Én bírom a buddhista megközelítést. Csak heverni a matracon, s hagyni, hogy vigyen a víz, mindegy hová. Hiszen mindenütt jó lesz... Ám a valóság az, hogy napjaim, óráim, perceim nagy részét nem így töltöm, hanem nagyon is céltudatos tervezéssel teszem a dolgom, ahogyan a nyugati emberek általában. Ami igazán fura, az számomra az, hogy a fejlett civilizáció - napi szinten, konkrét projektek kapcsán - aprólékosan tervező attitűdjébe miként fér bele a teljes sodródás, ha életünk legfontosabb sorskérdéseiről van szó. Mintha csak megvonnánk a vállunkat, mondván: lesz, ahogy lesz.

Kezdjük a sporttal, amely sokunk életét a bölcsőtől a sírig végigkíséri. Ezernyi a lehetőség, és nagyon nem mindegy, hogy milyen irányba indulunk el. Ronaldinho, Lionel Messi, vagy épp Lamine Yamal számára egyetlen percig nem volt kérdés, mire születtek, azonban a legtöbbünk esetében közel sem ilyen egyértelmű a döntés. Többnyire mintákat követünk - apánk vizipólós volt, mi is azok leszünk; az osztálytársunk teniszezik, mi is belevágunk -, de valószínű, hogy ennél sokkal megfelelőbb módja is létezik a sportágválasztásnak. Több barátom is erre a szakterületre specializálta magát, én pedig ámélkodva nézem, hogy mire képes a tudományos alaposság. A genetika, az orvostudomány, a pszichológia és a pedagógia együttes alkalmazásával nagy biztonsággal megállapítható, hogy egy hétéves gyerek számára melyik sport ígéri a legtöbb sikerélményt, örömöt, adott esetben kiemelkedő teljesítményt. A sportantropometriai mérésekkel indul a folyamat (testmagasság, vállmagasság, könyökmagasság, térdmagasság, mellkasszélesség, medenceszélesség, bőrredő vastagsága stb.), ezekből az adatokból nagy biztonsággal következtetni lehet a felnőttkori testalkatra, ezen keresztül arra, hogy mely sportág való leginkább az érintettnek. Mivel a genetikát megváltoztatni nem lehet, így érdemes olyan területre specializálódni, amely élvezetes és sérülésmentes testmozgást ígér, függetlenül attól, hogy hobbiszintű, avagy versenyszerű sportban gondolkodunk. A további sportszakmai és pszichológiai vizsgálatok pedig jócskán árnyalhatják a képet: légzésfunkció, pulzus, vérvizsgálatok, mozgáselemzés, labdaérzék, gyorsaság, robbanékonyság, fegyelmezettség, szociális attitűd, félelmek, gátlások stb. Itt már kiderül az is, hogy a gyerek különböző kompetenciái közül melyek kiemelkedőek, melyek átlag alattiak, s melyek fejlesztendők. Talán sehol máshol nem kerül kiszűrésre egy testtartásbeli probléma, avagy egy izomfejlődési rendellenesség, melyek az érintett életminőségét a sportoláson túl is erőteljesen meghatározzák. Nem véletlen, hogy a gyerekek tudományos alapú sportágválasztásának ma már nagy hagyományai vannak, elsősorban az Egyesült Államokban, Kínában, illetve a skandináv országokban. Mi több: ez akár a közoktatás rendszerébe is szervesen beilleszthető lehet.

Túl a sporton: a közoktatásnak feladata lehet az is, hogy a fiatalkorúak legkülönbözőbb kompetenciáit figyelemmel kísérje, mérje, vizsgálja, elemezze. A köznyelv ezt tehetséggondozásnak nevezi, azonban e kifejezés némiképp megtévesztő. Úgy cseng, mintha kizárólag a kiemelkedő képességűek kiszűrése volna a feladat, miközben hasonlóképpen lényeges az is, hogy átlagosakat és átlag alattiakat ne terheljük számukra totálisan felesleges tudásanyaggal. Mindenkinek érdemes megtanulnia írni, olvasni, matematikai alapműveleteket elvégezni. Az angol nyelv ismerete sem árt. Azonban kottát olvasni, atomfizikát tanulmányozni, illetve integrálszámítást végezni egyáltalán nem kell a többségnek - az efféle speciális ismereteket kár erőltetni. A munka világában használt kompetenciavizsgálatok sok száz alapkészséget mérnek - kommunikáció, problémamegoldás, csoportmunka, digitális kompetencia, tanulékonyság, vállalkozói véna, önkép, vezetői képességek, felelősségtudat, munkafegyelem, kezdeményezőkészség, motiváltság stb. -, nem volna baj, ha a fiatalok számára mielőbb világossá válna, hogy mely (lehetőleg kurrens) szakterületek fekszenek számukra leginkább. Ez pontosan úgy működik, mint a sportágválasztás esetében: a legtöbben nem válunk kiemelkedőevé egyetlen szakterületen sem. Mégis elképesztően fontos, hogy megtaláljuk, melyek azok a munkák, amelyeket felnőtt éveink során a leginkább élvezni tudunk. Szinte bizonyos, hogy a legjobb teljesítményt is ezeken a területeken nyújtjuk majd. (Jómagam nemsokára betöltöm az ötvenhármat, de még mindig nem tudom, mi leszek, ha nagy leszek. Simán lehet, hogy létezik pár olyan szakma, melyeket kifejezetten élveznék, csak még nem is hallottam róluk...)

Talán az összes döntésünk közül a legfontosabb a párválasztás kérdése. Itt aztán tényleg nem árt észnél lenni. Mégis: a legtöbbször fejest ugrunk a tejfehér ködbe, rábízva magunkat a totális véletlenre. Félreértés ne essék: a magam részéről feltétlen híve vagyok a szerelmi alapon nyugvó házasságnak, mi több, semmilyen mást nem tartok emberhez máltónak. Imádom a véletlenszerűség filmbe illő romantikáját is, amikor két fiatalt - előre kiszámíthatatlan módon - egyszer csak összeterel az élet, s úgy érzik: egyetlen szempillantás megpecsételte a sorsukat. Ez így a legfrankóbb, feltéve, hogy megtörténik az emberrel, s hogy a megfelelő társat fújja elé a szél. (Velem szerencsére többször is megesett, s azt hiszem, egyszer sem is nyúltam nagyon mellé. De simán lehet, hogy én képviselem a kisebbséget.) Szóval: mi van azokkal, akiket elkerül a spontán villámcsapás? Lassan belépünk a 21. század második negyedébe, s azt monhatjuk: minden ismeretünk és technológiánk megvan ahhoz, hogy a párválasztás rítusát megtámogassuk némi tudománnyal. A legtöbben pontosan tudják, hogy milyen fizikai, szellemi, pszichikai és szexuális adottságú; milyen korú, etnikumú, valamint miféle társadalmi, anyagi helyzetű partnerre vágynak. Megfelelő adatbázisok megléte esetén egy jól felkészített MI öt perc alatt megtalálja életünk párját. Nem ez volna a tökéletes társkeresés? (És még ekkor sem maradnánk feladat nélül, hiszen az együttélés szabályait még a leginkább összeillő pároknak is ki kell alakítaniuk, meg kell tanulniuk.) Valami hasonlót céloz a Házasság első látásra című valóságshow is, amely - hazánkkal együtt - immár 30 országban is képernyőre került. Itt a műsorba jelentkezőkből egy háromfős pszichológuscsapat alkot párokat, lehetőség szerint az érintettek minden lényeges paraméterét figyelembe véve. Az első találkozásra csak az anyakönyvvezető előtt kerül sor... Talán e tévés produkcióban az átlagosnál több a dráma, a feszültség, a lelki defekt - a showt ez szolgálja leginkább. Ezzel együtt is muszáj felfedezni, micsoda áldás volna mindannyiunknak, ha párválasztásinkat efféle tudományos háttér támogatná. Ha másért nem, legalább azért, hogy a belénk kódolt rossz mintákat - gyermekkori sérüléseink atmoszférájának ösztönös újrateremtését - messze elkerüljük.

Sorsdöntő választásiankat sokféle módon megejthetjük. Dönthetünk ösztönből, hagyománytiszteletből, vagy tudatosan, akár tudományos megalapozottsággal. Ami engem illet, mindig a legutóbbi mellett fogok érvelni. Jóformán az egész életünket végigkíséri pár kérdés: Kik vagyunk? Hová tartunk? Mi a célja létezésünknek? Nem volna baj, ha ezekre mihamarabb válaszokat kapnánk.

Tudjuk: a politikai harc nem a szentek és gonoszak közt zajlik. Egyik fél sem makulátlan. De azért a cél mégiscsak az - marketinges szemmel nézve mindenképpen -, hogy a nagyközönség az egyik oldalt szentnek, a másikat gonosznak lássa. Amikor lejárató akciókat indítunk, annak csakis úgy van értelme, ha az ellenfelet ténylegesen feketíti, minket pedig erősen fényez. Igazi öngól, ha ez fordítva sül el.

Húsvétkor Magyar Péter fia súlyos kézsérülést szenvedett egy nemzetközi focitornán. A 13 éves srácot ott helyben, Hollandiában meg is műtötték. Jól van, s csapatával együtt már haza is repült. Miközben a fiút operálták, MP Hollókőn locsolkodott palóc népviseletben. A jobbos megmondóemberek rögtön neki is estek, hogy milyen apa az ilyen, aki magasról tesz a családjára... Ezek azok az alacsonyan csüngő gyümölcsök, amelyeket soha nem érdemes leszakítani, mert előre tudni lehet, hogy nincs jó ízük. Amikor bő egy évvel ezelőtt egy állófogadáson Bohár Danitól kezdve Apáti Bencén át Jeszenszky Zsoltig mindenkinek azt magyaráztam, hogy Magyar Pétert érdemes komolyan venni, az azért eszembe sem jutott, hogy kössünk bele minden jelentéktelen apróságba. Az igazság az, hogy a Tisza Párt képviselőinek ténykedése épp elléggé kínos és botrányos. MP önmagában is több szaftos esetet szállított egyetlen esztendő alatt, mint bárki az elmúlt 35 évben összesen. Teljesen felesleges mindenre rámenni, ami finom falatnak tűnik. Vegyük észre időben, ha valami nem az!

