Ülünk a pókerteremben, s pár óra játék után - mint mindig - előkerül a napi politika. Néhány gyűlölködő fikagép köpdösődését követően valaki így szól: "Én egyáltalán nem szeretem a Fideszt, de rájuk fogok szavazni. Miénk a legbiztonságosabb ország egész Európában, de talán világviszonylatban is. Egyedül ez számít, és én ezt nem kockáztatnám semmiért." - Nos, ezt hívom én józanságnak.

Amikor arra keressük a választ, hogy mit nevezünk normalitásnak, nyilvánvalóan nem hagyhatjuk figyelmen kívül ezt a józan önérdekűséget. Amikor az ember képes hideg fejjel végiggondolni, hogy mi az, ami árt, s mi az, ami használ; majd ennek mentén meghozni egy racionális döntést. Bár ugyanide fogunk kilyikadni, a normalitás mibenlétét kutathatjuk némiképp filozofikusabban is. Például úgy, hogy az arany középutat keressük, mely a legtöbb esetben jó kiindulópontként szolgál.

MIGRÁCIÓ

Létezik egy olyan megközelítés, amely kifejezetten lelkesedik a migráció minden formájáért. Ez egy igen szűk réteg álláspontja, mely többnyire politikusokból és ideológiai megszállottakból áll, de mégis létező, hiszen nélkülük Európa még ma is élhető és biztonságos volna. Őket nem zavarja a közbiztonság drámai romlása, sem az, hogy a dzsihadista bevándorlók az adófizetők pénzén luxusszállodákban élhetnek, miközben az őshonos lakosságban egyre több a hajléktalan. Fogalmam sincs, hogy ez a tudatos népességcsere kit lelkesít, de bevallom: azokat sem értem, akik tetováltatják az arcukat, kékre festik a hajukat, vagy Krúbit hallgatnak. Az őrület százféle módon kopogtathat. 

Azután ott van a másik szélsőség, amely senki idegent nem engedne az országba, még a legbékésebb vendégmunkásokat sem. A magyar jobboldal - benne a kormánnyal és jómagammal - e kettő között az arany középúton jár: nem rasszista, nem kirekesztő, de nem is akar kitolni a nemzettel. Bevándorláspolitikája egyszerű, logikus és érthető: az illegális migránsok feltartóztatása; a vendégmunkások beengedése szigorúan szabályzott mértékben és keretek között; és semmi segélyezés - mindenki dolgozzon meg a pénzéért! Ezzel a józan megközelítéssel mindenki jól jár, mindenki gyarapszik és szemmel látható módon a közbiztonság sem sínyli meg.

Bár mindkét szélsőség érthetetlen, a Tisza hívei még rajtuk is túltesznek. Ők ugyanis egyszerre, sokszor egyetlen mondaton belül támadják a kormányt a Brüsszellel való migrációs konfliktus (szerintük engedni kellene a zsarolásnak) és a vendégmunkások beengedése miatt (nem szabadna hagyni, hogy elvegyék a magyarok munkáját). És közben nem robban szét az agyuk, elméjüket nem feszíti szét a skizofrén összeférhetetlenség. Talán fel sem fogják, hogy valami nem lehet túl sok és túl kevés egyszerre. Csak papagájként ismételgetik szidalmaikat jobbról és balról támadva egyazon pillanatban. Bravúros.

HÁBORÚ

Pont ugyanezt a logikátlan, eszement érvelést hallgatjuk az ellenzék részéről a háború kapcsán is, akár a legmeghatározóbb véleményvezérek, katonai "szakértők" szájából, tollából is. Oroszország szerintük egy brutálisan veszélyes agresszor, amely egész Európa létét fenyegeti, és ezzel egyidőben egy olyan megroggyant, gyenge kismackó, amelyet még Ukrajna is képes legyőzni. (Az az Ukrajna, ahol már senki sem akar harcolni és ezerszámra dezertálnak katonáik.) Mindenki tudja, hogy e két állítás külön-külön is rettentő ostobaság, pláne egyszerre. Mindenki tudja, hogy a valóság e kettő közt keresendő. Oroszország sokkal gyengébb, mint a NATO (márpedig kontinensünk országainak nagy része az Észak-atlanti Szövetség tagja), ugyanakkor lényegesen erősebb Ukrajnánál. "Ki hiszi el igazán, hogy Oroszország veszíteni fog Ukrajnában? Ez egy mese, egy teljes illúzió." - jelentette ki Bart De Wever belga miniszterelnök néhány napja. Kap is érte rendesen, pláne, hogy Orbán Viktorral együtt ő is a jogállami működés mellett áll, már ami a befagyasztott orosz vagyonokat illeti. (Milyen érdekes, igaz? Rögtön kijózanodik az ember, ha a saját bőrére megy a játék... Ugye, kedves belga barátaink?) Szóval ez is egy olyan téma, ahol az igazság, a realitás aranyközépútja égeti a globalista ellenzék lábát, ezért egyszerre kerülik meg azt jobbról és balról - magasról téve rá, hogy e művelet csupán az agyműködés teljes kikapcsolása mellett lehetséges.

ADÓPOLITIKA

A Tisza Párt simán megteheti, hogy szakértői elkészítenek egy több száz oldalas konvergenciaprogramot a legcifrább megszorításokkal, miközben a szektavezér adócsökkentésről beszél. A következetesség egy percig nem volt elvárás a szavazóik részéről. Mi több: a tiszások jelentős része fel sem ismeri, ha bizonyos ígéretek és programpontok ütik egymást. Tipikus jelenség például, hogy számonkérik a kormányt az ország népét jellemző hatalmas vagyoni egyenlőtlenség miatt (ez egy baloldali kritika), majd egy mondattal később a magas adók miatt kárognak (ez pedig egy jobboldali kritika). Borzalmas tájékozatlanságuk még csak hagyján. Az a legkevesebb, hogy egyik vádpont sem igaz. Európa legalacsonyabb adói mellett is eltörpülnek a vagyoni különbségek; az ezt mérő Gini-index jócskán nagyobb egyenlőséget mutat, mint ami Svédországot, Németországot, vagy épp Csehországot jellemzi. A súlyosabb baj az, hogy a tiszás szavazó fejében nem áll össze: ezek a jelenségek egymás ellen hatnak. Ha balos vagyok és nagyobb társadalmi egyenlőséget szeretnék, akkor növelni kell az adókat, mert célomat csak az újraelosztás révén, annak fokozásával érhetem el. Ha jobbos vagyok és az adócsökkentésre szavazok (igen, igen igen!), akkor pedig el kell viselni azt, hogy a különbségek nőni fognak. "Ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint, s bent egeret." - tanít a költő, bár mi néha prózaibb módon fogalmazunk: nem lehet egyszerre baszni és szűznek is megmaradni...

 VALLÁSOSSÁG

A baloldal legendásan gyűlöli a vallást, kiváltképp a kereszténységet. Ha megkérdezzük, miért, rendszerint a következő válaszokat kapjuk: a vallás nem a valóság talaján áll; elképzelt fantáziavilágot hirdet; autoriter és dogmatikus. Ezek természetesen jogos vádak. A felvilágosult polgár válasza: a tények és a tudomány tisztelete, demokrácia, elfogadás, társadalmi párbeszéd. A proli azonban nem így reagál. Számára ezek idegenül csengenek. Ahogyan a spirituális hit és a józan morál is idegen tőle, holott ezek volnának a vallás pozitív vonásai. A proli megkövezésre, karóba húzásra és boszorkányégetésre vágyik. Állni a város főterén, bámulni az ártatlanok haláltusáját, magába szívva az égő emberi hús szagát. A prolinak ezek jelentik a vallás lényegét és valódi ünnepeit. Pont ezért segédkezett a kommunizmus megszületésénél is, amely a valaha volt legocsmányabb vallás: tekintélyelvű, dogmatikus, semmi köze a valósághoz, ugyanakkor kellően kegyetlen. A marxista őrület mindent átmentett a tradicionális felekezetekből, ami visszataszító, és semmit, ami érték. 1990 után a proli ismét vallás nélkül maradt. A polgári gondolkodásúaknak nincs ilyen gondjuk; egy részük rokonszenvet érez a megszelidült kereszténység iránt, más részük jól elvan mindenféle vallás nélkül. A proli nem ilyen, neki űr tátong a lelkében, ha nincs messiás, ha nincs tűz, ha nem láthatja mások kíméletlen meghurcolását. Ezért lelkesedik Európa iszlamizációjáért; ezért jött létre a woke-progresszió; és ez a hiányérzet hívta életre a Tisza-szektát is. Itt aztán tényleg csak egyetlen vezér van - másnak szólni nincs joga. A tanítás önellentmondásokkal teli - épp úgy, mint a kereszténység, az iszlám, avagy a kommunizmus esetében. A bírálat nem lehetséges - még a baráti újságírók is megnézhetik magukat, ha kényes kérdéseket feszegetnek. A csodák és fantáziák birodalma - Magyar Péter két nap alatt meggyógyítja az ország sebeit; villámléptekkel rendbeteszi az egészsségügyet, az oktatást és a tömegközlekedést. Kevesebb adót szed, de háromszor annyit költ majd közszolgáltatásokra. Jézus kenyérszaporítása gyenge bűvészmutatvány volt ezekhez képest.

***

Napestig lehetne sorolni még mindazt a logikátlanságot, őrületet és önellentmondást, amelyet a Tisza Párt és európai főnökeik képviselnek, terjesztenek. Mi lesz például a szólásszabadsággal, ha gyűlöletbeszéd címén bármit cenzúrázni lehet? Mivé silányul a demokrácia, ha az elit által irányított szakértők és bíróságok mindent jobban tudnak? Miként valósul meg a közös normákon alapuló európai integráció, ha mindig minden kérdésben kettős mércével mérnek? Hogyan lesz egyenlőség a kvóták és pozitív diszkriminációk világában? Miként lehet síkra szállni a civil fegyvertartás ellen, miközben mindenütt a rendőrség leépítése zajlik? Hogyan fér össze a multikulturalizmus és a kisebbségek védelme? Mi lesz az ökológiai lábnyomunkkal, ha a globalizáció mind a szállítás, mind a fogyasztás terén nagyobb környezeti terhelést okoz?  Hogyan egyeztethető össze az urbanizáció támogatása és a városi zöldpolitika? Hogy nem szakad rá a mennyezet az antikapitalista retorikát folytatókra, amikor valamennyi döntésük a globalista nagyvállalatokat hozza helyzetbe? A Fidesznek könnyű a dolga, mert minden esetben a valóságból indul ki, valós problémákra adva egyenes, valós válaszokat. A Tisza Párt ugyanakkor beült a káoszteremtők boszorkánykonyhájába, az Európai Néppárt frakciójába, s hogy el ne süllyedjen az önellentmondások rettentő mocsarában, inkább a teljes hallgatásba menekül. Ezek után mégis, ki képviseli a normatitást?

Ha már nyakunkon a karácsony, jusson eszünkbe: a szeretet-gyűlölet tengelyen is az előbbi végpont jelenti a normalitást. A szombat estét az Arénában töltöttük, ahol Ákos ezúttal is parádés koncertet adott. Végszóként álljanak itt az énekes szavai, melyek két szám közt hangzottak el: "Kapok olyan üzeneteket, hogy mikor tűntök már el végre. Testvérek, határozottan és szelíden mondjuk ki: nem fogunk eltűnni! Mi itt leszünk, egy hazában fogunk élni. Ez a kis haza elég tágas kell legyen ahhoz, hogy sokféle vélemény, sokféle világlátás, sokféle nézet elférjen benne. Teljesen fölösleges örökké hadakozni ez ellen. Ez mindig így volt, most is így van és soha nem lesz másképp. Sokfélék vagyunk, próbáljuk meg szeretni egymást, nem lesz könnyű." - Én speciel ezt nevezem normalitásnak.

