téveszmék

"A hosszú ruha sok szégyent eltakar"

2020. február 24. - G. Nagy László

burka1.jpg

 

Hidzsáb, nikáb, khimár, csador, burka, burkini... Csak kapkodjuk a fejünket, micsoda széles tárházzal bír a muzulmán női divat... (Sokatmondó, hogy az automata helyesírás-ellenőrző a hat ruhadarabból négyet nem is ismer.) Hasonlóképp kapkodjuk a fejünket, hogy miként viszonyul e viseletekhez a világ; tiltják vagy engedik, tűrik, vagy támogatják, elítélik vagy tapsolnak hozzájuk. Az elmúlt évek során számos korlátozó törvény született Európában, s számos tüntetést is tartottak ezek ellen. Száz és száz érvet hallunk mindkét oldalról, mintha a kérdés valami hihetetlenül bonyolult volna. Pedig a legkevésbé sem az.

  

burka.jpg

 

Kezdjük mindjárt az alapvetésnél: senkinek semmi joga ahhoz, hogy megszabja nekem, milyen ruházatot viseljek a közterületeken. Ha az öltözékem higiéniailag nem kifogásolható és közszemérmet sem sért, úgy azt hordok, ami nekem tetszik, tökéletesen függetlenül attól, milyen reakciót váltok ki az utca emberéből. Lehetek szakadt, vagy extravagáns; rikítóan bohém, vagy szánalmasan divatjamúlt; megmosolyogtató, vagy felháborító - különösen, ha a pólómon valamely véreskezű diktátor arcképe díszeleg -, senkinek semmi köze hozzá. Egészen más a helyzet, ha magánterületre lépek. A tulajdonosnak nyilvánvaló joga, hogy megszabja, milyen ruházatban lát szívesen, s melyekben nem. Turistaként felesleges fennakadnunk azon, ha egy dél-olasz templomban levetetik velünk a baseballsapkánkat, vagy ha szakadt bőrdzsekink miatt kitessékelnek minket az operabálról. Ha a Tesco valamiért úgy döntene, hogy a keddi napokon csakis azokat a vásárlókat szolgálja ki, akik almazöld kalapban érkeznek, egy szavunk sem lehetne. Hülye egy koncepció volna, de szívük joga; mi meg mehetnénk az Aldiba, vagy a Sparba. Megmosolyogtatónak és értelmetlennek tartjuk, amikor arról olvasunk, hogy Észak-Koreában tilos farmernadrágot viselni. Alapvetően ugyanezt kéne éreznünk, amikor muszlim ruhadarabok viselését korlátozzuk. Persze, tudjuk, ennyire azért tényleg nem egyszerű a dolog.

 

A muzulmán nők viselete kapcsán létezik pár speciális szempont, amely valamelyest árnyalja a képet.

  1. KÖZBIZTONSÁG - 2014-ben egy - már Franciaországban született - fiatal muszlim nő azért perelte be a francia államot a strasbourgi Európai Emberi Jogi Bíróság előtt, mert tiltja és bírsággal sújtja a burka viselését. A bíróság azonban a keresetet elutasította. Az ítélet szerint a közbiztonság védelme legitim indok, amely alapján a felperes ezen jogai korlátozhatók. Az arc eltakarása ellentmond az alapvető társadalmi együttélési normáknak, ugyanakkor bármiféle viselet, amely az arcot látni engedi, engedélyezett Franciaországban. (Ha bukósisakban, vagy símaszkban lépnénk be valamely bankfiókba, a pénzintézet alkalmazottai akkor sem örvendeznének túlzottan.) Belgiumban, Hollandiában, Dániában, Svájcban, Olaszországban és Spanyolországban is találkozunk a burka viselését korlátozó jogszabállyal, mi több, a tavalyi merényletsorozat után Srí Lankán is betiltották minden olyan ruhadarab viselését, mely elfedi az arcot.
  2. HIGIÉNIA - A burkinit, a muzulmán nők egész testét fedő strandszerkót számos uszodában tiltják közegészségügyi és vízminőségi szempontokra hivatkozva. Ezek abszolút akceptálható szempontok lehetnek. A morális problémák akkor kezdődnek, amikor vallási toleranciára hivatkozva a muszlim hitűeknek elnézik a burkini viselését, szemben a más hitűekkel, akik továbbra sem szaunázhatnak pólóban. A közegészségügyi és vízminőségi szempontok tisztán szakmai kérdések. Az átlagpolgár el fog fogadni bármilyen - szakmailag alátámasztott - döntést. A vallási alapon történő felemás megítélést viszont aligha. Az pedig egészen komolytalan, ami Európa számos városában történik: először megtiltják, azután - társadalmi nyomásra - mégiscsak engedélyezik a burkini viselését az uszodákban, strandokon. Ez olyan benyomást kelt, mintha a szóban forgó higiéniai szempontok sosem léteztek volna.
  3. VALLÁSI ÉRZÉKENYSÉG - Több tiltó rendelkezés indoklásában szerepelt, hogy az adott ruhadarab vallási jelképnek minősül, így sérti a közrendet. A dzsihádista terrorakciók miatt az emberek érzékenyen reagálnak az erre emlékeztető ruhadarabokra. Ha léteznek tökéletesen érdektelen szempontok, úgy ezek pontosan azok. A nyakláncon hordott kereszt, vagy Dávid-csillag ugyanígy vallási jelképek, s bárkinek sérthetik az érzékenységét. Ki a fenét érdekel?
  4. A NŐK ELNYOMÁSA - Zohre Esmaeli, a világ első afgán modellje meséli el azt a történetet, melyben nagynénjét nyilvánosan megostorozzák, csak mert a kabuli piacon festett körmei véletlenül kivillantak a burka alól... A magam részéről nemigen tudnék érvelni amellett, hogy ezek az egész testet eltakaró cuccok nem a nők elnyomásának eszközei. Egészen nyilvánvaló, hogy azok, még akkor is, ha számos muzulmán hitű nő olyan szinten bensőségesítette a próféta szavait, hogy már nem is érzi kényszernek ezt az elmebeteg előírást. Zohre Esmaeli maga is arról beszél: kamaszlányként elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy fehérneműben fotózzák. Tökéletesen a fejébe verték, hogy ez milyen súlyos bűn. A muzulmán nők önkéntes ragaszkodását a hagyományos öltözködéshez nevezhetjük ostobaságnak, agymosottságnak, vagy akár Stockholm-szindrómának is, a lényegen nem változtat. Akarata ellenére senkit nem tehetünk sem szabaddá, sem boldoggá. A tudati fejlődés - bármilyen kívánatos is - csakis belső indíttatásból, önkéntes alapon valósulhat meg.
  5. INTEGRÁCIÓ - Egyes kutatások is azt támasztják alá, hogy az iszlámhívők európai integrációját nemhogy nem segítik, de egyenesen hátráltatják az ilyen jellegű tiltó intézkedések. Az érintettekből ellenérzést és dacot váltanak ki. A fene se tudja, hogy képesek-e ezek az oly idegen kultúrák békésen egymás mellett élni, de ha ártalmatlan szokásokat tiltunk, azzal biztos nem segítjük a folyamatot. Ha egy muzulmán nő a párizsi vagy bécsi augusztusban majd megrohad dohos csadorjában, miközben mindenütt lenge öltözetű lányokat lát, előbb utóbb talán nyitottá válik a szabadság gondolatára. Ha pedig még így sem, úgy tényleg reménytelen a helyzet, s még kevésbé érdemes erőltetni az európai normákat. 

 

zohre.jpg

ZOHRE ESMAELI

 

Kissé zavaros lett mostanában a világ. Sokszor nem értjük, miként lehetséges, hogy feminista szervezetek tüntetnek a burka viselése mellett, miközben meghirdetett céljuk épp a nők teljes felszabadítása. Értetlenül nézzük, ahogy melegjogi szervezetek állnak ki muzulmán szokások mellett, tudva, hogy ők lennének az elsők, akiket pár ezer kilométerrel keletebbre még ma is lazán megköveznének. Hogy ez maga a tiszta, jó szándékú  liberalizmus, avagy csak elvtelen taktikázás, az legyen az ő problémájuk. Nekünk elég az, ha mi magunk erkölcsi szempontból világosan látjuk a problémát. A közbiztonság és a közegészségügy kérdéskörét muszáj komolyan vennünk és mindennél fontosabbnak kezelnünk, hiszen ezek a személyes szabadságunk alapjait adják. Minden egyéb szempont legfeljebb annyit ér, hogy említést tegyünk róluk, többet nemigen. Ha a másik nem sérti privát szféránkat - márpedig az ártalmatlan öltözködési szokások a legkevésbé sem sértik - a józan morál hangján azt kell mondanunk: a muzulmán csajok is azt viselnek, amit csak akarnak.

 

"A magunk útját járjuk"

orban3.jpg

 

Orbán Viktor vasárnapi évértékelője bőven kapott hideget-meleget az elmúlt két nap során. Számos kritikusa megjegyezte, hogy a beszéd - szokás szerint - tele volt csúsztatásokkal, féligazságokkal. Arról azonban kevesen beszélnek, ami a lényeg; a miniszterelnök legnagyobb csúsztatását néma csend övezi mindkét politikai oldalon.

 

"Már nem ülünk fel mindenféle liberális népmesének, ami az önszabályozó piacról, a jó kapitalizmusról, az Európai Unióról és a globális világrendről szól." Számomra ez volt a közel egyórás beszéd leghamisabb mondata. A motiváció elég nyilvánvaló: Orbán egy olyan jóságos állam képét vetíti elénk, amely megvédi a polgárait minden rájuk leselkedő veszedelemtől. Ezzel önmagában nincs is semmi baj, a központi hatalomnak ez lenne az egyetlen legitim feladata. Csakhogy a polgárokra leselkedő veszedelmek kimerülnek az agresszióban, a bűnözésben; ez a felismerés pedig igencsak szűk feladatkört és mozgásteret adna a mindenkori kormányzatnak. Ezért muszáj ellenségképeket festeni oda is, ahol ilyen - józan fejjel - nem igazán elképzelhető. Az önszabályzó piacot és a kapitalizmust mumusnak beállítani mindazonáltal régi trükk, immáron kétszáz éve vissza-visszatér. Ám azon kívül, hogy hamis legitimációt ad számos politikai döntésnek, nem sok létjogosultsággal bír.

 

"Az általános adócsökkentés politikája tehát bevált, mert a dagály az összes hajót megemeli." Ez az igazán szívmelengető mondat mindössze öt perccel a kapitalizmust és az önszabályozó piacot kritizáló dörgedelem előtt hangzott el. Tényleg senkinek sem tűnik fel az az ellentmondás, mely a két kijelentés közt feszül? A miniszterelnök az elmúlt hónapok során szinte minden jelentős beszédébe beleszőtte az adócsökkentés kifejezést, mégpedig azzal a körítéssel, hogy ezt tartja a kormány legfontosabb gazdaságélénkítő lépésének. Dicséretes a felismerés, azonban gondoljuk ezt egy kicsit tovább! Mi történne, ha elmennénk a falig és az adók mértékét egészen nullára redukálnánk? Gyakorlatilag megvalósulna a tiszta kapitalizmus, a tökéletesen önszabályozó piac. Orbán Viktor tehát megveregeti a saját vállát a jól csengő és népszerű (és valóban pozitív jelentéstartalmú) adócsökkentés miatt, majd elkezdi savazni az intézkedés lényegét. Nem kell közgazdaságtan professzornak lenni, hogy értsük: minden apró lépés, amely az adóterheket mérsékli, a kapitalizmus irányába mozdít; s minden ezzel ellentétes mozzanat az államot duzzasztva a szocializmust építi. Nem bonyolult.

 

Vajon mi áll mindezek hátterében? Miért beszél a miniszterelnök ilyen blődségeket, s ez miért nem veri ki a biztosítékot senkinél? Az első kérdésre könnyű a válasz. Ha a választópolgárok döntő többsége utálja a spenótot, kifizetődő olyan retorikai elemeket alkalmazni, melyek a parajfőzelék negatívumaira fókuszálnak, még akkor is, ha titokban, étkezőnk félhomályos magányában két pofára faljuk. A kapitalizmus - "hála" Marxnak, Leninnek és az összes világrontó, kommunista bűnözőnek - a mai napig rosszul csengő kifejezésnek számít.  A Kádár-emlőkön nevelkedett, idősödő, zömében vidéki Fidesz-szavazók számára könnyű eladni, hogy a szabad piac valódi fenyegetést jelent, még akkor is, ha Orbán három mondattal korábban épp az exporteredményeinkkel büszkélkedett, különös tekintettel a mezőgazdaság valóban lenyűgöző teljesítményére. (Persze, sokkal jobb ez így, mintha szóban a kapitalizmust istenítené, miközben adókat emelne és látványosan zsugorodna a hazai gazdaság.) Legalább ilyen izgalmas kérdés, hogy az ellenzék miért nem húzza a miniszterelnök orrára ezt a nyilvánvaló ellentmondást? Talán azért, mert liberálisként ugyan kritizálni kéne a szónoklatot, ám valamelyest méltatni illene a tetteket és az eredményeket? Vagy tán azért, mert kiderülne, hogy gazdaságpolitika terén éppen a kormányzat áll közelebb ahhoz, amit liberálisnak nevezünk?