"Embernek hitvány, magyarnak alkalmatlan, apaként csődöt mondott" - ezzel a címmel számol be az esetről a Pesti Srácok.hu. Itt minden szó a helyén van és megkérdőjelezhetetlen, csakhogy a húsvéti focibaleset ezt sehogyan sem támasztja alá. A gond nem is az, hogy a családot és a gyerekeket nem elegáns dolog belerángatni a napi politikába. MP korrektül indítja válaszposztját: "Eddig a gyerekeimet úgy-ahogy békén hagyták." Ez valóban így volt, és nem is igazán érdemes változtatni e gyakorlaton, hacsak nem tapasztalunk valami komoly szülői felelőtlenséget. És a helyzet az, hogy ilyen ezúttal sem történt. Mégis mit kellett volna tennie Magyar Péternek? Repülőjegyet foglalnia? Mire felszállt volna a gépe, a gyerek már haza is érkezett. Lemondania a hollókői programot? Kinek segített volna vele? "Az édesanyja szintén Magyarországon volt. Mindketten folyamatos kapcsolatban voltunk a fiunkkal, az edzőkkel és az orvosokkal. Talán nem kell magyaráznom egy szülőnek se, hogy milyen érzés, amikor 1500 kilométerre vagy az idegen környezetben altatásra váró gyerekedtől." MP ezúttal tökéletesen kommunikál. Mi több: jómagam, aki a kezdetektől fogva fikázom (mindig alappal), életemben először most látom igazán emberinek és szimpatikusnak. Facebook-posztjának zárása különösen elegáns: "Orbán propagandistáinak pedig azt kívánom, hogy az ő gyerekeik is sorra nyerjék a nemzetközi tornákat és soha ne szenvedjenek súlyos sérülést." Baszki, így nyilatkozik egy értelmes politikus, aki szeretne szerethetőnek mutatkozni. Számomra ezúttal sikerült megmutatnia a benne élő, eleddig jó mélyre temetett kultúrembert.

Szóval, Pesti Srácok és többiek, akik beleálltatok ebbe a hülyeségbe (az okosabbak már törölték is posztjaikat), ez most csúnya öngól volt. A magam részéről továbbra sem váltam MP-rajongóvá (mert nincs programja, nincs stábja, és Manfred Weberhez való dörgölőzése semmi jót nem ígér), de életemben először megláttam benne, hogy képes a helyes kommunikációra. Életemben először tapasztalom, hogy nem a nyers gyűlölet, nem a folyamatos támadás igénye hajtja, hanem valódi politikushoz méltó eleganciával kezeli a helyzetet. Ebben az apró csatában most Magyar Péter vált szentté, és a kormányoldali média gonosszá. Nem kéne naggyá tennünk. 

A minap rákerestem Noam Chomsky tízparancsolatára, amely a hatalmi manipuláció eszközeit gyűjti pazar csokorba. Fura módon az első találat, amit a Google felhoz, a Tisza Párt egyik Facebook oldalára, a Talpra Magyarok Közösségéhez kalauzol. A posztoló (aki szimplán felsorolja a tíz pontot) és a kommentelők valamiért abba a groteszk álomvilágba ringatták magukat, melyben Orbán Viktor a gonosz manipulátor, míg politikai ellenfelei jóságosak, szentek, egy jobb világot építők. A hozzászólások remekül tükrözik a tiszások általános szellemi szintjét: "És ezt mind szóról szóra be is tartják!"; avagy "Tökéletesen csinálják sajnos!"; illetve a kedvencem: "Orbán = Rákosi".

Ha valaki nem ismerné Chomsky tízparancsolatát (állítólag nem is tőle származik, de ez most mindegy, így híresült el), annak álljon itt a felsorolás, csupán a címszavak erejéig:

1. Figyelemelterelés másod- és harmadrangú problémákkal.
2. Álproblémák - álmegoldások.
3. Veszélyérzet, pánikhangulat keltése.
4. A kudarcok félremagyarázása fals jövőképpel.
5. Az embereket le kell szoktatni a következetes gondolkodásról.
6. Az emberek érzelmeire kell hatni.
7. Elbutítás. Az embereket tudatlanságban kell tartani.
8. Ál-valóság kialakítása.
9. Bűntudatkeltés, megbélyegzés.
10. Tömeges nyilvántartás és elemzés.

Ha végigtekintünk e listán, két dolgot azonnal érzékelni fogunk. Az egyik, hogy valójában nem tíz különböző manipulációs eszközt látunk. Az első három pont lényegében ugyanazt a témát járja körül, ahogyan az 5-8. pontok is egyetlen gondolatot részleteznek. A másik, hogy nincs ezekben semmi új; a 20. század összes diktatúrája így járt el. Hitler már 1924-ben leírta mindezt a Mein Kampf című művében.

Ami azt illeti, akár végig is mehetnénk mind a tíz ponton, egyesével megvizsgálva, hogy vajon az Orbán-kormányt, avagy a globalista Brüsszelt, illetve helyi képviseletüket, a Tisza Pártot jellemzi inkább e csalárd, hazug, népbutító attitűd. A média szerepére a 3. és a 8. pont is kitér. Elmerenghetnénk azon, hogy vajon Magyarországon teljesebb-e a sajtószabadság, ahol bárki bármit leírhat, megjelentethet, avagy Nyugat-Európában, ahol már egy mezei Facebook-poszt is elég ahhoz, hogy rendőrök vegzálják a polgárt, vagy akár büntetőeljárást indítsanak ellene. De megemlíthetjük az emberek tudatos elbutítását is, amely a kontinens nyugati felén igen eredményes: a középiskolai PISA-mérések döbbenetes mértékű zuhanást mutatnak, miközben Magyarországon nincs számottevő változás. Az európai visszaesésben nyilván a bevándorló-hátterű gyerekek eredményei is markánsan megjelennek, no de a migráció támogatása is egy olyan eszköz, amely - sok egyéb nemtelen cél mellett - az általános elbutítást is szolgálja. Persze elég lenne csupán a nyugati politikusokon végignéznünk, hogy lássuk, mennyire kezd leépülni a világ. Liz Truss, Annalena Baerbock, Daniel Freund... A Tisza Párt politikusai és aktivistái tökéletesen illeszkednek ezen európai trendbe. Ahogy utóbbiak Kollár Kingát védték Sopronban a Mandiner újságírójától - infantilis módon tapsolva, skandálva, hogy "hazudik a tévé" -, azon szerintem még egy érettebb óvodás is elszégyellte volna magát.

Hogy e poszt ne nyúljon túl hosszúra, koncentráljunk csupán egyetlen pontra, a másodikra. "Nemlétező fenyegetések tömkelegét kell az átlagemberre zúdítani, amelyek miatt aggódni, később szorongani kezd. Mindig vannak megoldások, csak valahogy az alapprobléma nem kerül terítékre, és kiderül hogy ismételten csak egy háború lehet a megoldás." Az Orbán-kormányt gyakran éri a vád, hogy nemlétező fenyegetésekkel operál. Legtöbbször a bevándorlást említik, amely a kritikus hangok szerint csupán álprobléma. A Bundestagban ezt másképp látják: "A biztonsági helyzet Németországban katasztrofális. A bűncselekmények száma történelmi csúcsot döntött, az erőszakos bűncselekmányek száma meghaladja az évi 197 ezret. A késes bűncselekmények száma robbanásszerűen megnőtt, naponta 71 késes támadás történik hazánkban, vagyis minden húsz percben egy. És az iszlamista terroristák egyre gyakrabban csapnak le hazánkra, amint azt Mannheim és Solingen is bizonyítja, és egyre több ártatlan polgárt ölnek meg. Szeretném világossá tenni, hogy amit itt tapasztalunk, az egy totális államcsőd." Vagyis amivel Orbán riogat, az nagyon is valós probléma, melyet eddig - köszönhetően a kormány szigorú bevéndorláspolitikájának - egyelőre sikerült távol tartanunk. Nos, ehhez képest mivel ijesztgetik a népet Magyar Péter párttársai Nyugat-Európában? Novemberben Svédország minden háztartása megkapta azt a tájékoztató füzetet, amely egy esetleges háború esetére ad tanácsokat. A múlt hónapban az Európai Bizottság kihirdette: 72 órára elegendő élelmiszer-tartalékkal kell rendelkeznie a kontinens minden polgárának, figyelembe véve a háborús fenyegetettséget. Számos országban a családok bunkerépítésbe kezdtek és háborús védekezésre készülnek... Továbblépve azon, hogy az atomfegyverek korában mindez csupán értelmetlen bohóckodásnak tűnik, mégis: mi az a veszély, amivel a nyugati politikusok riogatnak? Miféle háború fenyegeti az Unió polgárait, hacsak nem mi magunk kezdeményezünk ilyet? Miféle ostoba játékot űznek Európa lakóival??

Teljesen nyilvánvaló, hogy a politikai szekértáborok egyike sem szent. Mindkét oldal megragad minden kommunikációs lehetőséget, amellyel a saját üzenetét, propagandáját hirdetheti, népszerűsítheti, sokszor akár primitív, manipulatív módokon. De azért az nagyon nem mindegy, hogy a hatalom miféle proplémákról kívánja elterelni a figyelmet, miféle alternatívát kínál helyette, valamint hogy mennyire ferdíti el a valóságot. A gazdasági nehézségek megoldhatók; a közszolgáltatások javíthatók; a botrányt okozó politikusok leválthatók; a korrupció mérsékelhető - ha egy kormányzat a kommunikáció szintjén ezeket söpri a szőnyeg alá, az talán bocsánatos bűn. Ezzel szemben a migráció és a háború visszafordíthatatlan károkat okoz - ezek egyike sem játék, így mindenképpen őszinte beszédet kívánnak. Az sem lényegtelen, hogy mi a fedőszori. Bulvár? Pride? Könnyű patáliák? - Mit ártunk vele? A korlátlan migráció veszélyeinek bemutatása? - Miért ne tennénk? No de egy olyan háborúval fenyegetni, amely csupán az idióta nyugati politikusok háborodott elméjében él - ez vétkes felelőtlenség. Szóval: egyik fél sem makulátlan, de azt azért aligha állíthatjuk, hogy csalárdság tekintetében egy ligában fociznak.

Oké, tudjuk mindannyian, hogy nem az. Magyar Péter nem az a srác, aki a házibulik központi figurája lenne. Még csak nem is az, akivel szívesen indulnánk éjszakai nővadászatra. Egyszerűen hiányzik belőle valami, amitől szerethetővé, vonzóvá tudna válni. Ezt még szektájának tagjai is pontosan érzik. Ha Orbán-gyűlöletük nem lenne minden másnál erősebb, MP soha semmivel nem tudná egyben tartani őket. Éppen egy esztendeje, hogy megírtam első posztomat az ellenzék új messiásáról, s már akkor is nyilvánvaló volt, hogy ebbe a fiúba nem sok karizmatikusság szorult. De akkor még nem tudatosult bennem, hogy karakterével mik a fő problémák. Csak mostanság áll össze, miket hiányolok igazán.

 MEGJELENÉS

Nem vitás, hogy Magyar Péter jóképű srác. Nincs súlyfeleslege; remekül állnak rajta a karcsúsított ingek és zakók. A frizurája is mindig kifogástalan; haja sűrű és még csak a halántéka őszül. Lehetne pár centivel magasabb, de legyen ez a legnagyobb hibája! Megjelenésében Orbán Viktort biztosan veri, de a korábbi messiás-jelölteket is. Egy biztos: a hiba nem a fizikai adottságaiban keresendő.

