hiszen a gátlástalan hóhér szerepén kívül nem sok egyéb szól mellette. Ha viszont beváltja ígéretét és véres kézzel kaszabol majd a régi elit tagjai közt, azzal a saját sorsát is megpecsételi. A világ ugyanis nem felejt, s neki is épp elég vaj van a fején ahhoz, hogy hosszú éveket töltsön rács mögött, ha már nem védi majd semmiféle hatalom. Könnyet azért nem ejtek érte: magának építette ezt a gyűlölet-országot.  

Túl vagyunk a Tisza-kormány első száz napján, ilyenkor mindenki értékel. A kormánypárt is kiadott egy közleményt eddigi teljesítményüket összegzendő, de lehetetlen volt annyira felhabosítani a semmit, hogy úgy tűnjön, történt bármiféle érdemi intézkedés is. (Ennél csak az egyes minisztériumok beszámolói szánalmasabbak a kávékkal, kézfogások számával és más fincsiségekkel.) Az újonnan kiizzadt jogszabályok szinte kivétel nélkül a hatalom bebetonozásáról és a politikai ellenfelek ellehetetlenítéséről szólnak, gyakorlatilag ez minden. A benyomásaink ennél persze  valamivel bővebbek.

1. VÁLASZTÁSI ÍGÉRETEK - Nem én leszek az, aki számonkéri a kormányon a be nem tartott ígéreteket. Egyrészt azért, mert nem szavaztam rájuk, így erkölcsi alapom sincs rá. Másrészt azért, mert jelentős részükkel nem is értettem egyet, különös tekintettel például a családi pótlék megduplázására. De ettől még feltűnő, hogy a sok száz ígéretből szinte semmi sem valósult meg eddig, az a kevéske pedig, ami igen (megcsonkított iskolakezdési támogatás, VÉNY-köteles gyógyszerek 5%-os ÁFÁjának eltörlése), még a legelkötelezettebb Tisza-szektatagok számára is megmosolyogtató.

2. "MINDENT MEGTARTUNK, AMI JÓ VOLT" - Megszűnt a kamatstop és a védett üzemanyagár (ezek eltörlésével személyesen nincs problémám), továbbá a kormány leállította az Otthon Start programhoz kapcsolódó lakásfejlesztések egy jelentős részét. Senki sem tudja, mi lesz a következő lépés, valószínűleg még Magyar Péter sem. Márpedig a bizonytalanságnál aligha van rosszabb - ilyen környezetben senki sem tud jövőt tervezni, sem a családok, sem a vállalkozások. A 3%-os otthonteremtési hitel tipikusan olyan, amelynek megtartását ígérték. Kár volna kukázni, hiszen két elemi fontosságú célt is szolgál: felpörgeti az építőipart és saját tulajdonú ingatlanhoz juttatja a magyarokat.

3. TÁRSADALOMFILOZÓFIA - A Tisza Pártnak az elmúlt két évben sem volt semmiféle távlati víziója, elképzelése, értékválasztása; ez az elmúlt száz napban sem változott. Halvány fogalmam sincs, miként lehet kormányozni így. Ebből csak egy következik: bármikor bármit megléphetnek különösebb magyarázkodás nélkül. A családi pótlék megduplázása tipikus balos intézkedés, de ez egyelőre nem több, mint ígéret. A vagyonadó úgyszintén. Ha végül - minden korábbi fogadkozásuk ellenére - még a progresszív jövedelemadót is visszahozzák, akkor mindezekből nagyjából sejthetjük majd, hogy egy baloldali kormányt látunk. Ma még ők sem tudják, milyenek is valójában.

4. SZERETETORSZÁG - "Neked van egy véleményed, ami nem egyezik a tiszás mákonnyal, pszichózissal, abban a pillanatban az erkölcsi integritásodat kezdik ki. Te is egy tolvaj, bűnöző, pedofideszes nem tudom mi vagy; meg vagy véve, megőrültés és kifordultál magadból; sorolhatom tovább. Egyetlen dolgot nem tesznek meg, hogy amit mondasz, azt értékeljék és vitatkozzanak vele." - Ezek Schiffer András keddi szavai, aki a Közelkép című adásban tökéletesen kifejti, milyen szintre korbácsolta Magyar Péter a gyűlöletet, s hogy mi lett abból az emberséges Magyarországból, amit a szlogenekben ígértek. "Súlyos következményei lesznek annak, amit a Tisza-szekta művel." - tette hozzá. Számomra ez a legbántóbb az elmúlt száz napot nézve: az ország tudati szintje, kommunikációja, emberi nívója olyan mélyre süllyedt, amilyet életem során nem tapasztaltam még.