 

"A magunk módján, a magunk szabályai és a magunk döntései szerint élünk." - hirdeti Orbán Viktor huszonkettedik évértékelő beszédében, s nincs is ezzel különösebb baj. Csupán azt kell látni, hogy az a bizonyos harmadik út, melyet Antall József nyomán immár harminc éve kergetünk, egyszerűen nem létezik. A miniszterelnök lelke mélyén valószínűleg még ott él a liberális ifjú, aki a nyolcvanas évek végén egyszerűen és tisztán látta a világot. Mindössze annyi történt, hogy a szavazótábora jórészt kicserélődött, s ezzel párhuzamosan a kommunikációs elemek is szükségszerűen változtak. Hitem szerint ez az oka a legtöbb ellentmondásnak, melyek szavai közt feszülnek.

"Jézus volt az első kommunista"

 

jezus_kommunista2.jpg

 

Fidel Castro híres mondását máig sokan benyelik, s úgy beszélnek Jézusról, mint egy ízig-vérig baloldali figuráról. Nyilván nem olvasták a szőlőmunkásokról, avagy a talentumokról szóló példabeszédeit; mindkettő színtiszta kapitalista tanmese. Az ellentábor álláspontja legalább ennyire megmosolyogtató. Akik a Názáretiben a konzervatívot látják, szinte kivétel nélkül a következő idézettel állnak elő: "Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni. Bizony mondom nektek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből, hanem minden beteljesedik." Meglehetősen komplex a kép, amelyet az Újszövetség elénk tár. Ha akarnánk, egészen komoly dolgozatokat tudnánk összeütni "Jézus a feminista", "Jézus az agresszív", vagy akár "Jézus a hitetlen" vezérgondolatok mentén is. Nehéz lenne tagadni, hogy a krisztusi tanítások közt elvétve akadnak kifejezetten baloldali és konzervatív elemek is. Ám ha az evangéliumok teljességét tekintjük, minden kétséget kizáróan egy liberális Jézus sziluettje rajzolódik ki.

 

Százával sorolhatnám az újszövetségi helyeket, melyek igazolják Jézus liberális attitűdjét„ ám elég lesz, ha egyetlen példabeszédébe, a konkolyról és a búzáról szóló tanmesébe belepillantunk:  "A mennyek országa hasonlít ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a földjébe. Amikor szolgái aludtak, jött az ellensége, és konkolyt szórt a búza közé, aztán elment. A vetés szárba szökött és kalászt hányt, de a konkoly is felütötte a fejét. A szolgák elmentek a gazdához és megkérdezték: Uram, ugye jó magot vetettél földedbe? Honnét került hát bele a konkoly? Az így válaszolt: Ellenséges ember műve. A szolgák tovább kérdezték: Akarod, hogy elmenjünk és kigyomláljuk? Nem – válaszolta –, nehogy a konkolyt gyomlálva vele együtt a búzát is kitépjétek! Hagyjátok, hadd nőjön mind a kettő az aratásig! Aratáskor majd szólok az aratóknak: Előbb a konkolyt szedjétek össze, kössétek kévébe és égessétek el, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe!

 

A példázat egyházi magyarázata ismert és nem túl bonyolult: Földünkön létezik gonoszság, de nem az ember dolga az ítélkezés, majd a Teremtő eldönti, hogy kit enged be országába és kit nem. Persze, lehet azon vitatkozni, hogy mit kell érteni a "mennyek országa" kifejezés alatt. A hívő keresztények egy halál utáni feltámadást vizionálnak, a magamfajta szkeptikusok pedig egy e világi Paradicsom megteremtésében gondolkodnak. Talán mindkettő lehetséges, és a krisztusi tanításban az a legnagyszerűbb, hogy ezt nem is kell eldöntenünk, hiszen mindkét ígéret bőven benne van, mégpedig egyazon recepttel. (Jézus később magyarázatot is fűz e tanmeséhez, amelyben az aratást a világ végével azonosítja, vagyis el kell ismerni: a transzcendens megfejtések sem alaptalanok.) Az mindenesetre nem kérdéses, hogy a példabeszéd türelemre és ítéletmentességre int, s ez a legtöbb egyházi prédikátort is mélyen zavarba ejti. Nem csoda, hiszen ez maga a színtiszta liberalizmus.

 

Ha egyetlen mondatba kéne összesűríteni a szóban forgó példázatot, az valahogy így nézne ki: "virágozzék minden virág", ami a szabadelvűség alapgondolata. A magyarázatot pedig maga Jézus adja: "nehogy a konkolyt gyomlálva vele együtt a búzát is kitépjétek!" Ez pedig abszolút reális veszély. A konkoly és a búza nagyon is összetéveszthető, és az emberiség a történelme folyamán - magasról téve a krisztusi intelemre - számtalanszor össze is tévesztette. Az eretnekek, a másképp gondolkodók kiirtása; a vallásháborúk kirobbantása; a házasságtörők megkövezése; a melegek bebörtönzése - napestig sorolhatnánk azokat az értelmetlen, öncélú kegyetlenkedéseket, melyek egyetlen magyarázata a puszta emberi hóbort. Valahol valaki - megfelelő hatalommal a kezében - úgy dönt, hogy számára nem szimpatikus a másik világlátása, vagy szexuális magatartása - konkolynak látja azt, ami talán a legtisztább búza - s már le is sújthat az általa kreált törvény gyilkos szigora. A jézusi álláspont világos: "gyümölcséről ismeritek meg a fát". Vagyis egészen addig, amíg egy elképzelésről, tettről, eszméről nem tudjuk biztosan, hogy másokra nézve ártalmas, nem hozhatunk róla tiltó ítéletet. A krisztusi világ leginkább egy kreatív ötleteléshez, egy brainstorming-hoz hasonló: mindenki szabadon, gátlásoktól mentesen képviselheti a lehető legelvetemültebb ideáit, terveit. Csupán egyetlen szabály létezik: senki sem mondhatja semmire azt, hogy baromság. Talán épp a legőrültebb felvetés lesz a nyerő a végén.

 

"Ne ítélkezzetek!" - int Jézus, és fura módon épp ezt, az egyik legfontosabb tanítását értik félre oly sokan. Évszázadokon keresztül úgy tett a világ, mintha ez a krisztusi intelem nem is létezne, majd ahogy felfedeztük, rögtön túl is toltuk a biciklit. Manapság léteznek olyanok, akik akár az erkölcsi/minőségi relativizmusig elmennek, s a tapintat jegyében minden buksit megsimogatnak, legyen az méltó vagy méltatlan; tehetséges vagy csapnivaló; makulátlan vagy bűnös. A legpusztítóbb jelenség az, amikor olyannyira kerüljük az ítélkezést, hogy a farkasokat - csak nehogy megbántódjanak, amiért farkasoknak neveztük őket - ott hagyjuk a bárányok között. Ez ugyanúgy jellemző a katolikus táborra, amikor az egyház eltussolja a pedofil ügyeket és a helyükön hagyja perverz papjait, mint ahogyan a baloldalra is, amely mélyen hallgat, ha az általa támogatott valamely kisebbségre árny vetül. Jézus tanítása még nyomokban sem tartalmazza ezt az eltúlzott tapintatot. Az ítéletmentesség eszméje mindössze két lényeges elemet takar. Az egyik az, hogy még véletlenül se keverjük össze a másik emberre nézve ártalmas és ártalmatlan dolgokat. Lehet véleményünk az alkoholizálásról, a szerencsejátékról, a pornóiparról, a prostitúcióról, a modern festészetről, vagy épp a heavy metal muzsikáról. Jogunk van ahhoz is, hogy e véleményünknek hangot adjunk. De nem tilthatjuk meg senkinek, hogy igyon, rulettezzen, pénzért szexeljen, vagy kétes értékű kultúrát fogyasszon. Nem süthetjük rá mindezekre önkényesen, hogy e jelenségek gyomok a világ búzaföldjén, melyeket tövestül kéne kitépni. A másik fontos szempont: Jézus a vétket tartja gyűlöletesnek, nem a vétkes személyét. S bár semmi sem olyan lényeges, mint megvédeni a többségi társadalmat az erőszakos bűnözőktől, azonban a visszafordíthatatlan büntetések is megengedhetetlenek. Nem sokat értenek a krisztusi tanításból azok, akik például a halálbüntetés visszaállítását szorgalmazzák.

 

Szóval: Jézus lett volna az első kommunista? Fidel Castro szájából jól hangzott, kreatív politikai jelmondatnak máig elmegy, ám egyébiránt bődületes ostobaság. Már csak azért is, mert a kommunizmus és a liberalizmus nem fér meg egy csónakban, még akkor sem, ha ez manapság divatos hazugságnak számít. Egyszerűen képzeljünk el egy kommunista társadalmat, amelyben minden tulajdon közös! Adjunk hozzá egy csipetnyi liberalizmust, amely megengedi a magántulajdont és nem rendeli alá az egyént semmiféle közösségi érdeknek! Mi fog történni? Azt fogjuk látni, hogy perceken belül megdől a rendszer, s ki-ki a saját pecsenyéjét kezdi sütögetni. Kialakul a piacgazdaság, vagyis a világ visszazökken a természetes létállapotába. Most játsszuk le e filmet fordítva, s induljunk a liberális piacgazdaság állapotából! Adjunk hozzá három evőkanál kommunizmust; hirdesse számos politikai erő és sajtótermék, hogy a magánérdek olyan, mint konkoly a búzaföldön, hogy tessék kommunákba, TSZ-ekbe tömörülni, s mindenki mondjon le az általa tulajdonolt dolgokról! Mi lesz a reakció ez esetben? Az égvilágon semmi. Az emberek mosolyogva legyintenek és végzik tovább a dolgukat a saját földjükön, vagy vállalkozásukban. Csakis az erőszak hozna változást, amely abszolút ellentétes a szabadelvűséggel. Muszáj látni, hogy a kommunizmus és a liberalizmus két teljesen különböző, egymást totálisan kizáró dimenzió. Jézusról persze tudjuk, hogy nemigen foglalkozott társadalomszervezési kérdésekkel, azonban tanításit ismerve leszögezhetjük: azok központjában mindig az egyén szabadsága és döntéseinek felelőssége áll. Semmi köze a marxista rémvilághoz. Van abban valami, amit Orbán Viktor a tegnapi országértékelő beszédében megfogalmazott: a szabadság bőven levezethető a jézusi filozófiából.

"A szex csak a házasság keretein belül nyújt katarzist"

beri_laszlo_renato.jpg

 

Amióta világ a világ másról sem papolok, mint hogy a keresztény vallás mennyire szürke, élettelen, mennyire nem a lényegről beszél. Béri Renátó kármelita szerzetes üde színfolt ebben a fakó, egyházi világban, s olyan témákat feszeget, melyek a legszélesebb társadalmi rétegeket érintik, beleértve a meggyőződéses ateistákat is. Teszi ezt olyan gondolati megközelítéssel és szeretetteljes attitűddel, hogy a nyitott elmével bíró hallgató egészen biztosan szimpátiával fogadja mondandóját. Házon belül persze számos támadás éri - beszédeit az ókonzervatívok rendre erős kritikával illetik - ám ez az égvilágon semmit sem vesz el meglátásainak értékéből. Sőt.

