Ha megkérdeznénk az utca emberét, mi is a szeretet, a legtöbben valamiféle pozitív érzésről beszélnének. Szeretem a kókuszfagyit. Szeretem a Kispál és a Borz muzsikáját. Szeretem a kislányomat. De volna olyan is, aki azt mondaná: a szeretet ott kezdődik, ahol az érzés véget ér. Elhatározás, döntés, elköteleződés. Kinél az igazság?

Kiskamasz korom egyik meghatározó olvasmánya Michel Quoist Szeress! Dani naplója című műve. A szerző francia katolikus pap, a szóban forgó naplóregény pedig 25 különböző nyelven is megjelent, többmilliós példányszámban. A főhős egy fiatal fiú, aki 16 éves korában megtapasztalja az első szerelmet. Judittal való kapcsolata az életkorának tökéletesen megfelelő; hús-vér vágyakkal teli. Majd véget ér a románc, s jön egy új lány, akivel Dani egy abszolút plátói viszonyt alakít ki, természetesen gyóntatójára hallgatva. Alig 12 évesen olvastam e könyvet, még ártatlanul, minden kalandot megelőzően. De tisztán emlékszem, hogy már akkor is mennyire irreálisnak tűnt e sztori. Olyan a világon nincs, hogy egy 17 éves srác, akiben tombol a tesztoszteron, aki jól ismeri a vágy szavát és az érintés örömét, önként ilyen útra lépjen. A szerző szándéka világos: igyekszik eladni a katolikus narratívát, mely szerint a házasságot megelőző szexualitás helytelen. De hiába jó a tolla, hiába használja tehetségesen a szépirodalom eszköztárát, alig hiszem, hogy egészséges fiatalok tömegeit tudta volna meggyőzni. A szeretet ugyanis nem az önmegtartóztatásról szól. 

Hasonlóan hamis a progresszív megközelítés is, ahol a szeretet egyet jelent az önpusztításig menő altruizmussal. Adjuk fel a biztonságunkat, a jólétünket, az egész kultúránkat, hiszen a barbár világokból érkező bevándorlók befogadása szent cél! Adjuk oda a békénket, az energiabiztonságunkat és a megtermelt javainkat, hiszen Ukrajna támogatása ugyancsak szent cél! Nyilvánvaló, hogy ezek őrültségek. És nem csupán azért, mert nem saját döntésekről van szó, hanem cinikus, korrupt politikusok viszik vásárra mások bőrét. Ha léteznek is olyan elmeháborodottak a nép egyszerű gyermekei közt, akik önként mondanak le a hazájukról; akik tálcán kínálják a lányaikat és asszonyaikat az erőszaktevőknek; akik valamiért a szenvedésben látják a szentté válás egyetlen útját, azok sem tiszták és ártatlanok, sokkal inkább perverzek. Az ugyanis nem szeretet, ami bárkinek is árthat. A farkasokat sem úgy szeretjük, hogy beengedjük őket a bárányok közé.

Egészen nyilvánvaló, hogy a Tisza Párt által meghirdetett "szeretetország" is totális kamu; az égvilágon semmi köze a valódi szeretethez. Ahol a megfélemlítés és a permanens fenyegetőzés az alaptónus; ahol nem csupán a politikai ellenfelek, de mezei újságírók, vagy akár papok is a célkeresztbe kerülhetnek; ahol még Magyar Péter saját párttársai és hívei is agyhalottak és büdös szájúak, ott nehéz elképzelni, hogy a szektavezérnek bármiféle fogalma volna a szeretetről. Persze volt már olyan, hogy erős messiás-tudattal, az erkölcsi felsőbbrendűség hamis pózával, erőszakkal, kínzással, a bűnösök megbélyegzésével vagy akár megsemmisítésével harcoltak szent célokért. Ilyen volt a katolikus inkvizíció is, ám emlékeim szerint az sem teremtett jobb világot. Az egészen kizárt, hogy a zsigeri gyűlöletből bármiféle szeretet sarjadna.

A különböző vallások, ideológiák és szekták hazug világai után lassan tűnődjünk el azon, mit is látunk valódi szeretetnek. Jómagam negyven éve rajongok a Bon Jovi muzsikájáért, de csak pár napja értesültem arról, hogy John, a névadó frontember miféle jótékonyságokban utazik. Az alapítványa által működtetett JBJ Soul Kitchen egy olyan étteremlánc, amely a "fizess, ha tudsz" alapelvre épül. Az étlapon nincsenek árak. Akinek nincs pénze, önkéntes munkával (mosogatás, tálalás, kertrendezés) egyenlítheti ki ebédje ellenértékét. Néha John maga is beáll mosogatni vagy felszolgálni - én már pusztán ezért betérnék. Bérlakásokat épít és ingyenes orvosi rendelőintézetet is üzemeltet rászorulók részére. Hogy mindezt miért látom a valódi szeretet megnyilvánulásának? Elsősorban azért, mert a jótékonykodó (szemben a balos politikusokkal) a saját pénzét költi, nem másoktól várja az adakozást. Továbbá azért, mert tettével a legkevésbé sem veszélyezteti családja jólétet. Több mint 400 millió dollárt összemuzsikált már, ebből pár tízmilliót simán elkölthet nemes célokra. Ráadásul mindezt nem veri nagy dobra - vajon hányan tudhatnak róla, ha még én magam sem hallottam ezekről soha? 

Ahogyan lemaradtam John Bon Jovi jótékonykodásairól, ugyanúgy lemaradtam a 2017-es Az igazi csoda című filmről is. A családom moziban látta; ajánlásuk alapján akkortájt került fel a bakancslistámra, de csak most hétvégén húztam elő onnan. Ez a film valóban a tiszta szeretetről szól. A főszereplő August, egy 10 éves kisfiú, aki ritka arcfelépítési rendellenességgel született. Huszonhét műtéten esett át, ezek eredményeképpen tökéletesen kommunikál és valójában minden életfunkciója elfogadhatóan működik, de még mindig borzalmasan néz ki: egy igazi szörnyszülött. Nyilvánvalóan nehéz a beilleszkedése az iskolában, mert a gyerekek jelentős része nyers és kegyetlen. A felnőtt társadalom ugyanakkor befogadó: szülei, nővére, tanárai kiválóan kezelik a helyzetet. (Julia Roberts alakítása már önmagában elég ahhoz, hogy rászánjunk azt a két órát.) Kedvenc karakterem a Mandy Patinkin által megformált iskolaigazgató, aki még a gazdagon adakozó, de rosszindulatú szülőkkel szemben is kiáll a fiú mellett. Ennyit jelent a szeretet. Nem feltétlenül többet, de semmiképpen sem kevesebbet. Empátiát, könyörületet egy olyan kisfiúval szemben, aki nem gonosz, nem buta, csak elképesztően torz, még úgy is, hogy plasztikai műtétek egész sorát végezték el rajta. Gyerekként borzasztó nehéz barátkozni egy ennyire ijesztő arcú fiúval, de a felnőtté válás pont azt jelenti, hogy megtanuljuk szeretni még a legnyomorultabbakat is. De ami a lényeg: ez nem jár semmiféle önfeladással. Nem hozunk áldozatot. Nem tesszük tönkre magunkat semmilyen módon. A film sem hazudik: nincs szó olyanról, hogy bármelyik osztálytársnője beleszeretne Auggie-be, mert ez aligha volna hihető. Olyat sem látunk, hogy bárki kényszerből, vagy altruista késztetésből barátkozna vele. A szeretet csakis win-win helyzeteket szülhet, minden más hamisság csupán.

S ha már sérültekről beszélünk: dr. Kátai-Németh Vilmos miniszteri kinevezése zseniális húzás. Az esélyegyenlőségért is felelős szociális tárcát vezesse olyan, aki maga is érintett: jelen esetben egy vak honfitársunk. Le a kalappal a döntés előtt.

"Ha szeretsz, azzal magadnak teszel jót. Úgyhogy ne késlekedj, ne mondd, hogy majd akkor szeretsz, ha mások szeretnek téged - ez egyáltalán nem fontos. Légy önző. A szeretet önző. Szeresd az embereket - teljesebbé válsz általa, egyre áldottabb és áldottabb leszel tőle." Osho gyakorlatilag megfogalmazza a hitvallásomat. Ez volna a lényeg: a szeretet önző dolog. Nem kínos köteleség. Nincs köze a szenvedéshez, sem a lemondáshoz. A szeretet a saját jóllétünk alapköve - szinte mellékes, hogy mindenki mással is jót teszünk általa.

Két héttel ezelőtt a Fidesz történelmi vereséget szenvedett. Kár szépíteni: a választók egyértelművé tették kormányváltó szándékukat. Az elmúlt 14 nap során elemzők hada igyekezett feltárni az okokat és a felelősöket, valamint arra is sokan keresik a választ, hogy mi lesz Orbánék jövője.

Április 12-én a Fidesz pártlistájára csaknem két és fél millió honpolgár szavazott. Ez egy elképesztően nagy tömeg, soha még nem veszített egyetlen magyar párt sem ekkora támogatottsággal. A Tisza szeretetország-építői nem is vesztegették az időt hosszú ünnepléssel - elég volt számukra a vasárnap éjszaka -, április 13-án rögtön ott folytatták, ahol előző este abbahagyták. Oké, viszi őket a kampány-lendület. Az is igaz: más mondanivalójuk nincs is azon kívül, hogy O1G. Most kezdjék azt elemezgetni, hogy az a Vitézy Dávid lesz a közlekedési és beruházási miniszter, aki mögé két éve a teljes Fidesz beállt? (Akire Magyar Péter nemrég még azt mondta: szóba se jöhet...) Nyilvánvaló, hogy létezik a társadalomnak egy nem túl széles, de annál betegebb szelete, amely annyira nyomorult, hogy képtelen bármiféle elégedettségre, megnyugvásra és boldogságra. Ők a vért szomjazzák, hiszen egyetlen örömük abban áll, ha azt látják, hogy mások még náluk is szerencsétlenebbek. Ezek a primitív, barbár lények természetesen kivétel nélkül baloldaliak, amit abból is leszűrhetünk, hogy sem 1990-ben, sem 1998-ban, sem 2010-ben nem volt ehhez hasonló lincshangulat, holott bőven volt okunk haragudni a szocikra. Ezek a primitív, barbár lények képesek voltak még a saját pártjaikat is a szemétdombra hajítani, a saját baloldali eszméiket is lábbal tiporni, csak hogy Orbánékat legyőzhessék. Persze azok sem hűtik a kedélyeket, akik három agysejtnél azért többel büszkélkedhetnek. Ők úgy gondolkodnak: most kell egyszer s mindenkorra eltaposni a földön fekvő vesztest, hogy ne állhasson fel már soha többé. Nemes, lovagias, demokrata attitűd. 

Emlékszünk még, mi történt 1994-ben? Olyan szekunder szégyent éreztem, mint amilyet azóta se sokszor. A magyar választók - mindössze négy évvel a rendszerváltást követően - visszahívták a hatalomba azokat a szocialistákat, akik korábban negyven éven keresztül valódi diktatúrában tartották az országot. Képesek vagyunk felidézni, mi történt akkor a nemzeti oldallal? Gyakorlatilag összeroskadt. De becsapnánk magunkat, ha azt gondolnánk, hogy a konzervatív összeomlás kizárólag a csúfos választási eredményből fakadt. A jobboldal zászlóshajója, az MDF már a kormányzati ciklus során erodálódni kezdett. 1993. nyarán Csurka és társai távoztak, majd megalapították a MIÉP-et. Decemberben meghalt Antall József. Pár évvel később, 1996-ban kettétört a parlamenti frakció, amikor Kónya Imre, Szabó Iván, Pusztai Erzsébet, Katona Tamás és mások a párt liberális szárnyából létrehozták az MDNP-t. 1998. után az utolsó használható arcok - Lezsák Sándor, Hende Csaba, Font Sándor, Balsai István, Latorcai János - mind átszivárogtak a Fideszbe. Maradt Dávid Ibolya és Herényi Károly, akiknek már senki sem hitte el, hogy nemzeti és konzervatív értékeket képviselnek. A globalista tábor valami hasonló jövőt szán a Fidesznek is, de már most ki kell ábrándítani őket. Itt sosem volt és várhatóan nem is lesz semmiféle pártszakadás. (Időről időre távoznak a nem odavalók. De ennyi. A keménymag állandó és törhetetlen.) Ami pedig a lényeg: van karizmatikus vezetője a közösségnek - Orbán Viktor továbbra is aktív szereplő. Nem véletlen, hogy számos "jóakaró" már most a visszavonulását javasolja. Nem lesz ilyen szerencséjük. A Fidesz harminc évvel ezelőtt végignézte az MDF teljes haláltusáját, mi több, még profitált is belőle. Nem fogja elkövetni ugyanazokat a hibákat; egészen biztosan nem lép a teljes elolvadás útjára. 

