Nagy Ádám, a Fókuszcsoport nevű YouTube csatorna házigazdája helyes gyerek, de követői eddig sem az eszéért szerették. Jómagam akárhányszor látom, mindig azon tűnődöm, hogy miért foglalkozik politikával egy olyan fickó, aki szemmel láthatóan nem sokat ért a világból, s nem is igazán érdeklődik a mélyebb társadalomfilozófiai összefüggések iránt. De ez legyen az ő baja.

Az én bajom az, hogy végigkínlódtam Magyar Péterrel folytatott másfélórás beszélgetését, amelynek során egyetlen egy valódi kérdés sem hangzott el. (És így is: a videó jelenleg 937 ezer megtekintésnél jár...) Kedélyes csevej, baráti felszopás - a messiás megtapasztalhatta, milyen a valódi safe place. Még Orbán Viktorral sem bánnak ilyen kesztyűs kézzel a Kossuth Rádióban, miközben 15 év azt hallgatjuk, hogy a miniszterelnök miért nem vállal valódi interjúkat. A helyzet az, hogy a nyár során láthattunk vagy fél tucatnyi olyan Orbán-riportot, melyek alkalmával rázós témák is rendre előkerültek. Azt gondoltam, ezek után MP ugyancsak megembereli magát és bevállal valami rizikósabbat is. Hát nem ez történt. Bugyutábbnál bugyutább kérdések követték egymást, mind kizárólag azt célozta, miként lehet a Tisza Párt elnökének hiúságát még jobban legyezni. "Péter, milyen érzés az, amikor reggel a tükörbe nézel, és egy ennyire tiszta, szép és jóságos ember mosolyog vissza rád?" - talán ez az egy hiányzott még a sorból.

Egy biztos: az ellenzéki messiás lubickolt e biztonságos térben. Mivel Ádi kínosan ügyelt rá, hogy egyetlen kérdéssel se zökkentse ki lelki nyugalmából, így ismét volt alkalma megmutatni, hogy értelmes, hogy jól kommunikál, s hogy milyen végtelenül emberi - ahol nem kerülnek elő éles témák, ott az önostorozás mértékét az interjúalany lőheti be, s MP profi módon élt is e lehetőséggel. Szívesen meghallgattam volna, mit gondol a migrációról, a háborúról, illetve Ukrajnáról; hogy az ő múltjával milyen hitelesen küzd majd a korrupció ellen; hogy egyáltalán miért kellett beülnie az Európai Néppártba, azóta is megszavazva minden kínos előterjesztést - ám ezekre várhattam. Nem esett szó a jelöltek hiányáról, a felsült Tisza-reménységekről, de még a programról sem. A kilencvenhárom perc során mindössze egyszer fordult elő, hogy Magyar Péter - saját magától - társadalomfilozófiai fejtegetésbe kezdett, ám ezt Ádi villámgyorsan leállította; bizonyára érthetetlennek és unalmasnak találta. 

Akkor hát miről beszélgettek e szép reményű ifjak másfél órán át? Mert az, hogy MP mennyire fasza, mennyire nagy sztár és hogy milyen sokat dolgozik, legfeljebb hatvan-hetven percet tud megtölteni. Nyomokban azért akadt némi tartalom is. Az első, amit érdemes megemlíteni, Magyar Péter intelligenciáját dicséri. "Nem a Fidesz-szavazó a hibás" - állítja, őt csak megvezették... Ez egy igazán profi húzás - nem vágja el magát egyetlen mozzanattal a kormánypárt híveitől, mint ahogyan MZP és az óbaloldal képviselői tették állandó gyalázkodásukkal. Épp ellenkezőleg: megpróbál éket verni a Fidesz és a szavazói közé. E kommunikáció profizmusából semmit nem vesz el, hogy vagyunk minimum kétmillióan, akik nem érezzük átvágva magunkat és a legkevésbé sem gondoljuk, hogy Magyar Péter bármilyen tekintetben jobb országvezető lehetne Orbán Viktornál. 

Borzasztó érdekes, hogy amikor a negyedik hatalmi ágról esik szó, MP következetesen propagandasajtóról, illetve ezzel szemben független sajtóról beszél. Ezt nagyon tudatosan teszi: mindkét kifejezést tucatnyi alkalommal használja, ezáltal mélyen elköteleződve a balos média irányába. Természetesen ő is pontosan tudja: függetlennek kizárólag azt a sajtóterméket nevezhetjük, amelyet az olvasói tartanak el. A 444 kapcsán köztudott, hogy a Soros-féle Open Society Institute szócsöve, amelyet ezen kívül az Európai Bizottság, s további fél tucat külföldi támogató tart életben. A Telex kapcsán ugyanez a helyzet: a Media Development Investment Fund, valamint a European Jurnalist Centre támogatása nélkül aligha léteznének. E szponzorok természetesen politikai alapon szórják a pénzt; kizárólag a globalista újságírást segítik. Arcátlanul hazug a kép, amelyet Magyar Péter festeni igyekszik, miközben ő is tisztában van azzal, hogy Magyarországon NINCS FÜGGETLEN MÉDIA. Két politikai tábor feszül egymásnak - a patrióta és a globalista -, és minden valamirevaló sajtóorgánum be is tagozódott e struktúrába. Nem is értem a Tisza Párt elnökét: azzal, hogy beült Manfred Weber frakciójába, egyértelműen elkötelezte magát a globalista oldal mellett. Mi értelme van hát e buta színjátéknak?

A beszélgetés elején a fiatalok problémái kerülnek elő. Magyar Péter szerint ez alapvezően három különböző gondot takar. Elsőként a lakhatást említi. Ebben nyilván sok igazság van, mindazonáltal pontosan tudjuk: ez mindig is nehézséget jelentett, mióta világ a világ. A fényességes Nyugaton manapság szinte reménytelen vállalkozást jelent, hogy egy átlagos fiatal saját ingatlanhoz jusson, ugyanakkor idehaza az Otthon Start program mindenki számára elérhetővé teszi ezt az alapvető célt. A második a képzettségnek megfelelő munkahely hiánya. Ez már sokkal kevésbé valid: Magyarországon a munkanélküliség aránya sosem volt ilyen alacsony - aki akar, 2025-ben bizonyosan talál magának munkát. MP rendkívül demagóg módon a pár ezer fős településeket hozza példaként, ami egy vicc, hiszen ezeken legfeljebb kocsma és vegyesbolt üzemel - egy szociológus, vagy egy építészmérnök soha nem tudott a szülőfalujában elhelyezkedni. Harmadik pontja a vidéki közszolgáltatások leépülése, különös tekintettel a szórakozóhelyekre. "Egészen elképesztő egyébként azt látni, hogy jársz megyeszékhelyeken, és este fél kilenckor nincs nyitva semmi." Egy budapestinek ez tényleg fura, de aki korábban is kimozdult a fővárosból, az pontosan tudja, hogy már húsz éve is pont ugyanez volt a helyzet. Jómagam is meglepődtem az ezredforduló táján, amikor Egerben próbáltunk beülni valahová egy bágyadt kedd este - lehetetlen volt találni bármit. No de sebaj: jövőre jön a Tisza-kormány, és újranyit minden bár és diszkó Vámosszabaditól Battonyáig...

Az igazán vicces fejezetek csak ezután következtek. "Ha te az emberekkel őszintén beszélsz, ha felnőttnek tekinted az embereket, ha elfogadod, hogy vannak kritikák a te működéseddel kapcsolatban és még több lesz, amikor kormányon leszel, akkor szerintem jó úton jársz." Épp vacsoráztam e mondatnál, s a falat csaknem megakadt a torkomon. Hogy mi van? Őszinteség? A kritika elfogadása? Atyaég, miről beszél ez az ember szemrebbenés nélkül? Több tucatnyi hazugságát idézhetnénk, s számos kirohanását a legenyhébb kritika esetén. Pont annyira hiteles, mintha Orbán Viktor arról értekezne, milyen jól halad a paleo-diétával... Később megemlíti, hogy hazánk jelenleg egy következmények nélküli ország... Itt is dobtam egy hátast. Pont ő beszél erről, aki elbújik a mentelmi joga mögé? Pont ő, aki a kegyelmi botrány idején tűnt fel, amikor Novák Katalin és Varga Judit is parkolópályára került? Ez valami egészen szürreális. De itt még nem volt vége: "Én sosem kértem, hogy a Tiszával bánjanak kesztyűs kézzel. Ha megnézed azokat az interjúkat, amiket velem csinálnak, és tényleg most a független sajtóról beszélek, akkor azért voltak nagyon nehéz és kemény kérdések, voltak nagyon kritikus állítások, amikre vagy jól, vagy rosszul megfeleltem, vagy a kollegáim megfeleltek. De soha nem ugrottunk el ezek elől..." Itt már hangosan felröhögtem. Én valahogy egészen másképp emlékszem. Volt, hogy kiviharzott a tévéstúdióból. Volt, hogy kiakadt Gulyás Marcira a Partizánban és nem volt hajlandó válaszolni. Volt, hogy az összes párttársának megtiltotta, hogy bárkinek is nyilatkozzanak. Pókerjátékosként minden tiszteletem Magyar Péteré: ilyen rezzenéstelen arccal hazudni csak a leggyakorlottabb pszichopaták képesek. 

"Mi nem ígérjük azt, hogy örök élet, ingyen sör... És azt sem, hogy kolbászból lesz a kerítés. Vagy hogy 2030-ra utolérjük Ausztriát. Hanem pont azt mondjuk, hogy vannak teljesíthető dolgok, vannak egy év alatt, négy év alatt teljesíthető dolgok, és lehet, hogy változik a nemzetközi környezet; lehet, hogy találunk olyan dolgokat, csontvázakat, olyan titkos kormányhatározatokat, olyan nemzetközi kötelezettségvállalásokat, szerződéseket oroszokkal, bárkivel, ami kicsit nehezebbé teszi, lassabbá teszi, de hogyha te őszintén kommunikálsz, ha te otthon őszintén kommunikálsz a feleségeddel, vagy a gyerekeiddel, hogy nézzétek, most nehéz helyzetben van a családi költségvetés, édesapátok elveszítette a munkáját, nagymamátok megbetegedett és most ő rá kell vigyáznunk, devizahiteles csapdába kerültünk, akkor szerintem ezt meg lehet beszélni a családban is, és kicsit azért olyan az ország is, mint egy család." Ezek már csaknem a zárómondatok. Mit jelentsen ez? Előre mosakodás? Magyar Péter valóban megszorításokra készül? Tényleg nem értem.

"Ádám az első olyan riporter, aki nyugalmával, kisugárzásával képes volt annyira megnyugtatni, bizalmat ébreszteni Magyar Péterben, hogy nem versenyfutás lett ez a beszélgetés, mint a legtöbb vele készült interjú." - írja az egyik kommentelő. Próbálom lefordítani: az O1G tábor aktuális messiása olyan instabil idegrendszerrel bír, hogy kizárólag egy ilyen pihe-puha környezetben képes emberi módon kommunikálni. Azért az dicséretes, hogy ezt még a Tisza-szekta tagjai is reálisan látják.

Ez most a következő. Az álhírgyártó O1G tábor felsült, a pedofil-lufi kipukkadt, de azért maradt még pár vaktöltény a tárban. Oké, hogy Semjén Zsolt felállt a parlamentben és visszautasította a légből koholt vádakat, no de egyetlen szót sem ejtett a gyerekekről... Oké, hogy Fülöp Attila, a gyermekvédelemért (gondoskodáspolitikáért) felelős államtitkár rövid videóban bemutatta a Szőlő utcai javítóintézetet, ám ő sem tért ki az itt folyó munkára. Oké, hogy amikor Kocsis Máté "megtorlásról" beszél, az valójában a "jogkövetkezmény" karcos szinonimája csupán, de mintha őt sem érdekelnék a gyerekek... A helyzet az, hogy a kormányoldal részéről megszólalók egyetlen célja ezúttal az volt, hogy cáfolják a hamis vádakat. Üzenetüket nem hígíthatták fel semmi egyébbel, még az olyannyira fontos gyermekvédelem szakmai kérdéseivel sem, mert azzal a fókusz máshová helyeződött volna.

