
Létezünk néhányan, akik képesek hosszú órákig, napokig, hetekig pepecselni mindenfélével. Ilyen a Dilisek vacsorája című film legendás hőse is, akinek élete főműve egy 346.411 db gyufaszálból felépített Eiffel-torony makett... Az öncélú alkotómunka természetesen nem csupán a bolondok sajátja. Gustave Flaubert öt éven át tökéletesítgette Bovaryné c. regényét, néha nyolc-tíz órán keresztül egyetlen mondaton rágódva. (Kényszeres stiliszta volt, a "pontosan odaillő szó" elmélete is a nevéhez kötődik.) Ha kiszámolnánk az órabérét, műve a gazdasági csőd iskolapéldája lenne.
A cégek piaci logikáját tekintve csakis a pénzügyi megtérülés számít. A művészlelkű egyén azonban nem így működik. Az alkotás szentsége, a végeredmény tökéletessége felülír minden racionális, gazdasági és időbeli korlátot. Számos híres festőt, költőt, zeneszerzőt ismerünk, akik még akkor is művük csiszolgatásával foglalkoztak, amikor már napok óta éheztek, fáztak, vagy a környezetük őrült meg tőlük. De nem is szükségesek a drámai körülmények; laikus szemmel nézve a jólétben élő alkotó öncélú pepecselése is tökéletesen érthetetlen. A pszichológia számos izgalmas fogalommal magyarázza a jelenséget. A legfontosabb a Csíkszentmihályi Mihály által bevezetett FLOW fogalma. Amikor egy tevékenységet önmagáért, az abból fakadó örömért végzünk, s nem külső jutalomért - a művész számára ez a fókuszált állapot a létezés legmagasabb foka. A külvilág (pénz, határidő) ilyenkor teljességgel megszűnik létezni. Említést érdemel az IKEA-EFFEKTUS elnevezésű kognitív torzítás is, amelynek lényege, hogy aránytalanul nagyra értékeljük azokat a dolgokat, amiknek a létrehozásában (vagy összeszerelésében) magunk is részt vettünk. A hatás kizárólag akkor működik, ha az ember sikeresen be is fejezi a munkát. Minél több energiát, vért és verejtéket fektetünk egy adott projektbe, annál értékesebbnek fogjuk látni, és annál kevésbé leszünk hajlandók kompromisszumot kötni a minőségben. Ha Flaubert tíz órát szenvedett egyetlen mondattal, nem fogja a következő bekezdést elnagyolni, mert azzal leértékelné saját korábbi szenvedését. A belső mérce zsarnoksága, vagy ahogy a pszichológia szakemberei mondják: a MALADAPTÍV PERFEKCIONIZMUS is ott él a legtöbb művész lelkében. Tökéleteset kívánnak alkotni, és valódi kínt okoz számukra, ha a mű elmarad ettől. Ezért javítgatják a végtelenségig, saját belső démonaikat lecsendesítendő.
Számomra - mivel magam is az őrült pepecselők táborába tartozom - sokkal érthetetlenebb a posztmodern világ igénytelensége, amikor úgy küldünk el levelet, kommentet, vagy bármiféle írott üzenetet, hogy az hemzseg a helyesírási és gépelési hibáktól. Sokszor egyetlen perc is elég volna az ellenőrzésre, de még annyit sem szán rá az érintett. Én ezt tiszteletlenségnek és kerülendő hanyagságnak látom, de elfogadom, ha valaki a hatékonysággal érvel. Az átlagember számára a nyelv pusztán egy eszköz. Az irók, költők számára ugyanakkor sokkal több annál: maga a cél. Tudjuk: gazdasági értelemben a tökéletesre csiszolás nem ígér megtérülést; a hétköznapokban a gyorsaság győzelmet arat a minőség felett. Így megy ez az üzleti szférában is: ha egy szoftver, egy épület, vagy bármely más beruházás 80-90%-os állapotában már működőképes, biztonságos és profitot termel, simán piacra dobják.