Ha már a jövőbe próbálunk tekinteni, érdemes azt a választópolgárok szemszögéből is megtenni. Rövidtávon nincs miről beszélni; a Tisza elképesztően stabil felhatalmazást kapott. Ha megfelelően kormányoznak és az ország dolgai jól alakulnak, úgy e bizalom akár több cikluson át is kitarthat. Igen ám, de meglehetősen viharos időket élünk. Háborúk zajlanak. Nyakunkon az energiaválság. Brüsszel a legkisebb jelét se mutatja a józanodásnak, s még nem tudjuk, hogy őrületeibe mennyire rántja magával Magyar Péteréket. Ráadásul a messiás úr azt ígérte, hogy minden jó intézkedést megtart a múltból, sőt kevesebb adót szed be és valamennyi szakterületre jóval többet költ majd. Jézus kenyér- és halszaporítása kisiskolás bűvészmutatvány volt ehhez képest. Már most tudható, hogy irgalmatlan kötéltánc következik minden létező fronton. Ha a Tisza Párt elbukik - két, három, vagy négy esztendő múlva -, kell, hogy legyen kormányzóképes alternatívája. 2026-ban ez egyedül a Fidesz lehet. A kérdés az, hogy pár év alatt kinőhetnek-e a földből további politikai formációk. Másfélmillió baloldali szavazó épp most hajította a sutba minden korábbi értékválasztását, s intett könytelen búcsút az óellenzék összes pártjának. Kevesen fogadnánk arra, hogy ezek közül bármelyik is feltámadna a jövőben. Arra még kisebb az esély, hogy a létrejön a semmiből egy vadiúj szociáldemokrata formáció, ütőképes gárdával, valódi húzóarcokkal, vonzó programmal. De azt sem látom magam előtt, hogy a konzervatív szavazók kegyeiért kopogtatna új jelentkező. A Mi Hazánk nagy kiugrási lehetősége most lehetett volna - épp hogy bejutottak a parlamentbe. Az elkötelezett patriótáknak ott van a Fidesz - ezen a térfélen sem látok komoly játékteret. Talán ha a fiatalokért bejelentkezne egy új kezdeményezés... de az is legfeljebb egy rétegpárt lehetne, 15-20%-os üvegplafonnal. Világos persze, hogy fogalmunk sincs a jövőről. A Tisza kétharmados győzelmére még három hete se fogadtam volna, két éve pláne nem. Azt sem tudhatjuk, hogy a hagyományos jobb-bal, szuverenista-globalista, kuruc-labanc felosztások érvényesek lesznek-e még. De ha a mai eszünkkel kívánunk a holnapba tekinteni - márpedig mást aligha tehetünk -, úgy azt kell mondanunk: a Tisza Párt egyetlen vetélytársa és alternatívája az elkövetkező évek során kizárólag a Fidesz lehet.

Mindezt valószínűleg az O1G tábor is így látja, ezért tolja is a lélektani hadviselést rendesen. A legtöbben annyira alacsony szellemi színvonalat képviselnek, hogy a magam részéről nemigen tudom eldönteni, tisztában vannak-e vele, mit tesznek. Maguk is elhiszik a teljesen légből kapott idiótaságokat, vagy csak terjesztik azokat, tudván, hogy kamu mind? Nem mintha a Fidesz jövőjét illetően komoly jelentősége volna, hogy valaki agyhalott, vagy csupán aljas. A teljes elárasztás már a kampány során is kitűnően működött: ahogy dagadtak a hazugságok, úgy áradt ki a Tisza. Orbán helyében most azért hízna a májam; lehet egy ember ennyire félelmetes ellenfél, hogy nem elég legyőzni, meg is kell semmisíteni? Lássuk, melyek a legnépszerűbb témák és jelenségek manapság! 

• A TELJES FIDESZ = BŰNSZERVEZET - 16 éve hallgatjuk már, ám a legtöbben azt gondoltuk, kampányfogás csupán. De nem: tolják tovább, manapság már nürnbergi pereket emlegetnek. A cél nyilván a megfélemlítés, a párt teljes befeketítése és a vért szomjazó Lenin-fiúcskák kielégítése. Egy egész ország egyetért abban, hogy a valós bűntetteket fel kell tárni. De az ilyen szintű hergelésnek már csak akkor marad bármi értelme, ha a Fidesz teljes megsemmisítése a cél.
• VÁDALKU - Ez a kedvencem. A mese szerint a volt miniszterek és háttéremberek sorban állnak majd az új ügyészségen, hogy bizonyítékokat szolgáltassanak Orbán Viktor ellen a saját büntetlenségükért cserébe... Semmi más célja nincs az ilyen O1G ábrándoknak, csak hogy belső bizalmatlanságot keltsen, elsősorban a Fidesz szavazói körében, azt sugallva, hogy a politikai közösség morálisan és strukturálisan is atomjaira hullott. Azért érdemes visszaemlékezni a 2022-es balos kudarcra: Márki-Zay mögül elpárolgott mindenki a választás éjszakán. A Fidesz nem ilyen; százezrek állunk Orbán mellett még egy vesztes csata után is.
• ORBÁN KAPITULÁL - Mivel a miniszterelnök bejelentette, hogy nem veszi át a mandátumát, ezt máris úgy állítják be, hogy feladta a harcot és elmenekült a felelősség elől. Nyilvánvalóan szó sincs ilyesmiről. Minden velőszínűség szerint marad a párt elnöke és a megújuláson, a parlamenten kívüli szervezetépítésen dolgozik majd. Arra tényleg semmi szükség, hogy jelentéktelen politikusokkal kisszerű vitákat folytasson az országgyűlésben. Ezt a játszóteret Orbán már régen kinőtte. Arról nem is beszélve, hogy a Fidesz első embere ezáltal önként lemondott a mentelmi jogáról - mi ez, ha nem felelősségvállalás?
• ELSZIGETELŐDÉS - Gyakori állítás, hogy a Fidesz vereségével Orbán nemzetközi szinten is toxikussá vált, és még a korábbi szövetségesei (pl. az európai jobboldal vagy a Trump-adminisztráció) is törölték a telefonszámát. Ez azt a látszatot kelti, hogy a párt nemcsak belföldön, hanem nemzetközi szinten is légüres térbe került, és nincs többé érdekérvényesítő képessége. Totális kamu ez is, aligha szorul részletekbe menő cáfolatra.
• MINDEN VÁD MEGALAPOZOTT VOLT - Az O1G tábor igyekszik azt a látszatot kelteni, hogy a választási győzelmükkel kampányhazugságaik is mind igazakká váltak. Tény, hogy több szavazatot kapott a Tisza, mint a Fidesz. Tény, hogy sokan benyalták azt a rengeteg kamut, amelyet Magyar Péter és követői terjesztettek elképesztő intenzitással. De jó lenne világossá tenni végre, hogy április 12-én parlamenti választást tartott az ország és nem igazság-versenyt. Én készséggel elhiszem, hogy Göd mérgező. Hogy minden fideszes tolvaj, még az én Takács Péter barátom is milliárdokat tett zsebre a lélegeztetőgép-mutyi során. Hogy Zsolti bácsi létezik és nem Gréczy Zsolt az illető... csak tessék ezeket bizonyítani! Nem győzöm hangsúlyozni: a Tisza kétharmadot szerzett, minden eszköze megvan az igazság feltárására. Hát hajrá! Azonban minden, ami az igazságszolgáltatás munkáján túl van, csak ostoba hangulatkeltés, kicsinyes bomlasztási kísérlet, semmi egyéb. Úgy tűnik, a jakobinusok a 21. században sem lettek sokkal elegánsabbak, mint gyalázatos elődeik.

Holnap a Fidesz országos választmányi ülést tart. Itt vitatják meg az április 12-én kialakult eredményeket, a pártszervezet átformálását és általában a jövő nagy kérdéseit. Utána már egy picit okosabbak leszünk. De persze ez sem biztos.

Április 12. estéje. Míg élek, nem felejtem. Nagyobb társaságban vártuk az eredményt, de nyolc óra után már a borhoz sem volt kedvem. A magamfajta kizárólag örömében iszik. Fél 11-kor nem bírtam tovább, kézen fogtam az asszonyt és elköszöntünk. Hazafelé a mertónk áthaladt a Batthyány téren. Már eddig is szívszaggató volt az éjjel, azonban az ünneplő fiatalok tömege újabb gyomrost vitt be. Valami egészen elementáris öröm és felszabadultság látszott rajtuk. Olyan volt, mintha Ceausescu hatalmát döntötték volna meg. Sokszorosan fájdalmas élmény. Ötvennégy évem során eleddig mindig a jó oldalon álltam. Többnyire győztünk, de ha nem, erkölcsileg akkor is mi álltunk a magaslaton; a mieink voltak a valódi hősök. Ezúttal fiatalok ezrei tomboltak úgy, mintha most nyerték volna vissza a szabadságukat valami mérhetetlen zsarnokság ellenében. Ők szemmel láthatóan tényleg így érezték. Hogy juthattunk el idáig? Hogy lehetett elhitetni velük, hogy egy diktatúrában élnek, amikor a valóságban olyan szabadságot és jólétet élveztek, melyet egyetlen magyar generáció sem eddig?

Nem kívánom szépíteni a dolgokat. Korrupció, luxizás, közpénzből tolt állami propaganda, gazdasági stagnálás... van pár olyan eleme az elmúlt éveknek, melyek joggal illethetők kritikával, s melyek jelentősen hozzájárultak a Fidesz csúfos bukásához. De azon azért érdemes elgondolkodni, mitől dagadt ekkorára a népharag, hogy sosem látott mértékű embertömeg járult az urnákhoz vasárnap. A Tiszára szavazók legalább fele a klasszikus O1G táborból való, az egykori baloldali ellenzék örökös gyűlölködői. Velük nem érdemes foglalkozni, ők akkor se szavaznának Orbánra soha, ha mindegyikük kapna egy villát a Rózsadombon. Lényegesen karcsúbb szegmens, de szintén meghatározó: a sértődöttek, mellőzöttek, csalódottak, kiugrottak. Rájuk sem lehet politikát építeni, hiszen ők a puszta érdekeiket követik, szemmel láthatóan nincs semmiféle meggyőződésük. "Gyarló az ember - igazat mindig annak ad, ki többet ígér. Gyarló az ember - ahhoz a párthoz áll, ahonnan többet remél." Ugyanakkor létezik egy harmadik, igen jelentős csoport, amely önmagában képes eldönteni egy választást - vasárnap éppen ez történt. Ők a fiatalok. Csaknem 1,2 millió főt számlál a 18 és 30 év közötti korosztály. Szinte csont nélkül a Tiszára szavazott mind. Oké, a fiam nem. De az osztálytársai, a focista klubtársai és az összes cimborája kivétel nélkül. Ahogyan Majka fogalmazott: "Az a baj a Fidesszel, hogy kiment a divatból." Nagyon pontos megállapítás, ez a lényeg. Sokan, sokat tettek azért, hogy kimenjen a divatból. Hogy ciki legyen fideszesnek lenni, s menő dolog tiszásnak. Érdemes lesz ezzel minden pártnak és politikai elemzőnek részletekbe menően foglalkoznia, én most - néhány jelenséget kiemelve - szimplán csak találgatok. Köszönet azoknak az ifjaknak, akik az elmúlt napok során megosztották velem gondolataikat.  

OKTATÁS

Az oktatás - megítélésem szerint - mindig is az Orbán-kormányok leggyengébb működési területe volt és maradt. Meghagyták a porosz struktúrát, s megfejelték a problémát a Klebensberg Központtal, az adminisztratív vasököllel. A diákság és az oktatók sokáig együtt tüntettek, számos oktatási elemet joggal kifogásolva: elavult tananyag, óriási leterheltség, tanárhiány, tantervi és módszertani merevség, lepukkant iskolai környezet, a párbeszéd hiánya stb. Ha a Fidesz valaha is vissza kíván térni a hatalomba, úgy ezen a területen valami egészen modern és felvillanyozó elképzelés-csomaggal kell előrukkolnia.  

BOOMER-ATTITŰD

Bár a Fidesz próbálkozott a fiatalos kommunikációval - TikTok, Instagram stb. -, a fiatalok szemében a párt vezetése és stílusa a múltban ragadt, tekintélyelvű generációt képviselte. Dér Stefi, Trombi, Dezse Balázs, Varga Ádám, Ambrózy Áron vagy épp Bohár Dani ismert arcoknak számítanak az ifjak körében, de még ők is kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy megfelelő hidat képezzenek a kormányzat és az új generáció között. A Fidesz a legtöbbek számára inkább a szigorú nagypapa képében élt, s nem a jó fej nagybácsiéban. Kövér László, Gajdics Ottó, Schmidt Mária, vagy épp Stefka István bizonyosan nem fogja megszólítani az ifjakat. Ami azt illeti, Bayer Zsolt sem, pedig személy szerint nagy rajongója vagyok. Bayer számos esetben szapulta a fiatalokat, s rendszerint a legkevésbé sem fogta vissza magát. A magam részéről azt gondolom, többnyire igaza is volt. Az új generáció számos képviselóje a választási kampány során elénk tárta, hogy halvány fogalma sincs a világról. Nemhogy a nemzetközi politikai összefüggésről, nemhogy a történelmi múltról, de még a jelen Magyarországáról sincs semmiféle valós tudása. A különböző utcai megmozdulásokon mikrofonvégre kapott fiatalok olyan szintű tájékozatlanságról tettek tanúbizonyságot, hogy ha nem látjuk, nem hisszük el. Ettől persze még sértő lehet számukra, ha ezt az orruk alá dörgöljük.

 MARIHUÁNA

Magyarországon a harminc alattiak ötöde kipróbálta már a füvet, 6-7%-uk pedig rendszeres fogyasztó. (Harminc fölött ezeknek az értékeknek mindössze a harmadával számolhatunk.) Az uniós országok negyedében engedélyezett a kannabisz fogyasztása, néhol a saját célra történő termelés is. Nálunk ugyanakkor igen szigorú a szabályozás, ráadásul az Orbán-kormány egyenesen hajtóvadászatot hirdetett a drogokkal szemben. Elég nyilvánvaló, hogy ez számos fiatalnak bökte a csőrét. Ami engem illet: liberális vagyok, simán engedélyezném a marihuánát, még úgy is, hogy bizonyos ártalmaival tisztában vagyok. Ám egy konzervatív párttól ez aligha elvárható. A Fidesz magát köpné szembe, ha holnaptól - a megújulás jegyében - a szabad fűhasználat mellé állna. Valójában a Tiszától sem várható ilyesmi. Egyedül a Kétfarkú Kutyák kampányoltak ezzel 2026-ban.