Viszont most már, hogy szemmel láthatóan túljutottunk az álhír-botrányon, tényleg érdemes volna pár szót szólni a gyerkőcökről is. Már csak azért is, mert igazán meghatározó kérdés; minden társadalomról, minden politikai erőről sokat elárul, hogy miként bánik a kiskorúakkal. E téren az utóbbi pár évtizedben komoly átrendeződés ment végbe. Azelőtt a konzervatív jobboldalt simán lehetett szigorúsággal, vagy akár kíméletlenséggel vádolni. Nádpálca, vonalzó, sulyok... az iskolák tucatnyi fegyelmező eszközt sorakoztattak fel, s ez a világ legtermészetesebb dolgának számított ott, ahol az atyai pofonok is mindennaposak voltak. Ha még tovább utazunk vissza az időben, elérkezünk a gyermekmunka eléggé el nem ítélhető gyakorlatához, különösen ami a bányászatot és egyéb nehéz fizikai tevékenységeket illeti. (Túlzásba sem kell esni: egy gyerek is lazán szedhet gyümölcsöt, segíthet a könnyebb mezőgazdasági, vagy épp ház körüli feladatokban.) Több mint egy évszázadon keresztül a szociáldemokraták egyik központi követelését épp a gyermekvédelem jelentette. Azután egyszer csak fordult a kocka, és az újabb áldozati csoportok felkarolásával a kiskorúak kiestek a pikszisből, sőt valójában feláldozhatóvá váltak a baloldal számára. Abortusz-liberalizáció, melegek általi örökbefogadás, a transzmozgalom óvodai, iskolai nyomulása, valós pedofilügyek - mind-mind a progresszívek teljes támogatásával; a gyerekek jogai minden téren háttérbe szorultak az egyéb kisebbségek érdekeivel szemben. A 21. században már egyértelműen a konzervatív jobboldal képviseli a gyermekvédelem ügyét. Ez egyben óriási sebezhetőséget is jelent; amíg a baloldal büntetlenül dédelgetheti a maga pedofiljait (Bite Zsolt, Lakatos Márk), addig a másik térfélen a legapróbb hiba miatt is fejek hullnak.

Kevés szó esik róla, azonban tény, hogy a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság, amely egységes irányítás alá vonta a gyermekotthonokat, javítóintézeteket és lakásotthonokat, a Fidesz kormányzása idején, 2012-ben jött létre. Ez számos pozitív változást hozott magával. Az intézményekben kötelezővé vált a személyre szabott gondozási-nevelési terv. Hangsúlyosabbá váltak a különböző pedagógiai programok, pszichológiai foglalkozások, képességfejlesztő és szociális kompetenciát fejlesztő tréningek. Komoly szemléletváltozás költözött a javítóintézetekbe is, melyekben a nevelés immár nem a büntetést célozza, hanem elsősorban a társadalomba való visszailleszkedés pedagógiai eszközévé vált. Több helyen - például a Szőlő utcai javítóintézetben is - külső oktatási partnerekkel működnek együtt, így a kiskorúak állami iskolai tanterv szerint tanulnak, nem csupán "intézeti tantárgyakat" (alapkészség-fejlesztés, életvitel-ismeretek, állampolgári nevelés). Aki itt érettségizik, azt külsős tanárok vizsgáztatják, s ennek megfelelően a külső intézmény bejegyzései kerülnek a bizonyítványba - így még a stigmatizálás is elkerülhető. Az aszódi javítóintézetben a fiatalkorúak szakmát is tanulhatnak (asztalos, festő). A gyermekekkel való bánásmód e helyeken alapjaiban változott; a rendészeti háttérrel bíró nevelők korábban a fegyelmi vétségek és szabályszegések szankcionálására helyezték a hangsúlyt. 2012 után e hierarchikus, távolságtartó, büntetésvégrehajtó attitűd kezdett elhalványodni, és a gyermekvédelmi elvek léptek a helyére. Minden fiatal kapcsán egyéni gondozási-nevelési terv készül; bevezetésre került a pozitív megerősítésen alapuló motivációs rendszer; fókuszba került az erőszakmentes konfliktuskezelés és a resztoratív szemlélet (helyreállító nevelés). A javítóintézetekben dolgozóknak pedagógiai és pszichológiai továbbképzéseken kell részt venniük. Az általános hozzáállás tehát emberségesebb, mint valaha. A gyermekotthonokba és főként a javítóintézetekbe kerülő kamaszok a legtöbbször borzalmas családi környezetből jönnek, ám aligha menthetetlenek - ép felnőttek azonban sohasem válnak belőlük, ha tovább traumatizálják őket. Mindez semmit sem változtat azon, amit Fülöp Attila államtitkár elmondott: a Szőlő utcai kiskorúakat szigorúan őrzik, nincs ki-bejárkálás semmilyen módon. A letartóztatottakat merev protokoll szerint, hivatalos engedéllyel, rendőri kísérettel szállítják. 

Az SzGyF felállítása csupán a startmezőt jelölte ki. A szakterület fejlesztése azóta is folyamatos. 2014-ben életbe léptek azon jogszabályi változások, melyeknek köszönhetően a szakellátásba került 12 év alatti gyerekek számára immár a nevelőszülő által biztosított gondozás a preferálandó. (Minden kutatás szerint a családias környezet segíti legjobban az érintettek értelmi-érzelmi fejlődését, rezilienssé válását.) 2018 óta azok a fiatal felnőttek, akik gyermekvédelmi gondoskodásban (a régi terminológia szerint „állami gondozásban”) nőttek fel, utógondozói ellátásban akár 30 éves korukig is részesülhetnek, amennyiben felsőoktatásban tanulnak, hallgatói jogviszonnyal rendelkeznek. Ez lakhatást és szükség szerinti ellátást jelent számukra. 2023 februárjában az FTC gondozásában indult útjára az Apponyi Franciska Jövőműhely program, mely a gyermekvédelmi szakellátásban élőknek kínál sportolási lehetőséget, tehetséggondozást; továbbá segíti a pályaorientációt, és mentorprogram működtetésével az első munkahelyi tapasztalatok megszerzését teszi könnyebbé a fiatal felnőttek számára.

A kormány persze a legjobb szándékkal sem tudna pozitív eredményeket felmutatni, ha a gyermekvédelmi intézmények nem végeznének példás nevelőmunkát. Ez egy embert próbálóan nehéz hivatás, már csak azért is, mert a nevelőszülők lehetőség szerint a legkevésbé problémás gyerekeket veszik magukhoz, a "krémje" bentmarad. Jogos a kritika, mely szerint a terület dolgozói nincsenek túlfizetve: bérük jóval az átlagkereset alatti. Mindezeket figyelembe véve különösen méltatlan, amikor a baloldali fantáziavilág - puszta politikai érdekből - olyan képet igyekszik festeni a gyermekvédelmi intézményekről, mintha azok a kiszolgáltatottsággal való visszaélés és a bűnözés melegágyai lennének. A 444 még szombaton is arról sztorizik, hogy Juhász Péter Pál, a Szőlő utcai javítóintézet letartóztatott igazgatója az általa futtatott egyik 25 esztendős lányt már 12 éves kora óta ismerte. Egy teljes cikket szentelnek az üres ködösítésnek, csak hogy tovább habosíthassák a sztorit. Egy percig sem kívánom mentegetni Juhász Péter Pált, de muszáj látni: az ő botrányos ténykedése nem csupán nem kapcsolódik a gyermekvédelmi ágazat munkájához, de nem is jellemző e területre. A valóság pont ellentétes képet mutat. Számos közeli rokonom dolgozik, illetve dolgozott gyermekotthonokban, az ő beszámolóik alapján rendelkezem némi személyes rálátással is. Az ide kerülő nehéz sorsú, sok esetben cigány származású, kiskorú lányok számára többnyire nem idegen a prostitúció. Nem egyszer ez a családi megélhetés fő forrása - s egyben az oka is, hogy az érintettek ide kerültek. A gyermekotthonból való eltávozás engedéllyel lehetséges, azonban nem ritka jelenség, hogy ennek során a jól ismert üzelmek folytatódnak. A nevelők egyik legfőbb és legnehezebb feladata, hogy a lányokat ettől megóvják, akár a ki-bejárás szigorításával is. Vagyis közel sem az a jellemző kép, hogy az intézmények vezetői és dolgozói fogják prostitúcióra a fiatalkorúakat - erőfeszítéseik épp ellentétesek ezzel. 

Talán épp itt az idő, hogy a kormányzati kommunikációban a gyermekvédelem szakmai munkája is megjelenjen. Muszáj bemutatni a példaértékűen működő intézményeket, a valódi sikersztorikat, és elsősorban azokat a fiatalokat, akik ezekről a helyekről kikerülve a saját lábukra álltak és tisztességes életvitelt folytatva eredményesen beilleszkedtek a polgári társadalomba. Egy rövid dokumentumfilm-sorozat elkészítése semmibe nem kerülne. A baloldali ellenzéket leszámítva mindenki csak nyerne azzal, ha e szakterület munkáját végre reálisan látná a nagyközönség.

"Szarrágó fizetett férgek vagytok mind, bazdmeg, akiket el kell taposni!" - így búcsúzik a köztévé riporterétől a pirosra festett körmű, antifás kissrác, miután felkelésekről és forradalmakról ábrándozik. Mindez a gyűlöletbeszéd elleni tüntetésen... Hasonlóan érzek, mint Bayer Zsolt: az ilyen fickókhoz nekem semmi közöm. És hiába élünk egyazon országban; hiába beszéljük ugyanazt a nyelvet; egy spanyol, olasz, vagy holland patriótával sokkal inkább tartozom egy közöségbe, mint egy erőszakot hirdető, szélsőbalos nemzettársammal. Elképzelni sem tudom, hogy világlátásában miként süllyedhet ilyen mélyre bárki. Abban viszont biztos vagyok, hogy nincs mit megbeszélnünk egymással. Kettőnk közt a különbség csupán annyi, hogy jómagam humanista vagyok és liberális; meg sem fordul a fejemben, hogy el kéne taposni őt.

A baj még annál is sokkal nagyobb, hogy magyar és magyar (vagy épp német és német) közt ilyen kibékíthetetlen ellentétek, áthidalhatatlan szakadékok húzódnak. Azzal, hogy a nemzetközi baloldal öles léptekkel elindult a szélsőséges, radikális, őrült és önpusztító irányba, a politikai táborok közti távolság is mérhetetlenül megnőtt. Ha csupán az Egyesült Államokat, mint a kétpárti demokrácia mintaországát nézzük, húsz éve még csaknem mindegy volt, hogy republikánus, vagy demokrata az elnök - a sarkalatos kérdésekben nem volt jelentős különbség a két oldal közt. Mióta a Demokrata Párt irányvonalát a marxizmus (Sanders) és a woke-progresszió (Harris) határozza meg, azóta alig maradt bármi, amiben a republikánusokkal egyetérthetnének. Úgy még lehet élni, ha négyévente az elnökváltással 20-30 fokot fordul az ország politikai iránytűje. 180 fokot azonban aligha fordulhat, pláne nem sűrűn. Európában pont ugyanez a helyzet: a birodalomépítő, migránssimogató, genderőrült globalista tábor és a patrióták közt nemigen létezik átjárás; a meghatározó létkérdésekben képviselt kibékíthetetlen ellentétek aligha tesznek lehetővé bármiféle építő együttműködést. 

Lassan ideje lenne elgondolkodni azon: mi lenne, ha a jövőben nem elsősorban nemzeti alapon, hanem sokkal inkább a képviselt értékek alapján alkotnánk közösségeket? Mi lenne, ha nem kormányokat váltanánk, hanem inkább lakhelyet? Dobrev Klára fanatikus híveinek nem kéne többé elviselniük Orbánt, hanem egyszerűen létrehoznák a DK-városállamot, amely alkotmányában rögzítené, hogy az idők végezetéig a Demokratikus Koalíció fogja kormányozni. A szavazók beköltöznek, s örülhetnek egymásnak, amíg csak forog a Föld. Ha egy idő után mégis csalódnak, simán átköltözhetnek a Tisza-szekta, vagy épp a Fidesz-tábor felségterületére - már ha képesek vállalni az ottani szabályokat és megfizetni a helyi ingatlanárakat.  Ugyanígy: az Európai Unió is annak idején a békés sokszínűség jegyében jött létre. Mi volna, ha ez végre valóban megvalósulna? Ha elfelejtenénk az erőszakos birodalomépítés gondolatát, és az ókori görögök mintájára egy decentralizált, városállamok szövetségéből álló gazdasági uniót hoznánk létre? Egy csapásra minden politikai vita megszűnne; mindenki olyan lakhelyet választhatna, amely a meggyőződésének, az életvitelének leginkább megfelelő. A kontinens polgárai a lábukkal szavaznának; a működésképtelen ideológiákat és közösségszervező elgondolásokat egyszerűen az elnépteledés büntetné. Vajon miféle városállamokat látnánk ebben az utópisztikus világban?

