Több tucatnyi szempont létezik, melyek alapján összehasonlíthatnánk Orbán Viktort és Magyar Pétert. Intelligencia, rátermettség, kommunikációs készség, politikai rutin, hitelesség, vezetői alkalmasság, integrációs képesség, eredettörténet, munkabírás... hadd ne soroljam. Ezek mind fontosak, sokak szemében jócskán fontosabbak annál, mint amit a jelen poszt vizsgálni igyekszik.

Bizonyára naivitás, de nálam továbbra is elemi szempont a SZERETHETŐSÉG. Sokkal szívesebben barátkozom egy jó fej Tisza-szavazóval, mint egy seggfej fideszessel. Közelebb érzek magamhoz egy románt, ha az barátságos, mint egy nemzettársamat, ha az gonosz és gyűlölködő. Lehet valaki a világ legtechnikásabb futballistája vagy szólógitárosa, ám ha pokróc a stílusa, biztosan nem válik a kedvencemmé. Ahhoz, hogy bárkiért is őszintén lelkesedni tudjak, az illetőnek feltétlenül SZERETHETŐ karakternek kell lennie. Elfogadom azt, hogy nem mindenki gondolkodik így. Van olyan ember, aki harcikutyát tart. Mások házsártos, rosszindulatú feleséget. Sokfélék vagyunk. Elfogadom, csak nem értem.

Orbán Viktort sem szereti mindenki, de a saját hívei feltétlenül. Magyar Péter e téren sokkal rosszabbul áll; őt szemmel láthatóan még a követőinek nagy része sem találja szimpatikusnak. Vajon miért? Milyen elemekből építkeznek a politikusainkról kialakult karakterképek?

 MOSOLY, HUMOR

Orbán sokat mosolyog, Magyar Péter szinte soha. Számomra döbbenet, hogy még a választási plakátokon is - minden egyéni jelölt fényképe mellett megjelenik ő is - rideg, szigorú arcot mutat. Orbán talpraesett és jó humorú - ezt a kampány során gyakran megmutatta. Nem csupán a podcastok rengetegében, de a nagygyűlések kérdezz-felelek játékaiban is pazarul szerepel; mindig frappánsan, néha parádésan szellemesen reagál. Tudatosan használja a közönség felé "kikacsintós" stílust, így teremtve kontaktust a nézővel, hallgatóval. Szinte minden elemzés kiemeli a miniszterelnök érzelmi intelligenciáját, melyet a tömegekkel való kapcsolatteremtés során kamatoztat. A humor nála nem csupán felszültségoldó eszköz, mellyel jelzi, hogy ő is a nép gyermeke, egy közülünk, de a dominancia jele is egyben. Aki ugyanis képes viccelni még a nehéz pillanatokban is, az egyértelműen uralja a helyzetet. Ezzel szemben Magyar Péter egyik legnagyobb hiátusa, hogy semmi humora sincsen. Két éve figyelem minden megnyilvánulását, de egyetlen jópofa mondatot se tudnék felidézni tőle. A Tisza-vezér határozottan embergyűlölő benyomást tesz; mintha még a sajátjait is lenézné, megvetné. Orbán ugyanakkor kifejezetten barátságos és közvetlen. Sztorizik. Bevisz minket is a kulisszák mögé. Persze amit mi melegszívűvek és emberszeretőnek látunk, azt az ellenoldal azonnal populizmusnak nevezi. (Szitokszónak szánják, de pontosan tudjuk mit jelent valójában: egy karizmatikus vezetőt, aki a nép nyelvén beszél és a népakaratnak megfelelően politizál. Mi kell ennél több?)

SÉRTETTSÉG, GŐG

Magyar Péter hosszú időn keresztül a tűzközelben tartózkodott, de a főhős szerepét sohasem játszhatta el. Nem jutott be Orbán legbelső köreibe, ugyanakkor végig kellett néznie, ahogyan felesége egyre magasabbra jut. Ha valaki képtelen megbarátkozni azzal, hogy másodhegedűs marad, abban értelemszerűen az egekig halmozódik a sértettség. Talán a végtelen gőg és lenézés is ebből ered, valamiféle túlkompenzáció révén. (Ha létezik olyan, hogy csalódott fideszes, úgy a csalódás jellemzően hasonló okokból fakad: mellőzöttség, elmaradó megbízások, megrekedés egy adott pozícióban stb.) Egy semleges kívülálló számára ez az attitűd rendkívül taszító. Orbán Viktornak nyilvánvalóan megvan az az előnye, hogy már igen korán feljutott a csúcsra; húsz éven keresztül lehetett az ország miniszterelnöke (és valószínűleg messze még a vége). Kiemelkedően sikeres pályafutás az övé; az égvilágon semmi oka rá, hogy frusztrált, sértődött legyen. Magyar Péter számára - egyfajta pszichológiai kárpótlásként - a gőg és a megvetés biztosítja a hatalmi pozíció érzetét - Orbánnak a valóság.

ESENDŐSÉG

A szerethetőség egyik kulcsa, hogy a vezető mennyire meri megmutatni az emberi oldalát, a hibáit vagy a gyengeségeit. Orbán Viktor tudatosan építi a "szerethetően tökéletlen" karaktert. Amikor szotyizik a stadionban, amikor elismeri, hogy komálja a nehéz ételeket, amikor a saját túlsúlyával poénkodik vagy amikor egy videóban valamiféle hétköznapi dologgal ügyetlenkedik, ez mind azt a célt szolgálja, hogy a választó ne egy istent, hanem egy hús-vér embert lásson benne. Magyar Péternél ez az elem teljességgel hiányzik. Semmiféle bizonytalanságot, önreflexiót, emberi hibát sem vállal. Görcsösen ragaszkodik a tökéletesség látszatához. Márpedig a szerethetőséghez szüksége lenne olyan pillanatokra is, amikor nem harcol, nem vádol, hanem csupán egy átlagos honpolgárt alakít, aki meri megmutatni egy-egy gyengeségét.

FESZÜLTSÉG, INDULATKEZELÉS

A fentiekből egyenesen következik, hogy Magyar Péter mindig feszült, frusztrált, mi több: indulatkezelési problémákkal küzd. Megnyilvánulásai a kontrollvesztéstől való állandó félelem jelei. Erős szemöldök- és állkapocsfeszülése mindent elárul. Hirtelen haragú, a legfinomabban tálalt kritikára is brutális támadással reagál.  Ez nem csupán ellenszenves, de a vezetői képességeit is erősen megkérdőjelezi. Orbán Viktornál ilyesmit nyomokban sem látunk - a legdurvább sárdobálás esetén is képes megőrizni higgadtságát. A nyugodt erő és a vibráló düh összecsapását látjuk.

AUTONÓMIA ÉS KONFORMIZMUS

A politika világa különös fénytörésbe helyezi e kategóriákat: a politikusnak egyszerre kell "magányos farkasnak" látszania, aki magabiztosan, senkihez sem alkalmazkodva vezeti a népet, és közben folyamatosan figyelnie a "lájkokat" (szavazatokat), hiszen visszacsatolás nélkül elveszíti a hatalmát. Orbán Viktor az elmúlt évtizedekben arra építette fel politikai karakterét, hogy tökéletesen szembemegy a világgal. Ez persze nem egy öncélú imidzsformálás; egyszerűen léteznek olyan civilizációs alapkérdések, amelyek vizein józan ember nem száll be a bolondok hajójába. De ha már övé a helyes út, a miniszterelnök az ebből fakadó pszichikai előnyt - mely szerint ő a lázadó, a nemzeti szurerenitás élharcosa - remekül használja. Gyakran vállalja a konfliktust a nemzetközi fősodorral, és láthatóan nem zavarja, ha a nyugati elit kritizálja. A hazai bázis igényeihez ugyanakkor természetesen alkalmazkodik. A kormányzásának egyik alapköve a folyamatos közvélemény-kutatás (nemzeti konzultációk, mérések által). Magyar Péter egészen más utat választ. A globális térben a tömegekkel úszik, nem is tehet mást; a néppárti frakcióban ülve muszáj belesimulnia a fősodorba. Lázadó szerepe a kormánnyal szemben mutatkozik meg: szembefordult a korábbi közösségével, és egy teljesen bizonytalan útra lépett. Ez nagy adag önfejűséget és a külső vélemények figyelmen kívül hagyását igényelte a kezdeti szakaszban. A saját választói közegétől érkező elismerés, buksisimogatás és a lájkbajnokságban való siker mindazonáltal létfontosságú a számára. Még akkor is, ha a lelke mélyén érzi: ez nem váltható át választási győzelemmé. Az autonómia karakterjegyét vizsgálva nem találunk ordító különbség a két politikus között, a legtöbb elemző mindenesetre Orbánt látja függetlenebbnek.

CSALÁDFŐ ÉS LÁZADÓ

Ezt a történetet sokszor láttuk-hallottuk már. Ha a Bibliára gondolunk, sokaknak a tékozló fiú esete jut eszébe. Dopeman más kulturális közegből jön, Orbánt vendégül látó podcastjában a gengszterfilmek klasszikus, ezerszer visszatérő sztoriját eleveníti fel: a fiatal, ambiciózus bandatag a maffiafőnökkel szembefordulva igyekszik hatalomra jutni. (A kormányfő csak pislogott a hasonlaton...) Analógiáink természetesen közel sem tökéletesek. Az újszövetségi történetben mindkét szereplő - apa és fia is - szerethető, míg a gengszterfilmek esetén simán lehet negatív karakter mindegyikük. Ami azonban lényeges: Orbán Viktor a "Keresztapa" vagy kevésbé áthallásosan a "Családfő" szerepét alakítja. A családja - felesége, gyermekei, unokái - stabil érzelmi hátországot jelentenek. Márpedig ha a sajátjait szereti és egyben tartja, az azt sugallja, hogy képes ugyanezt megtenni a nemzet, a tizenötmilliós nagy család esetén is. Magyar Péter karaktere már korántsem ilyen megnyugtató. A rendezetlen magánéleti háttér, a válás körüli zaj, az állandó párkapcsolati káosz, vagy épp a kokainmámoros partizás a bizonytalan vagy konzervatívabb szavazókban bizalmatlanságot szülhet. A magyar választó - tudat alatt bizonyosan - egy biztonságos keretet keres; e téren nyilvánvalóan Orbán a vonzóbb.

 KÖZÖSSÉGI ÉLMÉNY ÉS ÉNKÖZPONTÚSÁG

Orbán Viktor közösségben gondolkodik és így is kommunikál. A kormány sikereit a nemzet sikereként keretezi. A szavazó úgy érzi: ő is csapattag, ráadásul a győztes csapat tagja. Ez mindig felemelő. Egy elit klubhoz tartozni kétségkívül vonzó dolog. Magyar Péter ezzel szemben onemanshow-t produkál. Ő a főszereplő, a tömeg pedig a közönség. A követőinek egy része rajong érte, de még ők sem érzik, hogy részesei volnának a döntéseknek, pláne a belső körnek. E téren a Tisza-vezér egyébként is sokkal nehezebb pályán focizik, mint a miniszterelnök, hiszen támogatóit az Orbán-fóbián kívül semmi egyéb nem köti össze. Belőlük sosem lesz egységes tábor, valódi közösség. Egy részük belpesti, zsigeri balos, aki befogott orral tud csak egy kiugrott NER-pojácára szavazni. Más részük fiatal és tudatlan - változást akar, de fogalma sincs miért. Egyszerűen elhitették vele, hogy ami van, az borzasztó, s csak jöbb jöhet helyette. Említést érdemelnek a "csalódott fideszesek" is, akik Magyar Péterhez hasonlóan képtelenek voltak megtalálni a számításukat a kormánypártban. És végül a szektatagok, akik mindig - most is - a messiást várják. Ezek igazán különböző társadalmi csoportok, igazán különböző elvárásokkal - nem véletlen, hogy a Tisza párt hivatalos progjamja közhelyes és semmitmondó lett. Aligha lehetett volna olyat alkotni, amely kielégíti ennek az alkalmi masszának minden szegmensét. Valójában persze mindegy is, hogy MP narcisztikus személyisége, avagy a rendkívül heterogén tábor az oka, az eredmény az, hogy valódi összetartozás-élményt a két politikus közül kizárólag Orbán Viktor képes teremteni.

 ***

Az elmúlt húsz év során sok ezer órát töltöttem különböző pókerasztaloknál. A játékostársaim jelentős részét ismerem, de mindig érkeznek új arcok is. Nem sokáig maradnak idegenek - egy hajnalig tartó verseny épp elég alkalmat kínál, hogy meghatározó benyomásokat szerezzünk bárkiről. Elképzeltem, hogy Orbán Viktor és Magyar Péter is ismeretlen figura - sosem láttuk őket sehol, a pókerteremben is most járnak először. Délután hatkor leülnek az asztalhoz, s várják az első leosztást. Szinte látom magam előtt, hogy Orbán tíz perc elteltével már kedélyesen beszélget szomszédaival, míg MP még éjféltájban is csak a telefonját nyomkodja. Nem keresi a kontaktust senkivel, s mivel rideg és barátságtalan benyomást kelt, őt sem szólítja meg senki. A szerencsejátékban minden lehetséges - bármelyikük odaérhet a végén. De a szimpátia-versenyt a miniszterelnök nyerné, személyes kisugárzása jócskán a távolságtartó szektavezér fölé emelné. Nehezen tudom elképzelni, hogy e szerepek valaha is megcserélődhetnek.

Fogalmam sincs, honnan került a könyvespolcomra. Több hozzátartozóm is eltávozott mostanában - bármelyiküktől örökölhettem. Fogalmam sincs, miként került a bakancslistámra, s miért pont ezt választottam ki néhány nappal ezelőtt. Sok száz kötet közül válogathattam.

