"Én a szegénységet tulajdonképpen bevezetném Magyarországon legalább tíz évre.” Ezt a végtelenül bölcs gondolatot Krasznahorkai Lászlótól hallhattuk a Partizán által készített, pár napja közzétett interjúban. Nobel-díjas írónk Gulyás Marci kérdésére megerősíti: "Kötelezően. Hát, naná!" Igazi őrült, de ma már semmin sem lepődünk meg. Tömegével járnak köztünk a hasonló elmebetegek.

"Azok a szegények, akiket én megismertem – és állandóan vándoroltam Magyarországon, tehát elég sokféle szegény embert ismertem meg – egyben nagyon hasonlítottak. Elképesztő volt az egymás iránti szolidaritás. Én ott olyasmit ismertem meg, ami ugyanúgy magyarok között történt. Tehát hogyha a magyarok arra is képesek, mint azok a szegény emberek, akkor még más dolgokat is el lehetne várni tőlük." - így érvel Krasznahorkai, majd folytatja: "A keserűségem, és a dühöm mindig abból fakadt, hogy azt láttam, hogy ugyanezek az emberek más élethelyzetbe kerülve elkezdenek erkölcsileg romlani. Elég az első gyáva kompromisszum. A Trabantért mindent, vagy mit tudom én." Vagyis arra a következtetésre jut, hogy a szegénység egy morálisan magas pozíciót biztosít, melyet a jólét minden apró lépcsőfoka elkoptat. Mintha a megfelelő anyagi körülmények lennének azok, amelyek megrontják az embert... Egy irodalmi Nobel-díjastól azért több bölcsességet várna az ember. Hajmeresztő állítása könnyen cáfolható; bárhonnan is közelítjük a kérdést, a szegénység magasztalása mindenképpen őrültségnek hat.

Krasznahorkai világával az a legnagyobb baj, hogy csupán a saját fejében létezik. Ő maga - az Isten tudja, miért - szeretné azt hinni, hogy az emberiség így működik, de ettől elképzelt világa még nem válik valósággá. Biztos vagyok benne, hogy személyes tapasztalatai kapcsán nem beszél félre; miért is ne találkozhatott volna hosszú élete során emberek tucatjaival, akik szerényen éltek, miközben segítették egymást? Ám ez ekkor is csupán egy szűk buborék marad - irgalmatlanul kevés ahhoz, hogy általános igazságot formáljunk belőle. Egy bölcs íróember igazán utánanézhetne a tárgybéli kutatásoknak, melyek egészen más képet mutatnak. 2015-ben egy nyolc vizsgálatból álló kutatássorozat több tízezer résztvevővel éppen ellenkező eredményre jutott: a magasabb társadalmi osztályba tartozók többet adományoztak, nagyobb arányban önkénteskedtek, segítőkészebbek és bizalomtelibbek voltak. Ugyanezt találta egy 2019-es, több mint 27 ezer amerikai háztartást, 1334 német résztvevőt és további 30 országból származó 30 985 ember adatait vizsgáló kutatás: semmi jelét nem lelte annak,  hogy a magasabb jövedelműek kevésbé lennének nagylelkűek. Ráadásul 2025-ben megjelent egy óriási metaelemzés, amely 471 független vizsgálatot, 1106 hatástanulmányt és 60 különböző társadalomból származó, összesen 2,3 millió ember adatait vette górcső alá. Az eredmény: a magasabb társadalmi osztályhoz tartozás enyhén pozitív kapcsolatban állt a proszociális viselkedéssel. A tények makacs dolgok, ám én már az alaplogikát sem értem. Az iskolázottság, a komplexebb ismeretek elsajátítása egyszerre ígér fincsi fizetést és magasabb szintű tudatosságot, civilizáltságot, erkölcsi minőséget. Tévedés ne essék: az egyetemi diplomától nem válik nemesebbé a lélek, de az érintettnek legalább lesz némi fogalma a morálról. Ám miként várhatnánk többet attól az iskolázatlan embertől, aki még a jó és a rossz között sem képes különbséget tenni? Elég, ha megnézzük a fedél nélküliek világát. Krasznahorkai elmélete szerint itt kéne megtapasztalni a lehető legnagyobb empátiát, bajtársiasságot és segítőkészséget. Ezzel szemben örökös probléma, hogy sokan azért nem mernek beköltözni a hajléktalan-szállóba, mert félnek, hogy a többiek gátlástalanul ellopják a cuccaikat.

Képzeljünk magunk elé egy szenvedő, fájdalmakkal küdző beteg embert! Mi lesz a célja, ha a lelke egészséges? Nyilvánvalóan az, hogy szabaduljon a kórtól, s orvosai, ápolói és hozzátartozói is ezen fognak dolgozni. Vagy képzeljünk el egy brutális tűzesetet, ahol a lakóház a lángnyelvek martalékává válik! Mindenki oltani igyekszik majd, egymást segítve. Senki nem lesz olyan idióta, hogy áldásként tekintsen a tűzvészre, csak mert összefogást szült. Senki nem lesz olyan idióta, hogy istenítse a betegséget, csak mert együttműködést teremtett! Ha valamitől ösztönösen szabadulni kívánunk, mert fájdalmat, veszélyt, boldogtalanságot hordoz, az már önmagában kizárja, hogy ez a valami egy erkölcsileg kívánatos dolog legyen. Pontosan ez a helyzet a szegénységgel is. Lehetséges, hogy adódnak olyan kényszerhelyzetek, hogy két nincstelen kisegíti egymást, de mindketten boldogabbak lennének, ha erre semmi szükség nem lenne, s mindketten jómódban élnének. Olyan egyszerűen nem létezik, hogy valaki morálisan magas szinten áll, s szeretne változtatni ezen. Rendszeresen adakozik, majd veri a fejét a falba minden jótékonykodása után. Mindenkin segít, majd este úgy bújik ágyba, hogy átkozza önmagát és a túlságosan lágy szívét. Ez egyszerűen nonszensz. Ha bármi jót és nemeset találunk magunkban, ahhoz foggal-körömmel ragaszkodni fogunk. És amitől menekülnénk, az sosem lesz erkölcsi magaslat. Márpedig a szegénység olyan teher, amelyet minden egészséges lelkű ember maga mögött hagyna. A szegénységgel egyetlen dolgunk lehet csupán, hogy küzdjük le és váljunk tehetőssé.

"Elég az első gyáva kompromisszum." - mondja az író, de mintha összekeverné a pszichés folyamatokat a morállal. Azt helyesen látja, hogy a Kádár-rendszer a magyarok kompromisszum-készségére épített: kapsz Trabantot, cserébe ne kívánj demokráciát és szabad piacgazdaságot. Alig hiszem, hogy a gulyáskommunizmus kisembere kárhoztatható azért, hogy némi jólétért cserébe lemondott forradalmi ábrándjairól. Sokaknak elég volt, hogy a hatóságok békén hagyták, hogy került hús az asztalra, s hogy a céges furgont használva felépíthették szerény víkendházukat. Ebben semmi gyávaságot nem látok, csupán életösztönt; az adott társadalmi-politikai helyzetre adott adekvát reakciót. A bűnös értelemszerűen az elnyomó hatalom volt, nem az átlagember. Aki senkit sem bántott és senkiről sem jelentett semmi terhelőt, azt aligha gyötörhette bármiféle lelkifurdalás.

És ami a legrosszabb: Krasznahorkai elköveti azt a hibát, amit minden kommunista. Erőszakot hirdet, még akkor is, ha csupán a filozofálás szintjén teszi. Erőnek erejével mindenkit szegénnyé tenne, csak hogy nemesedjék a lélek... Még ha igaz is lenne a teóriája (tudjuk, hogy nem az), akkor is beteg dolog kényszert alkalmazni. Egy kisebb erkölcsi jó érdekében egy brutális morális vétséget elkövetni - nálam sehogyan sem jön ki a matek. Ha egy erkölcsi tulajdonságot csak úgy tudunk létrehozni, hogy előbb emberek millióit szenvedésnek tesszük ki, akkor talán nem a szenvedést kellene idealizálnunk, hanem azt kellene megkeresnünk, hogyan lehet ugyanazt az erkölcsi tulajdonságot szenvedés nélkül életre hívni. De ezt valahogy sosem értik meg a kommunisták - százmillió halott sem volt elég tanulópénz számukra.

Arról nem is beszélve, hogy a patrióta-globalista tengelyen mekkora öngól ez az egész. Krasznahorkai feketeöves internacionalista - semmi sem áll távolabb tőle, mint a nemzeti hagyományok tisztelete. Márpedig a társadalomtudományban régóta külön kezelik a bonding (saját csoporton belüli) és bridging (csoportok közötti) társadalmi tőkét. Ez - némiképp leegyszerűsítve - azt jelenti, hogy a mieinkre számíthatunk, az idegenekben ugyanakkor nem igazán bízunk. Az összetartozás sokkal inkább kiscsoportos élmény, mintsem általános bizalom. Vagyis a nagyobb szükség aligha szolgálná a különböző etnikumok és nemzetiségek közti együttműködést, sokkal inkább az ellenérzést, az ellenségeskedést fokozná.

És egyáltalán: mint jelent az, hogy szegénység? Ahogyan például jómagam élek, az Afrikából nézve luxusszintű, egy svájci szemével ugyanakkor megmosolyogtatóan kispolgári. Krasznahorkai mennyire szegényítené el a magyarokat? És mit tenne az elkobzott vagyonokkal? Miként garantálná, hogy a kirabolt, s tíz évig a felemelkedés reménye nélkül élő honfitársaink majd hajlandóak lesznek dolgozni, mégpedig magas színvonalon? Nem a véletlen műve, hogy a szocializmus mindenütt a világon megbukott, s hogy csupán a vasfüggüny tartotta a polgárok zömét az adott országban. Ezer sebből vérzik Nobel-díjasunk beteg gondolata. 

Krasznahorkai a Nobel-díj mellé 11 millió svéd koronát kapott, ez 390 millió forintnak megfelelő összeg, melyet SZJA-mentesen tehetett zsebre. Tegyük hozzá: már ezelőtt is kényelmes jómódban élt. Viszont nincs hír semmi komolyabb adományozásról, felajánlásról, jótékonykodásról, amely az író mesés gazdagságából bármit is faragna. Beszélhet tehát bármit, prófétának végtelenül hiteltelen. A középkor főpapjai semmivel sem voltak képmutatóbbak.

Jézus idejében nem csupán diktafon nem létezett, de fényképezőgép sem. Így aztán nem kizárólag azon lehet vitatkozni, hogy pontosan miket mondott, s szavait hogyan értette, de arról sincs biztos tudásunk, milyen fizimiskával bírt. A történelem nagy uralkodói kapcsán könnyű a dolgunk; mindig akadt egy-egy udvari festő a közelben, hogy összedobjon egy csinos kis portrét az illetőről. Jézust azonban - megfeszítése előtt a rómaiak - csak merő gúnyból nevezték a zsidók királyának. Az ő vonásait nem őrzi egyetlen korabeli vászon vagy freskó sem. Későbbi annál több - az utókor fantáziája egy nagyon jellegzetes Krisztus-arcot alkotott, mely hosszú évszázadok óta az emberi kultúra egyik meghatározó és velünk élő eleme.