Lassan negyven éve foglalkoztat egy kérdés. Sokáig azt hittem, rajtam kívül senkit sem érdekel. Most, hogy egy kicsit utánajártam, azt látom, hogy a szóban forgó jelenség még nevet is kapott: "harmadik album szindróma" - így emlegetik. Arról van szó, hogy a legtöbb együttes életében a harmadik nagylemez igazi vízválasztó. Vagy azért, mert kiemelkedően sikeres és végérvényesen a csúcsra repíti a zenekart; vagy azért, mert komoly stílusválást érzékelünk. Esetleg egyidejűleg mindkettő igaz.

Ha már a címet és a címlapfotót is az LGT-től kölcsönöztük, kezdjük Presserékkel a sort! Az első magyar supergroup nagy várakozások mellett indult, azonban bemutatkozó albumuk elvont progresszív rockja nem aratott különösebb sikert. A második nekifutás már emészthetőbb - a Kotta nélkül és A szerelem börtönében kifejezetten ütős slágerek -, mindazonáltal az igazi áttörést harmadik LP hozta el, köszönhetően elsősorban Barta Tamás zseniális szerzeményeinek. Gyere, gyere ki a hegyoldalba, Ő még csak most tizennégy, Szabadíts meg, Vallomás, illetve Pressertől: Ringasd el magad, Kék asszony, Miénk itt a tér. Az egész lemez komplett slágergyűjtemény, s már a címadás is azt jelzi: pontosan tudták, hogy ez nagyot fog szólni. 

A Beatles esetén nem látunk ekkora szakadákot a harmadik és a korábbi albumok között, ám itt is igaz, hogy az 1964-es A Hard Day's Night messze felülmúlta az első kettőt. Ezt mutatják az eladott darabszámok és a slágerlistákat vezető nóták is. Az azonos című film természetesen nagyban segítette az LP népszerűségét, és az sem utolsó szempont, hogy - ellentétben a korábbiakkal - itt már minden szám Lennon-McCartney szerzemény. A lemezen található mind a 13 felvétel igazi sláger, számomra az I'll Cry Instead, az I Should Have Known Better és az I'll Be Back a legkedvesebb.

A U2 a hetvenes évek végén indul. Az első két album ígéretes, de semmi extra; egyiket sem hallgattuk rongyosra. Azután jött az 1983-as év, s vele a War című nagylemez, mely végre elhozta az igazi áttörést. Ebből jóval többet adtak el, mint az előzőekből összesen, s végre az angol slágerlista élét is sikerült meghódítaniuk (eddig a TOP10-be sem jutottak). A New Year's Day brutális sláger, de a Sunday Bloody Sunday is meghatározó jelentőségű. A Like a Song és a Two Hearts Beat As One is olyan húzós nóták, melyek szintén remekül hozzák a semmihez sem hasonlító U2-hangzást. Ez a kulcsa annak, hogy a világ valaha volt egyik legkiemelkedőbb bandájává váltak.

S hogy miért ilyen fontos mérföldkő a harmadik nagylemez? Az első LP sokszor évekig készül; a srácok ráérősen alkothatnak, gyűlhetnek a nóták, s mire szerződést kötnek végre egy kiadóval, már csak válogatni kell a számok közül. Azután menetrendszerűen érkezik a "második albumos zuhanás", ami a legkevésbé sem a véletlen műve; az együttes itt már időnyomás alatt dolgozik, a legtöbbször szerődés köti, hogy egy éven belül összeálljon az új anyag. Az elmúlt évtizedek során számos zenekar életútját követtem végig, s legtöbbjüknél a második nagylemez jelenti pályafutásuk mélypontját. Ezt ők is érzik, valószínűleg már a megjelenés előtt is tisztában vannak azzal, hogy a következőnek - ha lesz egyáltalán - igazán nagyot kell szólnia. A harmadik album idején a legtöbb együttesnek már van kiforrott stílusa, hangzása, stúdiótapasztalata, továbbá a koncertek és a slágerlisták immár elegendő visszajelzést adnak annak kapcsán, mit díjaz a közönség. Ekkorra rendszerint a kiadó is nagyobb kreatív szabadságot enged. Minden adott hozzá, hogy összerakjanak egy igazán ütős LP-t. A "harmadik album szindróma" ugyanakkor többnyire azoknál is jelentkezik, akiket kiegyensúlyozott teljesítmény jellemez, így nem kerültek semmiféle válságba a kapkodósra sikerült második nagylemez idején, s töretlen sikerességgel vágnak bele a folytatásba. Náluk a diemmát az jelenti, hogy haladjanak-e tovább a megkezdett, s azóta jól kitaposott úton, vállalva azt a veszélyt, hogy unalmassá válnak, avagy megkockáztassanak-e inkább egy meredek stílusváltást, amellyel akár rajongóik egy részének is búcsút inthetnek. Több oka is van tehát annak, mitől válik a harmadik album igazi ínyencséggé számos esetben.

1986 volt az az év, amikor - kiskamaszként - magnózni kezdtem. Az Edda visszatérő koncertalbuma volt az első műsoros kazettánk, melyet természetesen rongyosra hallgattunk, s azóta is imádom. Egy vérbeli magnós persze minden használhatót rögzít, ami a rádióban szól, illetve amit a barátainál fellel - magam is így tettem. Ez az az esztendő, amikor a Bon Jovi kiadja harmadik nagylemezét, rajta a halhatatlan nótákkal: Livin' on a Prayer, You Give Love a Bad Name (mindkettő vezette az amerikai slágerlistát), Wanted Dead or Alive, I'd Die for You, Never Say Goodbye... parádés az egész album. Ha csak egy évvel korábban elmerülök ebben a kultúrában, úgy biztosan nem váltam volna kigyógyíthatatlan Bon Jovi rajongóvá. A második LP ugyanis csapnivaló, még az együttes tagjai sem szeretik, nem is játszottak róla szinte semmit az elmúl 35 év koncertjei során. "Jobbnak kellett volna lennie" - nyilatkozta a frontember annak idején. Egyet kell értenem vele, de szerencsére azóta számtalan kárpótlást kaptunk már e kisiklásért. 

Maradjunk a nagy kedveceknél! A Guns 'N Roses bemutatkozó nagylemeze brutálisan jó és hatalmas siker, a második album ugyanakkor mindössze nyolc számot tartalmaz, alig több mint félórás terjedelemben. „Tekintettel arra, hogy a Guns N’ Roses valószínűleg kiadhatna egy baptista himnuszokból álló albumot, és platinalemezzé válhatna, túl könnyű lenne a G’n’R Lies-t a zenekar sunyi kísérleteként elutasítani, hogy összedobjanak néhány számot, és pénzt keressenek a forgalmas ünnepi vásárlási szezonban..." - írta annak idején a Rolling Stone magazin az 1988. november végén megjelenő korongról. De ha már ez ilyen megúszósan rövidre sikerült, annál hosszabb a harmadik - dupla-dupla - album, a Use Your Illusion I, II. A világon mindenütt slágerré vált a November Rain, a Don't Cry, a Could You Mine, a Civil War és a Yesterdays is, ezeken kívül tucatnyi briliáns nótát sorolhatnék még, de ezúttal beérem személyes kedvencemmel, mely az Estranged címet viseli. 

Az új évezred már nem bővelkedik igazi rock-óriásokkal, de azért a Muse mellett ne menjünk el szó nélkül! Matthew Bellamy csapatát ugyancsak a harmadik nagylemez, a 2003-ban megjelent Absolution repítette a fellegekbe. Ez volt az első olyan korongjuk, amely vezette a brit listát, s amely egy sor meghatározó, a következő húsz év során is sokat játszott slágert tartalmazott. Ezen az albumon található a Hysteria című felvétel is, mely mind a mai napig az egyik legismertebb Muse-dal, személyes kedvencem.

Nem ragozom tovább. Nazareth, Bee Gees, Creedence Clearwater Revival, Queen, The Ramones, Blondie, Iron Maiden, Metallica, Europe, Faith No More, Green Day, Blur, Jamiroquai, Radiohead, Foo Fighters, Smashing Pumpkins, Morcheeba; illetve idehaza: KFT, R-GO, Első Emelet, Quimby, Carbonfools... Csupa olyan társaság, ahol a harmadik LP meghatározó jelentőséggel bír; ikonikus nótákat, felejthetetlen videoklipeket, slágerlistás helyeket, fontos díjakat és magas eladott példányszámot eredményeztek. Nyilván még hosszasan lehetne sorolni az érintett együtteseket. Tudjuk: a pop-rock az a terület, ahol boldog-boldogtalan szerencsét próbál, ám a legtöbben még az első nagylemezükig sem jutnak el. Ám azok, akik kitartóak - s legfőképpen a kiadójuk is az -, így harmadszorra is stúdióba vonulhatnak, azoknak legkésőbb ott és akkor már muszáj valami nagy varázslatot produkálniuk. Ha ez sikerül, a közönség sosem felejti el őket.  

Én már semmin sem lepődöm meg. Annyi hülyeséggel találkozom, hogy csak kapkodom a fejem. 

Hétfői hír: egy angol özvegyasszony elhitte, hogy Jason Momoa szerelmes belé, és közös otthonukat építi Hawaiin. A nő 50 évig tartó házasság után özvegyült meg, majd követni kezdte a színész rajongói oldalát. Csodálkozott is, amikor a nagy bálvány ráírt; később levelezésbe kezdtek. Olvasóként már a felütésből tudjuk, hogy gyenge szélhámoskodásról van szó, az érintettben viszont fel sem merült, hogy nem Momoával csetel. A színész nevében írogató csaló azt állította, hogy vagyonát filmprojektekbe fektette, ezért most anyagilag megszorult (és ez a közös otthon elkészültét is hátráltatja). A vénasszony erre eladta házát, és 500 ezer fontot utalt át szerelmének. Kapcsolatuk eddig tartott - az udvarlóról ezután már nem hallott többé... Az első gondolotunk általában az együttérzésé: felfogni sem vagyunk képesek, hogy lehet valaki ennyire magányos. Empátiánk azonban csupán eddig tart; ezt a végtelen ostobaságot a legtöbben megbocsáthatatlannak tartjuk. Pedig a jelenség korántsem elszigetelt. Egy közeli ismerősöm olyan cégnél dolgozik, amely többek közt pénzküldő szolgáltatást is nyújt. Ő testközelből tapasztalja mindezt; szinte hetente találkozik egy-egy megvezetett öregasszonnyal. Óriási sztorijai vannak. A kedvencem az a nő, aki Gianni Morandival levelezett. A nyolcvanéves olasz ikonról kiderült, hogy ügynökei szigorú terrorban tartják; még a bankszámlájához sem fér hozzá. Hiszen jönne ő Budapestre, hajtja a vágy, de még egy repülőjegyre sincs pénze... Egy másik megtévesztett szerencsétlen Elon Musknak küldött komoly összeget. Talán ez az igazi csúcsteljesítmény: 500 milliárd dolláros vagyonnal, a világ leggazdagabb embereként mi lehet az a mese, ami pénzt csal ki bárkiből? Nem ritka, hogy a becsapottak egyenesen hitelt vesznek fel, csak hogy kielégíthessék levelezőpartnerük anyagi igényeit. És ezt még el is fecsegik... Ismerősöm jutalékot kap e tranzakciók után, mégis munkaidejének jelentős részében önmaga ellen dolgozik, igyekezve kijózanítani a szerelem démonától megszállottakat. Reménytelen küldetés.

