"El kell fogadni, hogy a fiaik meghalnak" - ezt üzente a brit anyáknak Dmitro Kuleba, Ukrajna volt külügyminisztere. Szerinte a NATO léte múlhat azon, hogy a szövetség tagjai hajlandók-e megvédeni egymást; katonáik hajlandók-e az életüket áldozni más országokért. Az 5. cikkely tartalma ismert, még úgy is, hogy az alakulás óta eltelt 76 esztendő során eleddig nem igazán kellett a gyakorlatban kipróbálni. (A 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat követően életbe lépett a záradék, ez volt az egyetlen ilyen eset.) Nyilvánvaló, hogy aki hivatásos katonának áll, az bármikor bevethető éles helyzetben - ilyen értelemben Kuleba szavai üresen csengenek. Viszont hergelésre abszolút alkalmasak. Tudatosan kívánnak olyan hangulatot teremteni, mintha Európa valós katonai fenyegetés árnyékában élne. Az elmebetegek és a felforgatók festettek egy képet, és három éve ezt színezgetik, egyre sötétebb árnyalatokkal. 

Én csak azt kérdem: hogyan jutottunk el idáig? Az Európai Unió alapvetően azért jött létre, hogy a jólét, a szabadság és a béke derűs kis zuga legyen a Föld nevű, ezer problémával küzdő bolygón. És így is lett: a kontinens nyugati fele évtizedeken át a világ legélhetőbb helye volt, mindannyiunk álma. Aztán történt valami, és mindezt a pozitívumot elkezdték lerombolni; elhordani tégláról téglára. A maistream globalista politika számára sem a szabadság, sem a belső biztonság nem jelent megvédendő értéket; a jólétet a gazdasági hanyatlás erodálja, s legújabban úgy tűnik: már a béke megőrzése sem fontos. Talán még emlékszünk London főpolgármesterének, a pakisztáni származású Sadiq Khan szavaira: "A terror a nagyvárosi élet része." Magyarul: szokjunk hozzá, hogy a világ egy pocsék hely, s még véletlenül se azon dolgozzunk, hogy minimálisra csökkentsük az erőszakot... Felháborító volt e kijelentés, különösen egy olyan vezető szájából, akinek egyetlen dolga az volna, hogy élhetővé tegye városát. Nem, a terror nem a nagyvárosi élet része. A terror az állami és az önkormányzati működés csődje. És ugyanígy: a háború sem lehet a hétköznapjaink része, csakis a diplomácia kudarca, a politikai alkalmatlanság legnyilvánvalóbb jele. Nem, egyáltalán nem kell hozzászokniuk a brit anyáknak, hogy fiaik értelmetlen halált halnak. Sem nekik, sem a német, a litván vagy épp a magyar anyáknak. Valójában az ukrán anyáknak sem kéne. Ha volna még egy cseppnyi európaiság a vezetőinkben, úgy élből visszautasítanának minden hasonló kijelentést.

Ha a legutóbbi három és fél évet tekintjük, a mainstream európai politikai attitűd folyamatos változását figyelhetjük meg. Még mindannyian emlékszünk 2022 februárjára, amikor az orosz-ukrán háború kirobbant. Akkoriban sokat beszélgettem baloldali barátaimmal, akik egyszerűen nem értették, hogy az ellenzéki összefogás miért nem áll a béke pártjára; miért engedi át e pozíciót Orbánéknak, hozzájárulva ezzel a negyedik kétharmadhoz. Akkortájt még mindenki számára megkérdőjelezhetetlen volt, hogy a béke érték, a háború kerülendő. Sosem fogjuk elfeledni a németek első reakcióját: sisakokat küldtek Ukrajnába. Ez volt az értelmes, a logikus, a tisztességes hozzáállás: segíteni mindazoknak, akik menekülnek; támogatni minden kísérletet, amely a békekötésre irányul; s messze távol maradni attól, hogy fegyvereket, vagy katonákat vessünk be, a konfliktus aktív résztvevőjévé válva. Mára mindennek nyomát sem látni, csupán a patrióták követelik a békét. Európa vezetése Oroszország legyőzésének megszállottjává vált, Ukrajna gyorsított eljárással történő felvétele pedig azt a rémképet vetíti előre, hogy már nem térdig, de nyakig járunk majd a háborúban. Három és fél év épp elég volt ahhoz, hogy az európaiak agyát tökéletesen átmossák. Vajon gondolta-e bármely portugál 2021-ben, hogy neki gyűlölnie kéne az oroszokat? Vajon gondolta-e bármelyik brit édesanya, hogy a fiának értelmetlen halált kéne halnia a közeljövőben? Ezek akkortájt totálisan szürreálisnak hatottak volna. A szavaknak azonban teremtő erejük van; a médiagépezet pedig gőzerővel dübörög. 2023. januárjában még nagy visszhangot keltett Annalena Baerbock, az akkori német külügyminiszter kijelentése: "Háborút folytatunk Oroszországgal." A kancellár mosakodott is rendesen. Ma már senki meg sem lepődne egy ilyen mondaton. Ez maga a stratégia: szép lassan hozzászoktatni a népet a háború gondolatához. Kuleba szavai jól illeszkednek e trendbe, s azon tűnődöm, lehet-e még ennél is erősebbeket mondani. Az átlagos európai polgár meg lassan megfő a fazékban, s el sem gondolkodik azon, mi értelme van ennek az egésznek; ennek a velejéig mocskos gondolati-lelki-érzelmi eszkalációnak. Pedig egyszerű a matek: a háborúval semmit sem nyerhetünk, de mindent elveszíthetünk.  