S hogy milyen is ez a Krisztus-arc? Hosszú, hullámos haj; bajusz és szakáll; hosszúkás, szabályos arc; nagy, szomorú szemek; méltóságteljes, de a legkevésbé sem brutális férfiasság. Jézus valójában a tökéletes férfiideál: autonóm és erkölcsileg sziklaszilárd; érzelmileg hozzáférhető, de szexuálisan elérhetetlen; férfias, de nem fenyegető. Kívül áll minden társadalmi normán, ugyanakkor karizmatikus; képes rendkívül intenzíven kapcsolódni másokhoz. Egy olyan hibátlan alfihím, aki mentes minden rosszízű macsóságtól; az erő és a gyengédség nála nem ellentétei egymásnak. Nagyon értették a női vágy természetét azok, akik e karaktert kitalálták és évszázadokon keresztül formálták; s azok is, akik saját magukat tudatosan ilyenné alakítják. Nem csoda, hogy Jézus arca sohasem megy ki a divatból; a legnagyobb sztárok - különösen a rockvilág csillagai - újra és újra divatba hozzák ezt a kulturálisan igen erős, világos asszociációt keltő karaktert.

Ez a mélyen szeretetteljes, sebezhető, szép arcú férfikarakter tehát nem csupán vallási archetípus, hanem a modern populáris kultúrában a romantikus férfi archetípusa is egyben. Lehet azon vitázni, a tyúk volt-e előbb, vagy a tojás; vagyis a rocksztárok igyekeznek-e Jézushoz hasonlítani, avagy Jézus fantázia szülte fizikai képét is eleve azért formálták ilyenné a történelem során, hogy már a megjelenése is vonzó, karizmát sugárzó és szerethető (összességében: sztárságra alkalmas) legyen - de aligha ez az érdekes. A lényeg, hogy az imidzs működik - már ha az illető jóképű, ápolt és sűrű hajzattal bír. (Ellenkező esetben béna lúzernek, vagy rosszabb esetben egyenesen csövesnek tűnhet.) Ez a Názáretire emlékeztető megjelenés egy sor rejtett pszichológiai üzenetet is hordoz. Empátiát, őszinteséget, s némi sebzettséget mutat. A macsó karakter erős, nem igényel törődést, babusgatást; rajta nem fog még a fegyver sem. A krisztusi vonal másmilyen: itt megjelenik az áldozati szerep, a szenvedés, a kiszolgáltatottság. A nőben felébreszti a gondoskodó anyai ösztönöket is. A szemek kiváltképp lényegesek. A klasszikus férfi-portré jellemzően a tekintetet mint hatalmat használja. Jézusnál viszont a szemek játéka intim és ártalmatlan. Mintha azt mondaná: nem akarlak birtokolni. A krisztusi karakter szexuális értelemben meglehetősen passzív; nem flörtöl, nem udvarol, nem kíván imponálni - egyszerűen azért, mert nincs szüksége rá. A legkevésbé sem kell tepernie azért, hogy vágyjanak rá. Ez a fajta közömbösség elértetlennek láttatja, így még vonzóbbá teszi. (Egyetlen fickó sem kap annyi kihívó pillantást és nyílt felajánlkozást, mint egy fiatal, jó arcú pap.) Természetesen szó sincs arról, hogy minden szépfiú, aki fizimiskájában, frizurájában és arcszőrzetét tekintve Jézusra emlékeztet, egyszersmind őszinte, visszafogott és sebezhető is lenne, de arról feltétlenül, hogy ilyen hatást kelt majd. Michelangelo Pietája (szoborcsoport: Mária a keresztről levett, halott fiát tartja az ölében) olyan képmotívum, olyan meghatározó kulturális örökség, amely a festészetben és a filmvásznon is rengetegszer visszaköszön, így a nyugati ember elméjébe immáron erősen beleégett. A Jézus-arcú, szomorú szemű, érzékeny férfiakat a nőknek szeretni, ölelni, babusgatni kell - ezt diktálja az ösztön.

 TED NEELEY - JÉZUS KRISZTUS SZUPERSZTÁR

És milyen legyen egy vérbeli rocksztár? Nyilvánvalóan pont ugyanilyen. Vonzó, de nem ijesztően fenyegető. Férfias, de közben érzékeny, hiszen művészről van szó. Őszinte, nyitott, karizmatikus, a közönséggel kapcsolódni tudó - Jézus karaktere minden igényt kielégít e téren. A Flavorwire webmagazin egyik 2011-es cikke egyenesen listát közöl arról, melyik zenész hasonlít leginkább a Názáretire, mi több, még egy mérőszámot is kitaláltak hozzá, a Jézus-kvócienst... A lista második helyén John Lennon áll, megítélésem szerint azonban egykori zenésztársa, George Harrison minden tekintetben - külsőre és lelki habitusát tekintve is - tökéletesebb Jézus-karakter. Ráadásul nála a spirituális vonal is hangsúlyosan megjelenik, igaz, a hindu vallásra és a meditációra fókuszálva. Jim Morrison e lista hatodik helyezettje. A cikk konkrétan megemlíti a híres Young Lion című fotót, melyen a Doors frontembere jellegzetes, keresztrefeszítésre emlékeztető pózban áll. A róla kialakult misztikus, prófétaszerű, rockisten kép is ezt a hatást erősíti. Barry Gibb (bár nem szerepel e tízes listán) szintén olyan híresség, akinél rendre előkerül az isteni jelző, különösen, ha a megjelenéséről esik szó. "Ezt a srácot a Bee Geesből ismerem" - hangzott el egy floridai ajándékboltban, egy Krisztus-képek közt válogató vevő szájából... És ne feledkezzünk el Jared Letóról sem! Amikor a turini lepel alapján megkísérelték mesterséges intelligenciával rekonstruálni Jézus arcát, az internet népe egyszerre hördült fel: "Ez Jared Leto!!" Persze, hosszú még a sor, különösen, ha a zenészek mellett a filmcsillagokat is említjük: Robert Plant, David Coverdale, Michael Hutchence, Keanu Reeves, Orlando Bloom, Robert Powell, Willem Dafoe, Christian Bale... estig sorolhatnánk.

Sztárokat mindenesetre nem csupán a színpadon, de a futballarénákban is láthatunk. A számos őrült focistafrizura közt az utóbbi időben a jézusi vonal is kezdi felütni a fejét. Alisson Becker, a Liverpool brazil kapusa nem csupán fizimiskáját tekintve Krisztus-követő, de hitét is nyíltan vállaló keresztény. (2020-ban Roberto Firminót is ő maga keresztelte meg a saját úszómedencéjében.) Szoboszlai Dominik esetében ilyesmiről nem beszélhetünk, ő inkább kísérletező típus, különösön ami a megjelenését illeti. Egy biztos: a rövid haj és a jól borotvált arc hosszú évei után mostanság ő is egyre inkább Jézusra kezd hasonlítani. A drámai pillanatokban ez különösen szembeötlő: tavaly novemberben, az írek ellen elszenvedett, a VB-reményeket szertefoszlató vereség után - a helyzetnek tökéletesen megfelelő módon - fájdalmasan szűkszavó interjút adott. A tévénézők a meggyötört Krisztust láthatták maguk előtt. Ami engem illet, jobban szeretem, amikor Szobó arcán az elégedettséget érzékelem, mint ahogy kedden este is, a Tottenham kapujába küldött bombagólja után. Az kétségkívül isteni volt.

Magyar Péter sok száz ígérettel kábította a népet két éven át - ezek oroszlánrésze kapcsán még a legelvakultabb Tisza-szektások is tudják, hogy totál kamu csupán. Ám ami a befagyasztott EU-s forrásokat illeti, ezek hazahozatalát mindegyikünk komolyan vette. Most, hogy a kormány szerint már teljesítettük a kifizetéshez szükséges mérföldköveket (miközben semmi érdemi nem történt április óta); most, hogy az EU vezetése szerint már tombol a jogállamiság idehaza (miközben sosem tiporták ilyen durván); most, hogy már Manfred Weber is odaszól az Európai Bíróságnak a napi egymillió eurós büntetésünk eltörlését kérendő (miközben Magyar Péter ugyanazt a migrációs politikát viszi tovább, mint Orbán Viktor), a vak is láthatja, hogy színtiszta politikai zsarolás volt minden gáncsoskodás, amit a Fidesz-kormány idején alkalmaztak. Szóval: sanszos, hogy lesz némi pénzmozgás, de mikor?

Manapság a fél ország azon röhög, hogy a kormány minden egyes nap hazahozza a visszatartott tételeket. (De ki viszi mindig vissza? - kérdezik a nemzeti oldal vigyorgó trolljai.) Vitézy Dávid egyenesen azt közölte, hogy a pénz a számlánkon van, miközben egyetlen árva cent sem érkezett még, mióta az új kabinet megalakult. Bevallom: nem is értem, hogy lehet ez. A választásokat követően Magyar Péter elképesztően jó pozícióba került. Én a helyében már április 13-án megcsörgettem volna Ursula von der Leyent, hogy pillanatokon belül legyen a számlánkon a pénz, különben kitálalok mindent, lemondok és jöhet vissza Orbán Viktor. Fogalmam sincs, miért nem tette. Sok rosszat el lehet mondani a magyar miniszterelnökről, de az biztos, hogy nem konfliktuskerülő. Teljesen kézenfekvő lett volna a részéről a követelés, hogy ha már - minden lehetséges finanszírozási és titkosszolgálati eszközzel, valamint sosem látott médiatámogatással - hatalomba segítették, úgy az országnak járó EU-s forrásokat is azonnal, vagy legalábbis sürgősen szabadítsák fel, munkáját megkönnyítendő. Magyar Péter valamiért nem élt ezzel a tárgyalási potenciállal, ami számomra csupán egyet jelenthet: fogják valamivel.

Érdekes az is, hogy a nemzetinek maszkírozott golobalista helytartók prototípusánál, Donald Tusknál sokkal gyorsabban megnyíltak a pénzcsapok. Brüsszel már pár nappal a kormányalakítást követően jelezte, hogy tetszik neki, amit lát, s hamarosan az utalások is elindultak. Vajon Magyar Pétert miért szívatják? Természetesen ezernyi magyarázatot találhatunk, amely a lengyel és a magyar helyzet eltérő mivoltából fakad. Lengyelországgal kapcsolatban elsősorban a bírói rendszert kifogásolták - nálunk sokkal hosszabb a bűnlajstrom. Tusk öt évig volt az Európai Tanács elnöke, így nyilván jelentős lobbierővel bír - Magyar Péter ezzel szemben zöldfülű kezdő. Érvelhetünk azzal is, hogy Lengyelország esetén az Európai Bizottságot is számos kritika érte, annyira kilógott a lóláb - most sokkal óvatosabbak, s az időhúzással megpróbálják elbábozni, hogy nem szimpla politikai döntésről van szó. Aki igazán laikus, az talán beveszi, hogy léteznek olyan jogállamisági mérföldkövek, amelyeket az Orbán-kormány nem teljesített, ellenben a mostaniak serényen dolgoztak, dolgoznak rajtuk... na persze. Az viszont biztosan igaz, hogy Ukrajna támogatása, a migráció finanszírozása és a haderő fejlesztése ma már jócskán nagyobb összegeket emészt fel és sokkal nagyobb költségvetési prioritás, mint Tusk hatalomra kerülésekor, vagyis fogy a pénz... Akármi is a valódi ok, Magyar Péternek főhet a feje rendesen.