SZÓRAKOZÓHELYEK VEGZÁLÁSA, BEZÁRÁSA

Az elmúlt hónapok során számos pesti klubot büntettek ideiglenes bezárással. Arzenál, Turbina, Symbol... Az ok mindig ugyanaz: kábítószer-birtoklás és kereskedelem. Ha nem is kapott ilyen szigorú büntetést minden szórakozóhely, egy-egy rendőrségi razzia mindenesetre eléggé tönkre tudja tenni a mulatozást. Van ebben tapasztalata az Ötkertnek, de a pécsi Amper Klubnak is. Lehet azon filozofálni, hogy ezek jók-e, szükségesek-e. Azon is, hogy egy-egy mulatóhely felelőssé tehető-e látogatóinak magatartásáért. Ám az bizonyos, hogy a rendőrségi akciók nem növelik a kormány népszerűségét az ifjúság szemében. Mi több: a fiatalok egy része egyenesen úgy érezte, hogy a kabinet kifejezetten őket kívánja büntetni e megmozdulásokkal. Ráadásul hetekkel a választások előtt... totális öngól. Ezekkel az eszközökkel - akárki is lesz hatalmon a következőkben - sokkal óvatosabban bánnék.

PRIDE

A Pride tavalyi betiltása tökéletesen értelmetlen és kontraproduktív ötlet volt. Orbán fejében bizonyára az motoszkált, hogy a saját szavazóbázisát megszilárdítja ezzel, mi több: akár még bővítheti is azt a Mi Hazánk Mozgalom kárára. Azzal nemigen számolt, hogy bejelentésével bizonytalanokat, középen állókat, sehová sem kötődőket riaszthat el. Vagy ha számolt is, úgy kalkulált, hogy a meglévő, kellően aktivizált tábor elégséges lehet a győzelemhez. Ha csak sejtette volna, hogy a 2026-os választást a fiatalok tömegei döntik majd el, egészen biztosan nem lép meg ilyesmit. Mert teljesen mindegy, hogy mi, fideszes boomerek mit gondolunk a Pride-ról. Csaknem mindegy az is, hogy a melegek, leszbikusok, biszexuálisok és transzok gyakorlatilag teljes szabadságot élveznek Magyarországon - mi már akkor toleráltuk a másságot, amikor Nyugat-Európában még bebörtönözték a homoszexuálisokat. Ha a 21. századi ifjak - függetlenül személyes szexuális identitásuktól - a Pride betiltását a szabadság elleni támadásnak élik meg - teljes joggal -, úgy az intézkedés a kormányról homofób, kirekesztő és elnyomó képet formál. 

 KELET ÉS NYUGAT

Sokunk szemében a Kelet elmaradottságot, barbarizmust, de legjobb esetben is ortodox világot takar. A civilizációt, a modernitást, a szabadságot és a jólétet a Nyugat jeleníti meg. Hitem szerint az ifjúság zöme pont ugyanígy látja. A problémát ma az jelenti, hogy az Európai Unió vezetése az elmúlt tíz esztendőben mindent alaposan összezavart. Az illegális migráció buzdításával és támogatásával importálta, befogadta és magáévá tette az iszlám barbarizmust. Ukrajna istenítésével piedesztálra emelte a keleti maffia-működést. Mindeközben búcsút intett számos szabadságelemnek, s legendás jóléte is erősen megfakult. Amikor az Orbán-kormány harcban áll Brüsszellel, ezzel párhuzamosan korrekt kapcsolatot ápol Oroszországgal és Kínával, az kézenfekvő lehetőséget teremt a rosszindulatú csúfolodóknak, mondván: a Fidesz elfordult a Nyugattól és holnap már Putyin gyarmatává válunk... Úgy tűnik, hogy ezt a velejéig hamis és alaptalan narratívát sikerült ügyesen beleverni a fiatalok felébe. A magam részéről annak drukkolok, hogy Magyar Péter hasonló külpolitikát folytasson mint Orbán Viktor - korrekt üzleti pratnerséget Oroszországgal és szuverenitásunk megtartását a brüsszeli hatalmi törekvésekkel szemben. Ha haza tudja hozni az uniós pénzeket úgy, hogy közben képes nemet mondani a migrációs kvótára, Ukrajna háborús finanszírozására és uniós tagságára, továbbá vétójogunkat is fenntartja - én felállva fogok tapsolni. Ha így lesz, e ponton majd elmagyarázhatjuk az ifjúságnak, hogy a régi és az új miniszterelnök lényegében ugyanazt képviselte; teljes átverés volt az Orbánt lejáratni igyekvő narratíva.

HÁBORÚ

Mindenki, aki figyelemmel kíséri a közéletet, pontosan tudja, hogy a Fidesz az orosz-ukrán háború kirobbanásának pillanatától a béke pártján áll. Azt is látja, hogy a globalista oldal miként lovalta bele magát a háborús pszichózisba, napról napra egyre mélyebben. A brit, a francia és német politikai, katonai vezetőktől több tucatnyi mondatot idézhetünk, melyek azt igazolják, hogy fegyveres konfliktusra készülnek. E nyilvánvaló tények ellenére - úgy tűnik - működött a kifordított narratíva, mely szerint a Fidesz ijesztgeti az embereket. Orbánék felelőssége ebben mindenképp megáll. Amikor a kampány központi témája a háború, továbbá évek óta plakátok és televíziós hirdetések százai figyelmezteti az embereket a veszélyre, az könnyen ráég a regnáló kormányra, de minimum visszatetszést kelt. Senki sem szereti azt, ha farkast kiáltanak - tök mindegy, hogy ólálkodik-e fenevad az erdőben. A fiatalok jelentős részének persze halvány fogalma sincs arról, hogy Európa számos országában ismét bevezették a kötelező sorkatonai szolgálatot. Ők csupán annyit érzékelnek, hogy Orbán már megint háborúval riogat...

***

A fene se tudja, mit hoz a jövő. Tippelni sem merek, visszatér-e a hatalomba valaha a Fidesz, s ha igen, miféle személyi állománnyal. Orbán Viktor az elbukott választás után tegnap szólalt meg először: "Nekem az is jó, ha a szertárban szorítanak helyet és ott adnak munkát, de ha kell, csapatkapitányként is kivezetem a fúkat a kezdőkörbe." Beszélt arról is, hogy a Fidesz parlamenti frakciója nem úgy fog kinézni, mint ahogy a párt országos listájából következne. Gyanítom, hogy lesz pár öreg róka, aki hosszú évtizedek után búcsúzni kényszerül országgyűlési munkájától, annak ellenére, hogy papíron bejutott volna. Ha a Fidesz jót akar magának, s szeretné elkerülni a lassan kimúló MSZP sorsát, úgy muszáj fiatalítania és új, vagy legalábbis kevésbé elhasznált arcokat előtérbe helyeznie. Ha Orbán marad - biztosak lehetünk benne, hogy így lesz, legfeljebb a szerepe lehet kérdés -, úgy neki is muszáj lesz változnia. Ha miniszterelnökként kíván visszatérni, úgy legfontosabb teendője, hogy leadjon végre húsz kilót. Nem csupán azért, mert a slim fit messiással kell felvennie a versenyt. Hanem azért is, mert a fiatal generációk nem fogják visszakívánni Döbrögit, ám Lúdas Matyit talán igen. A következő hónapok során egyébként is bőven lesz ideje a súlyzókra.

Rettenetesen szomorú vagyok. Nem is tudom, mikor voltam utoljára ennyire szomorú. Talán 2002-ben. Persze, az nagyon más volt. Akkor egy hajszálon múlt... Most tönkrevertek minket. 1994-ben is pokoli érzés volt, hogy mindössze négy évvel a rendszerváltás után azonnal visszatértek a kommunisták. De az sem volt ugyanilyen. Akkor a nemzeti oldal csaknem megsemmisült. Ma szó sincs ilyesmiről. Két és fél millióan álltunk Orbán Viktor mellé. Ez brutális tömeg. Ekkora tábor még soha nem veszített választást Magyarországon. Mi több: ennél kevesebb is elég volt már kétharmados győzelemhez is.

Most mégis csúnyán leszerepeltünk. Igaza lett a Mediánnak: sosem járultak még ennyien az urnákhoz. Álmomban sem gondoltam volna, hogy megközelítjük a 80%-ot. Azt meg pláne nem, hogy az a 700 ezer többletszavazat gyakorlatilag csont nélkül a Tiszánál landol. A Medián látta jól. És azok látták jól, akik arról beszéltek, hogy kormányváltó hangulat van. Budapestről ezt nagyon nehéz érzékelni; ez mindig is egy vörös város volt. Itt még akkor is a szocik arattak csaknem mindig, amikor egyébként az egész ország narancsba borult. 2026-ra azonban a vidéket is elérte a változás szele. Olyan fideszes fellegvárak estek el, amelyekről azt hittük: bevehetetlenek. Már fél nyolc tájban, az első adatsorok megérkezésekor is látszott, hogy ebből katsztrófa lesz.

De nem csak az országos közhangulat megítélése terén tévedtünk. Tévedtünk akkor is, amikor azt hittük, számít a program, számít a szakértelem, számít a szerethetőség, számít a nemzeti szuverenitás, számít a rutin és számítanak a képességek. 2026-ban semmi sem számított. Még a biztonságérzet sem. Még a nemzetre leselkedő nyilvánvaló veszélyek sem. Az ország nagyobbik fele el akarta zavarni Orbánt, bármilyen áron. Tudtuk, hogy széles az O1G tábor, de nem hittük, hogy ennyire. Tudtuk, hogy sokan sok mindenre képesek a miniszterelnök megbuktatásáért, de nem hittük, hogy bármire.

Létezik azonban néhány dolog, amiben egyáltalán nem tévedtünk, sőt sokkal tisztábban láttunk, mint az ellenoldal.

• MESE VOLT, HOGY NINCS DEMOKRÁCIA. Hónapok óta ment a hülyítés, hogy nem is lesz választás, hogy Orbán ilyen-olyan okokra hivatkozva lefújja az egészet... Csak legyintettünk, tudván hogy demokraták voltunk, vagyunk és leszünk is.
• MESE VOLT, HOGY A VÁLASZTÁSI RENDSZER BEBETONOZZA ORBÁNT. Folyamatosan azt hallgattuk minden létező fórumon, hogy Orbán leválthatatlan, mert a fennálló metódus a Fidesznek kedvez. Hogy az apró módosítások ellehetetlenítik a változást. Kíváncsi vagyok, hogy a Tisza-kétharmad után ki lesz az és mikor, aki újra bedobja majd a köztudatba ezt az ökörséget.
• MESE VOLT, HOGY VÁLASZTÁSI CSALÁSOK TÖMEGÉRE KELL KÉSZÜLNI. Már előre ment a vészmadárkodás, felkészülve egy esetleges vereségre. Totál felesleges volt ez is. Pedig még filmet is forgattak a témában...
• MESE VOLT, HOGY VERESÉG ESETÉN ORBÁN NEM ADJA ÁT A HATALMAT. Megdöbbentő, hogy az O1G tábornak milyen képe van a kormányfőről. Egyetlen józan fideszesben fel nem merült más forgatókönyv egy esetleges kudarc esetére, mint a sportszerű gratuláció a győztesnek. A tiszások olyan szinten elhitték a saját hazugságaikat, hogy jómagam egy komolyabb fogadási összeget nyertem az egyik cimborámtól. Nem is tudom, mire gondolt. Orbán elbarikádozza magát a Karmelitában?

Fogalmam sincs, mi lesz holnap. Fogalmam sincs, mit kezd Magyar Péter az ölébe hullott hatalommal. Kalandos idők jönnek, jócskán túl a komfortzónán. Muszáj úgy zárnom ezt a posztot, ahogyan ezen az éjszakán a legtöbben tették: Isten óvja Magyarországot!

Láttunk már olyat, hogy valami idilli módon indult, azután vállalhatatlan mocsoksággá formálódott. Elég, ha csak a katolicizmusra gondolunk. Jézus megkérdőjelezhetetlenül tiszta szavai jelentik az alapkövet, melyre idővel barbár mészárszék épült: keresztes háborúk, boszorkányégetések, inkvizíció... Vagy elővehetjük a liberalizmus nemes eszméjét is, amelynek lényege a szabadság - mindenek felett álló - tisztelete. Akik ma liberálisnak nevezik magukat, semmit sem gyűlölnek annyira, mint mások szabadságát és önrendelkezését. Pontosan ugyanezt az utat járta be néhány évtized alatt az Európai Unió eszménye is. Az alapító atyák még szuverén államok egyenrangú együttműködéséről álmodtak. Ez a gondolat köszön vissza a Maastrichti Szerződésben, valamint a társuló országok csatlakozási szerződéseiben is. Akkortájt még senki sem gondolt arra, hogy ebből a gyönyörű kezdeményezésből, ebből a magasztos békeprojektből is egy újabb maffiaszervezet épül majd.

ÁTLÉPÉS A TÖRVÉNYEK FELETT

A maffia saját szabályrendszert alkot a törvény felett. Az EU annyival rosszabb, hogy a saját jogrendszerét rúgja fenékbe. Elvégre megtehetné azt, hogy amennyiben - bármilyen téren - változtatni kíván a működésén, azt transzparens módon meghirdeti, megvitatja, majd elfogadtatja a tagállamokkal, akár megfelelő alkuk útján. De nem ez történik. Az EU vezetése ugyanis birodalomépítésben gondolkodik; a saját befolyását kívánja növelni a tagállamok ellenében. Ez pedig nem olyan törekvés, amelyet egy hazaszerető francia, olasz vagy magyar simán támogatna. Ezért marad a lopakodó jogalkotás: csendben, suttyomban terjeszkedni, jellemzően olyan bonyolult szabályrendszereket hozva létre; olyan technikai nyelvezettel leplezve a mélyreható politikai változásokat, melyeket a választók nem értenek és nem ellenőrizhetnek, követni képtelenek, így a hatalom végleg kicsúszik az európai társadalom kezéből.