5. JOGÁLLAMISÁG, FÉKEK ÉS ELLENSÚLYOK - Személyre szabott jogalkotás, visszamenőleges hatályú törvények, a demokrácia súlyos megcsorbítása, az új ÁVH felállítása, egyszemélyű, kézi vezérlés minden fronton, tűzijáték-mutyi... Nem én leszek az, aki a legnagyobb botrányt csapja e téren, hiszen a Fidesz-kormányzás alatt is sérültek a fékek és ellensúlyok; Orbánra is jellemző volt a kézi vezérlés, a mutyikról nem is beszélve. No de nem az volt a kormányváltás ígérete, hogy áprilistól egy makulátlanul tiszta világ indul? A Tisza-híveket hogyhogy nem zavarja mindez? Mert a többség magasról tesz rá, ez világosan látszik. S ha így van, akkor miért nem azzal kampányolt Magyar Péter, hogy elég volt Orbánból, innentől mi lopunk és mi építünk diktatúrát? Jócskán tisztességesebb lett volna és az O1G tábort nem is zavarta volna különösebben. Ami viszon kifejezetten bántó, az az önkény durva megjelenése. A Legfőbb Ügyészség megállapította, hogy szabálytalan volt a Fidesz-szerverek lefoglalása az NKA-ügyben. A bíróság pedig kimondta, hogy szükségtelen volt a letartóztatás, így tegnap újabb két gyanusítottat engedtek ki. 

6. SZAKÉRTELEM - "Itt mindenki kőprofi" - mondta Orbán Anita, hogy aztán kiderüljön: övé a leghülyébb minisztérium. De az sem segít a Tisza-kormány megítélésen, hogy az energetikai miniszter nem ért az energiához; a környezetvédelmi miniszter nem ért a környezetvédelemhez és a vízügyi államtitkárnak fogalma sincs a vízügyekről. Paks kapcsán mindez egészen világossá vált. És akkor Lőrincz Viktóriáról még nem is beszéltünk, aki vidék- és településfejlesztési miniszter létére két értelmes mondatot sem képes végigmondani... A vicc az, hogy 2024. óta egyetlen használható szakembert sem láttunk a Tisza háza táján, a csúfosan leszerepelt Kulja Andráson kívül nem is került senki bemutatásra és megmérettetésre. Majd a kampány hajrájában leigazolták Kapitány Istvánt és Orbán Anitát, valódi nagyágyúkként beharangozva őket. Úgy tűnik, eddig ők okozzák a legnagyobb csalódást. Egyedül Vitézy Dávid tűnik aktívnak és használhatónak, de róla már fideszes korszakában is pontosan tudtuk, hogy érti a dolgát.

7. VÁLASZTÁSI HAZUGSÁGOK - A tiszások többsége szerint a cél szentesíti az eszközt, vagyis bármi bevethető volt és a jövőben is alkalmazható a Fidesz ellen, függetlenül az igazságtól és a sportszerűségtől. Zsolti bácsi, Göd, orosz befolyás, választási csalások, bezzeg Románia... szinte minden üres hazugságnak bizonyult, amivel Orbánékat két éven keresztül elképesztő intenzitással támadták. Ezek egy részével a választások után sem álltak le, bár mostanság, a századik nap környékén - amikor már mindenki tudja, hogy kamu volt minden - kezdenek elhalni e hamis hangok. A bolsevikok lassan kétszáz éve alkalmazzák a gátlástalan hazudozás és alaptalan befeketítés módszerét - ezt láttuk az MSZP-nél 2002-ben és 2006-ban is, bár Gyurcsányék a Tiszához képest a fasorban sem voltak. Bánt, hogy a Fidesz képtelen volt megvédeni magát; bánt az is, hogy másfél millió naiv magyar bármit benyel; de legjobban az bánt, hogy van kétmillió nemzettársam, akik szerint ez rendben van. Akik szerint tök oké gátlástalan hazugságra építeni a világukat. Soha nem jártunk erkölcsileg ilyen mélyen, mióta az eszemet tudom.

