A bajtársiasság jó dolog. Kiállni a másikért. Érezni, hogy együtt a csapat. Hogy tűzön-vízen át. Igen ám, de mi van akkor, ha kiderül, hogy kígyót melengetünk a keblünkön? Mi van akkor, ha a mi kutyánk kölyke vállalhatatlan? Vajon meddig terjedhet az összefogás és a csapatszellem?

A bajtársiasság jó dolog, de nem mehet szembe az alapvető morális értékekkel. A magányos ámokfutók is képesek komoly zűrt okozni, ám csak idő kérdése, hogy lekapcsolják őket. A törzsi összefogás azonban sokszor olyan erős, hogy képes megvédeni még a legelvetemültebb pszichopatákat is. Ráadásul mindezt olyan nemesen csengő felhangok kíséretében, mint közösség, testvériség, család, nemzet, szolidaritás.

Az individualista világlátást számtalan támadás éri minden oldalról. Hűvösnek és önzőnek mondják, nem is alaptalanul. Azzal viszont értelemszerűen nem vádolható, hogy törzsi alapon kiállna bárkiért is, aki aztán világégést okoz. A konzervatív gondolkodásmódnak szerves része, hogy bármelyik családban akadhat egy-egy igazi fekete bárány, aki művelhet bármilyen kínos dolgokat, azért mégiscsak vér a vérünkből. A baloldaliaknál hasonló a helyzet, csak ők osztályalapon politizálnak; áldozatoknak kikiáltott csoportok védelmében - munkások, nők, melegek, nemzetiségek, hajléktalanok, bevándorlók, stb. - szállnak síkra. Ha védenceik kapcsán kiderül, hogy korántsem ártatlan széplelkek, képesek a végletekig eltussolni, csak nehogy csorba essen az adott közösség megítélésén.

Bencsik Gábor, a Magyar Krónika főszerkesztője így fogalmaz: "A liberalizmus az erősek játéktere. Azt jelenti: takarítsuk el a verseny útjából az akadályokat! Én atléta vagyok, te hetvenéves és sánta, fussunk versenyt, aki hamarabb odaér, azé a díj.(...) Kik tudnak ezzel szembeszállni? Az izmos közép. Ezért a liberalizmus a közép feje fölött átnyúlva keres gyenge kisebbségeket, amelyeket felkarolva támadja a közepet. Szembefordítja a férfiakat a nőkkel, a heteroszexuálisokat a más irányultságúakkal, az etnikai többséget az etnikai kisebbséggel, az őslakosokat a migránsokkal, a kisegyházakat a nagy egyházakkal..." Ezek a mondatok tökéletesen tükrözik a mai jobboldali világlátást. A gondolat első fele speciel abszolút igazság. A klasszikus liberalizmus valóban az akadálymentes, szabad versenyt élteti, győzzön a jobbik felkiáltással. Tényleg az erősek sportja. A folytatás azonban már egy brutális csúsztatás. Nem mintha nem létezne a felvázolt, viszályteremtő törekvés. Csakhogy ennek az égvilágon semmi köze a liberális eszméhez. Valóban léteznek gátlástalan érdekcsoportok, akik a liberalizmusra hivatkoznak, miközben állami vezetőkkel szövetkeznek. Továbbá léteznek elborult tekintetű marxisták, akik szintén liberálisnak hazudják magukat. Egy normális világban ezekre a jelenségekre az volna a válasz, hogy lerántjuk a leplet, s rámutatunk: szó sincs szabadelvűségről. Ehelyett mi történik? A konzervatív oldal kapva kap az alkalmon, s - ha már oly sokan bemocskolták, miért is kéne tisztára mosni - egyetlen mozdulattal a szemétre hajítja a liberalizmus teljes filozófiáját. Kettőt egy csapásra, gondolják; a baloldallal együtt a középutas gondolkodást is száműzni lehet a közéletből. Minél többen élnek vissza a baloldalon a szabadelvűséggel, s minél szélsőségesebb és elmebetegebb filozófiákat dédelgetnek a bevándorlás és a gender kérdés terén, annál jobban radikalizálódik a jobboldal is. A legkevésbé sem véletlen Trump, Putyin Bolsonaro, Erdogan és Orbán Viktor sikere, az AFD előretörése Németországban, s a brutális káosz Franciaországban. Idehaza ráadásul nem is mostanság kezdődött mindez, hanem már közvetlenül a rendszerváltás után. 1989-ben álmodni sem lehetett szimpatikusabb pártokat, mint a tisztán liberális elveket valló SZDSZ és Fidesz. Majd alig telt el pár év, s a Szabad Demokraták máris a baloldalon, Horn Gyula ölelő karjában találták magukat, válaszul a Fidesz a jobboldalon keletkezett politikai vákuumba sodródott. Középen azóta is üres a tér: liberális pártot lassan 25 éve nem látott ez az ország.