AUTENTIKUS VISELKEDÉS ÉS KOMMUNIKÁCIÓ

Az autentikus viselkedés és kommunikáció alapja, hogy az ember képes saját magát adni. Nem próbál másnak mutatkozni, mint aki valójában; nem kíván megfelelni külső elvárásoknak. Őszinte, hiteles és következetes. Magyar Péter e téren jó nagy bajban van, ugyanis - leszámítva a hisztijeit és őrjöngéseit - szinte sohasem mondhatja azt, amit gondol. Nem beszélhet a háborúról, Ukrajna uniós tagságáról, a Pride-ról, a bevándorlásról. Egyszerűen azért, mert pártcsaládja nem tűri a józan álláspontokat; a magyar választók többsége viszont a különböző őrültségeket utasítja el. (A patrióta tábor világszerte lényegesen jobb pozíciót élvez, hiszen büszkén és bátran mondhatja azt, amit csak szeretne; gondolatai visszhangra találnak a választópolgár lelkében.) A Tisza Párt soha a büdös életben nem fog választásokat nyerni, ha képtelen rá, hogy a Fidesz-szimpatizánsokat megszólítsa, márpedig progresszív üzenetekkel ez aligha lehetséges. Így aztán marad a sunnyogás, ami borzasztó idegen minden karizmatikus embertől. Pedig MP alapvetően értelmes, jól kommunikál, még az angollal is elboldogul. Itt sem az adottságaival van baj.

MAGABIZTOSSÁG

A karizmatikus emberek magabiztosak, de nem arrogánsak. Látszik rajtuk, hogy tisztában vannak a saját értékeikkel, képességeikkel és nem félnek kockázatot vállalni. Érezni rajtuk, hogy nyugodtak, kiegyensúlyozottak, a legkevésbé sem frusztráltak. Önbizalomban Magyar Péternél sincs hiány, viszont nála az arrogancia is vastagon megjelenik; igazán bicskanyitogató figura. Nyilvánvalóan frusztrált, ideges és kiegyensúlyozatlan - azonnal elgurul a gyógyszer, ha bármi kellemetlenség éri. Ez egyértelműen rombolja az imidzsét, mi több: arról árulkodik, hogy alkalmatlan a vezetői szerepre.

ELEGANCIA, STÍLUS, DIPLOMÁCIA

Politikusként valódi kötéltáncot jelent megtalálni a középutat a tiszteletet parancsoló, kifinomult, kiváló modorú államférfi és a nép egyszerű gyermeke között. Orbán Viktornak ez sikerült; ő mindig úgy beszél a hallgatóságához, hogy az még egy akadémikus számára is elfogadható, miközben a lakótelepi proli is érti. Magyar Péter soha meg sem próbált elegáns maradni; tudatosan játssza a legradikálisabb Orbán-gyűlölő szerepét. Ez kiváló stratégia ahhoz, hogy pár százezer igénytelen, balos szavazót maga mellé állítson, ám ha nem változtat, valószínűleg egy életre lemondhat arról, hogy komolyan vehető államférfiként tekinthessünk rá. A prosztó viselkedés rendszerint a földig rombol minden karizmatikusságot.

EMPÁTIA

A karizmatikus emberek képesek megérteni mások érzéseit, és empátiát mutatnak irántuk. Az emberek érzik, hogy valóban érdeklik őket, hogy figyelnek rájuk és értékelik őket. Ez a figyelem és tisztelet általában erős kapcsolatokat épít. Magyar Pétertől eddig főként olyanokat hallottunk, hogy nem bírja az öregeket; a híveinek büdös a szájuk; képviselőtársai pedig agyhalottak. Nyilvánvalóan nárcisztikus alkat, akit önmagán kívül nem sok minden érdekel. Az empátia egy olyan karizma-elem, amely az ő esetében igen-igen gyenge lábakon áll.

POZITÍV ENERGIA

A karizmatikus emberek jellemzően pozitív energiát sugároznak. Lelkesek, képesek inspirálni másokat. Én ezt sosem érzékeltem Magyar Péter személye kapcsán. Hallottam már egyszer-kétszer, hogy szeretetről és békéről beszélt, de ezek a mondatai minden esetben hamisan csengtek. A bosszú, a leszámolás, a politikai ellenfelek bebörtönzésének szándéka - ezek valahogy jobban rímelnek arra a féktelen gyűlöletre, amit ez az ember áraszt. Persze nehéz úgy pozitív energiát sugározni, amikor minden mondata károgás. Nehéz emelkedettnek megmaradnia annak, aki mindent szaroz, aki képtelen bármiféle értéket és teljesítményt elismerni, amely politikai ellenfeléhez kötődik. Talán még emlékszünk Medgyessy Péter megmosolyogtató karakterére. 2002-ben úgy lett miniszterelnök, hogy kampánya során mindvégig elismerően nyilatkozott elődje munkájáról. Ebben kétségkívül volt elegancia, volt konstruktivitás és meg is lett a gyümölcse. (Arról most ne beszéljünk, hogy e konstruktivitás csupán a szavak szintjén mitatkozott meg; kormánya szinte mindent tönkretett abból, amit az első Orbán-kabinet felépített.)

SZENVEDÉLYESSÉG

Az elmúlt egy év során végighallgattam MP néhány szónoklatát. Amikor valódi, negatív érzelmek mozgatják - gyűlölet, megvetés, bosszú -, rendszerint képes a szenvedélyességre. Ám ahogyan semleges, vagy pozitív témák kerülnek elő - pártprogram, történelmi múlt, hazaszeretet - többnyire úgy beszél, mint egy élettelen gép, vagy legfeljebb mint egy hírolvasó. Márpedig egy karizmatikus politikus sohasem keltheti döglött hal benyomását. Természetesen érthető a szónok hideg élettelensége, ha a téma közhelyes, elcsépelt, avagy a személyiségétől idegen. A hazafiság felvett póza borzalmasan áll annak, aki tálcán kínálja az ország szuverenitását a birodalmi elit számára. Itt lehetünk megértőek: ezt még elbábozni is nehéz. Próbált már szavalni is - teljesen alkalmatlan rá. Néha dalra fakad, ez talán még kínosabb. A jó hír számára annyi, hogy mindez tanulható, fejleszthető. Talán hű cimborája, Nagy Ervin foglalkozhatna vele egy keveset, hátha ragad rá valami. Még egy szociopata is képes érzelmeket mutatni, ha megtanítják rá.

HUMOR ÉS MOSOLY

Csupán az elmúlt napok során esett le, hogy miért nem tudok azonosulni ezzel a fiúval. Hogy miért olyan rideg, távoli és idegen számomra. Végigpörgetve az elmúlt egy esztendőben tett megszólalásait, interjúit, azt látjuk, hogy Magyar Péter híján van minden humorérzéknek. Egyszerűen képtelen vagyok felidézni tőle bármit, ami csak egy kicsit is vicces lett volna. Márpedig ennél fontosabb karizma-elem aligha létezik. Magamban azon tűnődöm, annak idején miként tudta levenni a lábáról Varga Juditot. Vagy egyáltalán bármelyik nőt, akinek lelke van. Világos, hogy az üresfejű, lelketlen plázacicák beérik egy humortalan szociopatával, de egy Varga Judit?? Ami engem illet: soha nem barátkoztam olyanokkal, és soha nem is szerettem bele olyanokba, akiktől idegen a szellemesség. Nem is bízom bennük. Mindeközben végignézek a Fidesz politikusain és holdudvarán: tucatnyi jó humorú fickót látok. Orbán például mindig csillogóan szellemes. Bayer Zsolt, Kósa Lajos, Deutsch Tomi... csupa vidám fickó, akikkel fél percig nem unatkozna az ember. De még csak nem is kell a kormánypártra mutogatni. Kuncze Gáborról, vagy Horn Gáborról például sok rosszat el lehet mondani, de hogy van humoruk, az aligha vitás. Magyar Péter azonban még mosolyogni se nagyon tud. Pedig ez csupán szokás kérdése. Ha valóban megnyerővé kíván válni, ez volna az első és legfontosabb. A színészi játékhoz hasonlóan ez is tanulható, még akkor is, ha életének első 44 éve jellemzően mosolytalanul telt. Stand up komikus valószínűleg sosem válik belőle - a humorérzék már jóval nehezebben fejleszthető.

***

Tudjuk: vakok közt félszemű a császár. Magyar Péter kifejezetten értelmesnek tűnik Fekete-Győr András mellett; imponálóan energikusnak hat Karácsony Gergellyel összevetve és egészen épelméjűnek látjuk, ha Márki-Zay Péter az összehasonlítási alap. De mindez csak arra elég, hogy a házibajnokságot behúzza, ezt pedig már régen elérte: messze ő a legjobb messiásjelölt. Az O1G tábornak bőven elég az, amit jelenlegi szintjén nyújtani képes. Azonban ha valóban megnyerő, vonzó, karizmatikus politikussá kíván válni; ha az ország egészét szeretné megszólítani, ahhoz még piszok sokat kell fejlődnie.

Lassan tizenöt éve azt hallgatom, hogy ez az ország egy pokol, ahonnan mielőbb le kell lépni. Az újságok megírják, hogy nincs sajtószabadság; a tüntetők arról szónokolnak, hogy nincs gyülekezési szabadság; a budai villák milliárdosai pedig hisztiznek, hogy nyakunkon a megélhetési válság...

Én értem azt, hogy az idióták addig hergelik magukat, amíg valóságként nem látják mindazt a szörnyűséget, melyet maguk találtak ki. De azért nekünk, józanoknak kéne pár fogódzkodó, amely a tényekben gyökerezik.

KIVÁNDORLÁS

Az EU GDF statisztikái szerint az egész régiót tekintve a magyarok boldogulnak a legjobban a saját hazájukban. Az itthon születettek csupán 4%-a él másik országban, szemben a csehekkel, ahol ez az érték 9%, illetve a lengyelekkel, ahol 11%. Még Ausztriából is többen vándorolnak ki (6%). Ukrajnát talán nem sportszerű összehasonlítási alapként tekinteni, de Bezzegromániát feltétlenül: itt 18% az elvándorlási arány. A Baltikumban sem jobb a helyzet: mindhárom országban 16% feletti a távozók aránya. Európa nyugati felében sem gondolja mindenki úgy, hogy a saját szülőföldje jelenti a Kánaánt; Írország szülötteinek 16%-a, a portugáloknak pedig 26%-a döntött a kiköltözés mellett.

KÖZBIZTONSÁG

Sokat elárul a társadalom közérzetéről, hogy az érintettek mennyire érzik biztonságban magukat ott, ahol élnek. A francia Ipsos februári felmérése szerint a magyarok 7%-a tart attól, hogy bűncselekmény, vagy erőszak áldozata lesz. Szerintem ez aggasztóan magas szám, mindazonáltal érdemes összevetni Európa más országainak adataival. Belgiumban ez az érték 25%, Németországban 36%, Franciaországban 38%, Svédországban pedig - ó, az isteni Svédországban, a jóléti társadalmak példaértékű gyöngyszemében - 65%. Ha semmi más adatot nem néznénk, már ez az egy is mindent elárul arról, mit jelent valójában az ÉLHETETLEN jelző.