8. GAZDASÁGI FELLENDÜLÉS - Legyünk méltányosak: száz nap alatt aligha lehet csodát tenni. Ráadásul nehéz is elválasztani, hogy mi az, ami az előző kormány tevékenységének az eredménye, s mi az, ami már az újé. Ami mindenképpen ijesztő: számos nagyberuházás leállt, a foglalkoztatottság csökken, az építőipar zuhanórepülésben. A GKI friss adatai szerint a lakosság és a vállalkozások gazdasági várakozásai egyaránt romlottak. Másfél éve tartó optimizmus tört meg, az ipari bizalmi index 6 ponttal csökkent havi összevetésben, a kereskedelmi 4, az építőipari index 5 ponttal mérséklődött.

9. NEMZETI ÉRDEK - Eddig nem sok jelét látni, hogy a Tisza-kormány Magyarország valódi érdekeit tartaná szem előtt. A Brüsszel által összeállított helyreállítási terv szinte másról sem szól, mint hogy miként kell a nyugati multikat helyzetbe hozni a közbeszerzéseknél. Az Európai Ügyészséghez való csatlakozás pedig konkrétan a nemzeti szuverenitás egy fontos elemének feladását jelenti. Az elmúlt 16 évben a hazai vállalkozások tudatos és kívánatos feltőkésítése zajlott. Amennyiben a jövőben tiszta verseny jellemzi majd az állami tendereket, amelyeken a magyar cégek összemérhetik erejüket a nyugatiakkal, úgy széles mosollyal tapsolok majd a nyílt piaci működésnek. De ha ugyazt látjuk majd, mint a szocialista kormányok idején, vagyis hogy minden közbeszerzés - Brüsszel elvárásának megfelelően - a nyugat-európai multiknál landol, úgy aligha hiszem többé, hogy a Tiszát a legkevésbé is érdekli a nemzet sorsa. 

10. ONEMANSHOW - A lelkem mélyén megértem Magyar Pétert. Őszintén hiszem és vallom, hogy minden férfinek - legalább egyszer az életben - meg kell tapasztalnia, milyen a rocksztárság; milyen az, amikor mindenki őt isteníti, minden nő őt akarja. Nem is zavar különösebben, hogy szuperhőst játszik Pakson, vagy épp DJ-t a Kossuth téren. A baj az, hogy ez nem mellékszála a kormányzásnak, hanem egyenesen a lényege. A világon minden arról szól, szogy színpadot ácsolunk a betegesen narcisztikus uralkodónak, aki a létező összes szerepben megmutatja magát, hiszen mindenhez ért. Ez így nagyon nem fog menni. Ez hosszútávon még akkor sem működne, ha MP egy zseni volna, nem pedig egy szánnivaló pozőr.

Magyar Pétert a Facebook emelte fel és ugyanígy a Facebook fogja a mélybe taszítani. Hornék és Gyurcsányék - a közösségi média térhódítását megelőző időkben - még fű alatt ki tudták rabolni az országot és ezer kormányzati hibát elkövethettek, a Tiszának ez a védettség már biztosan nem adatik meg. A kezdeti amatőr csetlés-botlást még elnézi az ország, de ahogy húsz forinttal kevesebb marad a zsebükben, a Tisza-szavazók fognak leghamarabb kiborulni. A megkurtított fizetésű tanárok már most lázadoznak. Nem tartott sokáig a győzelmi eufória.

Muszáj észrevenni: augusztus 20. programvilága kapcsán valami nagyon megváltozott. Budapesten az események három nagy helyszínen összpontosultak - ebből kettő a DJ-kről szólt; a Műegyetem Rakpartot kifejezetten a deep house és a techno uralta. Csupán a Margitsziget szolgáltatott némi hagyományos élőzenét: a Karácsony Jánossal kiegészült Random Trip például parádés LGT nótákat hozott - magunk is végighallgattuk ezt a hangzásában is pazar koncert-csemegét.