Amikor azon tűnődünk, hogy a nacionalista bajtársiasság, a baloldali kollektivizmus, avagy a középutas individualizmus a legbarátságosabb, érdemes megvizsgálni, melyik okoz legkevesebb szenvedést a világnak. Legyünk annyira sportszerűek, hogy feltételezzük: mindegyik irányvonal a földi mennyország megteremtését célozza. A mód és az eszközkészlet azonban merőben különböző. A náci németek, a hódító iszlám, az ószövetségi zsidóság és valójában csaknem minden ókori és középkori nép úgy tekintett magára, mint kiválasztottra. A morális törvények is csupán házon belül voltak érvényesek, a többi, alacsonyabb rendűnek ítélt népet szabadon kifoszthatónak, kiirthatónak tartották. Ezeknek a barbár filozófiáknak az jelenti a földi Paradicsomot, ha mindenki más eltűnik, esetleg rabszolgaként létezhet. A baloldali gondolkodás ugyanígy ellenségképeket gyárt, s hasonlóképpen sztereotip módon. Elpusztíthatónak ítéli a tőkéseket, a földbirtokosokat és az uralkodókat, mert - a marxista érvelés szerint - kizsákmányolják a munkásokat, a parasztokat, a népet. Általános bűnbaknak kiáltja ki a férfiakat, mert uralkodni akarnak a nők felett. Megbüntetné a fehér embert, mert valaha nem tekintette egyenjogúnak a feketéket. Egy ingát látunk, amelyet a megvetés, a gyűlölet és az örökös bosszúvágy lendít jobbról balra, majd balról jobbra. Valamiért senki sem igyekszik megállítani, holott középen, a klasszikus liberális gondolkodásmód egészen szelídnek tűnik a másik kettőhöz képest. Itt ugyanis senki sem kíván embercsoportokat megsemmisíteni, de még csak egyéneket sem. A liberális gondolkodás szerint a negatív attitűdök - a rosszindulat, az elnyomás, a gyűlölködés, a bosszú - megszüntetésén át vezet az út a Kánaánba. Valójában ez maga a jézusi modell: nem a bűnös ember, hanem a bűn az, ami megvetendő. Éppen ezért egy liberális elveket valló magasról tesz a "mindenki egyért, egy mindenkiért" elvtelen bajtársiasságára, s nem fog megvédeni egy vérengző bajkeverőt még akkor sem, ha vérségi, vagy osztályalapon vele egyívású. És ugyanúgy: nem fog ártatlanokat bántalmazni, még akkor sem, ha egészen különböző kultúrából valóak.

Az ideológiai alapon történő bűnös-bújtatás kapcsán az elmúlt napok három egészen konkrét példát sodortak a látóterembe. Az első egy moziélmény, Az átkelés madarai című, valós eseményeket elmesélő, kolumbiai film, melyben a wayuu indián törzs hagyományai írják felül a józan morált. A kívülről érkező Raphayet üzleti érzékével, nyugati értékrendjével - és persze jelentős volumenű marihuána-kereskedelemmel - sosem látott jólétet hoz a nomád törzs életébe, azonban Leonidas, a família fekete báránya felrúg mindent, ami a békés együttműködésről szól. Az ősi tradíció szerint a család az első, így muszáj kiállni a bajkeverő mellett. Az eredmény: öldöklés és pusztítás. A második egy múlt heti bulvárhír: Az Eva Air légitársaság Los Angelesből Tajvanba tartó járatán egy kétmázsás, kerekesszékes utas - kézsérülésére hivatkozva - kitöröltette a fenekét az egyik utaskísérővel. Korábbi utazása során, amikor ezt megtagadták tőle, egyszerűen az ülésén végezte el a dolgát. Az ügy persze rém kínos, hiszen mozgássérültről van szó, aki hátrányos helyzetére hivatkozva gyakorlatilag bármit megtehet. Hasonlóképpen érinthetetlenek a bevándorlók is. Január huszadikán jelent meg Udo Ulfkotte, 2017-ben elhunyt német újságíró utolsó könyve, mely a tömeges bevándorlás és a szexuális bűncselekmények számának drámai növekedése közti összefüggést taglalja. Nem meglepő, hogy két évet kellett várni a megjelenésre, Németországban manapság nem egyszerű kiadót találni hasonló témák kapcsán...

"Mindenki egyért, egy mindenkiért." A bajtársiassággal semmi baj. Csak soha ne legyen elvtelen. Nincs olyan ember a Földön, szeressem bármennyire, álljon hozzám akármilyen közel, legyen apám, anyám, vagy a saját gyerekem, aki mellett kiállnék egy vitás helyzetben, ha nincsen igaza. A közösség fontos, akár a vér szavára, akár az elesettek iránti szolidaritásra épül. De az igazságot sohasem írhatja felül.