Ott tartunk tehát, hogy létezik két külön dimenzió. A pénzügyi világ hűvös logikája - szemben a művészet tökéletességet kergető megszállottságával. E kettő akár békében meg is férhetne egymás mellett, ha olykor nem találkoznának. Márpedig ilyenkor borítékolható a konfliktus; a megrendelő és az alkotó szempontjai rendszerint nem esnek egybe. A maximalista Michelangelo négy éven át dolgozott a Sixtus-kápolna mennyezeti freskóján, többnyire kitekert nyakkal, állványokon fekve. A festék a szemébe hullott, a teste teljesen eltorzult a munkától. Amikor a pápa sürgette, Michelangelo dühösen visszautasította, mondván: "Akkor lesz kész, amikor kielégíti a művészi igényeimet.” Stanley Kubrick híres volt arról, hogy a legegyszerűbb jeleneteket is számtalanszor megismételtette. A Ragyogás forgatásán Shelley Duvall-lal 127-szer vetette fel azt a jelenetet, ahol a baseballütővel hátrál a lépcsőn. Duvall haja hullani kezdett a stressztől. Kubrick nemcsak a színészeket, de a stúdió büdzséjét is kifektette: a film forgatása az eredetileg tervezett 14 hét helyett több mint egy évig tartott, mert megszállottan kereste a tökéletes kompozíciót és a színészekből áradó őszinte, hisztérikus kimerültséget. És hogy a zene se maradjon ki: a rocktörtélelem leghosszabb és legdrágább pepecselése a Guns N’ Roses Chinese Democracy című albuma. Agyonhangszerelt, ezerszer újravett lemez, amely 13 évig készült (1995-2008). Axl Rose addig nem nyugodott, amíg meg nem született a tökéletes hangzás. Gitárosok tucatjait kérte fel, majd rúgta ki őket. Számtalanszor újrakeverte a sávokat, digitálisan javítgatta a legkisebb frekvenciákat is. A Geffen Records becslések szerint több mint 13 millió dollárt költött a lemezre, mire megjelent – a végére szinte esélytelenné vált, hogy a stúdióköltségek megtérüljenek. (Totális pénzügyi bukás a kiadónak: messze ez az együttes legkisebb példányszámban eladott albuma.)
Nem csoda, hogy manapság felhőkarcoló irodaházak épülnek, s nem gótikus katedrálisok. Még ha lenne is olyan elborult megrendelő, aki hatalmas templomot vagy piramist építtetne, aligha tudná tető alá hozni a projektet. Ezekhez - az adott kor technológiai szintjén - korlátlan és jogfosztott munkaerő szükségeltetett. Gondoljunk csak az évszázadokon át épülő Kínai Nagy Falra: emberek milliói dolgoztak rajta, százezrek lelték itt halálukat a munka során. Az ókorban és a középkorban az idő és az emberi élet nem képviselt különösen nagy értéket - aki rendelkezett a rabszolgák, később a jobbágyok ingyenmunkájával, az momumentális alkotásokat hozhatott létre. De nem csupán a rendelkezésre álló humánerőforrás nagyságrendje jelentene gondot manapság. Amikor turistaként Európa különböző templomtornyaiból csodáljuk az adott város panorámáját, nem csak a környező utcákat fürkészhetjük, de magát az épületet is, melyben tartózkodunk, szokatlan perspektívából figyelhetjük meg. Az lesz a benyomásunk, hogy még a rejtett zugokba faragott szobrok is tökéletesek. Nem érdekes, hogy az emberek odalentről ezeket észre sem veszik, Isten szeme azonban mindent lát... Ezt a fajta lelkiismeretességet ma már nehéz volna előcsalni az építőipar munkásaiból.
A Mona Lisa 16 éven át utazott Leonardo da Vincivel, aki mindenhová magával vitte és élete végéig javítgatott rajta. Ha kiszámolnánk az órabérét, filléreket kapnánk. Vincent van Gogh életében egyetlen képét sikerült eladni - figyelembe véve a festékek és vásznak költségét, a teljes életműve masszívan veszteséges akkortájt. A maximalista művész azonban mindig az örökkévalóságnak dolgozik. Talán indokolatlanul sok munkát fordít egy-egy alkotásra. Talán az adott kor fel sem figyel a tehetségére. Talán a befektetés csak évszázadokkal később térül meg, amikor a mű már egy múzeum falát díszíti, és felbecsülhetetlen értéket képvisel. Talán még akkor sem. A legtöbb műalkotás sosem válik ismertté, bármennyit is tökéletesítgette a művész. De ez sem katasztrófa. Sokan vagyunk, akik egyszerűen csak szeretünk pepecselni.