Walter Jens Az utoló vádlott című regénye 1950-ben jelent meg. Valódi disztópia: így nézne ki a világ, ha győzött volna a náci Némerország... Egy totalitárius világállamban járunk. A történet hőse Walter Sturm; író és irodalomtörténész - az utolsó szabadon gondolkodó ember a Földön, épp ezért az utolsó vádlott is egyben. Megtörni, vagy megsemmisülni - ez a fő dilemma számára, mint ahogy minden tényleges diktatúrában ez lenne. Elég nyilvánvaló, hogy a szerző önmagáról mintázta a főszereplőt; nem csupán a hivatásával, de még a keresztnevével is felruházta ezt a komor világban bolyongó, komor figurát. "Az emberek boldogok" - fogalmazza meg a legfőbb bíró, a regény másik kulcsszereplője: "Van mit enniük, és minél többet dolgoznak, annál több ennivaló jut nekik. Nem kell egyedül aludniuk, gondoskodnak a gyerekeikről. Tudják, mi a kötelességük, mert mi megmondjuk nekik. Nem kell gondolkozniuk, ezt a terhet is levettük a vállukról. Nem kell gondolkozniuk. Minden szabályozva van. Minél többet dolgozik az ember, annál boldogabb lesz." Nyilván mindenkinek George Orwell 1984 című műve ugrik be először, ha a második világháború után született önkényuralmi disztópiákat tekintjük. Walter Jens regénye azonban - hangulatát tekintve - egészen más, mint Orwell világa, és ez egyenesen a német karakterből adódik. A szerző jól ismeri, belülről látja ezt az attitűdöt. Ők még a totális diktatúrát is a saját fazonukra szabják.

REND ÉS KÖTELESSÉG

A németek világában az elnyomás nem káosz, hanem egy tökéletesen felépített jogi és logikai rendszer. A diktátor nem egy őrült zsarnok, hanem a rend legfőbb letéteményese, akinek minden szava törvény. A terror itt közel sem véletlenszerű. Minden terv szerint zajlik. Az adminisztráció tökéletes: mindenki nyilván van tartva, mindenki egy hatalmas kartotékrendszer része. Mindenkiről akták, feljegyzések, megfigyelések, filmek készülnek. Az elnyomás specialitása a „tisztaság”. Nem csak a testet, a gondolatot is sterillé akarják tenni. A német diktatúra motorja a kötelességtudat (Pflichtgefühl). Az őrök nem azért kínoznak, mert szadisták, hanem mert ez a feladatuk, a rend fenntartása érdekében. Ez a hóhér-bürokrata archetípusa. Valójában az egész regény mentes a kínzások hatásvadász, képszerű bemutatásától. Az olvasóban olyan benyomás alakul ki, mely szerint a németek képtelenek örömöt lelni bármiben; alkalmatlanok az élet élvezetére. Még a beteg precizitással felépített elnyomó rendszerben sem az egyén perverz gyönyörét keresik, melyet a hatalomgyakorlás, illetve a másik szenvedése okoz. Ez a kép valószínűleg nem áll messze a valóságtól. A második világháborúban a Wehrmacht Ukrajnában állomásozó katonái - akik maguk is szisztematikusan gyilkolták a helyi zsidókat és szovjet hadifoglyokat -, számos jelentést írtak, amelyekben az ukrán nácik kegyetlenkedéseire panaszkodtak. Ismerjük a történelmet: az UPA bestiális etnikai tisztogatást végzett a lengyel lakosság körében. Közel százezer ártatlan embert mészároltak le válogatottan szadista módszerekkel; baltával, fűrésszel, rituális kínzásokkal, állati brutalitással. Ez még német szemmel is idegennek és visszataszítónak hatott. Kívülállóként a német lelkület vegyes érzelmeket kelt. Megnyugtató, hogy nem a másik kínját szomjazzák, ugyanakkor rém aggasztó, ha valaki ennyire hideg fejjel képes pusztítani, ölni. 

MINDENKI A GÉPEZET RÉSZE

A történelem során számos olyan önkényuralom létezett, melynek legfelső, haszonélvező osztálya cinikusan viszonyult a rendszerhez, a törvényhez, az adott ideológiához. Ők egyszerűen csak élvezni kívánták az életet, s nem bánták, ha ezt mások elnyomása árán valósították meg. A németek világa nem ilyen, legalábbis Walter Jens a legkevésbé sem ilyen képet fest számunkra. Itt mindenki a gépezet része, itt mindenki komolyan veszi a rend ideológiáját és az ideológia rendjét. Itt a hatalomgyakorlók élete is pokoli, nincs részük semmi különleges földi élvezetben. Kevésbé nyomorultak, mint a közönséges polgárok; némiképp nagyobb szabadsággal bírnak és megadatik számukra az az illúzió, hogy az erkölcsi jót képviselik. De ennél több nekik sem jár, mi több: ők is bármikor a rendszer áldozataivá válhatnak, ha a legapróbb hibát elkövetik. Még George Orwell világában, az 1984 című regényben is hangsúlyosan megjelenik az az elem, mely szerint a pártelit tagjai kiváltságosak; jobb élelmiszerhez, borhoz, cigarettához, tágasabb lakáshoz jutnak, mint a nép egyszerű gyermekei. A német disztópia más. Itt az elit is a rendszer rabja. Nem élveznek luxust, nincsenek valódi emberi kapcsolataik, irodáik sivárak, sokan egyenesen a munkahelyükön alszanak, el sem hagyják az Igazságügyi Palota épületét. "Rendszerének tökéletesítésére törekedett minden tárgyalásán, ezen gondolkodott tulajdonképpeni tevékenysége közben, ezen töprengett szabad óráiban, gyakran még éjjelente is. Gondolatai egyetlen célt szolgáltak, hogy a vádlottat a legrövidebb időn belül tökéletesen sarokba szorítsa, bármikor vallomásra bírja - bár nem ez volt a fő célja, hanem az, hogy a vádlottat egyszersmind teljesen felőrölje. Így megtakarították a költséges és időrabló kínzások egy részét. De végső célja az volt, hogy a hatóság hatalmát és tökéletességét olyan módon bizonyítsa a vádlott előtt, hogy az mindörökre megőrizze magában ezt a benyomást, megbékélve élni-halni tudjon vele, s a jövőben egyéb gondolata ne legyen, mint a hatóság szolgálata és tisztelete." Még a legfelső kaszt is a szürke gépezet része; örömük csupán a munkából, a hatékonyság növeléséből, és a központi ideológia elfogadtatásából eredhet. Semmi egyébből. Szegény németek, a semmiért szívatják egymást...

A BŰNTUDAT HIÁNYA

"Olyan emberek fölött fogsz dönteni, akik minden megsemmisítőparancsot gondosan meghegyezett ceruzával írnak alá, s aztán előveszik reggelijüket és termoszaikat, mert itt a reggeli ideje." A nácik a második világháború utáni perekben minden esetben arra hivatkoztak, hogy ők csupán parancsot teljesítettek. A regény azt sugallja, hogy ez nem csupán kamu duma, nem csupán a megúszás praktikus útja, hanem a németek valóban így is gondolkodnak. Mintha csak szomjaznák a hierarchiát, mintha elemi szükségét éreznék, hogy legyen a fejük felett valaki, aki döntést hoz és vállalja is a felelősséget azért - vagy legalábbis a végrehajtóról leveszi azt. Mintha képtelenek volnának egyenrangú, felnőtt emberi kapcsolatokban gondolkodni. Ez egy egészen rettenetes attitűd, semmi sem áll távolabb tőlem, ahogyan Walter Jenstől sem.  

ESZTÉTIKAI TERROR

A náci gyökerű diktatúra nagy hangsúlyt fektet a külsőségekre, a szimmetriára, a monumentális építészetre és a rituálékra. Ez egyfajta „szép”, de halott világ, ahol az egyéni porszem jelentősen zavarja az összkép harmóniáját. A németek mérnök-lelkülete a regényben is megjelenik. Az Igazságügyi Palota házfőnöke - amikor végigvezeti a főhőst az épületen - nagy büszkeséggel és elégedettséggel mutat rá a kínzókamrák precízen kiszámolt paramétereire, geometriailag tökéletes építészeti megoldásaira. "Nézze meg jól a helyiség formáit! - Élvezettel rajzolta ujjával a cella vonalát. - A kezemet nézze, most nem érdekel minket a fogoly. - A tiszt jól előrehajolt, és szabad kezével a rácsba fogódzkodott. - Látja a kis négyzetet, amelyik majdnem a víztükörig süllyed? S alatta hajógerinc formában lát két egyenest, amelyek egymásnak tartanak és nem sokkal a fogoly lába alatt mintha metszenék egymást. - A tiszt folytatta: - Ha nem lenne a kiszámított tér a fogoly lába alatt, akkor a négyzet alá egy háromszög esnék. Sokat fáradoztak matematikusaink, amíg kitalálták ezt az alakzatot." Egészen beteg dolog az ilyen. Az igényes ember nyilván szeret tökéleteset, szépet, szimmetrikusat alkotni. Magam is igyekszem maximalista módon működni, semmit sem összecsapni, mindent addig csiszolni, amíg az adott alkotás el nem éri a maga legjobb formáját - függetlenül attól, hogy az adott projekt kinek és milyen motivációból készül. Ám azt elképzelhetetlennek tartom, hogy megtervezzek egy pazar kínzókamrát, s boldoggá tegyen a mérnöki szempontból tökéletes alkotás gyönyöre. A technokrata német lélek - úgy tűnik - nem ilyen finnyás. Ez a mérnök-mentalitás természetesen szinkronban áll a valódi náci koncentrációs táborok tervezési dokumentációival, ahol a krematóriumok hatékonyságát és a gázkamrák szellőzését ugyanilyen száraz, technikai nyelven tárgyalták.

***

Mondhatnánk: ez volt a múlt. A németek kirobbantottak két világháborút, s a másodikban megmutatták, milyen az igazi náci lelkület. Azután jött Walter Jens, s első, nagy sikerű regényében beavatott bennünket a német attitűd kulisszatitkaiba. Csakhogy a történelem itt nem ért véget. A vér nem vált vízzé; a porosz fegyelmet az NDK is vitte tovább. Míg a többi európai ország közel sem vette komolyan a kommunista ideológiát - gondoljunk csak a lengyel ellenállásra, vagy idehaza a kádári alkura -, addig a németek ebben is éltanulóknak számítottak. A Stasi csak 1950-ben jött létre, így Jens - a szóban forgó mű írásakor - még nem ismerhette annak működését. Mondhatni: jövendölés volt a javából. A német adminisztrációs kultúra ugyanis a vörös fasizmusban is otthonra talált, kialakítva a maga precíz hivatali gépezetét, szinte pont úgy, ahogy a regényben megjelenik. 1990 táján azt gondoltuk, itt már tényleg vége az őrületnek, s a németek ezután már csak az autógyártásban kamatoztatják egyedülálló adottságaikat. Egy bő évtizedig bírták is mindent felülíró ideológia nélkül, de aztán ez a világ is véget ért. Manapság ismét napirendre került a birodalomépítés szándéka, sőt a háború iránti beteg vágyakozás is újra felütötte fejét. Európát három német vezeti - Ursula von der Leyen, Manfred Weber és Friedrich Merz. Az új vallás pedig a woke-progresszió, melynek értelmében a melegek, a transzok, az iszlám-hitűek és az ukránok mindenek felett állók. A világ tehát változik, ám a német lelkület - úgy tűnik - a legkevésbé sem. Ezúttal is a technokrata szemléletet, a bürokratikus abszolutizmust látjuk. Ezúttal is azt halljuk, hogy "nincs alternatíva". A hatalom ezúttal is moralizál, Európa vezetői az abszolút erkölcsi igazság letéteményeseinek tekintik magukat. És természetesen ezúttal is megjelenik az übermensch-szemlélet; a németek megvető lenézéssel viszonyulnak Közép-Kelet-Európa népeihez, de talán mindenki máshoz is. A "jawohl!" kultúrája ma is él; a német parancsot ad, vagy parancsot teljesít. A lelkük mélyén máig idegenkednek a demokráciától, a megegyezéstől, a közös akarattal hozott döntésektől.

Idáig tudjuk a történetet. Hogy hogyan tovább? A fene se tudja. Lesz-e béke valaha? Lesz-e még Németország holnap is, vagy a helyén kikiáltják a kalifátust? Lesz-e Európai Unió holnapután is, vagy a romjain a Negyedik Birodalom épül? Ember legyen a talpán, aki megmondja. A legbiztosabbnak mindenesetre az látszik, hogy a német lelkület fikarcnyit sem változik az elrepülő évtizedek során. Fanatizmusuk, precizitásuk, alaposságuk jól jön az iparban, a fociban, vagy épp a filozófiában. De rögtön baj van, ha beteg ideológiákkal párosulva hatalomra tör. Zsarnokságból ugyanis sokféle létezik, és a német egyáltalán nem tartozik a legbarátságosabbak közé.

Mindannyian ismerjük a régi kommunista trükköt: ha vaj van a fejeden, vádold meg ellenfeledet ugyanazzal! Ha az ellenzék nyilvánvalóan a hazát árulja, akkor az a minimum, hogy a kormányoldalt is megpróbálja besározni, mondván: ők sem jobbak semmivel. Innen ered a Putyin-pincsi csúfolódás és az összes többi hasonló idiótaság, melyeket a Zelenszkij-imádók kínkeservvel kiizzadnak magukból.

"Nem botnak kell lennünk a küllők között, hanem küllőnek a kerékben" - fogalmazta meg Orbán Anita, a Tisza Párt külügyminiszter-jelöltje több ízben is. Mindenki érti e mondat jelentését: szerinte tökéletesen idomulnunk kell az EU vezetése által diktált irányvonalhoz, legyen az bármilyen őrült is. Márpedig az, ezt is pontosan érzékeljük: "Ukrajna az európai család szíve. Ukrajna maga Európa" - így áradozik Ursula von der Leyen. Manfred Weber is hasonlóan látja: "Aki Ukrajnát támadja, az az egész Európai Uniót és a mi életformánkat támadja. Ukrajna sorsa Európa sorsa.” Az őrületből nyilván Kaja Kallas sem maradhat ki: "Ukrajna és Európa ügye egy és ugyanaz: a szabadságé és a jogállamiságé a zsarnoksággal szemben.” A fene se tudja, hogy Magyar Péter mit gondol magában Zelenszkijről és országáról. De az biztos, hogy pártcsalád-választásával, EU-képviselőivel, valamint Orbán Anita megjelenésével végleg összebútorozott Ursuláékkal és Ukrajnával. A Tisza-hívek jelentős részének ez kifejezetten tetszik, de azért labanclelkű szavazóból közel sincs annyi, hogy választást lehessen nyerni velük. Így aztán nincs mit tenni, ha már ők ebből kimosakodni nemigen tudnak, hát a Fideszt is le kell húzni maguk mellé a hazaárulók mocsarába, s vastagon összekenni a kormányt Putyinnal. A kérdés csak az, hogy a béna cinkelésen túl van-e bármi tartalmi alapja a kártékony oroszbarátság vádjának.