• KARL-MARX-STADT - Nem biztos, hogy Chemnitz helyén, amelyet 1953 és 1990 között így hívtak, de valahol Európában létrejöhetne egy valódi kommunista állam, akár a magántulajdon teljes kizárásával. Költözzön oda minden idióta, aki szerint ebből bármi jó kisülhet!
• ANTIFA CITY - Akiknek nem elég a békés marxizmus, de állandó forradalmi lázban égnek és szomjazzák az erőszakot, azokat tárt karokkal várná Antifa City. Lehet egymást verni kalapáccsal, franciakulccsal, vagy bármiféle kéziszerszámmal és hetente fel lehet gyújtani a várost.
• WOKE TOWN - A progresszívek otthona. Nincsenek fiúk és lányok; nincsenek autók és babák; nincs kék és rózsaszín. Mindenki ugyanolyan ruhát visel, s a gyerekek majd eldöntik, hogy ők valójában melyik nemhez tartoznak a 90 közül. Ebben szakállas transzvesztiták segítik őket már a bölcsödétől kezdődően. Biztosan népszerű hely lesz...
• WELFARE STATE - Ez a klasszikus jóléti állam: magas adókkal, magas szintű központi szolgáltatásokkal, de alapvetően piaci működéssel.
• LIBERTÁRIUS VÁROSÁLLAM - Piaci működés, alacsony adók, kevés központi szolgáltatás.
• SOVINISZTA KLUB - A különböző soviniszta közösségekben összejöhetnek azok, akik faji vagy nemzeti felsőbbrendűséget hirdetnek. Veregethetik egymás vállát, elhitetve magukkal, hogy ők a világelit, ők az übermenschek. Mivel nincs kit elnyomniuk, gőgjük senkinek sem árt.
• ISZLÁM KALIFÁTUS - Muszlim államvallás, saria törvények, s kelhet mindenki hajnalban a müezzin hangjára. Majd meglátjuk, mire mennek kőolajvagyon nélkül. (Természetesen bármelyik másik vallás vagy szekta is szolgálhat államképző alapelvként.)
• SPÁRTA - Ha már az ókori görögöktől vettük a mintát, illő, hogy ezt a szigorú katonaállamot is megjelenítsük elvi lehetőségként, bár aligha ez volna a legnépszerűbb manapság.
• ZÖLD SZIGET - Lehet szervezőelv a környezetvédelem is. Ennek a városállamnak biztosan nem volna semmi károsanyag-kibocsátása, s minden lakója kínosan odafigyelne az ökológiai lábnyomára.
• VEGÁN ÉDEN - Ez volna az a település, amelyet a hús-, tojás- és tejtermelők messze elkerülhetnének.
• NUDISTA PARADICSOM - Ha már az életmód is lehet társadalomszervező szempont, úgy ebbe a színes kavalkádba ez is simán beleférhet.
• NAGYVÁLLALATI MEGAPOLISZ - Az sem volna kizárt, hogy valamelyik gigacég hozna létre önálló államot, természetesen olyan törvényekkel és szabályokkal, amelyek legfőképp az adott társaság működését és profitteremtését szolgálják. Polgárai a tulajdonosok és munkavállalók lennének.

Szögezzük le: mindez nem több, mint üres utópia, gyermeteg gondolatjáték. Regények, filmek, sorozatok fantáziavilága. Lehetne elmélkedni egy sor gyakorlati problémán. Hogyan jönnek létre e városállamok? Zöldmezős beruházásként, avagy meglévő települések helyén? Mi lenne a sorsa a jelenlegi, igen heterogén népösszetételű nagyvárosoknak? Mennyire mobilak az emberek? Mennyire mobilak a munkahelyek? Hány munkavállaló számolhat a home office lehetőségével, így azzal is, hogy nincs földrajzi helyhez kötve? Hogyan tudnak ingatlan- és földvásárlással terjeszkedni az egyes társadalmak? Milyen alkotmányokat hoznának létre e városállamok? Volna-e a politikai vezetésnek elégséges motivációja a tisztességes és hatékony működéshez egy bebetonozott működési struktúra esetén? Miként biztosítanánk a városállamok közötti hosszútávú békét? Sokáig lehetne sorolni a kétségeinket, de felesleges volna. Ez tényleg csupán egy ábrándos utópia.

Nyilván sosem lesz ilyen a világ. A leginkább azért nem, mert a legtöbben szeretjük a szülőföldünket, s nem hagynánk el, történjen szinte bármi. Ám a magam részéről kifejezetten bírnám. Ez volna igazi, demokratikus és önkéntes társadalmi laboratórium. Itt elég gyorsan elválna, hogy miként érdemes szervezni a közösségeket. Kiderülne, hogy képesek-e szocialisták mások pénze nélkül életben maradni; hogy szeretik-e az emberek a tekintélyelvű rendszereket; hogy a közös eszme, vallás, vagy épp életmód megfelelő kovásza-e egy adott társadalomnak. Egyszer s mindenkorra elfelejthetnénk azt, hogy őrült ideológusok erőszakkal tukmálják másokra beteg világképeiket. Továbbra is mindenkinek joga volna az idiotizmusra - de már nem mások kárára.

Charlie Kirk kivégzése, illetve a Semjén Zsolt elleni karaktergyilkossági kísérlet sokunkban kérdéseket ébreszt a szavak gyilkos erejét illetően. A téma korántsem egyszerű és egy sor dilemmával szembesít. Hol van a szólásszabadság határa? Létezik-e verbális abúzus, és ha igen, mi tartozik ebbe a fogalomkörbe? Kell-e különbséget tenni a magánéleti és a közéleti szóváltás között? Vagyunk-e annyira érettek és érzelmileg intelligensek, hogy felnőtt módon kommunikáljunk egymással? 

Kezdjük a szokásos alapvetéssel: az uszításhoz, a felbujtáshoz, a fizikai erőszakkal való fenyegetéshez valódi agresszió tapadhat. Olyan is előfordul, hogy egy kimondott szó hoz mozgásba egy gyilkos gépezetet, akár a Columbo sorozat Rózsabimbó című epizódjában, melyben idomított dobermannok a támadók. Amikor gyűlöletbeszédről, vagy verbális bántalmazásról értekezünk, az első amit muszáj leszögezni, hogy nincs a horizonton pofozkodás; a kommunikációban résztvevők testileg tökéletes biztonságban érezhetik magukat. Szóba jöhet kiabálás, sértegetés, kritizálás, káromkodás, gúnyolódás, manipilálás, vagy épp leereszkedő hangnem - egy a lényeg: ezen a fronton csakis a lelkek sérülhetnek. A buddhista-jézusi-liberális attitűd pedig úgy tartja: a felnőtt ember a lelkéért önmaga felel; a másik lehet bármilyen aljas és gonosz, ártani csak mi tudunk saját magunknak.

Ha szeretnénk tisztán látni verbális abúzus dolgában, a legegyszerűbb, ha egy mindenki által könnyen átélhető szituációba képzeljük magunkat: egy párkapcsolati veszekedésbe. Két egyenrangú, felnőtt ember - nincs az égvilágon semmi, ami bezavarhatna e laboratóriumi tisztaságú helyzetbe. Éva emelt hangon a következőt közli Ádámmal: "Tudd meg, hogy undorodom tőled, te igénytelen, büdös, kisstílű törpe!" Nos, létezik-e olyan Ádám e Földön, akinek nem fájdalmasak e szavak? Néhány pszichopatát kivéve aligha. Mocsok dolog lehet ilyen erős bántást kapni attól, akit szeretünk. Mindazonáltal teljes egészében Ádám felelőssége, hogy mit kezd a hallottakkal. A legintelligensebben akkor jár el, ha hideg fejjel szétválasztja e kirohanás tartalmi és érzelmi oldalát. Érdemes az előbbinél kezdeni: tényleg igénytelen vagyok? Tényleg, büdös, smucig és alacsony vagyok? S ha igen, tudok-e, illetve akarok-e változtatni ezeken? Alapvetően hálásnak kell lennünk minden ilyen visszajelzésért, mert lehet, hogy amit mi például józan takarékosságnak gondolunk, azt a másik elviselhetetlen szarrágóságnak éli meg. És lehet, hogy mi ezzel együtt sem kívánunk lemondani racionálisan gazdálkodó jellemvonásunkról, mi több, még az is megeshet, hogy idővel a társunk is elfogadja: ez így helyes. De lépjünk túl a tartalmi részeken, s fókuszáljunk mindjárt az érzelmi szálra! Miként közölte mindezt a másik? Volt benne szeretet, segítőkészség, javító szándék? Vagy csupán a primitív, löttyös indulat? Akármelyiket látjuk, megint csak hálásnak kell lennünk. Ha a másikban nem látunk semmi szeretetet és kötődést - és a példabeli Évánál egyértelműen ez a helyzet - akkor azért, mert idejekorán megtudtuk: ő nem a mi társunk, a legkevésbé sem az. Még aznap érdemes összecsomagolni és külön költözni. 

Rögzítsük tehát: a puszta szavak nem képesek ölni. Mi több: a puszta szavakért minden esetben köszönettel tartozunk: csak profitálhatunk belőlük. Természetesen a könnyed női magazinok tele vannak ostoba cikkekkel, melyekből megtudhatjuk, hogy sokan hónapokon, éveken át észre sem veszik, hogy valójában egy bántalmazó kapcsolatban éltek; a másik szavai apró dózisokban mérgezték a lelkét. Én nem állítom, hogy nincs ilyen, de ez az értelmi fogyatékosok szintje. Arról nem is beszélve, hogy a nők érzelmi-szociális intelligenciája álltólag fejlettebb a férfiakénál. Mindannyian voltunk már szerelmesek, és ilyenkor mindig imádtuk, ahogy a rózsaszín köd ellepi elménket. De azért azt még ilyenkor is rendre észrevettük, ha a másik bántani akart.

Van egy történet, amelyet még soha nem osztottam meg senkivel. A nagyapámról szól, aki egy nagyon helyes ember volt, s akit mindenki szívből szeretett. Gyakran mesélt nekünk. Egyik alkalommal - úgy 7-8 éves lehettem - engem is beleszőtt a történetbe. Rám mutatott és a pápaszemes kígyó doktor karakterrel ruházott fel. Fogalmam sincs, hogy akkortájt rendelkeztem-e már az azóta profi szintre fejlesztett pókerarcommal, így nem tudom, látszott-e rajtam a mérhetetlen harag. Szemüveget viseltem, s ez gyerekként, a sokszor csúfolódó iskolatársak közt nem számított különösebben menő dolognak. Nem csupán azért nem, mert akkortájt még mi jelentettük a kisebbséget, szemben a jelenkorral, amikor végignézek a volt osztálytársaimon (egy hete volt érettségi találkozónk), s már csaknem mindenki szemüveges. Hanem azért is, mert a hetvenes-nyolcvanas évek Ofotért-kínálata még az akkori ízlés szerint is szánalmasan festett. Száz szónak is egy a vége: nagyapám a leggyengébb pontomra tapintott, miközben eszébe sem jutott, hogy ezzel akár meg is bánthat. (Természetesen neki sem tettem szóvá soha.) Hetekig haragudtam rá, s a legádázabb verbális abúzusnak éltem meg azt, aminél ártalmatlanabb tett nem is igen létezik. Már akkor is pontosan tudtam, hogy nem akart rosszat (a szememben a világ legjobb embere volt), de brutális tapintatlanságként érzékeltem szavait. Mindezt azért tárom a világ elé közel fél évszázad elteltével, mert jól érzékelteti az áldozati lelkületet. Ha az érzelmi intelligenciánk még fejletlen - ami egy kisiskolás esetén tök oké, de egy felnőtt kapcsán aligha az -, úgy gyakorlatilag bármin megsértődhetünk. Teljesen mindegy, hogy mi a közlő szándéka, teljesen mindegy, hogy mi a közlés tartalma - a durcázás lehetősége mindig adott. Viszont sem a privát szféránkban, sem pedig a társadalmi interakciók terén nem szeretnénk olyan világot kialakítani, ahol tojáshéjakon kell lépdelni; ahol mindig minden sértődési potenciált figyelembe kell venni; ahol előbb-utóbb ellehetetlenül az értelmes, egyenes, felnőttekre jellemző kommunikáció.

Evezzünk át lassan a magánélet csendes vizeiről a közélet háborgó tengerére! Az alapelvek természetesen itt is azonosak: az uszítás, a felbujtás, a fizikai erőszakkal való fenyegetés e téren is agressziónak minősül, minden más - elvileg - a szólásszabadság része. A különbség mindössze annyi, hogy itt nem két ember kommunikál, hanem egy széles közönség a hallgatóság, amely ráadásul nem egy színházi nézőtér passzivitásával szemléli az eseményeket, hanem akár aktív részese is lehet a cselekménynek. A közelmúlt történései azt jelzik, hogy ez egyáltalán nem veszélytelen mellékkörülmény. 

Egy intelligens és tisztességes világban az emberek úgy kommunikálnak egymással, ahogyan Charlie Kirk tette a hallgatóságával:

• Alapítottál egy társaságot, amely tulajdonképpen a fasisztákhoz áll közel.
• Oké, nézzük akkor! Hogyan vagyok én fasiszta?
• Hú, haver...
• Meg tudnál nevezni egy dolgot, ami alapján én a fasizmusban hiszek?
• Hogy hú... a francba...
• Micsoda egy rossz fasiszta vagyok, hagyok velem egyet nem értő embereket két órán keresztül mikrofon előtt kérdezni!