Az sem lényegtelen, hogy jelenleg már a 2028-2034 időszak EU-költségvetésének vitája zajlik: az egyeztetések, háttéralkuk, csendes megállapodások időszaka ez. Antonio Costa, az Európai Tanács elnöke éppen a tagállami fővárosokat járja a kompromisszum előkészítése érdekében. Brüsszel kimondott célja, hogy év végéig összeálljon az a tervezet, amely minden tagállam számára elfogadható. Mivel egyhangú döntés szükséges, így egyetlen ország vétója is elég ahhoz, hogy az EU működésképtelenné váljon. Orbán Viktor be is lengette, hogy addig nem hajlandó jóváhagyni a következő hétéves ciklus költségvetését, amíg a nekünk járó pénzeket ki nem fizetik. Ez az eszköz Magyar Péter számára is adott, s minden jóérzésű honfitársunk biztatja is: éljen ezzel, ha másképp nem megy. A miniszterelnök természetesen úgy járna a legjobban, ha e konfliktus felvállalása nélkül is maradéktalanul hazahozná a befagyasztott forrásokat. De kétségkívül akkor jár a legrosszabbul, ha hülyére veszik, s ő még csak meg sem próbál élni a kezében lévő legerősebb ütőkártyával.

Magyar Péter egyik leghatározottabb és leghihetőbb vállalása az volt, hogy hazahozza a beragadt EU-s pénzeket. Nem csekély azoknak a száma, akik kifejezetten ezért szavaztak a Tiszára. Múlt héten jót vigyorogtunk Tompler Ildikó országgyűlési képviselő levelén, aki elmagyarázza szavazóinak: "A Magyar Péter által említett, egy főre jutó  800.000 forintos uniós támogatás nem olyan összeg, amelyet a magyar állampolgárok közvetlenül, készpénzben vagy bankszámlára megkapnak..." Nyilvánvaló, hogy a Tisza-szavazók többsége azért ennél értelmesebb, mindazonáltal ezt a vállalást mindenki alapvetőnek tekinti. Ha Magyar Péter még e téren is nehézségekbe ütközik, úgy tényleg nem sok marad, ami mellette szólna.

Augusztus végére eldőlt, hogy Unger Anna lesz majd, aki az új ÁVH élére áll. A hajrában két jelölt maradt még rajta kívül. Az egyik Sárvári Nicholas, akit elsősorban a Tisza parlamenti frakciója támogatott. Nem sok minden szólt mellette: kanadai-magyar kettős állampolgár; egy brit kockázatkezelési cég vezetője; a Magyar-Kanadai Kereskedelmi Kamara elnöke; vagyis számos összeférhetetlenségi és nemzetbiztonsági aggály merült fel jelölése kapcsán. Ráadásul sokan a szakmai alkalmasságát is megkérdőjelezték. A másik Ligeti Miklós, akit a legerősebb és legalkalmasabb jelöltnek tartottak. A magam részéről nem bánom, hogy nem ő lett a befutó, hiszen jó érzésű magyar honpolgár nem ad ekkora hatalmat egy Soros-figura kezébe. Magyar Péternek meg az nem tetszett, hogy Ligeti korábban olyan ügyekben is vizsgálta, kritizálta a Diákhitel Központ működését, amelyek a miniszterelnök korábbi vezetői tevékenységéhez kapcsolódtak... Kínos, amikor az embernek vaj van a fején.

A Tisza-szekta keménymagja mindenesetre rendesen kiakadt. A Polgár Judit körüli balhé után ez volt a második, immár igen erős repedés a szektavezér és a hívek közti feltétlen bizalom betonfalán; néhányan még tüntetést is szerveztek. Unger Anna kapcsán nem is az volt a legfőbb gondjuk, hogy nem rendelkezik jogi diplomával (ami azért nem ártana, ha valaki olyan szervezet vezetésére készül, amely ügyészségi, bírósági, rendőrségi és adóhatosági területekre is merészkedik), sokkal inkább az, hogy nem ígért gyors sikereket. Azt ugyan kilátásba helyezte, hogy megbizatásának hat éve alatt hivatala feltár minden szóba jövő ügyet, ám arra nem vállalt - nem is vállalhat - garanciát, hogy ezek mindegyike jogerős ítélettel is végződik ennyi idő alatt. Unger kihangsúlyozta: hisz a jogállamban. A vért szomjazó tiszás jakobinusokat persze hidegen hagyja a jog. Ők csak egyetlen egyre vágynak: kéjesen vigyorogni a bilincsbe vert nagykutyák láttán. Magasról tesznek a törvényességre, a tisztességre, a civilizált eljárásrendre. Még véletlenül sem azt a kérdést tették fel, hogy miként lehetne felgyorsítani a bíróságok munkáját. Dehogy. Hanem hogy miért nem olyan ember került a hivatal élére, aki - hozzájuk, a legsuttyóbb prolikhoz hasonlóan - tojik a jogállamiságra. Még Puzsér Róbert is úgy fogalmazott, hogy ennyi türelme neki sincsen, s a Tisza-kormány bele fog bukni, ha nem mutat fel gyors eredményeket e téren. Radnai Márk már augusztus közepén közzétett egy Bilincs-bilincs, rács-rács, de mikor? című Facebook-posztot, melyben türelemre intette a híveket, kihangsúlyozva, hogy jogállami eljárások várhatók és nem bosszúhadjárat. Kommentelői úgy reagáltak, mint akik el sem olvasták sorait: "Személy szerint rosszul vagyok már, ha meglátom Orbánt, a parlamentben a pökhendi ellenzéket! Meddig, meddig kell még mindig nézni??!!" - írja egy szombathelyi nő, tökéletesen bemutatva a tipikus Tisza-szavazó lelkületét. Ha neki nem tetszik valaki, azt a hatalom távolítsa el! Döbbenetes, hiszen ez a civilizáció előtti, barbár népek logikája. Az ország másik fele nem volt rosszul Szabó Tímea visításától és Hadházy Ákos őrültségeitől? De sosem hallottunk olyat egyetlen fideszestől sem, hogy ki kéne rakni ezeknek az elviselhetetlen ellenzékieknek a szűrét. "És nem csak a kis halakat szeretnénk börtönben látni, hanem Orbánt, Rogánt, Mészárost, Lázárt, Tiborczot, Matolcsyt, Szijjártót, Rákayt." Szegény Philip... hát ő is megy a böribe? Eszküszöm, mint az óvodában. Rámutatunk arra, aki szerintünk rossz ember, s elvárjuk az óvónénitől, hogy a sarokba állítsa mindet... Ide vezet az a szisztematikus gyűlöletkeltés, amelyet Magyar Péter két esztendőn át folytatott. "Nincs helye finomkodásnak, és hagyni, hogy magyarázkodjanak, tovább hazudozzanak!!!!" - írja egy harmadik bolsevik. Hát persze, hogy is jönne ahhoz egy megvádolt fideszes, hogy bármiféle magyarázattal rukkoljon elő? Főbe lőni mindet, kérdés nélkül! Lehetne szépíteni a dolgot, hogy van azért visszafogott, kulturált, a jogot tisztelő tiszás is, és nagy ritkán valóban találkozunk is ilyenekkel. Ám az biztos, hogy a kommentszekciót a tömény bosszúvágy hajtja, semmi egyéb. Magyar Péter hozta létre ezt a szörny-társadalmat, s most ennek kénytelen megfelelni.

Érdekes az is, ahogyan Unger Anna a visszaszerzendő vagyonról nyilatkozik. 20 és 60 ezer milliárd forint közé saccolja az eltűnt közvagyont, de elzárkózik attól, hogy célösszeget jelöljön ki. Ez alapvetően két dolgot jelent: egyfelől halvány fogalma sincs, hogy mennyi pénzt keresnek; másrészt a legkevésbé sem hisz benne, hogy jelentős tételek kerülnek majd elő. Már az is érdekes, hogy honnan jönnek e rendkívül megalapozott számok. A 20 ezer milliárd Magyar Péter hasraütésszerű becslése. Ezzel kampányolt, ez az összeg került be a Tisza Párt programjába is. A 60 ezer milliárdos érték pedig Biró Ferenctől (Integritás Hatóság) származik, aki ugyan előrukkolt egy homályos kalkulációval, azonban abba még olyan tételeket is beleszőtt, mint a hosszabb távú gazdasági, növekedési kár; elmaradt GDP. Ez nem csupán azért komolytalan, mert nem több, mint közgazdasági fikció, de azért is, mert ami nem képződött meg, az nem is visszaszerezhető, így a gyakorlat szintjén teljes mértékben figyelmen kívül hagyható. Mit tudunk tehát? Egyedül annyit, hogy a nemzetközi (EU) tapasztalatok szerint 2% az az arány, amit a bizonyítottan korrupt módon szerzett vagyonból vissza lehet szerezni. Csak fogalma sincs senkinek, hogy ezt a 2%-ot milyen összegre vetítse. A kormányváltás után felálló minisztériumok legfontosabb feladata az volt, hogy sarasnak tűnő ügyeket találjanak, s azonnal feljelentéseket tegyenek. Kilenc minisztérium összesen 22 feljelentést tett, összesen 2.128 milliárd forint közpénzt érintően. A szóban forgó ügyek: Észak-macedón államhitel, egyiptomi vasúti projekt, afrikai útépítés, Sofitel-hitel, lélegeztetőgép-beszerzés a covid idején, M6-os autópálya-koncesszió, gondosóra program, mentőautó beszerzések, Fradiváros, nyuszimotorok...

Pontosan tudjuk, hogy a politikai kommunikáció szinte minden esetben a legprimitívebb szavazót célozza. Lopás, rablás, maffia - ezeket a kifejezéseket még a legiskolázatlanabbak is értik; a korrupció fogalma kapcsán pedig ködös sejtéseik lehetnek. Csakhogy a közpénzek sorsa ennél sokkal bonyolultabb; az új ÁVH legalább tucatnyi, egymáshoz a legkevésbé sem hasonló ügytípust vizsgál majd - ezek aligha írhatók le ugyanazzal a kifejezéssel. A gyűlölködő kisembernek minden egyszerűen csak lopás, hiszen ezt verték a fejébe, így hergelték éveken keresztül. Ám ha minden jól megy, idővel kapunk egy valós, átfogó képet a NER működéséről - Unger Anna legalábbis ezt ígérte. Azt ugyanakkor már most is pontosan tudhatjuk, hogy léteznek visszaszerezhetetlen, nehezen visszaszerezhető és viszonylag könnyen viszaszerezhető vagyonelemek. 

Az elköltött közpénzek jelentős hányada valamiféle építőipari beruházáshoz köthető. Utak, hidak, középületek jönnek létre. Ha van is bármiféle túlárazás, politikai mutyi, összejátszás, az akkor sem a teljes projektet, csupán annak töredékét érinti. A források oroszlánrésze megvan: betonba öntve áll. Vegyük például a Lánchíd felújításának esetét! Tarlós 21,8 milliárd forintos ajánlatot kapott és fogadott el. Majd jött Karácsony és a megismételt tenderen ugyanaz a vállalkozó már 5 milliárddal drágább ajánlatot tett; a megvalósítás is ennek megfelelően történt. Gyanús? Felettébb. Látjuk majd Karigerit bilincsben? Visszaszerzi majd az új ÁVH az 5 millárdos túlfizetést? Aligha. A büntetőügyhöz bizonyítani kellene az összejátszást és a visszacsorgó pénzeket. Vizsgálni kellene a pontos műszaki tartalmakat, az esetleges eltéréseket, valamint az építőipari inflációt a két ajánlat közt eltelt rövid időintervallum során. De mindenek előtt elő kéne venni magát az ügyet, ami pedig politikai öngyilkosság volna, hiszen a Tisza szavazótáborának kétharmada szerelmes Karigeribe, akár korrupt a főpolgármester, akár nem.