Nézzük meg hazánk viszonyát a két érintett országgal! Tegyük ezt nyitott elmével, elfelejtve a kisiskolás, fekete-fehér gondolkodásmódot, mely szerint minden, ami Oroszországból jön, az automatikusan rossz, ezzel szemben minden, ami Ukrajnához fűz bennünket, az feltétel nélkül jó. Ez egy ostoba, ideologikus narratíva csupán. Érdemes inkább semlegességet erőltetni magunkra, s úgy látni a világot, hogy minden, ami gazdagít bennünket és nem csorbítja a szuverenitásunkat, az jó; illetve ami szegényít és kiszolgáltatottá tesz, az rossz. Csakis ilyen szemüvegen át érdemes nézni a külvilágot, szláv testvéreinket is.

• TITKOSSZOLGÁLATI JELENLÉT - Azon se fogunk meglepődni, ha fű nő a focipályán. Nyilvánvalóan az orosz és az ukrán titkosszolgálat is jelen van mindenütt, ahol érdekében áll. Ez önmagában az égvilágon semmit nem jelent. A HVG tegnap "Fidesz-közeli elemzőkre vetül orosz kémgyanú" címmel közölt egy cikket, melyben egy amerikai influenszert, egy angol történészt, valamint egy szerb és egy amerikai politikafilozófust mutatnak be, akik valamiféle laza szálon mind kapcsolódnak a kormányoldalhoz. Egy teljesen legitim soft power építkezést látunk - a konzervatív tábor együttműködik a hasonlóan gondolkodókkal. Ebben az írásban az izzadságszag a legérdekesebb, amely körüllengi az erőlködést, hogy végre valami kínosat előkaparjanak. Nem nagyon megy.
• KONKRÉT KÖTŐDÉS, BEAVATKOZÁS - Az elmúlt évek során megesett, hogy orosz IP-címekről támadás érte a magyar külügy informatikai hálózatát. Nyilván szakmai bénázás, hogy ilyen megtörténhet. Nem menti a helyzetet az sem, hogy az orosz állami hekkercsoportok a világ élvonalát képviselik és képesek huzamosan láthatatlanok maradni. Ám itt magyar részről nem sok nyomát látni a szándékosságnak. A Tisza Párt ugyanakkor tudatosan keresi a kapcsolódást Ukrajnával. Adatbázisukat ukránok fejlesztik és kezelik; Magyar Péter és Tseber Roland Ivanovics kapcsolata mindenki számára ismert, s ha ez nem lenne elég: még a Politico is megerősítette az ukrán kormányzat és a Tisza-stáb közvetlen együttműködésének hírét.
• ADATSZUVERENITÁS - Az ellenzék a választások oroszok által történő befolyásolásáról fantáziál. Ez egy klasszikus globalista trükk, bedobták már az Egyesült Államokban és Romániában is. Ami a lényeg: csalni a választásokon nem lehet, mert a papír nem hazudik és a számlálók oda-vissza ellenőrzik egymást. Ami pedig a virtuális térben előzetesen, a meggyőzés terén zajlik, az mind a politikai marketing része, függetlenül attól, hogy melyik oldal teszi (nyilván mindkettő), hogy milyen eszközöket használ és hogy dolgozik-e álhírekkel. Ami az ukrán szálat illeti, a Tisza Világ applikáció húszezres adatszivárgásáról mindenki tud, de ez legyen az érintettek problémája. Én attól még nyugodtan alszom, hogy a szektatagok adatai nyilvánossá váltak...
• HANGNEM - Az ukránok hírből sem ismerik a diplomácia nyelvét. Követelőznek, pimaszkodnak - nem csak velünk, mindenkivel. Olaf Scholz, Mateusz Morawiecki, Frank-Walter Steinmeier és Rumen Radev is megkapta a magáét - csak hogy a legemlékezetesebb eseteket említsem. Zelenszkijt még a Fehér házból is kidobták némi üvöltözés után. Az oroszok ezzel szemben birodalmi udvariassággal kommunikálnak.
• FENYEGETÉS - Ukrán részről szinte hetente érkeznek fenyegetések Magyarország felé. Az oroszok ritkábban élnek ezzel az eszközzel, mindenesetre az atomfegyverek bevetésének kilátásba helyezése meglehetősen dermesztő. Hogy a kettő közül melyiket kell komolyan venni, azt aligha én fogom eldönteni. Az viszont érdekes, hogy Medvegyev Londont, Párizst és Berlint fenyegeti, azokat, akik ellenségüknek tekintik és nyilvánítják Oroszországot. Zelenszkij és bandája viszont azt a Magyarországot, amely csupán semlegességre törekszik. Óriási különbség.
• ÜZLETI KORREKTSÉG - Oroszország jellemzően korrekt üzleti partner. Ukrajna nyilvánvalóan nem az; jelenleg tisztán politikai indíttatásból tartja zárva a Barátság kőolajvezetéket. Az sem zavarja szerződésszegő szomszédunkat, hogy négyszeres öngólt rúg ezáltal. Ő maga sem jut üzemanyaghoz; elesik a tranzitdíjtól; magyar szankciókat provokál, ezáltal csúszik a hadikölcsön; továbbá a politikai fegyver is fordítva sül el - Oránból csinál áldozatot, magából pedig terroristát. Talán ez a végletekig önpusztító, irracionális attitűd köti össze leginkább Ukrajnát az EU vezetésével.
• PÉNZÜGYI ÉS KATONAI TÁMOGATÁS - Nyilvánvalóan ez a tehertétel orosz részről fel sem merül. Ha Orbán nem nyer áprilisban, úgy brutális összegeket fogunk Ukrajnába talicskázni, és még örülhetünk, ha megússzuk ennyivel.
• EU-TAGSÁG - Ukrajna esetleges EU-tagsága azonnal nettó befizetővé változtatná Magyarországot. Arról nem is beszélve, hogy a háborút is behozná a közösségbe. Semmi sem áll messzebb a magyar érdektől, de ezzel nem vagyunk egyedül. Valószínűleg a francia gazdák is felgyújtják Párizst, ha Macron túl szorosan ölelgeti Zelenszkijt. 
• ÉLELMISZERBIZTONSÁG - Tiltott növényvédő szerek és peszticidek; mikotoxin és GMO-szennyezettség; szalmonellla; a nyomonkövethetőség hiánya - csak hogy a legfőbb kockázatokat említsük az ukrán mezőgazdasági termékek kapcsán.
• FEGYVERARZENÁL -  A nyugati országok az elmúlt négy év során brutálisan felfegyverezték Ukrajnát. Ennek egy részét elfüstölték, egy másik, szintén jelentős részét pénzzé tették, ám egészen biztosan pokoli mennyiség marad az országban a háborút követően is, totálisan ellenőrizhetetlen kezekben. Ez hosszú távú biztonsági kockázatot jelent az egész kontinens számára.
• NÁCI MOZGALOM - A második világháború legkegyetlenebb katonái az ukrán nácik voltak, akik a népirtástól sem rettentek vissza. Közel százezer lengyel civilt mészároltak le úgy, hogy baltákat és fűrészeket használtak golyó helyett. Szellemi örököseik ma is ott szolgálnak az ukrán hadseregben, s Ursula von der Leyen őket szemelte ki Európa csendőreinek.

Nyilván még hosszasan lehetne folytatni a felsorolást, felemlítve a rendszerszintű korrupciót, a kisebbségekkel való bánásmódot, vagy épp az energiabiztonság témakörét. De talán ennyi is elég ahhoz, hogy lássuk: Oroszország egy meghatározó kereskedelmi partner - elsősorban az energiahordozók beszerzése terén -, de nem több annál. A legnagyobb veszélyt az jelenti, hogy elszakadhatunk e forrástól. Ukrajna ugyancsak fontos kereskedelmi partner, de ennél jóval több is. Közvetlen szomszédunk, jelentős magyar kisebbséggel. Ursuláék szerelmes ragaszkodása miatt mi is ezer szállal kötődük hozzájuk, azonban minden szál egy-egy újabb veszélyforrást jelent. Amikor a békemenet élén megláttam a "nem leszünk ukrán gyarmat" feliratot, a legkevésbé sem voltam elragadtatva. Egyszerűen azért, idiótaság. Mert nem kifejező. Talán ez az egy kockázat tényleg nem fenyeget Ukrajna részéről. Egy életveszélyes darázsfészekkel van dolgunk, nem pedig egy potenciális gyarmattartóval.

Fogalmam sincs, miként történt, hogy Európa vezetői totál beleszerelmesedtek Volodimir Zelenszkijbe. Már eddig is vörös szőnyeg és álló vastaps fogadta az EU minden létező intézményében, ám most, hogy sűrűn szidalmazza, fenyegeti és önkényes olajblokáddal sújtja Magyarországot, egyenesen kitüntetést is kap: májusban adják át számára az Európa Érdemrendet. Ezt azok kapják, akik különösen sokat tettek az európai értékek védelméért... (Mondjuk az, hogy Angela Merkel is megkapja, sokat elárul abból, hogy a brüsszeli bűnbanda miket tekint európai értékeknek.) De nem csupán a velejéig korrupt kontinensvezetők elméjét borítja rózsaszín köd, a magyar baloldal számos hangadója pont ugyanígy beleszeretett az ukrán elnökbe. Kéri László egyenesen arról beszél, hogy ha választania kéne, ki alakítson kormányt Magyarországon, ő inkább Zelenszkij mellett döntene Orbánnal szemben... Tényleg nem értem. Magyar Péterbe is belehabarodtak páran, de neki legalább jó a megjelenése. Orbán Viktorba egy fél ország szerelmes, de ő legalább egy nagy formátumú, kiemelkedően tehetséges politikus. Zelenszkij ezzel szemben egy viselkedni képtelen, gonosz tekintetű törpe, aki egy maffiaállamot működtet, s brutális kényszersorozások útján tereli vágóhídra nemzettársait. Mit lehet szeretni ezen az emberen? Attól, hogy egy ország áldozat, még nem válik sem szentté, sem vonzóvá. Talán a legbeszédesebb különbség Oroszország és Ukrajna megítélése kapcsán, hogy Putyinba senki nem lett szerelmes. Az égvilágon senki. Vagy ha igen, jelentkezzen, mert ilyennel én még sosem találkoztam. 

1996-ban diplomáztam. Harminc év távlatából is tisztán emlékszem a reklám szakirányon tanult alapvetésekre. Természetesen már akkor is téma volt a celebek szerepeltetése a különböző társaságok marketingkommunikációjában. Akkortájt arról szólt a fáma, hogy hiába népszerű Kern András vagy Nagy Feró, sokat nem hozna a konyhára, ha például a Calgont ők reklámoznák a tévében. A nemzetközi felmérések egyértelműen azt igazolták, hogy a háziasszonyok ilyen természetű kérdésekben inkább a szakemberekre hallgatnak. (A forráshitelesség elvét követve ezért jelent meg a mosógépszerelő karaktere a termék tévés hirdetéseiben.) Mára mintha változott volna a világ, különösen ami a politikai szférát illeti.

Miért látunk-hallunk ma ennyi celebet politikai témákban is megnyilvánulni? Mi lett más a kilencvenes évekhez képest? Először is érdemes megjegyezni: a politikai dilemmák össze sem hasonlíthatók az olyan gondokkal, mint például a mosógép vízkövesedése. Az utóbbi tisztán praktikus kérdés, szemben a pártválasztással, mely a legtöbbeknél sokkal inkább érzelmi alapú döntés. A választópolgár jellemzően nem szakpolitikai programot vásárol, sokkal inkább identitást. Másodszor: a szakértők kora - úgy tűnik - lejárt. Talán a kilencvenes években még tekintélynek számított egy fehér köpenyes, felkészült szakember, ma már aligha. És ennek nem csupán az az oka, hogy a posztmodern korban mindenki elhiszi magáról, hogy mindenhez ért. Legalább ilyen lényeges, hogy a jelenkor szakértőinek többsége látványosan prostituálttá vált. A közvéleménykutató olyan eredményt hoz ki, amilyet csak megrendelnek tőle. A biztonságpolitikai guru olyannyira foglya az ukrán narratívának, hogy képes katonai szimulátorjátékot elemezni élő tévéadásban. A kiberszakértő pedig bármire rámondja, hogy hamisítvány, ami kínos a politikai szekértáborának. Csodálkozunk, hogy már senki sem hisz nekik? Harmadszor: a közösségi média térhódítása mindent megváltoztatott. A széles táborral bíró influenszereknél a termékpromóció nem hogy jellemző, de ma már ez a tartalomgyártás elsődleges üzleti modellje. A követők úgy érzik, mintha egy jóbarátjuk ajánlaná nekik az adott cikket - ez jóval hatékonyabb lehet, mint egy személytelen márkaközlemény. És végül negyedszer: A celebek megjelenése a politikában valójában egyáltalán nem újdonság. Már a rendszerváltás idején is láthattuk, amint Koncz Zsuzsa, Bródy János, Darvas Iván, vagy épp Kulka János kiállt az SZDSZ mellett. Ez a jelenség a későbbiekben valamelyest visszaszorult (és nem csak azért, mert a Szabad Demokraták mozgalma kimúlt), de most minden eddiginél nagyobb hullámban tért vissza. Az ok nyilvánvaló: mindenki érzi, hogy a tét ezúttal óriási.

A hírességek politikai szerepvállalása ma már alapvető része a nyugati demokráciák látványpolitizálásának, de a módszerek és a hatékonyság terén jelentős különbségeket látunk az Atlanti-óceán két partja között. Az Egyesült Államokban a hírességek a kampánygépezet szerves részei. Itt nemcsak támogatnak, hanem gyakran ők maguk a mozgósítás motorjai. Az olyan ikonok, mint Taylor Swift vagy George Clooney, képesek több százezer embert regisztrációra vagy szavazásra bírni (Swift 2024-es kiállása Kamala Harris mellett rekordokat döntött a regisztrációs oldalakon). Ráadásul Amerikában sokszor elmosódik a határ a celeb és a politikus között, gondoljunk csak Ronald Reaganre, Donald Trumpra vagy Arnold Schwarzeneggerre. Európa jellemzően sokkal csendesebb, az öreg kontinens sztárjai gyakrabban állnak bele konkrét ügyekbe (környezetvédelem, emberi jogok), mintsem hogy elköteleznék magukat konkrét pártok mellett. Például Kylian Mbappé 2024-es és 2025-ös megszólalásai a franciaországi szélsőjobboldal ellen inkább morális figyelmeztetések voltak, mint pártkampányok. Ami pedig konkrétan a színészeket illeti, a trend világszerte hasonló: a többség (különösen a fiatalabb generáció) a progresszív, zöld vagy liberális oldalt támogatja. Konzervatívnak lenni nem divat Hollywoodban, de Londonban és Párizsban sem. Ezért a jobboldali érzelmű hírességek (pl. Jon Voight, James Woods, Chuck Norris, Rob Schneider) gyakran izoláltabbak a szakmában, illetve a cancel culture-től tartva ritkábban szólalnak meg.