ISZLÁM

Azt értem, hogy a neomarxisták, progreszívek, mindenszaristák gyűlölik a keresztény vallást. De hogyan szerelmesedtek bele az iszlámba? Ha találunk a kereszténységben visszatetsző vonásokat, úgy azok sokszorosan megjelennek az iszlámban. Egy türelmetlen, kirekesztő, patriarchális, homofób, bigott és erőszakos vallást látunk, amely ráadásul megszállottan terjeszkedni is kíván. Tényleg erre vágyik a nyugati ember? Úgy tűnik, a térítő szándék sikeres: Európa már most tele van a mecsetekkel. Közép-Európa az egyetlen aprócska sziget az iszlám nyugati, déli, és keleti tengerében. (Magyarországon mindössze nyolc mecset található, a harmad akkora területű Belgiumban száznál is több.) Ha van valami, ami igazán élhetetlen, úgy számomra a muszlim világ feltétlenül az.

 VAGYON

"A kontinens legszegényebb országa vagyunk." - károgja nap mint nap az ellenzéki oldal. Nem érdekes, hogy köszönőviszonyban sincs a valósággal, de épp elég pocsékul cseng, így aztán újra és újra előhúzzák. Világos, hogy Nyugat-Európában magasabbak az átlagkeresetek és többet is fogyasztanak. A jólétet azonban nem csupán ez határozza meg, még akkor sem, ha pusztán gazdasági szempontokat tekintünk. A megtakarítások mértéke, a felhalmozott vagyon legalább ilyen számottevő tényező. Az Eurostat adatai szerint az öreg kontinensen Svájc lakossága mutatja a legnagyobb megtakarítási hajlandójágot 22%-kal, Magyarország pedig 19%-kal a harmadik az Unióban, Csehország (19,44%) és Németország (19,29%) mögött. Szlovákiában ez az érték 7,2%, Lengyelországban 2,5%, Bezzegromániában pedig mínusz 6,76%.

Nem lényegtelen az sem, hogy a magyarok 91,3%-a saját tulajdonú ingatlanban él. Ausztriában mindössze 55,3%, Németországban 50,4% rendelkezik saját házzal/lakással. Értem én, hogy sokféle életstílus létezik. Értem azt is, hogy akinek van néhány olajkútja, az akár lakhat szállodában is egész életében. De ettől még tény, hogy az átlagember számára semmi sem jelent akkora anyagi biztonságot, mint a saját lakás és félretett, befektetett pénz. Értem azt is, hogy a neomarxista gyökerekkel bíró, zöld-progresszív irányzatok gyűlölik a magántulajdont és helyette a bérleti konstrukciókat javasolják. Csak azt magyarázza egyszer el nekem valaki, hogy mennyivel lesz kisebb az ökológiai lábnyomunk, ha valaki másnak a lakását használjuk. Továbbá: mennyivel kíméljük jobban a környezetünket azzal, ha fogyasztunk, szemben azzal, ha megtakarítanánk?

ADÓPOLITIKA

A Heritage Foundation legfrissebb jelentése szerint az EU-n belül Magyarország a harmadik helyen áll a legkedvezőbb adózási feltételeket összegző listán. (Ebben minden adóteher szerepel.) Az SZJA nálunk egységesen 15%, Németországban, Franciaországban és Svédországban akár a 45%-ot is elérheti. A társasági nyereségadó nálunk 9%, Németországban 15%, Franciaországban 25%, Svédországban 20,6%. Közép-Kelet-Európában sincs valódi versenytársunk e téren: a visegrádi országokban ennek mindenütt több mint a kétszerese. Számos nyugat-európai országban vagyonadóval is sarcolják a polgárokat, nálunk ez az adóforma nem is létezik. Magyarországon maradva említést érdemel még a 25 év alattiak adómentessége; a családi adókedvezmények rendszere, továbbá a többgyermekes anyák teljes jövedeleadó-mentessége. Nem túlzás azt állítani, hogy hazánk igazi adóparadicsomnak számít az Unióban.

KÖZPÉNZ

Mészáros Lőrinc, Tiborcz István, Matolcsy Ádám... ezek nem azok a nevek, amelyek jól csengenek és a Fidesz népszerűségét javítják. Valójában az egyetlen vádpont, amelyet 15 éve folyamatosan hallunk, az a korrupció; az ellenzék nem is igen tud egyéb szempontot megfogalmazni a kormánnyal szemben. (Nehéz is, ha a kabinet az ország népét folyamatosan szondázva, annak akarata szerint működik.) Bár a valóságtól ez igen messze áll, az egyszerűség kedvéért képzeljük el azt, hogy a Fidesz végtelenül korrupt és alapvetően a közpénzek lenyúlására hajt, miközben a globalista oldal idehaza és külföldön is ártatlan, csupa szentekből áll; ilyen büntetőügyeik soha nem is voltak. Ha ez így volna, akkor is azzal kellene szembesülnünk, hogy az adófizetők pénzét kitalicskázzák, s nem az állampolgárokra, hanem vadidegenekre költik. Nyugat-Európa országai az elmúlt tíz esztendő során jelentős összegeket - költségvetésük 1-3%-át - fordították a bevándorlók élelmezésére, szállásolására, szociális ellátására. Az utóbbi három évben minden mozdítható pénzt Ukrajnára költenek, még úgy is, hogy Zelenszkij a kapott támogatások felével egyáltalán nem tud elszámolni. Akár eladósodni is hajlandóak, csak hogy Kijev minden óhaja teljesüljön. A hazai ellenzék is beállt a sorba: a Tisza Párt EP-képviselői minden Ukrajnát támogató előterjesztést simán megszavaznak. A kérdés innentől kezdve csak az: kinek jobb, ha a közpénzekből a migrációt, a háborút, az ukrán korrupciót hizlaljuk, szemben azzal, ha a hazai oligarchák tennék zsebre? És ne felejtsük, e költői felvetés is arra az illúzióra épül, hogy a globalista oldal makulátlan, a tolvajok mind a patrióták padsoraiban ülnek.

ÉLELMISZER-BIZTONSÁG

Múlt héten az Európai Parlamentben két olyan jelentés is napirendre került, amely a génmódosított technológiák térnyerését ösztönzik. Ezeket a Tisza Párt képviselői is megszavazták. A Néppárt dominálta Európai Bizottság már évek óta azt sürgeti, hogy legyenek könnyebbek az új típusú génmódosításokra vonatkozó engedélyezési eljárások. A probléma abban áll, hogy a tudományos léptékkel mérve is gyors fejlődés következtében még közel sem volt elég idő a potenciális veszélyek és hosszú távú hatások kivizsgálására. Alig ismerjük a GMO-k emberi egészségre és a környezetre gyakorolt hatásait. Amitől a szakértők a leginkább tartanak: antibiotikumrezisztencia, mérgező és allergén hatások. Ma még nem tudni, hogy az EU - az ukrán mezőgazdaságot támogatandó - miféle őrültségekre hajlandó, ám az biztos, hogy Magyarország nem száll fel erre a vonatra. Nálunk még szempont az, hogy ne mérgezzük meg a lakosságot, ha nem muszáj.

***

Természetesen mindenki úgy érez, ahogy akar, ahogy az indulatai és szenvedélyei diktálják. Aki gyűlöli Orbánt, annak Magyarország akkor is élhetetlen hely volna, ha a Fidesz a Kétfarkú Kutyapárt javaslatára bevezetné az ingyen sört és az örök életet. És pesze egy csapásra élhetővé válna, ha bárki más ülne a miniszterelnöki székben - legyen bár tehetségtelen, ostoba, hazug, vagy őrült, a legkevésbé sem számít. De akiben maradt még némi józanság, és hajlandó egy pillantást vetni a valóság adataira, az nem mondhat mást: gyengécske, április elsejei tréfa csupán, hogy hazánk élhetetlen hely volna.

Ismerjük a kezdeteket. A Pride mozgalom gyökerei 1969-re nyúlnak vissza, amikor a Stonewall-lázadások zajlottak New Yorkban. A Stonewall Inn nevű bárban, ahol akkoriban az LMBTQ közösség tagjai gyűltek össze, a rendőrség razziát tartott, ami végül heves ellenállásba torkollott. Ezután, június 28-ától kezdődően több napon keresztül tartó demonstrációk indultak, amelyek a melegek jogaiért és egyenlőségéért folytatott küzdelmet hirdették. Az első Pride felvonulásokat az ezt követő években tartották meg, először 1970-ben New Yorkban, a Stonewall-lázadás évfordulóján. Később más városok is követni kezdték a példát. Ekkortájt még csupán a jogegyenlőség kiharcolását célozták, melyhez minden jóérzésű ember szívesen csatlakozik. Ma már azonban ezen rég túl vagyunk. A civilizált országokban - hazánkban is - mindenki azt szeret, akit csak akar, senki sem büntethető a másságáért. Ám a baloldali mozgalmak közös jellemzője, hogy sosem képesek leállni, miután elérték céljaikat. Ahogy a szociáldemokrácia megvalósult, másnap már a kommunizmust erőltették. Ahogy a nők egyenjogúakká váltak, rögtön meghirdették a férfiak kiherélését. Ahogy a feketék felszabadultak a rabszolgaságból, azonnal kvótákért kezdtek kiáltani. És ugyanígy: ahogy a melegek szabadon szerethettek, aktivistáik pillanatokon belül már azt követelték, hogy életmódjukra normalitásként, sőt ünnepelendőként tekintsen a világ. 

Látjuk, mi történik a vallásokkal. Jézus három éven keresztül tanította az övéit; példabeszédeit, gondolatait le is jegyezte, meg is őrizte a világ. Csak magasról tesz rá. Létrejön egy vallás, annak ezernyi rituáléjával - s egy idő után már senki sem foglalkozik azzal, mi is volt az alap, amire az egész épült. Jézus arca, neve és keresztfája minden hívő elméjében élénken él, ám a tanítása kiüresedik, feledésbe merül, vagy rosszabb esetben eltorzul a vallási vezetők közvetítése által. Pontosan ugyanezt látjuk a woke-progresszióval, s annak ünnepi eseményével, a Pride-dal is. A különbség csupán annyi, hogy az előbbi évezredek óta formálódik, míg az utóbbinak elég volt pár évtized, hogy tökéletesen kiforduljon önmagából.

Ahogyan a különböző vallások közönsége is több, viszonylag jól elkülöníthető csoportra tagolódik, pontosan ugyanezeket a szekciókat látjuk a Pride-on vonulók között is.