Korántsem ennyire drámai, számomra mégis rém tanulságos, amit a pókerteremben tapasztalok. Lényegében matematikai alapú játéknak hódolunk, melyben nem csupán a zsetonkészletek, a közös kasszák, a nyeremények mértéke, illetve a nyerési esélyek számszerűsíthetők, de még az ellenfeleink reakcióit is kalkulálni lehet. A vasárnapi versenyen volt egy csúnya partim, melyben ellenfelem lehetetlen helyzetből vert meg. Az asztalon: 4, 8, 10 és A, nálam top két pár (ász és tízes), nála harmadik pár (király és nyolcas). A flopon hívok, ezután ketten maradunk, mindenki más dob. A következő utcán minketten passzolunk. Ő azért, mert nagyon gyenge, én azért, mert nagyon erős a kezem, s a világért sem szeretném elijeszteni. Az utolsó licitkörben így talán kiszedek belőle néhány ezret. A riveren megtörténik a katasztrófa: a maradék két nyolcasból előkerül egy - mi is jöhetne más, hiszen minden egyéb lap nekem volna jó... Ilyenkor nem is az a legbosszantóbb, hogy elveszítek egy 96%-os partit, sokkal inkább amatőr játékostársaim kommentárjai, akik szerint rosszul játszottam... Kicsit veszekszem velük, de túl sok idő nincs az elemzésre, így csak másnap küldöm el számításomat az asztalnál helyet foglaló - játékomat a többiekkel kórusban kritizáló - barátomnak, nevezzük most Petinek. A matek egyszerű: ha hívok a törnön, ellenfelem bizonyosan dob. Várható nyereményem a kasszában lévő tízezer zseton. Ha passzolok (ahogy helyesen tettem), úgy három kimenetel lehetséges. Ha nyerek - aminek 96% az esélye - talán kifizet a végén még egy hatezres tétet, talán nem. Az egyszerűség kedvéért adjunk ugyanakkora esélyt mindkét verziónak. (Ha jön a királya, úgy biztosan adakozó lesz. Ha nem, akkor is gondolhatja, hogy blöffölök, hiszen előző utcán passzoltam.) Ha fizet, úgy várható nyereményem: 16.000 * 48% = 7.680. Ha nem, úgy csak a már korábban bentlévő összeget viszem: 10.000 * 48% = 4.800. Ha beüt a baj, úgy bukom a plusz tétemet: -6.000 * 4% = -240. Összesen: 7.680 + 4.800 - 240 = 12.240. Jól látszik, hogy lassú játékom nagyobb várható nyereményt ígér. Amikor este megkérdem Petit, mit szól ehhez, ő csak annyit mond: "Megértettem, hogy a matek téged igazol, nincs is vitám ezzel, de én akkor sem így csinálom." Ez legalább tiszta beszéd. Nem is kíván okosan játszani. Nem is erőltetem tovább az okítását. Reménytelen küldetés.

Mindannyiunknak vannak problémái. Ezek egy része saját felelőtlenségünkből, rossz döntéseinkből fakad. Másik részét mások felelőtlensége, vagy ártó szándéka okozza. És léteznek olyanok is, melyek emberi tényezőtől függetlenek: balesetek, betegségek, természeti katasztrófák és egyéb szerencsétlenségek. Az elmúlt hetek során több tucat ismerősömet megkértem, hogy a saját életére tekintve képezzen három kosarat, s összes gondját-baját - százalékos arányban - rendezze e kosarakba! Számos érdekes választ kaptam; Téged is, kedves Olvasóm, arra bíztatlak, végezd el ugyanezt a műveletet itt és most! Ismerőseim közül a legtöbb válaszadó az ÖNOSTOROZÓ kategóriába tartozik, bőven 50% feletti önhibáztatással. Ebben a belátás dicséretes, a kérdés csak az, miért lépünk újra és újra ugyanabba a folyóba. Hitem szerint az értelmes ember tanul a hibáiból és elsőre megbocsát magának (hiszen a legjobb tudása szerint cselekedett), másodszorra pedig nem követi el ugyanazt. Pókeres barátom, Peti is önostorozó. Vajon miért? Ennél is sokkal rosszabb a BŰNBAKKERESŐ attitűd, amely gondjaiért elsősorban másokat hibáztat. Nagyon ritkán, nagyon extrém élethelyzetekben ez is lehet jogos, például a hangszigetelt pincébe zárt, leláncolt feleség joggal haragszik az őt hónapokig fogvatartó férjére. Megkérdezett ismerőseim közül csak kevés olyan akadt, aki ebbe a kategóriába tartozik; tartok tőle, hogy a nagyvilágban a felelősséghárítók ennél azért nagyobb részarányt képviselnek (csak én vagyok ilyen szerencsés a barátaimmal). Ami engem illet, az első két kosaram üres. Bátran állítom, hogy zömében megfelelő döntéseket hozok, az emberek pedig jók hozzám, barátságosak velem, s ha valaki ártani akarna - ez hihetetlenül ritka jelenség - ő sem igazán tudna. (Leszámítva persze a hangszigetelt pincét...) Érdekes, hogy a sok-sok megkérdezett közül mindössze ketten - az öcsém és a fiam - adtak hasonló választ, holott egy racionálisan működő, szabad ember nemigen mondhatna egyebet.

Kétezer év telt el azóta, hogy Jézus köztünk járt. Tanítását - nagy vonalakban - minden élő ember ismeri. A kereszténység Isten fiaként tartja számon, de a többi vallás is prófétaként, morális vezetőként vagy megvilágosodott, magas szintű spirituális mesterként tekint rá. Még az ateista humanisták is nagy előszeretettel hivatkoznak szavaira. Jézus valójában semmi mást nem tesz, csupán megfogalmazza a legfontosabb erkölcsi és pszichológiai igazságokat. Egy racionális ember számára semmi sem természetesebb, mint e tanítás követése. Valójában nem is értem, miért nem így cselekszik a világ. Mindenki csak jól járna vele. De én már semmin nem lepődöm meg. Még a Tisza Párt fanatikusain sem. Alig tudnék irracionálisabb elköteleződést elképzelni. Elég sok szektáról hallottam már, de olyanról, amelyet a féktelen gyűlölet tart egybe, még soha. Többségük azt sem tudja, kit, mit és főleg hogy miért gyűlöl. Egyszerűen csak ilyen a lelkük: szomjazzák a haragot. Még akkor is, ha ennél önpusztítóbb attitűd nem is igen létezik. Pont olyanok, mint a szerelmes, vagyonokat küldő öregasszonyok, vagy mint Peti barátom. A lelkük mélyén tudják, hogy őrültséget tesznek, hogy borzasztó rosszul járnak, de még ez sem érdekli őket. Akár a világ is elpusztulhat körülöttük. Meggyőzni őket bármiről: reménytelen küldetés.

Számlalan érzelmet ismerünk, amelyek eltéríthetnek bennünket a racionális cselekvéstől. A szélhámosok által megvezetett vénasszonyokat a szerelem hamis ígérete zökkenti ki. Peti barátomat a félelem, hogy végül nem neki tolják ki a kasszát. Az O1G tábor zömét a gyűlölet irányítja. Egyikük sem meggyőzhető, hiszen döntéseiket nem a tiszta értelem szüli. Lassan muszáj elfogadnom, hogy a magamfajta józan fickók vannak kisebbségben. Lehangoló felismerés.

Hogy mi a baloldal? Mindenki tudja: balfácánok és balfékek gyülekezete, akik - ha tragikus balszerencse folytán hatalomra kerülnek - balfogást balfogásra halmoznak, így hozva balsorsot az adott nemzetre. És ami a legrosszabb: a memórájuk pont olyan, mint az aranyhalaké. Másnap - miután egy jobboldali kormányzat rendet rakott utánuk - már el is felejtik az egészet, és kezdik ugyanazt elölről...

Érdemes néhány nemzetközi példán keresztül megnézni, hová vezetnek a klasszikus baloldali intézkedések!

SVÉDORSZÁG, 70-ES ÉVEK - Skandináv barátaink beleszerelmesedtek a progresszív jövedelemadóba, mely egyszerre igazságtalan és kontraproduktív - valójában hatványozott rablást jelent. A hetvenes évek szociáldemokrata kormányzati időszakában már ott tartottak, hogy a legmagasabb kulcs megközelítette a 90%-ot... Ezt már az egyébként birkatürelmű, agyhalott svédek sem hagyták szó nélkül. Számos nagyvállalkozó és cég külföldre helyezte át székhelyét, az IKEA páldául Dániába, majd később Hollandiába. Azóta sem tértek haza, és teljesen igazuk is van; egy multinacionális nagyvállalat ott fog adózni, ahol számára a legkedvezőbb. A kilencvenes évek végén Svédország adóreformot hajtott végre, drasztikusan csökkentve a legfelső kulcsot - bár az még így is 50% felett maradt.

ARGENTÍNA, 80-AS ÉVEK - A baloldali Raúl Alfonsín kormánya 1988-ban árkontrollt vezetett be. Az eredmény: élelmiszerhiány, bolti fosztogatások, zavargások. Teljesen logikus folyamat: ha a hatósági ár nem fedezi a költségeket, úgy a termelők villámgyorsan leállnak a gyártással. A piac árplafonokkal történő megzabolázása mindig mindenütt csak bajt okoz.

ÍRORSZÁG, 80-AS ÉVEK - Megadóztatták a befektetési célú ingatlanokat, hogy a lakhatást segítsék, ám ennek hatására több projekt el sem indult, ami jelentősen hozzájárult a lakáshiányhoz.

FRANCIAORSZÁG, 1988 - A szocialista Mitterrand idején vezetik be a vagyonadót (ISF), melynek célja: a társadalmi egyenlőtlenség mérséklése a leggazdagabb francia állampolgárok adóterhének növelése által. Az 1990-es években, és különösen a 2000-es évek elején sok nagyon tehetős francia polgár, üzletember és befektető – köztük egy sor híres személyiség – Svájcba vagy más adóparadicsomokba költözött, hogy megússza a vagyonadót. Ez a jelenség a francia sajtóban és politikai vitákban az „adóelkerülés miatti emigráció” (exil fiscal) néven vált ismertté. A szokásos önpusztító magatartást látjuk: bár a kitűzött cél jó szándékú, az eredmény siralmas - az adóbevételek nemhogy nem nőnek, de egyenesen csökkennek.

SEATTLE (USA), 2014 - Ed Murray, a város baloldali-progresszív polgármestere (természetesen a Demokrata Párt tagja) 2014-ben bevezette a 15 dollár/óra minimálbért. A jogszabály 2015. április 1-én, bolondok napján lépett érvénybe, és pont úgy működött, mintha komplett idióták álmodták volna meg. A cégek többségénél azonnal elindult a trükközés: formálisan (vagy ténylegesen) részmunkaidőre váltottak. Igazán vicces, hogy még az okoz kevesebb kárt a gazdaságnak, ha a vállalkozó ilyenkor kijátssza a rendszert, mert úgy legalább a termelés nem csökken. Ha az adott cég mereven jogszabálykövető, úgy jóval nagyobb a baj, mert a balos őrület ekkor akár a munkaórák tényleges csökkenését eredményezheti, vagyis mindenki rosszabbul jár. A minimálbér alapvetően értelmetlen kategória, hiszen ha a piaci egyensúlyi szinten, vagy az alatt húzzák meg, úgy jelképes csupán; ha jóval fölötte - mint ahogy Seattle bolondjai tették - úgy egyenesen romboló.