Térjünk most haza, és első körben fókuszáljunk a zenészekre, színészekre! A rocksztárok - mióta világ a világ - mindig is lázadók voltak. A színészeink pedig már az egyetemi éveik során is a tömény baloldaliságot szívják magukba. Valóságos csoda az, hogy Magyarországon e téren egészen kiegyensúlyozott a két oldal. Az ellenzéki térfél természetesen hangosabb, zajosabb, botrányosabb. A kormányt támogatók - akár digitális polgári körökben való megjelenésükkel, akár Fidesz-rendezvényeken való fellépéseikkel - visszafogottan azt üzenik: a nemzeti oldalon állni a legkevésbé sem ciki, hanem nagyon is vállalható. Óriási különbség a két tábor között az is, hogy a kormányoldal a legritkább esetben fordul el azoktól, akik a változás mellé állnak. Nyíltan ellenzéki zenekarokat is meghívnak jobbos fesztiválokra; nyíltan ellenzéki színészek is szerepet kapnak az állami támogatással készülő filmekben. Ha valóban tehetségesek, ezt sosem vonjuk kétségbe, csak mert a másik oldal szekerét tolják. A globalista baloldal ugyanakkor epét hány minden újabb nemzeti kiállás esetén. Legutóbb Takáts Tamást szedték ízekre, csak mert elénekelt egy számot az esztergomi háborúellenes gyűlésen. Kíváncsi leszek, mit szólnak majd ahhoz, hogy tegnap a Kossuth téren is színpadra lépett: Radics Gigi, Dér Heni, Pápai Joci, Pataky Attila és Curtis társaságában a Nemzeti dalt adták elő - sok ezren énekeltük velük együtt. Felemelő élmény volt, minden túlzás nélkül.

Amíg a zenészek és színészek tábora erősen megosztott, addig a sportolók világában meglehetősen egyértelmű a helyzet. Az óbaloldal mellé alig néhányan álltak az elmúlt 36 év során. A Tisza Párt is egyedül Kulcsár Krisztiánnal büszkélkedhet. Ezzel szemben mindenki más, aki felvállalja politikai hovatartozását, kivétel nélkül a kormányt támogatja; többekkel a tegnapi békemenet első sorában is találkozhattunk. Ebben nyílván komoly szerepet játszik az is, hogy Orbánék stratégiai ágazatként tekintenek a sportra. Az állami támogatások mértéke az elmúlt 16 évben a többszörösére nőtt; a nagy sportegyesületek élén gyakran kormánypárti politikusok vagy a holdudvarhoz tartozó vezetők állnak. De van ennél mélyebb oka is a jelenségnek. A sport alapvetően az önmagáért tenni akaró ember sajátja. Azé, aki megmozgatja a súlyzókat, maga mögött hagyja a kilométereket, illetve szenvedélyesen küzd, hogy legyőzze ellenfelét. A sport azoké, akik büszkék sikeres nemzettársaikra, s akik hatvanezres kórust alkotva együtt éneklik a himnuszt a többi szurkolóval. A sport lélekemelő dolog a versenyző és a néző számára egyaránt. A sportszerűség tisztességes hozzáállást jelent, vagy még annál is többet. Ezek mind-mind jobboldali értékek. A tipikus baloldali ezzel szemben a fotelben ül, pocakot növeszt, telefüstöli a nappalit, elkapcsol a sportcsatornákról és kesereg, hogy őt senki sem szereti; hogy ő soha semmiben nem volt még sikeres, s hogy ez egy élhetetlen ország... Ha vigyázó szemünket az Egyesült Államokra vetjük, ott is azt fogjuk látni, hogy a legnépszerűbb sportágakat - jégkorong, baseball, NASCAR - a masszív republikánus jelenlét jellemzi. (Az amerikai futball ás a kosárlabda világában a játékosok 70-75%-a fekete - itt már korántsem ilyen egyértelmű a helyzet.)

Így állunk tehát. Az O1G tábor hosszú évek óta igyekszik beleverni a nép fejébe, hogy fideszesnek lenni ciki, hogy mindenki, aki számít, mára már a Tisza táborát erősíti. A valóság szemmel láthatóan ezzel pont ellentétes. Az ismert zenészek, színészek, sportolók oroszlánrésze kiáll a kormány mellett. Teszik ezt úgy, hogy ezzel komoly kockázatot vállalnak. Mi jobbosok akkor is elmegyünk egy Quimby, egy Kispál, egy Azahriah vagy épp egy Carson Coma koncertre, ha pontosan tudjuk, hogy a politika tengerén nem egy csónakban evezünk. Egyszerűen azért cselekszünk így, mert mi vagyunk a liberálisak, a megengedők, a szabadságszeretők. A másik oldal nem ilyen. Szélsőségességüket, eszelős gyűlöletüket pont azok a reakciók mutatják meg legjobban, melyek az Orbánt támogató celebekre záporoznak. Minden tiszteletem azoké, akik még ilyen áron is hitet tesznek a haza, a közösség, a nemzeti függetlenség mellett.

Petőfi Sándor költő. Jókai Mór író. Vavári Pál történész, tanár. Irinyi József ügyvéd, újságíró. Degré Alajos ügyvéd. Nem sorolom tovább; a márciusi ifjak csaknem mindegyike értelmiségi, többnyire jogász végzettségűek. Ők a kor influenszerei, akik pallérozott műveltséggel és végiggondolt politikai vízióval jelentkeztek. Emelkedett retorikával, valódi morális erővel mozgósítottak. Létezik ugyan egy olyan hiedelem, mely szerint a forradalmakat mindig a prolik, a társadalom legalsóbb rétegei indítják; a címbéli szállóige is erre utal - 1848 márciusa azonban homlokegyenest mást mutat.

Szombaton este egyik barátomnál whiskyzünk, kártyázunk. A hangfalakból a kedvenc muzsikáim szólnak - az Aerosmithtől kezdve a Quimbyig minden. Két és fél óra elteltével egyik idióta haverom megjegyzi: eddig még egyetlen jó számot sem hallott... Nekem se kell sokkal több, hogy vörösödjön a fejem és üvöltözni kezdjek. Az utóbbi negyven év zenei krémjét kínálom a társaságnak, de neki semmi sem jó. Megkérdem, hogy számára mi jelentené a tökéletes muzikális élményt. A válasz: "Majka, Tóth Andi, Tiesto..." E pillanatban úgy érzem, menten felrobbanok. Hogy mi?? Tóth Andi? Helyes csajszi, de hogyan lehet zenei etalonként hivatkozni rá? Még ha azt mondaná, hogy Pink Floyd, Yes, Supertramp vagy Sting, simán legyintenék, elkönyvelve: egy kifinomult sznobbal van dolgom. De így? Alulról kritizálva? Ezt hogyan?

A vasárnap délutánt a pókerteremben töltöm. Éhezők viadala - mondják sokan, hiszen a hét legalacsonyabb nevezési díjú versenye; mindösze tízezer forint a beülő. Meg is jelenik boldog-boldogtalan, pont úgy, mint a hétvégi autósforgalomban. Különösebben nem zavar, hogy totál amatőrökkel küzdök, még akkor sem, ha 96%-os partikat veszítek el. Ellenfelemet mindössze két lap segíti, viszont Fortuna valamiért szereti az agyhalottakat és gyakran nyújt számukra csodával határos támogatást - talán szellemi hátrányukat igyekszik kompenzálni ily módon. Edzett vagyok, az elmúlt húsz év során megszoktam már az ilyesmit. A gyógyszer csak akkor gurul el nálam, amikor a másik elemezni kezdi a leosztást és arra jut, milyen pocsékul játszottam. S ha ez nem lenne elég, a fél asztal helyeslően bólogat a teljes idiótasághoz... Tudni kell: a póker egy olyan szakma, amely kérlelhetetlen matematikai alapokkal bír. Az esetek többségében igen jól kalkulálható, hogy egy-egy lejátszási mód milyen várható értékkel kecsegtet, s valójában ez az egy, ami professzionálisan számít. Igazán dühítő jelenség, amikor a teljes sötétségben tapogatózók igyekeznek kioktatni azt, aki a téma csaknem teljes szakirodalmát ismeri, mi több: maga is írt már pókerkönyvet.

„A tömegember [...] abban a hiszemben él, hogy ő teljes és befejezett lény. Mivel nem érez hiányt semmiben, nem is keresi azt, amije nincs. [...] Ezért van az, hogy a tömegembernek nincsenek kétségei, és nem ismer el semmiféle külső tekintélyt. Meg van győződve róla, hogy az ő véleménye a világ legtermészetesebb dolga, és kész arra, hogy ezt a véleményét bárkire rákényszerítse.” - írja José Ortega Y Gasset A tömegek lázadása c. művében. „A tömegember [...] nem akar érvelni, nem akarja, hogy igaza legyen, hanem egyszerűen rá akarja kényszeríteni a véleményét a többiekre. Ez az új jelenség: az a jog, hogy ne legyen igazunk, a balgaság joga. [...] Az emberiség történetében most először fordul elő, hogy a tömeg nem akarja megérteni a nála kiválóbbat, sőt, egyszerűen elutasítja azt.” A mű száz évvel ezelőtt született, mégis azt érezzük, hogy a jelenkorról szól. A történelem során természetesen mindig léteztek okosak és ostobák, iskolázottak és iskolázatlanok. Baloldali filozófia ugyanakkor nem volt mindig, így egészen Marx megjelenéséig a falu bolondja nem is keverte össze magát az egyetemi professzorral. Üdvözlendő, hogy a törvény előtt ma már minden ember egyenlő, s hogy bárki előadhatja véleményét, ám ez a legkevésbé sem jelenti azt, a nép egyszerű gyermeke ettől egy csapásra megokosodott, s hogy innentől kezdve mindenkinek minden kérdésben pont ugyanannyit ér a szava. A 21. század posztmodern progressziója persze kész visszanyúlni a marxi gyökerekhez és új életet lehelni a hamis proli öntudatba. Pont ugyanúgy hergel, mint 100-150 évvel ezelőtt; pont ugyanúgy igyekszik elhitetni, hogy a világ igazságtalansága az, ha nem vezethet minden jöttment utasszállító repülőgépet, vagy nem végezhet agyműtétet bárki.  

A valóság az, hogy nem minden relatív; nem minden ízlés és hóbort dolga csupán. Léteznek kitanulható szakmák, objektív igazságok és mérhető minőségi szempontok. Természetesen helyes volt az emberiség sok évszázados törekvése, mellyel maga mögött hagyta a tekintélyelvű gondolkodásmódot. Olyan nincs, hogy valaki uralkodónak, vagy arisztokratának születik, s ebből következően jobban ért bármihez, mint a köznép. Olyan sincs, hogy egy vallás vagy egy ideológia kihirdeti magáról önön felsőbbrendűségét, melyet mindenkinek vakon el kell fogadnia. No de olyan sincs, hogy valamiféle kvótarendszer alapján mindenkinek pont ugyanannyiszor lesz igaza. Simán előfordulhat, hogy a falu bolondja és az egyetemi professzor egy életen át permanens vitát folytat úgy, hogy az előbbi kivétel nélkül minden esetben téved. Természetesen simán elviselhető az, hogy a posztmodern korban mindenki ért a focihoz, mindenki járványügyi szakértő is egyben, valamint a politika is mindenkinek a kisujjában van. Az is csak keveseket idegesít, ha a zenét és a pókert is olyanok próbálják oktatni, akiknek a legkisebb rálátásuk sincs az adott területre. De amikor már a politikai vezetők is ostobák, műveletlenek és alkalmatlanok, abból komoly katsztrófák következhetnek. És legalább ilyen drámai az is, amikor ugyanezek a vezetők a tudatlan tömegeket erőszakra hangolják. Nincs nehéz dolguk, a terep elő van készítve. Ahol minden relatív; ahol a szép a rút és a rút a szép; ahol a tiltó intézkedéseket a szabadság nevében hozzák; ahol a háború békét, a béke pedig háborút jelent, ott a prolit nem lesz nehéz meggyőzni arról, hogy az agresszíó kezdeményezése akár még erkölcsös, sőt kívánatos is lehet.

1848. március 15-én a nap eseményeire, követeléseire, hangvételére erősen rányomta bélyegét, hogy a pesti értelmiség köreiből indult minden. Nem löttyös indulat, gyerekes irigység, gyilkos bosszúszomj a mozgatórugó, hanem kizárólag emelkedett célok: a szabadság és a nemzeti függetlenség óhaja. Ezzel szemben ma hiába keresnénk a Petőfiket, Jókaikat, Vasvárikat. 2026 forradalmi ábrándja nem a Pilvaxból indul, de még csak nem is az Ingából. Ma csak Noár van, és a hozzá hasonló, véresszájú, hőbörgő prolik százai. A jelenkor a legkevésbé sem emlékeztet 1848-ra, sokkal inkább 1919-re. Frusztrált, szerencsétlen, önerőből boldogulni képtelen idióták és szadista hajlamú Lenin-fiúk károgását, fröcsögését és hergelését látjuk. Ebből még soha semmi jó nem született.

Számomra határozottan úgy tűnik, hogy a rendszerváltás vakhitű katonái kezdenek elbizonytalanodni. Hónapok óta hülyítik egymást azzal, hogy ez a harc lesz a végső, ám most, a célegyenesre fordulva mintha megremegnének a lábak. Sokféle jelét látni e talajvesztésnek. Van, aki elkezd békülékeny hangnemben kommunikálni, igyekezve megszólítani a középen álló bizonytalanokat. Van, aki még az eddiginél is vadabbul, még szürreálisabb, még ostobább hazugságokkal kopogtat - hiába, nem mindenki képes kilépni a megszokott mederből. Van, aki eddig sosem posztolt, de most úgy érzi, neki is meg kell szólalnia. Van, aki egyenesen térítő üzemmódba kapcsol. Van, aki hirtelen mindenhez ért: csővezetékekhez, műholdas elemzésekhez, biztonságpolitikához. És van olyan is, aki arról próbálja meggyőzni közönségét, hogy jelentőségét tekintve ez a választás sem más, mint az eddigek. Nagy az Isten állatkertje.