Az igazság az, hogy megértem az ukránokat. Jó nagy szarban vannak. Az ország férfi lakossága minimum 2,5 millió fővel csökkent; településeik helyén romhalmazok állnak; s a nyugati pénz sem kifogyhatatlan forrás. Ráadásul a kapott támogatások felének lába kélt: senki nem tud elszámolni a dollármilliárdokkal. Egy ilyen katasztrofális helyzetben a legjobb stratégia az, ha másokat is magukkal rántanak. Értem Merz kancellárt is, illetve mindenki mást, akit a fegyverlobbi fizet. A háború jó üzlet a lelketleneknek. A lengyeleket és a Baltikumot is érteni vélem, még akkor is, ha a történelmi sérelmek felhevítése aligha tűnik érett reakciónak. "A NATO-t elbaltiasították, kelet-európaisították, az összes félelmükkel, gyűlöletükkel. Azt belevitték ebbe a szövetségbe, és amúgy viszik bele az Európai Unióba is." - állítja Vukics Ferenc. A farok csóválja a kutyát: egy törpe kisebbség zsigeri oroszellenessége formálja a központi attitűdöt. Én csak a többséget nem értem. Pedig egyszerű a matek: a háborúval semmit sem nyerhetünk, de mindent elveszíthetünk.

Marshall Rosenberg nevét elsősorban azok ismerik, akik tanultak pszichológiát, azonban A szavak ablakok vagy falak című, mára klasszikussá vált műve a laikus olvasók széles körében is népszerű. Számomra mai napig az egyik legmeghatározóbb olvasmány. Ez a könyv az erőszakmentes kommunikációról szól, amely azon emberek sajátja, akik törődnek egymással és harmonikus életre vágynak. Akik szakítanak a dühbe és depresszióba torkolló gondolkodásmóddal, így képesek az ellenségeskedést és a lehetséges konfliktushelyzeteket békés párbeszéddé formálni. Bár a szerző amerikai, könyve maga az európaiság. Ha létezik olyan, hogy európai eszme, avagy európai érték, úgy ez a mű mindent elmond róla. Rosenberg közvetítőként számos békítő tárgyaláson vett részt (elsősorban Afrikában, de számos más helyszínen is), fegyveres konfliktusokat elcsendesítendő. Jómagam azt látom a legszomorúbbnak, hogy ez a fajta attitűd, mely gyakorlatilag megegyezik az Európai Unió alapítóinak attitűdjével, mára teljes mértékben köddé vált. Az öreg kontinens visszatért a legprimitívebb, legbarbárabb állapotába, visszazuhanva az afrikai törzsi viszályok tudati szintjére. Kíváncsi vagyok, mit szólna a mai helyzethez Marshall Rosenberg, ha még élne, esetleg Adenauer vagy Schuman. Miként vélekednének arról, hogy Európa vezetői az orosz-ukrán háború kitörése óta alig-alig kommunikálnak Putyinnal? Ursula von der Leyen mindössze egyetlen egyszer, 2022 decemberében beszélt telefonon az orosz elnökkel. Ennyi. Totális elzárkózás mindentől, ami békés, ami a megegyezést keresi, ami igazán európai.

Magyarországon még ma is több mint 60 ezer ukrán menekült él. Találkozom velük a házban, ahol lakom, a bevásárló központokban, a parkokban, mindenütt. Nézem, ahogyan békésen pingpongoznak, s mosolyog a lelkem. Ezeket a srácokat nem fogdossák össze Zelenszkij emberei, s nem terelik a vágóhídra. Az anyjuknak nem kell hozzászokniuk a gondolathoz, hogy a fiuk hullazsákban végzi. Egyetlen anyának sem kéne. Épp ideje lenne már, hogy végre Európában is a békéről beszéljünk.