 VAKHITŰEK

A vallások attól válnak vallássá, hogy irracionális, megkérdőjelezhető, sok esetben egymással élesen szemben álló értékeket és dogmákat képviselnek. (Ami nem ilyen; ami racionális, megkérdőjelezhetetlen és konzisztens, azt tudományos igazságnak nevezzük.) Ahhoz, hogy valaki egy ilyen következetlen és zavaros mémkomplexet csont nélkül benyeljen, muszáj vakhitűnek lennie. Például annak, aki rokonszenvez Jézus tanításaival, aligha könnyű elfogadnia az Ószövetség sokszor primitív és barbár világlátását. Hasonló a helyzet a woke-progresszió kapcsán is, elég, ha csak az LMBTQ és az iszlám együttes dédelgetését említjük. Rendre kiátkozás a sorsa azoknak a józan melegeknek és leszbikusoknak, akik felhívják a figyelmet a szexuális kisebbségekkel szemben tanúsított gyilkos türelmetlenségére a radikális muszlimok részéről. Maga a Pride sem számít biztonságos eseménynek; Londonban, Kölnben és Jeruzsálemben is előfordult már muzulmánok és felvonulók közti komoly incidens.

ELMEBETEGEK

Látjuk a különböző riportvideókat és TikTok felvételeket a Pride-ról, az egyéb balos politikai megmozdulásokról, tüntetésekről, valamint a legutóbbi amerikai elnökválasztás utóéletéről. Egy közös karakter minden rövidfilmben megjelenik: az ideggyenge, visító, ordító, hisztiző fiatal. Egészen döbbenetes, hogy mennyien vannak. Vasárnapi műsorában Bayer Zsolt felidézi nagyszüleink és szüleink kálváriáit, a 20. század összes borzalmát. Hozzájuk képest már a mi életünk is könnyű sétagalopp, pláne a mai fiatal generációé. "Életében nem fázott. Nem éhezett. Nem élt diktatúrában. Fogalma nincs semmiről. Nincs emberhez méltó gondja. És ahogy itt ordít, na ez az, amiben tényleg minden benne van. Az égadta világon minden. És szerencsétlen, mert se agya, se lelke, tényleg meg van győződve arról, hogy ő viseli a vállán a világ minden gondját." Tökéletes látlelet, kár is hozzátenni bármit. Persze a Pride közönségét nem csupán az ideggyenge hópihék adják, látunk számos egyéb pszichológiai esetet is. Átmeneti nemi identitászavar - így nevezik azt a rém szerencsétlen állapotot, amely számos tinédzsert jellemez, akiknek többsége idővel kinövi a kamaszkori elmebajt. Hormonális változások, önértékelési és beilleszkedési zavarok, társadalmi elvárások - ezernyi oka lehet az ifjúkor nyomorának. Még emlékszünk rá, nem volt olyan régen. Persze a legtöbben mindig is pontosan tudtuk, hogy melyik csapatban focizunk, ám úgy tűnik, ez nem mindenkinél ilyen egyértelmű. A lényeg az, hogy a legtöbben kinövik, és a felnőttkorba már a biológiai nemüknek megfelelő identitással lépnek. Addig is: a vallás elégséges biztonságérzetet adhat a gyengéknek, neuraszténiásoknak, bizonytalanoknak. Jómagam elég sok keresztény közösségben megfordultam, a többsége tele volt az effajta lúzerekkel. Természetesen az új vallás is bejelentkezett értük.

FARIZEUSOK 

Léteznek nem kevesen, akik számára a vallás nem több, mint üres formalitás; kínos, vélt kötelesség. Mint a kényelmetlen szmoking, amit az operabálon viselnek. Megjelennek karácsonykor az éjféli misén, húsvétkor a körmeneten, hogy mindenki lássa, milyen tisztességes emberek valójában. De ennyi. A 21. században már a woke-progresszió is azzá a vallássá vált, amelynek táborában vastagon megjelennek a képmutatók, a jóemberkedők. A Pride-on vonuló nagyvállalati vezetők, politikusok és egyéb közéleti szereplők számára egyetlen dolog számít. Megmutatni magukat, hogy mindenki jól lássa: ők is a mainstream felekezet hívei. Megvan a fotó, jól látszanak, ki lehet posztolni, ezzel le is tudták kínos kötelességüket. Innentől nem szólhat senki egy szót sem, idén is megúszták a kiátkozást. A hozzám hasonló naiv lelkek szívesen elmagyaráznák nekik, hogy az effajta vallásosságnak nem sok értelme van; nem tesznek jót vele sem a lelküknek, sem a világnak. De felesleges volna. Hiszen ők csupán a feneküket próbálják védeni.

CINIKUS VALLÁSFORMÁLÓK

És végül elérkeztünk a boszorkánykonyhába. Ismerjük a kereszténység történetét. Tudjuk, hogy amennyiben Jézus tanítását tartjuk szem előtt, annak lelki-szellemi-erkölcsi-pszichikai gyógyulás a vége. "Legyetek tökéletesek!" - erre buzdít a Názáreti. Márpedig aki elindul a gyógyulás, a tökéletesedés útján, annak előbb-utóbb nem lesz szüksége külső segítségre, egyházra, vallási vezetőkre, sőt vallásra sem. Ez pedig végzetes forgatókönyv azokra nézve, akiket a hatalom éltet; akik uralkodni kívánnak a hívek lelkén és pénztárcáján. Nekik sohasem lesz céljuk a gyógyítás, ezért oly módon torzítják az eredeti tanítást, hogy a hangsúlyt eltereljék a lényegi fejezetekről. Így lett a kereszténység központi eleme a bűn (amely egyetemes), illetve a szenvedés (amely megúszhatatlan, s már-már üdvös is). Ha a hívek állandó bűntudatban és szenvedésben élnek, az gyakorlatilag bebetonozza a felekezeti vezetők pozícióját. Hasonló a helyzet a woke-progresszió pátriárkáival is. Ők sem abban érdekeltek, hogy a melegek békésen belesimuljanak a társadalom szövetébe. Számukra katasztrófa volna, ha véget érne a permanens forradalom, ha a homoszexuálisok többé nem éreznék áldozatnak magukat, s nem kívánnák görcsösen elhitetni a világgal, hogy ennél szuperebb létforma nem is létezik. Nekik konfliktus kell, káosz kell, áldozatok kellenek. Felkorbácsolt indulatok, provokáció, polgárpukkasztás. Ha a Pride egy szimpla, csendes, jellegtelen vonulás volna - amely jól szimbolizálná a meleg többségét: nem is látni rajtuk -, a kutyát sem érdekelné és villámgyorsan elhalna a mozgalom.

Húsvétkor az egyház kilép a templomok falai közül és egy-egy helyi körmenettel megmutatja magát a világnak. Egy hatalmas világünnep ősrégi rituáléját látjuk. Senki sem beszél arról, hogy a keresztények a jogaikért küzdenek - idehaza ennek nem sok értelme volna. Viszont mindenki szabadon eldöntheti, miként vélekedik e jelenségről: magáénak érzi, avagy valláskárosultak uncsi hagyományának látja. Mindkettő legitim álláspont, ahogyan a közbülső, semleges, közönyös ítéletek és vélemények is. A Pride ugyancsak egy vallási ünnep. Tiltani biztosan nem kéne. Még akkor sem, ha a hozzám hasonló hidegfejű liberálisok kiüresedett, eltorzult, az eredeti célját és jelentését rég maga mögött hagyó, provokatív bohóckodásnak látják.

Orbán Viktor már egy hónappal ezelőtt, az évértékelőjén belengette: a Pride szervezői idén ne is nagyon készüljenek... Akkor nagyon meglepett, hogy ez a mondata aratta a legviharosabb tapsot, miközben a közönség sorait a Fidesz és az ország krémje adta, nem a legsuttyúbb, homofób prolik. A héten a vonatkozó törvénymódosítás is elfogadásra került.

Kezdjük azzal, ami a legfontosabb: a gyülekezés, a tüntetés, a felvonulás, a véleménynyilvánítás szabadsága alapvető jog, ezt megcsonkítani semmiképpen sem üdvös. A Fidesz vezetői még jól emlékeznek a kádári gumibotokra a nyolcvanas évek végéről. Pont azért váltottunk rendszert 1990-ben, hogy a továbbiakban már minden szabadságjogunkkal élhessünk. Pont azért nem lesz Gyurcsányból soha többé meghatározó politikus, mert 2006 őszén brutálisan lépett fel a tüntetőkkel, ünneplőkkel, utcára sereglőkkel szemben. Ezt soha többé nem bocsájtja meg neki az ország. Orbán március 15-i beszédének központi gondolata: a magyar egy szabadságszerető nép. Ezzel mélységesen egyet lehet érteni. Azonban a szabadsághoz nem kizárólag a nemzet, de az egyén szintjén is ragaszkodunk. Nem csupán a birodalmi korlátokat, de a nemzetállami szigort sem viseljük el. A konzervatív oldal már csak azért is jól teszi, ha ragaszkodik a jó értelemben vett liberális attitűdjéhez, mert ha ténylegesen betiltja a Pride-ot, onnantól kezdve aligha lesz erkölcsi alapja a húsvéti körmenetek melletti kiálláshoz. Talán egy hívő embernek kissé meredeknek tűnik ez az összevetés, ám ha igyekszünk elfogulatlanok maradni, úgy nagyon is egymás mellé helyezhető a kettő. Sokan vannak, akik szerint a katolikus vallás is megrontja a gyerekek lelkét. Ők ezek után joggal tiltakozhatnának minden olyan vallási esemény alkalmával, amely a templom falain kívül történik. A legtöbben egy árva szót sem szólunk, ha a kormány nem engedélyez olyan utcai rendezvényt, amely valamely terrorszervezet melletti kiállást hirdet. De a Pride nem ilyen.

"A sokszínűség önmagában nem érték. A hányás is sokszínű. Ennyi." - így ír közösségi oldalán Deutsch Tamás. Tökéletesen igaza van. Egyetlen szavába sem lehet belekötni. És amikor a Pride-on vonulókat látjuk, a résztvevőkkel készített interjúkat hallgatjuk, joggal érezzük sokan, hogy elég beteg egy társaság. Az egyik lány transz férfinak vallja magát, majd a riport végén elmondja, hogy a férfiakhoz éppúgy vonzódik, mint a nőkhöz. Egy fiú női maskarában pózolva arról számol be, hogy ő - szíve szerint - nem férfi, de azért a szerelme egy lány. Azután érkezik két csajszi, az egyik pórázon vezeti a másikat. A velük való beszélgetésből kiderül, hogy agymosott fiatalok mezei polgárpukkasztása az egész. Csupa ártalmatlan őrült, akik nemsokára kinövik ezt a sok idiótaságot, hagyományos módon családot alapítanak és kiköltöznek a kertvárosba. Számomra megmosolyogtató, Deutsch Tominak hányinger, másnak bűnös eltévelyedés. Jogunk van hozzá, hogy így érezzünk, s ahhoz is, hogy ezt kimondjuk, leírjuk. Nekik meg joguk van ahhoz, hogy idióták, betegek, hányingert keltőek legyenek. Az ő dolguk. Egy egészséges lelkű gyereket, akit szeretetben nevelnek, ez az évi egy színes cirkusz aligha téríti le a normalitás útjáról. "Az egész életében öltönyben, nyakkendőben a stúdióban ülő Antal Imre egy ország kedvence volt, miközben mindenki tudta róla, hogy homokos. Ha bőrtangára vetkőzött volna, és egy szivárványszínű zászlót beletűzött volna a seggébe, és kiment volna az Andrássy útra, akkor jobban szerették volna?" - ez már Bayer Zsolt felvetése, és neki is sokszorosan igaza van. Egyrészt azért, mert a többség egyáltalán nem homofób - nem a szexuális hovatartozás lapján ítéljük meg embertársainkat (ahogyan Antal Imrét sem). Másrészt azért, mert rámutat: a Pride a legkevésbé sem segíti a melegek, transzok elfogadását, sőt provokatív szándéka miatt sokkal inkább ellenérzést kelt. Hitem szerint e polgárpukkasztó felvonulás csak árt a szexuális kisebbségeknek. Mi több: a cél nem is az elfogadás segítése, sokkal inkább a botrányokozás. De ez akkor sem a mi dolgunk. Ha akarnak, hát vonuljanak!