Voltak olyan hangok, hogy miért kell egyáltalán bulit csinálni Szent István ünnepéből - ez nyilván baromság; mindenki mulatni akar, senki sem kíváncsi a formális ceremóniák karótnyelt szónokaira. Mindez az elmúlt 16 évben sem volt másképp, csupán a stílus változott. A prolik ízlése e téren is átvette a hatalmat.

Léteznek olyan elektronikus zenék, melyeket elviselek, vagy akár kedvelek is. Alapvetően a DJ-kultúrával sincs bajom (még azzal sem, ha Magyar Péter áll be bohóckodni a pult mögé), főként ha abból idővel valami igényes, lehetőség szerint akusztikus produkció épül - itt Fatboy Slim és Moby mellett tucatnyi példát hozhatnánk. Azonban a techno mindennek a legalja. A műfaj valójában lemond mindenről, amit hagyományos értelemben zenének nevezünk: nincs dallam, nincs akkordmenet, nincsenek valódi hangszerek, így virtuóz muzsikálás sincsen. Minimalista, monoton, primitív zaj - a ritmuson kívül nem sokat nyújt. Nyilvánvaló persze, hogy a műfajon belül is előfordulnak igényesebb és igénytelenebb produkciók, azonban egy hozzám hasonló rockmániást - akármennyire is nyitott az újabb és újabb hangzásokra - még a legjobb minőségű techno is hidegen hagyja, vagy egyenesen fel is bőszíti. 

Az elmúlt évtizedek során számtalan kutatást folytattak, melyek mindegyike a rave-house-techno világ és a droghasználat szerves összekapcsolódását igazolta. Különösen az ecstasy (MDMA) vált főszereplővé e szubkultúrában. A magamfajta boomer könnyen elintézi: ezek annyira szar zenék, hogy tiszta tudattal aligha élvezhetők... a dolog persze ennél összetettebb. Mára elég komoly szakirodalom gyűlt össze a témában, melyek az egymást erősítő tényezőket elemzik. Az MDMA jellemző hatásai között szerepel az eufória, a fokozott társas kötődés, az érzékszervi élmények intenzívebbé válása és a stimuláció. Egy egész éjszakán át tartó, monoton-pulzáló, nagy hangerővel működő tánczenei eseményen ezek a hatások kulturálisan is értelmet kapnak. A drog szerves része a közösségi élménynek; a "zenével" együtt könnyen transzszerű állapotot idézhet elő. Én még emlékszem Balatonalmádi kultikus mulatóhelyére, az immár 20 éve bezárt Panoráma Diszkóra. Annyi üveges tekintetet soha nem láttam, mint ott, a kilencvenes évek derekán. Jött az egyik elviselhetetlen szám a másik után, s a tömeg ugyanazzal a tompasággal és lelketlen monotonitással mozgott hosszú-hosszú időn át. (Nem írom, hogy órákon keresztül, mert annál azért hamarabb elmenekültünk.) Aztán a DJ-vel történhetett valami, és hajnali kettő tájban - egy éles váltással - megpróbálkozott a Loksi Embertelen dal-ával. Felcsillant a szemem, s azt reméltem, beindul a katartikus buli, de csalódnom kellett.  Az égvilágon semmi változás nem történt. Ugyanazok az üveges tekintetek, ugyanaz a mozgás - a transz vitte a közönséget, a muzsika minősége mit sem számított... A terület szakértői vizsgálták azt is, hogy vajon a zene vezet-e a szerhasználathoz, avagy fordítva. A kutatások alapján mindkettő megtörténhet. Ami biztos: aki a rave-house-techno kultúrát kedveli, az jó eséllyel rendszeres, de minimum alkalmi drogfogyasztó.

Nem csupán a techno és a kábítószerek világa kötődik egymáshoz szervesen. A zenei ízlés meglepően jó jelzője lehet a politikai és kulturális identitásnak. Ahogyan a country az Egyesült Államokban erősen összekapcsolódik a konzervatív, vidéki és patriotikus identitással; bizonyos rockszubkultúrák a nemzeti identitással; az elektronikus tánczenei szubkultúrák pedig inkább transznacionális, nagyvárosi és individualista kulturális mintákkal. A rave-house-techno világot kedvelők az esetek döntő többségében globalisták, kozmopoliták, a nemzeti identitásokhoz kevésbé kötődő emberek. A drogok kapcsán képviselt attitűd pedig csak még erősebben tereli őket az internacionalista politikai baloldalhoz. Nem csoda, hogy Magyar Péter is az ő kegyeiket keresi - 2026-ban gyakorlatilag ez a gyökértelen, hazátlan, fiatal réteg nyerte meg a választást a Tiszának.