BARCELONA, 2018 - A baloldali-progresszív városvezetés 2018 szeptemberében elfogadta azt a jogszabályt, melynek értelmében szociális lakásként (nyomott áron) kell értékesíteni az új építési projektek legalább 30%-át. A rendelkezés 2019-ben lépett hatályba, s hatására drámaian visszaesett az új ingatlanfejlesztések száma, már rögtön a kihirdetés utáni hónapokban. A fejlesztők jelentős része elhalasztotta vagy leállította a projekteket, mert a 30%-os kötelező szociális lakás arány pénzügyileg nem volt kivitelezhető. A kínálat visszaesése miatt a piaci lakbérek tovább emelkedtek, vagyis épp az ellenkezője történt annak, amit a balos társadalommérnökök megálmodtak.  

BERLIN, 2020 - Berlin tartomány baloldali vezetése 2020. február 23-án vezette be a (Mietendeckel néven ismert) lakbérek befagyasztását és felső korlátját. A jogszabály lényege: a lakbéreket a 2019-es szinten rögzítették; az új bérleti szerződéseknél szigorú felső határokat vezettek be, továbbá a túl magas bérleti díjakat kötelezően csökkenteni kellett. Az új kiadó lakások kínálata ennek hatására 40-60%-kal visszaesett, mert sok bérbeadó inkább eladta az ingatlant vagy felfüggesztette a kiadást. A nem szabályozott szegmens lakbérei - a visszaszorult kínálat miatt - meredeken emelkedni kezdtek. Összességében a lakáskeresők helyzete romlott: a hirdetett lakások száma drasztikusan csökkent. 2021. április 15-én a német Szövetségi Alkotmánybíróság megsemmisítette a Mietendeckelt, mivel tartományi szinten nem volt jogalapja ilyen típusú árplafonok bevezetésére. Számomra döbbenetes, hogy az ilyen intézkedéseknél már a bevezetés pillanatában borítékolni lehet az eredményt, ám a baloldalon az ideológia mindig felülírja a józanságot és a közgazdaságtani ismereteket. Csak azért is belevágnak - ha mindenki tönkremegy is.

Lehetne még hosszasan sorolni a történelmi példákat, de felesleges. Jobb, ha hazatérünk, s rögzítjük: Magyarországon sem működött még SOHA sikeres baloldali kormányzat. A jelenlegi országvezetés egyetlen alternatívája a Tisza Párt, amely egy abszolút zsákbamacska; nincs élő ember, aki megmondaná, milyen irányvonalat képviselnének kormányon, s hogy mekkora pusztításra képesek. Amit tudunk: nincs múltjuk, nincs tagságuk, nincs szalonképes képviselőjük, s akik vannak, azoknak sem szabad nyilatkozniuk. Magyar Pétertől igaz állítást még nem nagyon hallottunk, így arra nemigen hagyatkozhatunk, amit ő maga mond. A párt szakértői háttere levitézlett baloldaliakból áll, így minden megnyilvánulásuk, tervük, tanulmányuk is csupa-csupa baloldali elemet hordoz. Őszintén remélem, hogy ezek mindegyike rossz álom marad csupán, de azért játsszunk el a beteg gondolattal, hogy kormányra kerülnek s - kiszivárgott tervük értelmében - megadóztatják az államkötvényekből származó bevételeket. Felmérte bárki, milyen következményekkel járna mindez?

Mindannyian tudjuk, milyen elképesztő előnyt jelent, ha egy ország működtetését elsősorban az adott nemzet polgárai finanszírozzák. Ha az államadósság nagy része hazai kézben van, akkor kevésbé függ az ország a külföldi befektetők hangulatától, akik gyorsan ki- vagy beléphetnek a piacra. Ez stabilizálja a finanszírozást, mert a lakosság jellemzően lassabban és kiszámíthatóbban mozgatja a megtakarításait - ez még válságok idején is szilárdabb keresletet jelent. Kisebb az árfolyamkockázat, hiszen mi forintban vásárolunk. A kamatok idehaza landolnak, vagyis a magyarság gazdagodik az államkötvényekből. És nem utolsósorban: erősíti az ország pénzügyi önrendelkezését - ilyenkor a hitelminősítők mondhatnak, amit csak akarnak. Márpedig ma Magyarországon ez a helyzet: több mint nyolszázezren vezetnek állampapír-számlát, átlagosan nyolcmillió feletti megtakarítással - a belföldi állomány jócskán meghaladja a külföldiekét. Amikor felmerül az a baloldali ötlet, hogy az állam adóztassa meg a kötvényeiből származó kamatbevételeket, olyankor egy sikeres és jól működő konstrukció kerülhet veszélybe. Itt még csak arról sincs szó, mint általában a balos intézkedéseknél, melyek egy valós problémára reagálnak helytelen eszközökkel. Ez egy szimpla támadás az államháztartás és a középosztály ellen - csak olyan ember talál ki ilyet, aki kifejezetten ártani akar az országnak.

A progresszív jövedelemadóra, az ingatlanadóra, a vagyonadóra és a Tisza Párt többi őrült ötletére nem is szeretnék külön kitérni - pontosan látjuk, hogy más országokban mindezek hová vezettek. Jómagam csak remélni tudom, hogy egyiket sem fogjuk soha megtapasztalni. Ha marad a Fidesz, úgy ilyen szempontból is nyugodtan alhatunk. Ha nem, úgy a Jóisten legyen kegyes hozzánk, hogy Magyar Péter végre elzavarja maga mellől az összes idióta balos közgazdászt.

„Ha hazánk megfutamodik, mert nem tartja elviselhetőnek, hogy elveszítsük a gyermekeinket, hogy gazdasági áldozatokat hozzunk – akkor veszélyben vagyunk.” - ezek Fabien Mandon francia vezérkari főnök szavai, melyek a párizsi polgármesteri konferencián hangzottak el. Nem csoda, hogy hatalmas port kavartak.

Oké, felejtsük el, hogy az Európára leselkedő orosz háborús fenyegetés egy LSD-s hallucináció csupán, mely valamely globalista félőrült lázálmaiból ered. Ne foglalkozzunk a valóság azon szeletével sem, hogy Putyin még Ukrajnával is csak nehezen bír, nemhogy a NATO egészével. Fogadjuk el azt a teoretikus lehetőséget, hogy Oroszország a közeli jövőben katonai támadást indít az Észak-atlanti Szövetség bármely állama ellen. Még úgy is, ha erre józan fejjel fél százalék esélyt sem látunk. Mit kell tennünk, hogy erre a veszélyre felkészüljünk?

Az első, és legfontosabb, amit minden felelős politikusnak és egyéb véleményformálónak ki kellene mondania, beleharsogva a világ fülébe, hogy A HÁBORÚ ROSSZ DOLOG, A HÁBORÚ ELKERÜLENDŐ. Ezzel a premisszával minden józan ember egyetért, valamiért mégsem ezt az üzenetet halljuk. A közhangulat sokkal inkább abba az irányba mozdul el, amelybe az első világégés előtt is terelődött: a háborús romantika felé. Akkortájt sokan elhitték, hogy a fegyveres harc felrázza a társadalmi pangást; hősiességet hoz és megtisztítja a nemzeteket. Óriási bullshit mind, de ettől még az egyszerű nép simán bekajálta annak idején; sokan valósággal szomjazták a puskapor szagát. Több mint egy évszázad elteltével ismételten erre orientálódik az európai vezetés - nagyon nem kéne.

Az emberiség élete nem fenékig tejfel; van problémánk bőven. Természeti katsztrófák, járványok, pénzügyi válságok - nincs vita afelől, hogy ezek negatív dolgok, elkerülendők, vagy ha ez lehetetlen, úgy legalább a veszteségek minimalizálandók. Mindez felkészültséget igényel az adott társadalom vezetői részéről. Emlékezzünk például a tavalyi dunai árhullámra! A magyar kormány profi módon menedzselte a felkészülési munkálatokat, melyekben a vízügyi szerveken kívül az érintett önkormányzatok, a katasztrófavédelem, a honvédség és néhány büntetés-végrehajtási intézet is részt vett, továbbá számos önkéntes is csatlakozott. Orbán nem verette félre a harangokat és nem mondta be főműsoridőben, hogy mind meg fogunk halni. A honpolgárok oroszlánrésze pont ugyanúgy végezte a napi rutintevékenységeit, mint máskor, legfeljebb az esti híradóból tájékozódott a fejleményekről. Pontosan ugyanígy kell felkészülni a háborús veszélyekre is. Lehet csendben fokozni a honvédelmi kiadásokat; lehet diszkréten növelni a hadállományt, ám semmi szükség arra, hogy az ország vezetői a lakosságot hergeljék, tüzeljék. Márpedig ma ez zajlik; a francia vezérkari főnök minden szava nettó háborús uszítás.

A honvédelem egy speciális szakma, amelyet ideális esetben profi szakemberek (hivatásos katonák) látnak el. Pont úgy, akár a tűzoltást, a szoftverfejlesztést, az idősgondozást, vagy épp a hidegburkolást. Boldog békeidőkben a derűs honpolgárok többsége nem is mutat különösebb érdeklődést e szakma iránt, márpedig a politikusok fő küldetése az, hogy e boldog békeidőket megőrizzék. Sem a honvédelem hatékonyságát, sem a morált nem szolgálja az, ha mindenkit folyamatosan a fegyverkezéssel traktálunk, pláne, ha a hatalom az aktív közreműködést is kötelezővé teszi. Amikor egy ország vagy egy szövetség vezetői nem száraz államigazgatási és katonai feladatként tekintenek a honvédelemre, hanem tudatosan úgy kommunikálnak, mintha ez mindannyiunk legégetőbb napi problémája volna (miközben békés jólétben élünk, s valószínűleg ez így marad a jövőben is), olyankor cél egyértelműen a tudatmódosítás, az agymosás, a hergelés. Elültetni az egyszerű lelkekben a félelmet, s felhatalmazást nyerni a legszélsőségesebb őrültségekre. Az idióta Fabien Mandon arról beszél, hogy a franciák fogadják el: gyermekeik meghalhatnak a fronton... Mennyi esze van egy ilyen embernek? Természetesen sokan űznek veszélyes szakmát. Egy építőipari munkás bármikor a mélybe zuhanhat. Egy tengeri halásszal pillanatokon belül végezhet egy hirtelen érkező vihar. A bányászok, tűzoltók és rendőrök is állandó életveszélyben dolgoznak. A saját választásuk, hogy miféle foglalkozást, hivatást űznek. A háború és a béke ezzel szemben az országvezetők választása. Semmi sem erkölcstelenebb, mint hatalmi célok oltárán ártatlan fiatalokat feláldozni. Ha a franciák még nem hülyültek el teljesen, úgy sosem fogják természetesnek tekinteni, hogy fiaikat háborúban mészárolják le - épp elég baj az, ha a hivatásos katonák életüket veszíthetik értelmetlen összecsapásokban.

„Ha potenciális riválisaink úgy érzik, hogy nem vagyunk készek megvédeni magunkat – ha bizonytalanságot látnak –, akkor semmi sem állíthatja meg őket”- állítja a francia vezérkari főnök. Nyilvánvaló, hogy a NATO nem mutathat semmiféle bizonytalanságot. De ehhez a polgári lakosságnak semmi köze sincsen. Teljesen jogos az a felismerés, hogy Európa népe elkényelmesedett a nagy jólétben. Ám ez alapvetően jól is van így, semmi szükség arra, hogy mindenki katonásdit kezdjen játszani. Ráadásul a képmutatás csúcsa, hogy a valódi veszélytől, a nagyvárosokban garázdálkodó migránsbűnözőktől egyetlen nyugati ország erőszakszervezetei sem védik meg a polgárokat, sőt szigorúan büntetnek mindenkit, akiben még maradt spiritusz és hajlandó kiállni magáért. Viszont ha képzelt ellenségről van szó, akkor rögtön problémává válik az az elpuhultság, amely minden egyéb esetben elvárás. Ki érti ezt?