Valójában a Tisza Párt teljes szavazóbázisát leírhatjuk egyetlen ismérv alapján; arra fókuszálva, mennyire látnak tisztán Magyarország nemzetközi környezetét illetően. 

• TELJES TUDATLANSÁGBAN ÉLŐK - Gyanítom, hogy ez a legszélesebb tábor. Sok köztük a fiatal, az iskolázatlan, az egyszerű, hőbörgő proli. Halvány fogalmuk sincs arról, milyen politikát képviselnek Európa különböző kormányai; miféle frakciók működnek az EP-ben, vagy hogy ki az Európai Bizottság elnöke. Ők csak egyszerűen fel vannak háborodva, mert azt hallották, hogy nincs vécépapír a kórházakban, hiszen a Fidesz ellopja azt is. És mert igaz ugyan, hogy háromszor annyit keresnek, mint pár éve, de Mészáros Lölő még többet, ezért nyilvánvalóan takarodnia kell a kormánynak.
• KORLÁTOLTAK - Lépjünk egy szinttel feljebb! Ez a réteg már hallott a jelenkor nemzetközi problémáiról. Tud róla, hogy a migráció, a háború, a fejetlen zöldpolitika és a genderidiotizmus mennyi kárt okozott a nyugati országoknak, ám mindezeket távoli, egzotikus nehézségeknek érzékeli, melyek minket egyáltalán nem érintenek. Mindez álprobléma csupán: itt nincs háború, nincs veszély, ide nem jönnek a migránsok - mondja anélkül, hogy értené az összefüggéseket; anélkül, hogy bármi fogalma volna az egyes politikai szereplők álláspontjairól e kulcskérdésekben.
• BALLIBERÁLISOK - Ők a világ legfurább teremtményei, hiszen pontosan érzékelik, hogy Ursula, Manfred és Kaja vonata a szakadék felé száguld, ők mégis felkéredzkednek rá. Szerintük a jóemberkedés megér annyit, hogy feladjuk érte a biztonságunkat, a békénket, a jólétünket és az 1100 éves kultúránkat. Szerintük fasizmus a határvédelem és a pokol tüzén fogunk elégni ahányan csak vagyunk, ha nem adjuk oda mindenünket Ukrajnának.
• FELELŐTLENEK - Elérkeztünk a struccpolitika, a kognitiív disszonancia vidékére. Ez a réteg már nem csupán tájékozott, de azt is pontosan tudja, hogy az európai mainstream politika - szocialistákkal, zöldekkel, néppárttal együtt - maga az öngyilkosság. Látják a nyugati nagyvárosokat. Találkoznak a londoni drogdílerekkel, érzik Brüsszel húgyszagát, tudnak Párizs és Marseille no-go zónáiról, Stockholm bűnöző migránsbandáiról. Tisztában vannak a háború borzalmaival és azzal is, hogy az EU szítja a lángot Ukrajnában. Kinevetik és megvetik a progresszívek önpusztító attitűdjét. De valamiért az gondolják, hogy mi még Magyar Péterrel is megúszhatjuk. Hiszen egy ekkora hős még a néppárti főnököknek is beinthet. Semmi alapjuk e hitre, de Orbán-gyűlöletük oly hatalmas, hogy egy paraszthajszállal mindig vaskosabb az óvatos józanságnál.

„Ha a Tisza Párt győz, akkor itt minden lesz: lesz oktatás, lesz egészségügy, lesz korrupció elleni harc, lesz euró, lesz minden.” - Ezek Márki-Zay Péter szavai még 2024-ből. Ebben a kijelentésben még volt némi irónia, mindazonáltal a szekta valóban így gondolkodik. A baj nem is az, hogy Magyar Péter sem tudna egy csapásra svájci szintű oktatást és egészségügyet teremteni. Sokkal inkább az, hogy nemzetközi pozíciójából, elköteleződéséből fakadóan mekkora károkat képes okozni az országnak. Ha a Fidesz marad hatalmon, úgy az O1G tábor ugyan világvége hangulatot él majd át, ám csupán az érzelmek síkján. Mintha a kupadöntőben kikapna a kedvenc csapatuk. Szomorú dolog, egyesek számára egyenesen letargikus, azonban a hétköznapjaik valójában nem sokat változnak ezzel. Eddig is piszok jól éltek - ezután sem lesz különösebb gondjuk. Egy esetleges Tisza-győzelem azonban mindenkinek felborítaná a békéjét és nyugalmát. Magyar Péter rajongói pont ugyanazt kapnák jutalmul, amit mi büntetésképpen: külpolitikai fordulatot, egyre intenzívebb bevonódást a háborúba, pénzeink Ukrajnába talicskázását, migrációs paktumot, a családtámogatások és a rezsicsökkentés megnyirbálását, megszorításokat, a vétójog feladásával a szuverenitásunk teljes elveszítését, valamint egy olyan tapasztalatlan országvezetést, amely még a legszimplább belső problémák kezelésében is járatlan, nemhogy a nemzetközi káoszok és katasztrófák terén. 

"Az EU legfontosabb választása. Miért szegeződik minden szem Budapestre?" - Ezzel a címmel jelent meg a Politico cikke. Az Euronews így fogalmaz: "Brüsszel legnagyobb rémálma vagy legnagyobb reménye? A magyar választások tétje". Jól látható tehát, hogy nem babra megy a játék - már nem csak idehaza, de egész Európában Orbán Viktor jelenti a mértéket; hozzá igazodik minden. Magyarország az elmúlt 16 évben a nemzeti-konzervatív, szuverenista politika globális bástyájává vált. Ha a Fidesz egyhuzamban ötödször is nyer, az azt üzenné a világnak, hogy ez a modell hosszú távon is fenntartható a balliberális elittel szemben. Ha viszont veszít, az a jobboldali hullám drámai megtörését jelezné Európában. Hazánk az EU-n belül gyakran tölt be fékező szerepet a mélyebb integrációval vagy bizonyos közös külpolitikai döntésekkel szemben (pl. Ukrajna támogatása, migrációs paktum). Egy kormányváltás elháríthatná az egyik legnagyobb akadályt a brüsszeli birodalmi törekvések elől. Emiatt a nyugati fővárosokban úgy tekintenek az áprilisi választásra, mint ami alapjaiban határozza meg az Unió formáját, működését, mozgásirányát és cselekvőképességét a következő évtizedben. Arra is választ kapunk majd, hogy Európa folytatja-e önmaga totális elszigetelését - ebben Orbán Anita és Magyar Péter feltétlen partner -, avagy marad-e esély a nyitásra az Egyesült Államok, Kína és Oroszország felé. Ha a Fidesz győz, úgy folytatódhat a Patrióták térnyerése, s aligha lesz, aki megállítaná a kontinens kijózanodását. Ha veszít, úgy talán örökre búcsút inthetünk annak a békés, szabad és biztonságos Európának, melyet annyira szerettünk, s mely a szemünk láttára vívja - önmaga okozta - haláltusáját. Egy évszázaddal ezelőtt Károlyi Mihály csupán arra vállalkozott, hogy tönkretegye a saját hazáját. A jelenkor legnagyobb árulója, Magyar Péter még nála is ambiciózusabb: ő - minden jel szerint - az utolsó szeg kíván lenni Európa koporsójában.

Mindig ezt halljuk. Amikor szóvá tesszük, hogy a tiszás aktivizmusba miképp fér bele a plakátrongálás, majd lefüleléskor a fizikai agresszió; amikor elkerekedik a szemünk Magyar Péter szavain, aki Szent László törvényeit sírja vissza; amikor halkan jelezzük, hogy talán nem a lámpavas a legjobb megoldás - az ellenzéki térfél mindig kórusban reagál: na de hát a Fidesz is gyűlöletkampányt folytat... Azt már ők sem tagadják, hogy tiszavirág-életű közösségük egyetlen kovásza az indulat, a bosszúvágy, az Orbán-fóbia. Viszont megpróbálják elhitetni, hogy a másik oldal sem különb.

A Tisza Párt példátlan gyűlölethadjáratát mentegetők szerint a kormányoldal számos társadalmi csoportba beleállt már. Az ilyesmit hallgatva mindig nagyokat nézek, s érdeklődve figyelek, vajon kikre gondolhatnak.

• LMBTQ közösség - Ez az egyik leggyakoribb kritika. Miközben a valóság: sem jobboldali politikusok, sem meghatározó újságírók, véleményvezérek részéről nem hangzott el soha semmiféle homofób üzenet; melegeket, leszbikusokat bántó tartalom. Mi több, a társadalom egésze is kifejezetten elfogadónak tűnik. Az elmúlt 16 évben alig néhány fizikai atrocitás történt homoszexuálisok ellen, miközben Európa-szerte - bárhová is nézünk - nagyságrendekkel több homofób indíttatású bűnesetről értesülünk. (2022-ben Németországban 1005 erőszakos bűncselekményt regisztráltak, nálunk 28-at...) Akik valóban célkeresztbe kerültek, azok az LMBTQ-aktivisták - abszolút joggal. A felforgatók, káoszteremtők, gyermekmegrontók minden támadást vastagon megérdemelnek. 
• Cigányság - Egyetlen kormány sem tett annyit a cigányság felemelkedéséért, mint az utóbbi négy Orbán-kabinet. Ki lehet forgatni Lázár János mondatait, ám ettől még mindenki tudja, hogy a miniszter szerencsétlenül megválasztott szavai mögött is nettó jószándék húzódik. 
• Migránsok - E téren jogos a kritika, csakhogy a bevándorlók nem tekinthetők magyar társadalmi csoportnak. (És ha jó helyre húzzuk az ikszet áprilisban, akkor ez így is marad.) 2016-ban a magyar társadalom egyértelmű állásfoglalást tett e kérdésben, 98% feletti arányban utasítva el a migrációt. Nincs miről beszélni. 
• Külföldi ügynökök, nyíltan hazaárulók - Itt sincs miért magyarázkodni. Minden pofon jogos.

Abban igazuk van a kritikával élőknek, hogy a kormány előszeretettel gyárt ellenségképeket. Soros, Brüsszel, Ursula, Manfred, dollárbaloldal... Azt azonban látni kell, hogy a felsoroltak mind valódi politikai ellenfelek. Az nem elvárható, hogy mindegyiküket egyesével a keblünkre öleljük. Az viszont nagyon is elvárható volna mindenkitől, akibe egy szemernyi erkölcsi érzék is szorult, hogy képes legyen különbséget tenni az ellenségkép-gyártás különböző fokozatai között.

1. POZICIONÁLÁS - A legkonstruktívabb politizálás is megkívánja, hogy a különböző pártok - valamiféle programok, értékválasztások mentén - meghatározzák magukat. Ha az ellenfél történetesen baloldali álmokat táplál - megemelt családi pótlékot, segélyezést, vagyonadót, esetleg progresszív jövedelemadót kívánna - mindez olyan elem, amellyel lehet és kell is vitatkozni. Amíg csak programelemekről folyik a diskurzus, addig a kummunikáció maradhat akár a lehető legkulturáltabb mederben. Ettől persze a politikai ellenfél még ugyanúgy célkeresztbe kerül. A hópihék akár ennyitől is nyavalyoghatnak.
2. KIFIGURÁZÁS - Itt már túllépünk a programokon, s magát az ellenfelet támadjuk. Természetesen ez is bőven belefér - aki kurvának áll, az ne csodálkozzon, ha megrakják. Vagy finomabban: egy közszereplőnek ezt is tűrnie kell. Ráadásul az effajta lejárató üzenetek jellemzően szellemesek, szórakoztatóak - csak a gőgösök sértődnek meg az ilyesmin. 
3. AZ ALKALMATLANSÁG KIHANGSÚLYOZÁSA - Ha a politikai ellenfelünket alkalmatlannak találjuk, mi sem természetesebb, ha erre helyezzük a hangsúlyt. Valójában mindenki csak jól jár ezzel. Amennyiben az illető valóban inkompetens, akkor az a jó a világnak, ha sosem kerül pozícióba. Ha mégsem az, úgy már a kampány során képes lesz megvédeni magát és igazolni rátermettségét. Az ellenségképzés e harmadik fázisát tekintve igazuk lehet a Fideszt ostorozóknak - itt tényleg mi vagyunk az aktívabbak. De arról igazán nem tehetünk, ha a másik térfélen csupa használhatatlan idiótát fúj össze a szél. Mondjuk Nagy Márton is kapja az ívet rendesen, de Orbánt már alig-alig vádolja bárki alkalmatlansággal. Ki is röhögik az ilyet. A magyar miniszterelnök rátermettségét sehol a világon nem vonja kétségbe senki. Aki támadja, a legkevésbé sem ezért teszi.
4. A JÓSZÁNDÉK MEGKÉRDŐJELEZÉSE - Túl a programokon és a jelölt karakterén, e ponton már egy komoly határátlépés történik. Léteztek daliás idők, amikor a jószándék megkérdőjelezése elképzelhetetlennek számított; amikor még valamiféle sportszerűség megkövetelte, hogy a politikai ellenfelek feltételezzék egymásról: mindenki az ország érdekeit tartja szem előtt. Ezeken az időkön - sajnálatos módon - régen túl vagyunk. Ez mindkét táborra igaz. Kegyetlenül nehéz jószándékot feltételezni egy olyan politikai formációról, amelyet az Európai Néppárt tárt karokkal várt 2024-ben. Magyar Péterék egy olyan frakcióba ültek be, melynek meghatározó politikusai hosszú évek óta kitartóan gyűlölik hazánkat. Visszatartják pénzeinket; büntetéseket szabnak ki olyasmiért, amiért más tagországot jutalmaznak; hazug országjelentéseket szavaznak meg és igyekeznek megfosztani bennünket vétójogunktól. Hazaszerető politikusok sosem választanának ilyen hitvány társaságot.
5. AZ ELLENFÉL ELPUSZTÍTÁSÁNAK IGÉNYE - Börtön-retorika, újságírók listázása, digitális lincshangulat a kommentszekciókban, rendfenntartók és hivatalnokok fenyegetése, fizikai inzultusok a rendezvényeken, nosztalgiázás Szent László törvényei kapcsán - a Tisza Párt sokszorosan átlépte azt a vörös vonalat, amely a politikai ellenfél fizikai likvidálásának vágyát, illetve annak nyílt kifejezését jelenti. Lehet vitatkozni azon, hogy mi számít valódi gyűlöletbeszédnek, ám ez a fokozat már mindenképpen. És ez az a szintje az ellenségkép-alkotásnak, melyet a Fidesz soha meg sem közelített.