 

 A Szentlélek fuvallata érintette meg a szívünket, hogy együtt imádkozzunk. Buzgó szívvel járultunk a templomba, hogy a pap megjelölje homlokunkat a megáldott hamuval, amely emlékeztetett bennünket arra, hogy zarándokok vagyunk ezen a földön és a mi örök hazánk a mennyekben van. Az Úr kegyelme ösztökél bennünket, hogy alázatos szívvel, bátor határozottsággal kövessük mi is az Úr Jézust, aki ment Jeruzsálembe és onnan föl az Atyához…" - Körülbelül ez a fajta kenetteljes semmitmondás jellemzi az átlagos keresztény prédikációkat. Akárhányszor találkoztam hasonlóval, minden esetben az jutott eszembe, hogy ezek a reverendás fickók valószínűleg titkos fogadásokat kötnek, ki tudja a leghosszabb giccsparádét összeütni anélkül, hogy bármiféle érdemi információt szőnének a szövegbe… Béri Renátó ezzel szemben igyekszik a lényegre összpontosítani, s olyan gondolatokkal fordulni hallgatóságához, melyeknek még véletlenül sem látványos ásítozás a gyümölcse. A lélek józan mámora, avagy hétköznapi extázisaink című előadásában például kifejezetten azt a kérdést járja körül, mely mindannyiunkat foglalkoztat: miként tudunk valóban boldog pillanatokat varázsolni életünkbe. Szemben a "Szentlélek fuvallatával", a "megáldott hamuval" és az "alázatos szívvel", erről tényleg van értelme beszélni.

 

A kármelita szerzetes tökéletesen látja: boldog perceinket az extázis állapotaiból nyerjük. (Már az is valóságos parádé, hogy egy pap a földi boldogságról beszél, hát még az, hogy annak valós forrásait is megemlíti...) Azzal a gondolatával mondjuk nehéz azonosulni, mely szerint azért keressük az extázist, hogy elmeneküljünk, kiemelkedjünk a hétköznapok nyomorából. Az egészséges életvezetést egyáltalán nem ez jellemzi. Az emberhez méltó létezés arról szól, hogy alapjáraton is bitang jól érezzük magunkat a bőrünkben, s ezt a kiegyensúlyozott állapotot fejeljük meg hosszabb-rövidebb mámorokkal. Ezen túllépve: Béri Renátó helyesen értékel, amikor az extázisok különböző formáit boldog és szomorú kategóriákba rendezi. Az előbbit a katarzis, a beteljesülés, a megtisztulás jellemzi, utóbbit a visszazuhanás, a koppanás a földön, a csalódás, a megbánás. A boldog, józan mámorok közt említi a Csíkszentmihályi Mihály által flow-nak keresztelt önfeledt tevékenységeket, a játék örömét, a művészeti alkotások élvezetét, a gyermekáldás varázsát és a spirituális megtapasztalásokat. A szomorú extázisok közé sorolja a droghasználatot és a mérték nélküli alkoholfogyasztást. (Egyszer majd valaki mesélje el nekem, hogy azok, akik önpusztító életmódjukkal szakítva - immáron pozitív mámorokat kergetve - megtérnek, miért mindig a Hit Gyülekezeténél kötnek ki? Pajor Tamás, Gera Zoltán, vagy a nemrég elhunyt Gesztesi Károly... Számomra érthetetlen jelenség. Lehetséges, hogy egy szélsőséges létformát könnyebb egy másik szélsőségre váltani, mint a józan középutat keresni?)

 

Mindeddig egyet lehet érteni Béri Renátóval. Már-már úgy tűnik, hogy az egyházi és a szekuláris világkép nincs is oly messze egymástól. Mindez azonban csak addig tart, amíg a szexualitás témaköre terítékre nem kerül. Valójában mindig kínos azt látni, amikor egy felkészült, csillogóan értelmes, a világot szemmel láthatóan jól értő fiatalembernek torzítania kell a valóságon, csak mert egyháza azonnal kiátkozná, ha beleállna a színtiszta igazságba. A testiségből - mint a legelemibb extázisélményből - szintén levezethető a pozitív és a negatív forgatókönyv egyaránt. A gond abból fakad, amikor hivatalból úgy kell érvelni, mintha a kettő közti demarkációs vonal a házasság intézménye mentén húzódna. "Maga a házasságkötés, az esküvő napja és ceremóniája, és az az ünnep jó esetben nemde egy ilyen extatikus élmény, amire a pár egész életében visszaemlékezhet és táplálkozhat abból az emlékből? És itt jön be a helyesen megélt szexualitás. Az intimitásnak a pillanatai. Mivel ott a szeretet kifejezéséről van szó, és nem csupán az önkeresésről, ezért ott a szexualitás valóban megtisztító erejű." Tulajdonképpen már az sem kis dolog, hogy egy felszentelt pap pironkodás nélkül beszél a testiségről. A csalárd trükk mindazonáltal nyilvánvaló. A keresztény hitszónokok kommunikációs fogása mindig egy tőről fakad: a katartikus szex, melyben a felek valódi szerelemmel, mély intimitással és perzselő szenvedéllyel közelednek egymáshoz, minden történetben a szentségi házasság keretein belül zajlik. A negatív szcenárió, melyben csapnivaló, vagy legalábbis felejthető az élmény, amelyben a felek csak kihasználják és átejtik egymást, természetesen csakis az egyéjszakás kalandok sajátja. Miközben pontosan tudjuk, hogy ennek a kategorizálásnak semmi köze a valósághoz. A házasság intézménye önmagában az égvilágon semmit sem tesz hozzá a katarzis megszületéséhez. "A szexualitásról, a rossz értelemben vett extáziskeresésről úgy beszélek, hogy ez akkor van, olyanfajta szexualitásról beszélek itt, amelyben csak az ego számít, nem a másik személy. Amikor az illetőnek csak az a fontos, hogy neki legyen jó, és nem számít semmi más. Tehát a szexualitásnak a rossz fajta használata, mely a boldogtalan extázishoz vezet, az az, amikor ez nem a szeretetről, nem a szeretet kifejezéséről szól, hanem csupán a kielégülésről." Ebben már van valami, de azért pontosan látjuk, hogy ez a választóvonal sincs összefüggésben a házassággal. Férj és feleség is produkálhat otthon tragikusat, a testi kapcsolat az ő esetükben is simán lehet egyoldalú, öncélú, a másikat kihasználó, sőt akár erőszakos is. Ám legalább ilyen lényeges, hogy a pozitív forgatókönyv, a boldog extázis is elérhető az egyházi frigytől akár fényévnyi távolságokban is. Csupán néhány jellemző példát említenék:

  1. A SZÜZESSÉG ELVESZTÉSE - Egy kamaszfiú számára az esetek túlnyomó többségében rém kellemetlen állapot a szexuális ártatlanság. Túllenni rajta, elveszíteni a szüzesség kínzó bélyegét - elképesztően felszabadító érzés. Ha létezik valódi katarzis, úgy ez a pillanat egészen bizonyosan ilyen.
  2. FÉLRELÉPÉS - Sokak számára egy titkos viszony izgalma és szenvedélye hozza el azt a beteljesülést, amelyre mindig is vágyott. Már vagy negyedszázada történt, de még mindig a fülemben cseng egy kalandos éjszaka másnapi mondata: "Muszáj volt megtudnom, milyen érzés megcsalni a férjemet...
  3. EXTRÉMITÁSOK - Az orgiák, a többszereplős együttlétek is bőven magukban hordozzák a katartikus élmény lehetőségét, holott ezek sem igazán képzelhetők el szentségi házasság keretein belül.
  4. ÖSSZHANG - A testi szerelemből fakadó katarzis egyik legfontosabb építőköve az egymásra hangoltság. A jó szex tipikus vonása, hogy a felek szinte visszatükrözik egymás vágyát, gerjedelmét, beteljesülését. Kevés dolog ad hozzá annyit a valódi kielégüléshez, mint az a tapasztalás, hogy a másik is pont ugyanazt érzi, amit én. Hogy ez az összhang azonnal létrejön, vagy csak tíz év elteltével, arra nincs biztos recept. De aligha az ásó, kapa nagyharang fogadalmából táplálkozik.

 

Tökéletesen egyetértek Béri Renátóval: valóban léteznek boldog és szomorú extázisok. Az utóbbit a letargia és a megbánás jellemzi. Hippói Szent Ágoston még a szexualitás teljes skáláját idesorolta, amikor ismert szállóigéjét megfogalmazta, mely szerint "párzás után minden állat szomorú". Az egyházi álláspont azóta sokat változott, de még mindig nem eleget. Készséggel elismerem, hogy létezhetnek olyan szexuális kalandok, melyeket utólag szeretne az ember meg nem történtté tenni, ám bevallom őszintén, hogy széles környezetemet tekintve csak nagyon ritkán hallok ilyenről. A lányok rendszerint óvatosabbak, s még az utolsó pillanatban is tudnak nemet mondani; a fiúk pedig többnyire nem bánnak semmit sem, még a legbénább maszatolásaikat is valódi hőstettként raktározzák el.  "Igazi mondanivaló nélkül beszélni, igazi szomjúság nélkül inni, igazi vágy nélkül lefeküdni valakivel - ez a három alapvető bűn, amit a mai európai ember a leggyakrabban elkövet." - írja Popper Péter A belső utak könyve című művében. Hitem szerint ez sokkal többet elmond a helyes és helytelen extázisról, mint az a mellékkörülmény, hogy fogadtunk-e örök hűséget az érintettel. Az ifjú kármelita a pornófogyasztást is a negatív mámorok között említi. Mint mondja: "Az extázist el lehet játszani. Lehet az illúzióját kelteni annak, hogy valaki ilyen állapotban van. És azt hiszem, ezért is népszerű műfaj ez, mert aki ezt látja, mondhatja, hogy legalább nekik sikerül..." A magam részéről ezt sem érzem szerencsés érvelésnek. Ezek a mondatok olyan hatást keltenek, mintha a szexuális önkívület a való világban ritka jószág volna. Nyilván szó sincs ilyesmiről. A pornóval sokkal inkább az a baj, hogy tehetségtelen színészek hiteltelenül jelenítik meg az élményt, sokszor olyan helyzeteket hazudva izgatónak, melyek a legtöbbünk számára a legkevésbé sem vágykeltőek.

 

Egy dologban mindenesetre egészen bizonyos vagyok. Ha a kereszténység még a 22. században is létezni kíván Európában, az egyház tanítóinak és prédikátorainak - Béri Renátót követve - muszáj lesz végre a földi boldogságra koncentrálniuk. Muszáj lesz kimondaniuk, hogy mindannyian az extatikus pillanatokra vadászunk, s hogy ez így is van rendjén. Muszáj lesz belátniuk, hogy sem a miseliturgia, sem a rózsafüzér, sem a poros imakönyvek nem szolgálják megfelelően boldog extázisainkat. Muszáj lesz keríteniük még néhány tucat ilyen értelmes, csillogó szemű, két lábbal a földön járó lelki vezetőt, mint amilyet a fiatal kármelita személyében megismerhetünk.

 

"A történelem vászon, mit folyton újrafestenek"

eger.jpg

 

Január 31-én napvilágra került a módosított Nemzeti Alaptanterv, mely azóta is folyamatos viták forrása. A magam részéről azt érzem, mintha a kormányzat kezdené megérteni, hogy az oktatáspolitika jelenti működésének egyik leggyengébb láncszemét, s mintha valamelyest hallgatni kívánna a korábbi kritikus hangokra. A csökkenő óraszámok és - egyes tárgyak kapcsán - a csökkenő tananyagok mindenképp üdvözlendőek. Iskoláskorú gyerekeimet tekintve pontosan érzékelem, mennyi felesleges ökörséggel tömik a diákok fejét, s örömtelinek gondolom, ha ezt a kormányzat is kezdi belátni. Ám hiába a pozitív változások, a sajtóvisszhangok alapján azt gondolná az ember, hogy az álláspontok nemhogy közelednének, de mintha egyre távolabbra kerülnének egymástól.

 

A legzajosabb reakciók a történelemoktatás kapcsán érkeznek. A Történelemtanárok Egylete vasárnap este meglehetősen kritikus hangvételű állásfoglalást adott ki, melyet Rétvári Bence, a KDNP alelnöke hajmeresztőnek titulált. Kíváncsi voltam, mi okozza ezt a látszólag komoly nézeteltérést.

 

Rétvári Facebook posztja szerint a TTE az szeretné, hogy "ne nevezzék 1956-ot a nemzet forradalmának! (6. pont)" Ezzel szemben az állásfoglalásban a következő szerepel: "1956, 'a nemzet szabadságharca'- ebben az esetben a NAT milyen nemzetfogalmat használ, ekkor is beleérti a határon túl élő magyarokat?" Nyilvánvaló, hogy a KDNP alelnöke jócskán csúsztat. A Történelemtanárok Egyletének felvetésével sokkal inkább az a gond, hogy teljesen marginális kérdést feszeget; mondhatni, az alapoktatás szintjén ez lényegtelen, inkább csak amolyan kötekedésnek tűnik. Az, hogy 1956-ot a Rákosi-féle diktatúrával és a szovjet megszállással szembeni szabadságharcnak nevezzük, alapvető és tényszerű; s mint ilyen, morális értelemben szent is. Ez volna a lényeg. Ha ez nem hangzana el az iskolaórákon, valójában semmi értelme sem volna a történelemtanításnak.