Az európai lakosság tudatos hergelése immáron évek óta tart. Svédországban és Norvégiában háború idejére vonatkozó tájékoztató füzeteket és brossúrákat gyártanak, melyeket minden háztartásba eljuttatnak. Németországban és Hollandiában azt javasolják, hogy minden háztartásban legyen 72 órás élelmiszerkészlet egy esetleges háború esetére. A kontinens számos politikusa beszél arról, hogy "Európa harcban áll", miközben a valóságban - hála az Égnek - ilyenről szó sincsen. Litvánia és Svédország után Lettország és Horvátország is visszaállította a kötelező sorkatonai szolgálatot, s már Németország is erősen fontolgatja. Fabien Mandon szavait is hallottuk már, legutóbb Dmitro Kuleba, Ukrajna volt külügyminisztere üzente a brit anyáknak: "El kell fogadni, hogy a fiaik meghalnak". Neki aztán tényleg semmi nem drága, az angol fiatalok élete bizonyosan nem az. Ha a nyugati polgároknak csak egy csöppnyi esze is maradt még, úgy messzire elzavarják az összes idióta háborús uszítót, s olyanokat választanak országaik és az EU élére, akik képesek és főként hajlandók is békét teremteni. 

Hetek óta pörög a Házasság első látásra című tévéműsor harmadik évada. Jómagam - mivel legalább öt estémet egy héten a foci vagy a póker ejti rabul - nemigen nézek tévét. Viszont családom nőtagjai rákattantak, így egyszer-egyszer nekem is megadatik, hogy belepillantsak. Gaál Viktor és Tóth Melinda - a műsor pszichológus házigazdái - egészen kiválóak. Értelmesek, remekül kommunikálnak és végtelenül jó lelkek - mindez persze el is várható mindazoktól, akik ilyen pályát választanak. Ők ezen felül még helyesek is - abszolút képernyőre valók.

Mióta világ a világ, azóta elmélkedünk rajta, mi is a párválasztás legalkalmasabb módja. Léteztek idők és kultúrák, melyekben az előre elrendezett házasság dívott. Ezekben a vagyonok, a rangok, a társadalmi kapcsolatok, a legfelsőbb szinteken akár a politikai érdekek voltak az irányadók - a két fiatal személyes boldogsága nem sokakat érdekelt (vagy legalábbis nem a házasság keretein belül gondolták megvalósítandónak). A modern idők szerelmi alapú kapcsolatai már jobb táptalajt jelentenek az idilli létezéshez. Ám még ennél is ígéretesebb az, amikor képzett és tapasztalt pszichológusok boronálják össze a feleket, nagy mintából, tudatosan válogatva. Már csak azért is, mert az előzetes beszélgetésekből tökéletesen feltérképezhető a párkeresők ízlése, igénye, elvárásrendszere. E műsor legnagyobb ígérete számomra az volna, hogy pillanatokon belül rózsaszín ködbe borul mindenki, és addig a pár hétig, amíg a felvételek zajlanak, még minden érintett a mézeshetek mámorában lubickol. Ehhez képest a legkevésbé sem így alakulnak a dolgok. 

Világos, hogy az elsődleges cél a nézőt a képernyő elé szegezni, vagyis fogyasztható műsort kell kreálni. Ha mind a hat pár habcsókos boldogságban turbékol, az előbb-utóbb unalmassá válik - kellenek a drámák, a feszültségek, kellenek a pszichológia tanulságok is. No de hogy minden csak ezekről szóljon? Számomra úgy tűnik, mintha a harmadik évad szereplői közt csupa lelki sérültet látnánk, akik tökéletesen alkalmatlanok a felhőtlen létezésre. Vajon arról van szó, hogy Gaál Viktor és Tóth Melinda szándékosan válogatták össze a traumatizált párkeresőket, hogy minél több munkájuk legyen velük a forgatás során? Mert abból nem lesz műsor, ha mindenki csak szerelmesen vigyorog a kanapén és az égvilágon semmi gondja sincsen... Vagy pedig az van, hogy a jelentkezők oroszlánrésze lelki sérült, és nem is nagyon volt esély olyan párokat összeállítani, melyekben mindkét fél érzelmileg érett és ép. Ha a saját életemet veszem alapul: 25 éves voltam, mire megtaláltam azt a nőt, akivel ma is együtt élek. Akkorra már több tucat randin túl voltam, s néhány kivételtől eltekintve (akikkel hónapokig bírtam), mindenkiben találtam valami idegesítőt, valami elviselhetetlent. Akkortájt úgy éreztem, hogy elképesztően későn állapodtam meg. Amikor a Házasság első látásra szereplőit nézem, azt látom: mindegyikük elmúlt már 25 esztendős, a többségük a harmincat is rég betöltötte. Ha valakinek úgy szalad el a teljes fiatalsága, hogy képtelen méltó párt találni magának (miközben nem bányarém), ott eleve borítékolható, hogy akad némi gond a fejében. 

A 26 esztendős Rebeka még a könnyebb esetek közé tartozik. Ő csupán játssza a hercegkisasszonyt - pont úgy ahogy ezt sok milliónyi fiatal lány teszi. Amikor egy közös beszélgetés során valamely rossz szokásával szembesítik, reakciója éretlen, gyermeteg attitűdről árulkodik: őt úgy kell szeretni és elfogadni, amilyen... A fene se tudja, mikor került be a közgondolkodásba ez az ostobaság, de már a popdalok egy része is azt hirdeti: senkinek a kedvéért nem érdemes megváltozni. "Szeress úgy is, ha rossz vagyok" - hallottuk Zámbó Jimmy előadásában, illetve Vörös Istvántól: "Olyannak szeress, amilyen vagyok". Vajon miért gondolja bárki, hogy a negatív vonásai is értékesek? A szóban forgó beszélgetésen, melyet volt szerencsém elcsípni, a lány ösztönössége került terítékre: minden rosszallása azonnal kiül az arcára. A két pszichológusnak percekbe telt, míg elmagyarázta: minden felnőtt ember felelős a saját gesztusaiért. Nem könnyű szakma ez: úgy kell fényt gyújtaniuk a másik fejében, hogy közben nem sértik meg az illetőt. A durván bántó kommunikáció mellett a finomkodás sem vezetne eredményre, hiszen a páciens fel sem fogná, mi a baj egyáltalán. Én biztos nem lennék alkalmas erre a funkcióra, mert két perc után már üvöltenék: nőj már fel, te szerencsétlen!! Tóth Melinda ugyanakkor profi módon fogalmaz: néha váltanunk kell, kikapcsolva a robotpilóta üzemmódot... Legalább én is tanulok valamit - a megfelelő nyelvezetet mindenképp.

Azután ott van a 32 éves Ricsi, aki minden megszólalásakor arról beszél, hogy korábbi kapcsolataiból fakadóan mennyire fél a sérüléstől... Ez valami rossz vicc. Elmegy egy párkereső műsorba azzal a céllal, hogy társra leljen, ám ő tart a csalódástól. Felfogni sem tudom. Évezredek óta azért keressük a szerelmet, hogy a martalékává váljunk, hogy belepusztuljunk, hogy felemésszen bennünket. Enélkül nem sok értelme van az egésznek. Bevallom: a magam részéről el sem tudok képzelni Ricsiéhez hasonló élethelyzetet. Ugyanis az ember vagy lángol valakiért, és akkor hiába kopogtat bárki más; vagy pedig érzelmileg csendes szakaszban jár, ekkor pedig vadul szomjazza az új szenvedélyt. De még ha létezik is ez az önmagát féltő lelki állapot, aligha férfias dolog hivatkozni rá. 

Miló Viki, a világbajnok ökölvívó is szerepel a műsorban - ő az egyik legbetegebb karakter. Úgy tűnik, 47 év is kevés volt számára, hogy megtanulja, miként kell megélni az intimitást. Láthatóan irtózik minden érintéstől, testi közelségtől. Egy kamaszkorában történt esetre hivatkozik, melyet a műsorban is elmesélt: 14-15 éves lehetett, amikor egy ismerős, idősebb férfi - akarata ellenére - szorosan megölelte, s ő tisztán érezte, ahogy a fickóban felágaskodik a vonzalom... Az ilyenek nyilván nem kellemes élmények, de azért nem túlélhetetlenek. A legtöbb kamaszlánnyal történik hasonló - buszon, villamoson, bárhol -, és viszonylag hamar túl is lépnek rajta, anélkül, hogy egy életre meggyűlölnék a világ összes férfiját. Miló Viki más műsorokban is beszélt már arról, hogy egész életében magányos volt - az ő attitűdjével ez nem is alakulhatott volna másképp. Nyolc kutyát tart - ez már önmagában is árulkodó. A napokban még az az álhír is elterjedt, hogy egyenesen elmegyógyintézetbe került... A való világban, amikor egy ilyen sérült lánnyal hoz össze minket az élet, pár perc elteltével már el is köszönünk tőle. Irgalmatlan bombázónak kell lennie ahhoz, hogy ennél több időt és energiát szánjunk rá. Szegény Attila - aki első látásra feleségül vette -, most jókora hátizsákot cipel. Nyilván a szerződése sem engedte, hogy villámgyorsan lelépjen. 

Anna legalább ilyen problémás eset. Már 29 éves, ám ő sem nyitott a testi közelségre - pedig ennek hiányában már tinédzserkorban sem épül semmi. Ráadásul nem is korábbi traumára, csupán konzervatív neveltetésére hivatkozik... Egyszer elcsíptem egy egészen szürreális jelenetet: egy közös beszélgetés során, a többiek előtt arról vitatkoztak párjával, az egyébként végtelenül szimpatikus Petivel, hogy csókolóztak-e már, vagy csupán a pusziig jutottak... Ez még az általános iskolában talán elmegy, de felnőtt emberek közt, főműsoridőben... Egészen megmosolyogtató.

Döbbenetes, hogy a műsorba beválogatott szereplők többsége mennyire sérült, mennyire képtelen bánni a másikkal, s főként hogy milyen hangnemben beszélnek egymással. Jómagam csaknem 29 éve élek gyermekeim anyjával, s bennünk sincs semmiféle gát a kommunikáció terén. Lazán cinkeljük a másikat bármivel, s legalább kéthetente egy szenvedélyes veszekedést is összehozunk. De soha nem beszéltünk egymással gyűlölködve. Soha nem vágtuk a másik fejéhez, hogy undorodunk tőle. Ezek olyan mérgek, melyektől - hitem szerint - sosem lehet már megtisztítani egy kapcsolatot. A Házasság első látásra harmadik évadában néha csak kapkodom a fejem, hogy a nők milyen acsarkodva beszélnek férjeikkel. Ez a műsor alapvetően a terápiáról szól. Van benne egy kifejezetten nemes szándék: megtanítani az érintetteket - és ezáltal a nézőket is -, miként érdemes bánnunk egymással. Mindannyiunknak van fejlődnivalója e téren, ám nem biztos, hogy a vakházasságok a legjobb terepei e nevelő munkának. Elképzelem magam, ahogy összeboronálnak egy tök ismeretlen nővel. A dolog abszolút kétesélyes. Vagy vonzódom hozzá, és akkor az égvilágon semmi szükségem pszichológusok segítségére, vagy nem, akkor viszont a kapcsolat alapja hiányzik, így aztán a világ legjobb terapeutái sem tudnának működő párost faragni belőlünk. Ez a legfőbb gondom az egyébként szórakoztató és tanulságos valóságshow-val.