A lopakodó jogalkotás bűvészei mára már számos eszközt kidolgoztak és használnak. Ilyen a rugalmassági klauzula is, mellyel a Tanács új hatásköröket teremthet magának, ha az integráció úgy kívánja. Egy másik trükk: az Európai Bizottság gyakran nem rendeletet alkot, hanem csupán ajánlást fogalmaz meg a tagországok számára. Ezek formálisan nem kötelezőek, de mégis azzá válnak, hiszen a Bizottság gyakran ezekhez köti a források lehívását. Teljes nonszensz. Az Európai Bíróság is beszáll a játékba; ítélkezési gyakorlata híres arról, hogy az uniós jogot nem a szövege, hanem az integráció mélyítése felöl értelmezi. Ezek a precedensek olyan többletjogosítványokat adnak a Bizottságnak, melyeket a tagországi parlamentek soha a büdös életben nem szavaznának meg. És amit mindennél jobban szeret az elit, azok a válságok, legyen szó akár migrációról, járványról, háborúról, vagy energiahiányról. E krízisek során hozott „ideiglenes” intézkedéseket később akár állandó jogszabályokká és intézményekké is bebetonozhatják. Parádé.

Ha a lopakodó jogalkotás is kevés, akkor a titkos paktumoktól és az erőszakos kényszerítéstől sem riadnak vissza. S hogy mindez mit eredményezhet? Csupán felsorolásszerűen: a vétójog eltörlésének tervét, egyes tagállamok szavazati jogának felfüggesztését, migrációs paktumot, az Európai Ügyészség hatáskörének kiterjesztését, az Európai Közös Titkosszolgálat tervét (Niiniströ-jelentés), Ukrajna hosszútávú felfegyverzését stb. Egyre messzebb a demokratikus működéstől, egyre közelebb a birodalmi logikához. 

KORRUPCIÓ

A Pfizergate még ma is tart. Emlékszünk: Ursula von der Leyen sms útján rendelt vakcinákat a Pfizertől, majd ezek az üzenetek egyszerűen "eltűntek". A beszerzés nagyságrendje kapcsán árulkodó, hogy a raktárakban felhasználatlanul tönkrement készlet értéke önmagában 4 milliárd eurót tesz ki... Különösebben senki sem lepődött meg, von der Leyen már védelmi miniszterként is tele volt korrupciós ügyekkel. A Qatargate is alig pár éves sztori. Ennek során több mint 1,5 millió euró készpénzt foglaltak le. Eva Kaili, az EP akkori alelnöke még a börtönt is megjárta. (Nem sokáig maradt bent, a maffia megvédi a sajátjait.) 2025 végén az Európai Külügyi szolgálatot rázta meg komoly korrupciós botrány. Olyan magas rangú tisztviselőket vettek őrizetbe, mint Federica Mogherini volt külügyi főképviselő és Stefano Sannino, a Bizottság egyik főtitkára. Korábban Jean-Claude Juncker és José Manuel Barroso is megjárta a maga finom kis poklát. Nem sorolom, napestig lehetne folytatni. 

Az egyéni bűnesetek persze látványosak, azonban a legnagyobb pénzeket mégiscsak a hadiipar lobbistái keresik. Az EU a háború kitörése óta közel 200 milliárd eurót fordított Ukrajna megsegítésére, ám ennek az összegnek a fele nem is került átutalásra, hanem közvetlenül európai nagyvállalatoknál - elsősorban fegyvergyártóknál - landolt. A német Rheinmetall, Diehl, Hensoldt és KNDS degeszre keresi magát, miközben a francia Thales, Dassault és Nexter, illetve a lengyel PGZ sem jár rosszul. Amit a magyar közbeszéd korrupciónak nevez, azt az igazi nagypályások lobbitevékenységnek becézik, innentől pedig az ügy támadhatatlan. Azon pedig már fenn sem akadunk, hogy emberek százezrei halnak meg a fronton, csak hogy pörögjön a biznisz.

Az EU-nak valójában már a legkirívóbb korrupció sem bántja a szemét. Gyorsított eljárással kívánnak tagságot adni annak az Ukrajnának, amelynek minden lélegzetvételét a megvesztegetés hatja át - a kényszersorozásoktól az aranykonvojokig. Brüsszel természetesen mindent lát, de már régóta nem zavarja az ilyesmi.  

OMERTA - A HALLGATÁS TÖRVÉNYE

A maffiában az információ visszatartása a túlélés záloga. Az EU esetében ez elsősorban a transzparencia hiányában és a zárt ajtók mögötti döntéshozatal kapcsán érhető tetten. A legfontosabb alkuk nem a parlamentben, hanem informális vacsorákon és háttéregyezségek során dőlnek el, amelyekről a választópolgárok csak kész tényként értesülnek. A hallgatás törvénye akkor mutatkozik meg leglátványosabban, amikor egyes tagországok kormányfői fülüket-farkukat behúzva szavaznak meg olyan őrültségeket, amelyekkel szemben minden józan, a hazája érdekeit képviselő politikus azonnal vétózna. Ilyen a közös hitelfelvétel, a migrációs paktum, a belső égésű motorok tilalma, vagy épp az orosz energiaellátás elleni összes szankció is. Aki ellentmond, az cudarul megjárja - a verőlegények funkcióját a szorosan kézben tartott média látja el, mely azonnal lincsel. S ha ez nem elég elrettentő, úgy jönnek a politikai szankciók, zsarolások, pénzmegvonások. Nem csoda, hogy Orbánt minden eszközzel megpróbálják eltakarítani. A különvélemény, a kórusból való kibeszélés simán megférne a demokráciában, szuverén nemzetek együttműködése során. Azonban a maffia működésétől ez nagyon idegen, mi több: itt egyenesen elfogadhatatlan.

Az Európai Bizottság legújabb őrülete az Európai Demokrácia Pajzs, amely többek között a "tájékoztatási tér integritásának védelmét" célozza. Ez magyarul kőkemény cenzúrát jelent. A Bizottság szorosabb együttműködést ír elő a közösségi média óriásokkal (Facebook, X, TikTok) a „káros, de nem feltétlenül illegális” tartalmak visszaszorítására. Ez nyilvánvalóan gumiszabály, amelynek egyetlen célja a globalista maffiának nem tetsző politikai vélemények eltüntetése. Szemforgató módon a „rugalmas választás” kifejezést használják, ami pont ennek ellentétét jelenti: azt célozza, hogy a választók még véletlenül se találkozhassanak olyan érvekkel, amelyek a jelenlegi uniós irányvonalat (pl. háborús támogatás, migráció) alapjaiban támadják. Még egy külön uniós szervet is létrehoznak a tökéletes cenzúra megvalósítása érdekében, melyet Európai Demokratikus Ellenállóképességi Központnak kereszteltek el. Isten hozott mindenkit a mesésen orwelli 21. században!

VÉDELMI PÉNZEK

A maffia védelmi pénzt szed a lojalitásért cserébe. Az uniós költségvetés és a kohéziós alapok rendszere hasonlóan működik: a tagállamok akkor jutnak hozzá a forrásokhoz, ha tartják magukat a központi irányvonalhoz. Ha egy ország renitenskedik, a források megvonása gazdasági büntetésként, a védelem megvonásaként értelmezhető. A politikai hűség kötelező, a pénzügyi zsarolás pedig olyan kényszerítő eszköz, melyet szégyentelenül és gátlástalanul alkalmaznak. Minden egyes alkalommal mélyen megdöbbenek, amikor nemzettársaim arról próbálnak győzködni, hogy engedni kéne a kíméletlen erőszaknak, mert azzal jobban járnánk... Ez a fajta behódoló attitűd nem csupán morális értelemben szégyenteljes, de praktikusan is felér egy öngyilkossággal.

HIERARCHIA

Az EU nem egyenrangú felek szövetsége, mint ahogy az alapító atyák megálmodták, hanem egy hierarchikus rendszer, ahol a legerősebb tagállamok diktálják a szabályokat, a kisebbeknek pedig büntetés terhe mellett alkalmazkodniuk kell. A keresztapa szerepét Németország tölti be, a sottocapo pozíciója pedig Franciaországé. Egyre kevésbé rejtik véka alá központosítási törekvéseiket: az Európai Bizottság, az Európai Parlament, az Európai Bíróság és az Európai Ügyészség is jócskán túlterjeszkedett már azokon a hatáskörökön, amelyekre eredetileg létrejöttek. S ha ez nem lenne elég, január végén Manfred Weber azzal az ötlettel állt elő, hogy össze kellene vonni az Unió két legfontosabb tisztségét, az Európai Tanács és az Európai Bizottság elnöki posztját. Nyilván tudna ajánlani is megfelelő embert e szerepkörbe... Kocsis Máté Facebook-bejegyzésében csak annyit kérdezett: ha ez megtörténik, onnantól kezdve Webert Kaisernek, vagy Führernek kell majd szólítani? Nos, lehet, hogy megteszi majd a Don, vagy a Padrino is.

KEGYENCEK RENDSZERE

A maffiában a lojális tagok előnyökhöz jutnak, míg a kívülállók nehézségekkel szembesülnek. Az EU-n belül ezt a „kétsebességes Európa” víziójával vagy a politikai szövetségeseknek nyújtott kedvezményekkel tudjuk párhuzamba állítani. Bizonyos országok (például a magállamok) gyakran több engedményt kapnak a szabályok betartása terén, mint a periférián lévők. A német és a francia vezetők már a csatlakozás óta folyamatosan éreztetik, hogy a szovjet érdekszférából szabadult országokat másodrendűnek tartják; vezetőiknek mindössze annyi a dolguk, hogy legyenek hálásak, kövessék a kijelölt irányt és tartsák magukban a véleményüket. De itt még nincs vége. Mára annyival rosszabb a helyzet, hogy Magyarország és Szlovákia már csak harmadrendű alattvalónak számít. A kedvenc kegyenc mostanság Ukrajna, amely még csak nem is tagja a közösségnek. Ennek ellenére az EU vezetése - a sutba hajítva minden elvet, természetes szolidaritást és jogszerűséget - a létező összes vitás kérdésben Ukrajna mellé áll, a legkevésbé sem törődve szövetségesei alapvető szükségleteivel (lásd: Barátság-kőolajvezeték önkényes elzárása). Még az is lehet, hogy a Keresztapa csahos kutyaként, tényleges verőlegényként számít Ukrajnára, amelynek fő funkciója a renitens gyarmatok megfegyelmezése. Igazán vonzó jövőkép!

***

Magyarország öt nap múlva választ. Nem csupán arról döntünk, hogy a jövőben mennyit fizetünk a benzinért, a fűtésért, vagy épp az áramért - bár ezek sem lényegtelen szempontok. Nem kevésbé fontos azonban az sem, hogy támogatóan fogadjuk-e a maffia kifutófiúját. A Picciotto (a Kicsi) személyét jól ismerjük; ő képviseli idehaza az európai bűnbandát. A választásunk most elsősorban arról szól, hogy 16 év kitartása után behódolunk-e a klánnak, avagy ragaszkodunk továbbra is Cattani felügyelő szerepéhez, aki egy tisztább jövőt álmodva elszántan küzd az alvilági figurákkal szemben. Nem kis felelősség. 

Több tucatnyi szempont létezik, melyek alapján összehasonlíthatnánk Orbán Viktort és Magyar Pétert. Intelligencia, rátermettség, kommunikációs készség, politikai rutin, hitelesség, vezetői alkalmasság, integrációs képesség, eredettörténet, munkabírás... hadd ne soroljam. Ezek mind fontosak, sokak szemében jócskán fontosabbak annál, mint amit a jelen poszt vizsgálni igyekszik.

Bizonyára naivitás, de nálam továbbra is elemi szempont a SZERETHETŐSÉG. Sokkal szívesebben barátkozom egy jó fej Tisza-szavazóval, mint egy seggfej fideszessel. Közelebb érzek magamhoz egy románt, ha az barátságos, mint egy nemzettársamat, ha az gonosz és gyűlölködő. Lehet valaki a világ legtechnikásabb futballistája vagy szólógitárosa, ám ha pokróc a stílusa, biztosan nem válik a kedvencemmé. Ahhoz, hogy bárkiért is őszintén lelkesedni tudjak, az illetőnek feltétlenül SZERETHETŐ karakternek kell lennie. Elfogadom azt, hogy nem mindenki gondolkodik így. Van olyan ember, aki harcikutyát tart. Mások házsártos, rosszindulatú feleséget. Sokfélék vagyunk. Elfogadom, csak nem értem.

Orbán Viktort sem szereti mindenki, de a saját hívei feltétlenül. Magyar Péter e téren sokkal rosszabbul áll; őt szemmel láthatóan még a követőinek nagy része sem találja szimpatikusnak. Vajon miért? Milyen elemekből építkeznek a politikusainkról kialakult karakterképek?