Egy intelligens és tisztességes világban nem lövik torkon Charlie Kirköt, épp ezért nyugodtan lehet akár fasisztának is nevezni, ez nem lesz több súlytalan, óvodás csúfolódásnál. Egy intelligens és tisztességes világban minden további nélkül lehetne Semjén Zsoltot pedofíliával vádolni, hiszen a túlnyomó többség - mindkét táborban - azonnal érezné, mennyire szürreális e vád, s a Tisza-szekta tagjai maguk állítanák le és fognák vissza felelőtlen társaikat, akik rögtön lincselést és a Karmelita felgyújtását követelik. De nem ez történik. 2025-re a fejlett világ szellemi-erkölcsi színvonala nyolcvan éve nem látott mélységbe zuhant. Charlie Kirk gyilkosát nemhogy nem állítja meg a baloldali tábor, de még örömtáncot is lejtenek az öldöklés felett. Semjén Zsolt vádlói nemhogy nem várják meg, hogy kiderüljön a valóság, de a többség annyira a saját mocskolódó és hazug véleménybuborékjában él, hogy még napokkal az álhír-lufi kipukkadása után sem áll le. Elképzeltem - nem volt könnyű -, hogy balos szavazó vagyok, aki beszopta a Semjén-ügy hazugságát. Már rég tudja a fél ország, hogy kamu volt az egész, de én csak a Telexet és a 444-et olvasom, amelyek nem érdekeltek az igazságban, így csak lebegtetik tovább a lufit. Hogy lehet az, hogy ezek után nem fogok haragudni kedvenc hírpoltáljaimra, mi több: a továbbiakban is hiteles forrásokként tekintek rájuk? 

Bűn ott van, ahol áldozat is van. Ha egy házastársi veszekedés során nem csattan pofon, úgy - morális síkon - nincs miről beszélni. (A pszichikai sík problémáját pedig oldja meg minden felnőtt ember maga.) Ha egy közéleti botrány következtében elcsattan az a pofon - vagy ne adj Isten fegyver is eldördül - akkor viszont nagyon is van miről beszélni. Ahol a társadalom kellően primitív, olyannyira, hogy sokakat nem is igazán érdekel a valóság; ahol meghatározó politikai erők utasítják el a párbeszédet, inkább tudatosan a hergelést, a feszültségkeltést, az indulatok felkorbácsolását választják; ahol gyilkosságot, terrorcselekményt, utcai zavargást lehet megelőzni, ott muszáj komolyan venni a közéletben elhangzó szavakat. "Minden esetben megtesszük a feljelentést. Lesznek következmények." A kormányoldalról többen is megfogalmazták: senkit sem lehet súlyos bűncselekményekkel vádolni alaptalanul és büntetlenül. Maximálisan egyetértek. Vállaljunk felelősséget a szavainkért! 

Hosszú évek óta ugyanaz a lemez megy. Szóba kerül a gender témája, mire a hazai globalisták csak legyintenek: ez egy álprobléma; egy megmosolyogtató apróság; egy gyorsan elröppenő, ártatlan, nyugati hóbort csupán. Nem is kell foglalkozni vele, nincs jelentősége, lassan mindenütt búcsút intenek e múló divatnak. Azután kezembe kerül Brigit Kelle munkája, s még számomra is mellbevágó, hogy ez mennyire nem így van; hogy az új vallás mennyire befészkelte magát a német és osztrák közgondolkodásba, állami intézményrendszerbe. 

Amikor olvasni kezdjük e könyvet, első felismerésünk az, hogy a szerzőnek határozottan van humora. Oké, ennek hiányában aligha lehetne hozzányúlni a témához, no de mégiscsak egy német nőről van szó... A képet azért jelentősen árnyalja, és sok mindent megmagyaráz, hogy erdélyi származású. Író, újságíró, publicista, valamint négy gyermek édesanyja.

A mű kiválóan láttatja, miként jutottunk el a mai állapotokig. Adott egy gazdag, jóléti társadalom - Németország -, amely az ezredforduló környékén már annyira pazarul él, hogy jó dolgában azt sem tudja, mire költsön. (A legtöbben jártunk arrafelé, s valóban azt láttuk: csodás az infrastruktúra, szinte minden faluig elér az autópálya - mit is lehetne fejleszteni még?) A németek ettől persze nem jöttek zavarba, s eszükbe sem jutott az a kézenfekvő megoldás, hogy az adókat radikálisan csökkentve a pénzt a polgároknál, illetve a vállalkozásoknál hagyják. Inkább elköltötték az emberi történelem legfeleslegesebb idiótaságaira: a genderideológa féktelen terjesztésére. "Semmilyen költséget és fáradságot nem kímélnek azért, hogy következetesen genderérzékennyé alakítsák az iskola és a társadalom minden szegletét" - írja a szerző. Ennek első lépcsőfoka mindig az, hogy az adófizetők pénzén létrehoznak valamiféle jóemberkedő sóhivatalt. Ausztriában nőügyi minisztérium működik. Svédországban, Dániában és Belgiumban a gender egyenlőség ügyét emelték miniszteri rangra. Németországban pedig a családügyi minisztérium dolgozik a családok tudatos szétverésén. Ezek az államigazgatási szervek, valamint az általuk finanszírozott intézmények és kutatási központok elsősorban nőket foglalkoztatnak, akik - hogy üres és értelmetlen pozícióikat valamiféle látszattartalommal megtöltsék -, unalmukban, vagy épp fontoskodásból a lehető legnagyobb őrültségeket álmodják meg. Ami még ijesztőbb, hogy sokszor meg is valósítják azokat. Az egyetemek ugyancsak a genderideológia élharcosai: "Az egész társadalom átépítése nincs ingyen. Német nyelvterületen 200 fölött van azoknak a tanszékeknek a száma, amelyeket mi mindannyian együtt finanszírozunk az adónkból, de ez csak a kezdet. (...) Csak Németországban 141 olyan professzori állás van, amelyik nőkutatásokat, nem- vagy gendertanulmányokat folytat." Természetesen az EU is kiveszi a részét a néphülyítésből, az Európai Genderegyenlőségi Intézet 50 millió eurós költségvetésből gazdálkodhat, miközben senki sem tudja, mi folyik ott pontosan. Az Unió 2007 és 2013 között 3,56 milliárd eurót költött a genderigazságosság különböző projektjeire. Tényleg nem vagyunk normálisak.

"Szülőszobából a lejtőre" - ez az első fejezet címe, amelyben a szerző Judith Butlert, az egyik legismertebb feministát és genderideológust idézi. "Kislány!" - kiált fel a szülésznő, ami Butler szerint már önmagában is súlyos probléma, hiszen azt jelenti: "Lánynak kell lenned!" Mintha a bába szavai determinálnák a gyerek további sorsát, sokkal inkább, mint a kromoszómái, a biológiai felépítése, a nemi szervei... Halálos véteknek számít az is, ha valaki rózsaszínbe öltözteti lánygyermekét. Mintha ezen múlna bármi! "Elismerem, első gyermekünk születése előtt rövid ideig én is a 'mindenki egyenlő' fázisában voltam: minden csak nevelés kérdése. Nem folytunk bele ebbe a rózsaszín-bilikék diskurzusba. Első két gyermekünk jobb tanítónak bizonyult. Az elsőszülöttön nem volt semmi pink: sem ruhácska, sem rugdalózó, sem hajcsat. Minden szép gendersemleges és tarka. Pont három évig tartottunk ki, aztán a kislány oviba ment, és hazahozott három kedvenc színt: csillám, pink és rózsaszín - jóllehet a különbség a mai napig nem világos számomra. Egész egyszerűen normális lány volt és ragaszkodott az összes lányos cucchoz." A szerző második gyereke fiú, aki nem sok érdeklődést mutatott nővére kacatjai iránt; csakis azzal játszott, aminek kereke van... Mintha a saját családomat látnám. Mintha bármelyik egészséges családot látnám. Így megy ez. A nemünk és az arra jellemző szükségletek, vágyak, motivációk és magatartásformák genetikailag erőteljesen meghatározottak, és épp olyan őrültség harcolni ezek ellen, mintha a Duna folyásirányát akarnánk megváltoztatni, visszafordítani.

Magyarországon kevés olyan témát tudnék feldobni, amelyben párthovatartozástól függetlenül széles nemzeti egyetértés tapasztalható. A gyermekvédelem kérdése mindenesetre ilyen. Néhány DK-s fanatikus kivételével senki, még a legelvetemültebb Orbán-gyűlölők sem szeretnék, hogy gyermekeik agyát gender-idiótaságokkal mossák a közoktatásban. Márpedig Németországban ez megy, a szerző egy teljes fejezetet szán a témának. "Egyetlen olyan eszköz van, amellyel a szexuális sokféleséget az országban mindenütt, minden gyermeknek előadhatják: az iskola. Az iskolakötelezettségnek köszönhetően ott minden gyermeket elérnek, és ami genderszempontból még jobb: a szülők kívül maradnak. Nagyszerű!" Brigit Kelle végigviszi az olvasót mindazokon a témákon, amelyekkel a német gyerekek fejét tantervileg tágítják: új családi formák, homoszexualitás, transzszexualitás, önkielégítés, prostitúció, pornófogyasztás, stb. Ausztriában sem restek, ott már az óvodák is megkapják a "nemérzékeny pedagógia" elnevezésű útmutatót. Ebből az óvónők számos fincsi tippet kaphatnak, többek közt az, miként lehet átírni a klasszikus gyermekdalok szövegeit genderigazságossá... 

Lássuk hát, hogy a gyerekek megrontásán túl miféle hasznos dolgokra költik a német és osztrák adófizetők pénzét a genderegyenlőség jegyében!

• NŐI LÁMPAFIGURÁK - Martina Matischok-Yesilcim, a szociáldemokraták (SDP) kiválósága ráébredt, hogy Berlinben már csupán egyetlen dolog hiányzik a társadalmi igazságossághoz és a földi mennyországhoz: a gyalogosátkelőhelyek piktogramjainak cseréje. Mert az mégiscsak elnyomó dolog, hogy mindenütt férfi karaktereket látunk... Ha Berlinben nem is, de egy sor német városban (Halle, Drezda, Kassel) megvalósították e nélkülözhetetlen, forradalmi újítást.
• UTCANEVEK - Az utcanevek terén is eklatáns a férfitúlsúly. Friedrichshain-Kreuzberg (berlini városrész) már 2005-ben megszabta, hogy 50 százalékra kell emelni a nőkvótát... Amíg ezt el nem érik, addig férfiről közterületet elnevezni tilos.
• LESZBIKUS TEMETŐ - 2014 áprilisában megnyílt az első, kizárólag leszbikusoknak fenntartott temető a berlini Prenzlauer Bergen. A fene se érti, ennek mi értelme. Évtizedek óta az elfogadásért, a társadalmba való belesimulásért küzdöttek, most meg - legalábbis halálukban - elkülönülni akarnak?
• NŐI EGYETEMI KVÓTÁK - A bécsi Orvosi Egyetem szörnyű genderproblémával küzdött: rendszeresen több nő hasalt el a felvételin, mint férfi. Mit lehet tenni egy genderigazságos világban? Természetesen leszállították a nők ponthatárát - pont úgy, ahogy Amerikában a feketékét. Amikor egy kiselejtezett fiú jogorvoslatot kért, az ügy az osztrák alkotmánybírósághoz került, amely végül semmiféle kifogás sem támasztott e diszkriminációval szemben...
• OSZTRÁK HIMNUSZ - 2012-ben osztrák feministák genderérzékenyre íratták át himnuszukat, mégpedig parlamenti határozattal. Az eredeti szövegben csak "nagy fiak" szerepeltek, ezután a nemzet "nagy lányai és fiai". Igaz, hogy a ritmus így baromira nem jön ki, no de van ennél lényegesem szempont is, nemdebár?
• A NÉMET NYELV MEGÚJÍTÁSA - Itt egy speciális genderproblémával találkozunk. Aki tanult németül, az már első órán megtapasztalhatta, mennyire logikátlan az a nyelv, melyben a kanál hímnemű, a villa nőnemű, a kés pedig semlegesnemű. Ezt talán még elviselnék a progresszívek, az azonban már bizonyosan böki a csőrüket, hogy a béke hímnemű, a bosszú pedig nőnemű szó... A lényeg: hatalmas nyelvújításba fogtak - ember legyen a talpán, aki követni tudja. Ha egy egyetemi diák nem az új, genderigazságos német nyelven adja be szakdolgozatát, komoly pontlevonásra számíthat. A vicc az, hogy Németországban legalább 4-5 millió olyan bevándorló él, aki még az eredeti nyelvből sem beszél egy árva kukkot sem, miközben a gendernácik már csak az újbeszélt hajlandók alkalmazni. Mintha tudatosan dolgoznának a bábeli zűrzavaron.
• ÚJ BIBLIA - A Német Evangélikus Egyház 2006-ban kiadta az új, immáron "igazságos nyelven" megfogalmazott Bibliát. A változtatásokon komoly kutatócsoport dolgozott: 42 nő és 10 férfi. Akárhogy is, a nők e téren hitelesebb szakértők...