"Tilos az olyan gyűlés megtartása, amely a gyermekek védelméről szóló törvényben meghatározott tilalmat sért."  Ez áll a kedden elfogadott jogszabályban. "A visszaélések elkerülése érdekében e magatartásokat a módosítás szabálysértéssé minősíti azzal, hogy a szabálysértésért pénzbírság szabható ki az elkövetővel szemben." A mémek máris ömlenek: "Nyugodjon le mindenki a picsába, nincs betiltva a Pride, csak fizetős lesz..." Hogy ténylegesen mi lesz, majd meglátjuk. A magam részéről komoly összegben fogadnék, hogy az idén is megrendezésre kerül a Pride Budapesten. Továbbmegyek: abszolút békés és nyugodt esemény lesz. A parlament - elsöprő többséggel - megszavazott egy módosítást, ebből még következhet bármi. Valószínűleg hosszú lesz az alkudozás a szervezők és a BRFK között. Orbán egészen biztosan nem fogja kockáztatni, hogy Gyurcsány sorsára jusson egy ilyen hülyeség miatt. Majd elmondják: a szervezők garanciát vállaltak rá, hogy az esemény a gyermekvédelmi törvényben meghatározott tilalmakat teljes mértékben tiszteletben tartja. És ennyi.

Azt gondolom, igaza van mindazoknak, akik szerint az ellenzék megosztása az elsődleges cél. Magyar Péter komolyan meg van lőve, mert ismét egy olyan téma került terítékre, amelyben nem foglalhat állást. Ha kiáll a Pride mellett, azzal szavazókat veszít. Ha nem áll ki, azzal is, ráadásul még a szponzorait is... A Momentum és a DK azonnal rárepültek a témára - nekik persze könnyű, nincs semmi vesztenivalójuk. MP kapja is az ívet rendesen. "Ne féljetek!" - ez a TISZA Párt egyik fő szlogenje, a főnök ugyanakkor láthatóan fél elköteleződni, és saját hívei most először piszkálják is emiatt. Ráadásul Magyar Péter kifejezetten a fiatalokra épít - pont arra a demográfiai csoportra, amelynek a Pride a legtöbbet jelenti... szar ügy. Ilyen tekintetben ez abszolút jó húzás a Fidesztől. Hiszen nem csupán a TISZA szavazótáborát osztja meg, de közben a Mi Hazánk Mozgalmat egyre inkább maga mellé állítja. Toroczkaiék elég sok pozitív gesztust kapnak mostanában - ki tudja, talán szükség lesz rájuk 2026-ban...

Szájer József, Alice Weidel, Douglas Murray, Jörg Haider, Pim Fortuyn, Tormay Cécile - napestig sorolhatnánk a politikai jobboldal ismert homoszexuális szereplőit a jelenből és a múltból. Sosem zavart senkit, hogy a saját nemükhöz vonzódtak. Ostobaság a konzervatív oldalt homofóbiával vádolni. És ostobaság a magyarságot homofóbiával vádolni - mi már akkor toleráltuk a másságot, amikor Nyugat-Európában még bebörtönözték a melegeket. A Pride egy külön történet. Alapvetően a provokáció a célja. És ugyanígy: a betiltásának belengetése is provokáció. Kíváncsi vagyok, mi lesz a sztori vége. Nyáron meglátjuk.

Még háromnegyed hat sem volt, de mi már szép számmal gyülekeztünk a pálya szélén. Az előző társaság meccse még javában folyt, ám minket mindössze egyetlen játékos varázsolt el. Már azt nagyon bírtuk, hogy Fradi mezt viselt. Azt pláne, hogy remekül kezelte a labdát, parádésan cselezett és tökéletesen irányította csapatát. De ami a lényeg: a sok érdektelen húszéves srác között ő volt az egyetlen lány; ráadásul sprortszakmai érdemeinek észlelésén túl egy virgonc kis bombázót is megcsodálhattunk személyében. Már ennyi is elég lett volna, hogy valósággal megvaduljunk, s irgalmatlan hangorkánnal szurkuljuk végig a hátralévő perceket. Hatkor annak rendje s módja szerint befejezték a játékot, ám búcsúzásképpen az egyik csapattársa még beszólt, megjegyezve, hogy mennyire lekezelőek vagyunk... Jómagam rendszerint gyorsan és frappánsan reagálok, ám ekkor majdnem teljességgel lefagytam. Közöltem vele, hogy nem normális, de többre nem futotta, annyira el voltam képedve. Még percekkel később is azon kattogtam: létezik, hogy a mai fiataloknak ennyire át van mosva az agyuk?? Vagy csak mi futottunk bele egy különlegesen idióta brigádba? Nyilvánvaló, hogy gyerekesen-kamaszosan viselkedtünk, ami teljesen oké és vállalható. De lekezelően semmiképpen, már csak azért sem, mert őszintén tömjéneztük a kislány játékát. Lehet, hogy a bűnünk a szexizmus, hogy egyáltalán észrevettük a nyilvánvalót, a kakukktojást a csapatban? Valószínűleg persze sokkal egyszerűbb, ösztönösebb és zsigeribb a dolog. Az őszinte kommunkikáció minden bizonnyal így hangzott volna: "Az a lány hozzám tartozik. Ne nézz rá, ne szólj hozzá, ha kell, meg is verekszem érte." Természetesen ez is nevetségesen hatott volna, de ebben legalább lett volna élet. De így elmenekülni a politikai korrektség sűrű és ostoba ködébe...

Tavaly novemberben végeztek egy felmérést az Egyesült Államokban, azt vizsgálva, hogy a woke-ideológia harminc kulcskifejezését (safe place, patriarchátus, toxikus maszkulinitás stb.) mennyire ismeri, mennyire használja a felnőtt társadalom. Az aktív, rendszeres használat - mint ahogy azt sejteni lehetett - igen alacsony, a legtöbb új keletű, ostoba fogalom a megkérdezettek tíz százalékának sem szerepel a napi szókincsében. Komoly eltérés mutatkozott ugyanakkor a különböző demográfiai csoportok között. A feketék - válaszaik szerint - csaknem kétszer olyan gyakran alkalmazzák e kifejezéseket, mint a fehérek. Ugyanezt az arányt látjuk az életkor szerinti bontásban is: a 45 év felettiek között feleannyian használják a progresszív nyelvezetet, mint a fiatalok körében. Meghatározó volt az iskolai végzettség is: a diplomával rendelkezők woke-szókincse lényegesen gazdagabb. A kutatás egyetlen eleme sem különösebben meglepő. Sejtette mindenki, hogy a fiatalok agyát az oktatási intézményekben mossák. Ideologikus világlátást és szisztematikus mellébeszélést oktatnak számukra. Csak remélni merem, hogy idehaza még nem mindenütt ez a helyzet. A fiam barátait látva egyelőre nem aggódom nagyon; egészségesen szabadszájúak.

Igazán tanulságos volt végignézni J. D. Vance amerikai alelnök februári beszédét a müncheni biztonsági konferencián. A hallgatóságát szemmel láthatóan meglepte az őszinte beszéd; nyilvánvalóan hosszú évek óta elszoktak már ettől. A kívülállónak olyan érzése lehetett, mintha a nyolcvanas években járnánk a Varsói Szerződés egyik értekezletén, ahová valahogyan betévedt egy józan, nyugati felszólaló... Európának új, idegen és idegesítő ez az egyenes kommunikáció, hiszen tükröt tart; hiszen a J. D. Vance a saját ürülékükbe nyomta bele az orrukat finoman, elegánsan és végtelenül barátságosan. Ugyanezt teszi Trump és ugyanezt teszi Orbán is. Nem véletlen, hogy a nyugati mainstream kitalálta magának a politikai korrektség kultúráját, a woke-ideológia sajátos, ködösítő nyelvhasználatát. Már ez önmagában a két oldal közti mérhetetlen szakadékot mutatja. A patrióta oldal arról beszél, amit gondol. Nyíltan, egyenesen, nincs mit szégyellnie. Még azt is büszkén felvállalja, hogy önérdekű: Amerikának Amerika, Magyarországnak Magyarország az első. A globalista oldal nem így kommunikál. Egész egyszerűen azért nem, mert tudják, hogy amit képviselnek, az undorító, beteges és vállalhatatlan. Attól hányingert kap minden egészséges ember. Azzal nem lehet választásokat nyerni. Az egyenes kommunikáció körülbelül így festene: "Tudjuk, hogy Ukrajna nem nyerhet, de nekünk fontos, hogy a háború minél tovább tartson, és ennek árát, kedves választópolgárok, nektek kéne megfizetni." Avagy: "Tudjuk, hogy a tömeges migráció támogatása irdatlan pénzünkbe kerül és drámaian romlik tőle nagyvárosaink biztonsága. De higgyétek el, kedves választópolgárok, hogy az utcai erőszak, lányaitok megerőszakolása és néhány késelés nem nagy ár egy magasabb, szebb cél érdekében." Nem véletlen, hogy tavaly már az amerikai Demokrata Párt sem erőltette a progresszív harsonákat - érezték, hogy nagyon túltolták az ideológiát és hogy ez okozza a vesztüket. Nem véletlen, hogy Németországban a CDU/CSU is inkább a jobboldali narratívával csalta be és verte át a szavazóit, hiszen a valóságos értékválasztását csak kevesen támogatnák. És nem véletlen az sem, hogy Magyar Péter nem hajlandó beszélni egyetlen kényes témáról sem; legutóbb hétfő este az ATV-n farolt ki a válaszadás elől, amikor Ukrajna uniós tagságának támogatásáról faggatták.