 MOSOLY, HUMOR

Orbán sokat mosolyog, Magyar Péter szinte soha. Számomra döbbenet, hogy még a választási plakátokon is - minden egyéni jelölt fényképe mellett megjelenik ő is - rideg, szigorú arcot mutat. Orbán talpraesett és jó humorú - ezt a kampány során gyakran megmutatta. Nem csupán a podcastok rengetegében, de a nagygyűlések kérdezz-felelek játékaiban is pazarul szerepel; mindig frappánsan, néha parádésan szellemesen reagál. Tudatosan használja a közönség felé "kikacsintós" stílust, így teremtve kontaktust a nézővel, hallgatóval. Szinte minden elemzés kiemeli a miniszterelnök érzelmi intelligenciáját, melyet a tömegekkel való kapcsolatteremtés során kamatoztat. A humor nála nem csupán felszültségoldó eszköz, mellyel jelzi, hogy ő is a nép gyermeke, egy közülünk, de a dominancia jele is egyben. Aki ugyanis képes viccelni még a nehéz pillanatokban is, az egyértelműen uralja a helyzetet. Ezzel szemben Magyar Péter egyik legnagyobb hiátusa, hogy semmi humora sincsen. Két éve figyelem minden megnyilvánulását, de egyetlen jópofa mondatot se tudnék felidézni tőle. A Tisza-vezér határozottan embergyűlölő benyomást tesz; mintha még a sajátjait is lenézné, megvetné. Orbán ugyanakkor kifejezetten barátságos és közvetlen. Sztorizik. Bevisz minket is a kulisszák mögé. Persze amit mi melegszívűvek és emberszeretőnek látunk, azt az ellenoldal azonnal populizmusnak nevezi. (Szitokszónak szánják, de pontosan tudjuk mit jelent valójában: egy karizmatikus vezetőt, aki a nép nyelvén beszél és a népakaratnak megfelelően politizál. Mi kell ennél több?)

SÉRTETTSÉG, GŐG

Magyar Péter hosszú időn keresztül a tűzközelben tartózkodott, de a főhős szerepét sohasem játszhatta el. Nem jutott be Orbán legbelső köreibe, ugyanakkor végig kellett néznie, ahogyan felesége egyre magasabbra jut. Ha valaki képtelen megbarátkozni azzal, hogy másodhegedűs marad, abban értelemszerűen az egekig halmozódik a sértettség. Talán a végtelen gőg és lenézés is ebből ered, valamiféle túlkompenzáció révén. (Ha létezik olyan, hogy csalódott fideszes, úgy a csalódás jellemzően hasonló okokból fakad: mellőzöttség, elmaradó megbízások, megrekedés egy adott pozícióban stb.) Egy semleges kívülálló számára ez az attitűd rendkívül taszító. Orbán Viktornak nyilvánvalóan megvan az az előnye, hogy már igen korán feljutott a csúcsra; húsz éven keresztül lehetett az ország miniszterelnöke (és valószínűleg messze még a vége). Kiemelkedően sikeres pályafutás az övé; az égvilágon semmi oka rá, hogy frusztrált, sértődött legyen. Magyar Péter számára - egyfajta pszichológiai kárpótlásként - a gőg és a megvetés biztosítja a hatalmi pozíció érzetét - Orbánnak a valóság.

ESENDŐSÉG

A szerethetőség egyik kulcsa, hogy a vezető mennyire meri megmutatni az emberi oldalát, a hibáit vagy a gyengeségeit. Orbán Viktor tudatosan építi a "szerethetően tökéletlen" karaktert. Amikor szotyizik a stadionban, amikor elismeri, hogy komálja a nehéz ételeket, amikor a saját túlsúlyával poénkodik vagy amikor egy videóban valamiféle hétköznapi dologgal ügyetlenkedik, ez mind azt a célt szolgálja, hogy a választó ne egy istent, hanem egy hús-vér embert lásson benne. Magyar Péternél ez az elem teljességgel hiányzik. Semmiféle bizonytalanságot, önreflexiót, emberi hibát sem vállal. Görcsösen ragaszkodik a tökéletesség látszatához. Márpedig a szerethetőséghez szüksége lenne olyan pillanatokra is, amikor nem harcol, nem vádol, hanem csupán egy átlagos honpolgárt alakít, aki meri megmutatni egy-egy gyengeségét.

FESZÜLTSÉG, INDULATKEZELÉS

A fentiekből egyenesen következik, hogy Magyar Péter mindig feszült, frusztrált, mi több: indulatkezelési problémákkal küzd. Megnyilvánulásai a kontrollvesztéstől való állandó félelem jelei. Erős szemöldök- és állkapocsfeszülése mindent elárul. Hirtelen haragú, a legfinomabban tálalt kritikára is brutális támadással reagál.  Ez nem csupán ellenszenves, de a vezetői képességeit is erősen megkérdőjelezi. Orbán Viktornál ilyesmit nyomokban sem látunk - a legdurvább sárdobálás esetén is képes megőrizni higgadtságát. A nyugodt erő és a vibráló düh összecsapását látjuk.

AUTONÓMIA ÉS KONFORMIZMUS

A politika világa különös fénytörésbe helyezi e kategóriákat: a politikusnak egyszerre kell "magányos farkasnak" látszania, aki magabiztosan, senkihez sem alkalmazkodva vezeti a népet, és közben folyamatosan figyelnie a "lájkokat" (szavazatokat), hiszen visszacsatolás nélkül elveszíti a hatalmát. Orbán Viktor az elmúlt évtizedekben arra építette fel politikai karakterét, hogy tökéletesen szembemegy a világgal. Ez persze nem egy öncélú imidzsformálás; egyszerűen léteznek olyan civilizációs alapkérdések, amelyek vizein józan ember nem száll be a bolondok hajójába. De ha már övé a helyes út, a miniszterelnök az ebből fakadó pszichikai előnyt - mely szerint ő a lázadó, a nemzeti szurerenitás élharcosa - remekül használja. Gyakran vállalja a konfliktust a nemzetközi fősodorral, és láthatóan nem zavarja, ha a nyugati elit kritizálja. A hazai bázis igényeihez ugyanakkor természetesen alkalmazkodik. A kormányzásának egyik alapköve a folyamatos közvélemény-kutatás (nemzeti konzultációk, mérések által). Magyar Péter egészen más utat választ. A globális térben a tömegekkel úszik, nem is tehet mást; a néppárti frakcióban ülve muszáj belesimulnia a fősodorba. Lázadó szerepe a kormánnyal szemben mutatkozik meg: szembefordult a korábbi közösségével, és egy teljesen bizonytalan útra lépett. Ez nagy adag önfejűséget és a külső vélemények figyelmen kívül hagyását igényelte a kezdeti szakaszban. A saját választói közegétől érkező elismerés, buksisimogatás és a lájkbajnokságban való siker mindazonáltal létfontosságú a számára. Még akkor is, ha a lelke mélyén érzi: ez nem váltható át választási győzelemmé. Az autonómia karakterjegyét vizsgálva nem találunk ordító különbség a két politikus között, a legtöbb elemző mindenesetre Orbánt látja függetlenebbnek.

CSALÁDFŐ ÉS LÁZADÓ

Ezt a történetet sokszor láttuk-hallottuk már. Ha a Bibliára gondolunk, sokaknak a tékozló fiú esete jut eszébe. Dopeman más kulturális közegből jön, Orbánt vendégül látó podcastjában a gengszterfilmek klasszikus, ezerszer visszatérő sztoriját eleveníti fel: a fiatal, ambiciózus bandatag a maffiafőnökkel szembefordulva igyekszik hatalomra jutni. (A kormányfő csak pislogott a hasonlaton...) Analógiáink természetesen közel sem tökéletesek. Az újszövetségi történetben mindkét szereplő - apa és fia is - szerethető, míg a gengszterfilmek esetén simán lehet negatív karakter mindegyikük. Ami azonban lényeges: Orbán Viktor a "Keresztapa" vagy kevésbé áthallásosan a "Családfő" szerepét alakítja. A családja - felesége, gyermekei, unokái - stabil érzelmi hátországot jelentenek. Márpedig ha a sajátjait szereti és egyben tartja, az azt sugallja, hogy képes ugyanezt megtenni a nemzet, a tizenötmilliós nagy család esetén is. Magyar Péter karaktere már korántsem ilyen megnyugtató. A rendezetlen magánéleti háttér, a válás körüli zaj, az állandó párkapcsolati káosz, vagy épp a kokainmámoros partizás a bizonytalan vagy konzervatívabb szavazókban bizalmatlanságot szülhet. A magyar választó - tudat alatt bizonyosan - egy biztonságos keretet keres; e téren nyilvánvalóan Orbán a vonzóbb.

 KÖZÖSSÉGI ÉLMÉNY ÉS ÉNKÖZPONTÚSÁG

Orbán Viktor közösségben gondolkodik és így is kommunikál. A kormány sikereit a nemzet sikereként keretezi. A szavazó úgy érzi: ő is csapattag, ráadásul a győztes csapat tagja. Ez mindig felemelő. Egy elit klubhoz tartozni kétségkívül vonzó dolog. Magyar Péter ezzel szemben onemanshow-t produkál. Ő a főszereplő, a tömeg pedig a közönség. A követőinek egy része rajong érte, de még ők sem érzik, hogy részesei volnának a döntéseknek, pláne a belső körnek. E téren a Tisza-vezér egyébként is sokkal nehezebb pályán focizik, mint a miniszterelnök, hiszen támogatóit az Orbán-fóbián kívül semmi egyéb nem köti össze. Belőlük sosem lesz egységes tábor, valódi közösség. Egy részük belpesti, zsigeri balos, aki befogott orral tud csak egy kiugrott NER-pojácára szavazni. Más részük fiatal és tudatlan - változást akar, de fogalma sincs miért. Egyszerűen elhitették vele, hogy ami van, az borzasztó, s csak jöbb jöhet helyette. Említést érdemelnek a "csalódott fideszesek" is, akik Magyar Péterhez hasonlóan képtelenek voltak megtalálni a számításukat a kormánypártban. És végül a szektatagok, akik mindig - most is - a messiást várják. Ezek igazán különböző társadalmi csoportok, igazán különböző elvárásokkal - nem véletlen, hogy a Tisza párt hivatalos progjamja közhelyes és semmitmondó lett. Aligha lehetett volna olyat alkotni, amely kielégíti ennek az alkalmi masszának minden szegmensét. Valójában persze mindegy is, hogy MP narcisztikus személyisége, avagy a rendkívül heterogén tábor az oka, az eredmény az, hogy valódi összetartozás-élményt a két politikus közül kizárólag Orbán Viktor képes teremteni.

 ***

Az elmúlt húsz év során sok ezer órát töltöttem különböző pókerasztaloknál. A játékostársaim jelentős részét ismerem, de mindig érkeznek új arcok is. Nem sokáig maradnak idegenek - egy hajnalig tartó verseny épp elég alkalmat kínál, hogy meghatározó benyomásokat szerezzünk bárkiről. Elképzeltem, hogy Orbán Viktor és Magyar Péter is ismeretlen figura - sosem láttuk őket sehol, a pókerteremben is most járnak először. Délután hatkor leülnek az asztalhoz, s várják az első leosztást. Szinte látom magam előtt, hogy Orbán tíz perc elteltével már kedélyesen beszélget szomszédaival, míg MP még éjféltájban is csak a telefonját nyomkodja. Nem keresi a kontaktust senkivel, s mivel rideg és barátságtalan benyomást kelt, őt sem szólítja meg senki. A szerencsejátékban minden lehetséges - bármelyikük odaérhet a végén. De a szimpátia-versenyt a miniszterelnök nyerné, személyes kisugárzása jócskán a távolságtartó szektavezér fölé emelné. Nehezen tudom elképzelni, hogy e szerepek valaha is megcserélődhetnek.

Fogalmam sincs, honnan került a könyvespolcomra. Több hozzátartozóm is eltávozott mostanában - bármelyiküktől örökölhettem. Fogalmam sincs, miként került a bakancslistámra, s miért pont ezt választottam ki néhány nappal ezelőtt. Sok száz kötet közül válogathattam.

Walter Jens Az utoló vádlott című regénye 1950-ben jelent meg. Valódi disztópia: így nézne ki a világ, ha győzött volna a náci Némerország... Egy totalitárius világállamban járunk. A történet hőse Walter Sturm; író és irodalomtörténész - az utolsó szabadon gondolkodó ember a Földön, épp ezért az utolsó vádlott is egyben. Megtörni, vagy megsemmisülni - ez a fő dilemma számára, mint ahogy minden tényleges diktatúrában ez lenne. Elég nyilvánvaló, hogy a szerző önmagáról mintázta a főszereplőt; nem csupán a hivatásával, de még a keresztnevével is felruházta ezt a komor világban bolyongó, komor figurát. "Az emberek boldogok" - fogalmazza meg a legfőbb bíró, a regény másik kulcsszereplője: "Van mit enniük, és minél többet dolgoznak, annál több ennivaló jut nekik. Nem kell egyedül aludniuk, gondoskodnak a gyerekeikről. Tudják, mi a kötelességük, mert mi megmondjuk nekik. Nem kell gondolkozniuk, ezt a terhet is levettük a vállukról. Nem kell gondolkozniuk. Minden szabályozva van. Minél többet dolgozik az ember, annál boldogabb lesz." Nyilván mindenkinek George Orwell 1984 című műve ugrik be először, ha a második világháború után született önkényuralmi disztópiákat tekintjük. Walter Jens regénye azonban - hangulatát tekintve - egészen más, mint Orwell világa, és ez egyenesen a német karakterből adódik. A szerző jól ismeri, belülről látja ezt az attitűdöt. Ők még a totális diktatúrát is a saját fazonukra szabják.