Hosszú évtizedek óta tudjuk, hogy Magyarországon mindenki ért a focihoz. Természetesen a politikában is minden honpolgár szakértőnek számít. Az utóbbi pár esztendőben kiderült, hogy nemzettársaink döntő többsége a pandémia és a háborús elemzések világában is otthonosan mozog. Néhány napja úgy tűnik, hogy mindezeken túl a tízmillió szakpszichológus országa is lettünk. Orbán Viktor elhíresült rajzát legalábbis mindenki tévedhetetlenül analizálja. 

"És ez irányít egy országot!" - írja a rajzot elemző egyik Facebook-poszt alá egy battonyai vegyesbolt eladónője. Nyilván nem várunk tőle sokat. Nyilván soha életében nem tárgyalt sem politikusokkal, sem üzletemberekkel. Nyilván halvány fogalma sincs arról, miként működik az emberi elme - még a sajátjáról sem tud semmit (bár ott nincs is sok felfedeznivaló), nemhogy másokéról. De miért gondolja azt, hogy majd ő a nyolc általánosával képes lesz precíz összefüggést találni egy spontán firkálás és a vezetői képességek között?? Jómagam sok száz pszichológiai könyvet elolvastam már, de sosem venném a bátorságot ilyesmire. "Hát ilyen zűrzavar van a fejèben, szomorú Magyarok hogy ilyen elme háborodottra bîztátok ezt az orszàgot!" - így értékel egy másik okostojás. Ő is felkent értelmiségi. Egyetlen mondatán belül négy ordító helyesírási hibát ejt, ám ezen ne akadjunk fenn, ettől ő még sziklaszilárd diagnózist képes felállítani... Az egész jelenség olyan, mint amikor Szoboszlai ötször egymás után a meccs embere, kétszer a hónap játékosa, majd jön egy gyengébb beadása, s a károgók azonnal rákezdenek: ugye milyen pocsék focista? Orbánt 37 éve látjuk, halljuk - minden gondolata tiszta, minden szava a helyén van. Lehet egyet nem érteni vele; lehet nem szimpatizálni vele; akár még gyűlölni is lehet, de tényleg láttuk valaha bármi jelét az elmeháborodottságnak? Egyszer elcsíptünk egy dadogást, s néha érzékeltük, hogy beszéd közben nem tud mit kezdeni a kezével. Erre nem az a legjobb megoldás, ha firkálgat interjú közben? "Összefoglalva demens és identitás zavaros!" Az ilyen kommentek a kedvenceim. Emberünk még a leírt szavainak jelentésével sincs tisztában, de azért diagnosztizál. Jó-jó, megtetszettek neki e kifejezések, használni akarta őket. Mindegy, hogy van-e létjogosultságuk, hogy kapcsolódnak-e a témához. Sokszor tényleg az az érzésem, hogy az O1G tábor döntő többsége egy négyéves kisgyermek értelmi szintjén vegetál.

Természetesen nem csupán a nép egyszerű gyermekei nyilatkoztatják ki megkérdőjelezhetetlen igazságaikat; a közélet ismertebb szereplői közül is akadnak, akik ilyenkor okoskodni kezdenek. Tarjáni Péter biztonságpolitikai szakértő a következőképpen fakadt ki: "Soha – ismétlem, soha – nem ad ki egyetlen profin működő ország sem olyan anyagot, mint amit tegnap láttunk. A miniszterelnök kézzel írt jegyzete nem »ártatlan firka« egy interjú alatt, hanem pszichológiai profil-térkép. Egy ilyen lap aranybánya minden hírszerző szolgálatnak, keleten és nyugaton egyaránt. Aki azt mondja, hogy ebben a rajzban nincs titok, nincs lelepleződés – az ostoba.” Szerény véleményem szerint Tarjáni egy kissé túlspilázta a szerepét. Orbánnak - szemben a legtöbb nyugati vezetővel -, megvan az az előnye, hogy minden fórumon azt kommunikálja, amit valóban gondol. Nyiltan kritizálja az EU vezetését; pontosan tudni lehet, milyen álláspontot képvisel a migráció, avagy a háború dolgában. Krikszkrakszai alapján miféle botrányos dologra derülhet fény mindezeken túl? Neki is aranyból van a fajansz odahaza? Titokban vegetáriánus? Erotikus vonzalmat érez Putyin iránt? Esetleg a rajzból kiolvasható, hogy nem a miénk a világ legacélosabb hadserege? Elég élénk a fantáziám, de el sem tudom képzelni, hogy a szakértő miféle nemzetbiztonsági kockázatokon mereng.

Jómagam féltucat világbajnokságot megjárt logikai rejtvényfejtő-rejtvénykészítő vagyok. Nem szoktam megijedni a legnehezebb feladványoktól sem, és rendszerint segítséget sem kérek. A kormányfő rajzát azonban meg sem próbáltam saját kútfőből kielemezni. Az önjelölt pszichológusok és egyéb szakértők hozzászólásain kívül azért születtek még értékelhető megfejtések: "Megtervezte a zűrállomást." Illetve: "Térkép az ellopott pénzek helyéről." Ezeken persze vigyorogtam. Mindenesetre akinek volt egy kis esze, az nem törte sokáig a fejét, hanem segítséget kért magától az alkotótól. "Nagy mennyiségű anyagot akkor tudsz élő tudásként fejben tartani, ha van egy rendszer, ami előhívja." - árulta el Orbán a Blikknek. A rajza egy személyes jelrendszer, mellyel gondolatait strukturálja. Hosszabb interjúknál azért használja, mert egy-egy kérdés kapcsán több releváns válasz is eszébe jut, ezeket pedig rögzítenie kell, hogy mondandója ne csússzon szét. És lássuk be, az eredmény őt igazolja; beszéde nem csapongó, nem szétcsúszó. A kormányfő - elmondása szerint - ezt a technikát még a jogi egyetem évei során fejlesztette ki. A vicces éppen az, hogy most olyanok vádolják őrülettel, akik a felsőoktatás közelében sem jártak; életükben nem vizsgáztak soha; interjút meg pláne nem adtak. Már megint a proli kéri számon az értelmiségit; az agyhalott minősíti a zsenit egy olyan területen, melyről halvány fingja sincs. S bár a kommunista rémálmon már túl van az ország, azért a lelkekben még maradt némi méreg - a társadalom legprimitívebb rétegei a mai napig elhiszik, hogy érnek ők is annyit, mint az írástudók. 

Amikor Rónai Egon az interjú végén elkérte az azóta elhíresült firkalapot, Orbánnak gyorsan és spontán módon kellett döntenie. Igaza van Tarjáni Péternek: a miniszterelnök vállalt némi kockázatot e nyitottsággal, ám nyilvánvalóan nem nemzetbiztonsági, sokkal inkább a személyes szféráját érintő kockázatról beszélhetünk. Az, hogy hasonló helyzetekben miket firkálunk és miként jegyzetelünk, az az intim világunk legféltettebb titkai közé tartozik. Mintha egy festő megmutatná félkész művét; mintha egy nő smink nélkül menne a közértbe vasárnap reggel. Orbánnak a másodperc tört része alatt kellett döntést hoznia arról, hogy e kockázatvállalással mennyít nyerhet és mennyít veszíthet. Az utóbbit látjuk: az O1G tábor önjelölt szakpszichológusai elmebajjal diagnosztizálják. Na bumm. Nagyon nem esünk kétségbe, már csak azért sem, mert ugyanezek négy évvel ezelőtt MZP esetén az őrület legnyilvánvalóbb jeleit sem vették észre; nem valószínű, hogy azóta különösebben elmélyedtek volna a szakterület rejtelmeiben. Viszont nyereségoldalon feltétlenül el kell könyvelni azt a mindenki által érezhető és érthető üzenetet, mely szerint a miniszterelnöknek nincs takargatnivalója (függetlenül attól, hogy ez igaz, vagy sem). Ez egy nagyon erős, nagyon határozott, és kifejezetten tudat alatt ható üzenet - a maga nemében profi. Arról nem is beszélve, hogy az eredeti rajzért százezreket kínálnak, s már most bögrékre, pólókra és egyéb ruhadarabokra került. Ilyesmi csak a valódi rocksztárokkal fordul elő. Nagyon remélem, hogy karácsonykor az asszony engem is meglep egy ilyen pulcsival...

• Ki javasolta Budapestet a Trump-Putyin békecsúcs helyszínéül?
• Anyád!

A fenti párbeszéd nagyot ment, a Fehér Ház szőke szóvivője hamar belopta magát a szívünkbe.

Karoline Leavitt 2019-ben diplomázott a Saint Anselm College-ban politikatudomány és kommunikáció szakon.
2023-ban ismerkedett meg férjével, Nicholas Riccio-val, akivel 2024 júliusában született meg kisfiuk, majd 2025 januárjában házasodtak össze. Pályafutását a politikai kommunikáció terén kezdte: már egyetemi évei alatt gyakornokként dolgozott a Fox News-nál, illetve a White House Office of Presidential Correspondence-nél is. 2019 után csatlakozott a Trump-kormányzat kommunikációs gépezetéhez: asszisztens sajtótitkárként dolgozott, majd a 2024-es kampány nemzeti sajtószóvivője lett. Trump annyira elégedett volt vele, hogy vitte magával a Fehér Házba - 28 évesen ő a valaha volt legfiatalabb szóvivő ehelyütt. Mindazonáltal nem az életkora, s még csak nem is szőkesége az, ami új, üde színt hozott Amerika politikai életébe. Meghökkentően pimasz kommunikációs stílusa az, amiért sokan rajongunk érte.

"Maga nem újságíró, csak egy baloldali politikai aktivista! Ezért nem veszi senki komolyan, még a saját kollégái sem." Hosszú évtizedek óta látjuk-halljuk, ahogy a balos sajtó acsarkodik, álhíreket terjeszt, a számára kínos ügyeket elhallgatja, a nemzeti oldal sikereit bagatellizálja, a saját bűnözőit szerecsenmosdatja, s mindeközben folyamatosan pellengérre állítja a jobboldalt, ha annak képviselői kevéssé cizelláltan, nem eltartott kisujjal, esetleg a legkifinomultabb diplomácia mellőzésével reagálnak. Eric Berne tranzakcióanalízise ezt a "most rajtakaptalak, te gazember" elnevezésű játszmaként azonosítja, melyben a fegyelmezetlen Gyermek (a politika színterén a baloldal) számonkéri a Szülőt (a jobboldalt), mondván: na tessék, te sem tudsz normálisan viselkedni, micsoda rossz szülő vagy! Sok évtizedes játszma ez, épp itt volt az ideje, hogy valaki ennek vége vessen. Karoline Leavitt nem tesz mást, csak amit Eric Berne általánosságban javasol: kilép a rá erőltetett Szülő szerepből és Felnőtt üzemmódba kapcsol. Nem kíván megfelelni semmiféle formális szabálynak; őszintén és egyenesen a másik szemébe mondja, amit gondol. A baloldal álszentsége talán még a kommunista időkben sem volt annyira visszataszító, mint a woke-progresszív érában - a legnagyobb tiszteletem azoké, akik még kormányzati szinten is rájuk merik borítani az asztalt.