 
Rétvári felháborodásának második gyújtószikrája: "Ne nevezzék a Kádár-rendszert diktatúrának! (6. pont)" Ilyenről sincs szó a TTE által megfogalmazott kritikában. Helyette ez szerepel: "A kádári diktatúra a Kádár-rendszerben nem differenciált történelmi képet fogalmaz meg, kihagyva a Kádár-korszak más aspektusú (puha diktatúra, gulyáskommunizmus stb.) megközelítését." A Történelemtanárok Egyletének megjegyzése - megítélésem szerint - tökéletesen helyénvaló. Valóban fontos látni azt, hogy a diktatúrának milyen fokozatai léteznek, létezhetnek. (Pont a kormányzópártok számára volna különösen életbevágó e differenciált történelmi kép felvázolása és megértetése, hiszen őket vádolják oly sokan azzal, hogy diktatúrát építenek.) A Kádár-rendszer kapcsán kiváltképp lényeges mindez, hiszen ezt a világot pont az a felismerés tartotta életben, hogy a kemény elnyomást nem bírjuk, de a langyos gulyáskommunizmust egész jól elviseli a magyar lélek. Persze, ha ebből az jön le, hogy a tanárok pozitív példaként mutatják be a Kádár-érát, úgy megint csak csúnya öngólt lövünk.


"Nem pozitív, hanem kritikus nemzettudat kell! (5. pont)" - így a harmadik vádpont, s ennek kapcsán legalább annyi leszögezhető, hogy ezúttal Rétvári Bence sem beszél félre, valóban ez áll az ominózus állásfoglalásban. A magam részéről egyébiránt tökéletesen egyetértek a TTE felvetésével. Szemben a szabadsággal, mely egyetemes és megkérdőjelezhetetlen morális érték - és ennek fényében 1956 és a Kádár-világ megítélése sem kérdéses -, a pozitív nemzettudat egy tökéletesen szubjektív fogalom; mindenkinek jogában áll negatívan tekinteni a szülőföldjére, vagy akár a családjára, sőt önmagára is. A hazaszeretet nem kikövetelhető és nem is érdemes erőltetni. Minden magára valamit is adó ember olyan lakókörnyezetet választ, amely megfelel a saját szükségleteinek, s attól még nem válik gonosztevővé, ha Ózdról Miskolcra, Budapestre, vagy Buenos Airesbe költözik. Az pedig egészen nyilvánvaló, hogy pozitívan fogunk viszonyulni ahhoz a lakóhelyhez és közösséghez, melyet mi magunk választottunk szabad akaratunkból. A kritikus nemzettudat ugyanakkor kifejezetten hasznos. Önmagunkat is érdemes kritikusan szemlélni, még úgy is, ha alapvetően pozitív az énképünk.

 

"Ne legyen a normakövetés ideológiai alap! (5. pont)" - Nos, itt is muszáj egyetérteni a Történelemtanárok Egyletével. Ha van olyan, amit feltétlenül meg kell tanulnunk az emberiség sok ezer éves históriájából, az pont az, hogy még véletlenül se álljunk be az együtt bégető, önálló gondolatoktól mentes birkák táborába. Minden történelmi katasztrófa ebből származott, mióta világ a világ.


És végül: "Vállalhatatlan, hogy Dobó Istvánt hősnek nevezik! (10. pont és Népszava interjú 2020. február 3.)" Ezzel szemben a TTE állásfoglalásában mindössze egyetlen kérdés szerepel: "A török korszakban csak 'a török háborúk hősei'-ről emlékezzünk meg?" A hivatkozott Népszava-cikk már valamivel bővebben fejtegeti a problémát: "A törökkel folytatott háború magyar katonáit, harcosait hősökként emlegeti a szöveg, vagyis automatikusan minősíti is őket, nem hagyja meg a szabadságot, hogy a diák jusson el a megfelelő következtetésekre." Bár Rétvári Bence ezúttal is nagyot csúsztat, ideológiailag ezúttal vele kell egyetértenem. Tekintve, hogy minden fegyveres konfliktus közül kizárólag az önkéntes alapon megnyilvánuló önvédelem és honvédelem az, amely erkölcsileg elfogadható, az Oszmán Birodalommal vívott csatározásainkban egyértelműen mi vagyunk a jófiúk, s a török az agresszív fél. Ebből kiindulva nem juthatunk más következtetésre, mint hogy a győztes honvédők valódi hősök, különösen, ha brutálisan erős támadót sikerül megfékezniük. Bevallom őszintén, hogy a történelemtanárok felvetését nem is igen értem. Kikről kellene még megemlékezni? A hódoltság területén senyvedő, túlélésre játszó, kiszipolyozott települések lakóira? Vagy könnyet kéne ejteni az elesett török katonákért? A Népszava-cikkel már lehet mit kezdeni, s magam is kívánatosnak tartom, hogy a diákok leszűrjék és bensőségesítsék az alapvető morális tanulságokat. Ugyanakkor piszok nagy baj van, ha bármelyik tanuló eltérő, alternatív  következtetésre jut. Azon persze érdemes elgondolkodni - s akár órai beszélgetés témájává is tenni -, hogy mit bír el az ember, s melyek a helyes döntések kiélezett helyzetekben. Hogy megéri-e az életünket kockáztatni a szabadságért, vagy jobb csendben behódolni. (Hasonlóképpen: érdemes-e Rákosi ellen lázadni, s kifizetődő-e ugyanez a Kádár-érában?) Adekvát kérdés lehet az is, hogy van-e létjogosultsága az önfeláldozásnak egy kilátástalan konfliktusban. Ám annak megkérdőjelezése, hogy hősnek nevezhetjük-e egy honvédő csata túlerőt feltartóztató győzteseit - kifejezetten ostobaságnak tűnik.

 

"A történelem az élet tanítómestere" - vallja az ismert latin szállóige, melyet a gimnázium minden évében mottóként véstünk a törifüzet nyitóoldalára. Valójában ez volna a lényeg. Kizárólag azért érdemes történelmet tanulni, hogy megértsük az emberi cselekvések belső motivációit; az állam és az egyén folyamatos birkózását; valamint mindezek morális alapvetéseit. Egy patrióta szemléletű oktatásban mindig minden a nemzet fogalma köré épül. A baloldali mentalitás mindig az elnyomásra, s az áldozatokra fókuszál. Mindkét attitűdben van érték, ugyanakkor mindkettő torzítja is a valóságot, már a használt fogalmak szintjén is. Egy közös vonás azonban mindkét megközelítésben fellelhető: az állam szerepét itt is, ott is megkérdőjelezhetetlennek, s alapvetően pozitívnak ítélik. A patrióták pátoszos hangvétellel beszélnek a nemzetállamról, míg a balosok az elnyomottak megsegítőit szeretik látni a központi a hatalomban. Olyan iskolai történelemkönyvet még nem látott a világ, melyben a szerzők megkérdőjelezik, avagy a diák gondolati szabadságára bízzák az állam létjogosultságának, illetve hatalmi körének kérdéseit. A magam részéről akkor lennék elégedett, ha a Történelemtanárok Egylete nem csupán a nemzeti identitás előtérbe helyezését reklamálná, hanem - tanulva az élet tanítómesterétől - magát az államot is kellő szkepszissel és kritikával kezelné. Mert akárhogy is, a világtörténelem szinte minden borzalmáért - a háborúkért, a népirtásokért, a vérgőzös diktatúrákért - mindig valamiféle birodalmi törekvés a felelős. Lehet és kell is hibáztatni Nérót, Robespierre-t, Sztálint és Hitlert is. Ám mindegyik egy-egy állam nevében, egy-egy államgépezettel a háta mögött cselekedhetett. Jó lenne néha erre is kitérni.

 

"Tökéletes világ sosem volt, sosem lesz"

kresz.jpg

 

„Sem az ész, sem a hit nem ígéri bármelyikünknek, hogy valaha is létezni fog tökéletes világ. Nem létezik. Állandó várása, a lehetőségével és közelségével való játék a legkomolyabb fenyegetés politikánk és társadalmunk számára, mert szükségszerűen származik belőle az anarchista lelkesedés. A pluralista demokrácia fennmaradásához, vagyis az emberileg lehetséges mértékű igazságosság fejlődéséhez és fennmaradásához nélkülözhetetlen, hogy újra megtanuljuk a tökéletlenség elfogadásának merészségét és az emberi dolgok állandó veszélynek kitettségét. Csak azok a politikai programok erkölcsösek, amelyek ezt a bátorságot élesztgetik.” - írja Joseph Ratzinger A közép újrafelfedezése című könyvében. Nagyrészt igaza van az egykori pápának. Bár az emberiség egy sor régi problémát megoldott (járványok, állandó háborúk, éhínség), egy sor újabb gonddal kell szembenéznünk (klímaváltozás, túlnépesedés, vagy most épp a koronavírus), illetve léteznek olyan nehézségek is, melyekkel talán sohasem fogunk tudni végleg leszámolni (rosszakarat, bűnözés). Amikor tehát tökéletes világról elmélkedünk, semmi esetre sem egy rózsaszín utópiát kergetünk, melyben békésen legel egymás mellett bárány és oroszlán. Ám arról azonban kár volna lemondani, hogy a meglévő tökéletlenségeink figyelembevételével megtaláljuk a lehető legjobb társadalomszervezési, együttélési formákat. Hogy ilyenek létezhetnek, arra nagyszerű mintául szolgál az autós közlekedés, illetve a KRESZ, a maga világos és egyértelmű előírásaival; szimpla és logikus alapelveivel.

 

Mit is tudunk a Közúti Rendelkezések Egységes Szabályozása kapcsán? Először is azt, hogy általános érvényű. Tökéletesen mindegy, hogy Suzukiról, vagy BMW-ről; kisautóról, vagy nagyról; szenegáli sofőrről, vagy japánról; férfiről vagy nőről van szó - egyik sem élvez sem előnyt, sem hátrányt a hétköznapi forgalomban. Ez egy olyan szegmense a létezésnek, ahol tökéletesen megvalósul a törvény előtti egyenlőség. (Kizárólag a megkülönböztető jelzést használó gépjárműveknek jár az elsőbbség, s ennek morális alapját - különösen, ha életmentés a cél - nem sokan vitatnánk.) Természetesen a közlekedésben résztvevőknek minden joguk megvan arra, hogy diszkriminatív módon viselkedjenek. Mindenkinek a magánügye, hogy azokban a helyzetekben, amelyekben az udvariasság dönt, kivel lesznek előzékenyek, s kivel kevésbé. Vannak, akik szívesen maguk elé engedik a nőket, a férfi vezetőkkel azonban nem kivételeznek. Mások hátrányos megkülönböztetésben részesítik a teherautókat, a drága sportkocsikat, vagy épp a pofátlanul betolakodni igyekvőket. Szívük joga.

 

Lényeges szempont az is, hogy a közlekedés valójában egy anarchista társadalmat modellez. Nincsenek uralkodók, vagy politikus törvényhozók, akik lényükre-kedvükre formálnák a játékszabályokat, avagy beleszólnának a napi működésbe. Amíg nem történik baleset, vagy egyéb váratlan fennakadás, addig semmi szükség felsőbb hatalomra; mindenki szabadon, önállóan jön-megy, amerre csak szeretne. Vegyük észre azt is, hogy ez a fajta anarchisztikus működés még véletlenül sem jelenti azt, hogy nem léteznek szabályok, így nem eredményez káoszt sem. Ebben nagy szerepet játszik az is, hogy a KRESZ egy olyan nyelv, amelynek minden eleme egyértelmű jelentéstartalommal bír. Itt nincs helye a kamunak; nem hivatkozhatunk sem a divatra, sem a közúti forgalom evolúciójára. Szemben a beszélt nyelvvel, melynek szavait - sajnálatos módon - teljesen önkényesen torzíthatjuk a saját érdekeinknek megfelelően, a tábla, amely tegnap még arra figyelmeztetett, hogy elsőbbséget kell adnunk, ma sem fog mást jelenteni. Mindezekből fakadóan a közlekedés terén megvalósulni látszik az ideális világ: az ún. éjjeliőr típusú állam, mely csakis akkor jelenik meg, ha probléma adódik, egyébként láthatatlanul meglapul a háttérben.