Elvileg a legkönnyebben visszaszerezhető források a fiktív számlázásból, fiktív tevékenységből eredő tételek. Karácsony Gergely például tucatnál is több külső tanácsadót pénzel. Városdiplomáciai főtanácsadó, szociális és lakásügyi főtanácsadó, stratégiai tanácsadó és egyéb fincsi pozíciók egész sorát látjuk. Az új ÁVH - elvileg - ezeket is megkapargathatja, bár ezek csupán milliós tételek havonta. Az egyösszegű, százmillió feletti tanácsadói dijak az igazán pikánsak - ilyen is akad Karigeri közelmúltjában. Ezeknél nem könnyű igazolni, hogy történt-e valós teljesítés, s ha igen, az arányban áll-e a kifizetett ellenértékkel. Természetesen telefonhívásokat, e-maileket, dokomuntált megbeszéléseket elő lehet keresni, ráadásul eléggé nyilvánvaló, hogy egy meghallgatáson minden érintett ugyanazt fogja vallani. Mindez azt vetíti előre, hogy még a legegyszerűbbnek látszó ügyek, a legkönnyebben visszaszerezhető pénzek is elképesztő nyomozati munkát és csaknem lehetetlen bizonyítási terhet jelentenek.

Minden jel arra mutat, hogy a KEKVA-vagyon visszaállamosítása lesz a legnagyobb szelet az új ÁVH tortájában. Egyetemi és egyéb ingatlanvagyon, intézményi infrastruktúra. Ez önmagában a költségvetés számára sem jelent likvid pénzt, továbbá - amennyiben nincs jelentős vagyonvesztés - büntetőügyeket sem feltétlenül von maga után. Ügyes kormányzati kommunikációval lehet majd ezt is sikersztoriként tálalni, de a vérszomjas szektát az ilyen ügyletek aligha elégítik ki. A NER-cégeket és magánszemélyeket érintő vagyonelkobzások várhatóan alig-alig hoznak majd a konyhára - már néhány száz milliárd forint is túlzott várakozásnak tűnik. 

Sokan azt mondják: az új ÁVH lényege nem is a múlt feltárása és a köddé vált közvagyon visszaszerzése, hiszen ez önmagában is csupán illúzió. (Vagy azért, mert nagyrészt mese, hogy köddé vált, hiszen kitapintható módon ott van az elkészült projektekben; vagy pedig azért, mert ami tényleg eltűnt, annak csak bottal üthetik a nyomát.) Szerintük Unger Anna hivatala sokkal inkább a jövőről szól és tisztán a megfélemlítést szolgálja. A hazai vállalkozóknak látniuk kell, miféle meghurcolás vár mindazokra, akik EU-s források és állami megrendelések közelébe merészkednek. A legjobb, ha el is felejtik ezeket, s hagyják, hogy a kormány minden vonalon a nyugat-európai - elsősorban német - cégeket preferálja. Ez pont a szöges ellentéte az eddigi orbáni politikának, és a fene se érti, hogy a Tisza szavazóit ez miért fogja boldoggá tenni. Ugyanis a világ nem úgy fest, hogy léteznek a gonosz NER-es vállalkozások, akik most eltűnnek, s mellettük ott sorakoznak a további tőkeerős magyar cégek, akiket a Fidesz nem szeretett, de most eljő számukra is a kánaán. Muszáj látni, hogy a megfélemlítés a teljes magyar - üzleti és civil - társadalmat érinti. Ha lesz is olyan bátor hazai társaság, amely a továbbiakban közpénzre pályázik majd, az egészen biztosan beépíti majd a vállalkozói díjába az esetleges jövőbeli vegzálás kockázati prémiumát. Mert semmi sem olyan drága egy cégvezető számára, mint amikor hosszú évekkel az adott projekt lezárását követően kihallgatásokra kell járnia, rég elfeledett iratokat kell visszakeresnie, arról nem is beszélve, hogy kérdés nélkül feldúlhatják az irodáját, befagyaszthatják a bankszámláit. A vicc az, hogy a Tisza egy tisztábban, gazdaságosabban és emberségesen működő magyar államot ígért. Az igen széles jogkörrel bíró új ÁVH felállítása már önmagában is azt vetíti előre, hogy erősen szűkülni fog a piac, az ajánlati árak pedig határozottan emelkednek majd. Pontosan az ellenkezőjét érik el, mint amit meghirdettek.

Az az igazság, hogy nem irigylem Magyar Pétert. Már jó ideje virtuóz kötéltáncra kényszerül kormányzás és influenszerkedés, költségvetési realitás és választási ígéretek, jogállami működés és totális önkény, hazai és brüsszeli érdekek továbbá a legkülönbözőbb választói elvárások között. És mindezeken túl itt van még az elszámoltatás kérdése is, amiből sehogyan sem tud jól kijönni. Ha puha lesz és egyetlen fideszes nagykutya sem akad horogra (én ezt tippelem), az a biztos bukását jelenti, hiszen a gátlástalan hóhér szerepén kívül nem sok egyéb szól mellette. Ha viszont beváltja ígéretét és véres kézzel kaszabol majd a régi elit tagjai közt, azzal a saját sorsát is megpecsételi. A világ ugyanis nem felejt, s neki is épp elég vaj van a fején ahhoz, hogy hosszú éveket töltsön rács mögött, ha már nem védi majd semmiféle hatalom. Könnyet azért nem ejtek érte: magának építette ezt a gyűlölet-országot.  

Túl vagyunk a Tisza-kormány első száz napján, ilyenkor mindenki értékel. A kormánypárt is kiadott egy közleményt eddigi teljesítményüket összegzendő, de lehetetlen volt annyira felhabosítani a semmit, hogy úgy tűnjön, történt bármiféle érdemi intézkedés is. (Ennél csak az egyes minisztériumok beszámolói szánalmasabbak a kávékkal, kézfogások számával és más fincsiségekkel.) Az újonnan kiizzadt jogszabályok szinte kivétel nélkül a hatalom bebetonozásáról és a politikai ellenfelek ellehetetlenítéséről szólnak, gyakorlatilag ez minden. A benyomásaink ennél persze  valamivel bővebbek.

1. VÁLASZTÁSI ÍGÉRETEK - Nem én leszek az, aki számonkéri a kormányon a be nem tartott ígéreteket. Egyrészt azért, mert nem szavaztam rájuk, így erkölcsi alapom sincs rá. Másrészt azért, mert jelentős részükkel nem is értettem egyet, különös tekintettel például a családi pótlék megduplázására. De ettől még feltűnő, hogy a sok száz ígéretből szinte semmi sem valósult meg eddig, az a kevéske pedig, ami igen (megcsonkított iskolakezdési támogatás, VÉNY-köteles gyógyszerek 5%-os ÁFÁjának eltörlése), még a legelkötelezettebb Tisza-szektatagok számára is megmosolyogtató.

2. "MINDENT MEGTARTUNK, AMI JÓ VOLT" - Megszűnt a kamatstop és a védett üzemanyagár (ezek eltörlésével személyesen nincs problémám), továbbá a kormány leállította az Otthon Start programhoz kapcsolódó lakásfejlesztések egy jelentős részét. Senki sem tudja, mi lesz a következő lépés, valószínűleg még Magyar Péter sem. Márpedig a bizonytalanságnál aligha van rosszabb - ilyen környezetben senki sem tud jövőt tervezni, sem a családok, sem a vállalkozások. A 3%-os otthonteremtési hitel tipikusan olyan, amelynek megtartását ígérték. Kár volna kukázni, hiszen két elemi fontosságú célt is szolgál: felpörgeti az építőipart és saját tulajdonú ingatlanhoz juttatja a magyarokat.

3. TÁRSADALOMFILOZÓFIA - A Tisza Pártnak az elmúlt két évben sem volt semmiféle távlati víziója, elképzelése, értékválasztása; ez az elmúlt száz napban sem változott. Halvány fogalmam sincs, miként lehet kormányozni így. Ebből csak egy következik: bármikor bármit megléphetnek különösebb magyarázkodás nélkül. A családi pótlék megduplázása tipikus balos intézkedés, de ez egyelőre nem több, mint ígéret. A vagyonadó úgyszintén. Ha végül - minden korábbi fogadkozásuk ellenére - még a progresszív jövedelemadót is visszahozzák, akkor mindezekből nagyjából sejthetjük majd, hogy egy baloldali kormányt látunk. Ma még ők sem tudják, milyenek is valójában.

4. SZERETETORSZÁG - "Neked van egy véleményed, ami nem egyezik a tiszás mákonnyal, pszichózissal, abban a pillanatban az erkölcsi integritásodat kezdik ki. Te is egy tolvaj, bűnöző, pedofideszes nem tudom mi vagy; meg vagy véve, megőrültés és kifordultál magadból; sorolhatom tovább. Egyetlen dolgot nem tesznek meg, hogy amit mondasz, azt értékeljék és vitatkozzanak vele." - Ezek Schiffer András keddi szavai, aki a Közelkép című adásban tökéletesen kifejti, milyen szintre korbácsolta Magyar Péter a gyűlöletet, s hogy mi lett abból az emberséges Magyarországból, amit a szlogenekben ígértek. "Súlyos következményei lesznek annak, amit a Tisza-szekta művel." - tette hozzá. Számomra ez a legbántóbb az elmúlt száz napot nézve: az ország tudati szintje, kommunikációja, emberi nívója olyan mélyre süllyedt, amilyet életem során nem tapasztaltam még.

5. JOGÁLLAMISÁG, FÉKEK ÉS ELLENSÚLYOK - Személyre szabott jogalkotás, visszamenőleges hatályú törvények, a demokrácia súlyos megcsorbítása, az új ÁVH felállítása, egyszemélyű, kézi vezérlés minden fronton, tűzijáték-mutyi... Nem én leszek az, aki a legnagyobb botrányt csapja e téren, hiszen a Fidesz-kormányzás alatt is sérültek a fékek és ellensúlyok; Orbánra is jellemző volt a kézi vezérlés, a mutyikról nem is beszélve. No de nem az volt a kormányváltás ígérete, hogy áprilistól egy makulátlanul tiszta világ indul? A Tisza-híveket hogyhogy nem zavarja mindez? Mert a többség magasról tesz rá, ez világosan látszik. S ha így van, akkor miért nem azzal kampányolt Magyar Péter, hogy elég volt Orbánból, innentől mi lopunk és mi építünk diktatúrát? Jócskán tisztességesebb lett volna és az O1G tábort nem is zavarta volna különösebben. Ami viszon kifejezetten bántó, az az önkény durva megjelenése. A Legfőbb Ügyészség megállapította, hogy szabálytalan volt a Fidesz-szerverek lefoglalása az NKA-ügyben. A bíróság pedig kimondta, hogy szükségtelen volt a letartóztatás, így tegnap újabb két gyanusítottat engedtek ki. 

6. SZAKÉRTELEM - "Itt mindenki kőprofi" - mondta Orbán Anita, hogy aztán kiderüljön: övé a leghülyébb minisztérium. De az sem segít a Tisza-kormány megítélésen, hogy az energetikai miniszter nem ért az energiához; a környezetvédelmi miniszter nem ért a környezetvédelemhez és a vízügyi államtitkárnak fogalma sincs a vízügyekről. Paks kapcsán mindez egészen világossá vált. És akkor Lőrincz Viktóriáról még nem is beszéltünk, aki vidék- és településfejlesztési miniszter létére két értelmes mondatot sem képes végigmondani... A vicc az, hogy 2024. óta egyetlen használható szakembert sem láttunk a Tisza háza táján, a csúfosan leszerepelt Kulja Andráson kívül nem is került senki bemutatásra és megmérettetésre. Majd a kampány hajrájában leigazolták Kapitány Istvánt és Orbán Anitát, valódi nagyágyúkként beharangozva őket. Úgy tűnik, eddig ők okozzák a legnagyobb csalódást. Egyedül Vitézy Dávid tűnik aktívnak és használhatónak, de róla már fideszes korszakában is pontosan tudtuk, hogy érti a dolgát.