Az már önmagában is rém groteszk, ha a globalista maffia vádol bárkit is gyűlöletkeltéssel. Pont ők, akik soha nem rettentek vissza semmiféle erőszaktól, ha érdekeik úgy diktálták. A recept valójában több mint száz éve ugyanaz. Válassz ki egy alkalmas és készséges káoszteremtőt, majd ültesd vonatra és juttasd el oda, ahol véres forradalmat akarsz kirobbantani. Lenin kezdte a sort, de azóta már sokan követték példáját. A bomlasztókat ma már nem gőzmozdonyok juttatják célba, hanem a közösségi média, álcivil szervezetek és guruló dollárok milliói. Maidan, Szerbia, Bulgária, Lengyelország... most épp Magyarországra gördült be a trójai faló. Valószínűleg a Medián legutóbbi hazugsága is - mely 20%-os Tisza előnyről számolt be - ugyanennek a hadműveletnek a része. Ha ugyanis Magyar Péterék vereséget szenvednek - ami annyira valószínű, hogy nagy tétekben mertem fogadni rá -, úgy a káoszteremtők utolsó esélye az utcai zavargások kirobbantása marad. Márpedig minél csalódottabb az Orbán-fóbiások tábora, annál valószínűtlenebb, hogy sportszerűen és békésen elfogadják majd a választás végeredményét. 

Két tábor feszül egymásnak. Mi el akarjuk foglalni Brüsszelt, Brüsszel pedig el akarja foglalni Magyarországot. A különbség csak az, hogy mi ragaszkodunk a békés és demokratikus eszközökhöz. A másik oldal sosem volt ilyen finnyás. Ha nem megy szép szóval, akkor puccsal, forradalommal, merénylettel operálnak. A lényeg, hogy valamiképpen lenyessék végre a szuverenista vadhajtásokat. De persze mi folytatunk gyűlöletkampányt...

Mindig ezt halljuk. Németország sikeresen feldolgozta és maga mögött hagyta a nácizmus traumáját. Ez egy bátor nemzet, amely képes volt szembenézni a múltjával. Közben egy lószart, mama. Mérő Laci barátom - aki egy sörözés alkalmával édesapja vonatkozó történetét is elmesélte - mindig azt mondja, sőt A szégyen emlékműve című írásában is kitér rá, hogy a németek mélyen megbánták mindazt ami történt. Ez talán igaz is. De az egészen biztos, hogy feldolgozni a mai napig nem tudták.

Jóllehet az alapsztori nem igazán történelmi jelentőségű, ugyanakkor mindent magában hordoz, amit a mai Németországról tudnunk kell. Egy bő héttel ezelőtt, február 14-én mutatta be a Bochumi Színház a portugál Tiago Rodrigues Catarina, avagy a fasiszták megölésének szépsége című darabját. A zárójelenetben egy szélsőjobboldali politikust alakító színész 15 perces monológot adott elő, kifejtve karaktere nézeteit. A közönség egy része nem bírta végighallgatni a beszédet. Először csak bekiabáltak ("fogd be a pofád!"), majd egy narancsot dobtak a színész felé. Két néző annyira elvesztette a kontrollt, hogy felrohantak a színpadra, megpróbálva derékba törni a monológot. A színházi dolgozóknak kellett közbelépniük, hogy megvédjék a művészt. A rendező - Mateja Koležnik - később úgy nyilatkozott, sokkolta a nézők ostobasága, hiszen pont azok az emberek váltak agresszívvá, akik elvileg a demokráciát és a toleranciát jöttek ünnepelni a színházba. (Az előadás továbbra is fut, csak azóta biztonsági őrök vigyázzák...)

Voltak idők, amikor egy ilyen hírhez nem is kellett volna hozzátenni semmit. A civilizáció egy bizonyos - a mainál magasabb - fokán mindenki előtt világos volt (de a színházba járó művelt réteg számára egészen bizonyosan), hogy a dráma a gonosszal való szembenézés egy eszköze. Ha a darab hatásos, úgy a közönséget meg fogja érinteni érzelmileg, s talán még intellektuálisan is. Befogadja, megemészti, feldolgozza a látottakat-hallottakat. Lesz, ami nem tetszik majd neki. Lesz, amivel nem ért egyet. Talán még olyan is lesz, ami megbotránkoztatja, vagy undort kelt benne. Ez mind tök oké. Ez mind benne van a pakliban. Én már azt is nagyon gáznak érzem, ha valaki ilyenkor feláll és otthagyja az előadást. Ehhez persze joga van, ám attól még a gyengeség egyértelmű jele. Ugyanakkor az, hogy bekiabálok, narancsot dobálok és megbróbálom elnémítani a színészt - ez a négyéves gyerek szintje, aki képtelen megkülönböztetni a tükröt a valóságtól; a fiktív karaktert a hús-vér gonosztól. Eszembe jut rég eltávozott nagyanyám, aki az Isaurát nézve hangosan szurkolt a képernyő előtt: "Ne higgy neki, hazudik!" - hallottuk, amint Leoncio megjelent a színen. Kétségkívül ez sem felnőtt magatartás, de ő legalább nem dobálta meg a tévékészüléket és a színészeket sem zavarta meg viselkedésével... Viszont ami Bochumban történt, az tényleg mindennek az alja; az valóban brutális látlelet a jelenkorról.

Alapvetés, hogy a pszichológiailag érett ember képes elviselni a morális ambivalenciát. Ha tudja is, hogy a múltja sötét, ez nem teszi őt a jelenben tehetetlenné vagy kényszeresen agresszívvá. Nem elfelejti, nem elnyomja, nem a szőnyeg alá söpri a tegnapot, hanem igyekszik integrálni. Ezzel szemben amit ma látunk: elfojtás és túlérzékenység. Érdemes megismerni azokat az elhárító mechanizmusokat, amelyek a trauma feldolgozását tökéletesen ellehetetlenítik:

• ELFOJTÁS - A kínos emlékek kiszorítása a tudatból. A probléma az, hogy az elfojtott tartalom nem tűnik el, hanem különböző tünetekben - főként szorongás formájában - visszatér.
• REAKCIÓKÉPZÉS - Ez a legérdekesebb a német attitűd szempontjából. Ilyenkor az illető pontosan az ellenkezőjét mutatja annak, amitől legbelül fél. Aki tart a saját agressziójától, az kényszeresen békepárti és szelíd lesz – de ez a szelídség gyakran merev és erőszakos.
• HASÍTÁS - A világot tisztán jóra és tisztán rosszra osztja. Gyermeki, fekete-fehér világlátás. Nincs köztes út, nincs árnyalat. Aki nácit játszik, az rossz, tehát meg kell dobálni – a kontextus nem számít.
• PROJEKCIÓ - Ha valaki nem néz szembe a saját sötét oldalával, az gyakran kivetíti azt másokra. Az illető mindenki másban meglátja a nácit, a gonoszt vagy a hibást, csak önmagában nem. Minél inkább tagadja az ember a saját árnyékát, annál agresszívabban fog harcolni ellene a külvilágban. 
• ÉRZELMI ELÖNTÖTTSÉG - A múltbeli trauma vagy bűn érzése annyira fájdalmas, hogy az illető lefagy vagy támad, de képtelen a felnőtt mérlegelésre. Teljes kontrollvesztés a józan ész felett.

Németországban ugyanezt látjuk nagyban, csaknem a teljes társadalom szintjén. Az elmúlt nyolcvan évüket a túlszabályozott bűntudat jellemezte, ami természetesen az oktatás terén is megjelent - csak nehogy a következő generációk már képesek legyenek a valódi szembenézésre. Számos német értelmiségi látja úgy, hogy ez az attitűd mára egy állami vallásá merevedett. Megszületett a hipermorál: kényszeresen bizonyítani akarják a világnak (és önmaguknak), hogy ők a legjobb tanítványok a demokráciában és az emberi jogokban. Ez a kényszeresség azonban gyakran intoleranciához vezet azokkal szemben, akik máshogy gondolkodnak, vagy akik emlékeztetik őket a múlt árnyoldalaira. Átzuhanás a ló túloldalára. Gyűlöljük a nácizmust, ezért létrehozzuk az antifasizmust, hogy annak égisze alatt pontosan ugyanolyan erőszakossá váljunk. Megvetjük és megtagadjuk a korábbi übermensch-tudatot, ám most, hogy ilyen jó emberekké nemesedtünk, erkölcsi felsőbbrendüségünk újfent a világ fölé emel bennünket. A múlt démonaitól rettegve korlátozzuk a szólásszabadságot. A média szerepe ebben a folyamatban kulcsfontosságú, hiszen Németországban a sajtó és a közszolgálati média (ARD, ZDF) hagyományosan a demokrácia őreként és népnevelőként azonosítja magát - ami már önmagában is egy vicc, de minimum szereptévesztés. A civilizáció e fellegvárában ma már szó sem lehet arról, hogy megvitassuk a múltat, hiszen a végén még kiderülne: két-három pontban akár a Sátánnak is lehet igazsága... Ezt a beteg, éretlen, óvodás lelkületet sikerült Európa-szerte elterjeszteni. Ez az egyik oka annak is, hogy Putyinnal egyik félőrült sem kíván tárgyalni. (Most, hogy az orosz elnök felajánlotta az USÁ-ban befagyasztott vagyon felhasználását a Béketanács működésére, valamint a háború utáni ukrán ujjáépítésre, a német sajtó egyhangúlag mérgezett ajándékként tálalta a gesztust. Nem írhatnak mást, a világuk dőlne össze.)

Természetesen nem mindenki infantilis. Léteznek nagyon is tudatos, intelligens, cinikus pszichopaták, akik pontosan tudják, miként lehet kihasználni egy  lélekben megnyomorított népet. Valójában már az intézményesült kereszténységnek is ez volt a receptje: vesd el a bűntudatot, s arass engedelmes birkákat. Ugyanezt látjuk. Akinek jó üzlet a háború, az elhiteti a németekkel, hogy ez nekik is milyen frankó. Akinek jó üzlet a migráció, az elhiteti a németekkel, mennyire klassz lesz együttélni pár százezer muszlim dzsihadistával. Aki mást gondol, az természetesen náci. Működik a politikai kényszerzubony: a német polgár annyira retteg attól, hogy bármilyen módon összefüggésbe hozzák a nácizmussal, hogy inkább csendben marad, vagy túlzott agresszióval fordul azok ellen, akik kilógnak a sorból. Én már csak azon merengek, hogy menthető-e még a német nép. Avagy genetikailag annyira elcseszettek, hogy egyszerűen képtelenek megállítani az ingát valahol középtájon? Miért vonzódnak mindig a szélsőségekhez? Hitler bukása után - csöbörből vödörbe - az NDK építette az egyik legszigorúbb szocialista barakkot, hogy aztán az új évezredben a woke-progressziót is csúcsra járassák. Mintha alkatukból fakadóan képtelenek volnának az ideológiamentességre, a csendes és józan középutasságra.

Amit Németországra tekintve 2026 februárjában látunk, az valójában egy kollektív poszttraumás állapot, ahol a szembenézés megrekedt egy gyermeki szinten: a bűvös szavak ismételgetésénél és a "csúnya, rossz bácsik" megdobálásánál. És nem is igazán látom a kiutat. Ha komolyan vennék a szembenézést, akkor kötelező olvasmánnyá tennék a Mein Kampf-ot. Csak hogy mindenki világosan lássa, mi az, amitől idegenkedünk, amit megvetünk, amit soha többé nem kívánunk átélni. De a terápia aligha lehet sikeres, ha még a szavaktól is rettegünk. Amikor arra kértem a Google Geminit, hogy rajzolja meg a fenti képet, egészen addig nem volt hajlandó munkába állni, amíg a "náci" szó szerepelt a feladatleírásban... Nagyon beteg világ az, ami körülöttünk épül.

A szabadság mindannyiunk számára érték. Vagyunk páran, akik szerint a legfontontosabb. Tudjuk azt is, hogy a szabadság az elnyomás hiányát jelenti, ugyanakkor hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a zsarnokságnak többféle formája is létezik. Ha a saját vezetőink tartják röviden a pórázt, azt hívhatjuk belső abszolutizmusnak. Ha az ország nem szabad, és idegen hatalmak döntenek a sorsunk felett, azt nevezhetjük külső önkényuralomnak. Mindig is léteztek olyan magyarok, akik magasról tettek a nemzet függetlenségére. Csupán azt nem értem, miért jó ez nekik. Volt-e már valaha a történelem során olyan, hogy egy megszállt, lenézett, gyarmati sorban tartott ország polgárai messzemenő szabadságot és jólétet élvezhettek? Hazánk ezeregyszáz esztendeje alatt volt-e olyan külső elnyomónk, akit visszasírnánk? Aligha.

Ami az első 500 évünket illeti, a tatárdúlást leszámítva nem adódtak különösebb külpolitikai problémáink, mondhatjuk, hogy a nemzeti függetlenség terén rendben volt az ország. Viszont barbár népként érkeztünk meg a Kárpát-medencébe, körülbelül azon a civilizációs és tudati szinten állhattunk, mint Európa új honfoglalói, akik 2015 óta óriási tömegben vándorolnak a kontinensre. Ahogyan ők sem érettek a liberális jogállami működésre, ugyanúgy mi sem voltunk azok a kezdet kezdetén. Uralkodóink - különösen az Árpád-házból valók - szigorú törvényekkel védték a rendet; olyanokkal, melyek ma már teljességgel elképzelhetetlenek volnának. Szinte minden királyunk brutális diktátornak számítana manapság, ha tetteiket, intézkedéseiket tekintjük. Szent István kapcsán elég arra gondolnunk, ahogyan Koppánnyal és Vazullal elbánt. A vallás terén sem volt megengedő: kötelezővé tette a kereszténységet, sőt bevezette a tizedet is. Kiépítette a vármegyerendszert, a helyi hatalmat saját embereinek kezébe adta. Szent Lászlóra a legtöbben úgy emlékezünk, mint a drákói szigor bevezetőjére, már ami a tulajdonjog megsértését illeti. Uralkodása alatt már a kisebb lopásokért is halálbüntetés járt. Ha nem került elő a tettes, akár az egész falut megbüntethették, vagyis a kollektív bűnösség beteg eszméje sem állt távol tőle. Hunyadi Mátyás kegyetlen adókkal sanyargatta a népet. Ha csak tehette, megkerülte a rendi országgyűlést; politikai ellenfeleit simán ellehetetlenítette. Bár az "igazságos" jelző ragadt rá, valójában ő maga volt a legfőbb bíró és a teljes igazságszolgáltatás kézi vezérléssel működött. Gyakorlatilag a teljes középkort a jobbágyság röghöz kötése jellemezte, vagyis a társadalom 90%-a mindvégig félrabszolga módon élt. Mindent egybevetve: az egyén aligha élvezhetett korlátlan szabadságot történelmünk első felében, és ez még akkor is igaz, ha tőlünk nyugatra sem volt semmivel sem kellemesebb vagy szabadabb a létezés.