 

Jóllehet a KRESZ szabályai szigorúak, ám - normál esetben - sohasem öncélúak. Nem szólnak bele, hogy kit ültethetünk az autónkba, hogy milyen zenét hallgassunk vezetés közben, vagy hogy lógathatunk-e rózsafüzért a belső visszapillantó tükörre. Gyakorlatilag minden előírás egyetlen szempont köré épül: ne okozzunk sérülést vagy kárt másoknak. Ha jobban belegondolunk: mindannyian, akik autót vezetünk, valójában potenciális gyilkológépek vagyunk. Ilyen értelemben veszélyesebb a világunk, mint annak idején, amikor még karddal az oldalunkon jártunk. A többi ember védelme ad magyarázatot a sebességkorlátozásra, az alkoholtilalomra, de még a biztonsági öv kötelező használatára is. (Balesetnél az autóból kirepülő test további baleseteket okozhat, így nem csupán önmagunkat védjük az övvel.) Természetesen ha rendelkezünk egy saját birtokkal, annak határain belül tajtrészegen is száguldozhatunk, még akkor is ha nem tűnik igazán okos ötletnek. Persze, nem vitás, hogy a közlekedési szabályokat is lehet nemtelen célokra használni. Láttunk már indokolatlanul kirakott sebességkorlátozó táblát, mely kizárólag a bírságolás lehetőségét szolgálta. Láttunk már - illetve éppen hogy nem láttuk - út menti fa lombjában elvesző megállni tilos táblát, vagy erősen megkopott útburkolati tiltó jeleket. (A fővárosi működtetésű Paskál strand előtt például hosszú éveken keresztül üzemszerűen büntettek az önkormányzat közterület-felügyelői, ahelyett, hogy egy jól látható sárga festékcsíkkal jelezték volna, hogy az adott helyen tilos a parkolás.) Ám ez mind csupán vadkeleti vadhajtás. A Föld kulturáltabb részein nem játszanak kész átverés show-t az autósokkal, minden szabály egyértelmű és transzparens. Londonban imádtam, hogy az útburkolati feliratok milyen profin kiszolgálják a közlekedőket.

 

london3.jpg

LONDON, EGYESÜLT KIRÁLYSÁG

 

india.jpg

HAIDARÁBÁD, INDIA

 

nairobi.jpg

 NAIROBI, KENYA

Ha már kis hazánk határain túlra tekintünk, érdemes eltűnődni azon, hogy a közlekedés alapvetően anarchisztikus jellege milyen világot teremt a világ különböző szegleteiben. India városaiban például - európai szemmel tekintve - totális káoszt látunk: útjelzések sehol, gyalogosok és haszonállatcsordák annál sűrűbben. Afrika nagy részén hasonló a helyzet. Európa déli tájain még erősen érezni a mediterrán vérmérsékletet: Nápolyban sokszor olyan érzése van az embernek, mintha nem is ezen a kontinensen járnánk. Ezzel szemben Ausztria vagy Svájc maga a mérnöki rendezettség, s az autósokat is a nagyfokú előzékenység jellemzi. Úgy tűnik, hogy a közlekedés képe remek lakmuszpapírként funkcionál egy-egy társadalom tudati szintjét tekintve. Érthető, ha Joseph Ratzinger - és rajta kívül még sok millió más ember - aggályosnak tartja az "anarchista lelkesedést" a földlakók jelenlegi, átlagos szellemi nívóján. Ám alig hiszem, hogy Svájcban rendőrt kéne állítani minden egyes ember mellé, mert különben elvétenék az irányt. És alig hiszem, hogy az idő előrehaladtával Nairobi atmoszféráját céloznánk, s nem Genfét.

 

Az autós közlekedés legszembetűnőbb tanulsága mindazonáltal mégiscsak az, hogy kitűnően láttatja, miként néz ki az emberi együttműködés egy önkéntes alapon működő társadalomban. Sokan az állam legfontosabb szerepének az elesettek támogatását tartják, s a központi hatalomban látják az egyetlen zálogát annak, hogy senki se maradjon az út szélén. Ez a gondolkodásmód mindig abból indul ki, hogy az ember végtelenül romlott; hogy atomizált a társadalom; hogy mindenki magasról tesz a rászorulókra. Sanszos, hogy Joseph Ratzinger is így tekint az emberiségre (különben nem tartaná ördögtől valónak az "anarchista lelkesedést"). A valóság ezzel szemben egészen mást mutat. Idősek, betegek, fogyatékkal élők a jóléti állam megjelenését megelőzően is bőven akadtak, s társadalom jellemzően elhordozta őket. A családok, a kisközösségek, az egyházak, a civil szervezetek, vagy épp a különböző szeretetszolgálatok ezt a funkciót képesek nagyszerűen ellátni, s a történelem során egészen sokáig meg is tették. A különbség mindössze annyi, hogy manapság alanyi jogon jár a jólét mindenkinek. Tökéletesen mindegy, hogy kedvesek vagyunk, vagy mogorvák; civilizáltak, vagy barbárok; szeretetteljesek, vagy gyűlölködők. Léteztek idők, amikor a túlélés záloga volt a kulturált magatartás és a közösségi szellem. Éppen a piedesztálra emelt, segélyekkel és alapjövedelemmel operáló jóléti állam az, amely atomizálja a társadalmat, kitermeli az antiszociális figurák egész hadát és konzerválja a civilizálatlan viselkedésformákat. S teszi mindezt arra hivatkozva, hogy az emberiség gonosz, és nem törődik a bajbajutottakkal. A fura az, hogy az autós közlekedést látva egyáltalán nem ezt tapasztaljuk. Elképesztően ritka az, hogy valaki balesetet szenved, s nem érkezik villámgyors segítség. De nem is kell drámai helyzeteket keresnünk, elég, ha csak a cipzár-elvre, vagy fésű-szabályra gondolunk. Dugóban ülünk és elfogy a sávunk. Órákig szobrozhatnánk az adott helyen, ha mindenki érzéketlen tuskó volna. A valóság ezzel szemben az, hogy az egymást segítő, íratlan szabály nagyon is működik: mindenki beenged maga elé egy-egy autót. S teszi ezt úgy, lehetősége sincs felmérni, hogy akivel előzékeny volt, az mennyire jó ember; s esélye sincs arra, hogy valaha is visszakapja ugyanezt a gesztust ugyanattól a sofőrtől. Több mint huszonöt éve vezetek, s azóta nap mint nap megtapasztalom, mennyire odafigyelünk egymásra.

 

A gesztusokat rendszerint gesztusokkal háláljuk meg, így van ez a közlekedésben is. Ha udvariasan beengednek, egy intéssel, vagy a vészvillogóra nyomva megköszönjük a kedvességet. Igen ám, de mi történik, ha mi vagyunk előzékenyek, s a másiktól nem érkezik semmiféle visszajelzés? A legtöbben morcosakká, vagy kifejezetten dühössé válnak ilyenkor. Ez érthető, ugyanakkor tökéletesen felesleges reakció. Ha a szomszédunk mutatna hálátlanságot - akivel jó eséllyel húsz év múlva is egymás mellett lakunk majd -, olyankor volna értelme elraktározni az információt, s dönthetnénk úgy, hogy neki többé nem teszünk semmiféle szívességet. Ám egy közlekedési szituációban ez a szempont fel sem merülhet. Soha többé nem találkozunk a másikkal, így fel kéne ismernünk, hogy reakciónk pusztán önmagunknak szól. Az adott autóssal való emberi együttműködésre nincs hatásunk, így kizárólag a saját elménk belső játékáról van szó. Nyilvánvalóan a legjobb reakció az, ha megrántjuk a vállunkat, s tudatosítjuk magunkban: ez nem minket minősít, hanem a másikat. Az ilyen esetek pazarul szolgálják azt a célt, hogy örökre bevéssük: ne várjunk hálát soha senkitől! Ha a másik köszönetet mond, az jó érzés. Ha nem, azzal nincs semmi dolgunk. Pár napja történt, hogy a pesti rakparton beengedtem valakit magam elé. Még egy villantással jeleztem is, hogy szabad a pálya. A hálajelzés elmaradt, ám a magam részéről nem különösebben bánt az ilyesmi. Ugyanakkor elkezdett szemerkélni az eső. Igyekeztem bekapcsolni az ablaktörlőt, ám véletlenül ismét a bal karhoz nyúltam, s ezzel újra rávillantottam. Rögtön érkezett a vészvillogós gesztus, s én úgy szégyelltem magam, mint csak nagyon ritkán. Mintha kierőszakoltam volna a köszönetnyilvánítást...

 

"Tökéletes világ sosem volt, sosem lesz" - állítja az egykori pápa, s valójában értjük is, miért gondolkodik így. Semmi sem rontaná úgy a katolikus bizniszt, mintha képesek lennénk megteremteni a földi mennyországot. Mert onnantól kezdve ugyan ki vágyakozna az általuk kínált, ködös túlvilágra? Az autós közlekedés persze nem maga a Paradicsom. Arra azonban megfelelő mintául szolgál, hogy képesek vagyunk az önkéntes együttműködésre, s ezzel ha nem is tökéletes, de egészen élhető világot teremteni magunk körül.

 

"Értjük, mit jelent a szó"

scrabble2.jpg

A legtöbben szenvedélyesen kutatjuk az igazságot. Rendíthetetlenül hiszünk abban, hogy létezik valamiféle átfogó, egyetemes morál, mely megbízható iránytűt nyújt jó és rossz kapcsán. Csupán egyetlen dologról feledkezünk el. Ahhoz, hogy egyáltalán diskurzust folytathassunk az erkölcsről, legelőször is tisztáznunk kéne a szavak jelentését.

 

Ha végignézünk a történelmen, azt látjuk, hogy mindig is létezett olyan hatalmi érdek, melynek jól jött, ha a beszélt nyelv felkavarásával bábeli zűrzavart teremthet. (Milyen praktikus is az Ószövetség... mennyi jó tippet ad az emberiség elnyomására...) Rögtön ott a vallás, a maga öncélú szakzsargonjával. A középkorban előszeretettel használták az ERETNEK, a HITETLEN, a BOSZORKÁNY kifejezéseket. Ezek legfontosabb ismérve, hogy nincs egzakt definíciójuk. Elég csak ráfogni bárkire, s már mehet is a máglyára. Hiszen ami nincs pontosan körülírva, az ellen védekezni sem lehet... A szörnyű az, hogy az egyház a mai napig ebben a ködösítésben utazik. A papság ősbűnről, áteredő bűnről és főbűnökről beszél, miközben ezeknek saját bevallásuk szerint sincs semmi közük a tényleges bűnökhöz. (Arra persze jók, hogy alapot adjanak a permanens lelkifurdaláshoz.) Így miként lehet egzakt moralitást képviselni és hirdetni? A fogalmi zavarkeltés gyakorlatát természetesen a végtelenül demagóg kommunista propaganda is magáévá tette. REAKCIÓS, ELLENFORRADALMÁR... volt ezeknek bármiféle konkrét jelentéstartalma? Alig hiszem.

 

Elképesztően szerencsések vagyunk, hogy a 21. században élhetünk, szabadon kommunikálva, mindenféle elnyomó hatalom nélkül. Természetesen ma is léteznek olyan törekvések, hogy egyes szavak, gondolatok, eszmék lehetőleg meg se jelenjenek. Egyes közösségi oldalakon automata cenzúra működik, mely tiltja bizonyos kifejezések használatát. Mindezekkel talán még együtt is lehet élni, hiszen a saját felségterületét mindenki úgy uralja, ahogy neki tetszik. Azt viszont végtelenül károsnak, sőt pusztítónak gondolom, amikor hagyjuk, hogy bizonyos kifejezések elveszítsék eredeti értelmüket, s gyakran egészen más, akár tökéletesen ellentétes jelentéstartalommal éljenek tovább. Ezek egyrészt nem véletlen folyamatok, hanem - hitem szerint - nagyon is tudatos szándékok eredményei; másrészt tökéletesen alkalmasak arra, hogy az emberek elbeszéljenek egymás mellett, így a konszenzus, a társadalmi béke puszta lehetősége is elvész.