7. VÁLASZTÁSI HAZUGSÁGOK - A tiszások többsége szerint a cél szentesíti az eszközt, vagyis bármi bevethető volt és a jövőben is alkalmazható a Fidesz ellen, függetlenül az igazságtól és a sportszerűségtől. Zsolti bácsi, Göd, orosz befolyás, választási csalások, bezzeg Románia... szinte minden üres hazugságnak bizonyult, amivel Orbánékat két éven keresztül elképesztő intenzitással támadták. Ezek egy részével a választások után sem álltak le, bár mostanság, a századik nap környékén - amikor már mindenki tudja, hogy kamu volt minden - kezdenek elhalni e hamis hangok. A bolsevikok lassan kétszáz éve alkalmazzák a gátlástalan hazudozás és alaptalan befeketítés módszerét - ezt láttuk az MSZP-nél 2002-ben és 2006-ban is, bár Gyurcsányék a Tiszához képest a fasorban sem voltak. Bánt, hogy a Fidesz képtelen volt megvédeni magát; bánt az is, hogy másfél millió naiv magyar bármit benyel; de legjobban az bánt, hogy van kétmillió nemzettársam, akik szerint ez rendben van. Akik szerint tök oké gátlástalan hazugságra építeni a világukat. Soha nem jártunk erkölcsileg ilyen mélyen, mióta az eszemet tudom.

8. GAZDASÁGI FELLENDÜLÉS - Legyünk méltányosak: száz nap alatt aligha lehet csodát tenni. Ráadásul nehéz is elválasztani, hogy mi az, ami az előző kormány tevékenységének az eredménye, s mi az, ami már az újé. Ami mindenképpen ijesztő: számos nagyberuházás leállt, a foglalkoztatottság csökken, az építőipar zuhanórepülésben. A GKI friss adatai szerint a lakosság és a vállalkozások gazdasági várakozásai egyaránt romlottak. Másfél éve tartó optimizmus tört meg, az ipari bizalmi index 6 ponttal csökkent havi összevetésben, a kereskedelmi 4, az építőipari index 5 ponttal mérséklődött.

9. NEMZETI ÉRDEK - Eddig nem sok jelét látni, hogy a Tisza-kormány Magyarország valódi érdekeit tartaná szem előtt. A Brüsszel által összeállított helyreállítási terv szinte másról sem szól, mint hogy miként kell a nyugati multikat helyzetbe hozni a közbeszerzéseknél. Az Európai Ügyészséghez való csatlakozás pedig konkrétan a nemzeti szuverenitás egy fontos elemének feladását jelenti. Az elmúlt 16 évben a hazai vállalkozások tudatos és kívánatos feltőkésítése zajlott. Amennyiben a jövőben tiszta verseny jellemzi majd az állami tendereket, amelyeken a magyar cégek összemérhetik erejüket a nyugatiakkal, úgy széles mosollyal tapsolok majd a nyílt piaci működésnek. De ha ugyazt látjuk majd, mint a szocialista kormányok idején, vagyis hogy minden közbeszerzés - Brüsszel elvárásának megfelelően - a nyugat-európai multiknál landol, úgy aligha hiszem többé, hogy a Tiszát a legkevésbé is érdekli a nemzet sorsa. 

10. ONEMANSHOW - A lelkem mélyén megértem Magyar Pétert. Őszintén hiszem és vallom, hogy minden férfinek - legalább egyszer az életben - meg kell tapasztalnia, milyen a rocksztárság; milyen az, amikor mindenki őt isteníti, minden nő őt akarja. Nem is zavar különösebben, hogy szuperhőst játszik Pakson, vagy épp DJ-t a Kossuth téren. A baj az, hogy ez nem mellékszála a kormányzásnak, hanem egyenesen a lényege. A világon minden arról szól, szogy színpadot ácsolunk a betegesen narcisztikus uralkodónak, aki a létező összes szerepben megmutatja magát, hiszen mindenhez ért. Ez így nagyon nem fog menni. Ez hosszútávon még akkor sem működne, ha MP egy zseni volna, nem pedig egy szánnivaló pozőr.

Magyar Pétert a Facebook emelte fel és ugyanígy a Facebook fogja a mélybe taszítani. Hornék és Gyurcsányék - a közösségi média térhódítását megelőző időkben - még fű alatt ki tudták rabolni az országot és ezer kormányzati hibát elkövethettek, a Tiszának ez a védettség már biztosan nem adatik meg. A kezdeti amatőr csetlés-botlást még elnézi az ország, de ahogy húsz forinttal kevesebb marad a zsebükben, a Tisza-szavazók fognak leghamarabb kiborulni. A megkurtított fizetésű tanárok már most lázadoznak. Nem tartott sokáig a győzelmi eufória.

Muszáj észrevenni: augusztus 20. programvilága kapcsán valami nagyon megváltozott. Budapesten az események három nagy helyszínen összpontosultak - ebből kettő a DJ-kről szólt; a Műegyetem Rakpartot kifejezetten a deep house és a techno uralta. Csupán a Margitsziget szolgáltatott némi hagyományos élőzenét: a Karácsony Jánossal kiegészült Random Trip például parádés LGT nótákat hozott - magunk is végighallgattuk ezt a hangzásában is pazar koncert-csemegét.

Voltak olyan hangok, hogy miért kell egyáltalán bulit csinálni Szent István ünnepéből - ez nyilván baromság; mindenki mulatni akar, senki sem kíváncsi a formális ceremóniák karótnyelt szónokaira. Mindez az elmúlt 16 évben sem volt másképp, csupán a stílus változott. A prolik ízlése e téren is átvette a hatalmat.

Léteznek olyan elektronikus zenék, melyeket elviselek, vagy akár kedvelek is. Alapvetően a DJ-kultúrával sincs bajom (még azzal sem, ha Magyar Péter áll be bohóckodni a pult mögé), főként ha abból idővel valami igényes, lehetőség szerint akusztikus produkció épül - itt Fatboy Slim és Moby mellett tucatnyi példát hozhatnánk. Azonban a techno mindennek a legalja. A műfaj valójában lemond mindenről, amit hagyományos értelemben zenének nevezünk: nincs dallam, nincs akkordmenet, nincsenek valódi hangszerek, így virtuóz muzsikálás sincsen. Minimalista, monoton, primitív zaj - a ritmuson kívül nem sokat nyújt. Nyilvánvaló persze, hogy a műfajon belül is előfordulnak igényesebb és igénytelenebb produkciók, azonban egy hozzám hasonló rockmániást - akármennyire is nyitott az újabb és újabb hangzásokra - még a legjobb minőségű techno is hidegen hagyja, vagy egyenesen fel is bőszíti. 

Az elmúlt évtizedek során számtalan kutatást folytattak, melyek mindegyike a rave-house-techno világ és a droghasználat szerves összekapcsolódását igazolta. Különösen az ecstasy (MDMA) vált főszereplővé e szubkultúrában. A magamfajta boomer könnyen elintézi: ezek annyira szar zenék, hogy tiszta tudattal aligha élvezhetők... a dolog persze ennél összetettebb. Mára elég komoly szakirodalom gyűlt össze a témában, melyek az egymást erősítő tényezőket elemzik. Az MDMA jellemző hatásai között szerepel az eufória, a fokozott társas kötődés, az érzékszervi élmények intenzívebbé válása és a stimuláció. Egy egész éjszakán át tartó, monoton-pulzáló, nagy hangerővel működő tánczenei eseményen ezek a hatások kulturálisan is értelmet kapnak. A drog szerves része a közösségi élménynek; a "zenével" együtt könnyen transzszerű állapotot idézhet elő. Én még emlékszem Balatonalmádi kultikus mulatóhelyére, az immár 20 éve bezárt Panoráma Diszkóra. Annyi üveges tekintetet soha nem láttam, mint ott, a kilencvenes évek derekán. Jött az egyik elviselhetetlen szám a másik után, s a tömeg ugyanazzal a tompasággal és lelketlen monotonitással mozgott hosszú-hosszú időn át. (Nem írom, hogy órákon keresztül, mert annál azért hamarabb elmenekültünk.) Aztán a DJ-vel történhetett valami, és hajnali kettő tájban - egy éles váltással - megpróbálkozott a Loksi Embertelen dal-ával. Felcsillant a szemem, s azt reméltem, beindul a katartikus buli, de csalódnom kellett.  Az égvilágon semmi változás nem történt. Ugyanazok az üveges tekintetek, ugyanaz a mozgás - a transz vitte a közönséget, a muzsika minősége mit sem számított... A terület szakértői vizsgálták azt is, hogy vajon a zene vezet-e a szerhasználathoz, avagy fordítva. A kutatások alapján mindkettő megtörténhet. Ami biztos: aki a rave-house-techno kultúrát kedveli, az jó eséllyel rendszeres, de minimum alkalmi drogfogyasztó.

Nem csupán a techno és a kábítószerek világa kötődik egymáshoz szervesen. A zenei ízlés meglepően jó jelzője lehet a politikai és kulturális identitásnak. Ahogyan a country az Egyesült Államokban erősen összekapcsolódik a konzervatív, vidéki és patriotikus identitással; bizonyos rockszubkultúrák a nemzeti identitással; az elektronikus tánczenei szubkultúrák pedig inkább transznacionális, nagyvárosi és individualista kulturális mintákkal. A rave-house-techno világot kedvelők az esetek döntő többségében globalisták, kozmopoliták, a nemzeti identitásokhoz kevésbé kötődő emberek. A drogok kapcsán képviselt attitűd pedig csak még erősebben tereli őket az internacionalista politikai baloldalhoz. Nem csoda, hogy Magyar Péter is az ő kegyeiket keresi - 2026-ban gyakorlatilag ez a gyökértelen, hazátlan, fiatal réteg nyerte meg a választást a Tiszának.

Amikor prolikról és proli ízlésről beszélek, természetesen nem a kétkezi munkát végzőkre gondolok, és nem is azokra, akik kedvelik az elektronikus muzsikákat. Hanem elsősorban a műveletlenekre, akik - iskolai végzettségüktől függetlenül - nemigen fogyasztanak valódi kultúrát. Mert semmi baj azzal, ha valaki a Metallica, a Pink Floyd és Sting mellett Faithlesst és Chemical Brotherst is hallgat. Nem fogom követni ezen az úton, de tiszteletben tartom az ízlését, amely széles és biztos alapokon nyugszik. De amikor valaki KIZÁRÓLAG a techno megszállotja, miközben fogalma sincs a Queenről, a U2-ról, vagy épp a Level 42-ról; hidegen hagyja a jazz, a blues, a rock és minden egyéb műfaj; arról nem is beszélve, hogy különbséget se tudna tenni igényes és igénytelen hangzás közt - nos ezt az embert (kulturális értelemben) egészen nyugodtan nevezhetjük prolinak. Ami azt illeti: az összes ilyen ismerősöm Tisza-szavazó. És nem elég az, hogy halvány fingjuk sincs a zenéről, a kultúra egyéb területein is pont ugyanilyen járatlanok. Nem olvasnak, nem ismerik a történelmet, még csak a magyar politikai közéletről sem tudnak semmit, mindössze annyit, hogy a Fidesz egy maffiabanda, Orbán pedig egy diktátor volt. Még csak 2006-ról sincs semmi fogalmuk, nemhogy a rendszerváltás időszakáról, avagy a jelenkor nemzetközi trendjeiről. Ezek az üresfejűek tökéletesen mintázzák az átlagos Tisza-szavazót, tisztelet persze a szűk kivételnek.