Március 15-én Orbán Viktor elmondta ünnepi beszédét, azóta ezt csócsálja boldog-boldogtalan. A kotta ugyanaz, mint mindig: a miniszterelnök nyíltan és egyenesen fogalmaz; minden mondata vállalható, még ha az ügyeletes érzékenykedők tolják is a béna hisztit ezerrel. A Telex egyik tegnapi cikke például azon van kiakadva, hogy Orbán az EU-t birodalomként láttatja. A szerző így fogalmaz: "Hiszen tényleg van egy birodalom, amelyik szerint Ukrajna nem ország. Amelyik szerint az ukrán nép, kultúra, nyelv csak bolsevik kreálmány, és amelyik nem mellesleg háborút is indított ellene. Területeket szakított ki az országból és továbbiakra pályázik, ha már az egészet nem sikerült bevennie. Orbán Viktor viszont nem erre a birodalomra gondolt, amikor Ukrajnáért aggódott. Március 15-i beszédében tizenötször használta a birodalom szót, de egyszer sem Oroszországra." Én ilyenkor mindig csak pislogok. A Napnál is világosabb, hogy Oroszország birodalomként tekint magára, s vannak olyan területek, amelyeket érdekszférájaként kezel. Ám ez miként cáfolja a miniszterelnök gondolatmenetét? Ha Oroszország birodalmi törekvéseket mutat, az mennyiben zárja ki, hogy az EU-t hasonló attitűd jellemezze? "Orbán Viktor a Magyarországot szétszabdaló hódoltsággal, a pusztulással, holokauszttal, koncentrációs táborokkal, Dunába lövetéssel, illetve a Gulaggal, a malenkij robottal és az ’56-os forradalom eltaposásával állította párhuzamba az Európai Uniót." Mindenki számára világos, hogy az EU eszközei közel sem ilyen brutálisak. (Sokatmondó, hogy a Habsburg birodalmat, melytől 1848-ban sokadszorra is elszakadni kívántunk, a szerző meg sem említi. Hiszen ott egész jól megáll az összevetés.) A lényeg kiválóan látszik: a Telex reakciója a nettó fikázás. Ez minden. A Telex - ahogyan a teljes ellenzéki tábor Dobrev Klárától Magyar Péterig - lehetőség szerint nem teszi ki az ablakba a saját értékrendjét. Addig sunnyognak minden lényeges kérdés kapcsán, amíg csak lehet. Mert tudják, hogy amit képviselnek, az undorító, beteges és vállalhatatlan. Pedig mennyivel egyszerűbb volna kimindani: "Mi hiszünk az Európai Egyesült Államokban, ahol egy központi kormányzat dönt minden lényeges kérdésről, ami Magyarországon történik. Ők sokkal jobban tudják, hogy van-e szükségünk muszlim bevándorlókra, illetve hogy el kell-e nyakig adósodnunk Ukrajnáért. A magyar egy ostoba nép, még ahhoz is hülyék vagyunk, hogy irányítsuk az országunkat." Ez legalább tiszta beszéd volna. Elég nyilvánvaló, hogy a Telex szerkesztősége így gondolkodik, mert ha nem így lenne, akkor nem bántaná őket, hogy Orbán a birodalmi törekvéseket birodalmi törekvéseknek nevezi. Ám mivel az ellenzéki szavazók többsége nem gyűlöli ennyire a hazáját, ezért ők sem fogalmazhatnak ilyen nyíltan. Marad a szokásos, baloldali sunnyogás.

Marxban, a mai mainstream baloldal nagy elődjében még volt annyi tisztesség, hogy legalább nyíltan vállalta őrült eszméit: a vért, az erőszakot, a proletárok diktatúráját. A maiak jóval aljasabbak: békének nevezik a háborút; jogállamiságnak a törvények lábbal tiprását; szabadságnak az elnyomást. A kommunikációjuk azonban mindent elárul. Mindig és mindenütt maszatolnak, mellébeszélnek, menekülnek a kérdések elől. Még egy komplett nyelvezetet is kitaláltak, csak hogy sunnyoghassanak. Mint ördög a szenteltvíztől, úgy félnek az őszinte beszédtől, az értékeik és szándékaik feltárásától. Mert tudják, hogy amit képviselnek, az undorító, beteges és vállalhatatlan.

Tudjuk: alapvetően nem henyélésre, hanem kifejezetten alkotásra születtünk. De ez nem jelenti azt, hogy mindig ezerrel kell pörögni. Hogy mindig cselekvő üzemmódba kell kapcsolni magunkat. Hogy nincs olyan eset, amikor jobb, ha csak ülünk nyugton a fenekünkön.

Van egy cimborám, akit immáron 25 éve ismerek - a legnagyobb dumás üzletember, akivel csak valaha találkoztam. Lételeme a biznisz; folyamatosan pörög, kereskedik, mindig mindenben meglátja a kínálkozó lehetőséget. Egyetlen baja van: képtelen leállni. Már hosszú évekkel ezelőtt kiszállhatott volna, hogy élete végéig egy jachton sütkérezzen, hatalmas szivarokat pöfékelve. De neki ez kevés, neki muszáj ott lennie a sűrűjében. Ez pedig azzal jár, hogy a vagyonokat, melyeket egy-egy jól sikerült projekten kaszál, rögtön beleforgatja egy újba. Nyitott már boltot, adott ki magazinokat, alapított számos új céget - a legtöbb tökéletes pénznyelőnek bizonyult. Persze, már a főiskolán is azt tanultuk: nem lehet minden vállalkozás sikeres. Az egyik tanárunk saját magát hozta példaként: tíz vállalkozásából mindössze három futott be, a maradék hét csúfosan elbukott. Viszont az a három remekül tejel, miközben a kudarcosakkal alig veszített valamit. Jóbarátom nem ezt a megfontolt utat járja. Ő beleszeret minden projektjébe, s önti bele a pénzt, mintha nem lenne holnap. Láttam már lenullázódni nem egyszer, s a mai napig nem értem, miért nem képes behúzni a kéziféket, amikor arra volna szükség.

Nem mindenki vállalkozó, ám annyi baj legyen: a semmit sem csinálás művészetét alkalmazottként is bőven lehet gyakorolni. Aki valaha is dolgozott már adminisztratív munkakörben, az pontosan ismeri a "soha elintézésre nem kerülő ügyek aktáját". A történet mindig úgy kezdődik, hogy érkezik egy feladat, egy megkeresés, egy levél valamely hivataltól, vagy partnercégtől. Az ügy nem különösebben sürgős és nem is igazán fajsúlyos. Ezért aztán a napi teendők listáján valahová a huszadik-harmincadik helyre kerül. Másnap jönnek az újabb feladatok, melyek minden mást beelőznek, így a szóban forgó probléma továbbra sem kerül be a TOP10-es ügyek közé, melyek jó eséllyel elintézésre kerülnek. A főnök néha rákérdez, de látjuk rajta, hogy őt sem izgatja különösebben. "Folyamatban van" - vágjuk rá azonnal, hogy aztán két hétig megint csak rá se nézzünk. A vége az, hogy három év múlva, amikor munkahelyet váltunk, és kiürítjük az íróasztalunkat, ezt a jegyzetünket is megtaláljuk mindazon elintézetlen ügyeink között, amelyek indítványozója nem volt elég határozott és kitartó. Mi ilyenkor nagyot sóhajtunk, és áldjuk az eszünket, hogy annak idején nem merültünk el mélyen a problémában. Teljesen felesleges lett volna egyetlen másodpercet is rászánni, hiszen szemmel láthatóan senkinek sincs különösebb hiányérzete azóta sem. 

Szerdánként teremben focizunk, kiskapukra. Mindig nyolc haveromat hívom, így háromfős csapatokat alkotva körmérkőzéseket tudunk játszani, rendszerint nyolcperces időlimittel. Számtalanszor előfordul, hogy a harmadik meccsen már taktikázni kell az eredménnyel; egy döntetlen is elég az első helyhez, miközben egy vereséggel akár tök utolsók is lehetünk. Ilyenkor a társaimtól óvatos, visszafogott játékot kérek, ha szükséges, akár az időt ölő passzivitásig redukálva a focit. Ezt valahogy nem mindenki érti. Megesik, hogy egy-egy dél-budai Don Quijote még az utolsó fél percben is nyílt sisakos támodást indít, hogy aztán ezen menjen el a teljes minibajnokság. A legostobább önpusztító magatartás: mindent elveszíthetünk, miközben semmit sem nyerhetünk. Nem jobb nyugodtan, fegyelmezetten kivárni a sípszót?

Sokszor hasonló a helyzet a pókerversenyeken is. Összeül a döntő asztal, miután a 85 benevező játékos közül - hosszú órákat követően - sikerül beverekedni magunkat a legjobb tíz közé. Igen ám, de csak kilenc hely fizet, és senki sem szeretne üres kézzel távozni. Ilyenkor mindenkinek az első dolga az, hogy körbenéz, felmérve ellenfeleinek zsetonkészletét. Azonnal kiszúrjuk azt a két-három srácot, akik nagyon gyengén állnak, s magunkban rögzítjük: ezek egyikének előttünk kell távoznia. (Lehetőség szerint mindegyiknek, hogy a díjstruktúrában minél magasabb pozícióba kerüljünk.) Ha annyira tele vagyunk zsetonnal, hogy alig férünk el a boxunkban, úgy nagyon nincs miért aggódnunk. De ez a ritkább eset. A legtöbbször az átlagot közelítjük, s igencsak oda kell figyelnünk, nehogy mi is lecsússzunk a veszélyeztetettek közé. Ekkor a teljes psszivitás kifizetődő stratégia lehet. Korai pozícióból simán dobjuk a nyolcas, kilences párokat, ász-bubikat, ász-dámákat és megvárjuk, amíg a dúsgazdagok kivégzik a csórókat. Természetesen ez nem kötelező harcmodor. Akik szeretnek magas kockázatot vállalni, azok pont ilyenkor kapcsolnak támadó üzemmódba, kihasználva a többiek óvatosságát. Megfelelő szerencsefaktorral ez is működőképes lehet. Ám a magamfajta józan konzervatívok ilyenkor inkább hátradőlnek és simán megvárják a biztos szüretet.

Végezetül említsük meg az ökológiai lábnyom problémáját is. Amikor úgy döntünk, hogy nem indítunk új vállalkozást, nem kezdünk új munkába, és úgy általában energiatakarékos üzemmódra váltunk, olyankor talán lemondunk a milliárdos bevételekről, a világmegváltásról és a hírnévről is, ám az biztos, hogy a környezetünket sem terheljük meg indokolatlan módon. Nem biztos, hogy be kell járnunk a világ összes országát. Nem biztos, hogy évente nyegyvenezer kilométert kell autóznunk. Nem biztos, hogy minden újdonságra szükségünk van, amit a reklámok hirdetnek. A passzivitás fogalma ökológiai értelemben kifejezetten pozitívan csenghet.