"Magában a gendermozgalomban is van valami szakrális. Ebben sem mutatnak be kutatási eredményeket, hanem igazságokat hirdetnek. Hinni kell benne, mert egyáltalán nem bizonyítható. Lehet, hogy a gender studiesnak kérvényeznie kellene az egyházi státuszt. Így a professzor asszonyok főpapnők lennének, és a kisbetűs részben biztosan le lehetne szögezni a tévedhetetlenség dogmáját is, hogy végre az utolsó kritikusokat is elcsendesítsék. Természetesen büntetéseket is ki kell majd szabni azokra a gendereretnekekre is, akik védelmezik a biológiát. Bűnhődjetek, hitetlenek!" Ez az a gondolat, amit már sokan sokszor megfogalmaztunk: a gendermozgalom nem több, mint ostoba vallás. Ezzel önmagában nem is volna semmi baj, feltéve, ha tisztességes felekezetként működne. Ennek egyik fontos ismérve, hogy a hívek maguk finanszírozzák, s nem a teljes társadalom kirablásával biztosítják a forrásokat. A másik, hogy a gyerekeket békén hagyják, s kizárólag a nagykorúakat hülyítik. A gendervallás mindkét fronton elbukott, s az a legkevésbé sem menti, hogy nem ez az egyetlen ilyen felekezet. Volt már államvallás a kereszténység. Volt már a kommunizmus is. Van, ahol az iszlám ma is az állammal összefonódó, kizárólagos felekezet. Évszázadokkal a felvilágosodást követően nem kéne ismét visszatáncolnunk a régi őrületekbe. Semmi szükségünk újabb államvallásra. Ilyenre pláne.

Gyakran esik szó arról, hogy milyen sokféle eszmeiség, társadalomfilozófia, politikai iskola létezik. Lehetünk zöldek, szociáldemokraták, liberálisok, konzervatívok, nacionalisták, vagy akár kommunisták és fasiszták is. Ez igaz, de önmagában majdhogynem lényegtelen. Ha valaki mindmáig nem értette meg, annak Charlie Kirk halála után már muszáj lesz: mindössze két út áll előttünk. Nem száz, nem tíz, de még csak három sem. Csupán kettő. 

Az egyik út az emberség útja. Ezen belül lehetünk jóságosak vagy közönyösek; adakozók vagy szűkmarkúak; tisztelettudóak vagy pimaszok - egy biztos: az emberi életet szentnek és sérthetetlennek tartjuk. A másik út a terrorizmusé. Ide tartozik az, aki meghúzza a ravaszt; aki elvágja az utastársa torkát; aki vascsővel, kalapáccsal támad utcai járókelőkre - illetve mindaz, aki ezen örömködik; aki ezt lehetővé teszi és eltűri; aki ellehetetleníti az elkövetők elzárását. Ha valaki képes elhinni azt, hogy bármely eszme, ideológia, vagy forradalmi hevület fontosabb az emberi életnél, az terrorista; az az emberiség söpredéke, szégyene, hulladéka.

Tökéletesen mindegy hogy a terrorista mely ideológia nevében szedi áldozatait. Valójában III. Ince pápa is terrorista volt, elég, ha csak a dél-francaaországi vérfürdőt említjük. Mohamed szintén terrorista volt, ahogyan követőinek jó része is az - teljesen lényegtelen, hogy a muszlim hit terjesztése, a rablás, vagy épp a szadista hajlam jelenti a gyilkos motivációt. Ugyanez a helyzet a nácizmus kapcsán is. Mind közül azonban a leggyűlöletesebb a vörös terror. Nem csupán azért, mert messze ehhez kötődik a legtöbb áldozat. De azért is, mert a kommunizmus mind a mai napig itt él köztünk; a világ jelentős része szalonképes eszmének tekinti; valamint ez az a politikai szemlélet, amely testvériségre lelt az iszlám barbarizmusban, hogy aztán azt is tudatosan felhasználja a polgári civilizációk szétveréséhez. 

Mi volt a bűne az albigenseknek, akiket III. Ince lemészárolt? Csupán annyi, hogy mást gondoltak a vallásról, illetve Jézusról, mint Róma. Mi a bűne az iszlám terror áldozatainak? Ugyanez: nem Allah az ő istenük. És mi volt a bűne Charlie Kirknek? Mindössze annyi, hogy másképp látta a világot, mint a progresszívek. Kivégzésének minden eleme jelképes: az is, hogy nyilvános helyen, ráadásul egy egyetemen történt; és az is, hogy torkon lőtték. Egy terrorista így inti csendre, így némítja el az áldozatát, egyértelmű jelzést küldve mindazoknak, akik még szólni mernek. Szimbolikus az is, hogy a Charlie Kirk által alapított szervezet neve: Turning Point. Talán mártírhalála lesz az, ami valódi fordulópontot hoz majd az emberiség történetében. Így biztosan nem mehet tovább.

Mit tudunk Tyler Robinsonról, Kirk feltételezett gyilkosáról? Annyit bizonyosan, hogy egy 22 éves, erősen agymosott pszichopata. Hogy formálisan tagja volt-e valamely Antifa-szervezetnek, egyelőre nem tudni, de nincs is különösebb jelentősége; a gondolkodásmódját egyértelműen ez a fajta terror-logika határozta meg. A Wall Street Journal rendőrségi forrásai szerint a puskájában talált lőszerekre antifasiszta ideológiát hirdető feliratokat véstek, többek közt: "Hé, fasiszta, kapd el!" Tudjuk azt is, hogy Tyler Robinson együtt élt transznemű partnerével. Jelképes, hogy amikor a fegyver eldördült, Kirk épp a transznemű tömeggyilkosok társadalmon belüli arányáról folytatott beszélgetést az egyik jelenlévővel. Megdöbbentő, ahogy a HVG hozza a hírt: "A téma éppen a lőfegyverrel elkövetett tömeggyilkosságok problémája volt." Az őszinte beszédtől ők is úgy rettegnek, mint ördög a szenteltvíztől - jaj, csak nehogy véletlenül a transzok és az őrült gyilkosok egy mondaton belül szerepeljenek... Pedig ez is egy olyan téma, ami nem megúszható. Vajon a transzok valóban elmebetegek? Vajon ténylegesen veszélyesek a társadalomra? Az elmúlt tíz évben akadt öt felkapott eset, amikor transznemű követett el tömeggyilkosságot az Egyesült Államokban. Ha azt látjuk, hogy e pszichopata bűncselekmény fajta terén nem túlreprezentáltak, az csak segíti közösségüket.

Vajon hogyan jutottunk el odáig, hogy a baloldal őrültjei már a nyilvános kivégzéstől sem rettennek vissza? A demokraták természetesen ezúttal is a szabad fegyvertartást okolják, csupán arról feledkeznek el, hogy Svájcban minden második otthonban tartanak lőfegyvert, mégsem történik hasonló. Azt a ravaszt meg is kell húznia valakinek. A fejbújtásban pedig aligha találunk nagyobb bűnöst a nemzetközi baloldalnál.

• EGYETEMI AGYMOSÁS - Az Egyesült Államok egyetemein a demokrata érzelmű professzorok tizenkétszeres túlsúlyt képviselnek a republikánusokhoz képest. Ennek az az eredménye, hogy a felsőoktatást átjárja a balos szellemiség, a woke-progresszió, a marxizmus - mindezt persze a "társadalmi igazságosság pedagógiájának" nevezik. Az agymosás pazarul működik: az amerikai fiatalság fele kifejezetten rokonszenvet érez a kommunista-szocialista eszmék iránt.
• DEHUMANIZÁLÁS - Trumpot hosszú időn át Hitlerhez hasonlították; s az utóbbi 15 évben már a legszelídebb konzervatívra is azonnal rásütik a fasiszta bélyeget. Az egész mögött tudatos hergelés áll: a jobbosok nem is emberek, sokkal inkább szabadon kilőhető vadak, akik nélkül jobb hely lesz a világ...
• CENZÚRA, ELTÖRLÉS-KULTÚRA - A szólásszabadság feltétlen tisztelete ma már a múlté - talán ez jelzi legjobban, hogy túl vagyunk a liberális attitűdön; hogy ez már egy mélyen balos világ. Az érintetett egyetem diákságából hétezren (!!) írták alá azt a petíciót, hogy Charlie Kirk ne tarthasson előadást. Értjük ezt? Egy felsőoktatási intézményről beszélünk, a szabad gondolkodás templomáról, a jövő értelmiségének keltetőjéről... Az egyetem vezetősége korrektül járt el és figyelmen kívül hagyta a beadványt, mindenesetre épp itt volna az ideje, hogy mindenki elgondolkodjon e jelenségen. Az amerikai oktatás borzalmas állapotban lehet, ha még az egyik legkonzervatívabb államban is a diákok negyede retteg az eltérő véleménytől, a másképp gondolkodástól.
• ERKÖLCSI RELATIVIZÁLÁS - Az ábrahámi vallásokhoz hasonlóan a posztmodern progresszió is megpróbált kreativitást mutatni, s kitalálni egy csomó légből kapott bűntettet, csak azért, hogy a valódi vétkeket felhigíthassák és relativizálhassák. Szexizmus, kolonializmus, kulturális kisajátítás, transzfóbia, homofóbia, verbális agreszió, mikroagresszió, testszégyenítés, gaslighting stb. Napestig lehetne sorolni az idiótábbnál idiótább semmiségeket. Úgy tűnik: ez az óvodás trükk bevált, s ma már érett, felnőtt emberek sem képesek különbséget tenni a valódi bűnők és a mimózáknak nem tetsző magatartásformák között. Egészen döbbenetes az az erkölcsi mélypont, ahol járunk; ahol a civilizált polgárok nem ítélnek el egységesen egy terrorista kivégzést, hanem egyesek még örömködnek is rajta. Ne ölj, ne lopj, ne kezdeményezz erőszakot! - ezek a valódi vétkekre vonatkozó intelmek, s amíg ezt nem értjük meg; amíg partnerek vagyunk a maszatolásban, a relativizálásban, addig aligha fogunk kikászálódni e nyomasztó pöcegödörből.

Charlie Kirk halála után sokan érezzük azt, hogy valamit tenni, kell; ez így nem mehet tovább. Trump eltökélt abban, hogy megtalálja mindazokat, akik hozzájárultak e borzalomhoz, beleértve a politizáló szervezeteket és finanszírozóikat – tehát azokat, akiket felelősség terhel a politikai és ideológiai háttér miatt. Meg fogják vizsgálni Soros György tevékenységeit is, különösen a politikai finanszírozás, a radikális baloldali aktivizmus ügyében, és alkalmazhatják a RICO-törvényt, ha jogsértésre bukkannak. Az amerikai külügyminisztérium kiutasítással fenyegette meg azokat az átmeneti vízummal rendelkező bevándorlókat, akik nyiltan helyeslik, vagy bagatellizálják e gyilkosságot. Ezek fontos lépések, de aligha elégségesek. Ha egy élhetőbb világot szeretnénk, először is az erkölcsi látásmódunkat kell helyreállítani. Muszáj elérni, hogy a kommunizmust, a radikális baloldaliságot pont ugyanolyan véres és megvetendő eszmének lássa a világ, mint ahogyan a náci ideológiát látja. Muszáj, hogy terroristának nevezzük mindazokat, akik tudatosan és szisztematikusan erőszakoskodnak és gyilkolnak; illetve gyűjtőhelyüket terrorszervezetnek, még akkor is, ha ez komoly jogi kihívásokat jelent.

Ha valaki azt hiszi, hogy Charlie Kirk kivégzése csupán amerikai probléma, az nem sokat ért a világból. A globalista baloldal mindenütt ugyanabból a kottából játszik, és semmi sem természetesebb számukra, mint az erőszak, mint a nyers terror. Idejét sem tudom, mikor láttunk ennyi agressziót a politikában, mint manapság - érdekes módon az áldozatok szinte kivétel nélkül patrióták. Európa néhány országa a polgárháború szélén áll, s a Tisza Párt feltűnésével idehaza is csúcsüzemmódba kapcsolt a gyűlöletkampány. Az elmúlt pár hét során többször hallottam az akasztás szót, mint azelőtt bármikor. Egyre több őrült fantáziál a miniszterelnök meggyilkolásáról, s ennek táptalaja pont ugyanaz a bátorító, uszító balos attitűd, amely Charlie Kirk haláláért is felelős. Magyar Péter veszélyes kötéltáncot jár, hiszen semmi más eszköze sincs a mozgósításra, mint a nyilt hergelés, ugyanakkor a tényleges erőszakban ő sem érdekelt. Mert igaz ugyan, hogy a Tisza a Lenin-fiúk, a pszichopaták és elmebetegek gyűjtőhelye, ám ők közel sincsenek oly sokan, hogy választást tudnának nyerni. A józan többség pedig azonnal elfordulna Magyar Pétertől, ha hívei a hívei a fizikai agresszió útjára lépnének. Ez egy barátságos ország; a legtöbben mindig is a békére és a nyugalomra fogunk szavazni.