Oké, tudom. A hozzám hasonló vén hülyék 1955-ben, a rock and roll megjelenésekor is hasonlóan károgtak. Aztán a hatvanas években a beat, később a hard rock, a punk, majd a heavy metal vált az ördög művévé, a kultúra lealacsonyítójává. Azonban 2026-ból visszatekintve azt látjuk, hogy a pop-rock világa folyamatosan fejlődött, egyre igényesebb produkciókat hívva életre. (Érdemes meghallgatni például a Roll over Beethoven című legendás slágert, először a szerző Chuck Berry előadásában, majd a Beatles feldolgozásában, s végül az ELO verziójában. Mind zseniális, de micsoda különbségek! Tizenhét év alatt egy két és kél perces, nyers rock and rollból nyolcperces, elképesztően gazdag nagyzenekari produkció nőtte ki magát.) A techno mindazonáltal nem része e fejlődési folyamatnak, csupán egy regresszív zsákutcát jelent. Az emberiség általános elhülyülésének érdekes lenyomata csupán.

Természetesen nem a Tisza az egyetlen a globalista pártok közül, amely ezt a gyökértelen, hazátlan, primitív kultúrát fogyasztó embertípust preferálja. Valójában az egész internacionalista tábor örömmel asszisztál ehhez a regresszióhoz. Valószínűleg akkor volnának a legelégedettebbek, ha tökéletesen visszatérnénk a 60 ezer évvel ezelőtti tudati szintünkre, amikor még nem léteztek nemzetek, nem volt számottevő magántulajdon sem, s őseink az afrikai szavannákon a naplementét követően a tűz körül táncoltak, természetesen totál bedrogozva, a techno primitívségére emlékeztető, egyszerű, törzsi dobzenére. Ennél kiszolgáltatottabb, tudatlanabb és irányíthatóbb állapota aligha lehet az emberiségnek. Nem véletlen, hogy a patrióta pártok pontosan ennek ellenkezőjére esküsznek: az ember legyen művelt, a hazáját szerető, a nemzet érdekeit védő, tulajdonnal bíró, tudatos, a drogoktól tartózkodó és igényes kultúrát fogyasztó. Ez két nagyon távoli ideál. Én mindenképpen az utóbbira szavaznék.

Ha a belvárosban akad dolgom, sosem ülök autóba. A metrónál nincs jobb közlekedési eszköz. Ráadásul mindig érnek friss impulzusok...

Ami a L'Oréal új társadalmi kampányát illeti, először is szögezzük le: az alapüzenet tök oké. "A zaklatás soha nem az áldozat hibája." Ez így igaz - beleköthetetlen mondat. Egy nő ruházkodhat bárhogy; lazán, ledéren, kihívóan is akár. Ez egyetlen férfit sem jogosít fel arra, hogy kérdés nélkül magáévá tegye a peronon, vagy a mozgólépcsőn. Ez civilizációs minimum. Aki másképp gondolja - például úgy, hogy a nőknek konzervatívabban, bájaikat eltakarva kéne öltözködniük -, az költözzön Iránba, vagy Afganisztánba! Ha valaki olyan prűd, hogy zavarják a kivillanó vállak, térdek, combok, az egyszerűen csak ne nézzen oda, vagy szálljon át egy másik metrókocsiba! Ráadásul azon az elvi, morális alapvetésen túl, hogy mindenkinek joga van megválasztani az öltözékét, érdemes eltűnődnünk a nemi erőszak gyakorlatán is. Jen Brockman és Mary Wyandt-Hiebert még 2013-ban hozta létre azt a kiállítást, amely a Mit viseltél? címen fut a mai napig. Itt olyan ruhadarabok vagy azok rekonstrukciói láthatók, amelyeket szexuális erőszak túlélői viseltek a támadás idején, mellettük pedig rövid részletek szerepelnek történeteikből. A ruhák között teljesen hétköznapi darabokat találunk: farmer, póló, pulóver, melegítő, pizsama, munkahelyi egyenruha stb. Az üzenet egyértelmű: ha egy férfi állat módjára viselkedik, olyankor nincs sok jelentősége az öltözéknek. Nem csupán erkölcsileg felháborító az áldozathibáztatás, de értelmetlen is - az esetek döntő többségében nincs szerepe a kihívó megjelenésnek.

Eddig a pontig tudok azonosulni a plakáttal, minden egyébbel komoly gondjaim vannak. Már a felütés is borzalmas: "Az én térdem nem a te jutalmad". Hogy mi van? El tudunk képzelni olyat, hogy férfiként, kidolgozott felsőtesttel végigsétálunk a Balaton partján, s közben arra gondolunk, hogy a mi a fenét bámul ez a sok nő?? Semmi sem áll távolabb a valóságtól. Imádjuk, ha megnéznek minket, imádjuk, ha tetszést aratunk és semmi sem okoz nagyobb elégedettséget számunkra, mint amikor mi vagyunk a jutalom a nap végén. Természetesen egy egészséges nő is pont ugyanígy gondolkodik. Megmutatja magát, mert tetszeni akar. És jutalom mindenkinek, aki láthatja, aki megcsodálhatja. Ebben a figyelemfelkeltő címmondatban a sokadik generációs feministák aszimmetrikus gondolkodása és férfigyűlölete mutatkozik meg: mi nők bármit megtehetünk, nektek férfiaknak pedig még ahhoz sincs jogotok, hogy a nyálatokat csorgassátok. Jelentem: ez oltári nagy baromság. Nagyon is van jogunk a nyálunkat csorgatni.

A másik, ami zavar, az a ZAKLATÁS kifejezés. Ez egy gumifogalom. Valójában semmit sem jelent. Egészen pontosan: zaklatás az, amit egy nő annak érez. Ez a posztmodern jelenkor, ez a tökéletes erkölcsi relativizmus. Nincsenek játékszabályok, illetve vannak: a nő menet közben találja ki azokat. Nem véletlen, hogy nem az ERŐSZAK kifejezést látjuk a plakáton. Az ugyanis objektív dolog: a másik fizikai érintésével, bántalmazásával vagy akadályozásával jár. A nyilvánvaló agressziót minden civilizált ember elítéli, s ha ilyet lát, fel is szólal ellene. A zaklatás azonban bármit jelenthet a bámész pillantástól a brutális közösülésig. Az igazán érdekesek nyilván e két véglet közti estek: a férfi megszólítja a nőt. Vajon ez zaklatásnak számít? Emlékeztetnék mindenkit: a világ minden párkapcsolata úgy indult, hogy az egyik ember megszólította a másikat... Érdemes volna tehát precízebben megfogalmazni üzeneteinket, s nem gumifogalmakkal dobálózni folyton.

"Késleltesd" - hirdeti a plakát. Ez mi a fenét jelent? "Ha kellemetlen helyzetet látsz, légy támogató és megértő." - És ez? Egyetlen szavát sem értem. Ha erőszakoskodnak valakivel, evidens módon közbelép minden valamirevaló férfi. Ha viszont csupán csajozási próbálkozás zajlik, azt miért kéne bárkinek is megzavarni és tönkretenni? Hogy jobban megértsem az alkotók szándékát, felkerestem a L'Oréal honlapját, ahol ezt a felhívást találtam: "Végezze el a stand up tréninget!" Kiderül: mindössze 10 perc az egész, vagyis akár le is írhatnák, mire gondolnak. De nem: nyilván van pár túzmozgásos HR-es trénerük, akik élőben is fontoskodni szeretnének. A honlapon mindössze a közbelépés technikájának címszavait ismertetik: megzavarás, delegálás, dokumentálás, késleltetés, irányítás. Ennyi.

A legnagyobb problémám mindazonáltal nem is a feminista alapattitűddel és a végtelenül homályos fogalmazásmóddal van. Ami igazán zavar, az a L'Oréal rettenetes kétszínűsége, képmutatása, farizeussága. Ez a cég ugyanis nyíltan kiáll a woke-progresszív ideológia mellett, ezen belül természetesen a migráció ellen sem emelt szót sohasem. Márpedig pontosan tudják, hogy az Európai Unió országaiban nem az őslakos fehér férfiak jelentik a legnagyobb veszélyt a nőkre, hanem az afrikai és közel-keleti bevándorlók. A nemi erőszak-cselekmények túlnyomó hányada a barbár vidékekről érkezők műve. Ha a L'Oréal valóban aggódna a nőkért, azok testi épségéért, úgy elsőként a civilizálatlan migránsokkal szemben tanúsított messzemenő támogatásukon, a valódi bűnesetek idején tapasztalt mély hallgatásukon, ezen a borzalmas, ideológiavezérelt szerecsenmosdatáson kéne változtatniuk. Lassan nyolcvan év tapasztalata mutatja, hogy az iszlám semmibe veszi az európai nőket, követői pedig a legkisebb hajlandóságot sem mutatják a változtatásra. Egyre kevésbé tartható ez a felelőtlen kettős beszéd - a multinacionális nagyvállalatoknak lassan muszáj lesz eldönteniük, milyen értékeket képviselnek valójában.

"Szép szó pénzbe nem kerül", mégis nagy segítség lehet - csak hogy pontot tegyünk e régi szólás végére. Ami a L'Oréal kampányát illeti, itt e gondolat nem csupán azért sérül, mert a marketing világában minden legyártott és kihelyezett reklámtábla, plakát komoly költségeket jelent. Hanem elsősorban azért, mert az effajta szép szó nem sokat ér. Ha meg akarjuk védeni a nőket, annak nem az a leghatékonyabb módja, hogy a békés polgárokat kezdjük edukálni. Sokkal célravezetőbb volna, ha biztonságos környezetet teremtenénk számukra. 

Nem túlzás, ha azt állítom, hogy Az olajügynök minden idők egyik legjobb sorozata. Nem csupán azért, mert végig pörgős, egyetlen pillanatig sem unatkozik a néző. Nem csupán azért, mert Billy Bob Thorton, Demi Moore és Andy Garcia zseniális színészek, akik parádésat alakítanak benne. Nem csupán azért, mert dráma, neo-western és a fanyar humor elképesztően gazdag tárháza is egyben. Nem csupán azért, mert briliánsak a dialógusok és üdítő a zenei világa. Hanem azért is, mert mindezek mellett még határozottan edukál is.

A sorozat öt női főszereplőt számlál - mindegyikük kőkemény amazon. Teljesen más egyéniségek - a harcias ügyvédnő, a fiatalon megözvegyült mexikói lány, az olajmágnás felesége, illetve Tommy neje és lánya, a két felvágott nyelvű szőkeség -, azonban mind a végsőkig kiáll magáért. A férfi karaktereknek igen komoly kihívást jelent, hogy üzleti-szakmai nehézségeik mellett e lányokat, asszonyokat is megfelelően kezelni tudják. Más filmélményeink általában a szélsőségekben utaznak: a nőket meghódító fickók vagy kérlelhetetlenül domináns James Bond fazonok, vagy esetlen, csetlő-botló figurák, akik teljes mértékben átadják az irányítást a másiknak. Itt nem ez történik. Ezúttal minden meglehetősen életszagú. A férfiak igyekeznek asszertív kommunikációt folytatni, vagyis megmaradni önazonosnak és önérvényesítőnek oly módon, hogy közben nem gyalogolnak át a másikon. A legütősebb jelenetek Tommy és Angela (Billy Bob Thorton és Ali Larter) közt zajlanak - szinte minden epizódba jut egy-egy jó kis balhé, akár ajtócsapkodással, tányértörögetéssel. Tanári, ahogyan Tommy kezeli ezeket a helyzeteket. (Micsoda apró, szarkasztikus finomság, hogy a tűzről pattant, fékezhetetlen asszonyt Angelának hívják! Valahogy egészen más képünk van az angyalokról...) Jómagam is csak tanulhatok mindebből, miközben közel harminc éve hasonló cipőben járok. Gyermekeim anyja ugyancsak szenvedélyes, öntudatos és szókimondó - van is konfliktusunk épp elég. Bár igyekszem, de még közel sem vagyok annyira türelmes, mint Tommy. Persze a drámáink sem ennyire szélsőségesek.