REND ÉS KÖTELESSÉG

A németek világában az elnyomás nem káosz, hanem egy tökéletesen felépített jogi és logikai rendszer. A diktátor nem egy őrült zsarnok, hanem a rend legfőbb letéteményese, akinek minden szava törvény. A terror itt közel sem véletlenszerű. Minden terv szerint zajlik. Az adminisztráció tökéletes: mindenki nyilván van tartva, mindenki egy hatalmas kartotékrendszer része. Mindenkiről akták, feljegyzések, megfigyelések, filmek készülnek. Az elnyomás specialitása a „tisztaság”. Nem csak a testet, a gondolatot is sterillé akarják tenni. A német diktatúra motorja a kötelességtudat (Pflichtgefühl). Az őrök nem azért kínoznak, mert szadisták, hanem mert ez a feladatuk, a rend fenntartása érdekében. Ez a hóhér-bürokrata archetípusa. Valójában az egész regény mentes a kínzások hatásvadász, képszerű bemutatásától. Az olvasóban olyan benyomás alakul ki, mely szerint a németek képtelenek örömöt lelni bármiben; alkalmatlanok az élet élvezetére. Még a beteg precizitással felépített elnyomó rendszerben sem az egyén perverz gyönyörét keresik, melyet a hatalomgyakorlás, illetve a másik szenvedése okoz. Ez a kép valószínűleg nem áll messze a valóságtól. A második világháborúban a Wehrmacht Ukrajnában állomásozó katonái - akik maguk is szisztematikusan gyilkolták a helyi zsidókat és szovjet hadifoglyokat -, számos jelentést írtak, amelyekben az ukrán nácik kegyetlenkedéseire panaszkodtak. Ismerjük a történelmet: az UPA bestiális etnikai tisztogatást végzett a lengyel lakosság körében. Közel százezer ártatlan embert mészároltak le válogatottan szadista módszerekkel; baltával, fűrésszel, rituális kínzásokkal, állati brutalitással. Ez még német szemmel is idegennek és visszataszítónak hatott. Kívülállóként a német lelkület vegyes érzelmeket kelt. Megnyugtató, hogy nem a másik kínját szomjazzák, ugyanakkor rém aggasztó, ha valaki ennyire hideg fejjel képes pusztítani, ölni. 

MINDENKI A GÉPEZET RÉSZE

A történelem során számos olyan önkényuralom létezett, melynek legfelső, haszonélvező osztálya cinikusan viszonyult a rendszerhez, a törvényhez, az adott ideológiához. Ők egyszerűen csak élvezni kívánták az életet, s nem bánták, ha ezt mások elnyomása árán valósították meg. A németek világa nem ilyen, legalábbis Walter Jens a legkevésbé sem ilyen képet fest számunkra. Itt mindenki a gépezet része, itt mindenki komolyan veszi a rend ideológiáját és az ideológia rendjét. Itt a hatalomgyakorlók élete is pokoli, nincs részük semmi különleges földi élvezetben. Kevésbé nyomorultak, mint a közönséges polgárok; némiképp nagyobb szabadsággal bírnak és megadatik számukra az az illúzió, hogy az erkölcsi jót képviselik. De ennél több nekik sem jár, mi több: ők is bármikor a rendszer áldozataivá válhatnak, ha a legapróbb hibát elkövetik. Még George Orwell világában, az 1984 című regényben is hangsúlyosan megjelenik az az elem, mely szerint a pártelit tagjai kiváltságosak; jobb élelmiszerhez, borhoz, cigarettához, tágasabb lakáshoz jutnak, mint a nép egyszerű gyermekei. A német disztópia más. Itt az elit is a rendszer rabja. Nem élveznek luxust, nincsenek valódi emberi kapcsolataik, irodáik sivárak, sokan egyenesen a munkahelyükön alszanak, el sem hagyják az Igazságügyi Palota épületét. "Rendszerének tökéletesítésére törekedett minden tárgyalásán, ezen gondolkodott tulajdonképpeni tevékenysége közben, ezen töprengett szabad óráiban, gyakran még éjjelente is. Gondolatai egyetlen célt szolgáltak, hogy a vádlottat a legrövidebb időn belül tökéletesen sarokba szorítsa, bármikor vallomásra bírja - bár nem ez volt a fő célja, hanem az, hogy a vádlottat egyszersmind teljesen felőrölje. Így megtakarították a költséges és időrabló kínzások egy részét. De végső célja az volt, hogy a hatóság hatalmát és tökéletességét olyan módon bizonyítsa a vádlott előtt, hogy az mindörökre megőrizze magában ezt a benyomást, megbékélve élni-halni tudjon vele, s a jövőben egyéb gondolata ne legyen, mint a hatóság szolgálata és tisztelete." Még a legfelső kaszt is a szürke gépezet része; örömük csupán a munkából, a hatékonyság növeléséből, és a központi ideológia elfogadtatásából eredhet. Semmi egyébből. Szegény németek, a semmiért szívatják egymást...

A BŰNTUDAT HIÁNYA

"Olyan emberek fölött fogsz dönteni, akik minden megsemmisítőparancsot gondosan meghegyezett ceruzával írnak alá, s aztán előveszik reggelijüket és termoszaikat, mert itt a reggeli ideje." A nácik a második világháború utáni perekben minden esetben arra hivatkoztak, hogy ők csupán parancsot teljesítettek. A regény azt sugallja, hogy ez nem csupán kamu duma, nem csupán a megúszás praktikus útja, hanem a németek valóban így is gondolkodnak. Mintha csak szomjaznák a hierarchiát, mintha elemi szükségét éreznék, hogy legyen a fejük felett valaki, aki döntést hoz és vállalja is a felelősséget azért - vagy legalábbis a végrehajtóról leveszi azt. Mintha képtelenek volnának egyenrangú, felnőtt emberi kapcsolatokban gondolkodni. Ez egy egészen rettenetes attitűd, semmi sem áll távolabb tőlem, ahogyan Walter Jenstől sem.  

ESZTÉTIKAI TERROR

A náci gyökerű diktatúra nagy hangsúlyt fektet a külsőségekre, a szimmetriára, a monumentális építészetre és a rituálékra. Ez egyfajta „szép”, de halott világ, ahol az egyéni porszem jelentősen zavarja az összkép harmóniáját. A németek mérnök-lelkülete a regényben is megjelenik. Az Igazságügyi Palota házfőnöke - amikor végigvezeti a főhőst az épületen - nagy büszkeséggel és elégedettséggel mutat rá a kínzókamrák precízen kiszámolt paramétereire, geometriailag tökéletes építészeti megoldásaira. "Nézze meg jól a helyiség formáit! - Élvezettel rajzolta ujjával a cella vonalát. - A kezemet nézze, most nem érdekel minket a fogoly. - A tiszt jól előrehajolt, és szabad kezével a rácsba fogódzkodott. - Látja a kis négyzetet, amelyik majdnem a víztükörig süllyed? S alatta hajógerinc formában lát két egyenest, amelyek egymásnak tartanak és nem sokkal a fogoly lába alatt mintha metszenék egymást. - A tiszt folytatta: - Ha nem lenne a kiszámított tér a fogoly lába alatt, akkor a négyzet alá egy háromszög esnék. Sokat fáradoztak matematikusaink, amíg kitalálták ezt az alakzatot." Egészen beteg dolog az ilyen. Az igényes ember nyilván szeret tökéleteset, szépet, szimmetrikusat alkotni. Magam is igyekszem maximalista módon működni, semmit sem összecsapni, mindent addig csiszolni, amíg az adott alkotás el nem éri a maga legjobb formáját - függetlenül attól, hogy az adott projekt kinek és milyen motivációból készül. Ám azt elképzelhetetlennek tartom, hogy megtervezzek egy pazar kínzókamrát, s boldoggá tegyen a mérnöki szempontból tökéletes alkotás gyönyöre. A technokrata német lélek - úgy tűnik - nem ilyen finnyás. Ez a mérnök-mentalitás természetesen szinkronban áll a valódi náci koncentrációs táborok tervezési dokumentációival, ahol a krematóriumok hatékonyságát és a gázkamrák szellőzését ugyanilyen száraz, technikai nyelven tárgyalták.

***

Mondhatnánk: ez volt a múlt. A németek kirobbantottak két világháborút, s a másodikban megmutatták, milyen az igazi náci lelkület. Azután jött Walter Jens, s első, nagy sikerű regényében beavatott bennünket a német attitűd kulisszatitkaiba. Csakhogy a történelem itt nem ért véget. A vér nem vált vízzé; a porosz fegyelmet az NDK is vitte tovább. Míg a többi európai ország közel sem vette komolyan a kommunista ideológiát - gondoljunk csak a lengyel ellenállásra, vagy idehaza a kádári alkura -, addig a németek ebben is éltanulóknak számítottak. A Stasi csak 1950-ben jött létre, így Jens - a szóban forgó mű írásakor - még nem ismerhette annak működését. Mondhatni: jövendölés volt a javából. A német adminisztrációs kultúra ugyanis a vörös fasizmusban is otthonra talált, kialakítva a maga precíz hivatali gépezetét, szinte pont úgy, ahogy a regényben megjelenik. 1990 táján azt gondoltuk, itt már tényleg vége az őrületnek, s a németek ezután már csak az autógyártásban kamatoztatják egyedülálló adottságaikat. Egy bő évtizedig bírták is mindent felülíró ideológia nélkül, de aztán ez a világ is véget ért. Manapság ismét napirendre került a birodalomépítés szándéka, sőt a háború iránti beteg vágyakozás is újra felütötte fejét. Európát három német vezeti - Ursula von der Leyen, Manfred Weber és Friedrich Merz. Az új vallás pedig a woke-progresszió, melynek értelmében a melegek, a transzok, az iszlám-hitűek és az ukránok mindenek felett állók. A világ tehát változik, ám a német lelkület - úgy tűnik - a legkevésbé sem. Ezúttal is a technokrata szemléletet, a bürokratikus abszolutizmust látjuk. Ezúttal is azt halljuk, hogy "nincs alternatíva". A hatalom ezúttal is moralizál, Európa vezetői az abszolút erkölcsi igazság letéteményeseinek tekintik magukat. És természetesen ezúttal is megjelenik az übermensch-szemlélet; a németek megvető lenézéssel viszonyulnak Közép-Kelet-Európa népeihez, de talán mindenki máshoz is. A "jawohl!" kultúrája ma is él; a német parancsot ad, vagy parancsot teljesít. A lelkük mélyén máig idegenkednek a demokráciától, a megegyezéstől, a közös akarattal hozott döntésektől.

Idáig tudjuk a történetet. Hogy hogyan tovább? A fene se tudja. Lesz-e béke valaha? Lesz-e még Németország holnap is, vagy a helyén kikiáltják a kalifátust? Lesz-e Európai Unió holnapután is, vagy a romjain a Negyedik Birodalom épül? Ember legyen a talpán, aki megmondja. A legbiztosabbnak mindenesetre az látszik, hogy a német lelkület fikarcnyit sem változik az elrepülő évtizedek során. Fanatizmusuk, precizitásuk, alaposságuk jól jön az iparban, a fociban, vagy épp a filozófiában. De rögtön baj van, ha beteg ideológiákkal párosulva hatalomra tör. Zsarnokságból ugyanis sokféle létezik, és a német egyáltalán nem tartozik a legbarátságosabbak közé.

Mindannyian ismerjük a régi kommunista trükköt: ha vaj van a fejeden, vádold meg ellenfeledet ugyanazzal! Ha az ellenzék nyilvánvalóan a hazát árulja, akkor az a minimum, hogy a kormányoldalt is megpróbálja besározni, mondván: ők sem jobbak semmivel. Innen ered a Putyin-pincsi csúfolódás és az összes többi hasonló idiótaság, melyeket a Zelenszkij-imádók kínkeservvel kiizzadnak magukból.

"Nem botnak kell lennünk a küllők között, hanem küllőnek a kerékben" - fogalmazta meg Orbán Anita, a Tisza Párt külügyminiszter-jelöltje több ízben is. Mindenki érti e mondat jelentését: szerinte tökéletesen idomulnunk kell az EU vezetése által diktált irányvonalhoz, legyen az bármilyen őrült is. Márpedig az, ezt is pontosan érzékeljük: "Ukrajna az európai család szíve. Ukrajna maga Európa" - így áradozik Ursula von der Leyen. Manfred Weber is hasonlóan látja: "Aki Ukrajnát támadja, az az egész Európai Uniót és a mi életformánkat támadja. Ukrajna sorsa Európa sorsa.” Az őrületből nyilván Kaja Kallas sem maradhat ki: "Ukrajna és Európa ügye egy és ugyanaz: a szabadságé és a jogállamiságé a zsarnoksággal szemben.” A fene se tudja, hogy Magyar Péter mit gondol magában Zelenszkijről és országáról. De az biztos, hogy pártcsalád-választásával, EU-képviselőivel, valamint Orbán Anita megjelenésével végleg összebútorozott Ursuláékkal és Ukrajnával. A Tisza-hívek jelentős részének ez kifejezetten tetszik, de azért labanclelkű szavazóból közel sincs annyi, hogy választást lehessen nyerni velük. Így aztán nincs mit tenni, ha már ők ebből kimosakodni nemigen tudnak, hát a Fideszt is le kell húzni maguk mellé a hazaárulók mocsarába, s vastagon összekenni a kormányt Putyinnal. A kérdés csak az, hogy a béna cinkelésen túl van-e bármi tartalmi alapja a kártékony oroszbarátság vádjának.

Nézzük meg hazánk viszonyát a két érintett országgal! Tegyük ezt nyitott elmével, elfelejtve a kisiskolás, fekete-fehér gondolkodásmódot, mely szerint minden, ami Oroszországból jön, az automatikusan rossz, ezzel szemben minden, ami Ukrajnához fűz bennünket, az feltétel nélkül jó. Ez egy ostoba, ideologikus narratíva csupán. Érdemes inkább semlegességet erőltetni magunkra, s úgy látni a világot, hogy minden, ami gazdagít bennünket és nem csorbítja a szuverenitásunkat, az jó; illetve ami szegényít és kiszolgáltatottá tesz, az rossz. Csakis ilyen szemüvegen át érdemes nézni a külvilágot, szláv testvéreinket is.