Sosem bírtam Fleck Zoltánt. Már ránézésre is ijesztő. Alig idősebb nálam, de ha egymás mellé állnánk, sokkal inkább hinnék az apámnak, mint a bátyámnak. És ahogy öregszik, egyre keserűbb, egyre frusztráltabb, egyre visszataszítóbb. Mint egy örömtelen házmester, akit a gyerekek kinevetnek, a nők pedik utálkozva fordulnak el tőle. De aligha a borzalmas kisugárzása jelenti a legnagyobb gondot. Sokkal inkább az, ami e mögött áll. 

Talán még emlékeznek páran, amikor az ELTE tanára 2020-ban megfogalmazta: ellenzéki győzelem esetén időlegesen fel kell függeszteni a jogállamiságot... A baloldali térfélen senkit sem zavart e bolsevik kijelentés, ahogyan az EU vezetésében sem. Fleck - aki közben megjárta az utat Gyurcsánytól Magyar Péterig - azóta többször is megismételte beteg gondolatát, sőt nemrég még rá is tett egy lapáttal: fenyegetni, zsarolni kell a köztársasági elnököt - mondta, immáron a 2026-os választás után várható helyzetre utalva. Friderikusz most meghívta, hogy podcastjában magyarázkodhasson ámokfutásait illetően. Hogy legyen egy józanabb is a stúdióban, meginvitálta Hack Pétert is. 

Természetesen az alapvető dilemma - van-e még jogállam Magyarországon - már a beszélgetés elején megfogalmazódik. Fleck szerint nincs, bár ez esetben nem világos, hogy mit is kéne felfüggeszteni ellenzéki győzelem esetén. Hack Péter mindenesetre meggyőző érveket sorakoztat fel amellett, hogy hazánk jogállam módjára működik.

• "Van lehetőség szabad választásokra, ugye önkormányzati választásokon jelentős városokat, itt is, ahol ülünk, Budapestet is meg tudta nyerni a kormánnyal ellentétes politikai erő."
• "Politikai foglyok Magyarországon nincsenek. Az elmúlt 15 évben politikai okból embereket nem börtönöztek be."
• "A bíróságok az egyes bírók személyében alapvetően függetlenek."
• "Az emberi jogokat lehet érvényesíteni."

Hitem szerint az lenne a minimum, hogy aki belpolitikai kérdésekben megszólal, legalább ezekkel az alapvető tényekkel legyen tisztában, s ne is kommunikáljon mást.

Előjön a szokásos riogatás is: lesz-e egyáltalán választás 2026-ban? Hiszen Orbán ezernyi jogi trükköl kitalálhat, akár szükségállapotot is bevezethet... Hack Péter e téren is a józanságot képviseli, a másik kettő azonban elmerül a meddő fantáziálásban. Ennyi erővel vizionálhatnának nyilvános kivégzéseket is a Lövölde téren... Nyilván értem a szándékot: hergelni kell a prolit, aki a képernyő előtt ül. Na de ilyen irreális idiótaságokkal? Mikor volt olyan, hogy a Fidesz ehhez hasonló disznóságot alkalmazott volna?? Nem is értem az embereket, akik az ilyesmit képesek komolyan venni. Orbán eleddig négy teljes ciklust teljesített, s mindegyik után - annak rendje s módja szerint - parlamenti választás következett. Mi változott, amiért most másképp lenne? Ráadásul tudhatnák: a kormánypárt törzsszavazói azonnal megvonnák a támogatásukat egy efféle antidemokratikus lépés láttán. Ez nem a baloldal, ahol bármit meg lehet tenni, s a morálisan igénytelen követők bármit elfogadnak... Tényleg megdöbbentő, hogy az átlagember valóságérzékelése milyen pocsék. A minap fogadást kötöttem egyik balos barátommal, hogy egy esetleges választási vereség esetén mit tenne a kormányfő. Számomra nem kérdés: mint ahogy ez már kétszer is megtörtént, elegánsan gratulálna a győztesnek még azon az éjszakán. Ennyi. A cimborám százezret tett rá, hogy nem így lesz, hogy képtelen önként átadni a hatalmat... Én hajszoltam bele e fogadásba, mondván: ha komolyan így gondolja, akkor legyen tétje is a dolognak. Én persze nem veszíthetek, de abban bízom, hogy ő sem fog; 2026 nem az az év lesz, amely Orbánt búcsúztatja. 

A kedvenc részem - a poszt címét is ehhez igazítottam - az, amikor a demokrácia és a jogállamiság egymásnak feszülése kerül napirendre. Fridi felhozza a CEU-ügyet, Hack Péter pedig kifejti: bár az ő ízlését zavarta a kormány akkori döntése, ám a választókét szemmel láthatóan nem; ők ezt követően is kétharmadot szavaztak a kormánynak. Amíg ezt előadja, az operatőr Fleck Zoltánra fókuszál, aki tiltakozóan rázza a fejét: "Amikor Európában igazán megerősödik az az alkotmányos gondolat, hogy a demokrácia érvrendszere, tehát hogy a választásokon majd megítélik az emberek, hogy mi történt, és felhatalmazást adnak, vagy elvesznek felhatalmazást egy kormányzati működésmódtól, az súlyos tragédiákhoz is vezetett." Nyilván Hitlerre és a náci Németországra gondol, de megtehetné azt is hogy konkrétan Magyarországról beszél. A későbbiekben lekezelően nyilatkozik hazánkról - mi nem tudhatjuk, mi is a demokrácia, mi is a jogállam -, holott nálunk még soha a büdös életben nem történt olyan, hogy szabad választások során szélsőséges erők jutottak volna hatalomra. A dilemma már önmagában is izgalmas. Az emberiség történetében évszázadok teltek el úgy, hogy uralkodók, főpapok, született arisztokraták döntöttek a világ sorsáról, az egyszerű embert soha meg nem kérdezve. A felvilágosodás, az angol és a francia forradalom ennek vetett véget; ezeket követően már lehetetlen volt a tekintélyre való hivatkozás. Lassan kialakultak a különböző demokráciák, amelyeknek a lényege, hogy törvény előtt egyenlőek vagyunk, s a köz dolgában mindannyiunk szava pont ugyanannyit ér. Az évezred végéig ez a szemléletmód szentnek és megkérdőjelezhetetlennek számított, ám mára valami markánsan megváltozott. Fleck Zoltán és a hozzá hasonló ócska, balos világforradalmárok ráébredtek, hogy beteg világlátásuk soha nem kerülhet természetes többségbe, így elkezdték visszasírni a tekintélyelvű korokat - nyilván maguknak vindikálva a jogot, hogy megmondják a tutit, a frankót, a követendőt. Mára kiderült: a nép alkalmatlan arra, hogy megfelelő vezetőt válasszon, s megfelelő szabályokat alkosson a hétköznapi létezést illetően. Felkent értelmiségiekre van szükség - a többség éretlen, taknyos kölyök csupán. A demokrácia nem több, mint populista óvoda, amennyiben a választók nem kérnek a szélsőbalos őrületből. 

Vajon mi járhat Fleck Zoltán fejében, ha eltekintünk a féktelen gőgtől és hatalomvágytól? Hogy az emberek tényleg alkalmatlanok a felelős döntéshozatalra? Százezer év evolúciója sem volt elég ahhoz, hogy ne pusztítsuk el önmagunkat? Adott egy világfelforgató, terroristákat pénzelő milliárdos, aki a tökéletesen felesleges, agymosó egyetemének egyes részlegeit Bécsbe költöztetni kényszerült. Ez akkora katasztrófa, hogy akkor már érdemesebb volna felszámolni a demokráciáit is, hogy ilyesmi meg ne történhessen? A nemzetközi baloldal által megvalósított, feltüzelt vagy épp elnézett erőszak és vérengzés valamiért nem lépi át az ingerküszöbét. A Tisza Párt által felkorbácsolt, idehaza száz esztendeje nem látott indulatosság, sőt az akasztás, az IFA-plató is frankó. Csak a CEU-ért kár... Hát... tényleg hányni tudok a baloldaltól.

Hosszú évek óta látszik, hogy valami nagyon beteg világot építünk. A politikailag korrekt beszédmód kapcsán mindig mindenki elmondja, hogy nem szereti, hogy nem alkalmazza, hogy megy ki a divatból, s hogy egyébként is kizárólag a nyugati progresszívek őrülete, nálunk jóformán nincs is jelen... hát nem a fenét. Az elmúlt hétvégén háromszor is belefutottam.

Pénteken került fel az Öt YouTube csatornájára az a maratoni vita, melyet Orbán Balázs és Tarjáni Péter biztonságpolitikai szakértő folytatott. Utóbbi ezt találta mondani: "Tudomásul kell venni, hogy azok, akik háborúznak, teljesen másfajta kommunikációt igényelnek. Az - véleményem szerint - nem elfogadható, és nem tetszik, hogy Ukrajna támadást hajtott végre - a Barátság kőolajvezetékről beszélünk -, ez nem helyes és magyarként nem is tetszik. Nem is értem meg ezt a részét. Azonban azt mindenképpen mondom jó ideje, hogy teljes egészében más hangot kéne Ukrajnával ebben a kérdésben képviselnünk. Nem azért, mert be kell adnunk a derekunkat, hanem azért, mert egy háborúban lévő ország másképp gondolkodik." Ez az a felvetés, mely a beszélgetés során a leggyakrabban - legalább három ízben - előkerült; Tarjáni valamiféle ködösen körülírt tapintatot kér számon a kormányon. Bevallom: halvány fogalmam sincs, miről beszél. Mit jelent az, hogy aki háborúban áll, az másként gondolkodik? Mit jelent az, hogy másfajta kommunikációt igényel?? A biztonságpolitikai szakember úgy tesz, mintha Ukrajnában három és fél éve mindenki pokoli stresszben, elviselhetetlen feszültségben, folyamatosan 180-as pulzusszámon égne, és ez feljogosítaná észak-keleti szomszédainkat az égvilágon mindenre. Mintha nem lenne hátország, mintha lehetetlen volna elvárni tőlük a diplomatikus magatartást és a felnőtt kommunikációt. Úgy tűnik, Tarjáni azt a fajta hitegetést és hazugságcunamit várja Orbánéktól, mint amit Nyugat-Európa képvisel: megígérve Zelenszkijnek a NATO-tagságot, az EU-tagságot, a teljes és feltétlen támogatást, sőt akár még a harctéri győzelmet is. Miközben a nyugatiak pontosan tudják, hogy hazudnak; hogy becsapják, átverik Ukrajnát. Tényleg az jelentené a kívánt tapintatot, ha csatlakoznánk a tettrekész idióták üres szólamaihoz? Tényleg ilyen mocskos, hazug világot kéne építenünk? 

Szintén pénteki az Index videója, amelyen Rónai Egon beszélget Toroczkai Lászlóval, a Mi Hazánk Mozgalom elnökével. A riport egy jelentős részében a cigánybűnözésről folyik a szó, s Rónai komoly erőfeszítéseket tesz, hogy e kifejezést - melyet a balliberális kurzus már a kilencvenes évek során szalonképtelennek nyilvánított -, kerüljék. Toroczkai nem enged, s el is magyarázza, miért: léteznek olyan speciális bűncselekmények, amelyek elkövetői csaknem 100%-ban roma származásúak - ilyen például az unokázás is. Márpedig ha ez így van, úgy nagyon is lehet alapja az általánosításnak, és nem teszünk azzal semmi jót, ha a tapintatos elhallgatást választjuk. Nyugat-Európa a szemünk láttára változik földi Paradicsomból igazi pokollá, s elsősorban a migránsbűnözés miatt, amelynek létezéséről és nagyságrendjéről mindenki tud, de senki sem beszélhet. Vagy beszélhet, de azzal rögtön szalonképtelenné válik. Tényleg ebbe a világba igyekszünk? A magam részéről teljes egészében Toroczkai álláspontját vallom: egy normális világban félnivalója csupán a bűnözőknek lehet, bőrszíntől függetlenül. Minden más lényegtelen; a jóemberkedő tapintatoskodás pedig nem több, mint szerecsenmosdatás, így jócskán többet árt, mint használ. A progresszió élharcosainak érdemes lenne elgondolkodniuk azon is, hogy amennyiben a "cigánybűnözés" szóösszetétel - amely évtizedeken át a rendészeti, kriminológiai és szociológiai irodalom szabadon alkalmazott szakkifejezése volt - ma már kerülendő, úgy miként beszélhetünk toxikus maszkulinitásról, avagy az orosz nép kollektív felelősségéről? Miért nem illet meg mindenkit pontosan ugyanaz a mértékű tapintat?