Az egyik legdurvább jelenetet a 2. évad első epizódjában látjuk. Tommy a családi vacsora közben megjegyzi, hogy az asszonynak nem kéne házvásárlásal kapcsolatos döntéseket hoznia a ciklusa aktuális szakaszában. Ennyi elég is hogy robbanjon a bomba: Angela tör-zúz, mindenki más menekül. Miután kitombolta magát, a nő a fedezékbe vonult férjéhez lép, aki remekül érzi, miként kell megszólalni ilyenkor:

• Tudom, hogy nem illik ilyesmit mondani, de imádom, ahogy fújtatsz. Mielőtt kinyírsz, hadd mondjam el, hogy oltári jól mutat a cicid abban a melltartóban.
• Ah... 
• Csak ennyit akartam mondani.
• Hogy sikerült kimondanod az egyetlen dolgot, ami megmentheti az életedet?
• Ez tehetség...

Mintha magunkat látnám, leszámítva az összetört berendezést.

• Szeretném, ha elgondolkodnál valamin, ha akad pár szabad perced. Azt már te is jól tudod, hogy a hormonjaim tombolni kezdenek, mielőtt megjön. Amitől ugye idegesebb leszek. 
• Igen, mindig átmész sárkányba.
• A hormonokat nem foghatom vissza. Te viszont visszafoghatod az élcelődést. Erre nem gondoltál, olajelnököm?
• Bevallom, még nem tekintettem a dologra ilyen szemszögből. - Tommy hangja szeretetteljes és higgadt, miközben finoman megfogja a már lenyugodott, a földön, a csatatér közepén mellette ülő neje kezét. - Tehát én vagyok a hibás, amikor szanaszét baszod a cuccainkat?
• Minden... egyes... esetben...

Ha társunknak olyan nőt választunk, akiben van élet, van tűz és erős a szexualitás - vajon érdemes-e másmilyet?? - akkor tudnunk kell, hogy ez a temperamentum az élet minden területén megjelenik majd. Márpedig egy párkapcsolat minősége és hossza szinte kizárólag azon múlik, hogy a férfi miként kezeli a nőt, annak esetleges kirohanásait. Tommy példaértékűen vizsgázik minden ilyen szituációban. Először is: nem veszíti el a türelmét. Soha. Mindig végtelenül nyugodt marad - messze ez a legfontosabb. Másodszor: szeretettel kommunikál. Harmadszor: sosem megy át pincsikutyába. Minden esetben kimondja, amit gondol; minden esetben megfogalmazza kritikáit a másik felé - itt a csomagolás a lényeg.

Egy másik alkalommal - ismét népes vacsora közben - már gyülekeznek a viharfelhők az étkezőasztal felett. Tommy - csírájában elfojtva a készülő hisztit - szelíden kézenfogja az asszonyt és kisétál vele a teraszra.

• Tudod, hogy mire jöttem rá ma? A sors megáldott azzal, hogy visszajöttél. (Egy ideig külön éltek.) Te egy fergeteges nagy áldás vagy, életem. És az hétszentség, hogy nem érdemellek meg.
• Hát kurvára nem.
• Mégis itt vagy. Én meg hálás vagyok érte... Szeretlek, drágám. - Angela arcán minden érzelem látszik. Az is, hogy ennyi éppen elég volt az enyhüléshez.
• A cicimet már meg sem dicséred? 
• Az is gyönyörű, nem vitatom.
• Csak azt akarom, hogy szeress...
• Szeretlek.
• Hogy kívánj!
• Úgy kívánlak!
• Hogy imádj!
• Imádlak, szívem. Mindent megadok neked.

Ugyanezeket játszuk el mi is odahaza, hétről hétre. Oké, én nem vagyok ennyire türelmes, nem vagyok ennyire elnéző, és a legkevésbé sem tolerálom a hisztiket. De azt hiszem, tudom, mikor kell kell megölelni a másikat, mikor és hogyan kell megszólalni és mikor érdemes csendben maradni. Nagyjából ezeken múlik minden.

A film főszereplője, Tommy (Billy Bob Thorton eddigi legjobb alakítása) nem egy puha fickó. Komoly olajvállalatot igazgat; ha kell, az öklét is használja és még akkor sem csinálja össze magát, ha a mexikói drogkartellel kerül összetűzésbe. Távol áll tőle a hitvány megalázkodás. Sosem kér bocsánatot, mert a tudatosan cselekvő embernek nincs miért. És persze bátran beleáll minden konfliktusba. Otthon is így tesz, de a szavakkal ügyesen zsonglőrködik. Nem veszti el a fejét, ahogy a legtöbben. Nem kezd okoskodni, elemezni, a másikat kioktatni, ahogyan én szoktam. Zsenialitása abban áll, hogy pontosan azt nyújtja, pontosan azt közli, ami az adott pillanatban a nőt megnyugtatja: "Lehetsz bármilyen viharos, nem tartok tőled. Nem tudsz megingatni; szeretlek és kívánlak, még így is." Példaértékű mindannyiunk számára - már csak ezekért a házastársi csatajelenetekért is kihagyhatatlan Az olajügynök című sorozat.

Öt év börtönre ítélték azt a moszkvai nőt, aki féltékenységből leharapta férje nemi szervét. A kihallgatás során az asszony elismerte: reszelővel élesítette fogait az akció előtt... Egy balatoni nyaraló teraszán whiskyztünk, amikor egyik barátunk ezzel a kedves történettel rukkolt elő. Még a lányok is elborzadtak a horrorsztorit hallva, mindenesetre mindenkiből ömleni kezdett a gondolat.

A brutalitásnak ezt a szintjét az épeszű emberek kivétel nélkül elítélik, azonban magával a bosszú jelenségével már nem mindenki ennyire szigorú. Ilyenkor persze röpködnek a szinonimának gondolt kifejezések: revans, visszavágás, elégtétel, büntetés stb. Jómagam mindig igyekszem rávilágítani, hogy e fogalmak jelentéstartalma markánsan eltérő, ugyanakkor észreveszem, ha egy könnyed, szombati nyárestén nem mindenki nyitott az elvont filozofálásra. "Nem érdemes szavakon lovagolni" - próbálta lezárni a vitát egyik cimborám, s én - akkor és ott - engedtem a közhangulatnak, miközben pontosan tudom: nagyon is érdemes. Mi több: muszáj. Ezen múlik szinte minden.

Ha szombaton nem is sikerült tisztázni a kérdést, most, szerdán, e platformon újfent megkísérlem. Kezdjük azzal, hogy a BOSSZÚ minden esetben negatív fogalom, szemben a többi felsorolttal, amelyek semlegesek. A bosszú mindig aljas, sunyi és többnyire kegyetlen is, szemben a többivel, melyekbe mindezek nincsenek egyértelműen belekódolva. Ami pedig a lényeg: a revansnak, az elégtételnek és a büntetésnek is vannak közismert, vagy legalábbis megismerhető szabályai. A bosszúnak nincsenek, így felkészülni sem lehet rá, védekezni sem lehet ellene. Amikor a daliás időkben a megsértett fél párbajra hívta a másikat, olyankor mindketten tudták, mi vár rájuk. Ki lehetett térni előle. Vissza lehetett utasítani. Ki lehetett váltani egy nyilvános bocsánatkéréssel. Ma már barbár szokásnak látnánk, ha két ember simán lemészárolná egymást egyetlen rossz szó miatt, ám még ez is messze sportszerűbb volt, mint a bosszú bármiféle megnyilvánulása. Sokakat megtéveszt a "nemes bosszú" kifejezés, ám ez fából vaskarika: nem létezik ilyen. Úgyszintén megtévesztő lehet az "édes a bosszú" szállóige is, amelyet csupán az igazán beteg lelkűek terjesztenek. 

Való igaz: sokan folytatnak értelmetlen vitákat; sokan lovagolnak feleslegesen a szavakon. Megmosolyogtatónak tartom, amikor valaki kizárólag a teacserje leveléből készült főzetet hajlandó teának nevezni, minden mást legfeljebb gyógynövényforrázatnak titulál, miközben a széles köznyelv már régen maga mögött hagyta e botanikai precizitást. Az ilyesmi nem sok jelentőséggel bír, ugyanis nincs benne semmiféle morális tartalom. A BOSSZÚ nem ilyen. A bosszú nem csupán erkölcstelen, de szinte mindent magában hordoz, amit az emberi gonoszságról és a beteg lelkületről tudni kell. Lehet vitatkozni arról, hogy a jézusi megbocsátásnak mikor van helye. Lehet elmélkedni azon, hogy a büntetésnek van-e bármiféle haszna, vagy értelme. Ugyanakkor nem érdemes kétségbe vonni, hogy az emberek oroszlánrésze igazságra vágyik, vagyis arra, hogy mindenki azt kapja, amit érdemel. A bosszú azonban sohasem az igazságról és a méltányosságról szól. A bosszú mindig forrófejű, önkényes, túlzó és egyetlen célja, hogy a másiknak szenvedést okozzunk. Kevés ennél betegebb jelenséget ismerünk; könyvtárakat lehetne megtölteni a pszichológiai cikkek sokaságával, melyeket e témában írtak. Már maga a BOSSZÚVÁGY is mélyen romboló; döbbenetesen alacsony tudati szintet mutat. A saját lelkét emészti, a saját életét teszi tönkre, aki elméjében bosszúvágyat táplál.

Természetesen a BOSSZÚ csupán egy azon fogalmak közül, melyeknek jelentéstartalmát veszély fenyegeti. A bábeli zűrzavart célzó káoszteremtők, a posztmodern kor relativistái nap mint nap újabb és újabb szavakat csempésznek át az újbeszélbe, tökéletesen kiforgatva azokat eredeti jelentéstartalmukból. A SZABADSÁG, a LIBERALIZMUS és a JOGÁLLAM kifejezések már régóta a felforgatók áldozataivá váltak, ahogyan a NÁCI is - mindenki az, aki másképp gondolkodik. Magyar Péter színre lépésével idehaza is szintet lépett az őrület. Ma már tudjuk, hogy a SUTTYÓ az ÁLLAMFÉRFI szinonimája; az ÁRULÓ egyet jelent a HŐS-sel; a primitív, gátlástalan HAZUDOZÁS maga a 21. századi, hatékony, PROFI KOMMUNIKÁCIÓ; a mindent elsöprő GYŰLÖLET valójában a SZERETETORSZÁG alapköve; a takonygerincű SEMMITMONDÁS igazából a se nem jobb, se nem bal KÖZÉPUTASSÁG-a; s hogy a korlátlan ÖNKÉNY sem egyéb, mint a DEMOKRÁCIA visszaállítása. Ami viszont a BOSSZÚ kifejezést illeti, az nem csupán modellként szolgál a totális agymosás bemutatásához, de konkrétan a Tisza Párt legfőbb hajtóereje is egyben. Nem azt látjuk, hogy a szektatagok hűvös tartózkodással várják, tegye a dolgát az ügyészség, ha szükséges. Szó sincs róla. Mint a napok óta száraz alkoholisták, úgy szomjazzák politikai ellenfeleik meghurcolását és kínját, függetlenül attól, hogy azok követtek-e el bármiféle jogszerűtlenséget. "Nem állítom, hogy minden tiszás rosszindulatú lenne, meg irigy. De azt állítom, hogy minden irigy és rosszindulatú ember a Tiszában van. Tehát nem feltétlenül mindenki az, de aki ilyen... egyszer gondolkoztam ezen, s csináltam a mikrokörnyezetemben egy tesztet. Végigpörgettem az agyamon, kik voltak azok, akikről pontosan tudtam, hogy irigyek, rosszindulatúak, belehalnak, ha valaki boldogul körülöttük, és ha úgy van, akkor nem köszönnek még az anyjuknak sem. Mind tiszás. Mind." Ezek Ábrahám Robi szavai - magam sem fogalmazhattam volna pontosabban. A Tisza Pártnak nem az a legnagyobb bűne, hogy a társadalom szemetének gyűjtőhelye, hiszen nekik is tartozniuk kell valahová. Sokkal inkább az, hogy tudatosan meghamisítja a szavak jelentését, és a legocsmányabb emberi vonásokat emeli piedesztálra. Mostanság éppen azt igyekszik elhitetni, hogy a BOSSZÚ elfogadható cselekedet. Nos, jómagam azért ragaszkodom a szavak eredeti jelentéséhez, hogy idáig azért ne jussunk el.