Félre ne értsen senki: az ember alapvetően aktív és teremtő lény. Ilyenné formált bennünket a természet. Erre van szükségünk a túléléshez, a szaporodáshoz, a testünk és elménk frissen tartásához. Azonban az aktivitás soha nem lehet öncélú. Nincs olyan morális kötelességünk, hogy létünk minden percét tevékenyen töltsük. Ha a pillanatnyi élethelyzetünk úgy kívánja, néha sokkal előnyösebb, ha egyszerűen csak gyakoroljuk a semmit sem csinálás művészetét.

Köves Alexandra ökológiai közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem docense. Azt állítja: illúzió azt hinnünk, hogy nyugodtan növekedhetünk bármeddig. A Föld eltartóképessége véges, ezért mihamarabb át kell állítani az agyunkat a nemnövekedés gondolatára. "Ki kell venni azokat a növekedési kényszereket a gazdaság működéséből, amelyek ezen a növekedési pályán tartanak bennünket" - hirdeti, ám hogy mit jelent e frázis a gyakorlatban, arról fogalma sincs, s ezt nem is rejti véka alá.

Köves Alexandra a környezettudatos gondolkodás három szintjét tartja számon. Halvány zöldnek nevezi azt az attitűdöt, amely elkötelezetten hisz a piacban; amely szerint a gazdaság szereplőit a magasabb hatékonyság és a jólét automatikusan a környezetbarát megoldások felé tereli. Ő maga ebben nem hisz. Szerinte ha nő a hatékonyság, az minden esetben a termelés fokozásához vezet, így hiába csökken az egy termékre vetített anyag- és energiafelhasználás, összességében nem történik számottevő elmozdulás. A második fokozatot fűzöldnek hívja, amely a fenntartható fejlődés gondolatára épül. Itt már belép az állam, s szabályozással, kvótákkal, adókkal és támogatásokkal igyekszik környezetbarátabbá formálni világunkat. A harmadik szint a méregzöld, melyet ő maga is képvisel. Ez a radikális vonal már rendszerszintű változásokat sürget, de nem meri kimondani, hogy le kíván számolni a szabad piaci működéssel. Erős közösségekről beszél, de nem meri kimondani, hogy a kommunizmusra gondol.

Köves Alexandra attitűdjével pontosan az a problémám, mint minden jó szándékú ökológiai szakemberével, tudóséval. Szidják a piacgazdaságot, mint a bokrot; ex cathedra kijelentik, hogy a piac önmagában semmit sem old meg, ugyanakkor félnek kimondani, hogy marxizmust, vagy minimum zöld-diktatúrát szeretnének. "Kénytelenek vagyunk a korlátolt felelősséget kiterjeszteni, és azt mondani, hogy bizony a gazdaság szereplői felelősséggel, társadalmi felelősséggel bírnak." - állítja az ökológiai közgazdász, anélkül, hogy megvilágítaná, mit is jelent ez a gyakorlatban. Pontosan tudja ő is, hogy az emberek és a cégek nem fognak egy csapásra szentté válni. Senki sem fog lemondani semmiféle vágyáról, ha nem muszáj. Jómagam egyetértek azzal, hogy bizonyos kérdésekben érdemes volna szemléletet váltanunk. Ám erre a fajta önkéntes belátásra aligha bíznám a bolygó jövőjét. Hitem szerint két eset lehetséges. Az első az, hogy nincs nagy baj: a Föld és az emberiség nincs igazi veszélyben; minden felmerülő ökológiai és társadalmi katasztrófát simán el tudunk hárítani, kapkodni sem érdemes. A második az, hogy komolyak a problémák, s azonnal cselekedni kell. Ez esetben azonban felesleges finomkodni. Ami bizonyítottan mérgező, vagy pusztító, azt szüntessük be egyetlen tollvonással!

A légiközlekedés például gyakorta visszatérő példa. Ha bebizonyosodik, hogy ettől válik élhetetlenné a bolygó, úgy már holnap hozzunk tető alá egy világszintű megállapodást, amely megtilt minden repülést, beleértve a katonai gépeket is. A sürgős katasztrófák elhárítására, illetve a legfontosabb diplomáciai találkozókra tartsunk meg pár helikoptert és repülőgépet, a többi mehet a múzeumokba és viszlát! Ha mégsem ekkora a baj, s a légiközlekedésből származó szennyezés orvosolható, úgy vessünk ki környezetterhelési adót a légitársaságokra, s a befolyó összegből tisztítsuk meg a légkört! Mi az, ami ennél egyszerűbb?? A probléma valójában az, hogy a károgóknak halvány fogalmuk sincs, mekkora a baj. Köves Alaxandra maga is elmondja: talán húsz év van hátra a nagyobb gondokig, talán kétszáz... Így nehéz komolyan venni a figyelmeztetéseket, pláne a fenyegetéseket.

"Mi lenne, ha minden cégnek azt mondanánk, és ez nem kerülne semmibe, hogy itt és most deklaráld azt, hogy te mire jöttél létre!" Nem is értem, mire gondol a nemnövekedés szószólója. Gyártson minden társaság egy féloldalas, cukormázas szöveget a társadalmi küldetésükről? Toljuk ezerrel a képmutatást? Jómagam számos ilyet írtam már, van olyan, amely ma is ott virít az adott cég honlapján. Ha ezt bevezetik, már most jelentkezem: gyártok bárkinek hasonlót némi aprópénzért... Avagy arra gondol Alexandra, hogy lesz olyan kft, amelynek vezetése rájön: ők csupán frankó kis profitot termelnek, de egyéb hasznosságuk nincs, ezért önként becsukják a boltot? Avagy létrehozna egy állami szervet, amely elbírálná e könnyfakasztó írásműveket, s önkényesen döntene működésről és bezárásról?? "Amikor nem azt mondjuk, hogy a gyógyszergyár gyógyszert gyárt, hanem az emberi egészséget szolgálja. Ha nem azt mondjuk, hogy a gyerekjátékgyár gyerekjátékot gyárt, hanem azt mondja, hogy a gyerekek fejlődését szolgálja." Tényleg beszarok. Köves Alexandra feltalálta a reklámot és a PR-t... Ez már csak azért is vicces, mert más mondataiban pont a reklám visszaszorítását követeli... A látványos és bántó önellentmondáson túl: ideje lenne megértenie a világ összes antikapitalistájának, hogy minden, amiért a piacon pénzt adnak, az közdazdasági és pszichológiai tekintetben egyaránt értéket jelent; az eladó valódi szolgálatot teljesít. Akkor is, ha prostituált, s akkor is, Zámbó Jimmy magnókazettákat árul. Az ökológiai közgazdász minden egyes előadásában és interjújában arról beszél, hogy a nemnövekedés eszméjének értelmében csakis azok a vállalatok bírnak létjogosultsággal, amelyek társadalmilag hasznos dolgokat állítanak elő. Az arrogancia azon fokára azért nem merészkedik, hogy ő maga hozzon ítéletet, mit tart hasznosnak, s mit haszontalannak. Túl a morális nonszenszen: a világ összes innovációjáról elfeledkezhetünk, ha ezt a szellemiséget követjük, ugyanis előre el kéne döntenünk minden újdonság kapcsán, mennyire lesz sikeres; ezáltal mennyire szolgálja majd a világ jóllétét.

"A kapitalizmus hozott nekünk egy csomó minden jót, egy csomó fejlődést, sokféle helyzeteket oldott meg. De lejárt a szavatossága." Ezt halljuk folyton, de senki nem mondja meg - Köves Alexandra sem -, hogy mi lesz helyette. Nyilván szégyenlősködik és hallgat az, aki csak az erőszakban látja a megoldást. "Az újraelosztási rendszereinkkel muszáj valamit kezdenünk." Ő maga is belengeti az alapjövedelem gondolatát. A forrásoldalt persze nem nevezi meg, pedig ez volna a minimum, amit egy közgazdásztól várhatnánk.

Túl a szokásos balos ostobaságokon, Köves Alexandra egészen megszívlelendő ötleteket is tálal.

• CSÖKKENŐ MUNKAIDŐ - John Maynard Keynes már száz éve azt jósolta, hogy a technológia fejlődésével egyre kevesebbet fogunk dolgozni; napi 1-2 óránál nem lesz hosszabb az átlagos munkaidő. Tény, hogy az élelmiszert és az egyéb alapvető szükségleteinket kielégítő javakat simán meg tudjuk termelni a mai humán munkaráfordítás töredékével, és még csak az automatizáció egészen alacsony fokán járunk. A kérdés csak az, mi veszi majd rá a gazdaság szereplőit a változásra. Ha a heti munkaidő első 15 órája adómentes volna, felette pedig komoly SZJA terhelné, az szerintem hatékony motiváció lehetne.
• ANYAG- ÉS ENERGIAÁRAMLÁS CSÖKKENTÉSE - Ha a szolgáltatásokat előnyben részesítjük a magas anyag- és energiaigényű termeléssel szemben, azzal ökológiai lábnyomunkat markánsan csökkenthetjük. Ennek is remek motivációs eszköze lehet az adócsökkentés a környezetkímélő szektorokban. (E téren azért nem árt az óvatosság. Az élelmiszer, a ruházat, az alapvető szükségleteket kielégítő javak és az export is jellemzően fizikai természetű; az anyagfelhasználás csökkentésének komoly korlátait látjuk.)
• TULAJDON HELYETT HOZZÁFÉRÉS - Köves Alexandra szerint nem mosógépre van szükségünk, hanem tiszta ruhára; nem saját autóra, hanem mobilitásra; és nem saját medencére, hanem az úszás élményére. A példái mondjuk borzalmasak, mert ha valaki családban él, annál nemhogy kihasznált, de folyamatosan megy a mosógép; a másik kettő pedig legalább annyira státuszszimbólum, mint használati tárgy. De ha azt mondjuk, hogy talán nem kell mindenkinek saját konditerem és teniszpálya - ezek már jobban szemléltetik a közösségi tulajdonlás előnyeit.
• TARTALÉKRÁTA EMELÉSE - A kereskedelmi bankok nem teremthetnek korlátlan hitelpénzt, a kötelező tartalékráta ennek határt szab. Mértéke országonként eltérő, 1-2% körül mozog. Megemelése jelentősen fékezné a gazdasági növekedést, egyúttal biztonságosabbá tenné a teljes pénzügyi szektor működését. Megfontolandó eszköz.
• ÁLTALÁNOS SZEMLÉLETVÁLTÁS - A gazdasági értékek jelentős része e legkevésbé sem anyagi természetű dolog. Ilyen a szabadidő, az egészség, a közösségi lét, a stresszmentesség, a pszichikus fejlődés, vagy épp a tudás is. A jóllétünk egy bizonyos szint felett már egyáltalán nem a párnahuzatba rejtett pénzkötegek vastagságán múlik.

Ami engem illet, továbbra is az önkéntességben hiszek. Ha valami bizonyítottan pusztító, azt be kell tiltani. Ami nem az, azt meg békén kell hagyni. A meggondolatlan kapkodás rendszerint katasztrófákhoz vezet, elég, ha a németországi atomerőművek - ideológiai alapon történt - bezárását említjük. Csak ésszel, elvtársak!