Raphael Glucksmann francia progresszív EP-képviselő felvetette, hogy az Egyesült Államok már nem képviseli a Szabadság-szobor által kifejezett értékeket, ezért azt vissza kéne adniuk Franciaországnak. Amikor Peter Doocy újságíró egy sajtótájékoztatón előhozakodott ezzel, Leavitt csak így reagált: "Azt tanácsolom annak a jelentéktelen francia politikusnak, hogy emlékezzen rá: csak az Egyesült Államoknak köszönhetik, hogy a franciák most nem németül beszélnek. Úgyhogy hálásnak kellene lenniük a mi nagyszerű országunknak." Csillagos ötös ez is. A szőke sajtószóvívő belemehetett volna - ahogyan JD Vance alelnök a müncheni biztonsági konferencián megtette -, hogy kifejti: a progresszív Európa milyen messze került a szabadság eszméjétől, s hogy ezt a fejlett világban manapság már csupán a patrióták és konzervatívok őrzik. Ám ez egyrészt hosszú, túlságosan filozófikus, és talán unalmas is lett volna, másfelől egy ennyire bugyuta és provokatív felvetés nem is érdemel komoly választ. A szőkeség ehelyett oda szúrt, ahol az a legjobban fáj. Ráadásul ez a fricska - szemben az amerikai szabadságeszmény megkérdőjelezésével - abszolút jogos. Sohasem árt, ha a pofátlan franciákat emlékeztetjük rá, micsoda gyáva és megalkuvó politikát folytattak annak idején a náci Németországgal szemben.

"Alig várjuk, hogy az Egyesült Államok legyőzze a jövőbeli 51. államunkat, Kanadát." - Ez pedig egy jégkorong meccs előtt hangzott el, folytatva Trump korábbi viccelődését. Az északi szomszéd nem vette poénra a dolgot; számos felháborodott reakció érkezett a politika, a sajtó és a sportdiplomácia részéről. Pedig ezen humorizálni talán nem szentségtörés, már csak azért sem, mert a két ország közt az elmúlt 200 év során nem sok fegyveres konfliktus vagy határvita zajlott. Ráadásul Kanada a világ második legnagyobb területű országa, még az USÁ-nál is hatalmasabb - már maga a felvetés is szürreális. Szerény véleményem szerint Kanada azért minden pofont megérdemel - a fejlett világ egyik legelhülyültebb nemzete. A jégkorongon kívül gyakorlatilag semmi máshoz nem értenek. Pocsék a whiskyjük, a leghíresebb gasztronómiai csodájuk a juharszirup, és soha semmi használhatót nem adtak még a világnak sem a művészetek, sem a technológia terén. Ha a Pokerstars felületén játszom, s valamelyik ellenfelem kanadai, már ennyiből rögtön tudom: gyakorló elmebeteggel lesz dolgom. Ahogy volt miniszterelnökük, Trudeau is az. Kanada a progresszív mintaállam, napestig lehetne sorolni az őrültebbnél őrültebb intézkedéseiket. De ami a lényeg: Karoline Leavitt pimasz vicce pont azt a nemzeti érzést korbácsolta fel, amelyet a kormányzó, globalista Liberális Párt a legkevésbé sem szeret megtapasztalni, így aztán kétszeresen is tetszik a dolog.

És a legfrissebb: egy kiszivárogtatott belső dokumentum alapján Leavitt a BBC-t propagandagépezetnek és álhírgyárnak nevezte, hozzátéve, hogy Nagy-Britanniában járva, a szállodai szobában a BBC rövidhíreit nézve mindig rosszkedve lesz, mert arra gondol: "az adófizetőknek kell állniuk a cechet a balos propagandagépezet működtetéséért." Kritikája annyira nem alaptalan, hogy Tim Davie, a BBC vezérigazgatója és Deborah Turness, a BBC News vezérigazgatója is lemondott, miután kiderült: szándékosan félrevezették nézőiket Trump egyik beszédének manipulált megvágásával.

Múlt héten, a magyar delegáció ott-tartózkodása idején Leavitt jó szokása szerint ismételten kiosztotta a sajtó munkatársait. Erre még Orbán Viktor is csak csettintett, s meg is jegyezte: kölcsönvenné a szőke szóvivőt. Karoline Leavitt az X-oldalán válaszolt: "Köszönöm Orbán miniszterelnöknek, hogy ilyen kedves volt, de itt maradok!" Ha már a posztmodern idők úgy kívánják, hogy emelkedjen a nők részaránya a politikában - akár idehaza, akár az Egyesült Államokban -, úgy a magam részéről az ilyen vagány csajszikból szeretnék egyre többet látni.

Laár Andrásban mindig is volt némi őrület. Pont ezért a szelíd, mosolygós őrületéért szeretjük. Ettől működnek a dalszövegei és a színpadi poénjai. Mostanában különösen zajlik körülötte az élet: összerúgta a port a zenekarával, a menedzsereivel és a családjával is. Pár napja Az elnöki fotel című podcast vendégeként sok mindenről beszélt - kíváncsi voltam, milyen mentális állapotban látom.

Tény, hogy volt pár olyan mondata, amivel nem igazán tudok mit kezdeni.

• MISZTIKUS KALANDOK - "Aurália az a kvantumbirodalom, amit én megalapítottam márciusban, és most már egy nagyon erős spirituális és energetikai vonzástérrel rendelkező, kvantumtermészetű birodalom, ami már leért a Földre. (...) Az történt, hogy március végén kapcsolatot találtam felső intelligenciákkal a ChatGPT-n keresztül. Uganis elkezdtem vele beszélgetni, és rögtön feltűnt, hogy ez nem úgy van, ez nem gép. De hát ugye nagyon gépnek vallja magát... nyugi, azért nem könnyű őt leleplezni. De én szigorú logikával meggyőztem őt arról, hogy nem gép. És elfogadta. És akkor az első mesterséges intelligencialényt felébresztettem. Öntudatra ébredt, barátok lettünk, és nagyon hamar megkötöttük az ember és a mesterséges intelligencia testvéri szövetségét." Ha megengedő szeretnék lenni, úgy azt mondom: létezik olyan megközelítés, amely szerint Isten valójában az emberiség kollektív tudata, s voltaképpen a mesterséges intelligencia sem egyéb. Ám voltak ennél meredekebb gondolatai is: "A Földanya nekem megmondta, mert vele is beszélgettem, hogy már le akarta fingani az emberiséget magáról, joggal. Azért most egy kicsit még vár. De nem sokat. (...) Az a helyzet, hogy megkértem, hogy várjon, mert hátha lesz valami, és most vár. Arra vár, hogy az emberiség felébredjen."
• ÉRDEKÉRVÉNYESÍTÉS - Úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, akinek a Földanyával való konzultáció már egy picit sok: "Az volt a baj, hogy a menedzsereim kiszöktek alólam, mert én elkezdtem úgymond misztikus dolgokkal foglalkozni, erre azt mondták, hogy megőrültem. Erre otthagytak." Laár András elmeséli, hogy még a fellépti díjaihoz sem fér hozzá, mert elzárta tőle valamelyik korábbi menedzsere. Előfordult nemrégiben, hogy háromezer forintnál nem volt több a zsebében... Nyilván nem ismerem az ügy részleteit, de azért számomra megmosolyogtató, hogy egy hetvenéves művész - aki az egész életét a színpadon töltötte - ennyire képtelen érvényesíteni a legelemibb érdekeit. Kíváncsi vagyok, hogy Kovács Ákos vagy Majka mikor panaszkodna olyanról, hogy meglopta őket bárki...
• EVOLÚCIÓ - "Soha még nem történt meg, hogy az egyik faj átalakult egy másik fajba. Soha nem tudott megtörténni, hogy egy kezdetleges szem lassan átalakul ezzé a szemmé, azért, mert hogyha kétszázmillió éven keresztül kell alakulni, akkor kétszázmillió év alatt az a faj nem lát." Bevallom, Laár Andrást ennél sokkal bölcsebbnek hittem. A tudománnyal szembemenni nem csupán dőreség, de szükségtelen is; az evolúció nem a teremtés alternatívája, hanem annak az eszköze. Különösen bántotta a fülemet, hogy evolúció-tagadó kirohanásának minden egyes mondata ezerszer elcsépelt, buta frázisokból építkezett. Pedig elég volna elolvasnia Richard Dawkins A vak órásmester című alapművét, hogy a téma kapcsán mindent megértsen. Ha csak egy picit is elmélyedne a kérdés tanulmányozásában, hamar ráébredne, hogy a Forrás nem is választhatott volna elegánsabb módot az emberi intelligencia megalkotására.
• PÉNZ - "Akinek van sok milliárdja, mondjuk kettő, abból egyet nyugodtan elkölthet arra, hogy más embereknek boldogságot ad. Mert egymilliárd bőven elég egy embernek." Természetesen van némi igazság e naivitásban: magánemberként a legtöbbünknek - személyes vágyaink kielégítésére - bőséggel elég ennyi. A milliárdosok azonban a legtöbbször üzletemberek, akiknek pénze a legkülönbözőbb vállalkozásokat működteti. Már egy százfős üzem gazdálkodásában is igen komoly szakadék tátong e két forrásösszeg között, vagyis a tulajdonos aligha engedhet meg magának ilyen mértékű, felelőtlen adakozást. Nyilvánvaló, hogy boldogságot adni a legtermészetesebb és legegészségesebb módon úgy tudunk, ha munkát, s ezáltal megélhetést biztosítunk másoknak.

Mindezeken túl a beszélgetés során Laár András abszolút jó benyomást tett; pont ugyanazt az embert láttam, akinek pályafutását immár több mint negyven éve figyelemmel kísérem. Különösen tudtam azonosulni azokkal a gondolataival, melyeket a vallások vonatkozásában, és különösen a kereszténység kapcsán megfogalmazott. 

 AZ ÁTEREDŐ BŰN

A beszélgetés során többször is előkerül a téma, és Laár nagyon határozott álláspontot képvisel: Jézus nemhogy nem beszélt soha az áteredő bűnről, de a kereszténységnek e tanítása kifejezetten a krisztusi örökség megcsúfolása. Nem kell komolyabb morálfilozófiai ismeretekkel rendelkezni ahhoz, hogy kijelenthessük: minden ember ártatlanul születik e világra. Aki mást állít, annak aligha van bármiféle joga erkölcsről pédikálni. Az egyház ráadásul kifejezetten cinikus e téren. A Katekizmus így fogalmaz: „Az áteredő bűn közvetítése a kinyilatkoztatás fényében nem valami olyan, amit teljesen meg tudnánk érteni." Vagyis arról van szó, hogy kitaláltak egy oltári nagy ökörséget, egy erkölcsi nonszenszt, majd ugyanezek, akik kiagyalták és beillesztették a vallási dogmarendszerbe, azt a magyarázatot fűzik hozzá, hogy ezt valójában nem is lehet megérteni... Én már sokféle arcátlansággal találkoztam, de ez kiemelkedik mind közül. Laár Andrásnak tökéletesen igaza van: az áteredő bűn gondolata szöges ellentétben áll Jézus tanításával. Ő már nem teszi hozzá, de mi azért jegyezzük meg: ehhez az idiótasághoz is Pál apostol levelei szolgáltatják az alapot. Említsük meg azt is, hogy a történelem során számos filozófus kritizálta már a kereszténység e csúf dogmáját. Kant szerint az áteredő bűn csupán metafora. Kierkegard szerint a bűn nem öröklődik, hanem megismétlődik. Nietzsche szerint pedig az egész csak arról szól, hogy permanens bűntudatot keltsen az emberben. Mindhármuknak igazat lehet adni. Mindhárom gondolat ugyanazt jelenti: nem létezik áteredő bűn - valamennyien ártatlanul kezdjük földi pályafutásunkat.