Számos cikk és tanulmány leírja, hogy idejétmúlt a jobb- és baloldali felosztás - ma már nem így működik a világ. Való igaz, ami a külső mázat illeti. Ha figyelembe vesszük, hogy a kommunista próbálkozások mindenütt katasztrófát okoztak; hogy a fejlett világból eltűnt a klasszikus munkászosztály, melyet képviselni lehetne; hogy a kapitalizmus császárai, a multinacionális nagyvállalatok váltak a baloldali ideológiák leghangosabb szószólóivá; hogy a balos intézkedések zömét jobbközép és centrumpártok hozzák; mi több: Magyarországon két és fél hónapja olyan párt ül a kormányrúdnál, melynek sem ideológiája, sem víziója, sem iránya nincsen, úgy azt kell mondani: jogos a felvetés. Viszont ha megnézzük, milyen hajtóerők dolgoznak a lelkek mélyén, úgy egyértelműen felfedezhetjük a baloldaliság mérgét, amely Káin óta minden emberi gonoszság és rémtett okozója.

Több évtizedes kutatások (például a Pew Research vagy a General Social Survey adatai) következetesen azt mutatják, hogy a magukat konzervatívnak vagy jobboldalinak valló emberek átlagosan magasabb szintű boldogságról, élettel való elégedettségről számolnak be, mint a baloldaliak. Különösen a fiatalok körében végzett friss kutatások (pl. Jonathan Haidt szociálpszichológus elemzései) kimutatták, hogy a magukat erősen progresszívnek/baloldalinak vallók körében magasabb a diagnosztizált szorongás és depresszió aránya. A baloldali érzelmű embereknél általában magasabb a neuroticizmus (érzelmi labilitás, aggodalmaskodás) szintje is. A konzervatív világnézet alapja a rend, a stabilitás, a hagyományok és a személyes felelősség. Ez ad egyfajta belső struktúrát és kontrollérzetet („a sorsom a saját kezemben van”), ami védőfaktort jelent a szorongással szemben. Ugyanakkor a baloldali/progresszív gondolkodás középpontjában a rendszerszintű problémák (egyenlőtlenség, klímaváltozás, társadalmi igazságtalanságok) állnak. Ha valaki úgy érzi, hogy a világ alapjaiban romlott és igazságtalan, az természetes módon növeli a tehetetlenség érzését, a klímaszorongást és a depresszióra való hajlamot. A jobbosok belső kontrollfókuszának legfőbb kritikája a közöny: nem vagyunk elég együttérzők a világ minden nyomorultjával, s elsősorban a családunk és a szűk környezetünk jólétére koncentrálunk. (Ez abszolút jogos, ám ettől még egészséges működést mutat.) A balosokat felháborítja ez a közöny; őket leginkább az áldozatszerep és bosszúvágy jellemzi. Örökös sértettségben élnek; a személyes felelősséget totálisan elhárítják és válogatás nélkül mindenkit elpusztítanának, akit az általuk gonosznak ítélt rendszer képviselőjének látnak. Mondani sem kell, mennyire gyermeteg, felelőtlen és ártalmas ez az attitűd.

Természetesen a progresszív oldalon sem mindenki totál elmeháborodott. A kaviárbaloldal képviselőit sokkal inkább a farizeusság jellemzi. A jómódú, városi értelmiség körében a progresszív eszmék hangoztatása egyfajta luxus-státuszszimbólummá vált. Régebben drága órák vagy autók jelezték, hogy az érintettek a felső réteghez tartoznak. Ma a nyugati világban ezt a funkciót az „erkölcsi felsőbbrendűség” vette át. Ha valaki BLM, LMBTQ vagy radikális klímavédelmi jelszavakat ismételget, azzal azt üzeni a környezetének: „Nézzétek, én elég intelligens, felvilágosult és gazdag vagyok ahhoz, hogy ilyen absztrakt problémákkal foglalkozzak.” Sok helyütt ez az attitűd az egyedüli, amely belépőjegyet biztosít a szalonokba (márpedig a kirekesztéstől való félelem az egyik legerősebb emberi ösztön). Gondoljunk bele annak a sikeres menedzsernek vagy értelmiséginek a helyzetébe, aki egy zárt, biztonságos, gazdag negyedben él, miközben tudja, hogy a társadalom jelentős része küszködik. Ez a kontraszt belső feszültséget (kognitív disszonanciát) szül benne: „Miért nekem megy jól, amikor másnak nem?” Hogy ezt a bűntudatot feloldja, a legolcsóbb megoldást választja: ideológiailag támogatja a progresszív ügyeket. Ez nem más, mint egy posztmodern búcsúcédula. Nem a saját vagyonát osztja szét, hanem hangosan követeli az állami újraelosztást és a kisebbségek jogait. Ezzel megnyugtatja a lelkiismeretét, hogy ő valójában a jó oldalon áll, miközben a mindennapi életében semmit sem kell feladnia a luxusából. E farizeusság orvosi értelemben nem betegség, mindenesetre végtelenül primitív pszichére vall. A képmutatás már önmagában is lélekromboló, hát még úgy, ha egy mérgező ideológiát emelünk piedesztálra. Az áldozati póz szánalmas. A bosszúvágy és az irigység önpusztító hatását pszichológiai tanulmányok százai taglalják. Márpedig a baloldali attitűd alappilléreiről beszélünk; a progesszió ezeket igyekszik elfogadhatóvá kozmetikázni.

Magyar Péter kormányzati céljairól még nem sokat tudunk. Már a választások előtt is fura volt, hogy nem beszélnek semmiről, most pláne az, hogy egyáltalán nem kormányoznak. A programjuk, a terveik és a tetteik alapján aligha állíthatjuk, hogy bármiféle eszmeiséget képviselnének. Viszont a miniszterelnök és a szekta keménymagjának attitűdje nagyon is ismerős. Gyűlölködés, erőszak, lincshangulat, ostobaság, irigység, bosszúszomj, a másikra mutogatás, a felelősségvállalás teljes hiánya, az ellenfél totális megsemmisítésének kendőzetlen szándéka - ezek mind-mind a bolsevik mentalitás elemei, azokból is a legocsmányabbak. Vagyis lehet, hogy a Tisza Párt (egyelőre) nem hirdet baloldali programot, ám a lelkület letagadhatatlan. Igazán meg sem lepődünk, hiszen tudjuk: a szavazótábor kétharmada eddig is a globalista-balos pártokat támogatta.

CSAK A FIDESZ - Ahogyan Rétvári Bence felszólalásában kitért rá: Magyar Péter öt órányi parlamenti felszólalásából közel négy órán át a Fideszt szapulta. Ezt jelentené a kormányzás??

DEHUMANIZÁLÁS - Hónapokig ment a picsogás a "poloskázás" miatt, holott ez nem több, mint egyetlen szereplőt érintő, kiérdemelt, verbális froclizás. Mindeközben a Tisza Párt központi narratívája szerint minden fideszes bűnös és eltaposandó.

SULYOK TAMÁS - A megüresedett köztársasági elnöki intézményt tette tökéletesen illegitimmé a kormány Sulyok Tamás barbár eszközökkel történő elmozdításával.

SZAKÁCS ISTVÁN - Kádár óta példátlan, hogy valakit hajnalban rendőrök visznek el a puszta véleménye miatt.

KÉPVISELŐI CIKLUSKORLÁT - A demokrácia értelmetlen és felesleges csorbítása a 12 éves korlát bevezetése. Semmi másról nem szól, mint a politikai ellenfelek kiiktatásáról.

SZIJJÁRTÓ PÉTER - A volt külügyminiszter a BYD-hoz igazolt. Láttunk már hasonlót a világpolitikában. Magyar Péter még ebbe is belekötött, bár használható érvet ő sem tud megfogalmazni. Talán csak az fáj neki, hogy a Tisza egy újabb hazugsága lepleződött le: Szijjártó egy tehetséges ember, akit értékel a piaci szféra.

POLGÁR JUDIT - Az első értelmes döntés lehetett volna, de az izgága, fegyelmezetlen, öntörvényű és impulzív Magyar Péter ezt is elbénázta. A Tisza-szekta most kezdi megtanulni, hogy mindenben az egyszemélyű vezetés dönt, a tagságnak nincs sok szava. 

ÜGYÉSZSÉGI TÚLKAPÁS - A Gundalf-ügy kapcsán óriási volt a hiszti, hogy esetleg a Tisza Párt megfigyelése zajlik. Magyar Péter nem finomkodik: az ügyészséggel hozatja el a Fidesz teljes adatállományát tartalmazó szervereket. Csak a legdurvább diktatúrákban történik ilyesmi, de a szektatagokat ez nemigen zavarja.

Kormányzást tehát két és fél hónapja nem látunk, csupán bosszúhadjáratot, ahol a Tisza Párt semmilyen eszköztől nem riad vissza. A Fidesszel szemben a legfőbb kritika az volt, hogy sérült a jogállamiság. Ezt tényleg úgy kell orvosolni, hogy az újonnan érkezők is lábbal tiporhatják a jogot?? De hiába is faggatjuk Magyar Péter híveit, a kérdést sem értik. A vérbeli balosokat sosem érdekelte sem a törvény, sem az erkölcs, sem a sportszerűség. 

Ami a szolidaritást, az empátiát, a tisztességes üzleti magatartást és az emberhez méltó munka- és életkörülményeket illeti, ezek már régóta általános, politikai oldaltól független értékek. A klasszikus baloldaliság tökéletesen kiüresedett; sem az eszméiben, sem az attitűdjében nem találni olyat, ami bármi értéket is hordozna. (Ha valaki tud ilyet, ne habozzon közölni!) Ennek ellenére a magyar társadalmat is megfertőzte ez az ocsmány vírus - Európa legtöbb országához hasonlóan mi is beteg társadalommá züllöttünk, s hatalomra segítettük a csürhét, a gyűlölködő prolit.  Magyar Péter miatt nem fáj a fejem. Borzalmas vezető, tökéletesen alkalmatlan mindenfajta építő munkára. Hamarabb megbukik majd, mint a többség gondolná. Sokkal inkább az ország miatt aggódom. Szemmel láthatóan eluralkodott a tudatlanság, a primitívség, az eszelős indulat, és jelét sem látni, hogy a Tiszát támogató józanoknak bármi szavuk is is lenne. Csendben asszisztálnak a bolsevik ámokfutáshoz. Miként lesz ebből nemzeti egység, összetartozás és felemelkedés? Valószínűleg sehogy. Úgy tűnik, nekünk mindig Mohács kell, addig nem nyugszunk.