Azután elérkezett a szombat és a várva várt mérkőzés: Írország - Magyarország világbajnoki selejtező. Amilyen jól indult, olyan pokollá vált a második félidő, köszönhetően a focizni nem tudó, de annál durvább ír játékosoknak, és az őket teljes mellszélességgel támogató játékvezetőnek. Vagyunk pár százezren, akik csak ültünk a képernyő előtt, és nem akartuk elhinni, amit láttunk; ezt a nyilvánvalóan részrehajló, szakailag minősíthetetlen ítélkezést, amit a német bíró produkált. Majd jöttek a nyilatkozatok sorban - Varga Barnabás, Dibusz, Szoboszlai - de senki sem ment bele, hogy a játékvezetőt minősítse. Az M4 stúdiójában ülő szakkommentátorok is kerülték a forró kását - nem is értem, miért. Hála az Égnek Marco Rossi nem volt ennyire visszafogott: "Szerintem a bíró azt hitte, hogy egy birkózómeccset vezet, nem focit..." Tökéletesen igaza van és abban is, hogy hajlandó őszinte kritikát megfogalmazni, ha épp azt kívánja a pillanat. Ami engem illet, úgy gondolom: sokkal, de sokkal kevesebb tapintatra, sokkal több egyenes beszédre volna szükség, minden téren. 

Az elmúlt évtizedek a progresszív képmutatás, az orwelli hazugság, a gyalázatos politikai korrektség jegyében teltek. Meg is nézhetjük magunkat, hová jutottunk. Mindenütt a barbárság kerekedett felül: a harctéren, a migrációval sújtott nagyvárosokban, sőt még a focipályákon is. Pedig nem ezt ígérték. Azt mondták: a tapintat majd jobb világot szül. Úgy tűnik: ez már örök illúzió marad. A félrenéző jóemberkedés nem formált jobbá senkit, épp ellenkezőleg: szabad utat engedett az erőszaknak, a bűnözésnek, a barbarizmusnak. A magam részéről örülök Orbán Balázsnak, Toroczkai Lászlónak, Marco Rossinak, továbbá Donald Trumpnak, Orbán Viktornak és általában a patrióta világlátásúaknak, akik merik a nevükön nevezni a dolgokat. Hagyjuk végre a mellébeszélést, s ha még nem késő, kezdjünk el építeni egy igazabb, egy őszinte világot! Elég volt a farizeusokból.

Hónapok óta kérdezek boldog-boldogtalant: milyen szabadságjogát korlátozza a kormány? Soha senki nem válaszol. Soha senki nem tud megnevezni semmi ilyesmit. Évek óta kérdezem: hol sérül a magyar demokrácia? Hol sérül a magyar jogállamiság? Néma csend a válasz. Az ezerszer elpufogtatott, üres, balos paneldumák egyre erőtlenebbül hatnak. A vége minden vitának ugyanaz: jó-jó, tényleg nincs diktatúra, de azért azt mindenki látja, hogy a Fidesz szétlopta az országot...

Én nem kívánom megvédeni sem Mészáros Lőrincet, sem Tiborcz Istvánt. Egészen biztos az, hogy vannak jó páran, akik - közel a tűzhöz - szépen meggazdagodtak az elmúlt évek során. Akár még azt is elhiszem, hogy Hadházy Ákos egy egész szafari parkra bukkant Hatvanpusztán. Fogadjuk el, hogy a politika olyan világ, ahol némelyeknek csurran-cseppen valamicske. Hogy ez milyen nagyságrendet jelent, a legtöbben csak találgatnak. Juhász Péter már 2017-ben is tizenkétezer milliárd forint lopott pénzről beszélt - totál hasraütésszerűen. Vajda Zoltán, az MSZP képviselője a nyáron összesen hetvenmilliárd forint osztalékkifizetésről posztolt, amely Fidesz-közeli cégeket (Mészáros és Mészáros Zrt, Opus Global Nyrt, Pegazus Trade Kft. stb.) érint. Ő már valós adatokat közöl, ami igazi unikumnak számít az üres ellenzéki vádaskodások között. Hogy ez sok, vagy kevés - nem az én tisztem eldönteni. (Arról nem is beszélve, hogy az osztalékkifizetésnél tisztább ügylet nemigen létezik; ha e társaságok érintettek is a korrupcióban, bizonyosan nem e ponton fogjuk őket tetten érni.) Engem leginkább az érdekel, hogy miközben a nagyok "szétlopják" az országot, mi magunk milyen mértékben gyarapszunk.

A magyar állami vagyon értéke 2010 és 2022 között megduplázódott: 11,6 ezer milliárd forintról 21,8 ezer milliárd forintra emelkedett. 2024-ben Magyarország aranytartaléka rekordmagas szintre, 110 tonnára emelkedett. Az állam a Fidesz-kormányok időszakában visszavásárolt egy sor stratégiai fontosságú céget, üzletágat, infrastruktúrát: gáztározókat, a villamos-energia szektor jelentős részét, a MOL részvénycsomagját az oroszoktól, bankokat, biztosítókat, távközlési vállalatokat, illetve 2024-ben a Liszt Ferenc Repülőteret is. Ennél is fontosabb, hogy a magyar háztartások vagyona ugyancsak megduplázódott 2010 óta. A napokban történelmi csúcsra értünk: immáron 115,8 ezer milliárd forintot érő vagyoneszközt birtoklunk. A balos károgók persze rögtön rákezdenek ilyenkor: "Borzalmas az egyenlőtlenség, csak a milliárdosok gazdagodnak!" A valóság azonban pont ezzel ellentétes. Magyarországon a medián vagyon gyorsabban nő, mint az átlagvagyon, vagyis a társadalmi különbségek látványosan csökkennek. Az alacsonyabb vagyoni osztályba tartozók gyarapodása a legnagyobb mértékű. Szóval: fogalmam sincs, hogy a Fidesz sokat lop, vagy keveset, egy dolog azonban biztos: soha nem voltunk még ennyire gazdagok. Ez az, amit az Orbán-fóbiások lépésről lépésre, tégláról téglára visszabontanának. A fene se tudja, mennyi igaz a Tisza Párt belső köreiből kiszivárgott információból, mely szerint Magyar Péterék visszaállítanák a progresszív jövedelemadót, de az biztos, hogy ezzel a középosztály azonnal az elszegényedés útjára lépne.

Érdemes egy kis időutazást tennünk, visszapillantva az elmúlt negyven esztendőre. Vajon miként alakult a magyarság sorsa, amikor épp nem a Fidesz lopta szét az országot? Vannak, akik már nem emlékeznek rá, az ő kedvükért rögzítsük: a szocialisták rövid időn belül négyszer (!!!) rabolták ki hazánkat.

• A KÁDÁR KORSZAK MÁSODIK FELE - Kádár Jánosnak 16 év kellett hozzá, hogy belássa: a gulyáskommunizmus belülről finanszírozhatatlan. 1973-tól kezdődően egyre inkább a nyugati hitelekre támaszkodott; 1989-re 20 milliárd dollár fölé emelkedett az államadósság - ez a szocialista blokkban kiugróan magas értéket jelentett. Már a rendszerváltás pillanatához is brutálisan kifosztva érkeztünk.
• SPONTÁN PRIVATIZÁCIÓ - 1988–1990 között a pártállami vállalatok vezetői és a velük összefonódott politikai-gazdasági elit nagyon olcsón, sokszor önprivatizáció keretében szereztek meg jelentős állami vagyonelemeket. Többnyire állami garanciával vásároltak, így tényleges kockázatot sem kellett viselniük. Apró Piroska (Gyurcsány anyósa) az ÁVÜ felügyelőbizottságában is szerepet kapott; ebből fakadóan számos privatizációs ügyben érintett. S hogy kik gazdagodtak meg ebben az időszakban? Nyers Rezső, Fejti György, Berecz János, Gyurcsány Ferenc, Leisztinger Tamás, Kapolyi László, Baja Ferenc, Puch László, csak hogy a legismertebbeket említsük.
•  A HORN-KORMÁNY - A magyar történelem legnagyobb vagyoneladási időszaka. Amit korábban nem nyúltak le maguknak, azt a szocik ebben az időszakban kótyavetyélték el, a legtöbbször mélyen áron alul. Áramszolgáltatók, Gázszolgáltatók, MOL, MATÁV, csaknem a teljes bankrendszer, Rába, Ikarus, cukorgyárak, gyógyszeripar, szállodák, fürdők, kastélyok és rengeteg egyéb ingatlan cserélt gazdát, jellemzően külföldi befektetőket gazdagítva.
• A MEDGYESSY-GYURCSÁNY-BAJNAI TRIÓ - Ami még megmaradt az állami vagyonból, azt ebben az időszakban igyekeztek pénzzé tenni. Antenna Hungária, Budapesti Erőmű, Dunaferr, MÁV Cargo, Malév, valamint számtalan kisebb cég és jelentős ingatlanvagyon került külföldi kézre. Mindeközben az államadóság 52 %- ról 84 %-ra emelkedett, az államháztartás hiánya a korábbi 2,8-ról néha 5, néha 6, választáskor 8-9 százalékra duzzadt. Eladósodott minden és mindenki. Az állam, az önkormányzatok, a vasút, a BKV, a lakosság, a kórházak. Tipikus példája annak, amikor úgy rabolják le az országot, hogy abból semmi de semmi nem csorog vissza a gazdaságba.

Még mielőtt bárki félreértené és nyafogni kezdene: szó sincs arról, hogy az elődöket tenném felelőssé hazánk mai helyzetéért. Természetesen ez sem volna alaptalan, hiszen jóval előbb járnánk, ha Kádár nem adósítja el az országot; ha az elvtársak nem nyúlnak le mindent, ami mozdítható; s ha nem árusítják ki a nemzeti vagyon maradékát fillérekért. De lépjünk túl ezeken - 15 év kormányzás után tényleg nem elegáns a szocialistákra mutogatni. Amiért mégis érdemes elmerengeni a múlton, az az, hogy ez a garnitúra a Fidesz egyetlen alternatívája. Egyszerűen nincs harmadik út. A Tisza Párt vagy együttműködik a régi csibészekkel - Bajnaival, Draskovics Tiborral, Mártha Imrével és a többi hasonlóval -, vagy elő kell húznia a fiókból egy teljesen új, makulátlan múltú, több száz fős, rátermett, kompetens szakértői csapatot. Nos, ebből eleddig még egyetlen arcot sem láttunk. Akiket volt szerencsénk megismerni, azok többnyire balos kötődésűek.

És hogy a szocialista bűnözés mennyire nem üres fecsegés, álljon itt egy rövidke lista - tényleg csak ízelítőül - azokról, akiket valóban korrupción, lopáson értek az elmúlt évek során:

• TÁTRAI MIKLÓS - Gyurcsány barátja, aki a 2008-as Sukoró-ügy miatt kapott börtönbüntetést.
• ZUSCHLAG JÁNOS - Az MSZP politikusa sikkasztásért és hűtlen kezelésért ült öt évet.
• WIESZT JÁNOS - Rejtett kamerás felvétel buktatta le a szocialisták újbudai frakcióvezetőjét. Négy évet kapott.
• GÁL GYÖRGY - Erzsébetváros önkormányzatának SZDSZ-es gazdasági bizottsági elnöke 8 év 6 hónap letöltendő börtönbüntetést kapott bűnszervezetben elkövetett csalás, vesztegetés, hűtlen kezelés és magánokirathamisítás miatt.
• HAGYÓ MIKLÓS - A szocialista főpolgármester-helyettest hűtlen kezelés bűntette miatt ítélték felfüggesztett börtönbüntetésre.
• HUNVALD GYÖRGY - Az MSZP erzsébetvárosi polgármesterét hivatali visszaélésért marasztalták el.
• WEISZENBERGER LÁSZLÓ - A "borítékos ember", csak így nevezték a kenőpénzt kérő szocialista politikust. 1 év 8 hónap börtönbüntetést kapott, 3 hónap próbaidővel.
• KISS LÁSZLÓ - Hivatali vesztegetés elfogadása, fiktív és túlárazott közbeszerzési szerződések, pénzmosás, versenyt korlátozó megállapodások – bűnszövetségben, üzletszerűen elkövetett cselekményekkel gyanúsítják. A DK harmadik kerületi polgármestere hónapokig a börtönből irányította az önkormányzat munkáját...