• TITKOSSZOLGÁLATI JELENLÉT - Azon se fogunk meglepődni, ha fű nő a focipályán. Nyilvánvalóan az orosz és az ukrán titkosszolgálat is jelen van mindenütt, ahol érdekében áll. Ez önmagában az égvilágon semmit nem jelent. A HVG tegnap "Fidesz-közeli elemzőkre vetül orosz kémgyanú" címmel közölt egy cikket, melyben egy amerikai influenszert, egy angol történészt, valamint egy szerb és egy amerikai politikafilozófust mutatnak be, akik valamiféle laza szálon mind kapcsolódnak a kormányoldalhoz. Egy teljesen legitim soft power építkezést látunk - a konzervatív tábor együttműködik a hasonlóan gondolkodókkal. Ebben az írásban az izzadságszag a legérdekesebb, amely körüllengi az erőlködést, hogy végre valami kínosat előkaparjanak. Nem nagyon megy.
• KONKRÉT KÖTŐDÉS, BEAVATKOZÁS - Az elmúlt évek során megesett, hogy orosz IP-címekről támadás érte a magyar külügy informatikai hálózatát. Nyilván szakmai bénázás, hogy ilyen megtörténhet. Nem menti a helyzetet az sem, hogy az orosz állami hekkercsoportok a világ élvonalát képviselik és képesek huzamosan láthatatlanok maradni. Ám itt magyar részről nem sok nyomát látni a szándékosságnak. A Tisza Párt ugyanakkor tudatosan keresi a kapcsolódást Ukrajnával. Adatbázisukat ukránok fejlesztik és kezelik; Magyar Péter és Tseber Roland Ivanovics kapcsolata mindenki számára ismert, s ha ez nem lenne elég: még a Politico is megerősítette az ukrán kormányzat és a Tisza-stáb közvetlen együttműködésének hírét.
• ADATSZUVERENITÁS - Az ellenzék a választások oroszok által történő befolyásolásáról fantáziál. Ez egy klasszikus globalista trükk, bedobták már az Egyesült Államokban és Romániában is. Ami a lényeg: csalni a választásokon nem lehet, mert a papír nem hazudik és a számlálók oda-vissza ellenőrzik egymást. Ami pedig a virtuális térben előzetesen, a meggyőzés terén zajlik, az mind a politikai marketing része, függetlenül attól, hogy melyik oldal teszi (nyilván mindkettő), hogy milyen eszközöket használ és hogy dolgozik-e álhírekkel. Ami az ukrán szálat illeti, a Tisza Világ applikáció húszezres adatszivárgásáról mindenki tud, de ez legyen az érintettek problémája. Én attól még nyugodtan alszom, hogy a szektatagok adatai nyilvánossá váltak...
• HANGNEM - Az ukránok hírből sem ismerik a diplomácia nyelvét. Követelőznek, pimaszkodnak - nem csak velünk, mindenkivel. Olaf Scholz, Mateusz Morawiecki, Frank-Walter Steinmeier és Rumen Radev is megkapta a magáét - csak hogy a legemlékezetesebb eseteket említsem. Zelenszkijt még a Fehér házból is kidobták némi üvöltözés után. Az oroszok ezzel szemben birodalmi udvariassággal kommunikálnak.
• FENYEGETÉS - Ukrán részről szinte hetente érkeznek fenyegetések Magyarország felé. Az oroszok ritkábban élnek ezzel az eszközzel, mindenesetre az atomfegyverek bevetésének kilátásba helyezése meglehetősen dermesztő. Hogy a kettő közül melyiket kell komolyan venni, azt aligha én fogom eldönteni. Az viszont érdekes, hogy Medvegyev Londont, Párizst és Berlint fenyegeti, azokat, akik ellenségüknek tekintik és nyilvánítják Oroszországot. Zelenszkij és bandája viszont azt a Magyarországot, amely csupán semlegességre törekszik. Óriási különbség.
• ÜZLETI KORREKTSÉG - Oroszország jellemzően korrekt üzleti partner. Ukrajna nyilvánvalóan nem az; jelenleg tisztán politikai indíttatásból tartja zárva a Barátság kőolajvezetéket. Az sem zavarja szerződésszegő szomszédunkat, hogy négyszeres öngólt rúg ezáltal. Ő maga sem jut üzemanyaghoz; elesik a tranzitdíjtól; magyar szankciókat provokál, ezáltal csúszik a hadikölcsön; továbbá a politikai fegyver is fordítva sül el - Oránból csinál áldozatot, magából pedig terroristát. Talán ez a végletekig önpusztító, irracionális attitűd köti össze leginkább Ukrajnát az EU vezetésével.
• PÉNZÜGYI ÉS KATONAI TÁMOGATÁS - Nyilvánvalóan ez a tehertétel orosz részről fel sem merül. Ha Orbán nem nyer áprilisban, úgy brutális összegeket fogunk Ukrajnába talicskázni, és még örülhetünk, ha megússzuk ennyivel.
• EU-TAGSÁG - Ukrajna esetleges EU-tagsága azonnal nettó befizetővé változtatná Magyarországot. Arról nem is beszélve, hogy a háborút is behozná a közösségbe. Semmi sem áll messzebb a magyar érdektől, de ezzel nem vagyunk egyedül. Valószínűleg a francia gazdák is felgyújtják Párizst, ha Macron túl szorosan ölelgeti Zelenszkijt. 
• ÉLELMISZERBIZTONSÁG - Tiltott növényvédő szerek és peszticidek; mikotoxin és GMO-szennyezettség; szalmonellla; a nyomonkövethetőség hiánya - csak hogy a legfőbb kockázatokat említsük az ukrán mezőgazdasági termékek kapcsán.
• FEGYVERARZENÁL -  A nyugati országok az elmúlt négy év során brutálisan felfegyverezték Ukrajnát. Ennek egy részét elfüstölték, egy másik, szintén jelentős részét pénzzé tették, ám egészen biztosan pokoli mennyiség marad az országban a háborút követően is, totálisan ellenőrizhetetlen kezekben. Ez hosszú távú biztonsági kockázatot jelent az egész kontinens számára.
• NÁCI MOZGALOM - A második világháború legkegyetlenebb katonái az ukrán nácik voltak, akik a népirtástól sem rettentek vissza. Közel százezer lengyel civilt mészároltak le úgy, hogy baltákat és fűrészeket használtak golyó helyett. Szellemi örököseik ma is ott szolgálnak az ukrán hadseregben, s Ursula von der Leyen őket szemelte ki Európa csendőreinek.

Nyilván még hosszasan lehetne folytatni a felsorolást, felemlítve a rendszerszintű korrupciót, a kisebbségekkel való bánásmódot, vagy épp az energiabiztonság témakörét. De talán ennyi is elég ahhoz, hogy lássuk: Oroszország egy meghatározó kereskedelmi partner - elsősorban az energiahordozók beszerzése terén -, de nem több annál. A legnagyobb veszélyt az jelenti, hogy elszakadhatunk e forrástól. Ukrajna ugyancsak fontos kereskedelmi partner, de ennél jóval több is. Közvetlen szomszédunk, jelentős magyar kisebbséggel. Ursuláék szerelmes ragaszkodása miatt mi is ezer szállal kötődük hozzájuk, azonban minden szál egy-egy újabb veszélyforrást jelent. Amikor a békemenet élén megláttam a "nem leszünk ukrán gyarmat" feliratot, a legkevésbé sem voltam elragadtatva. Egyszerűen azért, idiótaság. Mert nem kifejező. Talán ez az egy kockázat tényleg nem fenyeget Ukrajna részéről. Egy életveszélyes darázsfészekkel van dolgunk, nem pedig egy potenciális gyarmattartóval.

Fogalmam sincs, miként történt, hogy Európa vezetői totál beleszerelmesedtek Volodimir Zelenszkijbe. Már eddig is vörös szőnyeg és álló vastaps fogadta az EU minden létező intézményében, ám most, hogy sűrűn szidalmazza, fenyegeti és önkényes olajblokáddal sújtja Magyarországot, egyenesen kitüntetést is kap: májusban adják át számára az Európa Érdemrendet. Ezt azok kapják, akik különösen sokat tettek az európai értékek védelméért... (Mondjuk az, hogy Angela Merkel is megkapja, sokat elárul abból, hogy a brüsszeli bűnbanda miket tekint európai értékeknek.) De nem csupán a velejéig korrupt kontinensvezetők elméjét borítja rózsaszín köd, a magyar baloldal számos hangadója pont ugyanígy beleszeretett az ukrán elnökbe. Kéri László egyenesen arról beszél, hogy ha választania kéne, ki alakítson kormányt Magyarországon, ő inkább Zelenszkij mellett döntene Orbánnal szemben... Tényleg nem értem. Magyar Péterbe is belehabarodtak páran, de neki legalább jó a megjelenése. Orbán Viktorba egy fél ország szerelmes, de ő legalább egy nagy formátumú, kiemelkedően tehetséges politikus. Zelenszkij ezzel szemben egy viselkedni képtelen, gonosz tekintetű törpe, aki egy maffiaállamot működtet, s brutális kényszersorozások útján tereli vágóhídra nemzettársait. Mit lehet szeretni ezen az emberen? Attól, hogy egy ország áldozat, még nem válik sem szentté, sem vonzóvá. Talán a legbeszédesebb különbség Oroszország és Ukrajna megítélése kapcsán, hogy Putyinba senki nem lett szerelmes. Az égvilágon senki. Vagy ha igen, jelentkezzen, mert ilyennel én még sosem találkoztam. 

1996-ban diplomáztam. Harminc év távlatából is tisztán emlékszem a reklám szakirányon tanult alapvetésekre. Természetesen már akkor is téma volt a celebek szerepeltetése a különböző társaságok marketingkommunikációjában. Akkortájt arról szólt a fáma, hogy hiába népszerű Kern András vagy Nagy Feró, sokat nem hozna a konyhára, ha például a Calgont ők reklámoznák a tévében. A nemzetközi felmérések egyértelműen azt igazolták, hogy a háziasszonyok ilyen természetű kérdésekben inkább a szakemberekre hallgatnak. (A forráshitelesség elvét követve ezért jelent meg a mosógépszerelő karaktere a termék tévés hirdetéseiben.) Mára mintha változott volna a világ, különösen ami a politikai szférát illeti.

Miért látunk-hallunk ma ennyi celebet politikai témákban is megnyilvánulni? Mi lett más a kilencvenes évekhez képest? Először is érdemes megjegyezni: a politikai dilemmák össze sem hasonlíthatók az olyan gondokkal, mint például a mosógép vízkövesedése. Az utóbbi tisztán praktikus kérdés, szemben a pártválasztással, mely a legtöbbeknél sokkal inkább érzelmi alapú döntés. A választópolgár jellemzően nem szakpolitikai programot vásárol, sokkal inkább identitást. Másodszor: a szakértők kora - úgy tűnik - lejárt. Talán a kilencvenes években még tekintélynek számított egy fehér köpenyes, felkészült szakember, ma már aligha. És ennek nem csupán az az oka, hogy a posztmodern korban mindenki elhiszi magáról, hogy mindenhez ért. Legalább ilyen lényeges, hogy a jelenkor szakértőinek többsége látványosan prostituálttá vált. A közvéleménykutató olyan eredményt hoz ki, amilyet csak megrendelnek tőle. A biztonságpolitikai guru olyannyira foglya az ukrán narratívának, hogy képes katonai szimulátorjátékot elemezni élő tévéadásban. A kiberszakértő pedig bármire rámondja, hogy hamisítvány, ami kínos a politikai szekértáborának. Csodálkozunk, hogy már senki sem hisz nekik? Harmadszor: a közösségi média térhódítása mindent megváltoztatott. A széles táborral bíró influenszereknél a termékpromóció nem hogy jellemző, de ma már ez a tartalomgyártás elsődleges üzleti modellje. A követők úgy érzik, mintha egy jóbarátjuk ajánlaná nekik az adott cikket - ez jóval hatékonyabb lehet, mint egy személytelen márkaközlemény. És végül negyedszer: A celebek megjelenése a politikában valójában egyáltalán nem újdonság. Már a rendszerváltás idején is láthattuk, amint Koncz Zsuzsa, Bródy János, Darvas Iván, vagy épp Kulka János kiállt az SZDSZ mellett. Ez a jelenség a későbbiekben valamelyest visszaszorult (és nem csak azért, mert a Szabad Demokraták mozgalma kimúlt), de most minden eddiginél nagyobb hullámban tért vissza. Az ok nyilvánvaló: mindenki érzi, hogy a tét ezúttal óriási.

A hírességek politikai szerepvállalása ma már alapvető része a nyugati demokráciák látványpolitizálásának, de a módszerek és a hatékonyság terén jelentős különbségeket látunk az Atlanti-óceán két partja között. Az Egyesült Államokban a hírességek a kampánygépezet szerves részei. Itt nemcsak támogatnak, hanem gyakran ők maguk a mozgósítás motorjai. Az olyan ikonok, mint Taylor Swift vagy George Clooney, képesek több százezer embert regisztrációra vagy szavazásra bírni (Swift 2024-es kiállása Kamala Harris mellett rekordokat döntött a regisztrációs oldalakon). Ráadásul Amerikában sokszor elmosódik a határ a celeb és a politikus között, gondoljunk csak Ronald Reaganre, Donald Trumpra vagy Arnold Schwarzeneggerre. Európa jellemzően sokkal csendesebb, az öreg kontinens sztárjai gyakrabban állnak bele konkrét ügyekbe (környezetvédelem, emberi jogok), mintsem hogy elköteleznék magukat konkrét pártok mellett. Például Kylian Mbappé 2024-es és 2025-ös megszólalásai a franciaországi szélsőjobboldal ellen inkább morális figyelmeztetések voltak, mint pártkampányok. Ami pedig konkrétan a színészeket illeti, a trend világszerte hasonló: a többség (különösen a fiatalabb generáció) a progresszív, zöld vagy liberális oldalt támogatja. Konzervatívnak lenni nem divat Hollywoodban, de Londonban és Párizsban sem. Ezért a jobboldali érzelmű hírességek (pl. Jon Voight, James Woods, Chuck Norris, Rob Schneider) gyakran izoláltabbak a szakmában, illetve a cancel culture-től tartva ritkábban szólalnak meg.