Amikor prolikról és proli ízlésről beszélek, természetesen nem a kétkezi munkát végzőkre gondolok, és nem is azokra, akik kedvelik az elektronikus muzsikákat. Hanem elsősorban a műveletlenekre, akik - iskolai végzettségüktől függetlenül - nemigen fogyasztanak valódi kultúrát. Mert semmi baj azzal, ha valaki a Metallica, a Pink Floyd és Sting mellett Faithlesst és Chemical Brotherst is hallgat. Nem fogom követni ezen az úton, de tiszteletben tartom az ízlését, amely széles és biztos alapokon nyugszik. De amikor valaki KIZÁRÓLAG a techno megszállotja, miközben fogalma sincs a Queenről, a U2-ról, vagy épp a Level 42-ról; hidegen hagyja a jazz, a blues, a rock és minden egyéb műfaj; arról nem is beszélve, hogy különbséget se tudna tenni igényes és igénytelen hangzás közt - nos ezt az embert (kulturális értelemben) egészen nyugodtan nevezhetjük prolinak. Ami azt illeti: az összes ilyen ismerősöm Tisza-szavazó. És nem elég az, hogy halvány fingjuk sincs a zenéről, a kultúra egyéb területein is pont ugyanilyen járatlanok. Nem olvasnak, nem ismerik a történelmet, még csak a magyar politikai közéletről sem tudnak semmit, mindössze annyit, hogy a Fidesz egy maffiabanda, Orbán pedig egy diktátor volt. Még csak 2006-ról sincs semmi fogalmuk, nemhogy a rendszerváltás időszakáról, avagy a jelenkor nemzetközi trendjeiről. Ezek az üresfejűek tökéletesen mintázzák az átlagos Tisza-szavazót, tisztelet persze a szűk kivételnek.

Oké, tudom. A hozzám hasonló vén hülyék 1955-ben, a rock and roll megjelenésekor is hasonlóan károgtak. Aztán a hatvanas években a beat, később a hard rock, a punk, majd a heavy metal vált az ördög művévé, a kultúra lealacsonyítójává. Azonban 2026-ból visszatekintve azt látjuk, hogy a pop-rock világa folyamatosan fejlődött, egyre igényesebb produkciókat hívva életre. (Érdemes meghallgatni például a Roll over Beethoven című legendás slágert, először a szerző Chuck Berry előadásában, majd a Beatles feldolgozásában, s végül az ELO verziójában. Mind zseniális, de micsoda különbségek! Tizenhét év alatt egy két és kél perces, nyers rock and rollból nyolcperces, elképesztően gazdag nagyzenekari produkció nőtte ki magát.) A techno mindazonáltal nem része e fejlődési folyamatnak, csupán egy regresszív zsákutcát jelent. Az emberiség általános elhülyülésének érdekes lenyomata csupán.

Természetesen nem a Tisza az egyetlen a globalista pártok közül, amely ezt a gyökértelen, hazátlan, primitív kultúrát fogyasztó embertípust preferálja. Valójában az egész internacionalista tábor örömmel asszisztál ehhez a regresszióhoz. Valószínűleg akkor volnának a legelégedettebbek, ha tökéletesen visszatérnénk a 60 ezer évvel ezelőtti tudati szintünkre, amikor még nem léteztek nemzetek, nem volt számottevő magántulajdon sem, s őseink az afrikai szavannákon a naplementét követően a tűz körül táncoltak, természetesen totál bedrogozva, a techno primitívségére emlékeztető, egyszerű, törzsi dobzenére. Ennél kiszolgáltatottabb, tudatlanabb és irányíthatóbb állapota aligha lehet az emberiségnek. Nem véletlen, hogy a patrióta pártok pontosan ennek ellenkezőjére esküsznek: az ember legyen művelt, a hazáját szerető, a nemzet érdekeit védő, tulajdonnal bíró, tudatos, a drogoktól tartózkodó és igényes kultúrát fogyasztó. Ez két nagyon távoli ideál. Én mindenképpen az utóbbira szavaznék.