Igazi gyöngyszem: az embernyúzók nemzetközileg elfogadott, közös jelmondata. Van benne valami finoman szadista, ahogy élvezettel tekintünk meggörnyedt embertársunkra...
Már az iskoláskorban elkezdjük. Húszkilós iskolatáska a harminckilós gyereknek, 7-8 tanóra, különórák, este házi feladat. Tanulja meg a büdös kölyök, hogy az élet nem habostorta! Igaz, hogy két éve még óvodába járt és egész nap játszhatott, ennek a világnak egyszer s mindenkorra vége! És jó lesz, ha összekapja magát, mert ötödiktől még keményebb minden. Ha nem szenteli teljes idejét a tanulásnak, nem lesz egy gimnázium sem, ahová felveszik majd... Így indul egy emberi élet. Van ennek bármilyen értelme?
Azután jön a munkahely, ahol egy idióta főnök lehetetlen határidőket vállal az ügyfél felé, majd széttárt karral bámul az elgyötört alkalmazottakra: "Hja, kérem, teher alatt nő a pálma..." Abban, hogy ez az attitűd ennyire élő, a különböző vallásokat is komoly felelősség terheli. Jézus alakját például nagy előszeretettel ábrázolják meggörnyedten, saját keresztjét cipelve. (Ennél csak a megfeszített Krisztus képe gyakoribb.) Mintha a szenvedés - különösen a kívülről ránk aggatott teher - bármiféle értéket hordozna. A katolikus vallás is ott futott totál mellékvágányra, amikor az áldozatot, a fájdalmat, a megalázkodást emelte erkölcsi magaslatra; a megkínzott, véres Krisztus-arcot tette jelképévé és példaértékűvé; a valódi, mélyen humanista jézusi filozófiát pedig simán hagyta a polcon porosodni.
A valóság az, hogy akkor működünk kiegyensúlyozottan, ha stressz-szintünk optimális. Kikészülünk, ha összecsapnak fejünk felett a hullámok, és belehalunk az unalomba, ha kevés az adrenalin-termelést serkentő inger. Persze, mindenkinél máshol húzódik az optimális szint. Egyesek órákig képesek üldögélni a kertben, hallgatva a madárcsicsergést, csodálva a naplemente varázsát. Mások azt élvezik, ha folyamatos a pörgés körülöttük, tárgyalásról tárgyalásra rohannak, miközben nonstop csörög a mobiljuk. A nyugdíjas közalkalmazott és az aktív bróker között természetesen széles a skála, s nem árt tisztában lenni azzal, hogy mi magunk hol helyezkedünk el rajta. Az sem mellékes, hogy egy adott területhez mennyire értünk, az érintett feladat kapcsán milyen rutinnal bírunk. Az alacsony felkészültség már közepes terhelés mellett is erős nyugtalanságot eredményez. Az igazi áramlatélményt - Csíkszentmihályi Mihály kifejezésével a flow-t -, amikor megszűnik körülöttünk a világ, s teljes valónkkal belefeledkezünk az adott tevékenységbe, elsősorban úgy tudjuk elérni, ha a komoly terheléshez magas szintű hozzáértés is társul:
Nem vitás, hogy a pálma teher alatt nő. Minél nagyobbak és nehezebbek a levelei, annál vastagabb törzset növeszt. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy csupán saját terhét kell elbírnia, kívülről senki sem pakol rá újabb nehezékeket. Az ember is akkor teljesít optimálisan, ha saját maga választja meg, hogy mennyit bír és kíván elcipelni. A sorrend különösen lényeges: ahogy fejlődünk, egyre nagyobb súlyokért nyúlunk, hiszen a könnyű kihívások idővel már meg sem kottyannak. A közmondás szellemisége ezzel tökéletesen szembemegy: dobjuk a rutintalant a mély vízbe, terheljük agyon, s majd csak felnő a feladathoz. Vagy összeroppan, de az már a kutyát sem érdekli...