Térjünk most haza, és első körben fókuszáljunk a zenészekre, színészekre! A rocksztárok - mióta világ a világ - mindig is lázadók voltak. A színészeink pedig már az egyetemi éveik során is a tömény baloldaliságot szívják magukba. Valóságos csoda az, hogy Magyarországon e téren egészen kiegyensúlyozott a két oldal. Az ellenzéki térfél természetesen hangosabb, zajosabb, botrányosabb. A kormányt támogatók - akár digitális polgári körökben való megjelenésükkel, akár Fidesz-rendezvényeken való fellépéseikkel - visszafogottan azt üzenik: a nemzeti oldalon állni a legkevésbé sem ciki, hanem nagyon is vállalható. Óriási különbség a két tábor között az is, hogy a kormányoldal a legritkább esetben fordul el azoktól, akik a változás mellé állnak. Nyíltan ellenzéki zenekarokat is meghívnak jobbos fesztiválokra; nyíltan ellenzéki színészek is szerepet kapnak az állami támogatással készülő filmekben. Ha valóban tehetségesek, ezt sosem vonjuk kétségbe, csak mert a másik oldal szekerét tolják. A globalista baloldal ugyanakkor epét hány minden újabb nemzeti kiállás esetén. Legutóbb Takáts Tamást szedték ízekre, csak mert elénekelt egy számot az esztergomi háborúellenes gyűlésen. Kíváncsi leszek, mit szólnak majd ahhoz, hogy tegnap a Kossuth téren is színpadra lépett: Radics Gigi, Dér Heni, Pápai Joci, Pataky Attila és Curtis társaságában a Nemzeti dalt adták elő - sok ezren énekeltük velük együtt. Felemelő élmény volt, minden túlzás nélkül.

Amíg a zenészek és színészek tábora erősen megosztott, addig a sportolók világában meglehetősen egyértelmű a helyzet. Az óbaloldal mellé alig néhányan álltak az elmúlt 36 év során. A Tisza Párt is egyedül Kulcsár Krisztiánnal büszkélkedhet. Ezzel szemben mindenki más, aki felvállalja politikai hovatartozását, kivétel nélkül a kormányt támogatja; többekkel a tegnapi békemenet első sorában is találkozhattunk. Ebben nyílván komoly szerepet játszik az is, hogy Orbánék stratégiai ágazatként tekintenek a sportra. Az állami támogatások mértéke az elmúlt 16 évben a többszörösére nőtt; a nagy sportegyesületek élén gyakran kormánypárti politikusok vagy a holdudvarhoz tartozó vezetők állnak. De van ennél mélyebb oka is a jelenségnek. A sport alapvetően az önmagáért tenni akaró ember sajátja. Azé, aki megmozgatja a súlyzókat, maga mögött hagyja a kilométereket, illetve szenvedélyesen küzd, hogy legyőzze ellenfelét. A sport azoké, akik büszkék sikeres nemzettársaikra, s akik hatvanezres kórust alkotva együtt éneklik a himnuszt a többi szurkolóval. A sport lélekemelő dolog a versenyző és a néző számára egyaránt. A sportszerűség tisztességes hozzáállást jelent, vagy még annál is többet. Ezek mind-mind jobboldali értékek. A tipikus baloldali ezzel szemben a fotelben ül, pocakot növeszt, telefüstöli a nappalit, elkapcsol a sportcsatornákról és kesereg, hogy őt senki sem szereti; hogy ő soha semmiben nem volt még sikeres, s hogy ez egy élhetetlen ország... Ha vigyázó szemünket az Egyesült Államokra vetjük, ott is azt fogjuk látni, hogy a legnépszerűbb sportágakat - jégkorong, baseball, NASCAR - a masszív republikánus jelenlét jellemzi. (Az amerikai futball ás a kosárlabda világában a játékosok 70-75%-a fekete - itt már korántsem ilyen egyértelmű a helyzet.)

Így állunk tehát. Az O1G tábor hosszú évek óta igyekszik beleverni a nép fejébe, hogy fideszesnek lenni ciki, hogy mindenki, aki számít, mára már a Tisza táborát erősíti. A valóság szemmel láthatóan ezzel pont ellentétes. Az ismert zenészek, színészek, sportolók oroszlánrésze kiáll a kormány mellett. Teszik ezt úgy, hogy ezzel komoly kockázatot vállalnak. Mi jobbosok akkor is elmegyünk egy Quimby, egy Kispál, egy Azahriah vagy épp egy Carson Coma koncertre, ha pontosan tudjuk, hogy a politika tengerén nem egy csónakban evezünk. Egyszerűen azért cselekszünk így, mert mi vagyunk a liberálisak, a megengedők, a szabadságszeretők. A másik oldal nem ilyen. Szélsőségességüket, eszelős gyűlöletüket pont azok a reakciók mutatják meg legjobban, melyek az Orbánt támogató celebekre záporoznak. Minden tiszteletem azoké, akik még ilyen áron is hitet tesznek a haza, a közösség, a nemzeti függetlenség mellett.

Petőfi Sándor költő. Jókai Mór író. Vavári Pál történész, tanár. Irinyi József ügyvéd, újságíró. Degré Alajos ügyvéd. Nem sorolom tovább; a márciusi ifjak csaknem mindegyike értelmiségi, többnyire jogász végzettségűek. Ők a kor influenszerei, akik pallérozott műveltséggel és végiggondolt politikai vízióval jelentkeztek. Emelkedett retorikával, valódi morális erővel mozgósítottak. Létezik ugyan egy olyan hiedelem, mely szerint a forradalmakat mindig a prolik, a társadalom legalsóbb rétegei indítják; a címbéli szállóige is erre utal - 1848 márciusa azonban homlokegyenest mást mutat.

Szombaton este egyik barátomnál whiskyzünk, kártyázunk. A hangfalakból a kedvenc muzsikáim szólnak - az Aerosmithtől kezdve a Quimbyig minden. Két és fél óra elteltével egyik idióta haverom megjegyzi: eddig még egyetlen jó számot sem hallott... Nekem se kell sokkal több, hogy vörösödjön a fejem és üvöltözni kezdjek. Az utóbbi negyven év zenei krémjét kínálom a társaságnak, de neki semmi sem jó. Megkérdem, hogy számára mi jelentené a tökéletes muzikális élményt. A válasz: "Majka, Tóth Andi, Tiesto..." E pillanatban úgy érzem, menten felrobbanok. Hogy mi?? Tóth Andi? Helyes csajszi, de hogyan lehet zenei etalonként hivatkozni rá? Még ha azt mondaná, hogy Pink Floyd, Yes, Supertramp vagy Sting, simán legyintenék, elkönyvelve: egy kifinomult sznobbal van dolgom. De így? Alulról kritizálva? Ezt hogyan?

A vasárnap délutánt a pókerteremben töltöm. Éhezők viadala - mondják sokan, hiszen a hét legalacsonyabb nevezési díjú versenye; mindösze tízezer forint a beülő. Meg is jelenik boldog-boldogtalan, pont úgy, mint a hétvégi autósforgalomban. Különösebben nem zavar, hogy totál amatőrökkel küzdök, még akkor sem, ha 96%-os partikat veszítek el. Ellenfelemet mindössze két lap segíti, viszont Fortuna valamiért szereti az agyhalottakat és gyakran nyújt számukra csodával határos támogatást - talán szellemi hátrányukat igyekszik kompenzálni ily módon. Edzett vagyok, az elmúlt húsz év során megszoktam már az ilyesmit. A gyógyszer csak akkor gurul el nálam, amikor a másik elemezni kezdi a leosztást és arra jut, milyen pocsékul játszottam. S ha ez nem lenne elég, a fél asztal helyeslően bólogat a teljes idiótasághoz... Tudni kell: a póker egy olyan szakma, amely kérlelhetetlen matematikai alapokkal bír. Az esetek többségében igen jól kalkulálható, hogy egy-egy lejátszási mód milyen várható értékkel kecsegtet, s valójában ez az egy, ami professzionálisan számít. Igazán dühítő jelenség, amikor a teljes sötétségben tapogatózók igyekeznek kioktatni azt, aki a téma csaknem teljes szakirodalmát ismeri, mi több: maga is írt már pókerkönyvet.

„A tömegember [...] abban a hiszemben él, hogy ő teljes és befejezett lény. Mivel nem érez hiányt semmiben, nem is keresi azt, amije nincs. [...] Ezért van az, hogy a tömegembernek nincsenek kétségei, és nem ismer el semmiféle külső tekintélyt. Meg van győződve róla, hogy az ő véleménye a világ legtermészetesebb dolga, és kész arra, hogy ezt a véleményét bárkire rákényszerítse.” - írja José Ortega Y Gasset A tömegek lázadása c. művében. „A tömegember [...] nem akar érvelni, nem akarja, hogy igaza legyen, hanem egyszerűen rá akarja kényszeríteni a véleményét a többiekre. Ez az új jelenség: az a jog, hogy ne legyen igazunk, a balgaság joga. [...] Az emberiség történetében most először fordul elő, hogy a tömeg nem akarja megérteni a nála kiválóbbat, sőt, egyszerűen elutasítja azt.” A mű száz évvel ezelőtt született, mégis azt érezzük, hogy a jelenkorról szól. A történelem során természetesen mindig léteztek okosak és ostobák, iskolázottak és iskolázatlanok. Baloldali filozófia ugyanakkor nem volt mindig, így egészen Marx megjelenéséig a falu bolondja nem is keverte össze magát az egyetemi professzorral. Üdvözlendő, hogy a törvény előtt ma már minden ember egyenlő, s hogy bárki előadhatja véleményét, ám ez a legkevésbé sem jelenti azt, a nép egyszerű gyermeke ettől egy csapásra megokosodott, s hogy innentől kezdve mindenkinek minden kérdésben pont ugyanannyit ér a szava. A 21. század posztmodern progressziója persze kész visszanyúlni a marxi gyökerekhez és új életet lehelni a hamis proli öntudatba. Pont ugyanúgy hergel, mint 100-150 évvel ezelőtt; pont ugyanúgy igyekszik elhitetni, hogy a világ igazságtalansága az, ha nem vezethet minden jöttment utasszállító repülőgépet, vagy nem végezhet agyműtétet bárki.  

A valóság az, hogy nem minden relatív; nem minden ízlés és hóbort dolga csupán. Léteznek kitanulható szakmák, objektív igazságok és mérhető minőségi szempontok. Természetesen helyes volt az emberiség sok évszázados törekvése, mellyel maga mögött hagyta a tekintélyelvű gondolkodásmódot. Olyan nincs, hogy valaki uralkodónak, vagy arisztokratának születik, s ebből következően jobban ért bármihez, mint a köznép. Olyan sincs, hogy egy vallás vagy egy ideológia kihirdeti magáról önön felsőbbrendűségét, melyet mindenkinek vakon el kell fogadnia. No de olyan sincs, hogy valamiféle kvótarendszer alapján mindenkinek pont ugyanannyiszor lesz igaza. Simán előfordulhat, hogy a falu bolondja és az egyetemi professzor egy életen át permanens vitát folytat úgy, hogy az előbbi kivétel nélkül minden esetben téved. Természetesen simán elviselhető az, hogy a posztmodern korban mindenki ért a focihoz, mindenki járványügyi szakértő is egyben, valamint a politika is mindenkinek a kisujjában van. Az is csak keveseket idegesít, ha a zenét és a pókert is olyanok próbálják oktatni, akiknek a legkisebb rálátásuk sincs az adott területre. De amikor már a politikai vezetők is ostobák, műveletlenek és alkalmatlanok, abból komoly katsztrófák következhetnek. És legalább ilyen drámai az is, amikor ugyanezek a vezetők a tudatlan tömegeket erőszakra hangolják. Nincs nehéz dolguk, a terep elő van készítve. Ahol minden relatív; ahol a szép a rút és a rút a szép; ahol a tiltó intézkedéseket a szabadság nevében hozzák; ahol a háború békét, a béke pedig háborút jelent, ott a prolit nem lesz nehéz meggyőzni arról, hogy az agresszíó kezdeményezése akár még erkölcsös, sőt kívánatos is lehet.

1848. március 15-én a nap eseményeire, követeléseire, hangvételére erősen rányomta bélyegét, hogy a pesti értelmiség köreiből indult minden. Nem löttyös indulat, gyerekes irigység, gyilkos bosszúszomj a mozgatórugó, hanem kizárólag emelkedett célok: a szabadság és a nemzeti függetlenség óhaja. Ezzel szemben ma hiába keresnénk a Petőfiket, Jókaikat, Vasvárikat. 2026 forradalmi ábrándja nem a Pilvaxból indul, de még csak nem is az Ingából. Ma csak Noár van, és a hozzá hasonló, véresszájú, hőbörgő prolik százai. A jelenkor a legkevésbé sem emlékeztet 1848-ra, sokkal inkább 1919-re. Frusztrált, szerencsétlen, önerőből boldogulni képtelen idióták és szadista hajlamú Lenin-fiúk károgását, fröcsögését és hergelését látjuk. Ebből még soha semmi jó nem született.