Az átlagmagyar szabadságélménye és jóléte szempontjából a második felvonás még az előzőnél is cudarabb. Török hódoltság, Habsburg uralom, német megszállás, szovjet érdekszféra... A második ötszáz év messze nem a nemzeti függetlenségről szólt. A törökök simán elhajtották és rabszolgasorba taszították a meghódított terület lakosságát, a gyerekekből pedig iszlám hitű janicsárokat faragtak. Szarrá adóztatták a népet, s ha stratégiai céljaik éppen úgy kívánták, falvainkat lazán felégették. A Habsburg abszolutizmus tényleges katonai és rendőri terrort jelentett, különösen a szabadságharc leverése utáni időszakban. Cenzúra, besúgóhálózat, az országgyűlés feloszlatása és kőkemény adóztatás jellemezte e kort, s természetesen a német lett az államigazgatás és az oktatás hivatalos nyelve. A Habsburgok rángatták bele az országot a teljesen értelmetlen első világháborúba; nekik köszönhetjük Trianont, s közvetve a Tanácsköztársaságot is, annak minden borzalmával. Negyedszázaddal később megérkeztek a nácik, hogy elhurcolják a magyar zsidóságot, lehetővé tegyék a nyilas hatalomátvételt, s hogy pár hónap alatt tökéletesen kifosszák a "szövetséges", a "fegyverbarát" Magyarországot. A Nemzeti Bank aranytartalékát, gyárainkat, gépsorainkat, valamint állatállományunk oroszlánrészét vonatra pakolták és a "baráti" Németországba szállították. Ráadásképpen: védelmet ígértek, ehelyett az ország hadszíntérré vált. A szovjet megszállás időszakát sem a felhőtlen jókedv jellemezte. Gulag, Recsk, padlássöprés, kollektivizálás, ÁVH, vasfüggöny... az ötvenes évek elhozta a totális diktatúrát, a legsötétebbet történelmünk folyamán, amelyben az állam az egyén magánéletének valóban minden szegletébe beköltözött. Látunk csak egyetlen példát is arra, hogy szuverenitásunk elvesztése napfényt varázsolt volna? Világos: elvileg nem kizárt, hogy egy jóságos, globális önkényuralkodó; egy világkormány; vagy épp a most épülő negyedik birodalom Kánaánt teremt, s elhozza a magyarság számára a tökéletes szabadságot és jólétet. Ám ha historikus tapasztalatainkat vesszük alapul, úgy csak a komplett idióták hihetnek az ilyesmiben. És ami a legszebb: a törökök kivételével minden más megszállónk úgy rabolt ki bennünket, úgy tett tönkre mindent, úgy tekintette hitvány gyarmatának az országot, hogy közben elszínészkedte az atyáskodó jóbarátot. (Ma épp ugyanezt az álszent dumát halljuk, ha Manfred Weber bármikor is megszólal.)

1990 után végre eljött az a korszak, amikor kívül-belül szabadok lehetünk. A mögöttünk hagyott harminchat esztendőből húsz volt olyan, hogy Orbán Viktornak hívták a miniszterelnököt. Ezek azok az évek, amelyek a békéről, a gyarapodásról, a működő államról szóltak. (Nem hibátlan évek ezek sem, de hol vannak a másik tizenhathoz képest... válságok, megszorítások, munkanélküliség, szegénység, a közvagyon eltékozlása, taxisblokád, őszödi beszéd, szemkilövetés...) Ezeregyszáz esztendeje először tartunk ott, hogy nem vagyunk gyarmat, nincs külső megszálló, továbbá a nemzeti kormány önkényétől sem kell tartania senkinek. Oké, nem teljes a szabadság: a drogkereskedelem és -fogyasztás például tiltott gyümölcs, de ennyi. Ezzel azért együtt lehet élni, különösen úgy, hogy ahol csak járok, tömény a fűszag mindenütt, mégsem esik bántódása senkinek. Ha belegondolunk: az előttünk járó 40 nemzedék bármelyike gondolkodás nélkül cserélne velünk, dédszüleink és nagyszüleink különösen. De az ország fele mégis elégedetlen. Nekik kevés a jólét. Nekik kevés a szabadság. Nekik valami más kell. Hogy mi az a valami? A változást akarók többségének halvány fogalma sincsen. Talán csak unják a narancsot. Akad egy igen szűk kisebbség, akiket a személyes bosszúvágy vezérel, rájuk kár is minden szó. A legérdekesebb azonban azok tábora, akik a lelkükben mindig is labancok voltak. Akiknek elengedhetetlenül szükséges egy külső hatalom hátsója, amelybe belefészkelhetik magukat. Vajon mi mozgatja őket? Mitől e perverz lelkület?

Hallgatom ahogyan Orbán Anita, a Tisza Párt külügyminiszter jelöltje arról beszél, hogy nekünk Brüsszel az iránytűnk. Döbbenten figyelem ahogyan Petschnig Mária Zita és Kéri László a szektás eligazítások során a Nemzetközi Valutaalap visszahívását ajánlja a hívőknek. Ezeknek az embereknek kéjes örömöt okoz, ha a hazájukat kiszolgáltathatják bármely idegen hatalomnak. Vajon miért teszik? Milyen lélektani és szociológiai okai lehetnek annak, ha valaki lojálisabb egy külső birodalmi központhoz, mint a saját nemzeti törekvéseihez?

• EGYÉNI ÉRDEK - Ez a legszimplább motiváció. Emlékszünk még? 2005-re az akkori kormány 3,6%-os költségvetési hiányt tervezett. Ebből majdnem 8% lett, de Gyurcsányék úgy kozmetikázták az adatokat, hogy megálljon 6,1%-nál. Szó nélkül elnézte nekik az EU vezetése. Visszatérve a jelenbe: Donald Tusk is gyakorlatilag bármilyen törvénytelenséget megtehet Lengyelországban. A birodalmi báboknak, helytartóknak valóban nagyobb a szabadságuk, mint bárkinek. A maffia megvédi a sajátjait. De akárhogy is: ez csupán a legszűkebb politikai elit kiváltsága. A mezei állampolgárt ez a szempont a legkevésbé sem érinti.
• KISEBBRENDŰSÉG - Ami azt illeti, ez erősen összefügg az ember társadalomfilozófiai beállítottságával. Egy jobboldali semmi mást nem vár a hatalomtól, csak hogy hagyják őt békén. Majd ő gondoskodik saját magáról, felépíti a házát, megteremti az egzisztenciáját. Egy baloldali viszont - akár egy éretlen gyerek - azt kéri az államtól, hogy az istápolja. Mert hogy ő maga alkalmatlan az öngondoskodásra. Ugyanezt látjuk a szuverenitás kérdésében is. Sokan - jellemzően balosok - azt gondolják, hogy mi magyarok képtelenek vagyunk kormányozni magunkat, hiszen a mi kultúránk, szellemünk, tudásunk, hozzáállásunk eleve alacsonyabbrendű a nyugatihoz képest. Döbbenet.
• PROGRESSZÍV MISSZÓ - A Nyugat mérföldekkel előttünk jár - mondják a "haladók" - s ha a birodalom részévé válunk, majd mi is részesülünk a modernizációból. Csakis Brüsszel húzhat ki minket a balkáni elmaradottságunkból, és csakis a hazai balliberálisok azok, akik értik a birodalmi központ nyelvét. Ady Endre idején e gondolkodásmód még tartalmazhatott némi igazságmorzsát, ma már semmit a világon. Technológiai értelemben sokkal inkább Kelet-Ázsiára érdemes figyelnünk, politikafilozófiai síkon pedig az amerikai republikánusokra. Brüsszel minden tekintetben egy süllyedő hajó, csak az idióták kéredzkednek fel rá. "A világban új ipari forradalom kezdődött, és ebben Európa nem tud részt venni. A gőzgép feltalálása óta először Európa nem formálója, hanem elszenvedője lesz a világméretű gazdasági átalakulásnak." - Orbán Viktor erről is beszélt a szombati évértékelőn.
• MORÁLIS SZAKADÉK - A balliberális hangok szerint a Nyugat erkölcsi síkon is messze felettünk áll. Mi még mindig úgy viselkedünk, mint Árpád vad hordái, s külső segítség nélkül felfalnánk egymást. Szükségünk van a nyugati gyámságra, hisz önmagunkban alkalmatlanok vagyunk a demokráciára, a jogállami működésre. Az mindegy, hogy miénk Európa egyik legrégebbi állama. A kontinens vezetői még a 21. században is nap mint nap bizonyítják, mennyivel jobb emberek nálunk. Önként átengedik országaikat a muszlim hordáknak; keresztes háborút vívnak Oroszország ellen; nyakig eladósodnak Ukrajnáért - hol vagyunk mi ezekhez a szentekhez képest?
• KÉNYELEM - A szabadság nem mindig kényelmes. Ki kell állnunk magunkért. Dolgozni kell. Meg kell védeni magunkat. Gondolkodni és érvelni kell. Felelősséget kell vállalni a döntéseinkért. Egy idegen béklyó mindezektől megkíméli az embert. Aki csak utasításokat követ, az nem felel semmiért. Olyan ez, mint munkába állni egy multinál. Biztonságos, langyos, kockázatmentes. Nincs benne az önmegvalósítás, a kreativitás és a felemelkedés ígérete, no de ez nem is mindenkit érdekel. A kényelem sokak számára sokkal fontosabb a szabadságnál.
• ÖN- ÉS NEMZETGYŰLÖLET - Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a magyar balliberális ellenzéknél nincs hitványabb. Akik gyűlölik a himnuszt, a nemzeti lobogót és a szent koronát; akik szégyenlik a magyarságukat, azok valóban menthetetlenek, azokkal tényleg nincs mit kezdeni még a megértés szintjén sem. Ám ha olvasunk nemzetközi irodalmat, ha nézünk európai filmeket, úgy érzékelni fogjuk, hogy a német, az angol és a skandináv világ pont ugyanúgy kitermelte a maga gyökértelen, öngyűlölő idiótáit. 
• OSTOBASÁG ÉS ISMERETHIÁNY - A társadalom oroszlánrésze a mai napig borzasztó tájékozatlan. Márpedig aki nem ismeri a történelmet, aki nem követi a világban zajló eseményeket, aki képtelen felismerni a visszatérő mintákat és összefüggéseket, azt borzasztó könnyű megvezetni némi olcsó demagógiával. A jelenség attól igazán megmosolyogtató, hogy ma már fél perc alatt lebuktatható minden hazugság - nem kell könyvtárba járni ahhoz, hogy tényellenőrizzük az igénytelenül hazudozó véleményvezéreket. 

Robert C. Castel - igen találóan - így fogalmaz a labanc-lelkűek kapcsán: "Mindig kell legyen egy messzi országban lévő Mekka, ami meghatározza az imairányt. Konstantinápoly, Bécs, Berlin, vagy a Vörös tér, ezeknek egyre megy. Lényeg, hogy legyen valami. Valami nagyon-nagyon nemzetfeletti, amihez egyszer majd felnőhetünk. Mert ha nincs valami távoli félhold, vörös, illetve sárga csillag, kék glóbusz, vagy valamilyen más bálvány, amit imádni lehet, akkor mi marad? Egy fapados kis ország, amit építeni és védeni kell? Egy semmi kis nép, amely makacsul ragaszkodik a babonáihoz? Egy vészterhes múlt és egy bizonytalan jövendő? Piti dolgok olyan emberek számára, akik látták a jövőt és görcsösen akarnak hinni benne, hogy még működik." Imádom, hogy van olyan, aki pár mondatban el tudja mondani azt, amihez nekem hét bekezdés is kevés. S hogy mit hoz majd a holnap? "A brüsszeli elnyomó gépezet még működik Magyarországon, ezt majd április után fogjuk eltakarítani. Álcivil szervezetek, megvásárolt újságírók, bírák, politikusok, algoritmusok, bürokraták, guruló eurómilliók. Itt Magyarországon ma ezt jelenti Brüsszel." Adja az Ég, hogy Orbán Viktornak legyen igaza ebben is. Ehhez csak annyi kell, hogy mi, kurucok két hónap múlva többen legyünk a labancoknál. Komoly összegeket tettem rá, hogy így lesz.

A magyarság sosem volt egységes. A széthúzás évszázadok óta jellemez bennünket. E kettősség – a függetlenségért harcoló kuruc és a birodalmi integrációt választó labanc – valójában a magyar történelem állandó belső párbeszéde. Mindkét oldal úgy hiszi, hogy ő menti meg a nemzetet: az egyik a becsület és a szabadság útján, a másik a túlélés és az alkalmazkodás révén. Csupán egy dolog változott. Mára világossá vált, hogy a szervilis alkalmazkodás sehová sem vezet; a túlélés csakis a szuverenitás megőrzésével lehetséges. A labancok többé nem hitegethetnek senkit azzal, hogy ők is a nemzet érdekében cselekszenek.

Értem én, hogy valamit már muszáj volt kiizadni. Azért az mégsem járja, hogy egy párt bejelentkezik a hatalomért, miközben nincs semmiféle programja... Már az is elképesztően szánalmas volt, ahogyan parlamenti képviselőjelöltjeiket bemutatták, háromszor elnapolva a beígért eseményt. Megmosolyogtató, hogy csaknem két évet kellett várni, míg 2026 januárjában végre megneveztek két miniszteraspiránst; egészen addig csak gyakorló elmebetegekkel és holdkórosakkal találkozhattunk a párt körül. A kormányzóképesség patyomkin-mutatványa terén a legnagyobb kínlódást azonban mégiscsak a program körül láthattuk. Hónapokig próbálták megúszni, hogy a jövőt illetően bármiről is beszélni kelljen, ám a kiszivárgott konvergencia-tanulmány után a teljes sunnyogás politikája már tarthatatlanná vált. Szombaton nyilvánosságra hozták A működő és emberséges Magyarország című anyagukat, melynek komolyságát a 240 oldalas terjedelem, a tengerészkékkel szedett címek és alcímek, valamit diagramok támasztják alá, más egyéb nemigen. Ha ez egy főiskolai dolgozat volna, a vizsgabizottság egy kegyelemkettessel engedné át, s a leggyakoribb jelzők, melyekkel illetnék, az alaptalan, a hiányos és a gyermeteg lennének.