 

Bár a mainstream gondolkodás szerint Isten halott, mégis mintha valamiféle új vallásosság szivárogna vissza a közbeszédbe. A szólásszabadság klasszikus, liberális eszméjét lassan felváltja a tapintat mindenek felett álló szentsége, s a felekezet már meg is szülte a maga ködös jelentésű szitokszavait: GYŰLÖLETBESZÉD, VERBÁLIS BÁNTALMAZÁS, TESTSZÉGYENÍTÉS. Az ideológiai háttér - mi sem természetesebb - a felszínen megvetett és elutasított tekintélyelvű vallásokból került átmentésre, s abban a morális nonszenszben gyökerezik, hogy tettek nélkül, puszta szavakkal is lehetséges bűnt elkövetni. Az új vallás azonban nem áll meg e ponton, hanem fenntartja magának a jogot, hogy a régi, jól bejáratott kifejezéseket is kisajátítsa és új jelentéstartalommal ruházza fel. Azelőtt, ha RASSZIZMUS-ról beszéltünk, egyes rasszok hátrányos megkülönböztetését értettük alatta. Mára ez a jelentéstartalom erősen felhígult. Manapság elég az, ha egy népcsoport kapcsán nem a legtrendibb kifejezést használjuk, máris kiérdemeltük a rasszista jelzőt. Negyven évvel ezelőtt Magyarországon a NÉGER kifejezés tökéletesen szalonképesnek számított. Vitár Róbert még simán tudott meccset közvetíteni az Afrika Kupáról úgy, hogy "a fekete fiú vezeti a labdát..." Aztán valamiért úgy gondolták, hogy ezek sértők, s a korszellem megállapodott a SZÍNES BŐRŰ kifejezésnél. Idővel ezt is szalonképtelennek minősítették, s jelenleg az AFROAMERIKAI számít elegáns és megengedhető formulának, s talán csak idő kérdése, hogy ez is lecserélésre kerüljön. Ám ez még a legapróbb probléma - valójában tényleg nem nagy ügy, ha igyekszünk az adott korszellemnek megfelelő legcizelláltabb kifejezéseket használni. Sokkal jelentősebb gond az, hogy ma már nyílt rasszizmusnak számít az is, ha egy adott népcsoportot negatívan érintő statisztikai adatot, kutatási eredményt, tudományos tényt megemlítünk. Hasonló a helyzet a HOMOFÓBIA, a XENOFÓBIA, vagy épp az ISZLAMOFÓBIA kapcsán.

 

Talán nincs is a világon még egy olyan szó, melynek jelentése az idők során annyit változott, mint a LIBERALIZMUS. A kezdet kezdetén ez a kifejezés természetjogi gondolkodást jelentett, s elkötelezettséget az alkotmányos jogállam, az önszabályozó piac, a sajtó- és véleményszabadság, valamint a vallási tolerancia mellett. Ma már ettől fényévekre járunk. A mögöttünk hagyott húsz évben a liberalizmus nevében ezen alapértékek csaknem mindegyikét tiporták már páros lábbal. Persze, nincs ebben semmi meglepő. Az intézményesült kereszténység, mely a szavak szintjén Jézus tanításából építkezik, kétezer éves történelme során megszámlálhatatlanul sokszor hajította kukába az evangéliumok szellemiségét, mi több: a mai napig képtelen búcsút inteni az azzal tökéletesen összeegyeztethetetlen dogmarendszerének. Jézus neve azonban jól cseng, így üres marketingelemként továbbra is használja az egyház. Valami hasonló történik a liberalizmussal is: maga a kifejezés még hordoz némi szentséget és emelkedettséget, így sokan illetik magukat a liberális jelzővel, de a többség már az eredeti jelentéstartalom nélkül, vagy azzal ellentétes attitűddel. Az első pofont a BALLIBERÁLIS jelző megszületése jelentette, mely valójában fából vaskarika; az önszabályzó piac gondolata legalábbis azonnal az ördögé lesz, idővel pedig a természetjogi gondolkodás és a véleményszabadság is feledésbe merül. Az újabban használatos NEOLIBERALIZMUS kifejezés pedig nem egyéb, mint puszta kommunikációs füstbomba. Senki nem tudja, mit jelent, hogy miben tér el a klasszikus liberalizmustól, hogy mennyiben idomul a baloldali, államista gondolkodásmódhoz. Röviden: a mai mainstream közbeszéd úgy használja a liberális kifejezést, ahogyan az egyház Jézus nevét - puszta hívószóként, majdhogynem tartalom nélkül.

 

Ha van valami, ami igazán értelmet ad a létezésnek, az a folyamatos fejlődés. Az emberi tudat egyre magasabb és magasabb szintekre való felkapaszkodása és az ebből fakadó, a szemünk láttára zajló társadalmi evolúció. Minden jóérzésű embert örömmel tölt el, hogy ma már nem alkalmazunk rabszolgákat az ültetvényeken; hogy a nők is rendelkeznek választójoggal; hogy a melegeket nem zárjuk börtönbe a szexuális orientációjuk miatt. Kultúránk evolúciója természetesen a nyelvünket is érinti: az új jelenségek új kifejezéseket szülnek, míg számos régi szó lassan kikopik a köztudatból. (S bár a világ legtöbb nyelvéhez képest a magyar meghökkentően stabilnak és állandónak tűnik, azért fura volna, ha a 21. században Csokonai beszédmódjában szólalnánk meg, még akkor is, ha tökéletesen megértenénk egymást.) Talán ortodoxnak tűnik a felvetés, ám a magam részéről ragaszkodnék ahhoz, hogy a lényeges kifejezések jelentéstartalmát őrizzük meg változatlan formában. Szívem szerint leginkább egy olyan világban élnék, ahol a szavak értelme mérnöki pontossággal meghatározható. Akár a színek esetén - ha galambszürkét mondok, akkor a kommunikációban résztvevő minden szereplő számára egyértelmű lehet, hogy a RAL skála szerinti 5014-es árnyalatra gondoltam:

 

ral_3_li.jpg

 

Mit bánom én, ha az unokáim már nem ismerik a lajbi, az ujjas, vagy épp a szűr szavakat! De ha az olyan lényeges fogalmak jelentése kapcsán sincs konszenzus, mint a BŰN, a SZABADSÁG, a KORRUPCIÓ, a SZEGREGÁCIÓ vagy épp a LIBERALIZMUS, azzal csupán káoszt és erkölcsi relativizmust teremtünk. Az egyértelműség hiányában képtelenség jóról és rosszról beszélni, s lehetetlen megállapítani, hogy az egyes korok és filozófiák miként viszonyulnak egymáshoz; hogy a jelenkor egyes irányzatait progressziónak, avagy zsákutcának kell tekintenünk. Ez csak arra jó, hogy táptalajt adjon a demagógiának, s lehetőséget a politikusoknak a folyamatos mellébeszélésre. Persze, ez is lehet cél, de gyanítom, hogy a legtöbben nem ebbe az irányba tekernénk a történelem kerekét.

 

"A testszégyenítés elfogadhatatlan bűntett"

schobert_norbi.jpg

 

Esküszöm, hogy a falat kapartam, amikor az ATV Egyenes beszéd című műsorát néztem, Schobert Norbi és Szentesi Éva vendégszereplésével. Valószínűleg naiv vagyok, és egészen biztosan ritkán kalandozom erre a csatornára, de eddig szentül meg voltam győződve arról, hogy a képmutatásnak ez a szintje még nem érte el kis hazánkat. Döbbenetes volt végighallgatni ezt a diskurzust, különösen a műsor címének fényében.

 

Az előzményeket ismerjük: Norbi hangot adott azon gondolatának, mely szerint a házaséletet tönkreteheti, ha a nők szülés után elengedik magukat, s nem nyerik vissza eredeti formájukat. Elmondta, hogy a férfiak többsége nem tartja szexinek, amikor a 78 kilósra hízott felesége döngő léptekkel érkezik a hálószobába. Ezen aztán jól bepöccent az ország népe, így napok óta mást sem hallunk, hogy ilyet nem lehet, hogy ilyet nem szabad, hogy ez aztán skandalum. 

 

Valójában már maga a szó, a "testszégyenítés" is egy vicc. Egyesek a "kövéralázás" kifejezést használják, amely sokkal kifejezőbb és célszerűbb. A cél pedig nem egyéb, mint megteremteni a sértődés lehetőségét. Az a Napnál is világosabb, hogy a fitneszguru az égvilágon senkit sem alázott meg. Az ugyanis nem így működik. A megszégyenítés - amelyet természetesen minden jó szándékú ember kerülni igyekszik - alapvető vonása, hogy konkrét személyre irányul. Mindannyian emlékszünk még az általános iskolás tornaórákra, ahol a túlsúlyos gyerekektől is ugyanúgy elvárták, hogy felmásszanak a rúdon, vagy épp a kötélen. Szegények csak álltak, s nézték, ahogy a többiek villámgyorsan a plafonig küzdik magukat, majd a látszat kedvéért ők is tettek pár hitehagyott kísérletet... borzasztóan sajnáltam őket, hogy ezt végig kell csinálniuk, a többi gyerek hangos röhögésétől kísérve. Ezúttal azonban szó sincs ilyesmiről. Schobert Norbi általános értelemben beszél egy valós problémáról. Aki ezen megsértődik, az egészen komoly pszichikai problémákat tudhat magáénak. A valóság az, hogy mindannyian tele vagyunk testi hibákkal, és egyikünk sem boldog, ha ezeket felemlegetik. A kis mellű nők nem szívesen szembesülnek azokkal a felmérésekkel, melyek arról árulkodnak, hogy a férfiaknak a közepes és a kifejezetten nagy keblek jönnek be inkább. De jelenti-e ez azt, hogy az érzékenységükre hivatkozva be kell tiltani minden ilyen jellegű kutatást? Az alacsony férfiak rosszul vannak attól, hogy a nők számára a magas srácok a vonzóbbak. Velük mit kéne tenni? Hazudjuk a szemükbe, hogy ők is ugyanolyan jó eséllyel indulnak egy 175 centis nő meghódítására, mint kosaras barátaik? (És akkor még a kopaszodó nőkről és a kis pöcsű férfiakról még nem is szóltunk.) Ráadásul ezek mind olyan adottságok, melyek természetes úton nem megváltoztathatóak, szemben a túlsúllyal, mely az esetek döntő többségében abszolút kezelhető.

 

A kedd esti riportnál csak kapkodtam a fejem. Nem is tudom, mikor találkoztam valaha is ilyen brutális képmutatással. "Ezért rossz ez a testszégyenítés, mert ezt generálod" - fogalmazta meg Szentesi Éva álszent módon, az ominózus videót követő, anyázós hozzászólásokra utalva. Mintha Norbinak bármi felelőssége volna abban, hogy primitív kommentelők primitív stílusban hőbörögnek. "Az, amit te elmondtál, az csak továbbront azon, hogy milyen az ő énképe. Hogyha belenéz a tükörbe, akkor milyennek látja magát, mert te azt erősíted benne, hogy benne nincsen már szép." - ez már Rónai Egon elmés gondolata. Tényleg a mimózák társadalmát szeretnénk felépíteni? Most képzeljük el magunkat egy nyolcvankilós, pár éve még tökéletes testű nőként! Létezik az, hogy eleddig úgy néztünk a tükörbe, hogy elégedettek voltunk a látvánnyal, csak most ez a mocsok Schobert Norbi megpróbál kibillenteni minket valós lelki egyensúlyunkból? Ez esetben semmi nem változott, holnaptól ugyanúgy gyönyörködhetünk telt idomainkban. Ha viszont már eddig is gondot okozott a túlsúly, úgy elég értelmetlen reakció annak a nyakába varrni mindent, aki kész volt ki is mondani a problémát. A következő demagóg gyöngyszem ismét Szentesi Éváé: "De azt te nem tudod elképzelni, Norbi, hogy a párkapcsolatban a szexualitás nem csak azon múlik, hogy az a nő hogy néz ki? Vagy az a férfi hogy néz ki?" Ha ezt egy tapasztalatlan apáca kérdezné, megbocsátható naivitás volna. Ez a nő azonban pontosan tudja, hogy a férfiak szexuális vágyát elsősorban a látvány kelti fel, s ugyancsak a látvány az, mely villámgyorsan kedvét is szegheti. Nyilvánvaló, hogy egy sok évtizedes házasságban elnézzük a másiknak, ha néha felszalad pár kiló. De bevallom őszintén, hogy fél mázsa tartós többlet esetén sikítva menekülnék otthonról, s nincs abban semmi meglepő, ha más férfiak is így reagálnak. "Ezt nem érzed sekélyesnek?" - teszi hozzá, s én konkrétan a hajamat tépem a képernyő előtt. Tényleg sekélyessé formálta a férfiembert az evolúció? Úgy tűnik, igen, már ha ezt értjük sekélyesség alatt, de ezzel talán inkább a Teremtőnél kéne reklamálni. Ez a nő valóban azt gondolja, hogy a férfiak genetikai programozását kéne megváltoztatni ahelyett, hogy az életmódunkat terelnénk egészségesebb irányba?  "Miért nem kérsz elnézést azoktól, akik úgy érzik, súlyosan megbántottad őket?" - ez már újfent a műsorvezető briliáns kérdése. Tényleg nem tudom, mi a rosszabb: ha Rónai Egon mindezt komolyan gondolja, vagy ha csak provokál, s belül röhög az egészen. (A fél életünk bocsánatkéréssel telne, ha így gondolkodnánk, hiszen bárki bármin megsértődhet. Tőlem például - ezen az alapon - rögtön maga a műsorvezető kérhetne bocsánatot, annyira kiakasztott.)