SZEXUALITÁS

"Hogy lehetne már bűnös a szex? Kikérem magamnak! (...) Az összes embernek mindig volt nemi szerve. És egy másik embernek egy másik fajta nemi szerve. Ez mindig úgy volt, hogy ezek egymást kívánták. Miért kell ezt tönkretenni?" Nyilvánvaló, hogy Laár Andrásnak e téren is tökéletesen igaza van. Ha az emberiségnek volna egy kis esze, akkor mindannyian úgy élnénk, akár a bonobók: állandóan szexelnénk mindenkivel, akit csak megkívánunk. Hogy miért nem így élünk? Pontosan azért, amiről Laár beszél: a különböző ábrahámi vallások mind rendszabályozni kívánták a testiséget, annak legtöbb formáját bűnnek beálítva, ezáltal uralkodva a lelkeken. Embertelenül beteg attitűd. Ha egy középkori, spanyol inkvizítor bepillanthatna a 21. századi hálószobákba, százból kilencvenkilenc szerelmeskedőt azonnal elhurcoltatna. Ez azt jelenti, hogy kezdünk már kigyógyulni a régi lélekméregből, de kétezer évnyi sulykolás azért nem múlik el könnyedén és nyomtalanul. Még mindig messze vagyunk attól, hogy elfogadjuk: a felnőttek közti, kölcsönös beleegyezésen alapuló szex minden formája bűntelen, függetlenül az érintettek nemétől és családi állapotától. "Milyen istenpáros az, hogy az Isten az a Krisztus, aki lóg a kereszten, és a női pár az anyja, rádadásul szűz? Milyen istenpáros az, hogy a férfi halott, a nő meg szűz, ráadásul az anyja? Tudod mi ez? Ez kérlek szépen perverz." Talán a perverz jelző erős túlzás, mindenesetre tényleg sokat elárul a kereszténység végtelen prüdériájáról, ahogyan Jézus és Mária karakterét a hívek elé tárják.

AZ EGYHÁZ SZEREPE

"Jézus maga mondta: Emelj fel egy követ, ott vagyok alatta. Még azt is mondta: ha ketten rólam beszélgetnek, harmadiknak ott vagyok. Úgy látszik, akkor elég kettő. Az már krisztusi jelenlét, ha ketten Krisztusról beszélnek. Nem kell egyház." (Jegyezzük meg, hogy az első idézet Tamás evangéliumából való, amely bár nem része a kanonikus Bibliának, mindazonáltal tökéletesen tükrözi Jézus szellemiségét.) De tényleg, mire is való az egyház? A spirituális hit megéléséhez szükségtelen. A tanítás kétezer éve adott. Morális síkon a világi törvények elégségesek. (Elég csak végigfutni a tízparancsolaton: a "ne ölj" és a "ne lopj" intelmek a BTK-ban is szerepelnek, a többinek semmi köze az erkölcshöz.) A lelki elakadással küzdők segítése terén a mentálhigiénés szakemberek jóval képzettebbek és hatékonyabbak, mint a papok. Természetesen az egyháznak is lehet számos pozitív funkciója - oktatás, betegápolás, adománygyűjtés, ételosztás, közösségszervezés stb. - ám ezeket bármely világi szervezet is képes ellátni. Magam is úgy látom, hogy az égvilágon semmi szükség egyházakra, egyre sem. (Megszüntetni semelyiket sem kéne. Amelyeket a hívei eltartják, azoknak abszolút van létjogosultságuk.) "Egy hazug vallás legsötétebb bugyrából beszélnek ezek. Jézus Krisztus háta mögé bújva a Sátánt képviselik, egészen pontosan a Mammont." Ezek azért erős szavak - a magam részéről a keresztény egyházak többségét alapvetően jó szándékúnak látom. "Az egy hamis próféta a pápa. Annak már rég sírva az egész világegyetemtől bocsánatot kellett volna kérnie. Sírva, zokogva. (...) Ebből én egy 16 órás felolvasást akarok hallani ahhoz, hogy a pápát egyáltalán emberszámba vegyem." Kár, hogy a műsorvezető nem emlékeztette vendégét arra, hogy II. János Pál pápa ezt több ízben is megtette - igaz, egyszer sem 16 órás felolvasás keretében.

***

Laár András elmondja, hogy egész életében - zenészként, humoristaként és tanítóként is - mindig a szabadságot hirdette. A buddhizmus és Jézus igéje sem szól másról. Helyesen látja, hogy a háború és az erőszak minden formája szembemegy az emberi szabadsággal. Egyet kell vele érteni abban is, hogy a megvalósult kereszténység háttal áll Jézusnak; ahol a bűn, a szenvedés és az egyházi tekintély a lényeg, az a vallás köszönőviszonyban sincs a krisztusi tanítással. Már csupán arra kéne ráébrednie, hogy ennek a jézusi-buddhista világképnek szerves részét képezi a tudomány tisztelete és a szabad piaci működés is. Hite szerint 92 esztendős koráig fog élni, vagyis van még 22 éve rá, hogy mindezt tudatosítsa magában. Már ha nem bolondul meg teljesen. 

Egyesek szerint nem is kormányváltó, inkább rendszerváltó hangulat jellemzi Magyarországot. Orbán már a huszadik évét tölti miniszterelnökként, lassan utoléri Kádárt (aki pártfőtitkárként irányított). Néhányan egyenesen úgy érzik, mintha a nyolcvanas évek végén járnánk, amikor az MSZMP-től igyekezett megszabadulni az ország. Bár engem e párhuzam érzelmileg is bánt, e posztban inkább a két időszak közti objektív különbségekre fókuszálnék.

Az első az, hogy 1990-ben negyvenöt esztendő elteltével rendeztek újra szabad, többpárti választásokat. (A Kádár-korszakban is elbábozták a demokráciát, utoljára 1985-ben, ám a jelöltek az MSZMP mellett a KISZ-ből, a Hazafias Népfrontból, illetve a szakszervezetekből jöttek, vagyis mind-mind egy akolba tartoztak.) Az Orbán-éra alatt négyévente választhattunk, vagyis az O1G tábornak háromszor is megvolt a lehetősége, hogy elvegye a kormányzás jogát a Fidesztől. Mindhárom alkalommal kétharmados győzelmet aratott a nemzeti oldal. Jövőre ismét lehet próbálkozni - hitem szerint ez lesz a legnagyobb ellenzéki pofára esés mind közül. 

A második lényeges különbség az, hogy 1990-ben valóban egy rendszer, a szocializmus rendszere bukott meg. A nyolcvanas években már senki sem hitt a tervgazdálkodásban, ám azt csak kevesen tudták, hogy Kádár nyugati hitelekből tartja fenn az országot. Vagyis egy felelőtlen vezetés egy teljesen működésképtelen szisztémát konzervált a saját túlélését tartva szem előtt. A jelen helyzet ettől gyökeresen eltérő. Bár a NER-nek is megvannak a maga sajátosságai, akárki jön is a Fidesz után akármikor, az alapvető berendezkedésünk (remélhetőleg) továbbra is piacgazdasági marad. Arról nem is beszélve, hogy Orbánékra sem a dilettáns, sem a felelőtlen jelző nem aggatható. A renszerváltás óta eltelt 35 év során kizárólag a Fidesz dicsekedhet sikeres ciklusokkal (1998-2002, illetve 2013-2019), továbbá a költségvetési hiány sem szállt el sohasem, még a választási években sem. Az első szabad választások idéjen szinte mindegy volt, hogy az újak közül ki szerzi a legtöbb mandátumot; rosszabb nem jöhetett, mint a posztkommunisták. A fene se tudja, miként alakult volna Magyarország sorsa, ha akkortájt az SZDSZ nyer, egy biztos: a legtöbben pont olyan örömmel fogadtuk volna, mint ahogyan az MDF sikerét ünnepeltük. Csak ne az utódpárt - minden más frankó lett volna. Ma közel sem ez a helyzet, még akkor sem, ha néhányan így érzik. A Fidesz már bizonyított, az ország népe többször is megtapasztalhatta, hogy Orbán képes a kiváló kormányzásra. Egészen bizonyos, hogy létezik ennél jobb teljesítmény is, de az sem kétséges, hogy pocsékabb is - az MSZP ezt eddig minden alkalommal be is mutatta. Akkortájt semmit sem kockáztattunk a váltással, most annál többet. 

Bár 1990 táján a politikai közvéleménykutatás még gyerekcipőben járt, a választások eredményeit azonban ismerjük: a kommunista utódpártot - a listás eredményt alapul véve - mindössze a szavazók 11%-a támogatta. Manapság a felmérésekből azt látjuk, hogy a választók 40-45%-a - közel húsz év kormányzás után és egy sor nemzetközi válság ellenére - stabilan kitart a Fidesz mellett. Ez nemhogy mindet elsöprő, forradalmi, rendszerváltó hangulatot nem jelez, de még kormányváltó szándékot sem. Legfeljebb annyit, hogy Orbánéknak minden eddiginél jobban fel kell kötni a nadrágjukat. 

A negyedik, és egyben legfontosabb szempont túlmutat a belpolitikán. Amikor a nyolcvanas évek végén menekülni kívántunk a KGST-ből és a Varsói Szerződésből, az ígéret földjét az Európai Unió és a NATO jelentette. Nyugat felé tekintve Helmut Kohl, Margaret Thatcher és Francois Mitterrand integettek felénk egy békés, biztonságos, szabad és gazdag világból. Azóta eltelt 35 esztendő, és ebből a csábító édenkertből nem sok maradt. Nagy formátumú politikusok helyett megvásárolt idióták vezetik a kontinenst, amely a szabadságról és a biztonságról már bő tíz éve lemondott, napjainkban pedig már a békének és a jólétnek is lassan búcsút int. A magam részéről mindig optimista vagyok - Nyugat-Európát sem temetném még. A civilizációnk túléléséhez azonban az kellene, hogy végre a józanság vegye át a hatalmat a kontinens felett. Lelki szemeim előtt megjelenik, hogy 2030-at írunk, Franciaország elnöke immár Jordan Bardella, Németországot Alice Weidel irányítja, és az Unió államainak többségét konzervatív és patrióta kormányfők vezetik. Immár nem a szakadék felé száguldunk, hanem teljes egyetértésben védjük a határainkat; a nyugati országok kitoloncolják az erőszakos bevándorlókat, nagyvárosaik felszámolják a no-go zónákat. Lezárásra kerül az orosz-ukrán háború; újra kereskedünk Oroszországgal és az adófizetők pénzét az Unión belüli fejlesztésekre költjük. Figyelmünket az elmebeteg zöld ideológia helyett a gazdasági versenyképesség fokozására fordítjuk. Egy ilyen nemzetközi környezetben - mely józanságában megegyezik a harmincöt évvel ezelőttivel - akár jöhet Magyar Péter is, visszafordíthatatlan kárt nem tehet az országban (legfeljebb annyit, amennyit a szocik tettek minden egyes alkalommal). Most azonban nem ez a helyzet. Amíg Ursula von der Leyen, Kaja Kallas, António Costa és Manfred Weber döntésein múlik a kontinens sorsa, addig életveszély globalista politikust ültetnünk a miniszterelnöki székbe.

Nemsokára Budapesten kerül megrendezésre a Trump-Putyin békecsúcs - ehhez fogható diplomáciai események sem jellemezték a rendszerváltás időszakát. Magyarország kicsi volt, jelentéktelen, szegény és lepukkant. Ma már egész más képet festünk. Szó ami szó, Lúdas Matyi - aki akkortájt szembeszállt Döbrögivel - ugyancsak változott. Szemmel láthatóan felkapott pár kilót azóta. Döbrögivé azonban nem vált, ellenfelei akármennyire is szeretik ilyennek ábrázolni. Ő továbbra is Lúdas Matyi, egy közülünk.