Már a bevezető is rém komolytalan. Az önmagában nagyon is rendben van, hogy egy kormányzásra ácsingózó párt megpróbálja pozicionálni az ország helyzetét, illetve külpolitikai környezetét. No de ezt aligha érdemes úgy tenni, hogy az állapotrajz minden szava nettó hazugság... Maga az alap is homok csupán, melyre építkezni kívánnak??

"Az Európai Unió legszegényebb országa lettünk" - hirdeti egy alcím. Világos, hogy Magyar Péter ezzel hülyíti a népet immár két esztendeje, de ettől még ez ordas nagy kamu marad. "Magyarországon az egy főre jutó fogyasztásra költött összeg az uniós átlagnak mindössze 73%-a. Kevesebbet tudnak költeni a magyar emberek, mint a románok, a szlovákok vagy a bolgárok." Ez nem csupán mellébeszélés, de abból is legfeljebb középiskolai szintű. A klasszikus trükkel operál: kikeresi azt az egyetlen adatot, amelyben a sor végén állunk, majd ebből von le hamis következtetéseket. Érdemes odafigyelni a megfogalmazásra: "kevesebbet tudnak költeni". A szerző minden bizonnyal ismeri a tényeket, és pontosan tudja, hogy amit ír, az hazugság. Lássuk a valóságot: az egy főre jutó GDP terén megelőzzük Romániát és Bulgáriát. Ha az átlagfizetéseket tekintjük, úgy Szlovákiát és Görögországot is magunk mögé utasítjuk. Vásárlóerő-paritáson mért jövedelem tekintetében már szinte a középmezőnybe tartozunk; Észtország és Lettország is mögöttünk. Az egy főre jutó nettó pénzügyi vagyon nálunk jócskán több, mint Litvániában, Lengyelországban, Horvátországban vagy Portugáliában. Nemhogy szegények nem vagyunk, de itt már kifejezetten a középmezőnyt erősítjük. Amiben pedig kiemelkedőnek számítunk, így Európa élmezőnyébe tartozunk, az a lakosság megtakarítási hajlandósága. Többet teszünk félre a jövedelmünkből, mint a dánok, a finnek, az írek, az olaszok vagy épp a spanyolok. Vagyis nem arról van szó, hogy nem tudunk többet fogyasztani, sokkal inkább arról, hogy nem akarunk; ehelyett tudatosan építkezünk, gyarapodunk. Lehet példálózni a hitelből költekező románokkal, vagy görögökkel, de aligha érdemes piedesztálra emelni az elmebajt. Az sem mellékes körülmény, hogy a magyarok 92 százaléka a saját lakóingatlanában él, így nem fizet lakbért, továbbá a rezsiköltségek is alacsonyak. Szerintem senki sem bánja, ha ilyen tényezők miatt marad alacsony a fogyasztásunk. (És persze nem csupán a magyar lakosság vagyonos, de az állam sem áll rosszul; elég, ha csak a rekordszintű arany- és devizatartalékainkra gondolunk.)

"A közbiztonság romlik. 2021 óta 154 ezerről 230 ezer fölé nőtt a regisztált bűnesetek száma. A megélhetési gondok fokozódásával párhuzamosan nő a vagyon elleni bűncselekmények száma." Valószínűleg visszaöklendezném a vacsorámat, ha ennyit kéne hazudnom egy nemtelen cél - hazám befeketítése - érdekében. A valóság ezzel szemben: A 2010-es kormányváltás idején a bűncselekmények száma rendkívül magas volt (450 ezer), majd egy évtizeden át tartó folyamatos csökkenés vette kezdetét, ami 2019-2020 körül érte el a mélypontját (160 ezer). A lopások száma 180 ezerről 50 ezer alá csökkent. A lakásbetörések is látványosan, 60%-kal visszaestek. A gépjárműlopás szinte már nem is létezik manapság. Vagyis pont fordított a helyzet, mint amit a Tisza-program sugallni kíván: a Fidesz kormányzása alatt brutálisan csökkent a bűnözés, a legszembetűnőbb módon éppen a megélhetési problémákból következő, vagyon elleni bűncselekmények száma esett vissza. Amire a dolgozat utal, az az online csalásokból és kiberbűnözés robbanásszerű terjedéséből adódik: az utóbbi években duplájára nőtt az ilyen esetek száma. Adathalászat, bankkártyás csalások, hamis webáruházak... Bevallom: ennél aljasabb és átlátszóbb hazugságot aligha tudnék kiizzadni magamból - tényleg elhiszi bárki, hogy a filléres problémákkal küzdő kazincbarciakai cigánygyerekek szélhámoskodnak az interneten? Tényleg ők tervezik azokat a weboldalakat, melyek ezreket húznak csőbe? Ha ezt egy átlagos Tisza-szavazó benyeli, akkor jóval hülyébb, mint gondoltam.

"Mi egyértelműen Európa mellett tesszük le a voksunkat, mivel Magyarország geopolitikai elhelyezkedéséből adódóan csak Európa és Oroszország között választhatunk." Kíváncsi lennék, hogy akik ezt a bullshit szöveget tolják éjjel-nappal, ők maguk mennyire gondolják komolyan. Az épelméjűek számára ugyanis nyilvánvaló, hogy nem létezik ilyen dilemma. Egyrészt: a magyarok, és ezen belül a Fidesz-szimpatizánsok többsége - magam is - egyértelműen Európa-párti. Másrészt: ne tegyünk úgy, mintha a mai - Ursula, Kaya és Manfed által vezetett - EU valami vonzó hely lenne. Gyakorlatilag minden civilizációs alapkérdésben szembemennek az értelemmel, a morállal, a polgárok érdekeivel és jólétével. Harmadrészt: nem kell választani Nyugat és Kelet között. Üzletelni érdemes mindenkivel, ideológiát viszont nem szabad importálni sehonnan. Oroszország semmilyen tekintetben sem példaértékű, két szempontból azonban liberálisabb, mint az EU. Putyinék nem kívánnak beleszólni abba, hogy miként rendezzük be az életünket, továbbá nem várják el tőlünk, hogy bárkivel is megszakítsuk kereskedelmi kapcsolatainkat. Az egész légből kapott áldilemma helyett a kérdés sokkal inkább az, hogy a nemzetek Európáját építjük-e az alapítók szándéka és a józan ész szerint, avagy a Negyedik Birodalmat.

A hamis alapköveket estig sorolhatnánk, de ideje rátérni a felépítményre is. A Tisza Párt valóságos Kánaánt ígér. A program szerint minden, de minden jóléti intézkedést megtart, melyet a Fidesz vezetett be. Marad a rezsicsökkentés és a családtámogatás összes eleme. Marad a 13. és 14. havi nyugdíj. Az adók nemhogy növekednének, de még alacsonyabbak is lesznek; a mediánbér alatt keresőké jelentősen. Ez hozzávetőleg 400 milliárd forint kiesést okozna, melynek felét a minimálbérek adójának 9%-ra csökkentése adná. Mindezek mellett 500-800 milliárddal többet költenek majd egészségügyre; az oktatási büdzsét a GDP 5-6%-ára emelik, ami további több száz milliárd forint többletráfordítást jelent; a családi pótlékot a kétszeresére emelik, ez 300-350 milliárdba kerül; továbbá a rendőrség is kapna hozzávetőleg százmilliárdot a bérek és az eszközök fejlesztésére. (A védelmi költségek emelése is 2600-2700 milliárd forintot tenne ki, ha a programnak megfelelően a GDP 5%-ával kalkulálunk, de ettől most tekintsünk el, hiszen csak 2035 a céldátum.) Akárhogy is: 1500-2000 milliárd a minimális forrásigény, és akkor a költségvetési hiány mérsékléséről még nem is beszéltünk. Ha a Tisza Párt által ígért 3-4%-os cél legmegengedőbb határértékét vesszük, az úgy is 2000 milliárd forint szűkítést jelent. Adott tehát egy 4000 milliárdos ígéretcsomag, amelynek illő volna a forrásoldalát is megjelölni.

Van is erre próbálkozás. Itt az egyik kulcselem a kormányzati kommunikációs kiadások lefaragása. Ez még a Tisza-program szerint sem hozna többet a konyhára évi 100 milliárdnál, a valóság azonban még ennél is karcsúbb. A legelvetemültebb balos elemzők szerint sem költ a kabinet évi 70 milliárdnál többet propagandacélokra, ebből aligha spórolható meg 50 milliárdnál több. A másik lényeges bevételi forrás az 1%-os vagyonadó, amely az egymilliárd feletti portfóliókat érintené. Mivel mindössze kb. hatezer érintettről és összesen 10.000 milliárdos vagyonról beszélünk, e fronton - megfelelő jogi és adminisztrációs előkészítést követőn - befolyhat a költségvetésbe nagyságrendileg 100 milliárd forint. Az összes többi megjelölt forrás totális kamu. Az EU által befagyasztott pénzeket még Orbán is hamarabb hazahozza (ráadásul ezek felhasználása konkrét célokhoz kötött). A korrupciós felár csökkentése és az ellopott pénzek visszaszerzése pedig puszta fantáziajáték csupán, ezekre az égvilágon semmit sem alapozhatunk. Látunk tehát egy 4000 milliárdos ígéretegyüttest, amellyel szemben egy 150 milliárdos forráscsomag áll. Érezzük, hogy mennyire nem jön ki a matek? Sok ész nem kell hozzá, hogy felismerjük: ennek kétféle kifutása lehetséges. Vagy a Medgyessy-féle felelőtlen költekezés jön és a költségvetés fog úgy elszállni, ahogyan arra az elmúlt 16 évben sosem volt példa, vagy pedig Lendvai Ildikó és Gyurcsány Ferenc példáját követve egyszerűen csak átverik a választóikat és totál kamu az egész program. Én nem látok harmadik lehetőséget.

Fura, hogy sokan úgy tapsolnak a Tisza Párt friss dolgozatának, hogy nem veszik észre benne a nyilvánvaló ellentmondásokat. A tervezett kiadások és bevételek közti irgalmatlan rés még a legkevesebb. Ez csupán igénytelenség, felelőtlenség és gyermetegség - a szavazó hülyének nézése. Ennél is nagyobb gondot jelent az az áthidalhatatlan szakadék, amelyet az Európai Néppárt irányvonala és Tisza-program közt tátong. Magyar Petyáék leírják, hogy nemet mondanak az illegális bevándorlásnak, a migránskvótának, a sorkatonai szolgálat bevezetésének; marad a határkerítés és nem küldenek katonát Ukrajnába. Megtartják a rezsicsökkentést és lényegében adót sem emelnek. Ezek mind-mind élesen szembemennek a brüsszeli fősodor elvárásaival. Vajon MP kit készül átverni? Manfred Webert? Még ez lenne a jobbik eset. Félő, hogy inkább a választóit. Az EP-szavazásokon tapasztaltak alapján az utóbbi a valószínűbb. Az igazán szörnyű az, hogy még a kivitelezés módja is elő van készítve. Elég egyetlenegy hazááruló döntés - az egyhangú szavazáshoz kötött kulcstémákat átsorolva a sima többséget igénylő kérdések sorába -, s onnantól kezdve a bábkormány vezetője minden esetben akár el is színészkedheti a renitenst, majd széttárhatja a karját... Legalább ilyen paradoxont jelent az is, hogy a dolgozat bevezetője arról tájékoztat: Magyarországon minden borzalmas; az állam nem működik, a közszolgáltatások minősíthetetlenek, a kifosztott nép pedig úgy senyved, mint még soha talán - majd kiderül, hogy a Tisza mindent pontosan ugyanúgy csinálna tovább, mint a Fidesz (leszámítva persze a korrupciót és a propagandát). Ez miként lehetséges? Ha minden jóléti intézkedés simán mehet tovább; ha nincs szükség megszorításokra és adóemelésre sem, akkor miféle válságról képzelegnek? És egyáltalán: akkor minek a kormányváltás? Ha pedig a bevezetőben megfogalmazottakhoz ragaszkodunk, és azt gondoljuk, hogy nagy a baj, akkor miként lehet fokozni az osztogatást? Ez esetben bele kell állni e narratívába és konkrétan fel kell sorolni a tervezett megszorító intézkedéseket. Az 1%-os vagyonadó csak gyenge maszatolás, az égvilágon semmire sem elég.

Természetesen maradtak azért fehér foltok, kényes témák, melyekről a program mélyen hallgat. Ezek közül a legfontosabbak Ukrajna kapcsán merülnek fel. Nem tudtuk meg, hogy a Tisza támogatja-e észak-keleti szomszédunk uniós és NATO-tagságát. Legalább ilyen lényeges, hogy Magyar Péterék hajlandóak-e vagyonokat talicskázni Ukrajnába, ahogy azt az uniós vezetés teszi és követeli. Zelenszkij legutóbbi igénye szerint az EU-nak a következő tíz évben 1500 milliárd eurót kellene biztosítania számukra. Ez évente 500-600 milliárd forint kiadást jelentene a magyar büdzsé számára. Még ha meg is kapnánk a politikai okból szemérmetlenül befagyasztott forrásokat, jóval több volna, amit tovább kéne utalnunk. Nem tér ki a program az EU következő ciklusának tervezett költségvetésére sem, holott ennek hatása is számottevő lesz; az Európai Számvevőszék 2026. januári elemzése arra figyelmeztet, hogy a tagállamok terhei akár 50%-kal nőhetnek - már ha mindenki bólint rá. Mindent egybevetve én a legkevésbé sem hiszek a beígért Kánaánban. 

"A Tisza egy kétarcú folyó. Ha van kiszámíthatatlan folyó, akkor az a Tisza." - fogalmazott Orbán Viktor két napja Szombathelyen, Petőfit idézve. Hozzátehette volna még azt is, hogy erősen szennyezett, zavaros és veszélyes. Ráadásul a forrásvidéke a mai Ukrajnában keresendő...