 

Molnár Csaba tegnapi cikke az Indexen - Schobert Norbert kövéralázása nem segít a lefogyásban - ugyanezt a vakrepülést folytatja tovább. Az írás mélypontja az a rész, amelyben a BBC-nek nyilatkozó, sértődött túlsúlyosak véleményét hozza szakmai érvként: szerintük sokan csupán a saját felsőbbrendűségüket igyekszenek igazolni a másik lealacsonyítása révén... Vicces. Valószínűleg pont erre van szüksége Update Norbinak... Lépjünk ezen túl, s tegyük fel, hogy a cikk igazat szól: az effajta figyelemfelhívás valóban nem segít. Nos, kedves Molnár Csaba, akkor mi lesz az, ami igen? Akkor mit kéne tenni ahhoz, hogy rávegyük az elhízottakat a fogyásra? Mert ugye, ez lenne a lényeg. S ha már eleget időztünk az üres feltevésnél, lendüljünk tovább a valóságba! LifeTilt Tomi, az ország másik életmódguruja - belvárosi üzlettel, brutális forgalmi adatokkal - a legkevésbé sem finomkodik: "Az elhízásod a mentális gyengeséged egyenes következménye, amiért senki mást nem hibáztathatsz. Nem a meló, nem a főnök, nem a férfiak gecik, nem az időjárás, nem a szülők, nem a gyerek, és nem is az élet hibás, meg a körülmények, hanem egyedül te, amin csak te tudsz változtatni." Körülbelül ezt nevezem emberi kommunikációnak. Hozzá képest Norbi egy igazán visszafogott, ministráns fiúcska. Úgy tűnik, hogy a nyíltságra és szókimondásra épülő üzleti stratégia kifejezetten működőképes. Százezer feletti - túlnyomórészt csajok alkotta - követőtáborát érdekes módon nem a permanens sértődés jellemzi, sokkal inkább az, hogy motiválva érzik magukat és rengeteg pénzt költenek a LifeTiltnél. És persze: miután lefogytak, kifejezetten hálásak az előzetes rugdosásért.

 

A tekintélyelvű vallásokkal általában az a legnagyobb elvi problémánk, hogy a vakhitet többre értékelik a tapasztalásnál. Nos, a szemünk előtt születik meg az új vallás, melyet egyáltalán nem érdekel a valóság, csakis az ideológia. Ha a kettő nem passzol, inkább a valóságot kívánja az eszméhez hajlítani. Ahogy Rónai Egon ki is mondja az ominózus riportban: "Nem az számít, Norbi, hogy igaz-e, amit állítottál." A szexuális szelekció - a lényegét tekintve - egyszerű: ahhoz vonzódunk, ami és aki egészséges. A túlsúly nyilvánvalóan nem az, s számos konkrét, hosszú távon halálos betegség előidézője lehet. Talán értelmesebb dolog volna a gyógyulásra koncentrálni, mint megharagudni a rossz hírt hozó, diagnosztizáló dokira.

 

"Semmi sem oly fontos, mint a sokszínűség"

oscar.jpg

 

Liberálisan gondolkodó emberként kifejezetten bírom a sokszínűséget. Nem tudnám elképzelni magam egy szekta tagjaként, ahol mindenkinek ugyanazt kell fújnia. Már attól is rosszul vagyok, ha a Bajnokok Ligájának végjátéka angol, vagy spanyol házi bajnoksággá szürkül. Azt ugyanakkor erősen túlzásnak érzem, amikor a diverzitás válik az első számú céllá, minden korábbi szempontot felrúgva. 

 

Stephen Kinget mostanában meglehetősen sok kritika éri a következő Twitter-bejegyzéséért: "A művészet kérdésében sosem venném figyelembe a sokszínűséget, csakis a színvonalat. Szerintem helytelen máshogy tenni." A világhírű író tagja az amerikai filmakadémiának, mely az Oscar-jelölésekről és díjakról is dönt. A botrányt kavaró bejegyzés valójában egy reakció sokak felháborodására, amiért a legjobb rendező kategóriában idén hiába keresnénk női alkotót; továbbá a legjobb mellékszereplőnek járó díjra jelöltek között - sem a férfiak, sem a nők körében - nincs egyetlen afroamerikai színész sem. Érdekes a mód, ahogyan Ava DuVernay reagált Stephen King Twitter-bejegyzésére: "Felkelsz, meditálsz, nyújtasz, megnézed a telefonod, hogy mi történt a világban, és látsz egy olyan tudatlan és maradi tweetet valakitől, akit nagyra értékelsz, hogy visszabújnál az ágyba." A rendezőnő mindenesetre ügyesen kommunikál: jógázik, meditál, vagyis oly magas spirituális szinten áll, hogy e kérdésben is egészen biztosan tévedhetetlen... És úgy tűnik, sokan ezt tényleg bekajálják.

 

Egyes hírportálok úgy tálalják, hogy Stephen King bejegyzése félreérthető és szerencsétlenül megfogalmazott. Természetesen szó sincs ezekről. Az üzenet világos és egyértelmű: ha művészeti teljesítményeket rangsorolunk, akkor értékítéletünket érdemes a művészi teljesítmények alapján alakítanunk. Pont. Bevallom: halvány fogalmam sincs, hogy ebben a megközelítésben mi a tudatlan, a maradi, a felháborító. Ha például - kicsit elkalandozva - végignézünk az utóbbi harminc év francia labdarúgó válogatottjain, nem egyszer látunk olyan csoportképeket, melyeken szinte nincs is fehér bőrű játékos. Nem emlékszem olyanra, hogy bárki hangosan követelte volna, hogy a diverzitás jegyében változtassanak az aktuális csapat összetételén. Amennyiben az afrikai felmenőkkel bíró srácok gyorsabbak, technikásabbak, mint az európai gyökerű társaik, úgy nincs miről beszélni: övék a lehetőség, hogy Franciaország számára dicsőséget szerezzenek. Ugyanez a helyzet a rövidtávfutóknál. Mi lenne, ha holnap valaki a sokszínűséget kezdené követelni, és valamiféle kvóta alapján több fehér sprinter jutna a döntőbe? Vajon mit érezne az az afroamerikai villámléptű, aki emiatt szorulna ki a fináléból? És vajon mit érezne az a fehér, aki pontosan tudná, hogy nem a sportteljesítménye, hanem a bőrszíne alapján állhat starthoz a legjobbak között?

 

A magam részéről híve vagyok a versenynek, de együtt tudok élni azzal a tudattal, hogy bizonyos helyzetekben nem a tehetség, nem a szakmai rátermettség lesz a döntő. Nem forgolódom álmatlanul amiatt, hogy Vágó István FB-tagsága a BKV szerelőcégénél milyen következményekkel jár majd. (A magam részéről kifejezetten szeretem Vágót, s nem vagyok hajlandó elfelejteni egy sok évtizedes, pazar pályafutást csak azért, mert vénségére rosszul választja meg a barátait.) A kvízmesternek sem kell kínosan éreznie magát: ez egy olyan pozíció, ahová politikai alapon jut az ember, s igazából nagy kárt nem is tehet. A művészetek világában már sokkal neccesebb a dolog. Bródy János, Dés László, Lovasi András, Demjén Ferenc, Kovács Ákos, Balázs Fecó... Amikor egyiküket-másikukat megpiszkálják, hogy a Kossuth-díj odaítélésében a politikai hovatartozás is szerepet játszhatott, az valami végtelenül pusztító érzés lehet, miközben kétség sem férhet hozzá, hogy mindannyian kimagaslóan tehetségesek. Most képzeljük el azt, ha Denzel Washington, Jamie Foxx, Morgan Freeman, Halle Berry, vagy épp Jennifer Hudson megtudná, hogy valójában nem is kiváló alakításaik miatt nyertek Oscar-t, hanem elsősorban bőrszínük miatt részesítették őket elismerésben... Letaglózó lenne számukra.

 

Szombaton nem kis feladat várt a magyar vízilabda válogatottra. Mivel a spanyolokkal döntetlent játszottunk, a létfontosságú csoportelsőségért legalább húsz góllal kellett megvernünk Málta csapatát. Hála az égnek ez sikerült is, a végeredmény 26-0 lett. Az utolsó negyedben már sajnáltam is ellenfelünket, s drukkoltam, hogy legalább egyetlen aprócska találatot szerezzenek - de hiába; diverzitásnak, kiegyensúlyozottságnak a nyomát sem láthattuk ezen az estén. A futószalagon érkező gólokat látva eszembe jutott, hogy a közelmúltban több olyan eset is történt, amikor egy-egy csapat edzőjét azért menesztették, mert az általuk irányított csapatok túlságosan is megverték, úgymond "megalázták" ellenfeleiket. Ez történt a spanyol  CD Serranos U11-es csapatának mesterével két és fél éve, illetve tavaly az olasz Invictasuro fiataljainak edzőjével is egy 25-0, illetve egy 27-0 meccseredmény után. Vajon ugyanígy lapátra teszik ezeket a szakembereket akkor is, ha a bajnoki tabellán elfoglalt helyezésüket befolyásolja a gólarány? Vajon létezik valamiféle objektív mérce, amely alapján egy tízgólos különbség még nem okoz lelki törést az ellenfélnek, de afölött már gyógyíthatatlanok a pszichikai sérülések? (Vajon létezik valamiféle optimális szám, hogy hány női rendezőnek illik helyet adni az öt Oscar-díjra jelölt között?) Nem hiszem, hogy a futballtörténelem során valaha is történt megalázóbb vereség, mint amit a brazilok szenvedtek el 2014-ben a németektől, a hazai rendezésű VB elődöntőjében, pedig csak 7-1 lett a vége... Amikor azt látjuk, hogy a sportban, a művészetek világában, vagy az üzleti szféra bármely területén az egészséges versenyszellem helyét átveszi a kiegyensúlyozottságra, a sokszínűségre irányuló törekvés, alapvetően három dologgal feltétlenül tisztában kell lennünk:

  1. Bárki bármit is mond, ez nem a liberális gondolkodásmód sajátja. Ez a görcsös egyenlőségre törekvés mélyen baloldali, marxista attitűd. Az égvilágon semmi köze a liberalizmushoz, mely szerint az az üdvös, ha egyáltalán nem szólunk bele a versengésbe.
  2. Nem vitás, hogy léteznek olyan területek, melyekben érdemes különböző kategóriákat, súlycsoportokat, divíziókat létrehozni, hiszen a sportérték veszne el, ha egy ötvenkilós kislány és egy másfél mázsás hegyomlás bokszolna egymással. Nagyon is rendben van az, hogy súlyemelésben, teniszben, vagy épp birkózásban elkülönülnek a nemek, míg pókerben például - ahol nem a fizikum a döntő - minden jelentős verseny koedukált. Az Oscar világában is azt látjuk, hogy a férfi és női színészeket külön kategóriákban versenyeztetik, azonban a rendezők kapcsán nem osztanak párhuzamos díjakat, és nem is hiszem, hogy bármi indokolná.
  3. Semmi gond azzal, ha valaki úgy érzi, hogy egy adott mezőnyben tehetség és egyéb adottságok tekintetében nem kiegyenlítettek az erőviszonyok, ezért új kategóriák felállítását kezdeményezi. De ha már elindulunk egy versenyen, akkor az a sportszerű, ha vállaljuk a tiszta megmérettetést, s nem várunk el semmiféle részrehajlást. Egészséges lelkű emberek számára sokkal megalázóbb a kétes értékű diadal, mint a tisztes küzdelemben elért kiütéses vereség.