Soroljam még? Bajor Zoltán, Benedek Fülöp, Borovszki Tímea, Czeglédy Csaba, Csonka Gábor, Fürst György, Herédi Dezső, Gál György, Gál István, Horváth Klára, Kabai Károly, Kálmán András, Karakasev Anna, Kaszab Csaba, Kövecses Gábor, Lados István, Nyékesi Béla, Orbán István, Páva Zoltán, Rácz Péter, Simonka Csaba, Walter Dezső... Biztosan sokakat kihagytam. És megismétlem: nem arról van szó, hogy a balos bűnözők miatt nincs még tejjel-mézzel folyó kánaán hazánkban. És nem is arról, hogy ha a szociknak, dékásoknak szabad lopni, akkor másoknak is. Legfőképp azért érdemes emlékeznünk ezekre a nevekre, ezekre az ügyekre, ezekre a balos maffiózókra, mert Magyar Péterrel pontosan ugyanez a garnítúra térne vissza. Egész egyszerűen nincs más közeg, ahonnan kádereket toborozhatna. Ez a levitézlett sereg pedig már százszor bizonyított: korruptak, tolvajok, miközben a tisztes honpolgárokra is csak romlást hoztak, soha semmi egyebet. Egyre több jel mutat arra, hogy a Tisza Párt programja és a háttérben felsorakozó politikusgárda egyaránt a balos viszarendeződést szolgálja.

Szóval: korrupt a politika? Micsoda botrány! Micsoda nem várt felfedezés! Mintha rácsodálkoznánk arra, hogy az ecet savanyú, vagy hogy a ponty halszagú... A közéletben mindenki korrupt. Mindenki. A különbség csak annyi, hogy a nagyok - Ursula von der Leyen, Zelenszkij, Biden család - nagyban játszanak, a kicsik - Magyar Péter és Ruszin-Szendi Romolusz - kicsiben. Még az ártatlan arcú Karácsony Gergőnek sincs egyetlen olyan projektje sem, amely kapcsán nem robbant ki korrupciós botrány. Ha továbbra is az marad az egyetlen valamirevaló vádpont a Fidesz ellen, hogy "szétlopta az országot", úgy azt hiszem, széles mosollyal szavazok rájuk 2026-ban is.

Ez most kifejezetten fájdalmas volt. Nyüszíteni volna kedvem és a falat kaparni. Szerintem pontosan ezért csinálják.

A Népszava az médiatermék, amely lassan 150 esztendeje mérgezi a magyar lelkeket. Pénteken tudtam meg, hogy podcastja is van, Jut eszembe! címmel. Nem csoda, hogy eleddig nem találkoztam ezzel - adásait nagyságrendileg annyian kattintják, mint az én szerény blogbejegyzéseimet. Szóval: nem ez a legnézettebb YouTube-tartalom. Frank Zsófia és Fekete Norbert személye is ismeretlen volt előttem mind ez idáig, de nem is veszítettem sokat: régen láttam ennyire beteg embereket. A baloldal még soha semmi jót nem hozott ennek az országnak, ám ők ketten még a baloldalon is az extra aljas kategóriába tartoznak.

"Hála Istennek, az alvásra oda tudok figyelni, hála a feleségemnek. Ő van éjszaka leginkább a porondon, kivéve, amikor szünnap van, mert akkor besegítek. De nekem kipihentnek kell lennem minden egyes nap." - Frank Zsófia Szoboszlai Dominik szavait idézi. Ne is menjünk tovább, először ízlelgessük e mondatokat, s alakítsuk ki a saját álláspontunkat! Azt kell mondani, hogy a történelem során nem sok olyan pillanat akadt, amikor egy ilyen hétköznapi megnyilvánulásnak hírértéke lett volna. A legtöbben mindig is így éltek. Ez volt a normalitás. És ami azt illeti: ez az attitűd ma is tökéletesen józan és abszolút a normalitás keretein belül való. Adott egy kiemelkedő labdarúgó, aki havi 230 millió forintnak megfelelő összeget keres a Liverpoolnál, ám ehhez folyamatosan kiváló teljesítmény szükséges. Magától értetődő, hogy kipihentnek kell lennie. Amikor a gyerekeim még picik voltak, jómagam gazdasági igazgatóként dolgoztam egy nagyvállalatnál. Pontosan ugyanígy éreztem és gondolkodtam. Én sem keltem fel éjszakánként. A töredékét sem kerestem Szobó fizetésének, de annyit igen, hogy az asszony öt évig otthon maradhasson (amíg a kisebb is óvodás korú nem lett). Ehhez a döntéshez természetesen két fél szükséges: az anyának is igent kell mondania a terhek ilyetén elosztására. Nálunk így történt. Feltételezem, Szoboszlai neje is tisztában volt vele, hogy mit vállal. Szóval: ez maga a normalitás. Ehhez képest miként reagál a Népszava két idiótája?

"Rettenetesen megalázó" - mondja Fekete Norbert a focistafeleség helyzete kapcsán. Tényleg az lenne? Fogalmam sincs létezik-e nő aki szóba áll ezzel a fésületlen fogú gyökérrel, de talán megkérdezhetné mások barátnőit, feleségeit, mit gondolnak erről. A legtöbben boldogan választanák Szoboszlait és az általa biztosított mesés körülményeket. Ez a világ hülyéje meg a saját buborékjában él, ahol valószínűleg a hozzá hasonlóan degenerált csajok mind karrierre vágynak, és még véletlenül sem szülnek soha. De ha csak annyit megtenne, hogy utánaolvasna a téma kapcsán készített különböző kutatásoknak, azonnal szembesülne vele, hogy a nők oroszlánrésze a mai napig a családot, a gyermekvállalást tartja az elsődleges boldogságforrásnak, annak minden nehézségével együtt. Akárhogy is: amikor az elmebeteg feminista ideológia ütközik a teremtés (az evolúció, a biológia) logikájával, mindig az utóbbi fog felülkerekedni. Egyszerűen azért, mert az a természetes, az a normális. "Nincs is tudatában annak, hogy ez mennyire gáz." Persze, hogy nincs, mert te ülsz fordítva a lovon, te szerencsétlen balfék. "Ezzel a mondatával lényegében azt mondta, hogy neki fontosabb a foci, mint a gyereke." Nem, Norbi fiú, Szobó nem mondott ilyet. Ez csak a te rosszindulatú, hazug értelmezésed. Azé a kommunistáé, aki saját jelentéktelenségének tudatában gyűlöli a kiválóságot, és képtelen elfogadni, hogy léteznek fontos szereplői a világnak. "Miért kell ezt kirakni a kirakatba?" - kérdi Frank Zsófia, mintha Szoboszlai életmodellje valami szégyellnivaló volna. Azon háborog, hogy egy híresség miért mutat rossz példát, holott csupán egyetlen gond van vele: szembemegy a feminista narratívával. 

"Élje ki a karrierjét - pont olyan a sport, amiből ki lehet öregedni -, és ráér akkor, vagy annak a közelében gyereket vállalni, ahelyett, hogy rányomja az asszonyra úgy az egészet, ahogy van." - imigyen osztja az észt Frank Zsófia. Most lépjünk túl azon, hogy micsoda arcátlan arrogancia ily módon belepofátlankodni Szoboszlai felnőtt és felelősségteljes döntésébe. Legyünk naivak, s feltételezzük az építő, a jó szándékot! Kedves Zsófia! Egy férfinek mindössze két dologra van szüksége ahhoz, hogy családot alapítson. Egy megfelelő társra és némi egzisztenciális alapozásra. Az utóbbi itt nyilván nem kérdés. Ha Szobó Buzsik Borka személyében megtalálta a párját, akkor mégis mi a fenére várjon??? Arról nem is beszélve, hogy neje 25 éves múlt. Tényleg negyven körül kéne elkezdenie az anyaságon merengenie? Így simán belefér három-négy utód is, ha úgy akarják. A Népszava újságírónője legalább gondolkodhatna, mielőtt beszélni kezd. "Van annyira A kategóriás celeb, hogy felteszem: fogunk címlapon Szoboszlai gyereket látni, meg elmondani a bölcselkedéseit arról, hogy hogyan kell gyereket nevelni." Vagyis arról van szó, hogy már a videó címválasztása is színtiszta hazugság: Szobó nem adott semmiféle gyereknevelési tippet, csupán a házigazda előlegezte meg neki, hogy bizonyára fog majd... és ő ezt nevezi újságírásnak. Beszarás. Muszáj észrevenni azt a lekezelő cinizmust is, ahogyan a "bölcselkedés" kifejezést használja. Ők mondhatnak ordenáré ökörségeket, hiszen felkent értelmiségiek: a Népszava újságírói. De Dominik bármit is nyilatkozik majd a jövőben, az egész biztosan ostobaság lesz, hiszen ő csak egy focista. "Egy jelenlévő apa nélkül hogy fog felnőni az a gyerek? (...) Kábé ő ennyit foglalkozik a gyerekkel, hogy adja a pénzt az asszonynak, meg a gyerek ruhájára meg a taníttatására... milyen felnőtt lesz ebből?" Többször visszahallgatva úgy tűnik, mintha Fekete Norbert minden megnyilvánulása valami túljátszott paródia volna. A kicsi épp hogy megszületett. Szobó mond két mondatot arról, hogy a jó teljesítményhez elengedhetetlen a megfelelő mennyiségű és minőségű pihenés. A borostás bolsevik pedig már ebből biztosan kikövetkezteti, hogy ezt a gyereket a következő húsz év során pokoli módon elhanyagolják majd... A legnagyobb baj nyilván nem az, hogy minden idők egyik legkiemelkedőbb magyar focistáját piszkálják. Ez még csupán ártalmatlan hülyeség. Sokkal nagyobb gond, hogy Európát, s annak legtöbb országát pont ilyen elszállt, balos idióták vezetik, akik a saját beteg fantáziájukból építik fel a világukat, mérföldekre a valóságtól. Ez utóbbi a legkevésbé sem érdekli őket.

A Népszava két munkatársában minden megvan, amiért a világ gyűlöli a posztmodern baloldalt. Mint az összes valamirevaló progreszív, ők is lenézik a labdarúgást és a labdarúgókat egyaránt, s ennek minden egyes mondatukban hangot is adnak. "Nem olyan túl sok jó focistánk van, amennyire én tudom, jelen pillanatban." - mondja az okos Frank Zsófia, miközben többször is jelzi (nem mintha jeleznie kéne), hogy nem szakértője a témának. Talán arról még ő is hallott, hogy minden válogatott meccsünkre percek alatt elfogynak a jegyek. Talán azt is tudja, hogy az utóbbi három EB-re kijutottunk, előtte 40 évig egyre sem. És akár a műsor előtt utána is nézhetett volna, hogy tisztában legyen vele: számos jó játékosunk szerepel a német, az angol, vagy épp a török bajnokság élcsapataiban. "Akadémiának hívják ezeket a focisulikat..." - fogja a fejét megvetően a másik nagyokos: "Szoboszlai persze tök jól rugdossa a labdákat, de mégiscsak egy focista!" Ennyi megvetést belesűríteni egyetlen mondatba... Korábban nem úgy volt, hogy az empatikus baloldal a gyári munkások, a földművesek és általában a kisemberek érdekeit képviselte? Mára eltartott ujjú, sznob, belpesti értelmiségiek szűk körévé zsugorodott, akik még egy egész értelmes sportolót is alsórendűnek kezelnek. És itt még nincs vége: "Basszus, egy focistáról beszélünk. És akkor mit mondjon egy sebész? Vagy mit mondjon egy légiirányító, de tényleg? Akinek valódi felelőssége van és valódi munkája van, nem labdát rugdosgat." Mintha tényleg arra gyúrna, hogy kapjon valakitől egy méretes pofont. És nem hagyja abba, tolja tovább: a kanapéról önkényesen kinyilvánítja, hogy az egyes foglalkozások miféle társadalmi hasznossággal bírnak. Ez a baloldali arrogancia csúcsa. Ezt az ápolatlan komcsit még az sem zavarja, hogy végtelenül primitív gondolkodásmódja tízmilliók halálát okozta a 20. században. Természetesen nála a focista áll a lista végén, mint a leghaszontalanabb tevékenységet végző. Vajon egy felkészületlen, ostoba, kommunista újságíró miféle értékkel, miféle hasznossággal bírhat és hol szerepel ezen a listán? 

Tényleg azt érzem, hogy direkt csinálják. Mint amikor egy kövér kamasz úgy gyárt TikTok videót, hogy félmeztelenül, részegen táncol. Tudja, hogy vállalhatatlan és borzalmas lesz a végeredmény, de talán épp ezért kattintják majd sokan. Talán pont ezért tolják túl a woke-progressziót a Népszava beteg lelkű újságírói, mert ha egyetértést nem is remélhetnek, perverz érdeklődést esetleg igen. Talán pont ezért állnak bele Szoboszlaiba, mert tudják: őt pártállástól függetlenül mindenki szereti. Talán még azt is jobban elviselik, hogyha mindezért utálják és aljasnak látják majd őket, mintha megmaradnának a teljes ismeretlenségben és jelentéktelenségben. Ahová egyébiránt a posztmodern feminizmus, a woke-progresszió és úgy általában a baloldal való.