 

Valóság szerint mind a nők, mind az afroamerikai származásúak oly sokszor és oly sok területen igazolták már tehetségüket és rátermettségüket, hogy épp ideje volna levetkőzni azt a mérhetetlen kishitűséget, mely a jelen felháborodás hátterében áll. Stephen King hozzáállása kifejezetten sportszerű: "A művészetben mindenkinek egyenlő esélyt kell biztosítani, legyen bármilyen neme, bőrszíne, vagy szexuális beállítottsága. Sokan nincsenek rendesen képviselve, és itt nem csak a művészi világra gondolok. Ha kizárnak a játékból, akkor díjat sem nyerhetsz.” Valójában ez a lényeg. Hogy bárki odaállhasson a rajtvonalra. De ha már eldördült a startpisztoly, onnantól kezdve nem hiszem, hogy ildomos lenne kívülről belenyúlni a versenybe.

"A liberalizmus a végnapjait éli"

liberalizmus_2.jpg

 

Nem Patrick J. Deneen az egyetlen aki temeti a liberalizmust. Ő csupán azon kevesek egyike, aki 2018-ban egy komplett könyvet szentelt a témának, mely tavaly magyar nyelven is megjelent. A szerző - az Indiana állambeli Notre Dame egyetem politikatudományokat oktató professzora - művében mindvégig úgy érvel, mint a legtöbb államista: a világ minden gondjáért-bajáért a liberalizmust és a piacgazdaságot teszi felelőssé. Elszemélytelenedésről, a kultúra elvesztéséről, a tradicionális értékek és hagyományok háttérbe szorulásáról beszél. Érzékelhetően keveset konyít a közgazdaságtanhoz, hiszen gondolatvilága és szóhasználata - konzervatív felfogása ellenére - már-már Marxot idézi: "A túlzott liberalizmus kitermeli a gazdasági verseny győzteseit és veszteseit is egyaránt, akik között szinte átugorhatatlan szakadékok keletkeznek és szilárdulnak meg." Rajta kívül persze még számos nemzetközi és hazai gondolkodó megásta már a liberalizmus sírját. Lehet ebben bármiféle reális jövőkép? Ahhoz, hogy kiderítsük, első körben tisztázni kéne magát a fogalmat. Azt a fogalmat, mellyel az elmúlt évtizedek során ezrek éltek vissza, ezrek hamisítottak meg, ezrek értettek félre és mindezek eredményeképpen ezrek undorodtak meg tőle. Vajon mit is értünk liberalizmus alatt?

 

"A természetjogi gondolkodás, az alkotmányos jogállam, az önszabályozó piac, a sajtó- és véleményszabadság, a vallási türelem és tolerancia alapján megfogalmazódó liberalizmus valóban nagyon népszerű volt a XIX. század végén és a XX. században mint a társadalomszervező és közösségformáló stratégiák egyike. Alapelvei valamennyi európai ország politikai kultúrájába és parlamenti pártjai programjába beépültek. Ez történt a rendszerváltás után a kelet-közép-európai országok esetében is. Így, egyéb releváns mondanivalóval nem rendelkezvén, a Lajtán innen és túl a liberális pártok jelentősége és versenyképessége rohamosan csökkent, egészen a teljes eljelentéktelenedésig." - olvashatjuk A liberalizmus tündöklése és bukása című, pár éve a Magyar Nemzet hasábjain megjelent írásban. Érdekes, hogy mintha a Népszava szerkesztőségében is ugyanerre jutottak volna: "A liberálisoknak programot kell adniuk és valamiképpen vonzóvá kell válniuk! Ennek egy útja van: a magyarországi liberalizmusnak ismét a sokféle csoportérdek és -identitás helyett a közjót kellene zászlajára tűzni, mint amely összefogja a marginális csoportidentitásokat. (...) A szociálliberális irányzatok fölismerték, hogy a liberalizmussal nem áll ellentétben a társadalmi igazságosság képviselete, és ehhez bizonyos állami szociálpolitikai intézkedések is szükségesek. (...) A liberalizmus a közösségi eszmény (és ezen belül a nemzeti eszmény) fontosságának felismerésével húzhatná ki a szőnyeget kritikusai alól. Másrészt pedig a liberális pártoknak is mondanivalójuk lenne a környezet és az ember kapcsolatáról." - írja Paár Ádám történész-politológus pár hete, A liberalizmus válsága? Nem! című cikkében. Úgy tűnik, hogy a szerzők - politikai hovatartozásuktól függetlenül - egyben feltétlenül egyetértenek: a klasszikus szabadelvűség képviselete ma már önmagában kevés. Persze én sem állítom, hogy 2020-ban egy tisztán liberális párt néhány százaléknál többet produkálna bármilyen választás során. Azt sem gondolom, hogy az utóbbi cikkben megjelenő értékek - szociálpolitika, nemzeti eszmény, környezetvédelem - időszerűtlenek, vagy feleslegesek volnának. Amivel vitám van: elvi szinten a politikának, a kormányzásnak, az államnak NEM KELL, hogy mondanivalója, iránya, az alapvető emberi és szabadságjogok biztosításán túl különösebb küldetéstudata legyen. Már csak azért sem, mert éppen e missziók, stratégiák, ideológiai célok billentik ki a mindenkori kormányzást a morálisan feddhetetlen egyensúlyi helyzetéből. Tudom, hogy nem én vagyok a tipikus választópolgár. Ám a magam részéről őszintén tudnék lelkesedni egy olyan politikai kabinetért, amely nem kerget világmegváltó álmokat, s programjaként mindössze adócsökkentést és a központi bürokrácia leépítését hirdeti. Ennél jobban nem is lehetne szolgálni a nemzetet, s élénkíteni a gazdaságot.

 

Amikor arról beszélünk, hogy a liberalizmus válságban van, vagy egyenesen végnapjait éli, először is látnunk kéne, hogy melyek a lehetséges alternatívái:

 

blog1_3.png

 

Tudjuk: gazdasági értelemben a liberalizmus jobboldali, hiszen a minimális állami szerepvállalást célozza; s azzal, hogy nem állít gátakat a változások elé, kulturális tekintetben haladó. Ha az állami jelenlétet növeljük, a végleteket célozva eljuthatunk a kommunizmusig, vagy akár a nemzetiszocializmusig. Hála az égnek: mindkettőről egyértelműen bebizonyította a történelem, hogy élhetetlen rendszerek. Marad a piaci konzervativizmus, mely úgy kíván hagyományőrző szerepet betölteni, hogy a gazdaság szabad működésébe nemigen szól bele. Jól érezzük: ez fából vaskarika. Ahol a piac diktál, ott a kultúrát is a fogyasztói ízlés alakítja, és nincs az az erő, mely visszafelé forgathatná a történelem kerekét. Természetesen a liberalizmus sem tökéletes világ, de amikor temetni kezdjük, muszáj tisztázni, hogy a kommunizmus, avagy a nemzetiszocializmus irányába kezdünk lépdelni. Egyéb lehetőség nemigen létezik.

 

Számomra az egyik legérdekesebb jelenség az, hogy a liberalizmust és a hozzá szervesen kapcsolódó piacgazdaságot érő támadások csaknem minden esetben morális színezetűek. A balról érkező pofonok a nyílt versenyből következő társadalmi különbségeket nevezik igazságtalannak. A konzervatív térfélről a túlzott szabadosságot, a hagyományok, a szokások, a vallás elutasítását bélyegzik erkölcstelennek. A valóság mindezekkel szemben az, hogy kizárólag a liberális látásmód az, amely kiállja az etikusság próbáját. Az egyre nyíló vagyoni olló miatt aggódóknak igaza lehet, már ami magát a liberalizmusból fakadó következményt illeti. Csupán két apróságról feledkeznek el. Az egyik az, hogy a tehetősek nem a szegényebbek kárára gazdagodnak. Sőt: a szabad piaci működés logikájából egyenesen következik, hogy mindenki csakis oly módon tehet szert bármiféle haszonra, ha abból az adott ügyletben részt vevő másik fél is profitál (különben nem jönne létre az adott tranzakció). Valójában a legfelső réteg gyarapodása húzza magával az alsóbb rétegeket is, még akkor is, ha a köztük lévő differencia valóban nő. A másik probléma az, hogy a vagyoni különbségek csökkentése csakis erkölcsileg megkérdőjelezhető eszközökkel - adók kivetésével - lehetséges. A konzervatívok morális kritikája ugyancsak kevéssé helyénvaló. A liberális felfogás szerint ugyanis bárki szabadon őrizheti és gyakorolhatja szokásait, hagyományait, hitét, kulturális értékeit. Az a legkevésbé sem a liberalizmus bűne, ha az emberek új élményekre, új ízekre, új kalandokra vágynak, s a régi tradíciók és vallások kiüresednek, érdektelenné válnak. Természetesen az ortodoxok is az államot hívják segítségül: a piacképtelen világnézeteket és kulturális termékeket is az adófizetők által finanszírozva tartják lélegeztetőgépen. A klasszikus liberalizmus etikai feddhetetlensége éppen abban áll, hogy eszmeileg semleges; önmagához hűen működve egy fillér közpénzt sem költhet el ideológiai alapon.

 

Számomra mindig izgalmas rácsodálkozás, ahogyan az egymástól oly távolinak tűnő szélsőségek összeérnek. E helyütt nem is elsősorban a radikálisokra általánosan jellemző forradalmi hevületre és erőszakosságra gondolok. Sokkal inkább az olyan groteszk jelenségekre, mint a kereszténység és a kommunizmus kézfogására Ferenc pápa személyében. Persze, nincs ebben semmi új: a katolikus egyházat mindig is az antikapitalista szemlélet jellemezte; a szabad, tehetős és öntudatos polgárból sosem volt könnyű szolgalelkű hívőt faragni. Az is mosolyt csal az ember arcára, ahogyan a metoo és a legbigottabb vallási prüdéria csendben egymásra talál. Hasonló a helyzet az erkölcsi relativizmussal is. Egyedül a klasszikus liberális szemlélet az, amely stabil, kőbe vésett morállal bír, mindent a természetjogra alapozva. A posztmodern irányzatok a legelemibb etikai premisszákat is megkérdőjelezik, s könnyen olyan világban találhatjuk magunkat, amelyben a magántulajdon, sőt akár az emberi élet sem számít szentnek. Az ortodox vallásosság is ugyanide érkezik, s nem csupán a térítő egyházak által hirdetett "szent háborúk" miatt. Már önmagában az is erkölcsi relativizmushoz vezet, amikor egy tekintélyelvű vallás minden apró-cseprő részletkérdésben bűnt lát, így a számlatan mondvacsinált vétek közt könnyen elvesznek a valódiak. Ha semmi se számít bűnnek, az gyakorlatilag pont ugyanolyan világot eredményez, mint amikor mindent annak látunk. A kettő között a klasszikus liberalizmus józan moralitása jelentheti az arany középutat.

 

 "A liberalizmus a végnapjait éli" - állítja Patrick J. Deneen és rajta kívül még sok más károgó. Nem is értem, miként gondolják. Ez majdnem olyan, mintha azt hirdetnék: holnaptól nincs szükségünk alvásra, táplálkozásra, sőt légzésre sem. Pontosan tudjuk: a liberalizmus jelenti az egész civilizáció alaptégláját. A szabad választásokra épülő népképviseleti rendszert illethetjük számos jelzővel; hívhatjuk polgári demokráciának, kereszténydemokráciának, vagy akár illiberalizmusnak is. Mondhatjuk, hogy "demokrácia igen, liberalizmus nem" - ám ezek csak szavak. A demokrácia a természeténél fogva liberális, nem is lehet másmilyen. Sokkal érdekesebb az, hogy az egész kultúránkat erre a sokszínűségre és toleranciára építjük, s eközben egyénekre lebontva mintha a legkevésbé sem vallanánk ezeket az értékeket. Polarizálódunk, szekértáborokba rendeződünk és látszólag egyre messzebb kerülünk a mérsékelt középtől. Ha ez valóban így lenne, az a társadalom súlyos elhülyülését mutatná. Őszintén hiszem, hogy ez a diagnózis nem állja meg a helyét, csupán a politika játszik ostoba játékot az emberekkel, akár oly módon, hogy már a szavak jelentését sem tiszteli. Mert mi is a liberalizmus? Valójában nem több és nem kevesebb, mint a normalitás képviselete. Hogy nem kezdeményezünk erőszakot, de fenntartjuk magunknak a jogot az önvédelemre. Hogy meglátjuk az értéket a közösségekben, de nem vagyunk hajlandók a szektás kötődésre. Hogy elismerjük a szolidaritás nemességét, de senkitől sem várunk önfeladó magatartást. Tényleg elhiszi bárki, hogy ez a fajta józan gondolkodás valaha is kimegy a divatból?